Vasi Szabó János: Szent játék vagy profán játszadozás?

    Gondolatok Pete László Miklós új kötetéről

Nagy fába vágja a literátor a fejszéjét, ha manapság a szépirodalom legrégibb szegmensével, a lírával foglalkozó elméleti kötet írásába kezd. Márpedig Pete László Miklós fent nevezett vaskos könyve egyszerre tanulmány, bölcselettudományos értekezés és alapos verselemzés halmaza. Nyilván ilyen erőpróbáló munkába nem kezd bele senki megfelelő képzettség, szépirodalmi tapasztalat és tárgyismeret híján.

    Pete László Miklós a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán, magyar szakon végezett, később pedig a Színház és Filmművészeti Egyetemen drámatanári végzettséget szerezett, korábban már volt egy magyar-történelem szakos tanárképző főiskolai diplomája is. Több könyve jelent meg nyomtatott és elektronikus formában, huszonnégy színházi bemutatón szerepelt különféle minőségekben (szerző, forgatókönyvíró stb.). Az első nem amatőr bemutatója 1997 őszén volt az óbudai Térszínházban.

Káloczi Kálmán: BADACSONY név eredete, legendái és az örökség

Lokálpatriótaként és a helytörténet kutatójaként hosszan kerestem szülőhelyem különös, tanúságtevő, áldott bazaltos magaslatának, Badacsonynak titkát. Kutattam a forrásokat ebben a földrajzi környezetben, az itt valaha megjelent kultúrák különböző rétegeiben, amelyeknek alapján eldönthető a Badacsony földrajzi név ezen belül hegynév, vagy helynév esetleg tájnév.
    Honnan eredeztethető az elnevezés, mely kultúra volt meghatározó a névadásban. Vajon milyen hatások, módosítások érték, mind hangalakjában, mind jelentésében az idők folyamán. Írásomban ezeket szeretném végig elemezni, természetesen a nyelvész, a történész szakmai tézisek, vélemények és állítások állandó szem előtt tartásával.

Történelmi előzmények

     A Kárpát-medencébe a honfoglaló magyarok a IX. században, jelentős számban találtak a Balaton környékén különböző népcsoportokat.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Sáros [II. rész]

Hazánk északkeleti határán fekvő vármegye volt, területe háromezer-nyolcszáz négyzetkilométer, amely hat járásra oszlott. Volt benne három rendezett tanácsú város, két nagy- és háromszáznyolcvan kisközség, tovább százhúsz puszta és telep. A községek általában véve kicsinyek voltak, kétezernél többen csak a három városban, továbbá Nagysárosban és Zborón laktak, a legnépesebb a székely Eperjes volt tízezer lakossal. A vármegye lakóinak száma 1891-ben százhetvenezer lélek volt, a többi vármegyétől eltérően csökkenő, elsősorban Amerikába vándorlás miatt. A lakosok három százaléka volt magyar, hét százaléka német, hatvanhét százaléka szlovák és huszonegy százaléka rutén. A magyarság csak a városokban élt.

    Sáros földje általában hegyes-völgyes, hegycsoportjai közé csak egyes nagyobb völgyek nyúlnak be, mint a Hernád, Tarca, Tapoly és Onvada völgye, melyek közül csak a Tarcáé tágul szélesebb lapállyá. A Kárpátok vonulata itt nem tör nagy magasságokba, a legmagasabb csúcsok sem haladják meg az ezerkétszáz métert.

Vasi Szabó János: Ez meg az a fantasztikus irodalomról

Az el nem dobott macskakő [Lengyel Péter sci fi írásai]

Lengyel Péter 1939-ben született Budapesten, eredeti neve Merényi Péter. Édesapja Merényi Endre hadifogságban halt meg 1943-ban. Lengyel Sándor vegyész fogadta örökbe, az ő nevét vette fel. Iskoláit a fővárosban és Veszprémben végezte. (Ekkor írta első novelláját.) 1962-ben az ELTE BTK spanyol-olasz szakán szerzett diplomát, 1963-64 közt egyetemi lektor Havannában. 1965-ben adja ki első írását, 1967-ben megjelent első novelláskötete a Két sötétedés. 1969-ben megírja sci fi regényét az Ogg második bolygóját. Megnősül, két gyermeke születik. Az 1970-es Mellékszereplők című regényét betiltották, évtized múltán jelenhetett meg. 1978-ban a Cseréptörés című regényt viszont kiadták. A nyolcvanas évek derekán a Rondó című novella-válogatás addigi pályáját összefoglaló alkotás. 1988-ban híres Macskakő című könyve is elkészült. (Angolra is lefordították.) Majd a Holnapelőtt című „nem-regény”. Az 1993-as Búcsú című könyvének „társszerzője” tragikusan korán elhunyt édesapja, Merényi Endre. Díjai közül a legjelentősebbek: 1983 József A.-,1999 Márai-,2010 Kossuth-díj.
Lengyel Péter macskakőszerű életművének egyik, nem jelentéktelen, lapja a fantasztikum.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Máramaros [I. rész]

Magyarország keleti részének egyik legnagyobb megyéje volt, területe bő tízezer négyzetkilométer. 1891-ben kétszázhetvenezren lakták, és a lakosság évente közel egy százalékkal szaporodott (1910-re meghaladta a háromszázötvenezret), mégis Csík után hazánk legritkábban lakott megyéje volt. A megye kilenc járásra oszlott, egyetlen városa a megyeszékhely, Máramarossziget volt. A községek általában középnagyságúak voltak, helyenként kifejezetten nagyok, negyvenben laktak kétezernél többen. A legnépesebb település a megyeszékhely volt, tizenhétezer lakossal, azt követte Kőrösmező nyolcezer, Huszt hétezerötszáz, Felsővissó, Borsa és Rahó hatezer lakossal.

    A vármegye lakosságának tizenkét százaléka volt magyar, tizenhét százalék német (többségük izraelita), huszonegy százalék román és negyvenhat százalék rutén. A magyarság csak a régi öt koronavárosban: Szigeten, Técsőn, Huszton, Visken és Hosszúmezőnk élt nagyobb számban, egyébként más nemzetiségekkel keverve. A románok leginkább az izavölgyi, szigeti és visói, a rutének a huszti, ökörmezői, taracvizi, técsői és tiszavölgyi járásban éltek.

Lévay Endre: A vajdasági magyar fiatalok útja

    Visszaléptünk ismét az időben: 1934-ben, a felvidéki Nyitrán megjelent sorozat, a Magyar album egyik kötetében olvasható ez az elemzés, az elszakított országrészekről szóló versek, novellák közt.

    Jugoszláviában néhány esztendővel ezelőtt új mozgalom indult meg a kisebbségi magyarság rétegeiben. A mozgalomnak a valóságban meghatározó döntő tényezője: a magyar ifjúság. Ebben a történelmi visszapillantásban nem akarunk romantikus képeket adni az itteni ifjúság életéről és kultúrmunkájáról, hanem a valóságot ismertető áttekintést. Az elmúlt esztendőkben, mint minden kezdeményezésnél, elindulásnál – így nálunk is többször cikkeztek, előadásokat tartottak a jugoszláviai magyar ifjúság aktuális problémáiról, azonban legtöbbször az ifjúság igazi életének, képességeinek és társadalmi helyzetének megfelelő ismerete nélkül.

    A Vajdaság területén élő magyarságnak soha nem voltak akár szellemi, akár politikai téren hősies szakaszai, semmire nem vállalkozott, újítást nem pártolt és csak nagyritkán cselekedett. Ezen a tájon minden időben a saját sorsukkal megelégedett, nehezen mozgó emberek éltek.

Mindszenty József: A felvidéki magyarok kitelepítése

A második világháború végén Benes elnök az új csehszlovák kormány ideiglenes székhelyén, Kassán kijelentette, hogy „Csehszlovákia a csehek és szlovákok állama és senki másé.” Ebben a szellemben határozták el a csehek a szudétanémetek és a szlovákok, a magyarok kitelepítését. Dél-Szlovákiában, a történelmi Magyarország területéből kiszakított széles határsávban, mintegy 650000 magyar élt akkor. A csehszlovák kormány ezeket akarta eltávolítani. Az volt a terv, hogy 100000-et ad cserébe a magyarországi szlovákokért, 200000-et „visszaszlovákosít” és a maradék 400000-et pedig szétszórja az országban, hogy beolvadjanak.
    Első lépésként megfosztották a magyarokat kollektíve csehszlovák állampolgárságuktól, közhivatalaiktól, nyugdíjuktól és mindenfajta állami vagy községi járulékaiktól. Minden kártérítés nélkül elvették vállalataikat, üzleteiket s megtiltották, hogy iparral vagy kereskedelemmel foglalkozzanak. Kilakoltatták őket házaikból, vagyonukból és azokba szlovák partizánokat ültettek bele.

Törőcsik Attila: Nyelvhasználat a mediatizált társadalomban

Az emberi létezés legsajátosabb megnyilvánulása a nyelv, annak elsajátítása és használata. Ez a cselekvés azonban nem merül ki csupán a kommunikáció, szűkebb értelemben, a közlés végrehajtásában, vagyis nem csak egy átviteli csatorna a sok közül, mely segítségével megteremtjük a létfenntartáshoz szükséges feltételeket, hanem annál jóval kiterjedtebb és kifinomultabb funkciókkal is rendelkezik. A nyelv a gondolkodás forrása, a kultúra közvetítője, öntudatunk, személyes vagy közösségi identitásunk alappillére. Használata megmutatja kik vagyunk, hová tartozunk, hogyan gondolkodunk, miként cselekszünk, milyen értékeket vallunk. A közösségi létből fakadóan interakcióink mindig alkalmazkodtak a körülményekhez, ám ezek a változások lassan folytak le, megtartva az értékeset, elhagyva az értéktelen.

Gyóni Géza: Megbékülés

Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
Művész vagy-e, kinek szívébe
Késszúrás minden durva hang?
Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
S az Úristen se néz feléje.

Ki ád reményt, amely biztatna,
Hogy el ne vessz a sivatagba?
Hoztál magaddal templomot?
S szent képet, melyen megrogyott
A bútól szent szüzed alakja?

Alázva, fázva nézesz szerte:
Hát nincsen táj, merről jöhetne
A glóriás szabadító,
S örökre vérzik a bitó
És rajt a Jóság Fejedelme?

Ruzitska Mária: Tudom

Tudom, hogy mit kellene tenni,
Semmit se szólni, csak szépnek lenni.

Beszédközben elrévedezni,
Hol járt idáig? Nem kérdezni.

Bólintani búcsúzásképpen,
Nem engedni, hogy elkísérjen.

Hidegen, futva kezet fogni,
Szórakozottan mosolyogni.
S talán – ha minden hiába:
A szívemet kitépni
S elébe dobni.

Sík Sándor: Az Egyeskő

A Hagymás üzen az Öcsémnak,
Az Öcsém felel a Hagymásnak.
Mit üzenhetnek egymásnak?

Közepettük a négyágú
Kőkoronával ékes fő:
Egyedül áll az Egyeskő.

A Hagymást utak ölelik,
Az Öcsémhez ösvényke fut.
Az Egyeskőre nincsen út.

A Hagymás Gyergyóra könyököl,
Az Öcsém Csíkországba néz.
Az Egyeskő csak az égbe föl.

Somló Sári: De aztán!

Te Szűzanya! Kis gyermekeddel
Oltalmazó karod között!
Oh látod-é a gond redőjét
Mely homlokunkra költözött?

Gondolj a rémes gyilkolásra,
Mely gyermekvérre éhezett,
Az egyiptomi vad futásra
Hol ég intése járt veled –
A menekvő magyar anyákra
Gyerekkel két karuk között
Kiket honukból pusztulásba
Egy sátán csorda üldözött.

Tűz Tamás: Halálos szójáték

Alkalomadtán majd elmondom
vagy leírom sajátkezűleg
hogyan babusgattam milyen hűhót csináltam
ínycsiklandó, szemrevaló képzettársításaimból
    amint asztalt bontottunk
    vivátozva, mókásan
    szürcsölve a bólét
    egy kis hejehujától sem riadva vissza
a zálogosdi keserű emlékeit lehörpintve
visszavonultunk az egyedülvalóság párnái közé
egyszerre bőgőmasinává váltunk
eltorzult életösztönök s a művi beavatkozások
határsávjába értünk, elébevágtunk tragédiánknak
    nincs már Léda sem Adél

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton keresnéd?

Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely kancsalul, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Ásgúthy Erzsébet: Magyar irodalmi törekvések 1940-ben, a Felvidéken*

Válságos időkben, nehéz órákban érintem ezt a kérdést. Hogy mégis megállok mellette, a forrongó és vérzivataros idők rohanásában, igazolja, hogy ma is van, él, jelentkezik, mint kisebbségi létünk egyik fontos pillére, amely nem tűri a mellőzést, s fokozott figyelmünket és támogatásunkat követeli éppen az ilyen bizonytalan és lazább halmazállapotú korszakban.

    Kíséreljük meg röviden nyomon követni az elmúlt huszonkét év szellemi megnyilvánulásait, melyek talán rávilágítanak majd irodalmunk mai dermedtségének okaira is.

    A Trianon utáni magyar irodalom nem ad egységes képet. Az anyaországban épp úgy nem, mint a kisebbségi életformában, ahol ez szinte természetes követelménye a háború előtti s utáni szellemi helyzet folytatásának.

    Kisebbségi sorsunk folyamán – főként kezdetén – erősen központosított fővárosi szemlélet irányítja az irodalmi és kultúrtörekvéseket. Minden valamire való tehetség a központ felé igyekszik. A főcél a szellemi centrum megközelítése, tekintet nélkül a helyi, illetve sorsszerű adottságokra. A hirtelen elszakadás folytán ez természetes is. Viszont ez a befolyás egészségtelen, alárendelt kulturális állapotot teremt, melynek állandó küzdelmében felőrlődnek, szétforgácsolódnak az erők.

Törőcsik Attila: A globalizmus jelenségtörténete és jelenkori hatásai

Jelen tanulmány megkísérli bemutatni az önmagát globalizmusnak nevező jelenség kiváltó okait, szerkezeti sajátosságait, hatásait és következményeit, melyek szorosan összefüggenek azokkal a társadalmi folyamatokkal, melyek már korábban a modernitásról és a posztmodernről íródtak. Az alábbiakban olvasható elemzés korántsem mutat teljes képet a globalizmusról, ugyanakkor nagyvonalakban leírja azokat a meghatározó tényezőket, melyek kitaposták az utat az „új világrend” létrejöttéhez.

    E rövid tanulmány a globalizmus több területén keresztül mutatja be annak kiterjesztését külön figyelmet szentelve a média világának, mely intézmény szimbolikus erővel bír úgy a mindennapokra, mint a jelenség „kirakatának” reprezentációjában.

A globalizáció előzményei

    A globalizmusnak nevezett jelenség összefügg az emberi civilizációk kialakulásával, ugyanakkor annak nem az egyik lehetséges folytatása, hanem egy merőben új társadalmi-kulturális megjelenése. A terjeszkedő birodalmak célja a történelem során több helyen is azonosságokat mutat, melyek a domináns kultúra terjesztésében, a közigazgatás egységesítésében, a jogrend alkalmazásában, a nyelv homogenizálásában, majd hivatalossá tételében, a gazdasági-kereskedelmi folyamatok kiterjesztésében, egységesítésében öltöttek testet.

Bárd Oszkár: Férfiszó

Tudjátok, mi hiányzik ma a földön,
hogy megálljon a véres áradás itt?
Nem nagy hűhó, megváltó új találmány,
nem cselvetés, nem kávéházi márvány,
csak az a szó, mit érdek el nem kábít,
csak az a szó, mit megfontolva mondnak
minden színével telítve a gondnak,
csak az a szó, mit vállalni is merve
a Térbe ver az ember tiszta terve,
csak az a szó:
a férfiszó!

Higgyétek el, erőt ad minden szépség
s van-e szebb, mint a tudatos tekintet,
mely úgy csillog a sors rengetegében,
mint Hófehérke hófehér kezében
a liszt, amit az úton szertehintett,
hogy ráleljen, ki nagyon vágy feléje;
a szépségét az ember, hogy elérje,
kösse az is, mit nagyon halkan vállal,
s ha más nem, szálljon szembe a halállal,
csak az a szó:
a férfiszó!

Gárdonyi Géza: Esti harangszó

Szép májusvégi estén egyedül
ülök a kertben. S nézem, mint merül
az égi nap a földi kék homályba,
a hegyek ibolyaszín fátyolába.
A völgyben lenn, már feketül az árnyék.
Elcsöndesül az emberlakta tájék.
Csillag ragyog a Mátra tetején,
A távolból harangszó száll felém:
    Üdvözlégy Mária!

Ha elgondolom, hogy e Föld színén
valóban élt e tiszta, égi lény!
Járt-kelt, mint mink: a lábának nyomát
a porban hátrahagyta, merre ment;
hajába tűzött fehér violát, –
tán épp ilyet, mint kertemben terem…
S ő maga volt a legszebb viola:
Isten közöttünk járó angyala!
    Üdvözlégy Mária!

Moravcsik Jenő: Paraszt

Paraszt vagyok.
Nyáron izzadok. Télen majd megfagyok.
Dolgozgatok.
Kitartóan. Szeretettel.
Ha rám íratnák a földtekét,
még sem cserélném el az ekét.

Paraszt vagyok.
Reggel nótás a kedvem. A mezőn hangos.
Dalolgatok.
Lovam cifrázza. Járása délceg. Rangos.
Ha rám íratnák a földtekét,
még sem cserélném el az ekét.

Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted; a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.

Ó, költő tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.