A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Pest-Pilis-Solt-Kiskun [XXXVI. rész]

64 varmegyeHazánk legnagyobb vármegyéje volt a maga közel tizenháromezer négyzetkilométerével, lakossága 1891-ben a főváros nélkül is megközelítette a hétszázötvenezer főt. Ezen lakosok bő nyolcvan százaléka volt magyar, tizenhárom százaléka német, négy százaléka szlovák, egy százalék szerb, a többi román, horvát és egyéb nemzetiségű. A vármegye tizennégy járásra oszlott, benne két törvényhatósági jogú város (a székhely Budapest és Kecskemét), továbbá hat rendezett tanácsú város, közel kétszáz község, valamint hétszáz puszta és telep volt. A községek többnyire igen népesek voltak, több mint száz rendelkezett kétezernél több lakossal.

    Közművelődés tekintetében a vármegye helyzete kedvezőnek volt mondható. Mellőzve itt Budapest és Kecskemét közművelődési viszonyait, tisztán csak a megyében a hat éven felüli lakosság háromnegyede tudott írni és olvasni, a tanköteles gyermekek közel kilencven százaléka járt iskolába. A vármegyei hatóság területén két hittani intézet, hat gimnázium, egy gazdasági szakiskola, tizennyolc ipari és kereskedelmi iskola, egy művészeti intézet, egy kisdedóvóképző-intézet, három tanító- és két tanítónőképző, hatszáz népiskola, nyolcvannégy kisdedóvó, öt emberbaráti jellegű intézet, és egy börtöniskola működött, mindösszesen több mint százezer tanulóval.

    Az egykori vármegye felszínének legnagyobb része, nevezetesen a Duna-Tisza köze lapályos, de e lapály nem egyenletes, mint az Alföld többi része, hanem a Cserhát déli nyúlványaihoz hullámos földhát csatlakozik, mely harminc-ötven kilométer szélességben a Duna és Tisza közt egyenesen dél felé nyúlván a két folyó vízkörnyékét egymástól elválasztja. A dombvidék végső nyúlványai Pilis és Monor táján tűnnek el. A Duna jobb partján a Pilis-hegység emelkedi, mely a vármegye északnyugati sarkát tölti be.

    Folyóvizei közül legjelentékenyebb a Duna és a Tisza. A Duna Nagymaros és Visegrád közt éri el a vármegyét, s azt Budapestig keresztül hasítja, ezen alul pedig nyugati határát mossa. A Tisza a vármegye keleti szélének csak kis részét érinti.  

     

    Története

    Maga a név mutatja, hogy az országnak az a területe, amelyet e néven ismerünk, hajdan négy külön közigazgatási egység volt. Pest vármegye az a terület volt, amelyet utóbb a két pesti, a két váci és a két kecskeméti járás foglalt el. Pilis vármegye a későbbi két pilisi járás volt, Buda, és valószínűleg a ráckevei sziget nélkül. Ez a terület hajdan Esztergom vármegyéhez tartozott, és a tatárjárás után, IV. Béla király alatt alakult külön vármegyévé. Solt vármegye a Duna bal partján hosszan, keskenyen elnyúló három solti járás területe volt, nevét Solt városától s annak hajdani várától kapta. Végül a Kiskunság egészen a kiegyezésig a Jászsággal és Nagykunsággal együtt a szabad jász-kun közigazgatási kerületet alkotta, és az 1876. évi közigazgatási reform csatolta ide.

    Ilyenformán a vármegyének közös történelme gyakorlatilag nem volt, egyes részinek azonban igen. Pest vármegye alapításának kora vitatott, egyesek szerint a Szent István-i államberendezkedés kialakításakor jött létre, mások későbbi alapítást gyanítanak. A XIII. században mindenesetre már bizonyíthatóan létezett, a következő században pedig már nemesi vármegye a maga négy szolgabíróval, fő- és alispánjával. II. Ulászló az 1492-es országgyűlés határozatával összevonta Pilis vármegyével. A hódoltság alatt a formálisan Fejér vármegyéhez tartozó Solti Széket Pest-Pilis igazságszolgáltatása alá sorolták, a török kiűzése után pedig jogilag is egyesítették a két területet.

    Pilis vármegye keletkezését Botka Tivadar IV. Bélának a vatikáni levéltárból napfényre hozott okmánya alapján következőleg írja le: „A tatárdúlás megújulásának akadályozására alkalmas védpontokon várakat rendelvén emeltetni a király, feltámadt a királynéban is azon vágy, hogy a Duna-szigeti apácazárdának, mintegy százra szaporodott szüzei számára, kik közé saját szülöttje, Margit is tartozott, valamint a királyné pártfogása alatt álló özvegyek és árvák oltalmára alkalmas menhelyet alkosson. E célra tehát a pilis erdőben kiszemeltetett egy hegyfokot, alkalmast várépítésre, és annak költséges előállítására magánkincseit fordítá. Így támadt a pilisi vár. Béla pedig a várat főispánságával és hozzátartozó kerületével a királynének örökön adományozta. A királynék ezen birtokából fejlett ki utóbb a kis Pilis vármegye.” Arra, hogy mikor szűnt meg önálló lenni, és mikor csatoltatott tényleg Pest megyéhez, nincs világos bizonyíték, de úgy látszik, hogy ennek idejét 1366 után, éspedig valószínűleg még Nagy Lajos király uralkodása alatt kell keresnünk. Az egyesítés lényege valószínűleg éppen abban állott, mint amit II. Ulászló 1592. I. dekrétumának századik címe kifejez, tudniillik hogy az állandó királyi lak Buda mellett lévén külön főispánja e két megyének nem volt, hanem ezek egyenesen a király, illetőleg annak helyettese, a nádor kormánya alatt állottak. Amely külön törvénybe iktatás nélkül, szokásból vált előbb kiváltsággá, mint a régi időben sok más, s utólagosan iktatták II. Ulászló mondott törvényébe.

    Solt vármegye eredetileg a fejedelmi Fejér vármegye Dunán inneni része, széke volt, de már a vegyesházi királyok alatt saját alispán kormányozta. A korabeli közlekedési viszonyok mellett érthető is, hogy a dunántúli vármegyének a folyón túli része jelentős önállóságra tett szert. Külön solti főispánnak az okmányokban nyoma nincs, de hogy külön alispánjai voltak, arra több okmány összevetése rámutat, különösen Miksa király 1569-ben hozott harmadik dekrétumának 52. cikke. Solt vármegyét ez a törvénycikk csatolta a török uralom alatt Pest törzsmegyéhez, a következő szöveggel: „Mivel Külső-Szolnok és Fejérvári Solt megyék a törökök által elfoglaltatván, alispánnal és szolgabírákkal nem bírnak, azon megyékben pedig különféle megvizsgálandó ügyek találtatnak, határoztatott, hogy ezután az ítéletek Külső-Szolnok megyének Heves, Fejérvári Solt széknek pedig Pest megye által szolgáltassanak”.

    Ez a törvénycikk csupán a bíráskodásról szól. Olyan, amely Solt vármegyét közigazgatásilag is Pest vármegyéhez csatolná, és a minden tekintetben való egyesítést körülményesen kimondaná, nincs. De ezen idő után az okmányokban, különösen magának a vármegyének irataiban e terület mindig Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyék nevezete alatt fordul elő, kivéve az 1850–61. időközt, amikor Pest-Pilis és Pest-Solt név alatt kétféle volt szakasztva.

    A Kiskunság a Jászkun kerületek részeként a középkorban alakult meg, mint területi önkormányzat. Egykor a betelepült kunok szállásterülete volt, azok azonban a XV–XVI. századra teljesen elmagyarosodtak, és a hódoltság saját kultúrájukat végképp elsodorta. A visszahódított területet a Habsburg uralkodó, I. Lipót elzálogosította a német lovagrendnek, ám a lakosság az úgynevezett redemptói keretében, 1745-ben visszaváltotta önrendelkezését. Ezt követően a Jászságból a Nagykunságból és a Kiskunságból létrejött az úgynevezett hármas kerület, amely bizonyos korlátok között belső önállóságot élvezett. Ezt a megkülönböztetést számolta föl az 1876-os közigazgatási reform, a Kiskunságot egyesítve Pest-Pilis-Solt vármegyével.

    A vármegye elődjének tehát Pest, majd Pest-Pilis megyét tekinthetjük. Rendes székhelye ennek a török idők előtt Buda volt. Midőn a török 1541-ben Budát elfoglalta, Pest vette át a szerepet, később ugyancsak a török uralom miatt innen is elkerült a székhely, s különösen a szomszéd Nógrád vármegyei várak közt váltakozott, melyre a sűrűn változott hadi szerencse következtében gyakran volt alkalom. Volt Nógrád várában, Szécsényben, Gácson, Losoncon, leggyakrabban és leghuzamosabb azonban a füleki várban. A legelső megyegyűlési jegyzőkönyv is, amely fennmaradt, 1638. április 14-én Füleken kelt.

    A török uralom megszűnése után, 1689-ben rendelte el a nádor, mint a vármegye főispánja, hogy a vármegye Budán házat szerezzen. Ekkor fenn a várban, a várbeli városháza mellett az Úri utcán azt a házat szerezte meg, amelyet később az Eötvös bárói családnak eladott. Azonban téli időben a Duna jege miatt igen alkalmatlan levén a Budára való közlekedés, 1696. december elsején már Pesten vett a vármegye házat. Ehhez később megszerezte azt a területet, amelyen a mostani vármegyeháza áll, és amely a régi épületek több ízbeli változtatása után, 1811-től kezdődőleg 1841-ig több szakaszban épült fel. Pest vármegye szervezete sokat különbözött a többi vármegyékétől. II. Ulászló 1492-ben kelt I. dekrétuma kimondta, hogy „amiképpen eddig Pest és Pilis vármegyéknek, amennyiben Buda mellett vannak, főispánjaik nem voltak, úgy ezután is főispánjaik ne legyenek”. Azon időben itt a közigazgatást, az igazságszolgáltatást közvetlenül maga a királyi kancellária vitte. A mindenkori nádor egészen 1848-ig volt főispánja a vármegyének. Mikor nádor nem volt, a királyi helytartók is viselték e méltóságot, például Ferenc lotaringiai herceg II. József uralkodásának kezdetéig.

    Az magától értetődik, hogy a vármegye az ország szívében feküdvén számos jeles történelmi esemény színtere volt.

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    A főváros nélkül ismertetjük a vármegye gazdasági életét, hiszen Budapest akkoriban még jobban különbözött az ország többi részétől, mint most. Ásványkincsekben a vármegye nem volt gazdag. Nagykovácsi és Pilisszentiván mellett barnaszéntelepeket tártak fel, melyek közül előbbiek művelés alatt állottak. Lignit fordult elő Gödöllő és Hatvan mellett is. A hegyek ezenkívül jó épület- és burkolatkövet is szolgáltattak, így Dunabogdány mellett jó trachitot törtek, mely kocka- és terméskő alakjában a fővárosba került. Jó követ fejtettek még Visegrád, Csobánka, Üröm, Kalász, Bia és Tétény határában.

    A vármegyében a mezőgazdasági őstermelés volt a legjelentékenyebb foglalkozási ág, de az ipar és kereskedelem is mindinkább teret foglalt, és egyes nagyobb városokban, mint Újpest, Vác, Kecskemét már erőre is kapott. Leginkább iparűzők voltak a főváros közvetlen közelében fekvő települések, melyek gyáriparát a főváros szomszédsága hozta létre. A kereskedelem, melynek főbb cikkei a nyers termények mellett az ipar termékei voltak, a kiterjedt közlekedési hálózat mellett nagy virágzásra jutott, gócpontja természetesen Budapest volt, de Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd és más városok részt vettek benne, leginkább gazdasági termékekkel, állapotokkal, gyümölccsel stb.

    A szántóföldek az összterületek felét tették ki, de eloszlásuk az egyes járásokban nem volt egyforma, legtöbb szántóföldje volt a kecskeméti, váci és pesti járásoknak. A vármegye fő terméke a rozs, búza, árpa és zab, továbbá kevés kétszeres és tönköly volt, és e gabonafélék élénk kereskedés tárgyát képezték Ausztria, déli Németország és Franciaország felé. Köles a kiskun járásokban, tatárka és hajdina a hegyes vidéken termett. Repce és cukorrépa csak kevés akadt, annál több kukorica és burgonya. A hüvelyes veteményeket, lent és kendert csak helyi szükségletre termelték.

    A rét és legelő kiterjedés igen nagy volt, a legjobb és legnagyobb legelők a budai oldalon, a Duna és Rákos-patak mentén, a Galga alsó részén, a Tápió és Zagyva mentén húzódtak. A konyha- és a gyümölcskertészet a megye lakosságának nagy részét foglalkoztatta, Budapest és Vác között a Duna mindkét partján főleg szerb és bolgár kertészek működtek. Nagykőrös uborkáival nemcsak Budapestet látta el, de vele külföldre is kereskedett, Nagykőrös és Cegléd vidékén sok görög- és sárgadinnye, a Tápió mentén sok mák termett. A szőlőművelés azelőtt jelentékeny volt, ám a filoxéra tetemesen visszavetette, és csak lassan kapott ismét erőre. A legjobb borok Budapest, Budafok, Vác és Szentendre vidékén termettek, különösen híresek voltak a budai vörös borok.

    A megyében igen fejlett volt az állattenyésztés. Számos község tartott kiváló méneseket. Legszebb szarvasmarha a Csepel-szigeten akadt, a marhát viszont csak a budapesti szeszgyárak és sörfőzők hízlaltak melléktermékeikre alapozva. A juhtenyésztés a Csepel-sziget néhány községére és a Kiskunságra szorítkozott, ott viszont legnagyobb részt nemesített juhfajokat tartottak. Fontosabb volt a sertéstenyésztés és kereskedés, melynek központja a világhírre jutott Kőbánya volt. A Dunában és a Tiszában egyebek mellett sügért, süllőt, menyhalat, harcsát, jászkeszeget, pontyot, kárászt, csukát halásztak.

    Az erdőségek nem foglaltak el nagy területet, legtöbb volt a Pilis-hegységben és a Cserhátban, melynek alkotó részei tölgy és bükk, keverve gyertyán-, szil-, nyár- és egyéb fákkal. Fenyvesek csak a kincstár gödöllői erdőségeiben fordultak elő. Az erdőkezelés csak a kincstári erdőkben volt kielégítő, a község és magánerdők művelése alacsony fokon állott. A vadászat leginkább a hegyes vidékre szorítkozott, ahol különösen a királyi erdőterületen (Visegrád, Gödöllő) a nemesebb vad is gyakori volt.

    Jelentős települések

    Budapest

    Mivel a székesfőváros történelmét, lakosságát és gazdasági szerepét illetően önmagában is több vármegyével felért, külön részt szentelünk neki.

    Szentendre

    Rendezett tanácsú város a Kis-Duna partján, 1891-ben bő négyezer lakossal, akik között ezer volt magyar, ezer német, ezer szlovák és ezer szerb. A szerbek a Duna mentén emelkedő hegyre építették házaikat festői rendetlenségben és sűrű sorokban, az alsóbb, rendezettebb városrész újabb eredetű. Szentendre a budai görögkeleti püspök és a járásbíróság székhelye, volt takarékpénztára, többféle egyesülete, vasúti és gőzhajóállomása, postahivatala, telefonja és postatakarékpénztára. A város egész környéke a millennium előtti időkben szőlőművelésből élt, ezért a filoxéra súlyos csapás volt a számára, a város is hanyatlott, csak a helyi érdekű vasút (HÉV) kiépítése után vett újabb lendületet.

    A település Szent István idejében már állott, első írásos említése a XII. századból való. Mezőváros, vásáros vámhely, a király birtoka a visegrádi várnagy kormányzata alatt. A hódoltság alatt török uralom alatt állt, a visszafoglaló háborúk során elpusztult. Az erőre kapó törökök elől 1690-ben Csernojevics Arzén pátriárka vezetésével körülbelül hatezer szerb menekült ide, egy részük később hazatért, de sokan maradtak. A szerb kereskedők és iparosok a XVIII. században felvirágoztatták a várost, a XIX. században azonban ez a fejlődés megtorpant, Szentendre elszegényedett (ennek köszönhető, hogy a késő barokk város jelentős része épen megmaradt). Fejlődésének új szakaszát a XX. század elején a főváros közelségének köszönhette.

    Vác

    Rendezett tanácsú város a Duna bal partján, a tenger színe felett 111 méter magasságban. Lakossága 1891-ben bő tizennégyezer lélek volt, köztük tizenkétezer magyar, ezer német, ötszáz szlovák, a többi más nemzetiségű. A városban számos közintézmény és iskola működött, volt kaszinóköre, olvasóköre, ipartestülete, katolikus legényegyesülete, városi tűzoltó egyesülete, irgalmas rendi és városi kórháza, két gyógyszertára, több hírlapja. A váci nyomdát még Mária Terézia idejében állította Ambro Ferenc. Ipara és kereskedése Budapest gyors fejlődése miatt megcsappant, de a gyáripar emelkedőben volt. Működött itt hengermalom, a cink- és ónlemezgyár, Reitter István kocsigyára, a kötőszövőgyár, nem számítva ide a fegyintézetben űzött ipart, amely hasonlóképpen igen jelentékeny volt, a Naszály hegyben fejlett kőbányát, s a téglagyárakat, melyek részben a fővárost látták el építési anyagokkal.

    Vác első írásos említése 1075-ből való, ekkor már város, a püspökség székhelye. A település a tatárjárás során elpusztult, IV. Béla újra felépítette, s német települőket hívott be. Mátyás király Vácon 1485-ben országgyűlést is tartott, itt hozták a nádori méltóságról szóló törvényeket, jóllehet, azok záradékát Budán írták alá, s mint ilyet iktatták a Corpus Jurisba.

    A mohácsi vész után két évtizeddel Vác szultáni birtok lett, a század végén magyar kézre került, de 1620-ban megint bevették a törökök. Végleg csak Buda visszahódítása után szabadult fel az addigra teljesen rommá lett város.

    A hódoltság után barokk stílusban épült újjá, és mint a püspökség székhelye játszott szerepet az ország közéletében. Benne több szerzetesrend települt le, megindult a papképzés. A XIX. század Vác számára a fellendülés kora, különösen az igen korán ide érkező vasútnak köszönhetően, de a dunai kereskedelemben is jelentős szerepet játszott. Bár a század második felére a dunai kereskedelem jelentősége lecsökkent, a vasút pedig másfelé is eljutott, Vác tovább fejlődött, és regionális központtá vált.

    Kecskemét

    Törvényhatósági joggal felruházott – mai kifejezéssel megyei jogú – város az Alföldön, lakónak száma 1891-ben kereken ötvenezer lélek volt, gyakorlatilag mind magyar. Benne számos közintézmény kapott helyet, és nevezetesek voltak iskolái, melyek közül első helyen állott a jog- és államtudományi karral bíró református főiskola (jogakadémia), a katolikus főgimnázium (piaristák vezetése alatt), és az állami főreáliskola. Volt továbbá polgári iskola, alsó fokú ipar- és kereskedelmi iskola, gazdasági iskola, állami vincellériskola, s számos (közte 13 pusztai) elemi iskola. Itt jelent meg a Kecskeméti Lapok, Kecskemét, Pestmegyei Hírlap és a Tánctanítók Lapja. A lakosság főfoglalkozása a föld- és gyümölcsművelés volt, melyben Kecskemét előkelő helyet foglalt el az egész országban. Óriási határának (nyolcvanhétezer hektár) nagyobbik fele szántóföld, a többi rét, kert, legelő és erdő volt. A gyümölcskereskedés igen kiterjedt, és Kecskemét évenként egymillió kosár gyümölcsöt (leginkább kajszibarackot és almát) szállított Ausztriába, Német-, Lengyel- és Oroszországba. Jelentékeny volt a város marhatenyésztése és sertéshízlalása is, az itteni hízlalótelepről évenként ötvenezer sertés ment külföldre. Kecskemét ipara nem volt jelentékeny, csupán néhány gőzmalomra, téglagyárra, szappangyárra és hasonlóra szorítkozott.

    A város első írásos említése az Anjouk korára esik, a vegyesházi királyok alatt királyi és királynéi mezőváros. A hódoltság alatt szultáni (hász) birtok, ennek köszönhetően meglehetős önállósággal intézte belső ügyeit. A környékbeli falvak a már többször említett tizenötéves háború során elpusztultak, lakosságuk Kecskemétre költözött, területüket a város szerezte meg. A XVII. században a város marhakereskedés egyik központja lett, amely a hódoltság után is így maradt, de most már kiterjedt tanyavilággal megerősödve.

    A XIX. század végén beütött filoxéra-járvány következtében rohamosan fellendült a Kecskemét-környéki szőlőtermesztés, hiszen a kártevő a homokon nem él meg. A város iparosodása a kiegyezés után kezdődött, elsősorban az élelmiszer-feldolgozás honosodott meg, de a XX. század elején más iparágak is megjelentek.  

    Kalocsa

    Nagyközség a Dunától mintegy öt kilométernyire, termékeny, de részben mocsaras lapályon, 1891-ben tizennyolcezer, túlnyomóan magyar lakossal. Bár városi jogokkal nem rendelkezett, egyike volt a Duna-Tisza köze legszebb városainak, mint érseki székhely az egész vidék művelődésének központjaként funkcionált. Művelődési intézményei nagyobbára az érsekséggel voltak kapcsolatosak, volt érseki papnöveldéje, jezsuiták vezetése alatt álló főgimnáziuma és konviktusa, katolikus tanítóképző intézete és iskolanővérek zárdája, mely nevelőintézettel, elemi és polgári tanítónőképző-intézettel és kisdedóvóval volt egybekötve. Az érseki palota mintegy hetvenezer kötetnyi könyvtárt foglalt magában. Világi intézményei közül említendő a királyi törvényszék és ügyészség, járásbíróság és adóhivatal, közjegyzőség és csendőr-szakaszparancsnokság. Gőzhajóállomás Uszodon volt.

    Feltehetően honfoglaláskori fejedelmi székhelyként jött létre, első írásos említése 1003-ból való. A püspökséget Szent István alapította, amely még a király életében érsekségi rangra emelkedett. Az érsekség azonban Szent László idején Bácsra költözött, bár Kalocsa is székhely maradt. A középkorban a település mezőváros, amelyet Károly Róbert fallal vétetett körül. A hódoltság alatt nahije-központ lett, állandó török őrséggel. A középkori város a tizenöt éves háború során pusztult el, és csak a XVIII. században, az érsekség visszaköltözésével épült újjá. Ekkortól a környék oktatási központja lett, ezenkívül a fűszerpaprika-termesztés vált országos hírűvé.

    Kiskunhalas

    Rendezett tanácsú város 1891-ben tizenhétezer lakossal, akik között csupán kilencven volt német, a többi magyar. Volt itt járásbíróság, református főgimnázium, múzeum, alsó fokú ipariskola, ipartestület, takarékpénztár, könyvnyomda, vasúti állomás, posta- és távíróhivatal, telefonállomás, posta-takarékpénztár. Hatásra hatvanötezer hektár, lakóinak főfoglalkozása az állattenyésztés, földművelés, szőlő- és gyümölcstermelés volt. A város egy korábban Halasnak (most Kun-Fehér-tónak) nevezett tó mellett fekszik, ennek szigete a tatár és török dúlások alkalmával a lakosságnak menhelyül szolgált. Az egykori kun Halasszék székhelye, 1451-ben már kun kapitánysági és törvényszéki székváros volt. A hódoltság alatt lakossága többször szétfutott, a település leégett, de mindannyiszor újratelepült. 1702-ben a jász-kun kerülettel együtt I. Lipót a német lovagrendnek adta zálogba, az 1745-ben bekövetkezett visszaváltás során azonban visszanyerte régi jogait. A kiskun kapitányság 1753-ban Kiskunfélegyházára települt át. Az iparosodás a várost elkerülte, lakossága elsősorban ridegmarha- és juhartásból élt, amihnez a XIX. században szőlő és gyümölcs termesztése csatlakozott. A Pest és Szabadka közötti vasút 1892-ben érte el, ettől kezdve Kiskunhalas is bekapcsolódott az országos ipari fellendülés folyamatába. A halasi csipke első, 1902-es megjelenése óta a magyar népművészet fontos része, és azok közé a csipkeműhelyek közé tartozik, amelyek a századfordulón épültek és azóta is fennmaradtak.

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 10 20 Ertektar Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf