Kardos Brunónak
Zeller, feketebors, fokhagyma,
fűszerek, hús és minden más anyag,
– együtt-él most az ételben.
Vérré árad bennem
és talán majd találkozom
az Asszonnyal,
hogy továbbfolytassa megszülni
e zavaros Medence gyümölcsét.
A barbár föld
értelmét éljük
és újracsírázunk az anyagban,
amit már
egyszer elfogyasztottunk.
„Aztán eljön a kor, midőn majd
a megtisztult mezők, hegyek
felől nyugodtan hozza terhét
haza az őszi fellegek
alatt, ki szántott és vetett.”
Illyés Gy.
URAM, lásd meg gyalázatunkat
s emlékezzél meg, hogy kezed
mily mélyre vert. Nézd, mint a holtak
némák vagyunk s az új korok
eszméi közt, mint vándorok
tántorgunk most. A házainkba’
idegen él és örökünk
másokra szállt. Anyáink, mint a
sír szélén álló özvegyek
A föld nem ad hazát,
a haza nemcsak kert,
nemcsak erdő
– levele lehullhat
s újra nő –
nem tó és nem völgy,
a haza a haldokló szívében,
s egy néma virágban is testet ölt.
hát mikor eljöttünk ideértünk
nem úgy fogadtál
égbe nyúló hegyekkel kerítve magad
nyárs és karóba húzó szakállas
fenyőzsidáid feszítve palánknak
gyilkos hágóid farkasveremnek
meredély völgyeid kitárva
nem kacérkodtál
nem enyelegtél
nem szóltál
na lóra! vagy lóra!
bejöhettek! kulcs a küszöb alatt
de most már
bársony lónyakként simulsz tenyerünkbe
Pogány igámnak /amelybe a sors fog,
végeken törni az ugart/ akik
egyhítettétek olykor kínjait,
ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott
szívvel fogadtam azt a korty vizet
meg a félóra pihenőt: öröm
s áldás volt az is, igaz, köszönöm:
de számontartom a bűnötöket.
Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki.
Nem láttok most sem az ekére rogyni:
bírja még bennem a régi bivaly!
Tudom, mi az érdem s mi a barátság,
de ha ennyit tűrt, elnémul a jaj.
– Gyere, kontyos, kezdjük az új barázdát!
1942
Irtózatos keservek, hazugságok, gyötrelmek, tragédiák tengerén túl végre valóban szabad lesz a magyar föld.
Fiatal lányok és fiúk, diákok, honvédek és munkások holttestei vetettek gátat annak az egyre jobban tobzódó őrületnek, amely a szocializmus nagy eszméje nevében börtönbe és kínzásra juttatta, s öngyilkosságba, kétségbeesésbe kergette az osztályharc címén a magyar parasztság legjobbjait. Az adott szó, törvény, vagy rendelet ezekben az években semmi volt, talán a törökvilágban se volt a parasztságnak ennyire gyilkos és kegyetlen a sorsa. Ha a parasztság elvész, akkor elveszett Magyarország: s már-már úgy volt, hogy sehol, sehol sincsen remény.
Nyilatkozatok, híresztelések hangzanak el. Ezek gyakran elferdülnek a mostani vajúdásban. Elveim dolgában tehát, a személyi vonatkozásban szeretnék egy csepp tiszta vizet önteni a pohárba.
Már a fegyverek zajába, október 26-án, a nemzeti forradalom történeti igazsága mellett és az egységes nép hangján szóltam. Azt vallom tehát, hogy a magyarság egysége legyen szellemi és erkölcsi törvény. Legyen gondunk arra, hogy se a politikai életbe, se a szellemi életbe ne térjenek vissza az osztályjellegű harcok. Természetes, hogy érdek és színeződés dolgában társadalmi rétegek között különbségek vannak. De ezek a különbségek nem ferdülhetnek annyira el, hogy a nemzet egységes képét megzavarják.
Hull künn a köd
s a színeket kioltja.
Csak egy marad:
a kúpos erdő kék-fekete foltja.
Ülök magam
tompán a téli ködben,
s zord vonalad
az erdőn túl ma is szemembe döbben.
Most messze vagy,
különös, más planéta.
Vallok neked,
mint régi és divatja-múlt poéta.
Az erdőn túl –
valaha így neveztek.
Ködök között
akkor is így idéztek és kerestek?
Hatalmas úr, duzzadt pofájú puffancs,
de lebizakodtál! lódíts, amit akarsz,
mégsem értem meg: mi címen gyűlölsz
a nemzet nevében engem!?… Tudom, bosszút
akarsz állani rajtam, ahelyett, hogy
meggyőznél igazadról. – Nem egyenlő
a fegyver, nem harc ez ellenem, hidd el,
inkább gyáva megfutamodás!
1.
folytonosan készülődtél
tüzek tüze ős méhében
csillagködök ragyogása
lobbantotta értelmedet
kőből sóból vasból mészből
vízből gázból egyebekből
formálta meg alakodat
folytonosan készülődvén
már milliárd évek óta
öntudatlan mozdulatlan
várva a nagy pillanatra
hogy apád életre nemzzen
hogy anyád világra szüljön.
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa ajtó, erős, barna,
egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
egy lábtörlővas, régifajta,
egy szoba, csupa kedves árnyék,
egy ágy, fekvéskor megnyikkanó,
egy lámpa, derűs, sárga fényű,
egy öreg asztal, persze dió,
egy képen ködös, őszi tájék,
egy ablak, amely nem néz, csak lát,
egy szék, ívelt, sima karfájú,
egy kályha s egy kis parázslapát,
Én a földszinten voltam
a csembaló magasban:
a hangjegyek repültek
leült mellém
a dallam,
figyeltem hol is vagyok?
átutazóban,
délben,
a bűvölet megejtett
az emeletet néztem,
minden hajszálam rezgett…
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
„A revízió kijön már az ember könyökén!” – ásítja hol egy kisebb, hol egy nagyobb uraság. Erre az a válaszunk: Csak hadd jöjjön ki! A revíziós mozgalomnak szüksége van reá, hogy megzavarja a komoly emberek nyugalmát és „kijöjjön” a nyeglék „könyökén”.
Igenis, meg kell bolygatnia a kultúremberek nyugalmát. Föl kell riasztania az álmosokat; föllázítania a halvérűeket. Semmi értelem, hogy gumitalpon járjon, fojtott hangon beszéljen.
Fölébe kell kiáltania az angol, az amerikai, az olasz, a francia közvéleménynek, fülébe mindazoknak, akik előkelő kényelemben élvezik fölényes kultúrájuk és előnyös gazdasági helyzetük gyümölcseit: Ti is felelősök vagytok azért, hogy a Duna-völgyében kínpadon tartanak egy keresztény népet! Kínpadon tartják a szó legbestiálisabb értelmében!
Karcsú, erdődi szép tündérkisasszony,
halálraszánt, kivételes virág!
Gyermekek anyja, megalázott asszony!
Adott-e megnyugvást a más világ?
Küldött-e álmot kilobbant szemedre,
takarót? – ha síri ágyad hideg.
Késett jóságtól, késett belátástól
fölengedett végre agyonvert szíved?
Porrá hullott, csonttá aszott kezed
érzésben gyöngén megcsókolom,
ha éjszakákon rámnéz bús szemed,
könnytől megszentelt testvéri jogon.
Csöndes testvérem, szent, halott rokon,
mi minden vár rám, magam sem tudom;
de emlékednek vallomást teszek,
szívemmel mindig melletted leszek.
Ó, csillagos ég! Nagy, titkos erők rohanása az éjjel,
Hogy lüktet a ritmus a végtelen élet előtt,
Hogy hullnak az űrben az égi tüzek pirosan szanaszéjjel
És érzik a fölriadó, örök élet-erőt,
Hogy futnak elől vakító síneken, – magasulnak erőre…
Ó, csillagos ég!
Jó volna rohanni, repülni előre!
Nem mozdul a föld. Nem rebben a szél idelent a világon,
Bús éj tava tükre alá belesüpped a lég.
És láncon a lelkem, a szívem alélt, elaludt a világom
S csak néz amott mosolyogva a csillagos ég.
Egy vad, riadó rohanás letekint a magyar heverőre…
Ó, csillagos ég!
Jó volna rohanni, repülni előre!
Szerettem ezt az életet,
A szép fiatal éveket,
A dalt, a fényt, a csillagokat,
A kacagást, az illatot,
S vidulva pincém óborán
Elkurjantottam hetyke szóval:
Sohse halunk meg cimborám!
Szeretem most is életem,
De csendesebb már énekem,
A szívem most se bánatos,
Csak lelkem lett alázatos,
S míg nézem elfogyó borom,
Rábólintok a csendes szóra:
Bizony, elmegyünk sógorom!…
Adassék tisztelet mindazoknak
földön, föld alatt s a csillagokban,
a vaksötét űrben és a fényben,
akikkel sohasem találkoztam!
Adassék tisztelet már azért is,
mert van köztük annyi igaz, derék,
akik azért fáradnak szüntelen,
hogy meghozzák egy jobb kor idejét!
Mert a világ örökös forrongás:
építgetik számlálatlan kezek.
Tökély felé törekszik annyi lény,
ezért becsülök minden életet!
Rákosszentmihály, 1950. VII. 9.
Galíciában, lövőárokban,
Magyar honvédek ülnek bús sorban;
Zimankós éj van, a lelkük fázik
S száll, melegedni, messzire, hazáig.
S a Tisza-partról álmok ringnak:
Harangszó, napfény, szénaillat…
S a mély árokban, méla búban,
Fölzeng a nóta édesszomorúan.
– Közelben, szemközt, muszka árok;
A hang odáig elszivárog;
Orosz legénység hallgatja, hallja
S figyelni kezd az idegen dalra.
Vörös fenyő a zöld fenyők között,
kinek már odasúgta a Halál:
„velem gyere!”
de azért mégis áll.
Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,
csupán az élet színe-változása.
Vörösen áll, de azért mégis áll.
Ágai közt, éjfél felé,
az örökélet szele muzsikál.
