Hull künn a köd
s a színeket kioltja.
Csak egy marad:
a kúpos erdő kék-fekete foltja.
Ülök magam
tompán a téli ködben,
s zord vonalad
az erdőn túl ma is szemembe döbben.
Most messze vagy,
különös, más planéta.
Vallok neked,
mint régi és divatja-múlt poéta.
Az erdőn túl –
valaha így neveztek.
Ködök között
akkor is így idéztek és kerestek?
Hatalmas úr, duzzadt pofájú puffancs,
de lebizakodtál! lódíts, amit akarsz,
mégsem értem meg: mi címen gyűlölsz
a nemzet nevében engem!?… Tudom, bosszút
akarsz állani rajtam, ahelyett, hogy
meggyőznél igazadról. – Nem egyenlő
a fegyver, nem harc ez ellenem, hidd el,
inkább gyáva megfutamodás!
1.
folytonosan készülődtél
tüzek tüze ős méhében
csillagködök ragyogása
lobbantotta értelmedet
kőből sóból vasból mészből
vízből gázból egyebekből
formálta meg alakodat
folytonosan készülődvén
már milliárd évek óta
öntudatlan mozdulatlan
várva a nagy pillanatra
hogy apád életre nemzzen
hogy anyád világra szüljön.
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa ajtó, erős, barna,
egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
egy lábtörlővas, régifajta,
egy szoba, csupa kedves árnyék,
egy ágy, fekvéskor megnyikkanó,
egy lámpa, derűs, sárga fényű,
egy öreg asztal, persze dió,
egy képen ködös, őszi tájék,
egy ablak, amely nem néz, csak lát,
egy szék, ívelt, sima karfájú,
egy kályha s egy kis parázslapát,
Én a földszinten voltam
a csembaló magasban:
a hangjegyek repültek
leült mellém
a dallam,
figyeltem hol is vagyok?
átutazóban,
délben,
a bűvölet megejtett
az emeletet néztem,
minden hajszálam rezgett…
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
„A revízió kijön már az ember könyökén!” – ásítja hol egy kisebb, hol egy nagyobb uraság. Erre az a válaszunk: Csak hadd jöjjön ki! A revíziós mozgalomnak szüksége van reá, hogy megzavarja a komoly emberek nyugalmát és „kijöjjön” a nyeglék „könyökén”.
Igenis, meg kell bolygatnia a kultúremberek nyugalmát. Föl kell riasztania az álmosokat; föllázítania a halvérűeket. Semmi értelem, hogy gumitalpon járjon, fojtott hangon beszéljen.
Fölébe kell kiáltania az angol, az amerikai, az olasz, a francia közvéleménynek, fülébe mindazoknak, akik előkelő kényelemben élvezik fölényes kultúrájuk és előnyös gazdasági helyzetük gyümölcseit: Ti is felelősök vagytok azért, hogy a Duna-völgyében kínpadon tartanak egy keresztény népet! Kínpadon tartják a szó legbestiálisabb értelmében!
Karcsú, erdődi szép tündérkisasszony,
halálraszánt, kivételes virág!
Gyermekek anyja, megalázott asszony!
Adott-e megnyugvást a más világ?
Küldött-e álmot kilobbant szemedre,
takarót? – ha síri ágyad hideg.
Késett jóságtól, késett belátástól
fölengedett végre agyonvert szíved?
Porrá hullott, csonttá aszott kezed
érzésben gyöngén megcsókolom,
ha éjszakákon rámnéz bús szemed,
könnytől megszentelt testvéri jogon.
Csöndes testvérem, szent, halott rokon,
mi minden vár rám, magam sem tudom;
de emlékednek vallomást teszek,
szívemmel mindig melletted leszek.
Ó, csillagos ég! Nagy, titkos erők rohanása az éjjel,
Hogy lüktet a ritmus a végtelen élet előtt,
Hogy hullnak az űrben az égi tüzek pirosan szanaszéjjel
És érzik a fölriadó, örök élet-erőt,
Hogy futnak elől vakító síneken, – magasulnak erőre…
Ó, csillagos ég!
Jó volna rohanni, repülni előre!
Nem mozdul a föld. Nem rebben a szél idelent a világon,
Bús éj tava tükre alá belesüpped a lég.
És láncon a lelkem, a szívem alélt, elaludt a világom
S csak néz amott mosolyogva a csillagos ég.
Egy vad, riadó rohanás letekint a magyar heverőre…
Ó, csillagos ég!
Jó volna rohanni, repülni előre!
Szerettem ezt az életet,
A szép fiatal éveket,
A dalt, a fényt, a csillagokat,
A kacagást, az illatot,
S vidulva pincém óborán
Elkurjantottam hetyke szóval:
Sohse halunk meg cimborám!
Szeretem most is életem,
De csendesebb már énekem,
A szívem most se bánatos,
Csak lelkem lett alázatos,
S míg nézem elfogyó borom,
Rábólintok a csendes szóra:
Bizony, elmegyünk sógorom!…
Adassék tisztelet mindazoknak
földön, föld alatt s a csillagokban,
a vaksötét űrben és a fényben,
akikkel sohasem találkoztam!
Adassék tisztelet már azért is,
mert van köztük annyi igaz, derék,
akik azért fáradnak szüntelen,
hogy meghozzák egy jobb kor idejét!
Mert a világ örökös forrongás:
építgetik számlálatlan kezek.
Tökély felé törekszik annyi lény,
ezért becsülök minden életet!
Rákosszentmihály, 1950. VII. 9.
Galíciában, lövőárokban,
Magyar honvédek ülnek bús sorban;
Zimankós éj van, a lelkük fázik
S száll, melegedni, messzire, hazáig.
S a Tisza-partról álmok ringnak:
Harangszó, napfény, szénaillat…
S a mély árokban, méla búban,
Fölzeng a nóta édesszomorúan.
– Közelben, szemközt, muszka árok;
A hang odáig elszivárog;
Orosz legénység hallgatja, hallja
S figyelni kezd az idegen dalra.
Vörös fenyő a zöld fenyők között,
kinek már odasúgta a Halál:
„velem gyere!”
de azért mégis áll.
Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,
csupán az élet színe-változása.
Vörösen áll, de azért mégis áll.
Ágai közt, éjfél felé,
az örökélet szele muzsikál.
Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok 1358-ben írt krónikájának eredeti kéziratából tizenöt esztendő múlva másolták a díszes Bécsi Képes Krónikát. Kálti Márk munkája mindenekelőtt az Anjouk korának szellemét tükrözi: a gesták hagyatékából lovagvilágot alakított, királyai lovagi erények megtestesítői. Ha Anonymus a keresztény monarha és a keleti kán birodalmi gondolatának egybeforrasztója. Kálti művében a latinos lovagság és a magyar katonai szellem egyesül; ő is a latin-magyar kapcsolatok folytonosságának hirdetője.
„Ott volt, hová a haza érdeke őt parancsolta, ott volt egészen, odaadóan. Ott volt hová a tekintély, a jogos és törvényes tekintély őt kötelezte; ott hiányzott, hol e tekintély elvetése által nemzetének ügyét veszélyeztetve látta. Hazafi volt, ki e nemzet jogos aspiratióival egyesíté a felsőbbség iránti tisztelete. Féltékeny a haza érdekeire, törhetetlen a fensőbbség iránti hódolatban. A dicső régi magyar typus megtestesítése.”
A Katholikus Hetilap 1884. február 14-i számából
A valóban jobboldali történetírás szinte teljes hiányának következtében nagy jelentőségű, hogy felkutassunk, s alaposan megvizsgálunk olyan személyiségeket – jelen esetben a Magyar Apostoli Királyság történelmében –, akik fensőbb ideáinkat jelentős mértékben képviselték.
Borzalom ébred. Borzalom álmodik.
Kitépett szívekben vérzik nemzetünk:
Férgek ülnek törvényt, a nép haldoklik!
Csak a félelem keserű kenyerünk!
Isten látod! Véres az Ég! Halottaink
több ezer éve sírnak, gyermekedért!
Mivé lett, drága néped, meggyalázott Vér!
Ébreszd fel bennünk, amiért születtünk:
Old fel a láncot – DNS-félelem kód -,
a belénk vert hazugság-függőségünk!
Inkább a halál, mint e torz illúzió!
Isten látod! Véres az Ég! Üzen nekünk:
Örökké félni, meg se kell születni,
ha nyakunkon mások gondját kell viselni!
Kitépett szívekben vérzik nemzetünk!
Régi égi Vér a föld szívében sír:
Old fel a láncot! Megdermedt könyörgésünk,
könny lett a lét és jéggé fagyott a szív!
Isten látod! Véres az Ég! Halottaink
több ezer éve sírnak, gyermekedért!
Mivé lett, drága néped, meggyalázott Vér!
1
Földből gyúrnék Madonnát,
legyen benne az ország.
Égetném tűz hevében,
csordulna rá a vérem.
2
Anyaföldünk,
mért csépeltek el frázis-hadarók,
vallani téged mért vált bonyolulttá
hasadó tudatokban?
Miért mondjuk oly ritkán: magyarok,
s ha szívünk melege e szóra
arcunkra veti lángját,
mért vergődünk, gerlék a hurokban?
A patak szülőanyja nem a hegy.
A patak mindég vissza, hazamegy.
Nem bántja sem gát, se szerencse-kegy,
mindég biztos, mert mindég hazamegy.
Nemcsak biztos, de vidám harsogó,
ugródeszkája minden zuhogó.
Mi mind ott voltunk: sorsos testvérek,
Mikor a vér és könnytengeren keresztül
A halott kedvet hozta a hajó:
Megölték, ahogy az élet igéit
Hirdette, vidáman és félelem nélkül:
És eltemették. Évek, emberek, szörnyűségek.
Hiába várnók visszatérni:
Célnak, erőnek, ajándéknak?
Adjátok vissza a búsak barátját
Zsoltárosai, a fordult Időnek.
A toll varázást csodának adta Isten:
Keltsétek életre a Kedvet,
A világnak új evangéliumát.
Be jó is lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban…
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.
