A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Esztergom [XXXV. rész]

64 varmegyeEsztergom vármegye a Duna mindkét partján, a régi dunáninneni kerületben feküdt, területe 1123,30 km2 volt. A vármegye földje a Duna bal partján nagyobbára termékeny lapály, melyen csak Farnad és Magyar-Szölgyén, valamint Béla és Kőhíd-Gyarmat vidékén emelkednek hullámos dombok. A Duna jobb partja nagyobbára hegyes. A vármegye délkeleti részében a Pilis végső nyúlványai ágaznak szét. Legmagasabb emelkedései, a Dobogókő (700 m.) és a Keserűs hegy (641 m.) a vármegye határán vannak, és különleges szépségekkel örvendeztetik meg az arra járókat. E hegyek nyúlványai egészen a Dunáig ereszkednek, melynek völgye Esztergom és Dömös közt gyönyörű völgyszorossá válik. E hegységnek a Duna felé eső végső magaslatai az esztergomi Vaskapu (406 m.) és a Zamárhegy, lejtőiket a filoxéra-járvány előtt gazdag szőlők fedték. A Pilis-hegység ágazatait nyugat felől a csévi völgylapály választja el a dorogi hegyektől (Getehegy 457 m., Henrik-magaslat 340 m.), melyek gazdag széntelepeket rejtenek magukban. Azokon túl hullámos térség terül el a Gerecse-hegységig, melynek legmagasabb csúcsa a Gerecse (633 m.) még a vármegye területén emelkedik. A vármegye főfolyója a Duna, mely azt nyugat-kelet irányban ketté hasítja, balfelől a Garamot veszi fel, mely a vármegye területén a Kétyi vízzel és a Párisi csatorna vizével gyarapodik. A jobb oldalról jelentékenyebb mellékvize nincs a Dunának. Ásványforrások csak Esztergomban fakadnak, hévizei igen keresettek voltak a csúzos és ideges betegségekre.          

    Lakóinak száma 1891-ben 78,378 volt, s így Esztergom vármegye a sűrűbben lakott vármegyék közé tartozott. Nemzetiség szerint volt ekkor a lakosok közt 62,505 (79,7%) magyar, 8941 (11,4%) német, 6432 tót (8,2%). A magyarság a Duna balpartján lakott legsűrűbben.  

    A közoktatás elég fejlett volt az előző századfordulón, a vármegye férfilakosságából 78,3, a nőiből 64,3% tudott írni és olvasni. 1890-ben a 13646 tanköteles gyermek közül csak 1211 nem járt iskolába. 51 községe közül csak kettőnek nem volt helyben iskolája, viszont 8 pusztán is volt ekkor iskola; a népiskolák száma 79 volt. Magasabb iskolák csak Esztergomban voltak: katolikus főgimnázium, községi alreáliskola, papnevelő, érseki tanítóképző-intézet, felső nőnevelő intézet, kereskedelmi iskola, ipariskola és 3 kisdedóvó volt.

    A vármegye 2 járásra oszlott. A millennium idején 1 rendes tanácsú város, 29 nagyközség, 23 kisközség és 56 puszta és telep volt. A községek általában középnagyságúak voltak, 2000-nél több lakosa 10-nek volt, de a 3000 lakost csak Esztergom város érte el. Igazságügyi szempontból Esztergom vármegye a komáromi törvényszék területéhez volt beosztva. Esztergom városában volt királyi járásbíróság, telekkönyvi hatáskörrel felruházva; a győri királyi főügyészség-, a pestvidéki bányabíróság-, a budapesti sajtó s a győri pénzügyi bíróság-, a pozsonyi közjegyzőség, és a győri ügyvédi kamara kerületéhez tartozott. Hadügyi tekintetben a vármegye a pozsonyi hadtestparancsnokság alá beosztott Esztergomi 26. hadkiegészítő parancsnoksághoz, a nyitrai 14. sz. honvéd gyalogezredhez és a 44. sz. népfölkelési járáshoz tartozott. Esztergomban csendőrszárny- és szakaszparancsnokság volt. Pénzügyi főhatósága a budapest-budai pénzügyigazgatóság, míg adóhivatala és pénzügyőrbiztossága Esztergom városában volt. Kereskedelmi és ipari ügyekben a győri kamara, közutak s posta és távíró tekintetében a budapesti kerületi felügyelő, illetve igazgatóság területéhez tartozott. Államépítészeti hivatala Esztergomban volt. A gyógyszertárak száma ekkor 6 volt.  

 

    Története

    A vármegye területén neolit- és bronzkori leletek is előkerültek. A rómaiak uralma alatt a vármegye területén megerősített útvonal vezetett el a Duna partján. Aquincum felől az első római állomás a vármegyében Castra ad Herculem (Pilis-Marót). Esztergomoz s rómaiak Salcnak-nak, a népvándorlás idején a frankok Osterringunnek nevezték, mely a frankok keleti vára volt.

    A honfoglalás után Esztergom és a vármegye fontos szerephez jutott, különösen az Árpád-házi királyok alatt. Szent István keresztény kultúránk központjává tette és állami szervezetének kiváltságaival is felruházta. Dömös Béla királyunknak volt kedves mulatóhelye, itt is halt meg 1063-ban, amikor széke összeroskadt. 1110-ben Álmos herceg itt alapította meg a Szent Margitról nevezett prépostságot. Mikor bátyjának, Kálmán királynak haragját magára vonta, az büntetésül a prépostság épületébe záratta őt fiával együtt, majd megvakíttatta. A vármegye legrégebbi említései 1156. és 1175. az okiratainkban. Esztergom vára Imre király alatt szűnt meg királyi székhely lenni, mert ő a várat Jób érseknek adományozta. 1214-ben Bajóton koncolták fel Gertrúd királynét. IV. Béla uralkodása előtt a vármegyéhez tartozott a későbbi Pilis vármegye. A tatárjárás az Esztergomi vármegyét is érintette. Az 1242-ben a tatár ostrom elől a kőből épített sziklavárba gyűltek a várjobbágyok, kik a sajói ütközetből visszatért Simon gróf vezérlete alatt megvédték a várat, ezért IV. Béla a vitéz grófnak Muzsla községet adományozta.

    Az Árpád-ház kihalását követő zavaros időkben Esztergom vára sokat szenvedett. 1304. júniusában Kőszegi Iván II. Vencel cseh király kezére játszotta a várat, aki a magyar trónra jelentette be igényét. Visszavonulásakor kegyetlenül kiraboltatta nemcsak a várat, hanem a székesegyházat is, még a káptalan leveleit sem kímélte. Újra Kőszegi Iván kezére került a vár. 1305-ben Tamás érsek fegyvereseket gyűjtött a vár visszavételére, melyben a főpapok dandárain kívül főnemesek is részt vettek. Egyesült erővel sikerült a sokáig nyomorgatott vidéknek békét és nyugalmat teremteni, és az érseknek pedig székhelyét visszaadni.

    1441-ben is vérengző ütközetek színhelye volt a vármegye, mert I. Ulászló küzdött a koronáért László híveivel. Ekkor Széchy Dénes érsek ismét felvirágoztatta Esztergom vidékét. 1471-ben Mátyás király ostrom alá vette Esztergomot, hogy a pártütő Vitéz János érseket elfogja. Bakács (Bakócz) Tamás érseknek jelentős szerepe volt, hogy a mohácsi vészig a vármegye virágzott, e korszak a megye legszebb múltjához tartozik.

    1526 után Esztergomot az érsek és főkáptalana is elhagyta, ezt megsínylette a vármegye is. 1541-ben a török befészkelte magát Budára, ezért Joachim német választófejedelem vezérlete alatt hatalmas felszabadító sereg gyűlt össze éppen a vármegye területén. A hatalmas sereg 1542-ben Tát és Esztergom között foglalt állást. Ekkor a hajóhad vezérei között volt egy későbbi pápa is. Ezen sereg ellen a törökök 1543-ban Esztergom alá vonultak, és a spanyol várkapitányok feladták az erődöt. A vár a vidékével együtt 52 évig volt török kézen. 1594-ben sikertelenül ostromolta Esztergomot Pálffy Miklós, ekkor halt ott hősi halált Balassi Bálint. 1595-ben sikeresen visszafoglalja a várat a töröktől Pálffy és Schwarzenberg. 1605-ben ismét török kézre került, miután a szerződés ellenére Mehemes újra elfoglalta. Csak 1683-ban, a híres párkányi ütközetben szabadította fel Esztergomot Lothaiai Károly és Sobieski János lengyel király. A vármegye területén az utolsó ütközet a török ellen 1685-ben a táti csata volt. A vármegye újjászületése 1690–1691-re esik. Ekkor adja vissza 10.000 forintért I. Lipót az érseknek Esztergomot és Érsekújvárt. Az új jobbágytelepítések által ekkor németesedett el Dorog, Kirva, Leányvár, Nyerges-Újfalu, Piszke és Süttő. A XVI. század végén a vármegye olyan szegény volt, hogy a katonaság ellátására szükséges költséget is csak kölcsön segítségével volt képes fedezni.

    A Rákóczi-szabadságharcot a vármegye is megsínylette. Német, rác és kuruc egyaránt pusztította a vármegye földjét. Ezekben a harcokban jelentős szerep jutott Esztergom híres szülöttének, Bottyán Jánosnak, aki az esztergomi várparancsnok zaklatásai miatt állt a kurucokhoz. Bottyán nagyobbrészt Muzsla, Kéménd és Párkány körül táborozott. Rákóczi Esztergomot Párkány felől támadta meg, a kurucok hat hétig ostromolták Rákóczi személyes vezetésével. Az egész vidék a kurucokkal küzdött, a várat csak Süttő, Dorog és Nyerges-Újfalu német lakosai védték, így 1706. szeptember 14-én Kuckländer várparancsnok aláírta a kapitulációt. A várat a kurucoknak mindössze 1 hónapig sikerült megtartani.

    A vármegye ismét feléledni kezdett, melyben gróf Esterházy Imre érsek nagy érdemeket szerzett. 1761-ben Mária Terézia visszaadta a várat a hercegprímásnak.

    A vármegye a szabadságharc előkészületeiben élénken részt vett, 48-ban nemzetőrséget állított. Windischgrätz 1849. január 5-én kardcsapás nélkül bevonult Esztergomba. A szolnoki győzelem (1849. január 22.) után a császári sereg lehagyja a várost. 1849. január 28-án a vármegye bizottmánya a megyeszékhelyet Bátorkeszibe teszi át, ahol egészen április 28-ig ülésezett. Február 5-én gróf Esterházy Pál parancsnoksága alatt álló népfölkelők és nemzetőrök egész Párkányig hatoltak előre. Április 16-án a magyar sereg győztes csatát vívott Nagy-Sarlónál, a szétszórt osztrák sereg egészen Párkányig menekült.

    1895-ben átadták a Budapest–Esztergom vasútvonalat, és ugyanebben az évben, szeptember 28-án nyílt meg a Mária Valéria híd Esztergom és Párkány között. A trianoni békeszerződés után a vármegye elvesztette a Dunától északra lévő területeit.

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Terményei az ásványországból barnaszén, melyet a dorogi, tokodi, annavölgyi, nyerges-újfalusi és szarkási bányákból hoztak a felszínre. Márvány a süttői és piszkei bányákban, épület és mészkő Kesztölcön és agyag Esztergomban volt található.

    Növényzete is dús, a vármegye az ország legtermékenyebb vármegyéi közé tartozott. Rónája kitűnő gabonát termett, leginkább búzát, árpát, zabot, rozsot, kevesebb kétszerest. Jelentékeny volt még a kukorica, burgonya és takarmányrépa termelése is. Termeltek még cukorrépát, repcét, kendert. A filoxéra pusztítása előtt jelentős volt a jóminőségű bortermelése.

    Az állattenyésztést leginkább a lapályos részen űzték. Az állatállomány: jelentős számú magyar és kevés nem magyar fajtájú szarvasmarhából, nagyszámú juhból és birkából, valamint sok sertésből és lóból, kevés szamárból és öszvérből állt. Jelentős számban tartottak tyúkot, ludat, kacsát és kevesebb galambot.

    A hegység vadakban bővelkedett: szarvas és őz igen gyakori volt.

    Az ipar leginkább a bányaiparra szorítkozott. Ezenkívül említendő volt még a lábatlani, piszkei és nyerges-újfalusi cementgyár, az esztergomi téglagyárak, s ugyanott néhány kisebb ipartelep (vas- és rézöntő, bőrgyár, szeszgyárak), továbbá s bátorkeszi szeszfőző, a nyerges-újfalusi téglagyár és a párkányi keményítő- és csirizgyár volt. A kereskedelem főcikkei a gabona, bor, szőlő és gyümölcs, továbbá a bányák (márvány, kőszén) és gyárak (cement, szesz) terményei voltak. Ipartestület, kereskedelmi társulat csak Esztergomban volt.

    A közlekedés főere a Duna volt, melyen különösen a márványbányák termékeit szállították Budapestre, továbbá s magyar királyi államvasutak pozsony-budapesti vonala.  

    Jelentős települések

    Esztergom

    Rendezett tanácsú város, szabad királyi város címmel, a vármegye székhelye a Duna jobb partján, nagyobbára szőlőkkel borított hegyek aljában fekszik. Lakossága 1891-ben 8736 magyar, 355 német és 166 tót volt. Lakosai ekkor mezőgazdasággal, szőlőműveléssel, pálinkaégetéssel, bőr-, flanel- és szűcsárúk készítésével foglalkoztak, és gabonával valamint fával élénk kereskedést űztek. Volt itt bőrgyár, tégla- és fedélcserépgyár, 2 szeszgyár. A filoxéra hatalmas területet pusztított el.

    Esztergom a vármegye hatóságának, az esztergomi járás szolgabírói hivatalának, az adófelügyelőségnek, királyi tanfelügyelőségnek, telekkönyvi hatósággal felruházott járásbíróságnak, államépítészeti hivatalnak, a 26. hadkiegészítő kerületnek, csendőrszárny- és szakaszparancsnokságnak széke volt. Volt adóhivatala, pénzügyőrbiztossága, közjegyzősége, állami állatorvosa, vasúti állomása, gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Iskolái közül a katolikus főgimnázium 1687-es alapítása után a jezsuiták, majd 1809 után a bencések vezetése alatt állt. Volt érseki tanítóképző intézete, városi alreáliskolája, óvónőképző intézete, melyet a Vincés-nővérek vezettek, valamint polgári leányiskola, zene- és énekiskola, kereskedelmi iskola, ipariskola, városi kisdedóvó, 6 osztályos elemi iskola. A közművelődést számos egyesület segíti. Volt a városban gazdasági egyesület, városi és megyei tűzoltó-egylet, borászati egylet, honvédegyesület, polgári lövészegyesület, katolikus kör, polgári olvasókor, 2 jótékony egylet, betegápoló egyesület. Volt továbbá városi közkórház és aggok menedéke, Vöröskereszt egylet. Itt jelent meg az Esztergomi Közlöny, az Esztergom és vidéke, az Esztergomi Lapok, a Mulattató Zsebkönyvtár, az Isten igéje, a Magyar Sion, utóbbi kettő egyházi folyóirat volt. Esztergomban volt 4 könyvnyomda, takarékpénztár, kereskedelmi és iparbank, hitelszövetkezet, ipartestület.

    A Várhegy és környéke a jégkor végétől folyamatosan lakott hely. A kelták népe kr. e. 350 körül települt meg ezen a tájon. A római légiók hódítása urán Solva néven Pannonia provincia fontos határ menti települése lett. A római birodalom bukását követő népvándorlás korában megtelepedtek itt a hunok, germánok, majd avarok és frankok is.

    A honfoglalástól kialakuló település akkor emelkedik nagyobb jelentőségre, amikor a 960-as évektől kezdve Géza fejedelem Esztergomot választja lakóhelyéül, és itt születik meg fia Vajk, a későbbi Szent István király. Szent István király a régi fejedelmi lakhely helyett a hegy déli sziklájára új palotát, a hegy közepére pedig nagy bazilikát építtet. A Várhegy alatt már ekkor jelentős iparos-kereskedő települések alakulnak ki. 1000-ben itt koronázzák királlyá Szent Istvánt. Uralkodásától a XIII. század elejéig itt működik az ország egyetlen pénzverdéje. Az Árpád-házi királyok alatt ebben a városban keresik fel az országba érkező vagy átutazó külföldi uralkodók a magyar királyokat. A XIII. század elején Esztergom az ország politikai és gazdasági életének központja. A tatárjárás idején kegyetlen ostrom során elpusztult az Árpád-kori fővárosunk. IV. Béla a királyi palotát és a várat az érsekeknek adományozta, s székhelyét az ország végleges fővárosába, Budára helyezi át. Ő azonban családjával együtt az esztergomi ferenceseknek a tatárjáráskor elpusztított és általa fényesen újjáépített templomába temetkezik 1270-ben.

    Az Árpád-ház kihalása után 1304-ben Vencel cseh király hadai elfoglalják és kirabolják a várat, mely az elkövetkező évtizedekben többször is gazdát cserélt. Károly Róbert és Nagy Lajos király is pártfogolta a várost. A XIV–XV. században Esztergom érsekei révén országos események színtere, s központja a magyar kultúrának.

    A török hódítás, az 1526-os évszám a virágzó középkori Esztergom pusztulásának is kezdetét jelzi, hat alkalommal ostromolják a várat – hol Ferdinánd, hol Szapolyai János seregei, hol pedig a török. 1530-ban végleg Ferdinánd kezére kerül a cár. 1543-ban Szulejmán szultán hatalmas sereggel és nagyszámú ágyúval kezdi ostromolni az akkori viszonylatban erős várat. Nem egészen kétheti ostrom és a kezdeti hősi ellenállás után az idegen őrség árulással feladja a várat. Esztergom egy több megyényi területre kiterjedő török szandzsák központja lett, és a török birodalom észak-nyugati határán fekvő fontos végvár. A legpusztítóbb ostromra 1595-ben került sor, amikor sikerült a várat visszafoglalni. Utoljára 1685-ben ostromolta a török sereg Esztergomot.

    A század végi újjáépítés után II. Rákóczi Ferenc 1706. évi, hosszan tartó, de végül sikerrel járó ostromának következtében mindent felégettek és leromboltak.

    1761-ben az érsekség visszakapja a várat, és a magyar országgyűlések sürgették az esztergomi érsekség és főkáptalan ősi székhelyére való visszaköltözését. Bár a hatalmas építkezés és az érsekség 1820-as visszatelepülése jelentős szerepet játszik a város életében, Esztergom fejlődése fokozatosan lelassul, s a Bazilika építésének befejezésével szinte teljesen leáll.

    Az 1848-as szabadságharc jelentős ütközetei is zajlanak itt. A szabadságharc alatt Kossuth Lajos és Széchenyi István is megszálltak a városban. Már 1848-ban felmerült a királyi város, Víziváros, Szenttamás és Szentgyörgymező egyesítése. 1853 és 1868 között ideiglenes jelleggel, csak adózás szempontjából már összevonták. A tényleges összevonásra csak 1895-ben került sor. Esztergomot hátrányosan érintette, hogy 1850-ben a Bécs–Pest-vasútvonal elkerülte, helyette Párkányt érintette. 1876-ban törvényhatósági jogai megszűntek, és rendezett tanácsú városként, szabad királyi városi címmel betagolták a vármegye szervezetébe. Tovább rontotta a város helyzetét, hogy 1920-tól a trianoni békeszerződés következtében határvárossá vált, és elvesztette eredeti vonzáskörének jelentősebb részét.  

    Süttő

    Nagyközség a vármegye esztergomi járásában, a Duna mellett, 1891-ben 2117 magyar és német lakossal.

    Volt gőzhajó- és vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, és postatakarékpénztára. A Gerece-hegységben kitűnő vörösmárvány-bányái vannak, jó bor is terem itt.

    A község már a réz- és bronzkortól kezdve lakott volt. Éltek itt kelták, rómaiak, avarok is.

    Az első írásos emlék 1295-ből maradt fenn. Zsigmond király 1388-ban koronázási ajándékként az esztergomi érseknek ajándékozza. 1487-től olvashatunk először a süttői márványbányákról, ahol kitermelés és feldolgozás is folyt, egészen a török hódoltságig. A török uralom után 1696-ban megkezdődik a német és tót katolikusok betelepítése a vármegye falvaiba. A Rákóczi-szabadságharc alatt újra pusztasággá válik a vidék, majd az 1712-től újra indul a betelepítés az elnéptelenedett falvakba. 1750-es évektől kezdődően újra indul az értékes kő kibányászása és feldolgozása. Ekkor jelentős számú olasz kőfejtő és kőfaragó érkezik. A prímási bányákat bérlő olaszok mellett feltűnnek a süttői kőbányabérlők is. Elősegítette ezt az 1853-ban kiadott úrbéri pátens is. Az egykori gazdák és zsellérek a most már saját irtványföldjeiken kisebb bányákat is nyitottak. 1872-ben törvényileg is kimondták az idejétmúlt céhrendszer megszűntetését, és elrendelték a helyébe lépő, korszerű szervezeti szabályzattal rendelkező ipartársulatok létrehozását. A világot járó süttői kőfaragók nyugati példára 1884. január 1-vel megalakítják érdekvédelmi szervezetüket, „A süttői kőfaragósegédek betegsegélyző egylet”-ét. Ezzel messze megelőzik az állami vagy más formájú biztosítást, és így egyedülálló Magyarországon. Az 1896-os millenniumi időkben s kőfaragó-kőfejtő ipar fénykorát élte.

    Párkány

    Nagyközség a vármegye párkányi járásában (ennek székhelye Muzsla) 1891-ben 2417 magyar lakossal. Volt takarékpénztára, gőzhajó- és vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, valamint postatakarékpénztára. A vele szemben fekvő Esztergom városával 1895 óta vashíd köti össze, azelőtt hajóhíd volt az összeköttetés. Élénk vásárai voltak.

    A település már az őskorban lakott hely volt. Az újkőkorból származó településmaradvány a legnagyobb neolitikus település, amelyet a Kárpát-medencében feltártak. Feltártak a régebbi bronzkorból származó hamvasztásos sírgödröket, kelta telephelyet a II. századból, valamint germán települést a II–III. századból. A Római Birodalom idején a helyet fontos átkelési lehetőségnek tekintették. A II. században épült, Limes Romanus néven ismert védővonal egyik hídfője volt. A VI. században avarok és szlávok települtek a térségbe.

    A honfoglalással újabb korszak kezdődik, mivel Esztergom Árpád-házi királyaink első székvárosa, így óriási jelentősége van a túlparti Kakath, azaz a mai Párkány helyén épült településnek is. Az első írásos emléket a településről a garamszentbenedeki apátság 1075-ből származó, I. Géza király által kiadott alapítólevelében találjuk, amelyben az uralkodó a „Kokat” felső részében lévő tíz révészházat és háromekényi szántóját az apátságnak adományozza. További okiratok II. Géza és II. Endre korából az itteni sóvámról éa kikötői vámról rendelkeznek. A tatárjárás pusztításai, majd az Árpád-ház kihalása utáni trónöröklési harcok sem kerülték el Kakathot. 1304 júniusában nagy sereggel érkező Vencel cseh király Kakathon ütötte fel táborát, majd felszólította Mihály érseket, hogy koronázza meg fiát. Az érsek azonban ezt elutasította.

    Az 1541-es Buda elfoglalása után, mint a hódoltsági terület határvidékén lévő település, Kakath is belekerült a végvári harcokba, majd a rendi ellenállási mozgalmak pergőtüzébe. A párkányi erősséget a törökök képletesen Dsigerdelen Parkan-nak (magyarosan Csekerdén-nek), azaz „az ellenség májába ékelődő erőd”-nek nevezték el. Esztergom mellett Párkány is kiindulópontja lett a török portyázásoknak és a hódoltsági terület kiterjesztésére irányuló törekvéseknek. 1595-ben Mansfeld Károly és Pálffy Miklós bevette a két erődítményt, de Párkány a harcokban teljesen elpusztult, Pálffy azonban újjáépíttette. 1605-ben Ali pasa visszafoglalta mindkét erődítményt. Az 1661-as években ismét súlyos csatározások színhelye volt Párkány. 1661-ben Forgách Ádámot és gróf Montecuccolit bízták meg Esztergom és Párkány visszafoglalásával, de csak Forgách bocsátkozott harcba, így a hadművelet kudarcba fulladt. 1663-ban a Forgách Ádám vezette sereget a törökök Párkánynál kelepcébe csalták, és súlyos csapást mértek rájuk. Ekkor gróf Zrínyi Miklós rajtaütött Párkánynál az újvári győztes csatából visszatérő janicsárokon, és fényes győzelmet aratott fölöttük. 1664-ben De Souches tábornok a város ellen indult, a törökök látva a harc reménytelenségét visszavonultak Esztergomba. De Souches tüzérségével szinte teljesen felégette a várost. 1683 tavaszán Bécs sikertelen ostromából visszatérő Kara Musztafát Párkány védelmére rendelik 8000 harcosával. 1683. október 7-én ért Párkány közelébe a keresztény sereg, Sobieski János lengyel király a hadvezetés utasítása ellenére önálló vállalkozásba kezdett, de a törökök csapdát állítottak seregének, és mintegy 1500 lengyelt levágtak a Siralomvölgynél lezajlott csatában. Végül Lotharingiai Károly fővezérsége alatt harcoló keresztény seregek fényes győzelmet arattak Párkánynál, s e csatával megkezdődött a török uralom felszámolása Magyarországon.

    AXVIII. század elején beindult Párkányban is a céhes élet és kereskedelem, így újra igény mutatkozott a vásárokra. A település 1724. augusztus 6-án vásártartási kiváltságlevelet kapott III. Károly királytól, amely évente négy országos vásár megtartását engedélyezi. 1754-ben Párkány jogot nyert egy további – ötödik – évi vásár megtartására is, azzal a feltétellel, hogy annak jövedelmét kizárólag a templomra fordítják.

    A XIX. század második felében Párkányban is fejlődésnek indult az ipar, és megindult a polgárosodás. 1842-ben alapították Frankl Ottó és fiai az Első Párkányi Keményítő- és Csirizgyárat, vele egyidőben pedig a Frankl-malmot. Említést érdemel a Renner-déle téglagyár, Schrarik Salamon ecetgyára és a Tímár-testvérek gőzmalma. Párkány jelentős közlekedési csomóponttá válik, azáltal, hogy előbb átadják a Magyar Központi Vasút Vác–Pozsony szakaszát, majd 1850. december 16-án haladt át az első szerelvény a párkányi állomáson, a Bécsből Pestre tartva. 1886–87-ben megépült a Párkány–Léva közötti vasútvonal és ennek ipolysági elágazása. A századfordulón Rogrün Ede gyógyszerész létesítette a város első postáját, és segített a Párkányi Takarékpénztár létrehozásában is.  

    Dorog

    Kisközség a vármegye esztergomi járásában 1891-bwn 1363 magyar és német lakossal. Volt postahivatala és postatakarékpénztára. Dorog mellett a Henrik-magaslat alatt volt a Drasche-féle kőszénbánya és téglagyár-társulat által bérelt kőszénbánya, mely az esztergomi főkáptalan tulajdonát képezte. Itt volt a társulat bányagondnoksága, melynek hatásköre a dorogi, tokodi, szarkási és annavölgyi telepekre terjedt ki.

    A település már a bronzkor óta lakott terület. A Római Birodalom idején itt vezetett el a hadiút Aquincum és Brigetio (Szőny) között. Az Árpád-korban Esztergom, a főváros közelsége emelte az apró falu jelentőségér, amely ekkor a királyi és királynői szakácsok lakhelye volt. Az első írásos okleveles említése 1181-ből származik. A település neve többféle változatban is fennmaradt: Dorogh, Durug, mely változatok szláv gyökereket feltételeznek.

    A tatár majd a török pusztítás nyomán teljesen elnéptelenedett település csak a XVIII. század első felében született újjá. Ekkoriban a Német-Római Császárság területéről érkeztek német telepesek. Ezek a telepesek és leszármazottaik művelték a határt, és a domboldalak szőlőskertjeit, patakvölgy szántóföldjeit. 1781. január 27-én a Ruhr-vidékről származó Rückschaus Antal a Dorog melletti falu, Csolnok Miklósberek nevű részére széntermelési szerződést kötött a csolnoki bíróval. Ez a szerződés az első írásos emlék a Dorogi medence szénbányászatáról. Dorogon az első bányákat 1743-ban nyitották meg. 1850-ben felhagytak a bányászattal, valószínűleg csődbe jutottak. 1880-ban újabb bányák nyíltak. Az új lendületet a vasútfejlesztés adta. A szénmedence központja – ha csak rövid időre is – Dorog lett 1892-ben, amikor is itt volt a bányafelügyelőség székhelye.      

    Nyerges-Újfalu

    Nagyközség a vármegye esztergomi járásában 1891-ben 2468 magyar és német lakossal. Volt vasúti és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára.

    A környék már ősidők óta lakott helynek számít, bronz- és római kori leleteket találtak. Itt található a Crumerum nevű római kolónia és castrum, és itt haladt el a Brigetiot Aquincummal összekötő hadiút is. A település neve egy ideig Nyergedszeg, majd Újfalu (Nova villa) volt. A Nyergedszeg név a régi postaútvonallal függhet össze, mivel itt lóváltóhely és postaállomás volt. A község híres volt lótenyésztésétől és fuvarozásáról is. Az országszerte ismert helybeli úgynevezett „gyorsparasztok” gyors lábú, kis parasztlovaikkal három óra alatt hajtottak Pestre.

    A Sánchegyen ismeretlen körülmények között a XV. században erődítés épült, melytől I. Miksa császár udvari történésze is megemlékezik. A község a török idők alatt is lakott hely volt, de a felszabadító háborúk alatt lepusztult, csak a postaállomás maradt meg lakottnak.

    A Rákóczi-szabadságharc alatt Hessen- Wanfriedi Sarolta Amália, Rákóczi felesége és hívei itt szabadították ki az esztergomi császári várparancsnok által elfogott Bottyán Jánost, Rákóczi későbbi generálisát. 1706-ban az esztergomi ostrom előkészületeként április-május hónapban helyreállították a Sánchegyen ekkor már romokban heverő erődöt és sáncokkal is megerősítették. Az erőd fő feladata az itteni rév, illetve az ekkor megépített pontonhíd védelme, és az Esztergom ostromában résztvevő kuruc csapatok támogatása volt. (1706. szeptember 19-én a Kurucok elfoglalták Esztergomot.) A császári csapatok 1706. szeptember 29-én az Esztergom visszafoglalására indított hadművelet során gróf Pálffy János horvát bán és Starhemberg Guidó gróf vezetésével a nyergesújfalui erődöt a kurucoktól elfoglalták, majd tovább indultak Esztergom felé.

    A török és kuruc idők után a település fejlődésnek indult. A Dunán 11 hajómalom működött, s település határában később szenet is bányásztak, majd nagyarányú iparosodás kezdődött. A Sánchegy stratégiai jelentősége sem csökkent az idők folyamán. A XX. század első felében itt a kápolna mellett egy folyamőr laktanya is volt, ahonnan részben irányították a dunai hajóforgalmat, majd Trianon után határőrszolgálatot láttak el.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf