Bisztray György: Szakterület-e a magyarságtudomány?

Hízelgő lenne elmondani, hogy a germanisztika, szlavisztika, hispanológia, sinológia és egyéb kulturális-filológiai szakterültek mellett létezik egy hungarológiának (magyarságtudománynak) nevezett tudományág is. Sajnos, nem ez a helyzet. Ehelyett egy izgalmas mozaik darabjai hevernek szerteszét, melyeket még senki nem gyűjtött és rakott össze. És az újabbnál-újabb szakmai tanulmányok egyre növelik a mozaikdarabok számát, és légyenek bármilyen eredetiek és hézagpótlóak, nem oldhatják meg annak a kérdését, hogy miként lehet a magyarságkutatásból egy széleskörű, önálló szakterületet kialakítani. Ez tudniillik a szaktudományok fölött álló kérdés, amely természetesen nem pótolhatja e szaktudományokat és nem kérdőjelezheti meg létjogosultságukat. Kétségtelen viszont, hogy a magyar tárgyú szakkutatás agyonspecializált és nélkülözi mind az önismeretet és önmeghatározást, mind a szintetikus szempontokat. Sajnos, és most is áll rá, amit Németh László közel fél évszázada írt A magyarságtudomány feladatai című esszéjében: „Ha a magyarságtudomány más nem volna, mint magyar irodalomtörténet, művészettörténet, nyelvészet, embertan, néprajz, szóval a magyarsággal foglalkozó tudományágak egymás mellett, akkor a hungarológia megalkotása nem is tudósok, hanem szabászok dolga volna: ollóval kellene kinyírni és tűvel összefércelni”.

    Sem a magyarságkutatásnak mint szakterületnek, sem a magyar kultúrterületnek nincs jelenleg elfogadott (elfogadható!) meghatározása. Hogyan folytathatnánk tehát eszmecserét e két terület feltérképezésének elméleti és módszertani kérdéseiről? És hogyan mérhetnénk föl tartalékainkat és szükségleteinket?

    Ezzel a rövid tanulmánnyal nem a magyarságtudomány elvi meghatározása a célunk, hanem az, hogy ráirányítsuk a figyelmet az általánosító és rendszerező elméleti gondolkodás szükségességére a jövőbeli kutatásban.

    Elvileg a magyarságkutatás olyan szervezett és összehangolt tudományos tevékenységnek fogható föl, melynek (mint a többi hasonlónak is) két vetülete van: horizontális és vertikális. Az előbbi fogalom arra utal, hogy a magyarságkutatás egy bizonyos kultúrterületre szorítkozik. Ez vezet el az első kérdéshez: hol is fekszik ez a magyar kultúrterület?

    Minthogy a magyarok és finnugor nyelvtestvéreik között ma már áthághatatlanok a kulturális különbségek, a magyarságkutatás nem rendelhető alá a finnugorisztikának. Még a találkozási pontok is csekélyek, átfedésekről nem is szólva. A nyelvtörténetet, mitológiát, és folklórt kivéve, a finnugorisztikának és a magyarságtudománynak édeskevés köze van egymáshoz. Magyar szempontból mind egy bármilyen lazán is összefüggő finnugor kultúrterület, min az ehhez való tartozás elképzelhetetlen. A magyar kultúra kutatása épp annyira körülhatárolt tevékenység, mint a német, francia, vagy olasz kultúráé.

    Ha magunk elé akarjuk képzelni a jelenlegi magyar kultúrszférát, gondoljunk egy vízfelszínre hulló cseppre, vagy a nehézségi erő jólismert törvényének engedelmeskedő naprendszer struktúrájára. A nagy sűrűségű középpont természetesen Magyarország. Alacsonyabb sűrűségű ma már a történelmi Magyarországtól elszakított és a jelenlegi öt szomszédos országhoz csatolt területek magyar kultúrája. Végül igen alacsony sűrűség, szervezetlenség, csekély „nehézségi” (vagyis összetartó) erő jellemzi a világban elszórt magyarságot. A vízcsepp körei is, ahogy terjednek a vízfelszínen, egyre szélesebb átmérőjűek, de egyben egyre bizonytlanabb körvonalúak.

    Ezzel azonban meg is állíthatjuk tárgyi képzeletünket. Az emberi tudat és ennek szabadsága szembekerül ugyanis a leegyszerűsített anyagi determinációval. Következésképpen szemben áll egy olyan elterjedt tévhittel is, hogy a mennyiség minőség hordozója, és ezért mind a magyar kultúrának, mind e kultúra kutatásának a központja szükségszerűen Magyarország kell hogy legyen, csupán mert ott találhatók a számbeli és anyagi bázisok: a 11 millió magyar éppúgy, mint az Akadémia, a könyvtárak, a kiadók, és így tovább.

    Ha elfogadjuk ezt a tévhitet, vajon mivel magyarázható, hogy az Amerikai Magyar Tanárok Egyesületének megalakulása két évvel előzte meg az egyetlen ehhez hasonlítható magyarországi kezdeményezésnek, a Nemzetközi Magyar Filológia Társaságnak a megalakulását? Hogyan lehetséges, hogy egy interdiszciplináris angol-francia nyelvű, nemzetközi munkatársakra támaszkodó magyarságtudományi szakfolyóirat már hatodik éve jelent meg Kanadában, míg egy hasonló magyarországi vállalkozás megindult, – egyelőre kizárólag magyar nyelvű kiadványként? Észak-Amerikában működik két-három szintetikus és interdiszciplináris igényű magyarságtudományi tanszék, – Magyarországon egy sem. És miért jöhet egyáltalán létre kitűnő magyar nyelvű költészet Magyarországon kívül? A központosítás szükségességének és a mennyiségi érveknek mítoszát megdöntötték az elmúlt évtized fejleményei, melyek egyben a magyarságkutatás nemlétező meghatározásának is modern alapjául szolgálhatnak.

    Az egyik új felismerés az, hogy a magyar kultúra többközpontú lehet. A szórványmagyarság sajátos kultúrájának összegyűjtése és felmérése például valószínűleg új országaink határain belül fog bekövetkezni, jóllehet az utóbbi időben egyes magyarországi intézmények is létesültek a külföldi magyarság kultúrájának kutatására és gyűjtésére. A magyar kultúra központ nélküli is lehet. A költészet mint önkifejezési tevékenység nem központosítható többé, mihelyt egyszer kinőtt a nemzeti határok közül. (Természetesen az irodalom társadalmi intézmény is, ezért a kiadók, folyóiratok, szövetségek léte központosítással jár, ez azonban ugyancsak többközpontú szervezési jelenség, mint a diaszpóra rangos magyar nyelvű irodalmi tevékenysége bebizonyította.)

    Egy másik fontos felismerés az, hogy a decentralizált magyarságkutatói tevékenységnek autonómnak lehet és kell maradnia. A nemmagyarországi magyarságtudósoknak olyan területeket kell feltárniuk, amelyekkel a magyarországi kollégák nem foglalkoz(hat)nak. Természetesen szükségtelen és lehetetlen lenne, a magyar könyv- és folyóiratkiadás imponáló teljesítményeivel versenyre kelni. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy például az észak-amerikai magyarságkutatás ne múltassa felül a magyarországit egyes terülteken, eredmény, sokrétűség, és tudományos igény tekintetében.

    A magyarságtudomány másik, vertikális dimenziója felveti azt a kérdést, hogy miként határozható meg ez a kutatási terület mint önálló szaktudomány.

    Más kultúrtanulmányokhoz teszi hasonlóvá az interdiszciplinaritás. A klasszikafilológia és germanisztika két szívós tápláló gyökere: a nyelv- és történettudomány, a magyarságkutatásnak is sokáig fő meghatározója volt. Észak-Amerikában is főleg jól kiképzett, több évtizedes hagyományokra visszatekintő nyelvi és történelmi (közvetettebben pedig irodalmi és politikatudományi) központok és tanfolyamok képviselik a magyarságtudományt. Ezeknek az eredményei örvendetesek ugyan, de volt és van egy kevéssé kívánatos kihatásuk: elterelték a figyelmet és energiát a magyar kultúra egyéb területeinek egyenletes és összehangolt fejlesztésétől. Szerencsére szép számmal vannak történelmi és politológiai tanfolyamaink, kiadványaink, és központjaink. Léteznek stúdiumaink a nyelv és irodalom területén, méghozzá nemcsak a felsőoktatásban, hanem az alap- és középfokú iskolák szintjén is. Ugyanakkor nincs szakemberünk és főrumunk a földrajz, tárgyi néprajz, régészet, művészettörténet magyar vonatkozásainak tanulmányozására. Az intenzíven tanulmányozott területeken pedig tabuk nehezítik a kutatás egyenletességét. A szocialista mozgalmak története például közismerten agyonfavorizált terület Magyarországon, míg viszont a diaszpóra történészei szemérmesen hallgatnak róla, holott a II. világháború előtti magyar emigráció történetének kutatása e szempont nélküli egyoldalú volt és marad.

    Ellenvetésként közbevethető, hogy magának Magyarországnak sincsenek szakemberei, intézményei, és kiadványai számos említett kutatási terület képviselésére. Kérdés azonban, hogy mennyire helytálló ez az ellenvetés. A diaszpórában kifejlődőben levő magyarságtudomány, mint láttuk, minőségi kérdés. Nem két-három szakterület túlfejlesztésére, hanem tucatnyi orientáció egyenletes és egybehangolt fejlesztésére van szükségünk. Hogy Magyarország megengedheti-e magának a szaktudományok egyoldalú fejlesztését, annak megítélése nem a mi ügyünk. Mi nem engedhetjük ezt meg magunknak.

    A történelemtudomány mint szakterület mellett természetesen létezik történetiség is, mint módszer és ideológia. Ez ugyancsak nem újdonság: a többi kultúrtudomány, a germanisztika, anglisztika, szlavisztika is történetszempontúak. megszívlelendő azonban az a tanulság, amelyet például a magyar kultúra meghatározására irányuló múltbeli kísérletek rejtenek magukban. Ismeretük nélkül fölösleges lenne megkísérelni a magyarság definícióját.

    A gesták óta végighúzódik a kérdésföltevő és válaszadó kísérleteken két olyan megközelítési szempont, melyeket naiv pozitivizmusnak és naiv strukturalizmusnak, alapmódszerüket pedig induktívnak és deduktívnak nevezhetjük.

    „Milyenek a magyarok?” – így hangzik a naiv pozitivizmus főkérdése. A lényeg állítólag nem ismerhető meg, de a leírás magában hordozza a lényeget. Szellemes, érdekes, és dühítő sztereotípiák tucatjait ötlötték ki nemzeti jellegünkről az elmúlt évszázadok során, mind a magyar határokon belül, mind azokon kívül. Ha azonban eltekintünk a szórakoztatástól és mérgelődéstől, világossá válik, hogy a nemzeti jelleg tanulmányozása nem vezet messze. A sztereotípiákból legfeljebb azokról alkothatunk jellemképet, akik ezeket kiötlötték. Mert a magyar jellemről akkor is félrevezető általánosításokat közölnek, ha olyan nagyjainktól származnak, mint Petőfi („Magyar vagyok. Természetesen komoly…”), Arany („Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, / Természete már ez magyar embereknek”), vagy Ady (parafrazálva egy verssorát: hős, borús, büszke, szertelen, … ki elvérzik egy gondolaton). Jóllehet a költészet lehet tudományos értékű információ közvetett forrása, a magyar költészetben túlburjánzó „önismereti” elemeket ajánlatos olyan szkepticizmussal kezelni, mint amilyen a nagy költőgondolkodótól, Babits Mihálytól származó következő idézetből érezhető ki: „A magyar vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. De ha megkérdem a castiliait, vagy a szerbet, egészen bizonyosan az is vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. sőt a japán vagy az arab is ilyen.”

    Természetesen bizonyos tudományágaknak is alapkérdése az, hogy milyenek a magyarok. Bartucz Lajosnak a II. világháború előtt, és Gáspárdynak, Henkeynek, Lengyelnek, Liptáknak, és Nemeskérinek a háború után végzett antropológiai alkatmérései sokkal többel járultak hozzá a kérdés megválaszolásához, mint a felületes történelmi, társadalmi, és lélektani általánosításokon alapuló kulturális sztereotípiák.

    „Kik a magyarok?” – kérdezik a naiv strukturalisták, akik hisznek abban, hogy a lényeg megismerhető és ismeretében megérthetők a részletjelenségek. A számos régebbi válaszadási kísérletek egyike Vajda Jánostól származik, aki a borkultúrához való tartozásból eredeztette a magyarság (állítólag) destruktív, széthúzó, sikertelen természetét illetve sorsát, szembeállítva ezzel a sörkultúrához tartozó németek és angolok szorgalmát, összetartását, és sikerét. Századunk egyik legeredetibb műve, melyet szintén a kanti lelki struktúrák eszméje inspirált, Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó (1936) című értekezése, melyben mellesleg szintén a világot felfedezve okuló, nyíltszellemű német „vándor”-típus javára dőlt el az összehasonlítás a visszahúzódó, sértődékeny, önsajnáló magyar „bujdosóval”.

    A pozitivista és strukturalista megközelítés önmagában persze nem szükségképpen naiv, hanem tudományos alapozottságú is lehet. Általában: aligha lenne kifejezhető a modern magyarságtudomány, ha nem venné figyelembe a hasonló céllal indított, következetes és rendszeres korábbi kísérleteket.

    A magyar tudománytörténetnek egyetlen olyan szakasza volt, amelyben az ország legkiválóbb szakemberei összefogtak, hogy nemzeti kultúrájuk vizsgálatát önálló szakterületté tegyék. Ez a szakasz a két világháború közti évtizedre esett, mikor az óriási nemzeti veszteségnek és politikai megrázkódtatások megérlelték egy objektív alapozottságú kollektív öntudat és önismeret igényét. A folyamat több forrásból táplálkozott és több párhuzamos szála volt. Kiteljesedésének a II. világháború vetett véget, amikorra pedig létrejöttek az első és mindeddig egyetlen egyetemi magyarságtudományi tanszék (a Pázmány Péter Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézete, 1939) és folyóirat (Magyarságtudomány, 1935–1937, majd a fenti tanszék által újraindítva 1942-ben), valamint az ugyancsak páratlan célkitűző tanulmánykötet „Mi a magyar?” (1939). Ez utóbbi kötet mindeddig az egyetlen szintetikus és átfogó kísérlet a magyarság sajátosságainak meghatározására. A II. világháború előtti évtizedek olyan kimagasló egyéniségei, mint Babits Mihály, Bartucz Lajos, Eckhardt Sándor, Gerevich Tibor, Kerecsényi Dezső, és Kodály Zoltán adták tudásukat, intelligenciájukat olyan kérdések megválaszolására, mint a magyarság önismerete, külföldi képe, vagy a magyar stílus kulturális mondanivalója. Ezenkívül a módszertani tudatosság és a problémák érzékelése és világos kijelölése is jellemezte a vállalkozást.

    Az ígéretes magyarságvizsgálati fellendülésnek más szálai is voltak, mint például a Magyar Szemle Társaság és folyóirata, Gróf Teleki Pál Magyar Táj- és Népkutató Intézete, a falukutatóknak és Németh Lászlónak a tevékenysége, és így tovább. Mi is méltán tekinthetünk ezekre a személyekre, intézményekre, és eredményeikre mint úttörőkre. Történetük megírására mindeddig nem került sor, pedig sokat okulhatnánk mind eredményeikből, mind botlásaikból, mind pedig sorsukból, melyet végső fokon az apokaliptikus évek határoztak meg. Működésük a háború végeztével gyakorlatilag megszűnt, a magyar intelligencia pedig immár közel negyven éve nem fogott össze hasonló célok elérésére, jóllehet az elmúlt években megújult érdeklődésének adta tanújelét. Nekünk, a diaszpóra magyar kultúrával foglalkozó szakembereinek, viszont megvan a maguk feladata, amely független attól, hogy mit csinálnak vagy mit nem csinálnak a magyarországi kollégák. Ez a feladat pedig a magyarságtudomány elvi és módszertani meghatározása, gyakorlati fejlesztése, és elfogadtatása a nyugati tudományos világgal.

    Megvan a maguk nagy előnye is e törekvésekben. Ez pedig éppen az a körülmény, hogy kívül állunk a tanulmányozott kultúra közelebbi földrajzi határain és intézményesített politikai, oktatói, és egyéb szervezeti keretein. Megtarthatjuk az objektivitáshoz szükséges távolságot a maguk megfigyelési pontjai és a megfigyelt jelenség(ek) közt. Ez pedig a tudományosság alapfeltétele, bármely nehéz legyen is a kutatói lelkesültség vagy szimpátia miatt e távolság fenntartása. Úgy vélem, egy egész kultúra is vonatkoztatható az egzisztencialista filozófia egyik alaptétele: anélkül, hogy a tükörbe néznénk, nem alkothatunk képet önmagunkról. A tükörkép viszont távolságot és elidegenítést feltételez. Kívánatos értelemben vett elidegenítést, azaz objektivizálást, melynek objektivitás lesz a következménye.

    Utolsónak hagytam a módszer kérdését. Sokféle kutatói módszer van, és helytelen lenne néhány kiválasztottal megkötni a magyarságtudomány fejlődését. A magam részéről a szubjektív értékítéletekbe tévelyedő kutatás egyik módszerbeli sajátságának a hermeticizmust:: a befelé fordulást, az összehasonlító perspektíva eltűnését tartom. A múlt század egyik jeles gondolkodója írta, hogy a nagy nemzetek sosem húzódoztak a kölcsönös összehasonlítástól, míg a „kisszerű szatócs-népeknek” volt az egyetlen vigasza, ha egyedülállónak, összehasonlíthatatlannak kiálthatták ki magukat, – kizárólag mert féltek attól, hogy az összehasonlítás kedvezőtlen lesz számukra. Megszívlelendő megfigyelés! Míg manapság Bartókot a legnagyobb magyar zeneszerzőként ünnepeljük, aki távoli kultúrmúltba vezetett el bennünket, úgy érzem, nem vesszük eléggé figyelembe román és szerb zenei témákon alapuló nagyszámú kompozícióját, és elfeledkezünk róla, hogy Bartók az egész nyugat-európai zenei hagyományt is a magyarhoz hasonlóan kitűnően ismerte. A társadalmi és történeti vizsgálódások területén az összehasonlítás olyan „tények” sorát helyezheti új megvilágításba, melyeket úton-útfélen önsanyargatóan idézgetünk. Ilyenek például József Attila keserű sorai az Amerikába kivándorolt másfél millió magyarról. Hasonlítsuk össze ezt az adatot a nemzetközi statisztikával, és azt találjuk, hogy ez a másfél millió (valódi számuk közelebb volt az egymillióhoz) a történelmi Magyarország népességének 8 százalékát tette ki, míg viszont az I. világháború előtti fél évszázadban a norvégoknak közel 30 százaléka, az íreknek pedig 1847 és 1854 között, hét év alatt a hihetetlennek tűnő 15 százaléka emigrált (és a XIX. században összesen 7 millió ír hagyta el hazáját). Ezek aztán külföldön is maradtak, nem úgy, mint az állítólagos másfél millió magyar, akik (Tamási Áron Ábeljéhez hasonlóan) csak rövid időre mentek el szerencsét próbálni, és legnagyobb részük hamarosan hazatért. Az I. világháború előtti magyar emigráció statisztikája teát a nemzetközi statisztikákkal egybevetve semmiképpen sem hat különösebben vádolólag a társadalmi vagy gazdasági igazságtalanságok tekintetében, miként ezt mostanában széles körökben divat feltételezni. És ha már ezekről a sokat hangoztatott igazságtalanságokról beszélünk, akkor hadd említsük meg azt a Móricz társadalomkritikai prózájából és Ady társadalomostorozó verseiből tévesen levont elképzelést, hogy a vidéki nyomorúság, a nagybirtokrendszer kizárólag az elmaradt magyar társadalmi struktúra bűne lett volna. Ezzel szemben ugyanilyen körülmények léteztek Olaszországban, Spanyolországban, a Baltikumban, és valószínűleg Európa egyéb részein is. Martin Andersen Nexö például a Móriczéhoz hasonló sötét képet festett a századforduló Dániájának szegényparasztjairól, az úgynevezett svéd proletárírók pedig hazájuk mezőgazdasági cselédeiről a húszas években. A tanulság: az összehasonlító módszer mind a statisztikában, mind az irodalomban egyformán fontos, és mindkét területen hozzásegít egy kiegyensúlyozottabb magyarságkép kidolgozásához.

    Zárszóként ennyit: míg jelenleg még nem létezik egy elvileg megalapozott és meghatározott, megyarságtudománynak nevezhető kutatási terület, megvannak a szakemberek, a feltételek, és megvan az igény rá, hogy ezt a kutatási területet kijelöljük. A sokoldalú, szakmailag elismert magyarságtudományért tevékenykedve, nem szükséges ismét csak a „nagy kultúrák” kutatási diszciplináira, a germanisztikára, szlavisztikára, anglisztikára tekintgetni irigykedéssel kevert vágyakozással. A magyarnál kisebb kultúráknak is sikerült már elismert képviseletet szerezniük a tudományos világban. Az észak-amerikai skandinavisztika húsz évvel ezelőtt unalmas, poros, kiegyensúlyozatlan szakterület volt. A hetvenes évek első felében viszont izgalmas, változatos, széles körben elismert kultúrdiszciplinává változtatta egy csoport újonnan feltűnt, lelkes, ötletes szakember. Úgy tudom, a balti tanulmányoknak is szélesebb és elismertebb a híre a tudományos világban, mint nekünk, magyarságkutatóknak. Hogy ezen változtassunk az kizárólag rajtunk múlik.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf