A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Békés [XXXVIII. rész]

64 varmegyeHazánk régi tiszántúli kerületének egyik megyéje, alakja szabálytalan, határai északon Jász-Nagykun-Szolnok, keleten Bihar, Délen Arad és Csanád, nyugaton Csongrád vármegye. Területe háromezerötszáz négyzetkilométer. A lakosság száma 1891-ben kétszázhatvanezer lélek volt, az éves szaporulat 1,2 százalék, mi által a lakosság 1910-re háromszáz harmincezer főre gyarapodott. A millennium idején a lakosok háromnegyede volt magyar, szűk egynegyede szlovák, további néhány ezer német és román. A magyarság a békéscsabai járást kivéve mindenütt abszolút többségben volt, a szlovákok Békéscsabán, Tótkomlóson és Szarvason voltak többségben. A németek csak Mezőberényben és Gyulán, a románok Kétegyházán és Gyulán laktak nagyobb tömegben.

    Békés vármegye hét járásra oszlott (békési, békéscsabai, gyomai, gyulai, orosházai, szarvasi, szeghalmi), és Gyula volt egyetlen rendezett tanácsú városa. Mindössze huszonhét község volt a megyében (legtöbbhöz puszta is tartozott), mint nagyközség, melyek közül egyedül Szabadszenttornya lakossága nem érte el a kétezer főt, hét község tízezer léleknél többet is számlált. Ezen óriási községek – köztük Békéscsaba a maga közel negyvenezer lakosával – hozzájuk mérhető nagy határt, esetenként húsz-harmincezer hektárt birtokoltak.

    Békés vármegye földje végtelen róna, melynek tenger feletti magassága 85 és 95 méter közt ingadozik, s csak egyetlen helyen, Orosházától keletre emelkedik 101 méterig. Ezen, szinte a tengerfelület egyenességét mutató rónán csak apró mesterséges halmok (szám szerint 300) emelkednek. A megye északi és keleti részét a Körös vízrendszere hálózza be; a Fekete- és Fehér-Körös gyula közelében lép a megye földjére, s négy kilométerrel a város alatt egyesül, innen Kettős-Körös néven északnyugatnak folyva, Körös-Tarcsa alatt a Berettyóval egyesül Sebes-Köröst veszi fel. Innen Egyesült- vagy Hármas-Körös név alatt nyugatnak fordul. E folyók azelőtt kiszámíthatatlan károkat okoztak, ezért már a XIX. század elején megkezdették szabályozásukat, de tényleges eredményt csak 1856–1870-ben értek el. A csekély esésű s lomha folyású folyókon átvágásokkal előmozdították a gyorsabb lefolyást, a Fekete- és Fehér-Köröst 24 kilométernyi hosszú csatornával Gyulától és Békéstől elterelték, a Sebes-Körös Sérrétjét 35 kilométernyi csatornával lecsapolták. Minthogy azonban az árvizek lefolyása még nem volt elég gyors, az állam a medrek további mélyítését rendelte el, mely munka 1881-től évtizedeken át folyt.

    Békés ma talaja főleg negyedkori homok- és agyagrétegekből áll, melyekből ősemlősök csontjai kerültek ki, ezt homok, sárga agyag és televényföld fedi. Utóbbi igen termékeny, a kitűnő acélos nehéz búza termesztésére alkalmas. Helyenként szikes foltok vannak, melyek egy része használhatatlan (vakszik). Ásványos kincsei nincsenek, s ásványos forrása csak Orosházán a Gyopáros-tóban van.  

     

    Története

    Anonymus szerint a honfoglalás idejében a mai Békés megye Marót bihari vezér birtokához tartozott, s lakói kazárok voltak, akiktől Tas és Szabolcs vezérek vereséget szenvedtek. Később azonban Árpád és Marót közt béke köttetvén, utóbbi halála után birtoka Marót leányával együtt Zsolt fejedelemre szállt.

    Hiteles történeti adatok szerint a megye az újkőkor óta lakott hely, melyről igen jelentős régészeti emlékek tanúskodnak. Később szkíták, dákok, szarmaták, gepidák, avarok, bolgárok éltek itt. A honfoglaló magyarok gyér szláv (bolgár) lakosságot találtak egy valószínűleg szláv építésű vár körül (ez a vár természetesen inkább földsáncokkal megerősített palánk volt, semmint valami kőerődítmény). A területet a gyula törzs szállta meg, az erdélyi Gyulák legyőzése után királyi birtok lett, melyből Szent István szervezett várispánságot. Az új ispánság minden valószínűség szerint első ispánjáról, Békésről kapta a nevét.

    Az állattartás és mezőgazdálkodásra kiválóan alkalmas terület hamar benépesült, ám ez a népesség a tatárjárás során nagyrészt elpusztult. Az újjászerveződőt várispánság a XIV. század elején, a köznemesi rend kialakulásával párhuzamosan nemesi vármegyévé alakult. Ezt bizonyítja, hogy már 1327-ből írásos adat van a négy békési szolgabíróról, akik a köznemesek jogvitáiban voltak hivatottak dönteni.

    Közbevetőleg egy kis kitérő: a szolgabíró név félrevezető. Az ezen név alatt szereplők eredetileg egy kiváltságos réteg, a király szolgálóinak (szervienseinek) bírái voltak, s ez a réteg formálódott a XIII–XIV. század fordulóján köznemességgé, elkülönülve a nemzetségfők (bők – innen a mai bő, bőség, bőven szavunk) csoportjából kiformálódó főnemességtől. Az új köznemesség egyik legfontosabb vívmánya volt, hogy saját ügyeikben a maguk közül választott négy bíró (latinul judex mobiliorum, nemesek bírája, magyarul szolgabíró) ítélkezhetett. A nemesi vármegye pedig az a terület volt, amelyre a négy bíró ítélkezési hatásköre kiterjedt.

    A XV. század a vármegye virágkora. Ebből az időből háromszáz település ismert, Gyula, Endrőd s más városok gyorsan gyarapodtak, s a hatalmas birtokos családokban az országos hatalomnak erős támasza volt. A vármegye központja ebben a században Gyula lett, a megyegyűléseket azonban továbbra is Békésben tartották. Hunyadi János kormányzósága alatt a kalandor Fekete György fellázította Békés lakosságát, s gyulát is elfoglalta, de Hunyadi erejét megtörte. A Dózsa-féle parasztháború alatt is sokat szenvedett a megye, a mohácsi vész után a szerb Cserni Jován háborgatta a vidéket, de őt Török Bálint legyőzte. Gyula várának bukása után (1566) Békés a török hatalom alá került, a lakosság nagy része elmenekült vagy elpusztult. A földművelés gyakorlatilag abbamaradt, és vidék úgynevezett rontott kultúrtájjá változott, ahol sem a természet önszabályozó mechanizmusai, sem a paraszti gazdálkodás nem vetett gátat a bozótosodásnak, mocsarasodásnak. Gyula maga szandzsákszékhely lett, de a megye többé-kevésbé lakatlanná vált.

    Az újratelepítés a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke (1711) után kezdődött meg. Az 1715. évi 92. törvénycikk ismét önálló megyévé emelte Békést, III. Károly pedig a békési, csongrádi és zarándi kincstári jószágokat (Békésnek magának kilenctized részét) Harruckern János Györgynek, a hadi élelmezési bizottság fejének és udvari kamarai tanácsosnak adományozta. Az 1561-ben még meglévő 63 község közül ekkor csak 9 lévén lakva, a Harruckern család intenzív betelepítésbe fogott. Legnagyobbrészt felvidéki szlovákokat hoztak birtokaikra, kisebb részben németeket, még kisebb részben dunántúli magyarokat. Az adományozottat az uralkodó 1729-ben bárói rangra emelte, és 1732-ben Békés vármegye főispánjává nevezte ki. Ő telepítette be Csaba, Szarvas, Békés, Gyoma s más községek lakóit, azokat mindenféle kedvezményekben részesítette, minek folytán csakhamar felvirágoztak.

    A hosszú béke és a kedvező gazdasági körülmények következtében a megye erőteljes fejlődésnek indult. Települései lendületesen gyarapodtak, lakossága száma nőtt, és bár a XIX. század utolsó harmadában, majd a XX. század elején szegényparaszti mozgalmak is támadtak a megyében, a jólét fokozatosan nőtt, elsősorban a mezőgazdaságnak köszönhetően.  

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Békés a millennium idején túlnyomóan földműves és állattenyésztő megye volt, ipar tekintetében sem akkor, sem korábban nem tűnt ki. A XVIII. században a megyében csak öt iparos volt, a legszükségesebb iparcikkeket máshonnan kellett hozatni. Ez ahelyzet később is csak lassan változott, az ipar csupán Orosháza, Gyula, Csaba, Szarvas, Békés s néhány más község üzemeire szorítkozott, ott is többnyire csak szikvíz- és ecetgyárak, gőzmalmok (Gyula, Békés, Csaba, Mezőberény, Orosháza, Szarvas, Gyoma, Tót-Komlós, Szeghalom stb.), téglagyárak (Békés, Gyoma, Csaba, Gyulavári), gőzfűrészek (Szarvas) voltak. A huszadik század elejétől azonban országos hírre emelkedett a gyomai Kner család nyomdaüzeme és könyvkiadója, ahol az alapító Kner Izidor, valamint utódai keze alól művészi igényű könyvek százai kerültek ki. Érdekes megemlíteni, hogy a Kner család nem ezekből a bibliofil kiadványokból tartotta fenn az üzemet, hanem elsősorban hivatali nyomtatványokból, báli meghívókból, étlapokból.

    A kereskedelemben elsőrendű fontosságú volt a gabonaforgalom. Minden nagyobb községnek látogatott (főleg marha-) vásárai voltak, köztük legnagyobbak Gyulán, Békéscsabán, Békésen, Mezőberényben és Szarvason. Orosházának népes heti piacai voltak. Közlekedés tekintetében Békés sokáig elhanyagolt állapotban volt, kő teljes híján azelőtt eső idején feneketlen sártenger volt minden útja, és csak a XIX. század legvégén indult meg a kövezett utak építése. Ennek következtében a forgalom nagy részét a már ekkor több fő- és mellékvonallal rendelkező vasút ragadta magához. A hajózás az egyesült Körösön nemcsak tutajokkal és dereglyékkel, de kisebb gőzhajókkal is lehetséges volt, a Fehér- és Fekete-Körösön csak lóval vontatott dereglyék közlekedhettek, a Sebes-Körös csak tutajozásra, a Berettyó csak csónakázásra volt alkalmas.

    A mezőgazdaság főága a földművelés volt. Békés búzája már ekkor is messze földön híres volt (ahogy akkor mondták, acélos, 85 kg hektoliter-súlyú). Kevéssé volt jelentékeny a rozs és köles, fontosabb az árpa és zab termelése. A dohánytermelés fokozatosan emelkedett. Az erdőgazdaság nem volt jelentékeny. Egykor sokkal több volt az erdő, de a mocsarak lecsapolásával a nedves erdőket is kiirtották, és a termékennyé vált földet eke alá fogták, attól fogva az előbb gyakori mocsárláz (malária) megszűnt, de az éghajlat általában melegebbé vált. Szőlővel inkább csak a kertekben foglalkoztak, jelentős bora a megyének nem volt.

    Jelentős települések

    Békés

    Nagyközség, járási székhely a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásánál, 1891-ben huszonötezer magyar lakossal (mellettük háromszáz német és négyszáz szlovák). Hét városrészből (Malomvég, Bánhida, Ibrány, Hatház, Újváros, Rózsatér, Szentmiklóstér) állt, benne számos közhivatal, református gimnázium, alsó fokú ipariskola, népbank, jelentékeny téglagyárak és gőzmalmok találtak helyet, volt ipartestülete, továbbá sok közhasznú, közművelődési és társas egylete és intézete. Lakói az óriási termékeny határon kitűnő földművelést (búza, kukorica, dohány, len), bortermelést és kertművelést űztek, marha-, juh- és méhtenyésztésük, valamint halászatuk szintén jelentékeny volt.

    Békésnek hajdan jól megerősített földvára volt a két Körös összefolyásánál, melyet a honfoglalást követően a Csolt nemzetség birtokolt. Szent István saját ispánját, Békést helyezte a várba, megvetve a várispánság, majd a vármegye alapját. A vár körül, mely várispánság székhelye volt, már régebben falu keletkezett, melynek lakói a várbeli földeket művelték és őrszolgálatot tettek. A királyi hatalom ellen támadó Vata, majd Vata fia János pogány lázadásának ennek ellenére Békés volt a központja, a lázadás leverését követően ismét királyi birtok. A tatárok a települést elpusztították, ezt követően mindinkább Gyula vette át a megye központjának szerepét, bár a XV. században városi jogot nyert vásártartási joggal. A Hunyadiak korában mindinkább túlszárnyalni kezdte a gyulai vár, minek folytán védelmi szerepe hanyatlott. Fontossága azért is csökkent, mert a Jagellók kora óta a főispán Gyulán lakván, a vármegye gyűléseit is ott tartották. A XVI. században Ozorai Imre, a híres hitvitázó a reformációt terjesztette itt, s akkor gimnáziuma is volt.

    A hódoltság idején az erdélyi fejedelemség és a török birodalom végvidéke lett, a háborúskodások során többször gazdát cserélt, várát feldúlták. 1566–1595-ben a törökök tartották megszállva, és hogy ellenségnek többé menedékül ne szolgálhasson, Báthory Zsigmond földig romboltatta. Az újjáépülő várat a törökök 1626–27-ben ismét megszállták, a lakosság nagy része elmenekült. Az erdélyi uralom során lassan újra népesült, 1640-ben megint város lett, de a törökök fél évszázad múlva megint feldúlták. A palánkvár a visszafoglaló háborúk során végleg megsemmisült, többé nem épült újjá.

    A visszafoglalás idején mindösszesen százhetven család lakott benne. Az uralkodó a megye nagy részével együtt Békést is a Harruckern családnak adományozta. Az új tulajdonosok különféle betelepülőkkel népesítették be, 1730-ban például a Szabolcs megyei ibrányiak telepedtek le benne, ahonnan egyik városrész most is nevét viseli. Ugyanebben az évben a település mezőváros rangot nyert vásártartási joggal. 1738–39-ben a pestis, 1831-ben a kolera pusztította. Lakossága mégis gyarapodott, és a mind módosabbá váló település XVIII. század második felétől sorra emelte jeles épületeit, elsősorban templomokat, mellette polgárházakat, iskolákat.    

    Békéscsaba

    A millennium idején nagyközség, járási székhely a Fekete-Körös egyik csatornája mellett, amelyet mindenki városként emlegetett. Ennek oka, hogy 1840-ben az addig Európa legnagyobb falujának tartott település mezővárosi rangot kapott, ez a közigazgatási kategória azonban a szabadságharc után megszűnt. Az Alföld egyik legszebb települése végül 1918-ban kapott (rendezett tanácsú) városi rangot. Lakói szorgalmas földművelők voltak, nemzetiség szerint 1891-ben nyolcezer magyar, négyszáz német és huszonhatezer szlovák.

    Tágas piacán (főterén) áll az 1807 és 1824 között épült evangélikus nagytemplom, melyben szlovák, és a barokk kistemplom (1745), melyben magyar nyelven folyt az istentisztelet. Ugyanitt van a díszes városház, a vigadó, a színház, a nagyvendéglő és a kaszinó, valamint sok csinos magánház. A Körösön túl szép házsorkertek közt nyúlnak el, az egykori temetőt a millennium idejére szép parkká alakították át.

    Számos közintézmény és egyházi hivatal kapott itt helyet, iskolái közül említendő az evangélikus gimnázium (1863 óta) és az alsófokú ipariskola. Békéscsabának volt téglagyára, nyolc gőzmalma, ipartestülete s számos közhasznú s ipari társulata és egylete. Marhavásárai jelentékenyek voltak, lakói közül számosan fazekasipart űztek. Élénk vasúti csomópont is volt, ahol megjelent a Békésmegyei Hírlap, Békésmegyei Közlöny és a Békésmegyei Gazdasági Egyesület Értesítője, utóbbi kettő a Zsilinszky család szerkesztésében.

    A környék a vaskor óta lakott, a közelben jelentős szkíta temetőt tártak fel. Első írásos említése a XIV. századra esik, ekkor már egyházas hely a gerlai Ábrahámffyak tulajdonában. 1528-ban Ábrahámffy István vagy Péter építtette a csabai kastélyt. 1556-ban a Ferdinánd pártján lévő Mágócsi Gáspár gyulai várkapitány Békéscsabát rohammal bevette, földig rombolta s Ábrahámffy Imrét a törökkel való egyezkedés vádjával megölette. 1566-ban a törökök elfoglalták, és azt követően nagyon elnéptelenedett, magyar lakói nagyobbára elpusztultak, 1680-ban a település gyakorlatilag elpusztult. Az újratelepülés 1717-ben három szlovák család letelepedésével kezdődött, kiket nemsokára számosan követtek, s így keletkezett 1718-ban a mostani Békéscsaba, egészen szlovák lakossággal. 1735-ben a település csatlakozott a Szegedinác Péró féle felkeléshez, mire május elsején a szerb határőrök (rácok) kifosztották. 1753-ban nyolcszáz csabai, szarvasi és berényi család Vandlik Marton pap vezetése alatt Szabolcs vármegyében költözött, és ott a nyíregyházi egyházat alapította.

    Békéscsaba lakósságában meghatározó volt a birtokos parasztság, amely 1845-ben egyetemlegesen váltotta meg magát a jobbágyi sorból. A település körül 1860 után hatalmas tanyavilág alakult ki, mivel a birtokos parasztok tavasztól őszig a földjükön, kint a tanyán éltek, télen bent a városban. Békéscsaba a XIX. század végén egyik központja lett az agrárszociális mozgalmak, melynek egyik vezetője volt a Zsilinszky fivérek által lelőtt Áchim András.    

    Gyula

    Rendezett tanácsú város, a millennium idején megyeszékhely a Fehér-Körös mellett, Békés és az egykori Zaránd megye határán. Lakóinak száma 1891-ben húszezer lélek volt, közöttük közel tizenötezer magyar, kétezer német, hatszáz szlovák és háromezer román. Egyike volt az Alföld legcsinosabb városainak (ma is az), régen egy Körös-ág két részre (Magyar- és Német-Gyula) osztotta, utcáit a Körösnek több csatornája szelte. A vármegye törvényhatóságának székhelye lévén számos közintézmény kapott itt helyet, volt alsófokú ipariskolája, Wenckheim-féle árvaháza, megyei múzeuma, közkórháza, számos egyesülete és társulata. Két lap jelent meg itt, a Békés és a Békésmegyei Lapok. Iparvállalatai közül gyufagyára s öt gőzmalma volt említendő. A lakosság megélhetésében a mezőgazdaság és az állattartás volt a meghatározó, de jelentős volt a kereskedő és iparos réteg is.

    A város környéke már a legrégibb idők óta lakott, közelében az újkőkortól kezdve minden korszak régészeti emlékei felbukkantak. Az Árpád-korban több falu is volt a helyén. Első írásos említése a XIV. századból való. Károly Róbert királyi uradalom központjává tette, várát Zsigmond király idejében Maróti János macsói bán kezdte építeni. A vár melletti település a XV. század közepétől mezőváros, ugyanazon század végétől már a megye székhelye. Több tulajdonosváltás után, 1552-ben Patóchi Miklós Ferdinánd királlyal Boldogkő várára cserélte el, attól kezdve királyi végvár, melyet Kerecsényi László vitézül védelmezett a törökök ellen, de 1566 szeptember elsején Pertaff pasa kezébe került, s csak 1694 decemberében szabadult fel a török iga alól. III. Károly 1720-ban a hozzátartozó nagy uradalommal együtt Harruckern János Györgynek adományozta. Az új tulajdonos nagyszámú német betelepülőt hozatott, kik Gyula mellett ikertelepülést (Németgyula) hoztak létre, mely egészen 1857-ig önálló közigazgatással bírt. A ma is látható vár az egykori erődítménynek csak a belső része, a külső falak a Rákóczi-szabadságharc után pusztulásnak indultak, és a XIX. század során fokozatosan elbontották azokat.

    Gyula ma is bővelkedik műemlékekben, belső részei híven idézik a száz évvel ezelőtti városképet. A város híres szülötte Erkel Ferenc, kinek klasszicista szülőháza ma múzeum.

    Orosháza

    Nagyközség, járási székhely 1891-ben húszezer (1910-ben harmincnégyezer) szán német és négyszáz szlovák híján mind magyar lakossal. Vagyonos és gyarapodó község volt, fasorokkal beültetett szabályos utcákkal. Széles határában kiterjedt tanyavilág volt, nagyobbrészt a parasztgazdák nyári szállása. Nagy piacát templom s több emeletes ház díszítették, máskülönben ekkor inkább falusias jellegű volt. Számos közintézménye mellett volt három takarékpénztára s egy népbankja, ipartestülete és alsó fokú ipariskolája, öt gőzmalma, többféle egyesülete és társulata, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára.

    A vidék a kőkor óta lakott. A tatárjárás előtt feltehetően egy Oros nevű birtokos háza (uradalmi központja) állott itt, mely azonban elpusztult. Első írásos említése a XV. század derekáról való, ekkor a Komlóssyak birtoka. A XVI. század végén a török (tatár) csapatok szétdúlták, és másfél évszázadig teljesen lakatlan marat. A Harruckern család ide a tolnai Zombáról hozott a hite miatt elüldözött 70 evangélikus családot (a Zombáról magukkal hozott harang ma is megvan). A betelepülés a XVIII. században folytatódott, sőt később fel is gyorsult. A szabadságharc bukása után az orosházi puszta a délalföldi betyárvilág egyik központja volt, a század végén pedig szegényparaszti mozgalmak zajlottak itt. Orosháza maga is számos műemlékkel büszkélkedhet, bár a városi rangot csak 1946-ban sikerült elérnie.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf