Németh László: Ihlet és ügyesség
Vannak társadalmak, ahol a költő az élet dísze. Mint hullám fölött a cifra tajték, tetszetős figurákban játssza el a vizek erőfölöslegét. Mi volt a francia klasszicizmus? Egy boldog, előjogok pátyolta társadalmi réteg nemes játéka. Vagy a társadalmi élet nyert irodalmi mellékzöngét: asszonyok leveli, szalonok bon motjai, szónokok beszédei nemesedtek irodalommá vagy a szórakozás termelt ki igényei kielégítésére művészeket, Corneilleket és Racineokat, akik az ínyenc közönség lehető legjobb mulattatásáról gondoskodtak. A társadalom akarta az irodalmat, s mert akarta, kitermelte. S őt fejezte ki az irodalom, mint ahogy engem fejez ki az árú, amelyet megveszek, mert szükségem van rá, s tetszik nekem. Az irodalom keletkezésének kollektív és boldogabb módja ez. Az író társadalmi lény, minden gesztusát egy erős és fegyelmezett ízlésű közönség csiszolja ki. Beleillik az életbe, mint kertbe a virág.
Vannak azonban társadalmak, amelyek nem akarják az írót. Félnek tőle, mint a följáró lelkiismerettől. Félnek, mint a rossz tanuló álma a leckétől. Elszigetelődik, kiközösítik, s ha még mindig fülükbe csengenek váddalai, sípot és dobot veretnek, mint ama balladabeli király. Az ilyen társadalom írója kívül áll az életen. Nem lehet az emberek öröme, nem lehet a műveltség lukszusa. Egymaga marad, lecsapolatlanul, mint forrás, amelynek követ tettek a szájára. Az önnön életét feszíti tulajdon szívét aknázza, fodrozza. Forró üst, amelyre rálakatolták a fedőt s most hörögve vetné szét, csakhogy kisivíthassa gőzeit. Túlhevült szellemek, akikben a megtorlott élet nagyobb hősége feszeng. Költők, akiken a szó az a titkos szelep, melyen át valamit, igen keveset, kibocsáthatnak magukból. Ihlet és ügyesség ötvénye minden mű. Az ő műveikben az ihlet elnyomja az ügyességet.