Bereznay András: A román történelmi atlaszról [I. rész]

A Szózat havilap többször is hírt adott arról a botrányos, történelemhamisító, a magyarság Kárpát-medencei szerepét eltagadó gyakorlatról, hogy a trianoni összetákolt utódállamok hogyan próbálják átformálni elszlovákosítással, elrománosítással vagy éppen az új ukrán nyelvtörvénnyel a múltat. A legutóbbi erről szóló hírünk 2019. januári, ami a Főlapunkon olvasható. Hogy ez a gyakorlat nem egyedi, azt az alább olvasható elemzés bizonyítja. Világos és egyértelmű ezek alapján is, hogy a műállamok sohasem akarták-akarják betartani a trianoni és párizsi békediktátumokat, a több mint ezer éves magyar múltat végképp el akarják törölni minden, akár nemtelen eszközökkel is. Az alábbi összefoglaló arra is jó példa, hogy a románok folytatólagosan, társadalmi berendezkedésüktől függetlenül milyen megbízhatatlanok bármilyen történelmi tények állításánál vagy szerződéskötéskor, ha érdekeik úgy kívánják, hisz Erdély Romániához való csatolását megalapozó, úgynevezett 1918. „gyulafehérvári nyilatkozatban” az általuk ott leírtakat sem tartják, sohasem tartották be…

    A kommunista diktátor Ceaușescu rezsime tákolta össze azt az 1971-ben, a Didactica si Pedagogica Kiadó Bukarest Atlas Istorica címen 132 térképoldalas történelmi atlaszt, mely a világtörténelmet a neolitikumtól az elkészülés időpontjáig igyekszik bemutatni. A térképekhez 32 oldalon kartográfiatörténeti illusztrációk járulnak, végül részletes /az atlaszban szereplő összes helynév minden változatát feltüntető/ névmutató zárja a munkát.

    A térkép, mint erre előszava is utal, elvben nagy hiányt pótolt, úgy tudom, 1935 óta Romániában hasonló mű nem jelent meg addig. Egy meglévő hiány betöltése azonban önmagában még nem egyértelműen hasznos dolog, kérdés, hogy ez minőségileg hogyan történik.

    Más atlaszismertetéseimből kiderült, hogy igazán jó történelmi atlasz készítése nem könnyű feladat, hibák valamilyen okból még a legszínvonalasabb munkákba is szoktak csúszni. Más dolog azonban, hogy egy történelmi atlaszba a hibák a történészek és kartográfusok nem megfelelő együttműködéséből származó félreértések, egyes esetekben szakmai tájékozatlanság, vagy olykor nyomdatechnikai eredetű elcsúszások, néha elnagyolások, vagy elhibázott átvételek miatt kerülnek, – vagy, mint ahogy ez az Atlas Istoric-ban történik, /ahol az előző típusú hibák is bőségesen jelen vannak/, a történelemnek egy merőben sajátos szemléletéből fakadnak.

    Mielőtt azonban erre a kérdésre, az atlasz alapvető kérdésére rátérnék, szükségesnek érzem, hogy rámutassak, az Atlas Istoric kartográfiai, nyomdatechnikai szempontból sem sikeres alkotás, elmarad /történeti hűség tekintetében is/ az egyik forrásul szolgáló 1935-ben, Nagyszebenben a Globus kiadásában megjelent Atlas pentru Istoria Romaniei színvonal mögött. Itt említem meg, hogy egy másik, ugyancsak 1935-ben, Craiova-ban megjelent román történelmi atlasz, a Scrisul Romanesc S. A. által kiadott Atlas Istoric is, ha kivitelében nem is, szerényebb terjedelme ellenére, tartalmában többet és pontosabbat nyújt tárgyalt művünknél.

    Az Atlas Istoric e nagynak látszó terjedelmével kapcsolatban érdemes utalni az atlasz egyik nagy szerkesztési ellentmondására, arra, hogy éppen, mert mindent be akar mutatni, végül kevesebbet közöl, mint amennyit terjedelmével összhangban közölhetne. Gyakorlatban ez úgy fest, hogy az atlasz, bár formailag minden terület minden időszakáról térképet közöl, ezt csak úgy éri el, hogy az egyes területeknek más, illetékes atlaszokban megjelent, több időszakot tárgyaló különböző térképeit, a túlzsúfoltságot elkerülendő, kényszerűen és önkényesen megszűrve, egy térképre átveszi. Bár szemre ezek az átvételek az atlasz legtetszetősebb lapjai, képzelhető, mit érnek, milyen hitelesek, ha egyes területek 6-700 éves történetét egy térképen ábrázolják. Azt is el lehet mondani általában, hogy az atlasz lapjai, bár nem formátumúak, sőt ábrázolandó történelmi események bemutatására, ezáltal viszonylag üresen maradnak.

    A helynévrajz nem mindig megbízható, több esetben előfordul, hogy helységeket tényleges helyüktől erősen eltolva jelenítenek meg.

    Bár az atlaszt az elmondott dolgok jellemzik, mégsem ezek azok a tulajdonságok, melyeket a legszembeszökőbbeknek kell tartanunk, hanem azok a félrevezető szándékú történetbeállítások, melyeknek célja, majd látni fogjuk, milyen meggondolásból, az, hogy az atlasz szemlélőjében a román történelemről valótlan képzeteket keltsenek.

    Lélektanilag esetleg érthető, és szépirodalmi műveknél talán elfogadható, hogy egy nemzet történetét színesebbnek, dicsőbbnek és hősiesebbnek lássa vagy láttassa. Tudományos munkában azonban a tudományosság szempontjából annál kevésbé engedhető meg, hogy múltjáról bármely nemzet a térképen, esetleg óhajtott, de történelmi valóságnak egyáltalán nem megfelelő képet adjon, néha csak a történeti nagyságnak hamis képet sugalló sejtetésével, másikat pedig a történeti ellenőrzés legalsó próbáját sem kiálló nyílt hamisítással, torzítással, légből kapott adatok, sosem létezett határok térképrevitelével. Ez egyszerűen aljasság!

    A továbbiakban ennek az állításunknak a jogosságát, hogy az Atlas Istoric a román múlt területi és presztízs szempontból történő hamis megnagyítására törekszik és, hogy emellett célja a szomszédos magyar /és részben bulgár/ nép és állam történetének a messzemenő elbagatellizálása, e térképről-térképre haladva bizonyítani fogjuk, és bemutatni azokat az eszközöket is, melyekkel az atlasz készítői a céljukat el kívánták érni.

    Nem fogunk tehát továbbra sem hallgatni ezekről, és a különben egyéb nagyszámú hibákról sem, melyek az atlaszban nem román vonatkozásban, hanyagságból, vagy hozzánemértésből kerültek.

    *

    I.

    Bár Románia határait a II. világháború után kötött békeszerződések egyértelműen tisztázták, és ezekről a szerződésekről Románia egyetlen szomszédállama képviselőjének aláírása sem hiányzik, és bár ezek közül a Romániával baráti kapcsolatot fönntartó országok közül Romániával szemben területi igénnyel egyetlen egy sem lépett föl, a román történészek mégis minden jel szerint úgy vélik, hogy országuk határainak senki által nem fenyegetett biztonságát jobban megvédhetik, ha minden, ma Romániához tartozó területről, visszavetítőleg kimutatják, hogy azok valamilyen formában mindig, de legalábbis a Római Birodalom idejében, román jellegűek voltak.

    Román vonatkozásban az atlasz célja nem kevesebb, mint annak a kimutatása, hogy a ma Romániához tartozó területeket, sőt azokat is, amelyek csak 1913. ill. 1918 és 1940 között tartoztak Romániához, a történelem során mindig ugyanaz a nép lakta, majd az, hogy a középkori államiság megjelenésétől ez a nép ezeken a területeken államokat is alkotott.    

    Az atlasznak ezt a célját, vagyis legalább annak a folytonosságnak a kimutatását, hogy a mai Románia területén mindig egyazon nép lakott, és más népek, ha odaérkeztek, legföljebb keresztülmentek rajta,k csak egyetlen módon, az úgynevezett dákó-román elmélet elfogadásának alapján lehetne elképzelni. E szerint az elmélet szerint a román nép, Dáciának a Római Birodalomhoz tartozása idejében az ott élő dákok ellatinosodása útján keletkezett, de az így kialakult latin jellegű nép e területet soha el nem hagyta. Nem lehet ennek az atlaszkritikának célja sem az elméletnek, sem a cáfolatnak részletesebb ismertetése, sem bemutatása annak, hogyan nyert bizonyítást az, hogy a mai román nép ősei új-latin nyelvükkel először a Dunától délre a Balkán félszigeten tűntek fel, majd bizonyos kényszerítő elemek, ill. kedvező körülmények hatására előbb kis számban, majd a XIII. századtól kezdve, de főleg a tatárjárás után mind tömegesebben költöztek mai hazájuk területére.

    Mindenesetre ennek alapján kifogásolom először a 27. térképen (Dácia a népvándorlás idejében, a VI. századig) a jelmagyarázatnak azt a mondatát, hogy „késő dákó-román erődítések” mivel ezek az erődítések elsősorban nem lehettek dákó-románok, mivel ilyen nép sohasem létezett, másrészt nem tudom fölfogni, hogy Dácia kiürítése után is a Római Birodalomhoz tartozó területen, Scythia Minorban olyan terülten, mely még atlaszunk szerint sem volt korábban Dácia része, ezek az erődítmények miért nem lehettek egyszerűen a rómaiak vagy kelet-rómaiak? Hacsak azért nem, hogy a román nép (egyelőre csak dákó-román nép) jelenlétének folytonossága már e korai időtől kezdve Dobrudzsában is kimutatható legyen.

    A 30. oldal térképén (GAudasági központok és kereskedelmi utak Európában a VI. században) és a 31. oldalon (A Bizánci Birodalom – VI-VIII. század – ) a már ismertetett okokból helytelen a „dákó-románok” kiírása. Az első térkép, amely alkalmazza a sugallásnak azt a módszerét, melyben előljáróban utaltam, a 32. oldalon lévő Népvándorlás Románia Területén keresztül (VI–XI. század). A szemlélőnek, akigha lesz módja erre vonatkozó jelmagyarázat híján, de tekintettel az előző térképek „dákó-román” kiírására, mást látni a három, valamennyire államalakulatnak látszó kiírásban, hogy ti. „Bihari vajdaság”, „Erdélyi vajdaság” és „Bánáti vajdaság” mint román államalakulatot. E hitében még három más kiírás is megerősítheti. A Tiszántúlon szerepel a „Gepidák” kiírás, amiből a szemlélő nagyon könnyen merítheti azt a gondolatot, hogy ahol nem románok laknak, ott a térkép azt föl is tünteti; körülbelül Nagyszebentől az Olt fölső folyásáig látható a „Silva Blacorum et Bissenorum” szöveg, továbbá az Arges és a lalomita között a „Codru Vlasia” (román erdő), amiből két dolog következhet, az egyik, hogy ezeken a területeken is éltek románok, a másik, hogy szemben a három vajdasággal, nem állami szervezetben. Még egyszer mondom: a térkép ezt nem állítja, ez látszik. Annál is inkább így látszik, mert miközben az említett vajdaságok, ill. területnevek nemcsak jelmagyarázat, de a térképen szereplő évszám híján is látszólag az egész hat évszázadban szilárdan álltak, területeiket a vonulás idejének századát, vagy századait jelezve avarok, bulgárok, szlávok, magyarok, besenyők és kunok rajai szeldesik át. Mármost legalább annyit mindenki megkérdezhet, a hat kiírás tényleg az egész időszakra vonatkozik-e, vagy mint ezt esetleg föl lehet tenni, csak a XI. századra, amikor a magyar állam keretén belül Erdélyi vajdaság már tényleg létezett? Ha viszont az eset az utóbbi lenne, elég nehéz volna fölfogni a gepidák jelenlétét, akik legkésőbb a magyar honfoglalás idejére végleg eltűntek, de azt is, mit kell Bihari ill. bánáti vajdaság alatt értenünk? Ha az ember valahogyan túl is teszi magát (igazán nem könnyen és nem szívesen) azon a megrökönyödésén, amelyet az utóbbi vajdaság „bánáti” jelzője kivált belőle, – lévén ez olyan fogalom, amely erre a területre, a Temesközre vonatkozóan csak a XVIII. században jelent meg, és atlaszunk ebből az időből vetíti vissza a VI–XI. századra, – némi töprengés után arra az eredményre juthat, hogy e két vajdaság azoknak az Anonymus által említett, és a 35. oldalon románnak tartott államalakulatoknak kíván előképe lenni, melyeket az Anonymus Glád – Ajtony ill. Ménmarót vajdaságainak nevezett, és mivel a forrásul szolgáló Anonymus ezeket a honfoglalás idejére helyezte, előzményeiket – személynevekről lévén szó – mégsem lehetett ugyanazon a néven nevezni, ezért kapott itt helyt – jobb híján – a „bihari”, és a „bánáti” jelző. Egyénként pedig, hogy az atlasz e térképétől a korhűtlenség igazán nem idegen, azt legkézzelfoghatóbban a Silva Blacorm et Bissenorum kiírás jelzi, mely nem más, mint egy a jelzettnél jóval kisebb kiterjedésű földdarab, amelyet 1224-ben kiadott oklevelében II. Endre a német hospeseknek adott (erről, és az oklevél szövegéről a Fekete Nagy Antal és Makkai László által szerkesztett Documenta historiam valachorum is Hungaria illustranta (Budapest, 1941.) c. munka révén tájékozódhatunk), és amely ilyenformán nagyon furcsán fest egy VI.–XI. századi térképen. Csak megemlítem, hgoy talán többet ért volna ebben az időszakban térképre vinni a nagyhatalmú Avar Birodalmat, majd annak bukása után a keleti részét uralma alá vonó Bulgária jelenlétét.

    A 33. oldalon Európa a népvándorlás korában (VI.–XIII. század) című térképén szintén nincs nyoma sem az avar, sem a bulgár, de még a magyar államiságnak sem, helyén van viszont a dák jellegét közben úgy látszik, levetkőzött románok fölirat, Erdélyt átszelve, a Dunától a Prutig.

    Már a korábbiakban utaltam egy vonatkozásban a 35. oldal térképére, melynek címe: Román politikai alakulatok (IX.–XI. század). Ennek legszembetűnőbb vonása, hogy ezeket az alakulatokat (kilenc van belőlük) egytől-egyig olyan területekre helyezi, amelyek a jóval később, a XIV. században valóban megalakult román államok területein kívül feküsznek, és Románia részévé csak 1878-ban ill. 1918-ban váltak. A IX.–XI. századi román államalakulások színtere tehát Dobrudzsa és Erdély, valamint az Erdélytől nyugatra fekvő, körülbelül a mai román határig terjedő részek. A Kárpátokon innen föltüntetett hat alakulat közül háromnak, és a Dobrudzsában, akkori nevén Paristrionban ábrázolt háromnak eredete annyiban közös, hogy a román történetírás ezeket nem kis erőfeszítéssel, de annál kevésbé meggyőzően bizonyos középkori írásokból magyarázza. A dobrudzsaiakat Anna Komnene Alexiasából, ahonnan TAtosz, Szeszláv és Szatza államalakulatait meríti.

    A román történetírásnak ezt a kísérletét Gyóni Mátyás vette alapos vizsgálat alá. A paristrioni „államalakulatok” etnikai jellege tanulmányában. (Budapest 1942. Magyar Történettudományi Intézet) melyben erre a végkövetkeztetésre (i. m. 91. ol) jutott: „Szó sem volt tehát a Paristrionban semmiféle oláh államcsírákról, autonómiáról, vagy éppen vajdaságokról, melyek bizánci mintára a thema-szervezet utánzása révén keletkeztek volna. Mindössze annyi történt, hogy a paristrioni városokban állomásozó s az azok környékére telepített besenyő határőrök föllázadtak a bizánci uralom ellen, és ezt a lázadásukat a bizánci központi kormányzatnak 1074-től 1091-ig nem sikerült levernie.”

    A Kárpátokon belül eső hat román alakulat felének forrása az Anonymus Gesta Hungaroruma. Bár ezidőtájt Erdélyben és nyugati mellékein különben sem lehet román államokat, sem embereket föltételezni, mégis érdemes szemügyre venni, hogy a kontimuitáshoz ragaszkodó román történeti tájképkészítés hogyan nem veszi figyelembe ezen fölül még saját forrását sem. Ha a Gestában megvizsgáljuk Ménmarót bihari országát, azt találjuk, hogy annak lakói kazárok. Ha az Atlas Istoric ennek dacára, és dacára annak, hogy Győrffy György Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumában című írásában. (Ethnographia 1965. 3.) magának a Ménmarót névnek kitaláltságát, ill. azt, hogy gyökerének a későbbi magyar bihari dukátushoz nem sok köze van, bebizonyította, Ménmarót országában mégis román államalakulatot lát, azt csak azért teheti, mert román államot akar látni, mint minden más mai romániai területen, itt is, lehetőleg az Ártánd-Bors határállomásig.

    A Glád-Ajtony-féle államról ismét Győrffy idézett munkájából kiderül, egyrészt, hogy Glád költött alak, másrészt, hogy serege, – mely még a Gesta szerint is bulgárokból, kunokból, és csak részben oláhokból állt, – a második bulgár cárság Anonymus saját korabéli, XII. század végi viszonyainak visszavetítése. Glád állítólag utódáról, Ajtonyról pedig, akinek tényleg kezén volt a XI. század elején a szóbanforgó terület, kétségtelen, hogy magyar törzsfő volt. Az egyetlen terület, amelyről legalább Anonymus ezt mondja, hogy románok lakta, Erdély lenne, Gyelő országa, amelyről azonban megintcsak Győrffy idézett munkájából kiderül, hogy a Szent István által legyőzött és kétségkívül nem román Gyula nevének és országának visszavetítése, román lakói pedig az Anonymus idejében megjelent oláhoknak a visszavetítései a honfoglalás korába. Ami pedig a visszavetítés okát illeti, más aligha lehet, minthogy Anonymusnak a honfoglaláskori Erdély tényleges etnikai viszonyairól sejtése sem volt, ezért érthető logikával oda általa erdélyinek ismert nem magyar népeket helyezett. Ezt az is bizonyítja, hogy még szerinte is, a költött Gyelő országában sem csak román, hanem szláv lakosok is éltek, akiket pedig kunok és besenyők sanyargattak. Egyébként pedig mindhárom államalakulatra nézve nehezen megmagyarázható, miért nevezi őket az atlasz vajdaságoknak, hiszen a Gestában nem ilyen néven szerepeltek. Az eddigiek alapján önként kínálkozik a gondolat, hogy ismét csak a sugallás egy formájáról van szó, arról, hogy az Erdélyi vajdaságnak Gyelő-Gyula országában valami román előképét adják. Ezt az a szorgalom is alátámasztani látszik, mellyel Erdélynek ezt a különigazgatottságát lehetőleg önálló állami létnek tüntetik föl, nem egyszer egészen hamisan román jelleget is adva neki, később pedig, olyan időkben, amikor Erdélynek a szűkebben vett Magyarországtól semmiféle különállása sem volt, arról mesterségesen leválasztják, sőt fogalmát történetietlenül területileg kiterjesztik, vagy abban a hitben, hogy ezzel a folytonosság látszattal a román jelleget valószínűsíthetik, vagy ami ezzel párhuzamosan is elképzelhető, egyszerűen, mert szívesebben látják és láttatják Magyarországot tényleges kiterjedésénél kisebbnek.

    A térkép három másik államalakulatról, „Hátszeg földjéről” (országáról), „Olt földjéről” (országáról), „Máramaros földjéről” (országáról) nem sok mondanivalóm van, ezek nyilvánvaló visszavetítések a XIII-XIV. századból, persze olyan visszavetítések, melyek közben messzebb kerülve föl is nagyobbodnak. Ami még a perspektíva fizikai törvényének is ellentmond.

    Arra, hogy mindaz, amit Erdélyről és korábban a magyar történelem elbagatellizálására irányuló szándékról írtam, minden,csak nem túlzás, egészen félreérthetetlen bizonyítékul szolgál a 39/a oldal Magyar Királyság (XI-XIV. század) térképe. Akármilyen furcsán hangzik is, a magyar történelem e hat évszázadáról, melyből öt Magyarország virágkorát, nemegyszer nagyhatalom állapotát jelentette, annyit lehet az atlasz e térképéről megtudni, hogy Magyarországot, szomszédai fölosztották, így Magyarország megszűnt létezni. A fölosztó szomszéd államok a következőek: Habsburgok (Ausztria), Velence, Török Birodalom és Erdély, mely szerint sem a fölosztás pontosabban meg nem jelöli idejében de erre mutató, akár legkisebb jel híján, a hatszáz év alatt Magyarországhoz sohasem tartozott.

    Habsburg vonatkozásban az atlasz úgy jár el, hogy az ország egy részét a Német-Római Birodalmat jelölő színnel csíkozza, és e csíkozott terültről a jelmagyarázatban azt mondja: Habsburgok által elfoglalt területek. Arra nézve, hogy ez a foglalás mikor történt, a legkisebb utalást sem lehet találni a térképen, így joggal föltételezhető, – alighanem ezt szeretné is sejtetni az atlasz, – hogy ez a Habsburg birtoklás a hat évszázadnak legalább jelentős részére vonatkozik. A legkevesebb utalás sem történik arra, hogy Velence mikor foglalta el tőlünk az egyébként XVIII. századi határai között szereplő, velencei színnel csíkozott dalmát, horvát területet. A vidék legdélibb részébe az 1102-es évszámot írták, erről az évről azonban tudjuk, hogy egész Horvátországnak a Magyar Királysággal történt egyesítése éve, a velencei hódítás idejének így semmiképpen sem tartható. Föltéve, hogy ez az évszám ha minden magyarázat nélkül is, sőt a csíkozásnak nem kis mértékben ellentmondva, tényleg a terület Magyarországhoz kerültét jelentené, úgy a Boszniára vonatkozó, 1464-es évszámtól sem várhatnánk a logika szabályai szerint egyebet, mint a magyar birtokbavétel idejének jelölését. Erről azonban szó sincs, a terület, vagy legalábbis déli része épp ezidőtájt lett török. Ami Magyarország közbülső részeit illeti, ezekről az atlasz jelmagyarázatának annyi közölnivalója van, hogy miután a térképen a területet török csíkozással ellátta, azt írja: budai, temesvári és boszniai pasalik. Arról, hogy e pasalikok mikor alakultak ki, a szemlélő tájékoztatást nem kap, hacsak a belgrádi ostromot jelző 1521-es, és a mohácsi csatát jelző 1526-os évszám, valamint a Buda mellé írt, de szintén meg nem magyarázott 1541. nem ad némi tájékoztatást. Ezek után néhány szó Erdélyről. Túl azon, hogy a térkép az Erdélyi vajdaságot, túltéve magát minden történeti valóságon, önálló országnak tekinti az egész középkoron át, amit eddig sugalló-sejtető ábrázolásmódjain úgy látszik fölbátorodva, most már határozottan is állít, ugyanis a jelmagyarázatban azt írja: Erdélyi vajdaság (a XVI. század közepéig), viszont más korábban magyar területekkel szemben a korábban Magyarországhoz tartozást jelentő csíkozást Erdélyre nem alkalmazza, ezt ráadásul rosszul meghúzott határok között is teszik, hiszen az 1732.es Carolina Resolutiót megelőzően szó sem volt arról, hogy Zaránd megye keleti része az Erdélyi vajdasághoz tartozott volna.

    Az egyetlen, Magyarországtól elcsatolt csíkozott részt, amelynek elcsatolása idejéről a jelmagyarázat tájékoztatást ad, a Partiumnak erdélyi színnel csíkozott területe.

    Föltűnő, hogy az Erdélyhez kapcsolt részeket egészen rövid ideig tartó, ezáltal nem jellemző XVI. századvégi állapotukban ábrázolja a térkép, azonban mindjárt érthetőbbé válik ez az első látásra különösnek tűnő eljárásmód, ha figyelembe vesszük, hogy a tizenötéves háborúnak e néhány évében kialakult erdélyi-török frontvonalak szemre igen hasonlóak a mai román határokhoz. Így valószínű, hogy ezeknek a frontvonalaknak más, szerződésben rögzített határok helyetti, különben megmagyarázhatatlannak tűnő előnyben részesítése csak azért történt, hogy a szemlélőbe a mai országhatár történeti jellegének gondolatát ültesse. Ezt egyébként alátámasztja az is, hogy a korábbi gyakorlatot szentesítve az 1570-es speyeri szerződésben végleg Erdélyhez kapcsolt Máramaros megyét a térkép mint Habsburg területet mutatja be, föltehetőleg azért, mert történethű, vagyis Erdélyhez tartozókénti bemutatása esetén a határok a maiaktól szemre túlságosan eltértek volna, ami esetleg csökkenthette volna a határok történetiségének illúzióját.

    Elöljáróban beszéltem már az atlasznak arról a szerencsétlen gyakorlatáról, hogy bizonyos területeknek túl hosszú történetét igyekszik egy térképen bemutatni. Ez a törekvés más esetekben, pl. Lengyelország, Német-Római Birodalom, Anglia, Franciaország esetében sem járt sikerrel, mégis nagy különbség, hogy szemben a többi terület térképével, ahol azért a kezdeti és végső állapotok bemutatása mellett úgy-ahogy a közbülső változások ábrázolására is sor került, a Magyar Királyság a XI.-XVI. században című térképen, anélkül, hogy erre legalább egy magyarázó szóban fölhívná a figyelmet, a térkép csak a „tárgyalt” kor legvégső állapotát mutatja be, azzal a félreérthetetlen szándékkal, hogy a magyar történelem legfontosabb eseményeit, a magyar állam legjelentősebb területi kiterjedéseit teljesen elhallgassa, Magyarországot eltüntesse a térképről.

    Kérdés, miért nem látható itt az Árpádok két császárság ellen küzdő, de közben néha Stíriát, néha Halicsot is birtokba vevő országa, mely közvetlen igazgatása alá vonta Havasalföldet, és amelynek nemegyszer függősége volt az egész északi Balkán? Hol van az Anjouk nagyhatalmi Magyarországa, amellyel szemben pedig (ami román szempontból éppenséggel nem volna közömbös) először emelte föl Besszarábia friss havaselvi román vajdasága az ellenállás egy ideig győztes fegyverét? Miért hallgat teljesen a térkép Hunyadi János törökellenes harcairól annyira, hogy Nándorfehérvárnál az 1456-os diadalt fel sem tüntetve, csak az 1521-es évről, a város elestéről emlékezik meg? (Hunyadi harcait az atlasz külön térképen mutatja be, szerkesztési szempontból is teljesen érthetetlenül, 30 oldallal később, XVII-XVIII. századi események bemutatása után, föltehetőleg azért, nehogy a Magyar Királyság térképén bemutatva e harcokat, Hunyadi Jánost esetleg a szemlélő függetlenül esetleg részben tényleg román származásáról, – aminek azonban pályafutására, ha igaz sem volt semmi befolyása, – annak vélhesse, aki volt, Magyarország kormányzójának.

    Végezetül miért nincs legalább valami utalás Mátyás Magyarországára, mely nemcsak a török előnyomulást tudta – ha területileg kis mértékben is – visszavetni, de uralma alá vonta a Német-Római Birodalom jelentős területeit is:

    Más kifogás is emelhető a térkép ellen. Ha az valóban a XVI. századvégi határállapotokat kívánja jelölni, ami pedig az eddigiekből félreérthetetlenül kiderül, Brailának és környékének, valamint Gyurgyevónak és Kisnikápolynak nem volna szabad Havasalföldhöz tartozónak látsznia, mivel a terület 1540-ben, ill. 1417-ben – erről akár az atlasz 68. oldali térképéről meggyőződhetünk – közvetlen török birodalmi irányítás alá vonták.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf