Repül a por az őszi táj felett,
Hamvas, kavargó, könnyű fellegek,
Felkél a hazatérő nyáj nyomán
Az utak széles, hosszú vonalán,
Nagy csordák fehér sokasága benne,
Mintha egy hadsereg dobogva menne,
Most gyors, rövid mozgással általvágja
A falu göndörszőrű disznónyája.
Sötétebb színben, simább mozdulattal
A vidám, fürge ménes haza nyargal,
Aztán libák, fehér szárnnyal repesve,
Gágogva – Csak mindinkább száll az estve.
Állok mint sírkő némán, komoran,
fölöttem tűnnek napok, évek,
arcomra írt a sors valamit,
amit elolvasni félek.
Sírfelirat, egy ország-halotté,
hazámról szól a néma emlék,
szememben úgy lobog bús fénye
mintha kriptamécses lennék.
Olvassátok, kik szemembe néztek,
és nem fagy meg bennetek a vér?
Én nem látom be terved mélyét
Pilátus körme véres
ha nem tellett be még a mérték
és újabb szenvedéshez
ácsoltatsz új kereszteket
Fiad hiába vérzett
holt nép megváltó nem lehet
nekik még kell az élet
nekik szeretni kell az utat
járják a földön végig
a büntetést kitől tanultad
Uram bocsáss meg nékik
Napóránk volt a régi templomon,
– Nagy félkör, egy vessző és számjelek. –
Megálltak és elnézték csendesen
A kifáradt s ünneplő emberek.
De a jelek elfakultak… s a szám
Nem úgy állt már, ahogy ma kellene –
A napóra eggyel hátrább maradt
S nem volt, aki rajta segítene.
Valamelyik elődöm műve volt,
Kié még sok egyéb magunk körül:
Üvegharang-játék a színtetőn,
Amely ha zeng, a házam úgy örül.
Hír érkezett művelt nyugatról…
Barbár keletre jött a hír:
„Jaj a legyőzött büszke népnek
Egy jussa van, a néma sír!”
Sokféle mód kínálkozik rá,
Legegyszerűbb az éhhalál!
„A rab, kenyér s vizet se kapjon!”
S a kapzsi őrség – lesben áll.
A néma sír?!… Há – há vitézek –
Ti hősi győztes harcosok
Kik tort ültök a csatatéren,
Hogy zsebeket kutassatok!
Fontos megérteni, hogy a fenntarthatóság napjaink legfontosabb tudománya – melyet akár a biztonságos jövő tudományának is nevezhetnénk. Már 1972-ben „A növekedés határai” című könyvükben figyelmzette az emberiséget a Meadows csoport, hogy 2030 – 2050 között súlyos kataszrtófa vár a mi emberi világunkra. Az emberiség jelenlegi esztelen pazarlásra és pusztításra épült iparosodott világa feléli a Föld erőforrásait. Az ipar, és az iparra épült mezőgazdaság összeomlását, vagyis súlyos élelmiszer válságot – rettenetes nyomorúságot jósolnak. Meggyőződésem, hogy minden felelősen gondolkozó embernek lélekszakadva kellene dolgoznia azon, hogy elkerüljük a katasztrófát, hogy legyen biztos jövője gyermekeinknek. Kishantos ezt teszi.
Szelíden az este leszállt ma Pestre,
A Tiszára és a Hortobágyon.
A szemekre halkan, mosolyos arccal
Leszáll a csöndes, tündérfátylas álom.
Mit hoz az éjjel: csöndet, nyugodalmat?
Vagy a rémképeknek tomboló hadát?
Hadd kívánjak, elvtárs, csöndben, esett szókkal
Egy: Nyugodalmas szép jóéjszakát!
Hajtsd le fejed a megkopott párnákra,
S míg szemedre a béke s csönd hajol,
Ne tudd, hogy az éjben százak tűnnek el,
S hogy holnapra talán te rajtad a sor,
Kitépjék körmöd s megkínozzanak,
Mert hogy hallattad az Igazság szavát.
Ne érezd, hogy a halál les rád is!
Hát: Nyugodalmas szép jóéjszakát!
Kardos Brunónak
Zeller, feketebors, fokhagyma,
fűszerek, hús és minden más anyag,
– együtt-él most az ételben.
Vérré árad bennem
és talán majd találkozom
az Asszonnyal,
hogy továbbfolytassa megszülni
e zavaros Medence gyümölcsét.
A barbár föld
értelmét éljük
és újracsírázunk az anyagban,
amit már
egyszer elfogyasztottunk.
„Aztán eljön a kor, midőn majd
a megtisztult mezők, hegyek
felől nyugodtan hozza terhét
haza az őszi fellegek
alatt, ki szántott és vetett.”
Illyés Gy.
URAM, lásd meg gyalázatunkat
s emlékezzél meg, hogy kezed
mily mélyre vert. Nézd, mint a holtak
némák vagyunk s az új korok
eszméi közt, mint vándorok
tántorgunk most. A házainkba’
idegen él és örökünk
másokra szállt. Anyáink, mint a
sír szélén álló özvegyek
A föld nem ad hazát,
a haza nemcsak kert,
nemcsak erdő
– levele lehullhat
s újra nő –
nem tó és nem völgy,
a haza a haldokló szívében,
s egy néma virágban is testet ölt.
hát mikor eljöttünk ideértünk
nem úgy fogadtál
égbe nyúló hegyekkel kerítve magad
nyárs és karóba húzó szakállas
fenyőzsidáid feszítve palánknak
gyilkos hágóid farkasveremnek
meredély völgyeid kitárva
nem kacérkodtál
nem enyelegtél
nem szóltál
na lóra! vagy lóra!
bejöhettek! kulcs a küszöb alatt
de most már
bársony lónyakként simulsz tenyerünkbe
Pogány igámnak /amelybe a sors fog,
végeken törni az ugart/ akik
egyhítettétek olykor kínjait,
ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott
szívvel fogadtam azt a korty vizet
meg a félóra pihenőt: öröm
s áldás volt az is, igaz, köszönöm:
de számontartom a bűnötöket.
Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki.
Nem láttok most sem az ekére rogyni:
bírja még bennem a régi bivaly!
Tudom, mi az érdem s mi a barátság,
de ha ennyit tűrt, elnémul a jaj.
– Gyere, kontyos, kezdjük az új barázdát!
1942
Irtózatos keservek, hazugságok, gyötrelmek, tragédiák tengerén túl végre valóban szabad lesz a magyar föld.
Fiatal lányok és fiúk, diákok, honvédek és munkások holttestei vetettek gátat annak az egyre jobban tobzódó őrületnek, amely a szocializmus nagy eszméje nevében börtönbe és kínzásra juttatta, s öngyilkosságba, kétségbeesésbe kergette az osztályharc címén a magyar parasztság legjobbjait. Az adott szó, törvény, vagy rendelet ezekben az években semmi volt, talán a törökvilágban se volt a parasztságnak ennyire gyilkos és kegyetlen a sorsa. Ha a parasztság elvész, akkor elveszett Magyarország: s már-már úgy volt, hogy sehol, sehol sincsen remény.
Nyilatkozatok, híresztelések hangzanak el. Ezek gyakran elferdülnek a mostani vajúdásban. Elveim dolgában tehát, a személyi vonatkozásban szeretnék egy csepp tiszta vizet önteni a pohárba.
Már a fegyverek zajába, október 26-án, a nemzeti forradalom történeti igazsága mellett és az egységes nép hangján szóltam. Azt vallom tehát, hogy a magyarság egysége legyen szellemi és erkölcsi törvény. Legyen gondunk arra, hogy se a politikai életbe, se a szellemi életbe ne térjenek vissza az osztályjellegű harcok. Természetes, hogy érdek és színeződés dolgában társadalmi rétegek között különbségek vannak. De ezek a különbségek nem ferdülhetnek annyira el, hogy a nemzet egységes képét megzavarják.
Hull künn a köd
s a színeket kioltja.
Csak egy marad:
a kúpos erdő kék-fekete foltja.
Ülök magam
tompán a téli ködben,
s zord vonalad
az erdőn túl ma is szemembe döbben.
Most messze vagy,
különös, más planéta.
Vallok neked,
mint régi és divatja-múlt poéta.
Az erdőn túl –
valaha így neveztek.
Ködök között
akkor is így idéztek és kerestek?
Hatalmas úr, duzzadt pofájú puffancs,
de lebizakodtál! lódíts, amit akarsz,
mégsem értem meg: mi címen gyűlölsz
a nemzet nevében engem!?… Tudom, bosszút
akarsz állani rajtam, ahelyett, hogy
meggyőznél igazadról. – Nem egyenlő
a fegyver, nem harc ez ellenem, hidd el,
inkább gyáva megfutamodás!
1.
folytonosan készülődtél
tüzek tüze ős méhében
csillagködök ragyogása
lobbantotta értelmedet
kőből sóból vasból mészből
vízből gázból egyebekből
formálta meg alakodat
folytonosan készülődvén
már milliárd évek óta
öntudatlan mozdulatlan
várva a nagy pillanatra
hogy apád életre nemzzen
hogy anyád világra szüljön.
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa ajtó, erős, barna,
egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
egy lábtörlővas, régifajta,
egy szoba, csupa kedves árnyék,
egy ágy, fekvéskor megnyikkanó,
egy lámpa, derűs, sárga fényű,
egy öreg asztal, persze dió,
egy képen ködös, őszi tájék,
egy ablak, amely nem néz, csak lát,
egy szék, ívelt, sima karfájú,
egy kályha s egy kis parázslapát,
Én a földszinten voltam
a csembaló magasban:
a hangjegyek repültek
leült mellém
a dallam,
figyeltem hol is vagyok?
átutazóban,
délben,
a bűvölet megejtett
az emeletet néztem,
minden hajszálam rezgett…
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
