Szentimrei Jenő: Kétszáz év küzdelme Marosvásárhelyen az állandó színházért
Az Igaz Szó sorozatos irodalmi estjei a siker jegyében indultak meg. Nincs miért kételkednünk abban, hogy a siker továbbra is hű marad az okos kezdeményezéshez. Marosvásárhelyen vagyunk és e város hagyományai közé tartozik közönségének szomjas érdeklődése a művelődés új és még újabb eredményei iránt. A valóságra tapintott rá a folyóirat főszerkesztője múltkori bevezetőjében: Nemcsak a jelen lelkesedésre gyújtó, izgalmas feladatai adnak szárnyakat az író, a költő, a bíráló és az előadó művész alkotó munkájának. Irodalmunk és színházkultúránk Marosvásárhelyhez fűződő gazdag hagyományának harcos tapasztalatai ugyancsak kötelező és ösztönző erővel hatnak előadókra és közönségükre egyaránt.
A flekkenvárosnak csúfolt Marosvásárhely a múltban is dicsekedhetett egy olyan közönségréteggel, mely minden haladó, művészi értékű megmozdulásból igyekezett kivenni a részét. Az Állami Székely Színház a megmondhatója, hogy napjaink kedvezőbb feltételei között milyen hatalmas arányokban duzzadt fel az a közönségréteg, mely annak lején egy „sötét világ szívet, lelket, testet öltő vidéki maradiságával szemben” szárnyakat adott olyan előadások szereplőinek, amelyek az eszmei-művészi egység erejével az átlag fölé emelkedtek.
Az igényes közönségnek nem lehet, és a múltban sem lehetett művészet címén mindenféle szecskát beadni. Ha egy rövid pillantással végigtekintünk Marosvásárhelynek az állandó színházért folytatott, közel kétszázesztendős küzdelmein, szembeöltően bebizonyul, hogy a város közönségének jobbjaiban periódusonként olyankor ébredt fel az állandó színház létesítése iránti vágy, mikor alkalmilag idevetődött jó színtársulatok, jó előadásokkal értékes műsorral szolgáltak a megelégedésre és távozásuk fájdalmas hiányérzetet hagyott maga után. Azonban – fájdalom – számra és tehetősségre a legjobbak kevesen voltak ahhoz, hogy az igazán jó színtársulatok rendszerint rá ne fizettek volna itteni működésükre.
Közel kétszáz évről beszélünk, mert sok felderítetlen pont van még e város színházi életének múltjában. Olvasunk a forrásokban 1770 előtti kollégiumi előadásokról – évente négyről – amelyeknek műsora ismeretlen, pedig mai szemmel nagyon érdekes lehetett. Fogarasi Sámuel öreg pócsfalvi esperes feljegyzik, hogy „…régen a kollégyombeli komédiákban kiszatírázták, csúfolták az udvarokat, tanácsokat, de még a királyi táblát is.” Ezért 1780 táján betiltották a komédiázást.
Vajon miért éppen 1780 „táján” eszmélt rá az osztrák önkényuralom helyi képviselete, hogy a kollégiumbeli „kiszatírázások” tűrhetetlenek?
Az elnyomó hatalom úgy megérzi olykor a vesztére törő „bajt”, mint macska az esőt. 1780 táján rázta le a gyarmatok közül elsőnek, Észak-Amerika az angol jármot és szervezte meg Washington György vezetésével a független szövetséges demokratikus köztársaságot. 1780 táján terjedtek el nálunk is mind jobban a francia voltaireiánusok és enciklopedisták forradalmat előkészítő tanításai. Bessenyei György kezdetleges vígjátékai – ha netán azokat adták volna kortársai, a vásárhelyi diákok, – az ókori királyokat épp úgy „kiszatírázták”, mint a maradi nagy- és kisurakat és nemkevésbé a gazdag serfőzőnéket. Vásárhelyt azonban bizonyára akkor sem kellett a szomszédba menni egy kis borsért, paprikáért, vagy vitriolba mártott „tüskéért”.
Az országos jellegű kolozsvári színház elindítására, mint tudjuk, a vásárhelyi Aranka György javaslata és az 1792-es rendi országgyűlés határozata adott jogi alapot és ösztönzést. Ekkor már a francia forradalom szellői lengedeztek, s a főúri vezető-réteg elérkezettnek látta az időt, hogy az anyanyelvért folyó harcban a nemzeti színjátszás mellé álljon. Az ő kezükön volt a vagyon – Maros-Tordában még e század elején 27 családnak volt kétezer holdon felüli birtoka – és Móricz Zsigmond szerint a magyarok még köztársaságot sem tudtak gróf nélkül csinálni. Így a színházügy élén mind Kolozsvárott, mind Marosvásárhelyen egy-egy háromtagú, színügyi bizottság (Teátrális Comissio) állott, jobbára főrangúakból. Ez a két bizottság hol egymással vetélkedve önállósítani akarta magát és városa színházát, hol egymás kezére játszva és a két város adottságaival reálisan számolva, azon igyekezett, hogy egyetlen, de jól szervezett együttessel mindkét város igényeit kielégítse.
Wesselényi a kolozsvári bizottság élén kezdetben hiúsági kérdést csinált abból, hogy a kolozsvári társulat magyarországi városokat „részeltessen ezen Institutum hasznaiban.” Sok bukdácsolás és kudarc után csak az alapítást követő tizenegyedik évben ismerték fel a kézenfekvő valóságot, hogy Kolozsvár és Marosvásárhely egymást természetesen kiegészítő két művelődési központ. Kettőjüknek együtt alig volt több húszezer lakosánál. Valamirevaló társulat fenntartását egész évben át külön-külön egyikük sem bírta el és Kolozsvárott a rangra és módra jelentőse3bb közönségréteg még a német társulatokat részesítette előnyben. 1803-tól kezdve aztán 1809-ig, évente május derekától július derekáig, Marosvásárhely úgy szerepelt, mint a kolozsvári színház nyári testvérállomása és sem az együttesnek, sem a városnak nem volt oka megbánni ezt a beosztást. A város tanácsa ugyan szerénykedett, mikor Wesselényi átiratára „ezen Város Polgárjait közönségesen szólva gyenge tehetségűeknek” vallotta, mert huszonnégy iparos céhe és egy „szántó céhe” mellett jelentős értelmiséggel rendelkezett! (Királyi tábla ötven kancellistával, jogakadémia, a kollégium mellett teológia és tanárképző kat. gimnázium és számos közhivatal székhelye volt.) Vásáros hely lévén, kiterjedt kereskedő társadalma időnként sok vidéki vásárlót vonzott és a környékbeli birtokosság is kitett magáért olykor, hogy megmutassa Kolozsvár „központi” főrangú társaságának: őket sem a gólya költötte.
„Nevelés formálja az embert”: ez volt az első vásárhelyi évad megnyitó előadása, mely címében hordja a társulatot igazgató Kótsi-Patkó Jánosnak ama törekévését, hogy a színházat a felnőttek iskolájává tegye. Mellette Jantsó Pált, első nagy komikusunkat és a pesti együttesből Kolozsvárra szegődött Láng Ádám Jánost kell kiemelnünk. A magyar színjátszás két nagy úttörő művésznőjének, Kántorné Engelhart Annának és Déryné Széppataky Rózának színpadi előkészítését neki köszönhetjük.
*
A napóleoni háborúk korában vagyunk. 1809-ben a balul siketült nemesi felkelés miatt a kolozsvári társulat kinnrekedt Debrecenben. Katonafogdosásnak, hadi vegzatúráknak sorozata szakadt országosan a lakosságra. Wesselényi halálával a kolozsvári társulat viszontagságos küzdelmeken megy keresztül, 1812-ben fel is oszlik. Hiába jönne megerősödni Marosvásárhelyre, itt a császári katonaság zabraktárt csinált a deszkaszínházból s 1814-ig megakadályozta „egy rüdeg német” őrmester, hogy eredeti rendeltetésének átadható legyen. Hat évi szünet után aztán Marosvásárhelyt az a „szerencse” éri, hogy 1815. május 10-től 1819. április 10-ig első ízben „állandó” színházhoz jut.
A kolozsvári együttes, újra köztársasággá szervezkedve, anyavárosában hajlék nélkül maradt és nyáron a kitatarozott zabraktárban, télen Teleki Sámuel főtéri szegletházában ütötte fel sátorfáját. Id. Székely József és az akkor már jónevű Pergő Celesztin vezetése alatt már a második színésznemzedék, az ifjú Székely és az ifjú Láng is jelentkezik ebbe az együttesben. Köztük van az öreg Székely ifjú felesége, Ungár Anikó, ki itt fejlődött nagy színésznővé. a közönség kedvencévé. Erről az Ungár Anikóról írta Déryné, hogy olyan szép volt: Miskolcon csak ránézett egy első sorban ülő ifjúra és az ifjú elájult. Végül előkerült a nagyszerű Jantsó Pál, aki négy évre visszahúzódott a színpadtól és kasznári minőségben a kaszásokra ügyelt fel valamelyik földesúr birtokán.
Teljes évadokat ez a társaság sem tudott kihúzni Vásárhelyen. Kirándultak rövidebb-hosszabb vendégjátékokra Tordára és más kisebb városokba. Szerzőt, illetve fordítót is avattak működésük második évében. Péterfi Károly lefordította Lessing Miss Sarah Sampsonját és Kotzebue Octaviáját. Lessing darabját Wesselényi fordításában már játszotta az együttes, Octaviát azonban előadták és éveken át műsoron tartották.
Most Kolozsvár kezdte érezni a magyar társulat hiányát. Az állandó színház építése is erőteljesebb lendületet vett. Nagy Lázár, a Színügyi Bizottság kinevezett adminisztrátora, erős társulatot szervez részben a Székely-Pergő Celesztin-féle együttes tagjaiból. Vásárhelyt 1821-ben meég lejátszottak egy csonka idényt s március 13-án nyitottak Kolozsvárott. Nagy Lázár már a következő évben szintén Vásárhelyt veszi igénybe nyári állomásul és olyan „újdonságokat” is előadat, mint Calderon Az élet álom, és Grillparzer Ősanya című darabját. A korra és az egyébként nagyérdemű, de fukar Nagy Lázárra jellemző, hogy később néhány elégületlen, szerződésbontó tagját a marosvásárhelyi tanácstól – nemes ember létükre – mint szökött cselédeket kérte ki, hogy tartóztassák le és toloncoltassák vissza őket Kolozsvárra. Vásárhely volt az emberségesebb: nem vállalta a kérés teljesítését.
Meg kell még jegyezni, hogy a játékok 1820 óta a Teleki Sámuel-féle szegletházban, köznyelven az Apolló Szálában folytak, mert a város a deszkaszínházból még Celesztinéket kikergette és 1825-ben lóistállóvá alakíttatta át. Igaz, hogy az öreg Székely is átszállította Kolozsvárra a társulattal a deszkaszínház fölöslegessé vált felszerelését.
*
Ha ilyen apró részletekbe belebotlunk, sohasem érünk a végére. Pedig most jön még a java. Az Apollónak az 1824 és 1825-ös nyári évadban nagy eseménye volt a kolozsváriak szereplése, Déryné és a szép hangú Pály Elek közreműködésével, aki Bukarestben is fellépett. Akkor hozták ki itt a Ruzitska szerezte első magyar operát, a Béla futását. Déryné prózában is rendkívüli vonzerőnek bizonyult.
Ettől kezdve a nyári átrándulások megritkultak, a vándor társulatok elszaporodtak. 1827-tel a kolozsvári java erők Dérynével kimentek Magyarországra, s 1837-tel Budapest ragadja magához a vezetőszerepet. Vásárhely már igényes. Másod-, harmadrangú erőknek nem ad szívesen szállást s egy jelentkező német direktor kurtán-furcsán elutasít.
1843/44.ben Déryné sógora Kilényi Dávid, a kolozsvári igazgató és az öregedő Déryné is szerepel az Apollóban, egy újonnan feltűnő ifjú csillag, Prielle Kornélia, később hajszál híján Petőfiné, Scribe Egy pohár víz-ében jön, lát és győz. 1844-ben helyi szerzőt avatnak, Székely Ádámot. Miclav és Banquir című érzékeny játéka sokáig tartotta magát az egykorú színházak műsorán. Hatalmas színészegyéniség volt Komáromi Sámuel, aki 1846. januártól májusig játszott az Apollóban társulatával. Műsorából már 1848 forradalmának előszele csap felénk. Vachot Imre időszerű darabját adják: Éljen a hon és védegyleti ipar. Komáromi volt egyébként a pozsonyi 1848-as diéta színésze is. Társulatának fiataljai ott tüntettek az országgyűlési ifjúsággal. Maga a szabadságharcban esett el.
Önálló vásárhelyi színházról újra az ötvenes évek elején esik szó, mikor Pósa Mihály elsőrendű vándor-társulata történelmi levegőt és hazafias darabokat hozott a Bach-féle önkényuralom által megalázott és megtiport városba. Fegyveres erővel verette szét a Bach-huszár megyei adminisztrátor az Apollóból kiszorult, piacon tapsoló és éljenző tömeget, mely a nyitott ablakokon át hallgatta és élvezte az előadásokat. Az ifjú, de már nagy kedveltségnek örvendő Molnár György ekkor rendezteti meg Kántornéval, a postásnőből alkalmilag színházi jegyárusítónővé előléptetett egykori nagy tragikával, búcsúját a színészettől, a Precioza című melodráma női főszerepében.
Itt tartották volna szívesen ezt a kitűnő társulatot, ha közbe nem jön a Makk-féle összeesküvés és a három Vásárhelyt kivégzett vértanú elveszétse gyászba nem borítja az egész várost. Utóbb bálokat is rendeztek az építendő „Magyar Nemzeti Színház” részére, melynek Bécsben elkészíttetett tervrajzát kitették közszemlére „Wittich József úr könyvkereskedésébe”. 1856-ban Gyulai Pál testvérbátyja, Gyulai Ferenc, a nagy színész vezetésével ismét a kolozsvári társulat játszott itt közmegelégedésre, deficittel természetesen. A terv oda módosult, hogy a magyar színjátszás a két városban „egymást segítve állandósul”. Prielle Kornélia ezúttal nagy tetszés mellett, hosszabb ideig vendégszerepel és ekkor emelteti Kántornának az ismert „patakkő” sírkövet.
Egyidőre ellanyhul az állandó színházi mozgalom, majd abból az alkalomból lobban ismét lángra, hogy Follinus János kolozsvári igazgató nagy énekes társulattal kitűnő előadásokat rendez 1862 nyarán az elbai deszkaszínkörben, mely akkor épült. Javarészben az a társulat ez, melyet Havi Dániel 1860-ban Bukarestbe vitt magával nagysikerű vendégjátékokra. A népes együttest az akkor már tizenkétezret meghaladó lakosságszámú város nem tudta eltartani. Valljuk be: nagy operákhoz kevés volt a műértő. Színházépítő Bizottmány alakult, melynek újra mágnások állottak az élére, még ingyen telekrészt is ajánlottak fel az építkezésre. Népszerűségüket azonban ellenforradalmi magatartásuk alaposan megtépázta és az átmenetileg enyhült osztrák elnyomás újrasúlyosbodása elaltatta a mozgalmat. A Kolozsvári Közlöny a kiegyezés éveiben megpiszkálja az ügyet, melynek 1874-ben a Marosvásárhelyt megjelenő Erdély – Tolnai Lajos lapja – nagy fontosságot tulajdonít. A kiegyezést követő négy-öt évben Fehérváry Antal – illetve felesége – vezetésével jó kolozsvári együttes csinál tovább étvágyat az állandó színházhoz. Tagjai sorában akkor ismerkedik meg Vásárhely Szentgyörgyi Istvánnal, Kassai Vidorral és az ifjú Jászai Marival. Műkedvelők nem egyszer rendeznek előadásokat az állandó színház javára, majd Molnár György ajánlja fel egy vendégjátékának tiszteletdíját 1877-ben ugyanerre a célra. A többi néma csend.
Ám az eszme nem halt meg, csak alszik. „Színügy Pártoló Egylet” alakul a nyolcvanas években, melynek „kiváló gondja lesz odahatni, hogy Marosvásárhelyt mentől jobb tagokból álló rendszeres magyar színtársulat működjék. Vidéki igazgatók vetélkedni kezdenek, nagy vendégek felvonultatásával igyekeznek a város állandó színházára érdemeket szerezni. Blaha Lujza, Jászai Mari, Küry Klára, Pálmay Ilka sűrűn megfordulnak, mint ünnepelt vendégek. Kolozsvárnak a vasút kiépülése óta Nagyvárad a nyári állomása.
Csóka Sándor, jónevű szabadkai színigazgató 1892-ben Déváról nyílt levélben bizonyos szélhámoskodókról tesz említést, kik a városon népszerűtlenné tették a színészet jó hírét. Egyes lapok 1868 óta firtaták: mi történt a színházalappal? Csóka levele után a Pártoló Egylet hirtelenében telekvásárlási szerződéssel 13.500 forintért telket vásárol a Nagyszentkirály utca 27 szám alatt. Kisebb tételekről kiderült, hogy váltóra kölcsönözték ki a „pártolók” egymás között. „Ha ezen összeg is valami úton felvehető lenne, akkor az egész állandó színház alaptőkéje 1089 frt. 62 kr. lenne.” Más váltókról is szó esik, de mai napig sem tisztázódott, hogy mi lett ezek további sorsa és miért nem épült állandó színház a színházépítésre megvásárolt telken?
Ezentúl hirtelenében már csak személyes emlékekre tudok támaszkodni. A század elején az elnyűhetetlen Szilágyi Dezső volt vissza-visszatérő színigazgatója, aki az úttörő nagy epizodista Szilágyi Pál, az első Tiborc unokája volt. Nyáron játszott rendszerint az Elbában, elég gyönge társulatokkal.
Utána, de közben is, Nádasi József szabadkai igazgató kapta nyári mellékállomásul Marosvásárhelyt, ki friss rendezésben mozgalmas nagyoperetteket hozott ki az Elbában. Janovics Jenő dr. kolozsvári együttese is átrándult olykor néhány estére egy-egy drámai újdonsággal a Transsylvania báltermébe. Poór Lili érdemes művésznőnk itt játszotta hódító szőkeségének teljében, az első világháború küszövén Knoblauch angol szerző hírneves Faunjában a női főszerepet, míg játéktársa a faun groteszk szerepében Ihász Aladár volt. A város ekkor már 25.000 lakost számlált és úgy tudom, Janovics szintén arra törekedett, hogy állandó nyári állomásul megnyerje.
*
A két világháború között Szabó Pálnak, az újságíróból visszavedlett színésznek sikerült a vásárhelyi állandó színjátszás alapját néhány évre megvetni. A háború és a rákövetkező forradalmi események a tőkés-földesúri érdekszövetségből a földesúri osztály befolyását és tekintélyét erősen megingatták. Infláció volt és színházi konjunktúra volt. Így került előtérbe a másik érdektárs, a monopolista tőke képviselőinek személyében. Fodor Istvánt a vásárhelyi színjátszás hűséges krónikását idézzük itt, ki az „életrevaló” Szabó Slepi – így hívta az egész város – első két évi működését lebecsüli. Szabónak annyi volt a bűne, hogy szakemberként kézbevette az elárvult színházi ügyet, átalakította a Transsylvania szálló báltermét, kiváló opera-, operett- és drámai együttest szervezett, nagy kórussal, nagy zenekarral, három karmesterrel és tízhónapos színházi évadot húzott ki egyvégtében a városon, amire elődei közül senki sem volt képes. És mert amolyan „tarháló” újságíró is volt, tudta, hogy melyik zseben milyen orvosi műszerrel lehet eret vágni és a túlméretezett társulat pillanatnyi pénzzavaraira így szerzett gyakorta pillanatnyi enyhülést.
Fodor Istvánt idézzük hát: „Ez újabb kor színházi krónikáját nem akarjuk ezúttal bővebben ismertetni, mert azóta a magyar színészettől annyiszor megcsömörlött generáció… ma is él” … noha ő nagyon sokat tudna mesélni az említett öt-hat esztendő „állandó” marosvásárhelyi színházainak emlékeiből. Lelkesen emlékezik meg egy bankigazgatóról, mint a város „legutolsó és egyben legnagyobb színpártolójáról”. Mi azonban, mindjárt a nagyfokú színpártolás záróakkordját jegyezzük ide Fodor könyvecskéjéből: „A feloszlott színtársulat felszerelése, mint az Agrár-bank kézizáloga, lomtárba került.” Szóbanforgó lelkes színpártoló, tudtunkkal az Agrár-bank vezérigazgatója volt, ki személye és bankja népszerűsítésének érdekében – szemtanúk beszélik – főpróbák alkalmával nyílt nézőtéren át dobálta a szép pettyes médiákat és trabuccókat, szegény kuli újságíróknak. A primadonna és a pénzeszsák kapcsolatáról pedig tanultunk azóta egyet-mást.
Az egyre gyöngülő együttesektől és az egyre hangosabb családi és kulisszabotrányoktól – nem a magyar színészettől – csömörlött meg a nagyszerű marosvásárhelyi közönség, mely az említett hat esztendő alatt valóban példás áldozatkészséggel sietett az állandó színháznak, a maga színházának segítségére. A „minden idők legnagyobb színpártolója” nyugodtabb vadászmezőkre, Budapestre távozott „utánam a vízözön” jelszóval.
A közönség alaposan megrendített bizalmát azután Fodor Imre és más kisebb vidéki színigazgatók nem tudták többé megerősíteni az állandó vásárhelyi színház csalétkével. Volt ebben a korban olyan időszak is, mikor a városi tanácsnak kilenc választott tagja volt. Ők tudták, hogy a jövő színházában nem Bajadért és Hermelines hőt fognak játszani. Választóikkal egyetemben bizonyára tartogatták érdeklődésüket egy olyan színház számára, mely „Fáklyalángot” gyújt majd, hogy a forradalmi múlt hagyományával világítson előre a küzdelmesen építő jelenből az emberiség álmát megvalósító jövőbe.
Még csak néhány adat a személtető összehasonlítás kedvéért.
A hivatásos színjátszás első, 1803. évi vásárhelyi jelentkezésekor a város 6000 főnyi lélekszáma 1940-ig, csaknem másfél század alatt növekedett 45.000 főre. Az utolsó tíz évben ez a szám ugyancsak jócskán megnövekedett. És a Fáklyaláng két év alatt 100 előadást ért meg, az Úri muri 3–4 év alatt – kétszáznál is többet. A Kispolgárok sikere ugyancsak meghaladja a „pénzeszsák és a primadonna” korszakának legvérmesebb, Hamburgi menyasszonyos, irredenta mellékízű sikereit.
A város nagykorú lett.
Ha a hagyományosan jó és szélességében hatalmasan megnövekedett marosvásárhelyi új közönség kitart egyre növekvő igényessége mellett, állandó színházát többé nem kell féltenie. A színház harcolni fog minden bizonnyal, hogy ezt az igényességet legjobb eredményeit továbbfejlesztő, egyre tökéletesebb eszmei és művészi egységű előadásokkal elégítse ki, állandó fegyverbarátságban a hazai magyar, román és a testvér kisebbségi színházakkal.
Igaz Szó /Marosvásárhely/, 1956. július, 1049–1054. oldal
