A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Zala [XXX. rész]

64 varmegyeMagyarország dunántúli részében fekszik, területe 5121,63 km2 volt.Igen kises vármegye volt, melyben hullámos dombvidék és magasabb hegyvidék tágas völgyekkel és termékeny rónával találkozik. Északkeleti részébe benyúlnak a Bakony déli ágai, melyekhez a nagyrészt magányos bazaltkúpokból álló balatonvidéki hegyvidék csatlakozik. Ennek jelentékenyebb kúpjai a Badacsony, Gulácsi hegy, Szigligeti csoport, Szent György-hegy, Haláp, Tóti hegy, Hegyesd, Csobánc, és a legmagasabb az Agártető, mely már a tulajdonképpeni Bakonyba képezi az átmenetet. Nyugat felé egy elkülönült dombcsoport terül el, benne a Tátika és Rezi romjaival koszorúzott hegyek. A Zala kanyarulata és a Sárvíz-csatorna közt számos völgytől hasított alacsonyabb dombvidék emelkedik, míg a Sárvíz, illetve Valicka-csatorna, a Zala folyó felső folyása, a Kerka és Valicka patakok közt a Göcsej terül el. A Kerkától nyugat felé tágas róna következik, melyből az alsólendvai dombvidék emelkedik ki. E róna Mura-Szerdahely táján átmegy a Mura és Dráva közti termékeny és sűrűn népesített síkságba, a Muraközbe, mely viszont kelet felé a Sárvíz és Nagy-csatorna, valamint a Zala folyó lapályával függ össze. Ugyancsak lapályos a vármegyének legészakibb, a sümegi és szentgróti domboktól északra elterülő része is.

    Vizekben a vármegye rendkívül gazdag. Keleti szélén a Balaton terül el, melynek körülbelül fele része Zala vármegye területéhez tartozik. A tóhoz délnyugaton a Kis-Balaton mocsárvidéke csatlakozik. A Balaton számos vizet vesz magába, legjelentékenyebb a Vas vármegyében eredő Zala, mely Zala-Lövőnél lép a vármegyébe, Zala-Egerszegig kelet, innét északkelet felé folyik, de Zalabérnél hirtelen délnek fordul, s ezen irányban siet a Balaton felé, melybe a Kis-Balaton posványai közé érkezik. A Zala völgyébe dél felől hosszú völgyek nyílnak, melyeknek vizei csatornákban (Valicka-csatorna, Sárvíz-csatorna, Nagy-csatorna) vezetnek a folyó medrébe. Ezek közül legjelentékenyebb a Nagy-csatorna, mely Kanizsa vizének felhasználásával a Zalát a Murával köti össze. A Zalától keletre a Gyöngyös, Lesence és Eger patak ömlik a Balatonba, míg a Marcal és Kígyó vize észak felé veszi útját. A vármegye délnyugati részét a Mura és Dráva öntözi, körülfogva a Muraközt, mely Légrádig, a két folyó egyesüléséig terjed. A Mura észak felől a Kerkát veszi magába, mely ismét a Lendva, Kebele patak, Valicka és Berek vizével gyarapodik. A vármegye nyugati felét általában jellemzik az egymással párhuzamos folyású vizek, melyek völgyei hosszan nyúlnak északról dél felé, és ezen völgyekben az ellenkező irányban folyó és különböző fő folyóknak adózó patakok egymással közvetlenül összefüggnek, illetve a csatornák által összefüggésbe hoztak.  

    A lakosság száma 1891-ben 404,699 lélek volt, ezenkívül a vármegyében állomásozott 1058 katona is.A lakosok közt 296,145 (73,2%) magyar, 79,737 (19,7%) horvát, 21,380 (5,2%) vend és 6355 (1,6%) német volt.A vármegye a legsűrűbben népesített vármegyék közé tartozott.A lakosságnak túlnyomó fő foglalkozása a földművelés, bortermelés és állattenyésztés volt. Az ipar még nagyon jelentéktelen volt a millennium idején, néhány sör-, cognac-, szesz-, élesztő- és téglagyárra szorítkozott, viszont nagy volt a kis szeszfőzők száma. A kereskedelem leginkább Nagy-Kanizsán, részben Zala-Egerszegen és Csáktornyán összpontosult. A forgalom eszközei minden irányban haladó vasúti vonalak, melyeket igen sűrű közúti hálózat egészít ki.

    A hitelintézetek száma 33 volt, köztük 3 bank, 19 takarékpénztár, 11 szövetkezet, összesen 3,6 millió forint alaptőkével.

    Közművelődés állapota a millennium idején még nem volt kielégítő. A hat éven felüli férfilakosságnak 34,4, a női lakosságnak 43,7%-a nem tudott sem írni, sem olvasni és a tanköteles gyermekek 10%-a nem látogatott iskolát. A számos apró község sajátságos kialakulása, s az iskolai csatlakozás földrajzi nehézségei dacára a századfordulón mér 414 elemi iskola volt a vármegyében. Felső népiskolák a balatonfüredi Erzsébet szeretetházban és Sümegen voltak. A vármegye 11 polgári iskolája közül öt leányiskola volt. Volt még 7 iparostanonciskola és 3 alsófokú kereskedelmi iskola, Nagy-Kanizsán egy börtöniskola. A kisgyermekek védelmére volt 17 kisdedóvoda, 7 állandó, 37 nyári gyermekmenedékház. Összesen tehát 61 óvóintézet volt. Volt Csáktornyán egy állami tanítóképző intézet, valamint a kereskedelmi képzést két felső kereskedelmi iskola látta el Zala-Egerszegen és Nagy-Kanizsán. Volt még a nők számára kereskedelmi tanfolyam Zala-Egerszegen, Balatonfüreden egy szeretetház, Keszthelyen egy állami gazdasági tanintézet, Tapolcán vincellériskola, valamint gazdasági képzést nyertek a balatonfüredi felső népiskola növendékei is. A századforduló környékén jelentősen fejlődött a vármegye középiskoláinak állapota, új állami főgimnáziumot nyitottak Zala-Egerszegen, a premontreiek keszthelyi algimnáziumát főgimnáziummá fejlesztették. Nagy-Kanizsán a kegyesrendieknek volt főgimnáziuma, Sümegen pedig alreáliskola volt. A vármegye összes tanintézeteinek száma 510 volt. A szellemi élet központjai: Zala-Egerszeg, Nagy-Kanizsa, Keszthely és Csáktornya.  

    Közigazgatásilag a vármegye 12 járásra oszlott és területén volt 2 rendezett tanácsú város, 16 nagy és 550 kisközség.A községek általában véve kicsinyek voltak, 2000-nél több lakosa 23-nak volt. Legnépesebbek voltak: Nagy-Kanzsa 20,619; Zala-Egerszeg 7811; Keszthely 6195; Tapolca 5839, Sümeg 5384 és Csáktornya 4046 lakossal. A vármegye székhelye Zala-Egerszeg volt.

    Története

    A vármegye területe Krisztus születése kürüli évtizedekben római birtok volt, Pannónia tartomány része. Nyugati szélén húzódott az Adriát és a Balti-tengert összekötő Borostyánkő út, amely Salla-nál (Zalalövőnél) vezetett át a Zalán, ahol Tiberius császár idején katonai tábort építettek. A IV-IX. századokban a vándorló germánok, hunok, keleti gótok longobárdok, majd 568-tól az avarok követték egymást. A Balaton nyugati oldalán 840–850 körül egy szláv hercegség állott fönn, melynek központja Zalavár volt.

    Zala vármegye egyike a legelső keletkezésű vármegyéknek, s lakosságának nagy része azon ősök ivadékai, kiket a honfoglalás alkalmával (történeti hagyomány szerint) az egyik vezér, Vérbulcsú vezetett ide. Nevét némelyek szerint a területén átfolyó Zala vizétől, mások szerint Zala várától vette, melynek alapjait I. vagy III. Béla királyunk rakta le. A vármegye nyugati része századokon át határvidék volt. A szomszédos államoktól széles, túlnyomórészt lakatlan, nehezen járható sáv, a gyepűleve választotta el. A kereszténység megalapítása után számos egyházi intézmény létesült a vármegye területén, melynek száma az idővel csak gyarapodott. Szerzetesrendek, apátságok, egyházak alapíttattak számos helyen. Szent István királyunk 1019-ben újra alapítja Szent Adorján zalavári apátságát, s vallásos példáját követi későbbi nemzedékek. Így a többek között 1055-ben I. Endre királyunk a tihanyi apátságnak veti meg alapját; 1137-ben Marton ispán és neje a csatári bencés apátságot alapítják; míg Örményesen 1226-ban a pálosok, Rajkon 1239-ben a premontreiek telepednek meg. 1250 körül épül az őrsi prépostság temploma, s Enyéren 1339-ben Enyere János és Tamás a pálosoknak építenek kolostort. Jenőt a pálosok 1453-ban foglalják le, Kapornakon először a bencések találtak otthonra.

    A tatárjárás után Favus pannonhalmi apát a szigligeti hegyen várat építtetett, mely a XV. században az Ujlakyak, majd 1490-től a Lengyel-család birtokában volt. A XIII. századra az egyházi és a világi nagybirtokok egyre inkább a királyi nagybirtokok rovására fejlődtek, és ez általában a szolgálók helyzetének romlásával járt együtt. Ebben a korban indult meg a köznemesség harca is jogaiért, ami az Aranybulla elfogadását eredményezte, a zalai nemesek nagy szerepet játszottak ebben a küzdelemben. A zalai főnemesség is jelentős szerepet játszott az ország életében. Nagybirtokközpontok, várak épültek, nemzetségi monostorokat alapítottak. A XV. század volt a vármegye virágkora, ekkor épült többek között a keszthelyi templom is. Az önellátó falvak köréből felemelkedtek a mezővárosok, ahol jómódú telkes és bérlőparasztok, kézművesek is éltek.

    A törökök egy csapata már 1480-ban elérte a vármegye területét, amikor a Muraközbe törtek be, de ott Mátyás király a felkelt nemesség segítségével kiverte őket. A mohácsi veszedelem, majd Szigetvár eleste után a vármegyére hárult a meg-megújuló török támadások útját állni. Zala vármegye egymaga 30 várat erősített meg, s gondoskodott annak jó karban tartásáról s az őrségek ellátásáról. A vidék pusztulása csak a mohácsi csata után hat évvel kezdődött meg a törökök Kőszeg elleni támadásával. Ettől kezdve a hódoltság határa a vármegye területén hullámzott. 1546-ban a budai pasa Zalára támadt, s annyira szorongatta, hogy megsegítéséről az országgyűlés gondoskodott. Ugyancsak az 1546-iki országgyűlés rendelte el Tihany megerősítését, melyet 1681-ig segített. A várak megerősítésével foglalkozó 1567. és 1602-iki országgyűlések Keszthelyt végvárrá tették. 1587-ben Zrínyi György Szent-Balázsnál a zsákmányoló Szinán bégen fényes győzelmet aratott, zsákmányát visszavette, s maga a bég is halálát lelte a csatában. A végvárak láncolatába tartozott Keszthely mellett Kapornak, Türje és Zalavár is. Kanizsa a Dél-Dunántúl védelmének fontos vára lett. A haditanács a mocsár által is védett várat fontos erőddé építtette ki. Az itt folyó harcok kiemelkedő hőse Thury György volt. A bevehetetlennek szánt várat azonban 1600-ban mégis elfoglalta a török, így a XVI. században a Dráva és a Balaton között már nem maradt komoly vár, csak kis végvárak, amiknek Lövőn, Salomváron, Zalaváron nyomuk sem maradt, míg Kemenden a várdomb egyenetlen felszíne, Pölöskén, Szentgyörgyáron a rét kis dombjai, árkai jelzik a végvárak helyét. A katonai központ Zala-Egerszeg lett, ezzel kezdett megerősödni a város közigazgatási szerepe, bár a vármegyei közgyűléseket a biztonságosabb Körmenden és Sümegen tartották. Csáktornyán élt és alkotott gróf Zrínyi Miklós, aki majd húsz évig Zala vármegye főispáni tisztit is betöltötte. A törököket csak Buda felszabadulása után négy évvel, 1690-ben sikerült kiűzni Kanizsáról Batthyányi Ádám vezetésével. A várat a kuruc mozgalmaktól tartó I. Lipót leromboltatta.

    II. Rákóczi Ferenc idejében, 1704-ben a kurucok itt verték meg a labanc Jellasics Gábort, és agyon is lőtték. Szerepet játszott a nagy fejedelem idején a magányos sziklán épült Sümeg vára is. II. Rákóczi Ferenc idején a vár parancsnoka Balogh Ferenc alezredes volt. 1707-ben Kreutz labanc tábornok Csobánc várát megostromolta, melyet 30 hajdú és 30 vidékbeli nemes védte, élükön Szász Márton alkapitánnyal. A támadó labanc sereg 1500 főből állott, az elkeseredett harc végén az ostromlóknak kellett visszavonulniuk, melyben a tábornokon kívül 52 tiszt és 340 katona lelte halálát.

    A XVIII. század a helyreállításnak jegyében telt el. A parasztság újjáépítette falvait, a köznemesek visszaköltöztek birtokaikra. A főurak német telepeseket hívtak be birtokaikra, délről horvátok települtek be az üres területekre. A mezőgazdaság újra növekedésnek indult, egyúttal új növények is megjelentek, mint a kukorica, burgonya, dohány és az akác. A változásokat erősítette, hogy erre az időszakra esett a vármegyében addig befolyással bíró nagybirtokos családok kihalása. A gyarapodás komolyabb építkezéseket is lehetővé tett. Zala-Egerszeg ekkor állandósult, mint megyeszékhely, részben központi fekvése miatt, részben pedig azért, mert a köznemesség nem akarta, hogy a székhely főúri birtokon legyen. A városiasodás együtt járt a kulturális fejlődéssel is. A jobbágyok terhei azonban növekedtek, ami együtt járt a parasztmozgalmak megélénkülésével a XVIII. század második felében, ennek hatására Mária Terézia 1767 és 1774 között szabályozta az úrbéri szolgáltatásokat. A XVIII–XIX. század fordulójától a vármegyie köznemesség megyegyűlései a haladásért folytatott közdelem fórumai lettek, és országos viszonylatban jelentős szerepet játszottak a kor színvonalán liberális eszmék terjesztésében, a vármegye élen járt a magyar nyelvért folytatott küzdelemben. A XIX. század húszas éveiben a vármegye gazdasága tovább fejlődött. Megkezdődött a Zala folyó szabályozása, a mocsarak lecsapolása, a Balaton környékén szőlőket telepítettek, a gazdaságok egy részét modernizálták.

    Az alkotmányért vívott küzdelem kezdetén a vármegye is kivette részét ama napok mozgalmaiból. Deák Ferenc, a „haza bölcse” is a megyében született, Söjtörön, majd 1824–1854 között kehidai birtokán élt. Nem csak Zalában, de országos kulcsfontosságú szerepet tölött a közös teherviselés és a jobbágyfelszabadítás elérésében. A Zala vármegyei birtokos nemesség példamutatónak tekinthető ebben, hiszen 1845-ben önkéntes adózók jelentkeztek, akik vállalták a közös teherviselést Deák Ferencet követve.

    Az 1848-as Szabadságharcban Perczer Mór tábornok a Muraközben aratta első győzelmeit. Jellasics kitörése után néhány nappal Zala-Egerszegen Csertán Sándor szervezte meg a nemzetőrséget, majd 1848. október 8-án Kossuth Lajos Zala vármegye kormánybiztosává nevezte ki. A magyar hadvezetés 1849-ben csatornával akarta összekapcsolni Tihanynál a Balaton két ágát, hogy a félszigetet egész szigetté alakítsa át. (Ezt egyébként már úgy a rómaiak, mint az avarok is megkísérelték, melynek nyomai még ma is láthatók.)

    Az 1860-áas években elérte Kanizsát a Déli Vasútnak az Adria felé vezet vonala, majd ezt itt keresztezte a Sopron-Pécs vasútvonal. Ez az egész vármegye fejlődésére jótékony hatással volt, a lakosság száma is jelentősen növekedett. A vármegye déli részén a kereskedelmi lehetőségek mellett az átlagost messze meghaladó földminőség is kedvező hatást gyakorolt a parasztság életmódjára. Ezzel szemben a vármegye nyugati felében, különösen Göcsejben kevesebb változás történt, a gyenge talaj, a sok törpebirtok, az utak hiánya, a piacok távolsága következtében alig változott a hagyományos, önellátó gazdálkodás. A szegénység viszont hozzájárult a néprajzi sajátosságok megőrzéséhez.    

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Terményei ásványországból barnaszenet Bányaváron és kőolajat Szelencésen és Bányaváron, valamint arany és némi ezüst, amit a Mura és Dráva medréből mosás által nyertek. A vármegye talaja általában véve igen termékeny. Főbb terményei, melyek igen nagy mennyiségben és jó minőségben teremnek: búza, rozs, árpa, zab, tengeri, burgonya, továbbá köles, tatárka, repce, len, kender, cukorrépa, hüvelyes vetemények. A gazdálkodás – az uradalmi birtokot kivéve – általában az egyszerű hármasforgású szántásvetésből és állattenyésztésből áll. Gyümölcse bőven terem. Szőlői a filoxéra pusztítása folytán 1882 óta jelentősen csökkent. A balatonparti hegyeken és az ezek mögötti hegyek délre és délnyugatra néző oldalain, a Zala és Kanizsa folyók és a Mura mellékein a filoxéra előtt nagy terjedelmű szőlők voltak, melyek kitűnő zamatos és tüzes bort termettek Badacsonyon és Sümegen. Jelentékeny szerepe volt a mezőgazdasági viszonyok fejlesztése körül a Zala vármegyei gazdasági egyesületnek, a keszthelyi, nagy lenyel- és sümegvidéki gazdaköröknek, valamint a tapolcai filoxéra ellen védekező egyesületnek is. A századforduló idején fennállt három lecsapoló társulat pedig sok posványos területet tett vízmentessé és termővé. Az erdők területe igen nagy, legtöbb bükkös, kevesebb tölgyes, a többi kevés fenyves. A mezőgazdasággal egyetemben a Zala vármegyei nép marha-, juh- és sertéstenyésztéssel is foglalkozott, mire a nagy kiterjedésű, buja rétek megadták a szükséges előfeltételt. A vármegye állatállománya a nagyszámú szarvasmarha (zömben magyar-erdélyi és piros-tarka fajtájú), sertés és juh mellett jelentős volt a lóállomány, mely kevés kecskével, szamárral, öszvérrel egészült ki. Jelentékeny volt a baromfitenyészés és a méhészkedés is. Az erdőkben sok a vad, a Balatonban jelentékeny volt a halászat.

      

    Jelentős települések    

    Zala-Egerszeg

    Rendezett tanácsú város a Zala folyó partján 1891-ben 7811 lakossal, közte 7449 (95,4%) magyar és 263 (3,4%) német. A vármegye törvényhatóságának és a zalai járás szolgabírói hivatalának, királyi törvényszéknek és járásbíróságnak, királyi ügyészségnek, királyi közjegyzőségnek, ügyvédi kamarának, pénzügyigazgatóságnak, állami építészeti hivatalnak és királyi tanfelügyelőségnek széke volt. Volt állami főgimnáziuma, közép kereskedelmi iskolája, alsófokú kereskedelmi és ipariskolája, polgári fiú- és leányiskolája, női kereskedelmi tanfolyam, két kisdedóvoda, ipartestülete, magyar királyi erdőhivatala és erdőgondnoksága, csendőrszárny- és szakaszparancsnoksága, városi közkórháza, adóhivatala és pénzügyőrbiztosi állomása, takarékpénztára, számos egyesülete és társulata, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Gabona és marhavásárai élénkek voltak. Itt jelent meg a Zalamegye című hetilap és a Zalamegyei gazdasági egyesület Értesítője.

    Zala-Egerszeg első írásos említése 1247-ből, IV. Béla királysága alatt történt, ebben az oklevélben „Egurscug” néven szerepelt. 1293-ban azonban már „Egerzeg”-nek nevezték, aminek jelentését az ismeretlen eredetű „éger”-(fa) nevéből származtatják. A névnek „szeg” tagja környezetünkben igen csak gyakori használatú. Egy 1446-os oklevélben már oppidumnak (mezővárosnak) említik, vásárjoga révén kisebb körzeti piaci központja lett a környéknek. A XVI. század elejére viszonylag jelentős településsé fejlődött. A hanyatlás nem közvetlenül a török miatt kezdődött, hanem a „hatalmaskodások” a közeli feudális urak erőszakoskodásai, valamint 1556-ban német zsoldosok pusztították el a várost. 1576-ban történt először említés arról, hogy a török égetett fel 21 házat a városban. Ezután elkezdődött Egerszeg megerősítése. A mocsárvárat északról a Zala, egészen a várfalig terjedő nádas árterülete határolta. Nyugatról és keletről szintén patakok mocsaras területe biztosította a védelmet. A vár egyetlen útja dél felé vezetett, itt volt a kapu és a tarackokkal felszerelt torony. Nagyobb török seregnek nem tudott ellenállni, de kisebb portyázó csaptatokat el tudtak kergetni a vár védői.

    Egerszeg jelentősége 1600 után növekedett meg Kanizsa várának török kézre kerülését követően. Egerszeg lett a környező apró védelmi vonalak központja, az egerszegi várkapitány rendszerint vicegenerális is, aki a zalai végvárak fölött rendelkezett és a főkapitánnyal érintkezett. Az 1664. évi nagy török hadjárat során a vár elesett, a török felégette a külső várost, a várban pedig Csillag pasa lakott. A vasvári béke után újra megerősítették a várat, de 1675 táján ismét leégett. Sokat szenvedett a város a német katonaságtól is, különösen a török kiűzése idején okoztak sok kárt az átvonuló német seregek. A Rákóczi-szabadságharc bukása után a földesúr új szerződést tudott a mezővárosra kényszeríteni, bár ez még mindig elég kedvező volt. A mezőváros fejlődésére nagy hatást gyakorolt, hogy a török korban kialakult adminisztratív, centrális funkcióját meg tudta tartani.

    A XVIII. század második felében dinamikus fejlődés tapasztalható, jelentős a növekedés. 1793-ban hét céh volt a városban: váltómíves-megrendelésre dolgozó magyar és német szabó, csizmadia, kovács és bognár, lakatos és asztalos, szűrszabó, német varga, magyar varga.

    1848 márciusát lelkesen üdvözölték, és a törvény önkényes értelmezésével megválasztotta a 40 tanú képviselőtestületet, de lényeges változás a vezetésben nem történt, mert a városbírót és a jegyzőt, valamint a testület kétharmadát újraválasztották. A szabadságharc idején a város környékén nagyobb harci cselekményekre, jelentősebb katonai átvonulásokra nem került sor. A Bach-korszakban a választott szerveket kinevezettek váltották fel.

    1848 megszüntette a mezőváros és a környező úrbéres falvak feudális függőségét is. Zala-Egerszeg megyeszékhely-jellege az 1870-es években komoly veszélybe került, fejlődése megtorpant, átfogó reformokra nem került sor, megmaradt hivatalnok-kisiparos városnak. Mind a köz-, mind a magánépítkezések lassan haladtak előre. További fejlődést az iskolahálózat fejlesztése eredményezett.    

    Kanizsa

    Nagy-Kanizsa rendezett tanácsú város a vármegye déli részében, a Kanizsa folyó két partján, lakóinak száma 1891-ben 20.619, ezek között 19.118 (92,7%) magyar, 954 (4,6%) német és 315 (1,5%) horvát lakossal. A város két részből áll, a két városrész közti térségen feküdt hajdan Kanizsa híres vára egy homokdombon, melyet mocsár vett körül. A várnak ma csak igen csekély nyoma látszik. Nagy-Kanizsa a millennium idején gyors emelkedésnek indult. A Kanizsai járás szolgabírói hivatalának székhelye, volt királyi törvényszéke és ügyészsége, járásbírósága, adóhivatala, pénzügyőrbiztosi állomása, közjegyzősége, állami állatorvosa és csendőrparancsnoksága. A 48. hadkiegészítő parancsnokság és a 20. sz. honvéd gyalogezred is itt székelt. Volt továbbá Szent Ferenc- és kegyesrendű szerzetháza, több kórháza, számos közhasznú, jótékony és t ársas egyesülete és társulata. Tanintézetei közül említendő a katolikus főgimnázium, polgári iskola, izraelita középkereskedelmi, továbbá alsófokú kereskedelmi- és ipariskolája. Itt jelent meg a Zalai Hírlap, Zalai Közlöny, Egyleti Értesítő (a római katolikus tanítóegyesületé).

    Kanizsa élénk kereskedelmi gócpont volt, s a Dunántúl egyik legjelentékenyebb forgalmi központja már ebben az időben. Vasúti vonalai Bécs, Budapest, Trieszt, Zágráb és Eszék felé közvetítették a közlekedést, s nagy babona-, fa- és borkereskedést tartottak fenn, marhavásárai szintén élenkek voltak. Iparvállalatai közül a legjelentékenyebbek voltak a Sartory-fél cementárúgyár, a Concordai sütőszesz-sajtoltélesztő-gyár, továbbá több gőzmalom, a cognac- s ecet- és sörgyár. Több nagy pénzintézet is állt már fenn, így az osztrák-magyar bank fiókintézete, a kereskedelmi- és iparban, a nagy-kanizsai bankegyesület, a Dél-Zalai és Nagy-Kanizsai takarékpénztárak. Az ipartestület is hatással volt a város iparának emelkedésére. Volt állomása, posta- és távíróhivatala, telefon-állomása és postatakarékpénztára.

    A város területe már az őskorban is lakott volt. Az árpád-kori oklevelekben Kenesa vagy Kanesa néven fordul elő. 1245-ben, IV. Béla egyik adományozólevelében Knysa (jelentése hercegé, fejedelemé) néven említik. Határában fontos királyi útvonal (via Regei) haladt át, amely akkoriban hadiútként Fehérvártól indulva a Balaton mentén Kanizsán vezetett keresztül Horvátország felé. 1323-ban Károly Róbert oklevelében szerepel először maga a vár. A várnagy az Osl nemzetbeli Lőrinc volt, az ő leszármazottai veszik fel később a „Kanizsai” nevet. A család férfiága 1532-ben kihalt, Kanizsa vára és uradalma leányágon a Nádasdy-családra szállt. 1566-ban Szigetvár eleste után a déli végvárvonal legfontosabb elemévé vált, kapitánya ekkor Thury György volt. 1600. október 20-án többszörös török támodás után Paradeiser György német tábornok a várat feladta, s így a törökök kezébe került, s számos sikertelen és támadás után csak 1690. április 13-án, gróf Batthyány Ádám és Zichy István magyar tábornokok háromhavi ostora után került vissza a magyarok kezébe. 1705-ig a bécsi udvari kamara fennhatósága alatt állt, közben 1703-ben a várfalakat lebontották, árkait betemették, s Kanizsa nyílt várossá vált.

    Kedvező földrajzi helyzete miatt újra megindul a kereskedelem és a XVIII. század végére újra megkapja a vásártartásai jogot. A földművelés és a kézművesség mellett ez lesz a város fő megélhetési forrása. A vár köveiből megindul az építkezés, az üzleti élet élénkül. 1765-ben Batthyány Lajos piarista gimnáziumot alapít, ami a térség szellemi központjává válik.

    A XIX. század második felében több kereskedelmi jelentőségű vasútvonalat is átadtak, és az első bankok is ebben az időszakban jöttek létre. Kibővült az oktatás, kereskedelmi főiskolát hozott létre a város zsidó lakossága. A Kanizsa körüli mocsarakat nagyrészt kiszárították, kórházat alapítottak, és a kereskedelem mellett egyre több ipari üzem (téglagyár, sörgyár) is települt a városba, így Kanizsa a modern városok közé emelkedett.

    Keszthely

    Nagyközség a vármegye keszthelyi járásában, a Balaton délnyugati végén, 1891-ben 6195 magyar lakossal. Itt volt a járási szolgabírói hivatal széke, volt járásbírósága és adóhivatala, közjegyzősége, pénzügyőrsége, vasúti- és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára, állami gazdasági intézete és mintagazdasága. Volt katolikus főgimnáziuma, ipartestülete, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára, sörfőzője, élénk gabona- és marhapiaca.

    Kr. e. 6000 tájától, az újkőkortól kezdődően lakott hely. A város területéről több mint 80 régészeti lelőhely ismert. A Kr. e. 15-ben ide ért római hódítás hatására a kelta népesség gyorsan átvette a római szokásokat. Ezt a vidéket is többször elérte a barbárok támadása. A késői császárkorban sűrűn lakottá vált a terület, a fenékpusztai földnyelven Pannonia provincia egyik legnagyobb erődítménye volt. 430-tól először a hunoké lett, 456-ban a keleti gótok jelentek meg itt, Thiudimer király Nagy Theodorik apja székhelye a fenéki erődben volt. 535 után a longobárdok szállták meg, majd 568-tól az avar birodalom része lett. Az avar birodalom felbomlása után a Karoling birodalom része lett. A fenéki erőd azonban folyamatosan lakott volt, melyet 900 táján a honfoglaló magyarok pusztítottak el véglegesen.

    A magyar köznép csak a X. század végén telepedett le itt, de a folyamatosságot jelzi, hogy Keszthely neve a szláv „kostel” közvetítésével a latin „castellum”-ból származik.

    Keszthely 1247-ben szerepel első ízben írott forrásban, a veszprémi káptalan oklevelében. A XIV. század közepén az ország egyik legtekintélyesebb bárója, Lackfi István uralta, birtoklása idején felgyorsult a település fejlődése. 1385 körül ferences rendi szerzeteseket telepített meg, kolostort építtetett számukra. Az összeesküvéssel vádolt Lackfi Istvánt 1397-ben Zsigmond király kivégeztette.

    A település Nagy Lajos királytól országos vásár tartásának jogát nyerte el, ami a városiasodás egyértelmű jele. 1403-tól következetesen oppidumnak, vagyis mezővárosnak nevezik az oklevelek Keszthelyt. A XVI. század elejéről már a gazdagabb polgárok, kereskedők és iparosok kőházait is említik. A töretlen fejlődést 1532-t követően a törökök megjelenése szakította meg. 1566-ban Szigetvár eleste után a Balaton lett a hódoltsági terület határa. Ekkor alakították át végvárra a kolostort és a templomot. A várat többször megostromolták a törökök, de elfoglalni nem tudták. A XVII. században a belvárost is sánccal és árokkal vették körbe. Az élénk határ menti kereskedelemnek köszönthetően a város népessége nem csökkent.

    A Rákóczi-szabadságharcban a keszthelyi végvár már nem játszott katonai szerepet. A XVIII. század elején számosan osztoztak a városon. 1739-ben Festetics Kristóf lett Keszthely kizárólagos birtokosa. 1745-ben kezdte meg a barokk kastély építését, és hatalmas birtokainak igazgatási központját is ide helyezte, így Keszthely a Nyugat-Dunántúl második legnépesebb települése lett. 1772-ben 12 céhbe tömörülve 215 önálló iparost írtak össze a városban. Festetics Kristóf 1759-ben kórházat, Pál gimnáziumot alapított itt.

    Az 1848–49-es szabadságharc leverése után a katonai megszállás rövid ideig tartott. A város gazdasági fejlődése mégis stagnált. Igazi változások ebben az időben a kultúra területén figyelhetők meg. 1862-ben kőszínház épült, 1865-ben itt nyílt meg az ország első Gazdasági Tanintézete, 1872-ben kezdődött meg a tanítás a Polgári Leányiskola emeletes épületében, 1882-ben pedig az Irgalmas nővérek zárdájában. 1892-ben a főgimnáziummá szervezett gimnázium, 1897-ben pedig a Gazdasági Tanintézet költözött új épületben. 1898-ban megalakult a vármegye és a Balaton vidék első múzeuma, a Balatoni Múzeum Egyesület. 

    Tapolca

    Nagyközség a vármegye tapolcai járásában, 1891-ben 5839 magyar lakossal. Itt volt a járási szolgabírói hivatal széke, volt járásbírósága, királyi közjegyzősége, adóhivatala, két takarékpénztára, alsófokú ipariskolája, állami szőlészeti és borászati közege, élénk marhavásárai, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Langyos vizű tavában kis fürdője volt.

    Tapolca volt a veszprémi püspök balatonmelléki uradalmának központja. Ranolder János veszprémi püspök apácák által vezetett magyar leánynevelő intézetet alapított.

    Tapolca neve a szláv „meleg víz” jelentésű Toplica szó megmagyarosított alakja.

    Már az újkőkor idején lakott volt. A római korban itt egy városiasodó település kezdett kialakulni. Egyes elméletek szerint Caesarina nevű telep Pannónia provincia fővárosát, Aquincumot az adriai partvidékkel, s azon túl Rómával összekötő főútvonal mentén állt. Ezen kívül innen ágazott el egy-egy mellékútvonal a Balaton, Mogetiana (Tüskevár) és Savaria (Szombathely) felé.

    A népvándorláskor évszázadaiban keleti germánok, gótok, hunok és avarok jártak e tájon. A magyar honfoglalók a 9001-as évek elején pannóniai szlovén földművelőket leltek itt.

    A települést először III. Béla oklevelében említik 1182–1184 táján, amikor is királyi birtok volt. 1217 körül II. András Turul ispánnak adományozta a települést, akiről később Turultapolcának nevezték el.

    Nagy Lajos király a karthauzi szerzetesrendnek adományozta a település feletti földesúri joghatóságot. Tapolcát 1378-ban már mezővárosként emlegetik az egykorú okiratok. Megyegyűlések, nádori tanácskozások, igazságszolgáltatási eljárások székhelye, sókamarai, adóbeszedési központ. Ígéretes fejlődését hosszú időre megakasztja a török hódoltság harcai. A tapolcai várkastély 1554-ben bekövetkezett pusztulásáig az észak-balatoni végvárvonal része volt. Ezidőtől a város földesurai egészen 1848-ig a veszprémi püspökök voltak.

    A Rákóczi szabadságharc idején, elsősorban az 1707. évi hadi események kapcsán jelentős megpróbáltatások érik a várost. A reformkor időszakában erősödik a város központi jellege, és a lakosság gyorsan gyarapodott. 1848–49-ben Tapolca jelentős áldozatot hoz a forradalom és szabadságharc ügyéért, 378 nemzetőr és 114 honvéd teljesít fegyveres szolgálatot a szabadságharc különböző alakulataiban és hadszínterein.

    1871-ben elvesztette mezővárosi rangját, ennek ellenre gyorsan fejlődött. 1891-ben megépítették a Tapolca–Sümeg és 1909-ben a Tapolca–Budapest vasútvonalat, ami nagy jelentőségű volt a város polgáriasodásában. 1863-ban és 1908-ban tűzvész pusztított. Számos közintézmény települt a városba.

    Sümeg

    Nagyközség a vármegye sümegi járásában, 1891-ben 5384 magyar lakossal. A járási szolgabírói hivatal széke, járásbírósággal és adóhivatallal, királyi közjegyzőséggel. Volt államilag segélyezett községi alreáliskolája, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára és népbankja, mész- és téglagyára, élénk gabonapiaca és marhavásárai. Vasúti állomás, posta- és távíróhivatal és postatakarékpénztára is volt. Itt jelent meg a Sümeg-Szent-Grót című hetilap.

    A település már az őskorban is lakott terület volt. Sümeg déli határában, a Mogyorósdombon az újkőkorból származó számos használati eszközt hoztak felszínre. A bronzkorban virágzó telepek léteztek ezen a helyen. A rómaiak fennhatóságát számos tégla és cserépedény-töredék jelzi, valamint egy négyzetalapú saroktornyos villa és egy ókeresztény bazilika alapjai.

    A várat, mely a település fejlődésében nagy szerepet játszott, a tatárjárás után IV. Béla király ösztönző rendelkezéseit követően építettek a XV. századig királyi vár volt, majd a veszprémi püspökök bírták. A vár védelmi jelentőségének növekedésével a püspöki uradalmi terület igazgatási és területi központja Sümegre tevődött át. 1440-ben Albert király özvegyének, Erzsébetnek hívei miután elfoglalták Szigliget várát, Sümeget vették ostrom alá. Az Unyomi Miklós várnagy vezetésével védett várat a támadó sereg többszöri ostrom után sem tudta bevenni.

    Mátyás halálát követően Veszprém után Sümeg is a trónkövetelő Habsburg Miksa német-római császár kezére jutott. Kinizsi Pál és Báthori István által vezetett hadaknak köszönhetően a német uralom azonban csak rövid ideig tartott, a betolakodókat a Dunántúl egész területéről kiszorították. Sümeg és Nagyvázsony várát Kinizsi foglalta vissza és juttatta II. Ulászló király hatalma alá.

    Székesfehérvár 1543. évi eleste és a török terjeszkedés miatt, a többi Balaton környéki várhoz hasonlóan Sümeg is végvárrá alakult, de végig magyar kézen maradt. A XVI. század közepétől kezdődően a császári hadak megjelenésével a Sümeg neméz helyzetbe került, amit tetézett a század végén kitört 15 éves háború és a Bocskai István vezette szabadságharc. A vár a csaták idején többször is gazdát cserélt. A bécsi béke után a település fejlődését Ergelics Ferenc püspök tevékenysége indította el, majd 1643. március 27-én Bosnyák István püspöktől mezővárosi rangot biztosító kiváltságlevelet kapott. 1656–58-ban Széchenyi György püspök őrtornyokkal ellátott erős fallal kerítette körül a várost, amely ettől kezdve hosszú időre a vármegye egyetlen biztonságos, jól védett városa volt. Ennek következtében gyors fejlődésnek indult. A veszprémi püspökség székhelyeként az ellenreformáció egyik fontos dunántúli központja volt, ahová Széchenyi püspök ferences szerzeteseket telepített be 1650 körül.

    Sümeg fejlődését egy időre megállította a szentgotthárdi csatából visszavonuló török sereg ostroma, a várat nem tudták bevenni, de felgyújtották a várost. A tűz a várban is nagy károkat okozott. 1700-ban ismét olyan nagy tűzvész pusztított, hogy a püspöki palotán és a Ferences kolostoron kívül mindössze négy kőház maradt meg a városban.

    1705-ben Sümeg vára II. Rákóczi Ferenc seregének kezére került. A császári seregek Heister Sibert tábornok vezetésével 1709 júliusában visszafoglalták. A kuruc időkben betöltött szerepe miatt az osztrákok 1713 nyarán hadgyakorlat ürügyén felgyújtották a vár épületeit és használhatatlané tették annak két vízgyűjtő medencéjét is.

    A csaták és tűzvészek által pusztított város újjáépítése hamarosan megindult. A XVIII. században Padányi Bíró Márton püspök idejében tovább fejlődött a város. Az ő irányításával alakult ki Sümegen az a katolikus szellemi központ, amely Pápa város protestáns irányzatával állt szemben. Az iparos és kereskedő polgárság számának növekedésével Sümeg kézműiparos mezővárossá vált.

    A napóleoni háborúk során az 1809. évi francia megszállás nagy nehézségeket okozott Sümegnek, melyet a városban járványok és tűzvészek pusztítása tetézett. 1820-as évektől fejlődésnek indult a mezőgazdaság, és az iparos és kereskedő réteg is fokozatosan gyarapodott.

    A város 1848-ban megszabadult a földesúri hatalomtól. A Bach-korszakban Sümeget megyei és járási bírósági székhellyé, a vidék egyik igazgatási központjává tették. A kiegyezés után az ország gyors fejlődésétől eltérően Sümeg hanyatlásnak indult, polgársága és nemessége is elszegényedett. 1907-ben elvesztette városi címét.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf