Halomba hordott gyermekcsontokat
Kirakja még a dérmart bokrokat
November tán a nyarat exhumálja
Hogy megmutassa tömegsír az ára
Néhány meleg boldog napunknak is
Most végre látjuk édes volt s hamis
Mint benzintankban csempészett szeszek
Vad kotyvaléka megrészegített
Bár dögszagú volt s aztán hajnalonta
Fény-hányadékát szertezáporozta
Kirókáztuk mi is az olcsó mámort
S megundorodtunk életünk nyarától
Boldog lehet, ki kerülőkkel
dűlőutak mentén,
kertek alatt végül
mégis hazatalál.
Isten! Mivé lesz a Kő is
¾ évszázad után…
mivé szelídülhet a kín,
mivé nemesül a pusztulás?
Mit építhet itt a szenny,
rombol a törvény?
Miféle kór, miféle mákony
hatalma testesül, miféle
önként-halál?
Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése.
Utolsó fény. Sötét november.
Ó, jöjj velem, ne hagyj magamra
a rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni
a korhadó, görbe küllőt,
mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát
árkok szennyében megfürössze.
Már megszorult az ember, mint a vas
a hétköznapok hideg satujában,
szemcséi közt ijesztő, sugaras
nagy tűivel ver át az áram,
ütik az arcát szürke gépek
és jajduló szegek
véresre marják a kiégett
tekinteteket.
Tüzek a szívben és a vasban,
vonagló, elkopott
tagokat tartanak szakadtan
a krokodilpofájú fogók,
kék pengék vicsorítanak a fényben,
rohan a fűrész
elvágni a karom, a térdem,
Ez itt Tömös. A 76-os őrház.
Rajt nagy betűkkel: Timisul de Jos.
Előtte áll vörös-kék sapkadísszel
Marci bácsi, komoly gyergyói székely,
Az itt felejtett vén vasúti őr.
Ez itt Tömös. A 76-os őrház.
Egy rozzant viskó. De rányílt szememben
Az ócska ház most óriásra nő:
Megalázott nagy síró kapuvá.
Jön, tódul rajta búgó síneken
A hegyekből a bocskoros Kelet.
Egyre többször hallani a televízióban, rádióban olyan mondatokat, amelyekben a határozott névelőt erősen hangsúlyozzák, mégpedig úgy, hogy a névelő egybeolvad az utána következő szóval. A médiából vett példák sokaságából álljon itt néhány, amelyek hangzását igyekszem írásban érzékeltetni: „Amagyar cégeknek évekbe telhet, amíg visszaszerzik az orosz piacot.” „Ahíradó végén még egyszer a hírek röviden.” „Agazdák a felvásárlás árai miatt aggódnak.” A hiba a mondaton belül is előfordul: „Szó sincs akilakoltatások felfüggesztéséről.”
A kifordított nadrágzsebből
kiesik egy metafora.
A mindenes fiókban
maréknyi szimbólumot találnak.
Szójátékokat a papírkosárban.
Elvehetik tőlem
– vigyék csak! –
aktáikban ezek az alkatrészek
úgysem funkcionálnak.
Nem vett részt ura őszi-tavaszi,
társaságos hajtóvadászatán;
csak a zsákmány lehúzott bőrét tömte
búzaszalmával hű kulcsár atyám.
Hosszú sorban a kifordított bőrök
padlásgerendán függtek kopaszon;
látni vélem őket és rájuk írva
Buddha jeles mondását olvasom:
úgy látszik – szól –, hogy minden valami,
és mégis minden semmi a világ, –
semmi az isten és semmi az ember,
s minden, kit és mit vak hittel imád…
Szétpattantak a hordók, hegyek elszáradtak, tönkrement kocsma a világ,
pörkölt falairól lehulltak a képek, csak Robinson neveti ájult hangulatát,
élet jár fogvacogva, vér zuhog, vad hámor kalapál, rossz tallérok repülnek:
elkésett csókok loholnak meghalni – a borostásállú ősznap aprópénzzel fizet,
de minden csókból marad egy lehelet s az éhes gyermekek lehelete sem vész el:
csírás talajjá sűrűsödik a páriákból sugárzó világ!
És néha fütyörészni,
Dalolni volna kedvem.
Hurrá, nekem be jó most,
Hogy semmim, semmim sincsen!
Úgy járok a világban
Egy-puszta életemmel,
Kincsem csak egy: a lelkem.
Vegyék hát el, ha tudják!
Hát bántsanak, ha tudnak!
Hát űzzenek világgá!
Az ég enyém akárhol,
A föld anyám akárhol,
Az ember itt is, ott is,
Csak testvérem, barátom.
Még csillag szórja fényét fenn az égen,
A faluvégen halk muzsikaszó…
A csillag fényét szememmel kimérem
S elgondolom: dalolni volna jó!
Óh jaj, a fény nem nékem fénylik immár,
A muzsika nem vidámít szívet…
Dal, fény, tavasz ki nékem isten voltál,
Nézd, még egy perc és porba száll híved.
Mért vagy oly igaztalan, te végzet?
Vasöklöd mért kopog csak e szíven?
Nem szabad neked egyenlőn kimérned,
Hogy az üröm is édesebb legyen?
Ez éjjel, jaj, a vén torony órája mit művel,
Hogy álmatlan fejem fölött csak kong, mindegyre ver.
Átélve, látva őrhelyén a rémes éveket:
Talán megbomlott benne is a gyarló szerkezet?
S most zavart nyelve szüntelen kerepli unt szavát – –
Minden szava vád ellenem, s mind, mind agyamba vág.
Számoltat: feleljek neki: a múltért, mindenért,
Mit űzni itt kelt egy gyerek, – ki célt sehol nem ért.
S most éppen itt valljam-e meg, hogy semmisem vagyok?
Hogy egemen rég nincsenek a régi csillagok?
Akartam, sírtam – jól tudom: ez mentségül kevés –
De meggyötört, letört a sok, sok látott szenvedés.
Üdülést kínál a televízió egyik hirdetése. Egy kedves női hang így kezdi: „A zalacsányi Battyány kastélyban…” – és ez után következik, hogy mennyi lehetőség van ott kikapcsolódásra, pihenésre. Jegyzetelni kezdek, de a kastély nevének írásánál zavarba jövök: a befejező i hangot nem hallom az ny után. Vagy a hirdetett kastélyszálló nem az 1849-ben kivégzett magyar miniszterelnök családjáé volt? Mindenesetre úgy írom a kastély nevét a jegyzetfüzetbe – és persze itt is – ahogy hallom. A reklám utolsó mondata így szól: „Töltődjön fel ön is a festői szépségű Battyány kastélyban.” A névadó utolsó hangja most is az ny hang…
A média egyre többször ad hírt arról, hogy baj van a szakoktatással. Egy napilapban a minap ezt olvasom: a szakképzésben harminc százalékos a lemorzsolódás, a papíron meglévő tudás pedig funkcionális analfabetizmust takar: tenni kell tehát valamit. Ez a valami az lenne, hogy 2016 szeptemberétől a szakközépiskolának szakgimnázium lesz a neve, ezekben 4+1 éves lesz a képzés, az ötödik év alatt technikusi minősítést fognak szerezni a tanulók. A mai szakiskola neve pedig szakközépiskola lesz, ahol 3+2 tanév alatt szakmát és érettségit lehet szerezni. Iskolai tanműhelyben pedig csak akkor lehet a szakma gyakorlati oldalát tanítani, ha az iparkamara egyáltalán nem tudja biztosítani a vállalati körülmények közötti gyakorlatot.
Agyunkban a biztos világhit reflektora sugaraz
Csak az események torlódnak jéghegyekké
országok zuhannak a gondolattalanság útvesztőire
kicsi kenyérgondokon csuszamlik el az élet
és népek testében, irtózatos lefelé áramában
mi is bolyongunk és zuhanunk.
Holnap, vagy holnapután
már azt se tudom,
hol szagolom az útifű
porát!…
Rámborul majd
a vén Európa csillagos ege,
s elfelejtek imádkozni
értetek!
Tehozzád szól az Isten annyi dalban.
A hangja szellő, lant, vagy súlyos érc.
Elfutsz előle lázas pirkadatban,
De hozzá este mindig visszatérsz!
Egész nap döntsd a fák kemény gerincét,
Építsd a hidak karcsú íveit,
Kutasd a bánya mérhetetlen kincsét,
Feléd a ritmus célt sohsem veszít!
Arany napú, zengő világ!…
Homért olvasva, mint diák,
Így hívtam egykor Gréciát.
De hogy jobban megismerém:
Foltot találtam kék egén.
S új hajnal fénye szállt felém.
Lángelme volt, nagy volt, igaz:
Aiszkűlosz, Pláto, Fídiasz,
És annyi más, ki most is az;
De a következett idők
Csak oly mesések, oly dicsők,
Nagy tetteket csak úgy szülők.
„Események mindig
csak bennről jönnek.”
Ady Endre
Dörögve zárult a menny kapuja.
A világ friss sugarakkal szagos volt
s kábult a fű. A Hegyről elfelé
indult éppen a pogány Apostol.
Istentől jött, aki most az embert
pár ezerévre magára hagyta.
S muzsikás szélben imígyen szólt a bölcs:
„Elveszett az ég, de tiétek a föld”.
Búsan gondolok vissza, messze,
Anyám a teknő mögött állt,
Szita csattogott tenyerében,
És hószínű lisztet szitált.
Én mákot törtem a mozsárban,
Segítettem nagy szaporán,
Hogy kalács pirosodjon minél
Előbb a házunk asztalán…
