Galíciában, lövőárokban,
Magyar honvédek ülnek bús sorban;
Zimankós éj van, a lelkük fázik
S száll, melegedni, messzire, hazáig.
S a Tisza-partról álmok ringnak:
Harangszó, napfény, szénaillat…
S a mély árokban, méla búban,
Fölzeng a nóta édesszomorúan.
– Közelben, szemközt, muszka árok;
A hang odáig elszivárog;
Orosz legénység hallgatja, hallja
S figyelni kezd az idegen dalra.
Vörös fenyő a zöld fenyők között,
kinek már odasúgta a Halál:
„velem gyere!”
de azért mégis áll.
Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,
csupán az élet színe-változása.
Vörösen áll, de azért mégis áll.
Ágai közt, éjfél felé,
az örökélet szele muzsikál.
Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok 1358-ben írt krónikájának eredeti kéziratából tizenöt esztendő múlva másolták a díszes Bécsi Képes Krónikát. Kálti Márk munkája mindenekelőtt az Anjouk korának szellemét tükrözi: a gesták hagyatékából lovagvilágot alakított, királyai lovagi erények megtestesítői. Ha Anonymus a keresztény monarha és a keleti kán birodalmi gondolatának egybeforrasztója. Kálti művében a latinos lovagság és a magyar katonai szellem egyesül; ő is a latin-magyar kapcsolatok folytonosságának hirdetője.
„Ott volt, hová a haza érdeke őt parancsolta, ott volt egészen, odaadóan. Ott volt hová a tekintély, a jogos és törvényes tekintély őt kötelezte; ott hiányzott, hol e tekintély elvetése által nemzetének ügyét veszélyeztetve látta. Hazafi volt, ki e nemzet jogos aspiratióival egyesíté a felsőbbség iránti tisztelete. Féltékeny a haza érdekeire, törhetetlen a fensőbbség iránti hódolatban. A dicső régi magyar typus megtestesítése.”
A Katholikus Hetilap 1884. február 14-i számából
A valóban jobboldali történetírás szinte teljes hiányának következtében nagy jelentőségű, hogy felkutassunk, s alaposan megvizsgálunk olyan személyiségeket – jelen esetben a Magyar Apostoli Királyság történelmében –, akik fensőbb ideáinkat jelentős mértékben képviselték.
Borzalom ébred. Borzalom álmodik.
Kitépett szívekben vérzik nemzetünk:
Férgek ülnek törvényt, a nép haldoklik!
Csak a félelem keserű kenyerünk!
Isten látod! Véres az Ég! Halottaink
több ezer éve sírnak, gyermekedért!
Mivé lett, drága néped, meggyalázott Vér!
Ébreszd fel bennünk, amiért születtünk:
Old fel a láncot – DNS-félelem kód -,
a belénk vert hazugság-függőségünk!
Inkább a halál, mint e torz illúzió!
Isten látod! Véres az Ég! Üzen nekünk:
Örökké félni, meg se kell születni,
ha nyakunkon mások gondját kell viselni!
Kitépett szívekben vérzik nemzetünk!
Régi égi Vér a föld szívében sír:
Old fel a láncot! Megdermedt könyörgésünk,
könny lett a lét és jéggé fagyott a szív!
Isten látod! Véres az Ég! Halottaink
több ezer éve sírnak, gyermekedért!
Mivé lett, drága néped, meggyalázott Vér!
1
Földből gyúrnék Madonnát,
legyen benne az ország.
Égetném tűz hevében,
csordulna rá a vérem.
2
Anyaföldünk,
mért csépeltek el frázis-hadarók,
vallani téged mért vált bonyolulttá
hasadó tudatokban?
Miért mondjuk oly ritkán: magyarok,
s ha szívünk melege e szóra
arcunkra veti lángját,
mért vergődünk, gerlék a hurokban?
A patak szülőanyja nem a hegy.
A patak mindég vissza, hazamegy.
Nem bántja sem gát, se szerencse-kegy,
mindég biztos, mert mindég hazamegy.
Nemcsak biztos, de vidám harsogó,
ugródeszkája minden zuhogó.
Mi mind ott voltunk: sorsos testvérek,
Mikor a vér és könnytengeren keresztül
A halott kedvet hozta a hajó:
Megölték, ahogy az élet igéit
Hirdette, vidáman és félelem nélkül:
És eltemették. Évek, emberek, szörnyűségek.
Hiába várnók visszatérni:
Célnak, erőnek, ajándéknak?
Adjátok vissza a búsak barátját
Zsoltárosai, a fordult Időnek.
A toll varázást csodának adta Isten:
Keltsétek életre a Kedvet,
A világnak új evangéliumát.
Be jó is lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban…
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.
(Gloria Dei)
Felkelt, hogy álljon, fejére szállt a Nap.
Mellkasából gyémántos rendjel vert havat.
Bokáján soh'sem látott érmek,kezén
kösöntyűk, álmában csillagok zenélnek,
a fényességes ég felé haladt, az ég
felé haladt. Aztán a bokrok üdvözölték,
madarak közrefogták, erdők hűvösébe
lépett, haladt, haladt, felhők bújtatgatják
mára, a hangja pánsíp, dörömböl
és csuklik a danája, keresztel és temet,
vet és arat, vet és arat. Ne mondd, hogy
láttad, ne mondd, hogy nem láttad, ne
mondd, hogy fogott, vagy nem fogott
halat ! A völgy ölén megáldott, a vízben
térdig áll ott : az ember maradt, az EMBER
MARAD.
Jól tudjuk, van kölcsönhatás a revíziós mozgalom és a magyar kisebbségek szenvedései közt. Minél több ellenszenv gyülemlik fel világszerte a kisantant-államok leleplezett kormányzati moráljával szemben, annál ádázabb bosszúvággyal vetik rá magukat a kezükbe adott magyarságra. A revíziós mozgalom sikereiért könnyekkel és vérrel fizetnek testvéreink túl a trianoni határokon.
A brit parlamenti csoport megalakulása, gróf Bethlen és Eckhardt Tibor angolországi szereplése, sőt Gömbös miniszterelnök római tárgyalásai is, valóságos terror-hullámokat váltottak ki a szomszéd államokban. Úgy látszik, a semmiféle jogérzet és szeméremérzet által nem fegyelmezett kisebbségi politika nem egyéb, mint a jövőtől való félelem kitörése.
Mint kopott koldusok, kik sebüket
mutatják hivalkodva, vagy csonka
törzsüket lóbálják, úgy állunk mi is
véres bánatokkal kántálva és zokogva
az utcán, melyet befútt a szemét,
és nincs, ki egy sóhajt dobna felénk
egy kósza könnyet, egy régi imát, melyben
Isten rejtőzik szavak kiégett üszke alatt
mint parázsló titok.
Ki kérte tőlünk legforróbb percét
álmainknak? – – – –
hogy megalázott szívvel, adakozón
letépjük magunkról vágyunk
rejtett rezzenését, agyunk ködlő villanását,
s szavak hideg kútjába esve
a rengeteg nagy ég alatt
egyedül maradunk, – magunkkal. – – – –
Szeretem én az írókat,
de még jobban az ivókat,
mert azokban sok hazug van,
de ezeknek igazuk van.
Keresik az igazságot,
a mámor, a boldogságot.
Nem találják a világban, –
megtalálják a pohárban.
Igazuk van, mikor isznak:
mikor isznak, nem alkusznak,
mint az írók, mikor írnak,
pusztítói a papírnak.
Mik vagytok ott fenn, fényes csillagok?!
Ti rendületlen, hangtalan nagyok…
Oh, én tudom! magános éjszakánkon
Érezve értem és megértve látom,
Mit nappal nem tudok kimondani:
Ti vagytok Isten gondolatai…
Tudom, mik vagytok, égő csillagok:
Mérhetlen fényes, nagy gondolatok!
Istenem, kedves jó fiúk ők. Finomtapintatúak és melegszívűek
s meg is értenek a finomságaink határain belül és nem találni jobb barátokat.
De mégis, az Isten tudja, Káin nézhetett úgy Ábelre valaha,
ahogy mi nézünk rátok, ti örökidegen furcsa fajta,
ti boldog Ábelek, ti örök gutgesinntek,
kik gyermekszobában nőttetek fel illedelmes jólnevelt fiúkká,
Délután érkezett meg és ajtó előtt letörölte a lábát
A portörlőbe, s egy adomával köszöntött be a szobába,
De mindenki a levesestálba rakta maga elé a lelkét
A tréfa megakadt a levegőben, s fejjel lefelé lógott mint a denevérek.
Egyszer elkezdek írni
és nem hagyom abba
se éjjel, se másnap
s a hetedik napon sem,
mert ki kell végre mernem
magamból a magyar nyarakat,
Ismét fordult egyet az idő kérlelhetetlen kereke, immáron 95 éve kell megidéznünk a trianoni békedekrétumot. S bár az új, az elektronikus Szózat havilap vezércikkeiben, eddig minden évben, számtalan nézőpontot vizsgálva, megemlékeztünk nemzetünknek a mohácsi vereséget is többszörösen meghaladó tragédiájáról, sietek leszögezni: sohasem beszélhetünk róla eleget…
Az alábbi összefoglaló nem vádirat, hanem a tények, az események száraz felsorolása, bemutatása. Így fel kell világosítani mindenkit arról, Trianon nem sorscsapás, nem csak ellenfeleink mohóságának, bosszúvágyának, meggondolatlanságának műve. Így »az sem hasonlít a teljes igazsághoz, mikor sorsunkért csak másokat teszünk felelőssé, és beleéljük magunkat olyasféle kényelmes és olcsó vigasztalódásba, mint a háború [1914-18] után, sőt még a forradalmak után is, mikor minden szerencsétlenségünket hol háborús ellenségeink korlátlan gonoszságával, hol az októberi forradalom és a rákövetkező proletárdiktatúra bűneivel és mulasztásaival magyaráztuk.«
Arra a kérdésre, hogy miért nevezünk egy zeneművet spirituálisnak, transzcendensek vagy szakrálisnak nem adhatunk megnyugtató választ, mert egyrészt annyi összetevő együttes jelenléte szükséges, hogy elemzése időnkbe nem férne bele, másrészt a különböző kultúrák sem egységesek annak megítélésében, hogy milyen normák, elvárások szükségesek egy mindenkit megelégedéssel eltöltő definíció közös elfogadásához, ezért arra szorítkozunk, hogy az érvek-ellenérvek ütköztetéséből és a nehezen megragadható szubjektív világnézeti perspektívából próbáljunk közelebb kerülni a probléma megfogalmazásához.
Előadásom során kísérletet teszek egy olyan összefoglaló séma meghatározásához, mely valamennyire közelebb visz bennünket a probléma megértéséhez, ha nem is feltétlenül a megoldásához, ehhez többek között a kommunikációtudomány, az esztétika, a zenetörténetet, a teológia és a pszichológia segítségére szorítkozom.
Nagy Jenőnének
Ahol laktam,
minden reggel rabok haladtak
hajszolt ütemre, fegyverek között.
Mindig pár furcsa, emberarcú rom,
talpuk alatt sikoltozott a hó,
mögöttük villámlott az őrszurony.
Gombon babrált
és fáradt súllyal meglendült a kéz.
S láttam:
egyik a templom-csúcsra visszanéz.
Aztán sikátor-csendbe fúlt a trapp.
