Be jó is lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban…
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.
(Gloria Dei)
Felkelt, hogy álljon, fejére szállt a Nap.
Mellkasából gyémántos rendjel vert havat.
Bokáján soh'sem látott érmek,kezén
kösöntyűk, álmában csillagok zenélnek,
a fényességes ég felé haladt, az ég
felé haladt. Aztán a bokrok üdvözölték,
madarak közrefogták, erdők hűvösébe
lépett, haladt, haladt, felhők bújtatgatják
mára, a hangja pánsíp, dörömböl
és csuklik a danája, keresztel és temet,
vet és arat, vet és arat. Ne mondd, hogy
láttad, ne mondd, hogy nem láttad, ne
mondd, hogy fogott, vagy nem fogott
halat ! A völgy ölén megáldott, a vízben
térdig áll ott : az ember maradt, az EMBER
MARAD.
Jól tudjuk, van kölcsönhatás a revíziós mozgalom és a magyar kisebbségek szenvedései közt. Minél több ellenszenv gyülemlik fel világszerte a kisantant-államok leleplezett kormányzati moráljával szemben, annál ádázabb bosszúvággyal vetik rá magukat a kezükbe adott magyarságra. A revíziós mozgalom sikereiért könnyekkel és vérrel fizetnek testvéreink túl a trianoni határokon.
A brit parlamenti csoport megalakulása, gróf Bethlen és Eckhardt Tibor angolországi szereplése, sőt Gömbös miniszterelnök római tárgyalásai is, valóságos terror-hullámokat váltottak ki a szomszéd államokban. Úgy látszik, a semmiféle jogérzet és szeméremérzet által nem fegyelmezett kisebbségi politika nem egyéb, mint a jövőtől való félelem kitörése.
Mint kopott koldusok, kik sebüket
mutatják hivalkodva, vagy csonka
törzsüket lóbálják, úgy állunk mi is
véres bánatokkal kántálva és zokogva
az utcán, melyet befútt a szemét,
és nincs, ki egy sóhajt dobna felénk
egy kósza könnyet, egy régi imát, melyben
Isten rejtőzik szavak kiégett üszke alatt
mint parázsló titok.
Ki kérte tőlünk legforróbb percét
álmainknak? – – – –
hogy megalázott szívvel, adakozón
letépjük magunkról vágyunk
rejtett rezzenését, agyunk ködlő villanását,
s szavak hideg kútjába esve
a rengeteg nagy ég alatt
egyedül maradunk, – magunkkal. – – – –
Szeretem én az írókat,
de még jobban az ivókat,
mert azokban sok hazug van,
de ezeknek igazuk van.
Keresik az igazságot,
a mámor, a boldogságot.
Nem találják a világban, –
megtalálják a pohárban.
Igazuk van, mikor isznak:
mikor isznak, nem alkusznak,
mint az írók, mikor írnak,
pusztítói a papírnak.
Mik vagytok ott fenn, fényes csillagok?!
Ti rendületlen, hangtalan nagyok…
Oh, én tudom! magános éjszakánkon
Érezve értem és megértve látom,
Mit nappal nem tudok kimondani:
Ti vagytok Isten gondolatai…
Tudom, mik vagytok, égő csillagok:
Mérhetlen fényes, nagy gondolatok!
Istenem, kedves jó fiúk ők. Finomtapintatúak és melegszívűek
s meg is értenek a finomságaink határain belül és nem találni jobb barátokat.
De mégis, az Isten tudja, Káin nézhetett úgy Ábelre valaha,
ahogy mi nézünk rátok, ti örökidegen furcsa fajta,
ti boldog Ábelek, ti örök gutgesinntek,
kik gyermekszobában nőttetek fel illedelmes jólnevelt fiúkká,
Délután érkezett meg és ajtó előtt letörölte a lábát
A portörlőbe, s egy adomával köszöntött be a szobába,
De mindenki a levesestálba rakta maga elé a lelkét
A tréfa megakadt a levegőben, s fejjel lefelé lógott mint a denevérek.
Egyszer elkezdek írni
és nem hagyom abba
se éjjel, se másnap
s a hetedik napon sem,
mert ki kell végre mernem
magamból a magyar nyarakat,
Ismét fordult egyet az idő kérlelhetetlen kereke, immáron 95 éve kell megidéznünk a trianoni békedekrétumot. S bár az új, az elektronikus Szózat havilap vezércikkeiben, eddig minden évben, számtalan nézőpontot vizsgálva, megemlékeztünk nemzetünknek a mohácsi vereséget is többszörösen meghaladó tragédiájáról, sietek leszögezni: sohasem beszélhetünk róla eleget…
Az alábbi összefoglaló nem vádirat, hanem a tények, az események száraz felsorolása, bemutatása. Így fel kell világosítani mindenkit arról, Trianon nem sorscsapás, nem csak ellenfeleink mohóságának, bosszúvágyának, meggondolatlanságának műve. Így »az sem hasonlít a teljes igazsághoz, mikor sorsunkért csak másokat teszünk felelőssé, és beleéljük magunkat olyasféle kényelmes és olcsó vigasztalódásba, mint a háború [1914-18] után, sőt még a forradalmak után is, mikor minden szerencsétlenségünket hol háborús ellenségeink korlátlan gonoszságával, hol az októberi forradalom és a rákövetkező proletárdiktatúra bűneivel és mulasztásaival magyaráztuk.«
Arra a kérdésre, hogy miért nevezünk egy zeneművet spirituálisnak, transzcendensek vagy szakrálisnak nem adhatunk megnyugtató választ, mert egyrészt annyi összetevő együttes jelenléte szükséges, hogy elemzése időnkbe nem férne bele, másrészt a különböző kultúrák sem egységesek annak megítélésében, hogy milyen normák, elvárások szükségesek egy mindenkit megelégedéssel eltöltő definíció közös elfogadásához, ezért arra szorítkozunk, hogy az érvek-ellenérvek ütköztetéséből és a nehezen megragadható szubjektív világnézeti perspektívából próbáljunk közelebb kerülni a probléma megfogalmazásához.
Előadásom során kísérletet teszek egy olyan összefoglaló séma meghatározásához, mely valamennyire közelebb visz bennünket a probléma megértéséhez, ha nem is feltétlenül a megoldásához, ehhez többek között a kommunikációtudomány, az esztétika, a zenetörténetet, a teológia és a pszichológia segítségére szorítkozom.
Nagy Jenőnének
Ahol laktam,
minden reggel rabok haladtak
hajszolt ütemre, fegyverek között.
Mindig pár furcsa, emberarcú rom,
talpuk alatt sikoltozott a hó,
mögöttük villámlott az őrszurony.
Gombon babrált
és fáradt súllyal meglendült a kéz.
S láttam:
egyik a templom-csúcsra visszanéz.
Aztán sikátor-csendbe fúlt a trapp.
Halomba hordott gyermekcsontokat
Kirakja még a dérmart bokrokat
November tán a nyarat exhumálja
Hogy megmutassa tömegsír az ára
Néhány meleg boldog napunknak is
Most végre látjuk édes volt s hamis
Mint benzintankban csempészett szeszek
Vad kotyvaléka megrészegített
Bár dögszagú volt s aztán hajnalonta
Fény-hányadékát szertezáporozta
Kirókáztuk mi is az olcsó mámort
S megundorodtunk életünk nyarától
Boldog lehet, ki kerülőkkel
dűlőutak mentén,
kertek alatt végül
mégis hazatalál.
Isten! Mivé lesz a Kő is
¾ évszázad után…
mivé szelídülhet a kín,
mivé nemesül a pusztulás?
Mit építhet itt a szenny,
rombol a törvény?
Miféle kór, miféle mákony
hatalma testesül, miféle
önként-halál?
Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése.
Utolsó fény. Sötét november.
Ó, jöjj velem, ne hagyj magamra
a rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni
a korhadó, görbe küllőt,
mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát
árkok szennyében megfürössze.
Már megszorult az ember, mint a vas
a hétköznapok hideg satujában,
szemcséi közt ijesztő, sugaras
nagy tűivel ver át az áram,
ütik az arcát szürke gépek
és jajduló szegek
véresre marják a kiégett
tekinteteket.
Tüzek a szívben és a vasban,
vonagló, elkopott
tagokat tartanak szakadtan
a krokodilpofájú fogók,
kék pengék vicsorítanak a fényben,
rohan a fűrész
elvágni a karom, a térdem,
Ez itt Tömös. A 76-os őrház.
Rajt nagy betűkkel: Timisul de Jos.
Előtte áll vörös-kék sapkadísszel
Marci bácsi, komoly gyergyói székely,
Az itt felejtett vén vasúti őr.
Ez itt Tömös. A 76-os őrház.
Egy rozzant viskó. De rányílt szememben
Az ócska ház most óriásra nő:
Megalázott nagy síró kapuvá.
Jön, tódul rajta búgó síneken
A hegyekből a bocskoros Kelet.
Egyre többször hallani a televízióban, rádióban olyan mondatokat, amelyekben a határozott névelőt erősen hangsúlyozzák, mégpedig úgy, hogy a névelő egybeolvad az utána következő szóval. A médiából vett példák sokaságából álljon itt néhány, amelyek hangzását igyekszem írásban érzékeltetni: „Amagyar cégeknek évekbe telhet, amíg visszaszerzik az orosz piacot.” „Ahíradó végén még egyszer a hírek röviden.” „Agazdák a felvásárlás árai miatt aggódnak.” A hiba a mondaton belül is előfordul: „Szó sincs akilakoltatások felfüggesztéséről.”
A kifordított nadrágzsebből
kiesik egy metafora.
A mindenes fiókban
maréknyi szimbólumot találnak.
Szójátékokat a papírkosárban.
Elvehetik tőlem
– vigyék csak! –
aktáikban ezek az alkatrészek
úgysem funkcionálnak.
Nem vett részt ura őszi-tavaszi,
társaságos hajtóvadászatán;
csak a zsákmány lehúzott bőrét tömte
búzaszalmával hű kulcsár atyám.
Hosszú sorban a kifordított bőrök
padlásgerendán függtek kopaszon;
látni vélem őket és rájuk írva
Buddha jeles mondását olvasom:
úgy látszik – szól –, hogy minden valami,
és mégis minden semmi a világ, –
semmi az isten és semmi az ember,
s minden, kit és mit vak hittel imád…
