„Események mindig
csak bennről jönnek.”
Ady Endre
Dörögve zárult a menny kapuja.
A világ friss sugarakkal szagos volt
s kábult a fű. A Hegyről elfelé
indult éppen a pogány Apostol.
Istentől jött, aki most az embert
pár ezerévre magára hagyta.
S muzsikás szélben imígyen szólt a bölcs:
„Elveszett az ég, de tiétek a föld”.
Búsan gondolok vissza, messze,
Anyám a teknő mögött állt,
Szita csattogott tenyerében,
És hószínű lisztet szitált.
Én mákot törtem a mozsárban,
Segítettem nagy szaporán,
Hogy kalács pirosodjon minél
Előbb a házunk asztalán…
Nézem a televíziót: a szakképzés fontosságáról beszél valaki, miközben egy makulátlanul tiszta, vasalt munkaruhába öltözött fiatalember áll egy bonyolult, nagyméretű gépezet előtt. Megnyom egy zöld gombot, a gép lendületbe jön, s engedelmesen teszi a dolgát… Az alámondott szövegben a szakképzett szóval együtt, mint annak jelentéstani rokonai, egy percen belül elhangzott a szakközépiskolát végzett kifejezés meg a technikus szó is.
Nem is olyan régen a szakképzés az ipari szakmákat gyakorló emberek – cipészek, kőművesek, víz-és gázszerelők, autószerelők stb. – képzését jelentette. Magamban, ha pontosan akarok fogalmazni, a fenti szakmák gyakorlóit eredeti, klasszikus értelemben vett, azaz hagyományosan szakképzett embereknek nevezném. Ők, miután szakmunkás vizsgát tettek, közvetlenül vettek részt vagy a termelésben, azaz a gyártásban, vagy a gépek és berendezések karbantartásában, amely alapvető feltétele a termelésnek.
Sajó Sándor, Reményik Sándor, Mécs László: három, a kommunista- majd liberális- irodalomkritika által feledésre ítélt költő, mindhárman a történelmi Magyarország területén születek, ám szülőföldjük a trianoni diktátum után idegen ország része lett. Alkotásaikban ott a fájdalom, a reményvesztés, de az ellenállás makacssága is. Újbóli felfedezésük időszerű, Sajó Sándor kötetének ezredforduló utáni kiadása, a Mécs László nevét viselő, irodalmi örökségét ápoló társaság megalakulása, Reményik Sándor összegyűjtött verseinek – szintén ezredforduló utáni – idegen nyelvű megjelentetése ezt bizonyítja. Hangjuk őszinte, még ha Reményik kivételével nem mindig mérhető a „kanonizált” magyar líra legnagyobbjaihoz, szavaiknak, gondolataiknak ott kéne visszhangzani minden magyar ember szívében/elméjében.
Fehér-virágos, szűzi ágyon
Szendergett ős urunk: az Eszme.
A homlokát füzér övezte,
S őrizte száz hű gladiátor.
A hódolatunk serpenyője
Színültig telt tömjénnel, ékkel:
Kelettől vemhes, dús mesékkel
Áldoztunk kámzsában előtte.
Bozontos gnómok, alias törpék
A nyoszolyáját összetörték,
S korbácsot fontak szép hajából.
Azóta száműzött az Eszme…
Két vak szem rémítve vádol,
S párnája részvét lágy mohából.
Ismerek minden útkanyart,
Mely anyámhoz visz, hazatart.
A vaksötétben is hiszem,
Hogy nem tévedne el szívem.
Mint az iránytű úgy mutat
Mindig haza és jó utat.
Más irányt nem is keresek,
Mert mágnese a szeretet.
Nem vibrál a tű töve,
Mert anyám annak sarkköve.
ott voltunk igazán együtt
A sárban.
földet mentünknézni
nézni a földet
mit nézni rajta
földet mentünk nézni kompon bánátba
majd egész nap gyalog
kinek a földjét ki is örökölte
sárga volt vagy fekete
kukorica vagy muhar volt benne
vizelni nem mentünk félre az ég alatt
ott voltunk igazán együtt
A sárban.
Voltál te is úgy, hogy a csak bevégzett
Mozdulatot, szót mindjárt visszavond?
De későn, – mert már tudhattad: a végzet
Megindult feléd, s nyugalmadra ront!
Vak harag sarkallt? Szeszély, vagy makacsság?
Mindegy! De szóltál, mozdult a kezed!
S mint Sámson körül: csak romok mutatják,
Hogy vakságod mit is művelhetett.
Csak rajtad múlt és rád vár dús lakás ott!
S most vége! – Jaj, a végzet mély, sötét
Vadonban bősz vad, – aki nem vigyázott:
Bánhatja mind megcsúfolt életét!
Megállok a tél előtt megrontó
teremtőm, nyirkos-véres asszonyvágy,
szenvedélyek futóárka, ó, egy perce is,
de megállok. A Jelenés, a Tapasztalás, a Felismerés
elkerülhetetlen. Dér-kapu, szem-ablaka, jég-öle előtt
megállok; utamat őrzötte félelmes füve-fája, utamat
őrzötte ágas-füttyös-madárdala, utamat őrzötte,
jaj, világnak-örökös-futása. „Eén Istenöm,
mit kelött megeérnem, hogy eéneéköm az eén
férjemet el kelött kisérnyi a harctérre.
eleve kiszakítottan, csendbeborultan
túszként a túlvilági árnyak erős kezén
ősz hajszálak téveteg alkudozásán
metszett tükör előtt önemésztőn
nem igen herseg már föl váratlanul
fénybe testesülésünk homlokmögötti zöldje
mint akik nyársat nyeltek
állunk s várunk: mélyet szeretnénk
lélegezni a bikavér, dörmögő szelekből
s megmotozni a délszaki rüfke bokrokat
Kitűnő cikket olvastam dr.Lükő István egyetemi magántanártól a Magyar Nemzet 2015. január 8-ai számában. A cikk címe Tudós tanárok és tanár tudósok volt, alcíme pedig: Az általánosan művelő iskolák mellett a szakképzés területén is voltak, vannak tudós előadók.
A professzor lejjebb, mint a tudós tanárok egyikét, említi a miskolci Bláthy Ottó Villamosenergia-ipari technikumban tanító Magyari István mérnöktanárt, akinek táblára rajzolt vázlatai, színes ábrái jól szemléltették az éppen soron lévő tudnivalókat. Amikor az aszinkron villamos forgógépek kördiagramját magyarázta, olyan kört rajzolt szabad kézzel, hogy körzővel sem lehetett volna pontosabbat.
milyen nehéz
átmetszett gégével
gyermekéneket dalolni!
ott úsznak hangok
– alattad?
– fölötted?
ott úsznak
szárnysuhogásban
lábszárig buggyanó
szuroksárban
odavarjúhodnak
meg nem született
csontsovány vízek fölé
ott vonszolódnak
csikorulva villamosok
fényes acélkerekén.
valahol halkan hagymát süt egy asszony
hagy engem meghalni s én hagyom hogy meghaljon
érzem az illatát s emlékszem az ízére
kilépek rá és befogad a balkon
magasabban vagyok már mint a galambok
elengedem a bennem élő foglyot
nézem ahogyan megalvad a vére
szerettem mindig és minden bolondot
Zsíros kalap, lyukas cipők tövében
büszkén magaslik egy üveg vörös,
távol vitorlák villognak fehéren,
a Duna háta enyhén lúdbőrös.
Egy meztelen csavargó ül a vízben,
mint napbarnított, meggörbült cövek,
s rongyos gatyáját, ingét mossa híven
szappanként használ csillogó követ.
Bizony vén Bécs külön világ magában
mormoltam, míg a víg mosást csodáltam,
mert Párizsban még nem láttam soha
mosó clochard-t, ott nem lehet tiszta ing…
A pesti Dunánál meg senki sincs,
kinek a napon állna a bora.
Mint szomorú vigéc, ha kialvatlanul és merengve nézi
Rossz üzletét, s tűnődik, hol csinálta a hibát s vajon merre
Spekulált rosszul hangyányi életében, s már az összes vonatokat lekéste:
Úgy ülök könnyűséged alatt, Campanile!
Mondják, szökőévben a halottaknak is szabad bukfencezni.
De én már csak begubózom magam üvegharangom alá és balga
Okossággal hiszem, lassanérő sajt, hogy fényes hazámban nem szemlél
Titkaim után senki, s babrálok ott családi fényképeimmel s gombokkal,
Keserű tejet iszom hozzá, s nem hallom, mint röhögnek az arranyjárók!
Mikor Dancs Pál puskát fogott,
egész Hódfalva zokogott.
A világhoz való jussát
védte, azért fogott puskát.
Oldalra lőtt, előre lőtt,
a főzsandár szivibe lőtt.
Aztán kihátrált a rétre,
s ott halt meg. Hét golyó érte.
Majának
Zárkánk szorító falai közt
fogadkoztunk, öt fiatal,
ha szabadulunk, megnősülünk,
amint lehet, olyan hamar.
Számító bölccsé tett a börtön,
beláttuk valamennyien,
a lányhoz biztos hozomány kell,
erősebb, mint a szerelem!
Szeressetek! – érezzem: igazam van.
Sokszorozzatok közös igazamban.
Szeressetek! – én nem vagyok magányos,
de az igazság csak erővel hatásos,
ha nemcsak bizonyíthat: – meg is óvhat;
amíg mást védek – engem is karolnak.
Szeressetek! – kapjam vissza, mit adtam:
– szerettem elmét faldosó haragban,
Mint őszi köd a sárguló levélre,
Viasz orcádra gyász-lárva borul,
S csukott szemekkel, mozdulatlanul
Halotti maszkban vársz az ébredésre!…
Bánat-selyemből szőtt báb-kripta mélye
Ölel – s te némán álmodol, Magyar!
De élni vágyol, – büszke fiatal
Testet akarsz a régiért cserébe!…
A cím első hallatára föltett kérdés: Mi közünk az írekhez? Pedig az írek a magyar reformkorban már a magyar politikai-szociológiai gondolkodás középpontjában álltak – ezt bizonyítja a fiatal Eötvös József 1840-es tanulmánya1. Később, a 19. század második felében az írek számára Deák Ferenc politikai ténykedése és a kiegyezés (valamint a dualista állam) eszményi példa volt.
Az írek
Az ír példát azért választottam, mert az íreknél az identitás-tudatnak legalább akkora jelentősége van, mint nálunk. Nem kívánok részletesen belebonyolódni az ír történelembe2, csak annyit jegyeznék meg, hogy az Ír Királyság meghódítása, az írek lakta terület szétszakítása óta sokkal fontosabb és súlyosabb kérdés ez, mint a magyar trianoni komplexus. Ajánlom olvasni Richard Kearny Újkelták és modern írek című dolgozatát3. A komoly összefoglaláshoz hozzáfűznék egy jellegzetes, a magyaréhoz hasonlító magatartást.
