Egy nagy élet közelről, páter Bangha Béla SJ.

- Nyitrától az örökkévalóságig -

Hetvenhét éve hunyt el páter Bangha Béla SJ [*Nyitra, 1880. november 16. – †Budapest, 1940, április 29.] szerzetes, 1895-ben lépett a jezsuita rendbe, 1909-ben szentelték pappá. (1)

    A rákosista-kádárista kommunizmus idején azért agyonhallgatott és „klerikális reakciósnak, antiszemita fasisztának” bélyegzett szerzetes, mert Ő volt Magyarország sajtóapostola”, és „a Trianon utáni keresztény Budapest szellemi atyja, legenergikusabb kialakítója” [Szekfű Gyula], a magyar keresztény sajtót szinte egy személyben megteremtő és összefogó. Katolikus hitszónok, a magyar kultúra apostola, aki tevékenységének újbóli megismerése mindmáig sajnálatosan várat magára 27 évvel a rendszerváltás utáni magyar-keresztény közvéleményben. Bangha Bélának elévülhetetlen és elvitathatatlan érdeme marad meg századok múlva is, hogy a katolikus sajtó gondolatát elindította hazánkban a liberális, tradíció és vallásellenes vörös mocsokkal fertőző legnehezebb időkben, és a legválságosabb körülmények közepette is működtette.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Zemplén [IX. rész]

Hazánk északkeleti részében fekvő vármegye volt, területe hatezer háromszáz négyzetkilométer, lakónak száma 1891-ben kereken háromszázezer lélek. Népessége csak lassan növekedett, elsősorban az Amerikába való kivándorlás miatt. A lakosok közel fele volt magyar, harminchat százaléka szlovák, tíz százaléka rutén és öt százaléka német. Felekezet szerint vegyes megye volt, bő egyharmad lévén római katolikus, közel egyharmad görög katolikus, húsz százalék református, tíz százalék izraelita és két százalék evangélikus.

    Zemplén vármegye tíz járásra oszlott, városa a millenniumkor nem volt, a lakók huszonnégy nagy- és négyszázharminc kisközségben éltek. A községek általában kicsinyek voltak, kétezernél többen csak huszonkettőben laktak. A legnépesebbek voltak a székhely Sátoraljaújhely tizenháromezer, Sárospatak bő hatezer, Tokaj ötezer, Nagymihály négyezerötszáz, Szerencs és Tőketerebes négyezer lakossal.

    A vármegye közművelődése nem volt kedvező, a lakosság fele nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek harmada nem járt iskolába. A vármegyébe összesen közel ötszáz tanintézet volt, közte egy jogakadémia és egy hittani intézet, két gimnázium, egy vincellérképző intézet, tizenegy ipari és kereskedelmi iskola, egy tanítóképző intézet, egy polgári iskola, több mint négyszáz elemi népiskola, huszonnégy kisdedóvó és egy börtöniskola. Nevezetes intézet volt a homonnai műfaragó-iskola. A szellemi élet Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen központosult.

Mezei Gábor: Magyarok énekelnek

Este, hivatali munka, irodazárás, napi elfoglaltság után, kissé fáradtan, de lelkesedéssel és csillogó szemmel jönnek össze az énekkar tagjai, férfiak és nők, fiatalemberek és leányok a próbára. A szűk pozsonyi utcák valamelyikének egyik házában, hol itt, hol ott, ahogy adódik, és ahogyan a lehetőségek megengedik. Nem könnyű dolog az, ebben a felforgatott, zaklatott világban időt szakítani még az ilyen tevékenységre is. Idegek kellenek hozzá meg akarat és egy nagy adag idealizmus. Összeállnak a férfiak vagy a nők, előveszik a kottát, a karnagy emelt kézzel megadja a jelt a kezdésre, felhangzik az ének, a dal.

    Odakint rikkancsok futnak végig az utcán az esti lappal, amely tele van nagy eseményekkel. S nagy események történnek idebenn is a nők és a férfiak lelkében, amikor száll ajkukról az ősi, a primitív, népi dal, a meztelen ének, amelynek csírája talán még valahol Ázsiában fogamzott meg. A lelkek megfürdenek a népiség forrásában, az arcok kigyulladnak, önmagára talál mindenik ezen a hétköznapi énekkari próbán. Nem danászás folyik itt, dalárdázás török imával, szerenáddal, hatásos tremolókkal, sem cigányos kocsmai magyar nótázás, hanem több és jobb: kultúrmunka.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Bereg [VIII. rész]

Magyarország régi Tiszán inneni kerületének egyik megyéje az ország északkeleti határszélén, háromezer-hétszáz négyzetkilométeren. Határai északon Galícia, keleten Máramaros és Ugocsa megye, délen Szatmár, nyugaton Szabolcs és Ung megye voltak. A vidék északi fele hegyes, dél felé ellenben enyhén ereszkedő dombokkal az Alföldbe megy át. A keleti Beszkidek főgerince meredek bástya gyanánt emelkedik a megye legészakibb részében, ezerháromszáz-ezernégyszáz méter magas csúcsával az ország egykori határát jelöli, amelyet a Vereckei-hágó 745 méternyire bevág.

    A hegyekből alárohanó patakok vitéz a Tiszába ömlő Latorca és Borsova gyűjti magába. Maga a Tisza Csetfalvától Kis-Lónyáig Bereg határát képezi. Ásványos kincsekben a megye hegyei szegények, jelentősége csak a munkácsi gróf Schönborn-féle vasbányának és a beregszászi és nagymuzsalyi timsó-bányáknak volt, a beregszászi aranyteléreket a millennium idején már nem bányászták. Annál gazdagabb volt a megye ásványos forrásokban s gyógyfürdőkben. Leghíresebb a hársfalvai savanyúvíz, továbbá a szinyáki kénfürdő, de jó ásványos források fakadtak még Szolyván, Szolocsinán, Polenán, Paulován, Ploszkán, Olenyován, Zánykán és Iványiban.

    Bereg lakóinak száma 1891-ben száznyolcvanezer volt, évi közel kétszázalékos szaporulattal, aminek következtében a létszám 1914-re elérte a negyedmillió főt, ám még így is az ország egyik legritkábban lakott megyéje maradt. A millennium idején a lakosság 43 százaléka volt magyar, negyvenhat százaléka rutén, 11 százaléka német, a románok és szlovákok aránya együtt sem érte el az egy százalékot.

Szakács Gábor: A stroke és a rovásírás

Egy könyv, cikk, zenemű akkor fejti ki hatását leghasznosabban, ha műfaján belül gondolatokat ébreszt, tanácsokat ad. Célját úgy éri el leginkább, ha szerzői saját örömteli, vagy keserű, de mindenképp tanulságos tapasztalataikat osztják meg másokkal. Ezt általában nem szívesen teszik, attól tartva, hogy a róluk addig alkotott képet árnyaltabb, esetleg kimondottan kedvezőtlen színben tüntetik fel. Pedig éppen az teszi őket hitelessé, ha nem mások elmondásaiból, történeteiből válogatnak szemléletüknek megfelelően, hanem saját életükből merítenek. E sorok írója 2013 májusában súlyos stroke-kal került kórházba.

    A betegség akár egyidősnek is tekinthető az emberiséggel, még ha kiváltó okát annak idején nem ismerték. A szélütés elnevezés nem túl régi, csak 1797-ben írták így először, előtte a gutaütés terjedt el, ami ebben az alakban a Biblia Apostolok cselekedeti [9:32,33,34.] című fejezetében is olvasható. A gutaütéssel évek óta ágyban fekvő Éneást Jézus gyógyította meg, ami természetesen csodának számított akkoriban.

    E tájékoztatónak nem célja a betegség részletes orvos-szakmai leírása, gyógykezelése, csupán egyetlen, de saját tapasztalatom szerint a részleges gyógyulás meghatározó részletére hívja fel a figyelmet.

    Két kifejezést már az elején külön kell választanunk! Az orvostudomány agyvérzésnek nevezi, amikor az említett testrészben az ér megreped, szélütésnek, gutaütésnek pedig, ha érelzáródás következtében az agy vérellátása csökken. Bár súlyos esetben mindkettő okozhat halált is - ennek bizonyítására számos világhírű személyiség esetét lehetne említeni -, a másodikra inkább a testrészek teljes vagy egyes részeinek bénulása jellemző. Mindkét betegség az életévek során többször ismétlődhet.  

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Nyitra [VII. rész]

Magyarország északnyugati részén, az egykori Alsó-Magyarországon fekvő megye, területe ötezer-hétszáz négyzetkilométer, lakóinak száma 1891-ben közel négyszázezer lélek volt. A lakosok tizenhét százaléka volt magyar, kilenc százaléka német és hetvenhárom százaléka szlovák, a többi egyéb nemzetiségű. A magyarság a Vágvölgy legdélibb részeit, a Vág és Nyitra völgyei közti déli területeket lakta, és csupán a Nyitra völgyében nyomult fel Nyitra városánál is magasabbra, de közte szlovák szigetek voltak. A privigyei járás németjei talán a XIV. században vándoroltak be, valószínűleg bányaművelés céljából.

    A vármegye tizenkét járásában volt három rendezett tanácsú város, harmincnyolc nagy- és közel négyszáz kisközség. A községek általában véve középnagyságúak voltak, kétezernél többen negyven településen laktak, legtöbben a székhely Nyitrán (tizennégyezer), Érsekújváron (tizenegyezer), Miaván (tízezer), Galgócon (hétezer), Óturán, Holicson és Brezován (hat-hatezer) és Vágújhelyen (ötezer fő).

    A megye közművelődése átlagosnak volt mondható, a férfiak negyede, a nők harmada volt analfabéta, a tanköteles gyerekek tíz százaléka nem járt iskolába. Nyitra területén ötszáznegyven iskola volt, közte négy hittani intézet, öt középiskola, tizenhat ipari és kereskedelmi iskola, kilenc polgári, egy felső nép- és négyszázhatvan elemi iskola, továbbá negyvennégy kisdedóvó és egy börtöniskola. A tanítási nyelv kétszáztíz iskolában volt magyar, hétben német, százhatvanhétben szlovák, kilencvennégyben magyar és szlovák, és egyben magyar és német. A közművelődés központja Nyitra és Érsekújvár volt.

Vasi Szabó János: Újabb jegyzetek a fantasztikus irodalomról

A patkány nemzetség (Czakó Gábor két antiutópiájáról)

Czakó Gábor 1942-ben született Decsen. 1961-65 között a Pécsi Tudományegyetem hallgatója. 1965-1972 között jogászként dolgozott. Szerkesztője volt a hetvenes-nyolcvanas években az Új Tükör, Mozgó Világ, Négy Évszak, Igen című lapoknak. A rendszerváltás után a Magyar Szemlének (1992-98). Számos regényt írt, drámái a Van itthon krumpli?, novellái az Emberkert című kötetekben jelentek meg.
A Duna Televízióban hosszan futó Beavatás című tévés esszésorozatát a katolicizmus kultúrköréhez tartozó szellemiség jellemzi. Ez a szellemiség művei többségében is erőteljesen jelen van. A másik jellemzője, a stílusok váltogatása: írt antiutópiától a rémmesén át gyilkos szatíráig sok mindent. Jelentős műve a szócikkekkel operáló – Temesi Ferenc Por című regényét idéző – Magyar-magyar nagyszótár.
Közéleti szereplése is markáns: az öszödi-beszéd után kirobbant tüntetések egyik szónoka, tagja és szóvivője a Sánta Kutya díjat odaítélő kuratóriumnak.
2011-ben irodalmi munkásságáért Kossuth-díjat kapott.

I.
Az Eufémia utolsó heteinek hiteles története Déry Tibor G.A.úr X-ben című híres regényének nyomdokain halad. Indítása egy másik „klasszikus”, a korai Mézga család rajzfilm sorozatot idéző: „… Bús János tetőfedő barátomtól kaptam. János épp Ágnes lányát látogatta meg a munkahelyén, a Nyelvtudományi Intézetben, amikor betört a fordítógép termének üvegablaka, es egy fémdoboz hullott elébük. A doboz összetört.”

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Bars [VI. rész]

Magyarország dunáninneni részének (tudniillik a hódoltság idején ideiglenes fővárosból, Pozsonyból nézve – lásd Dunántúl) egyik megyéje megyéje, mely a Garam két partján terült el. Nyugaton és északon Nyitra, Keleten Zólyom és Hont, délen Komárom és Esztergom vármegye határolta. Kiterjedése kétezerhétszáz négyzetkilométer, tehát a kisebbek közül való volt. Legnagyobb részt hegyes megye, melyet a Garam és Nyitra folyók szelnek. A két folyó közt emelkedő, a megye túlnyomó részét elfoglaló hegységeket a Kárpátok Nagy-Fátra láncolatához számítjuk. Ehhez Aranyosmarót és Szentbenedek vidékétől kezdve dél felé alacsony dombvidék csatlakozik, mely túlnyomóan földművelésre alkalmas, míg a többi hegységeket nagyobbára sűrű erdők borítják, a magasabbakon hegyi legelők és rétek is előfordulnak.

    Bars hegyei ásványos kincsekben bővelkednek. Ezek közül különösen a Körmöcbányán kitermelt arany és ezüst volt országos jelentőségű, bár az előző századfordulóra a bányák már erősen kimerültek. A megye ásványos forrásai közül a vihnyei és a szklenói említendő, mindkettő országos hírű fürdőhely volt.

    Barsot 1891-ben százötvenháromezer fő lakta, kik száma 1914-re száznyolcvanezer főre növekedett. A millennium idején a lakosok ötvenhét százaléka volt szlovák, harmincegy százaléka magyar, tizenkét százaléka német. A magyar-szlovák nyelvhatár lényegében derékban vágta ketté a megyét, a magyarság Verebélytől és Lévától délre lakott tömegesen, a szlovákok inkább a hegyvidéket népesítették be, a németek pedig két etnikai szigetet alkottak Körmöcbányán és Nagymezőn.

Szentimrei Jenő: Az erdélyi irodalom múltja

Sok vitát állott a kérdés: lehet-e, szabad-e erdélyi magyar irodalomról beszélni, mint önálló kisebbség-nemzeti megnyilvánulásról? Lehet-e, szabad-e az egyetemes magyar irodalomban, politikai országhatárok mentén leválasztó vonalakat húzni s beszélni külön erdélyi, külön vajdasági, külön szlovákiai és külön anyaországi irodalomról?

    Telnek az évek és megadták a választ kérdezés nélkül

    Salamoni választ adtak: igenis, meg nem is.

    A három utódállamba szakadt magyarság irodalmi megnyilatkozásait nem lehet azonos szempontok szerint elbírálni. Erdélynek önálló történelmi múltja van, önmagából kiinduló és önmagát kiszolgálni óhajtó irodalmi törekvésekkel. Ez a vonal csak megtört néhány évtizedre, de a néplélekben és a népi költészeti termékekben a folytonosság tagadhatatlan. Nyírő József, vagy Tamási Áron – és itt azért említjük név szerint éppen őket, mert bennük kristályosodik ki a népi alapra építő erdélyi magyar író fajképe – egyenesebb ági leszármazottjai Mikes Kelemennek és Petelei Istvánnak, mint Mikszáth Kálmán, vagy Móra Ferenc, akiknek ősökért Gyöngyösy Istvánhoz, vagy Vas Gerebenhez kell visszanyúlniuk inkább. Ez a hasonlat világítja átlátszóvá az eltelt két évszázad salamoni döntését. Lehet külön erdélyi irodalomról beszélni, mert nem vitás, hogy létezik különös erdélyi szín az irodalmi nyelvben. Létezik különös erdélyi népi karakter, amelyet egy népcsoport különleges történeti élete alakított ki ilyenné, vagy olyanná. Léteznek erdélyi hagyományok az írói előadás módjában a tárgyválasztástól, annak beállításától elkezdve egészen a szerkezeti és iránytani megoldásokig.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Abauj-Torna [V. rész]

A történelmi Magyarország észak-keleti részén elterülő megye, kiterjedése közel háromezer-háromszáz négyzetkilométer. Fő folyója a Hernád, amely széles völgymedencében folyik, hasonlóan a másik jelentős folyóhoz, a Bódvához. A megyében dombvidék és hegység is megtalálható, a legmagasabb csúcs a Kloptanya, 1153 méterrel a tengerszint felett.

    A megye hat járásra oszlott. Az egykori Torna megye alkotta a tornai járást, Torna székhellyel, a csereháti járásnak Szepsi volt a székhelye, a kassainak, a füzérinek, a göncinek és a szikszóinak a névadó település.

    A megyének a millennium idején 180 ezer lakosa volt (1414-43 ez a szám kétszázezer fölé emelkedett), közülük 120 ezer magyar, 10 ezer német, 48 ezer szlovák s 2500 rutén. Foglalkozásuk szerint túlnyomóan földművesek és állattenyésztők voltak; a kereskedelem fő tárgyai a gabona, bor és bányatermékek.    

    Története

    Abauj és Torna 1782-ig két külön megyét képezett. A kettő közül Torna az ország legkisebb megyéje volt a maga 612 négyzetkilométerével, benne egyetlen város sem volt található, székhelye, Torna is csupán község volt. II. József közigazgatási reformjai során az apró megyét Abaujjal egyesítették, ám később újra különváltak. A szabadságharc leverése után az osztrák kormány egyesítette a két megyét másodszor, de az alkotmányos élet beálltával ismét különszakadtak.

Mihályi Molnár László: Két pogány közt reménységgel

/előadás a Magyarok IX. Világkongresszusán/

     A népnek, amelynek nincsenek álmai, nem lesz jövőképe sem. Persze nem elképzelt múltat, hanem jövőt kell álmodni. Az álmodó természetesen (ellentétben az álmodozóval) tudatosítja helyét és helyzetét is a világban, amihez hiteles ismeretekkel kell rendelkeznie a múltról és a jelen viszonyokról.

     S ha jól figyelünk, láthatjuk, most dől el, hogy vajon a nemzetek Európája vagy a birkanépek és csordanépek Európája felé haladunk tovább. Immár nyilvánvaló, hogy a népek álmait tudatosan, szervezetten és a liberalizmus köntösében rejtőzködő pénzvilág támogatásával mérgezik és bomlasztják. Ez zajlik akkor is, amikor népeket, nemzeteket, vallásokat és felekezeteket uszítanak egymásra. Mert az önismeretét, önértékelését, öntudatát vagyis egész önbecsülését vesztett népeket könnyű jámbor birkává vagy terelhető csordává alázni.

   Ezért kellett kirobbantani két világháborút (és sok helyi konfliktust is) a XX. században, amelyek a pénzuralmi háttérhatalom akarata és támogatása nélkül aligha valósulhattak volna meg. És a béketárgyalásoknak nevezett területrablások és fosztogatások éppen ennek a bűnszövetkezetnek a szándékait tükrözik és igazolják. Ám ahogyan Zrínyi a török megszállás idején nevén nevezte a dolgokat, úgy kell nekünk is lelepleznünk, azonosítanunk a megszállókat, istentagadó uzsorásokat, az országrablások haszonélvezőit és cinkosaikat: a hazaárulókat és nemzetvesztőket. Árulókkal és cinkosaikkal nem kell és nem szabad alkudozni! Ez nem megosztás, hanem megtisztítás!

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Szabolcs [IV. rész]

Az Alföld észak-keleti részének egyik vármegyéje, terülte közel ötezer négyzetkilométer volt, lakóinak száma 1891-ben kétszázötvenezer fő, kilencvenhat százalék magyar, három százalék szlovák, valamint néhányszáz német, rutén, román és egyéb nemzetiségű. Vallási szempontból kevert megye volt, lévén a népesség negyven százaléka református, huszonhat római katolikus, közel húsz görög keleti, nyolc izraelita és hat százalék evangélikus.

    Szabolcs vármegye hét járásra oszlott, és volt benne egy rendezett tanácsú város, továbbá ötven nagy- és nyolcvanhárom kisközség, valamint hatszázkilencven puszta és telep. A települések többnyire népesek voltak, kétezernél többen harminchatban laktak. A legnépesebb volt a székhely, Nyíregyháza huszonhétezer lakossal, Tiszapolgáron kilencezren, Újfehértón nyolcezren, Szentmihályon hétezren, Kisvárdán hatezer-ötszázan, Nagykállón ötezer-ötszázan és Nyírbátorban ötezren laktak.

    A közművelődést illetően a vármegye eléggé hátra maradt, a hat éven felüli lakosság közel fele sem írni, sem olvasni nem tudott, és a tanköteles gyermekek tizenhat százaléka nem járt iskolába. A vármegye területén háromszázötven iskola volt, közte egy görög katolikus hittani intézet (Máriapócs), egy evangélikus főgimnázium (Nyíregyháza), egy reáliskola (Nagykálló), nyolc ipari és kereskedelmi iskola, egy polgári iskola, háromszázhúsz elemi népiskola, tizenhét kisdedóvó, egy árvaház és egy börtöniskola.

Friedrich Klára: A székely-magyar rovásírás kőkori előzményei, mint a Kárpát-medencei őshaza bizonyítékai

A magyar rovásírás betűivel alakilag azonos jeleket már a kőkortól ismerünk a Kárpát-medencében. Ez az alapja annak a feltételezésemnek, hogy a magyarság kárpát-medencei ősnép. Ezt Magyar Adorján a néprajzi kutatások alapján vetette fel, jómagam az írásemlékekkel - melyek egyúttal nyelvemlékek is - igyekszem alátámasztani. Itt ezeknek csupán a töredékét van hely bemutatni. Bár a kőkori jeleknek a hangértékében nem lehetünk biztosak, de az alakilag azonos betűk többségét folyamatosan, a mai napig használjuk, székely-magyar rovásírás néven.

A tudományosság szerint egy jelsor hangértékeit és nyelvi hovatartozását akkor tudjuk csak megállapítani, ha a jelsorból értelmes olvasatot kapunk. Ennek megfelel a bajóti és a kisunyomi felirat, de a Bánáti (Tordos-Vinca) műveltséghez tartozó több felirat is. Ezért feltételezhetjük, hogy rovásírásunk leszármazottja ezeknek a kőkori írásjegyeknek.

Erre nem csak a jelek alaki azonossága, a néhány magyarul olvasható szó, hanem a szinte kizárólag csak a magyar rovásírásra jellemző összerovások (ligaturák) jogosítanak fel.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Liptó [III. rész]

Az északi országrész egyik leghegyesebb vármegyéje volt, 1891-ben hetvenhétezer lakossal. A csökkenő lakosságú vármegyék közé tartozott, lakóinak száma húsz év alatt kétezerrel lett kevesebb, elsősorban az Amerika felé irányuló kivándorlás miatt. A lakosok két százaléka volt magyar, három százaléka német és kilencvennégy százaléka szlovák. A vérmegyében volt hat nagyközség (város egy sem), százhárom kisközség és kilencvenhárom puszta és telep. A községek általában kicsinyek voltak, a legnépesebb Rózsahegy hétezer és a székhely Liptószentmiklós háromezer lakossal.

    A megye közművelődése a jobbak közé tartozott, a hat éven felüli népességben a férfiak háromnegyede, a nők hatvan százaléka tudott írni, olvasni, és a tanköteles gyermekeknek csak tizennégy százaléka nem járt iskolába. A vármegye területén összesen száztizennyolc iskola volt, közte egy gimnázium, egy erdőőri szakiskola, két ipari és kereskedelmi iskola, három polgári iskola, százkét elemi iskola, nyolc kisdedóvó és egy börtöniskola.

Törőcsik Attila: Az emberi közösségek történelmi változásai

A tanulmány célja, hogy áttekintést adjon az emberek által létrehozott csoportszerkezetekről, azok változásairól az emberi történelem során a tradicionális közösségektől az úgynevezett virtuális közösségekig, melyek közös attribútuma az identitástudat, a valahova tartozás kényszere. E rövid utazás során feltárulnak olyan társadalomszerkezeti, viselkedési mintázatok, melyek segítséget nyújthatnak annak megértésében, hogy a jelenlegi – gyakori szóhasználattal élve - elhidegült emberi kapcsolatok miként váltak a mindennapok részeivé. A közösségi lét, ami az embert segítette a túlélésben, valamint bolygónk meghódításában, annak elkorcsosult módosulása ma miként hat a jövőbeli létformánkra. Minden közösség alapja a kommunikáció, melynek átalakulása magával hozza az emberi csoportok közötti viszonyok átrendeződését is, így vizsgálatunkat ezen keresztül folytatjuk.

Vasi Szabó János: Szent játék vagy profán játszadozás?

    Gondolatok Pete László Miklós új kötetéről

Nagy fába vágja a literátor a fejszéjét, ha manapság a szépirodalom legrégibb szegmensével, a lírával foglalkozó elméleti kötet írásába kezd. Márpedig Pete László Miklós fent nevezett vaskos könyve egyszerre tanulmány, bölcselettudományos értekezés és alapos verselemzés halmaza. Nyilván ilyen erőpróbáló munkába nem kezd bele senki megfelelő képzettség, szépirodalmi tapasztalat és tárgyismeret híján.

    Pete László Miklós a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán, magyar szakon végezett, később pedig a Színház és Filmművészeti Egyetemen drámatanári végzettséget szerezett, korábban már volt egy magyar-történelem szakos tanárképző főiskolai diplomája is. Több könyve jelent meg nyomtatott és elektronikus formában, huszonnégy színházi bemutatón szerepelt különféle minőségekben (szerző, forgatókönyvíró stb.). Az első nem amatőr bemutatója 1997 őszén volt az óbudai Térszínházban.

Káloczi Kálmán: BADACSONY név eredete, legendái és az örökség

Lokálpatriótaként és a helytörténet kutatójaként hosszan kerestem szülőhelyem különös, tanúságtevő, áldott bazaltos magaslatának, Badacsonynak titkát. Kutattam a forrásokat ebben a földrajzi környezetben, az itt valaha megjelent kultúrák különböző rétegeiben, amelyeknek alapján eldönthető a Badacsony földrajzi név ezen belül hegynév, vagy helynév esetleg tájnév.
    Honnan eredeztethető az elnevezés, mely kultúra volt meghatározó a névadásban. Vajon milyen hatások, módosítások érték, mind hangalakjában, mind jelentésében az idők folyamán. Írásomban ezeket szeretném végig elemezni, természetesen a nyelvész, a történész szakmai tézisek, vélemények és állítások állandó szem előtt tartásával.

Történelmi előzmények

     A Kárpát-medencébe a honfoglaló magyarok a IX. században, jelentős számban találtak a Balaton környékén különböző népcsoportokat.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Sáros [II. rész]

Hazánk északkeleti határán fekvő vármegye volt, területe háromezer-nyolcszáz négyzetkilométer, amely hat járásra oszlott. Volt benne három rendezett tanácsú város, két nagy- és háromszáznyolcvan kisközség, tovább százhúsz puszta és telep. A községek általában véve kicsinyek voltak, kétezernél többen csak a három városban, továbbá Nagysárosban és Zborón laktak, a legnépesebb a székely Eperjes volt tízezer lakossal. A vármegye lakóinak száma 1891-ben százhetvenezer lélek volt, a többi vármegyétől eltérően csökkenő, elsősorban Amerikába vándorlás miatt. A lakosok három százaléka volt magyar, hét százaléka német, hatvanhét százaléka szlovák és huszonegy százaléka rutén. A magyarság csak a városokban élt.

    Sáros földje általában hegyes-völgyes, hegycsoportjai közé csak egyes nagyobb völgyek nyúlnak be, mint a Hernád, Tarca, Tapoly és Onvada völgye, melyek közül csak a Tarcáé tágul szélesebb lapállyá. A Kárpátok vonulata itt nem tör nagy magasságokba, a legmagasabb csúcsok sem haladják meg az ezerkétszáz métert.

Vasi Szabó János: Ez meg az a fantasztikus irodalomról

Az el nem dobott macskakő [Lengyel Péter sci fi írásai]

Lengyel Péter 1939-ben született Budapesten, eredeti neve Merényi Péter. Édesapja Merényi Endre hadifogságban halt meg 1943-ban. Lengyel Sándor vegyész fogadta örökbe, az ő nevét vette fel. Iskoláit a fővárosban és Veszprémben végezte. (Ekkor írta első novelláját.) 1962-ben az ELTE BTK spanyol-olasz szakán szerzett diplomát, 1963-64 közt egyetemi lektor Havannában. 1965-ben adja ki első írását, 1967-ben megjelent első novelláskötete a Két sötétedés. 1969-ben megírja sci fi regényét az Ogg második bolygóját. Megnősül, két gyermeke születik. Az 1970-es Mellékszereplők című regényét betiltották, évtized múltán jelenhetett meg. 1978-ban a Cseréptörés című regényt viszont kiadták. A nyolcvanas évek derekán a Rondó című novella-válogatás addigi pályáját összefoglaló alkotás. 1988-ban híres Macskakő című könyve is elkészült. (Angolra is lefordították.) Majd a Holnapelőtt című „nem-regény”. Az 1993-as Búcsú című könyvének „társszerzője” tragikusan korán elhunyt édesapja, Merényi Endre. Díjai közül a legjelentősebbek: 1983 József A.-,1999 Márai-,2010 Kossuth-díj.
Lengyel Péter macskakőszerű életművének egyik, nem jelentéktelen, lapja a fantasztikum.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Máramaros [I. rész]

Magyarország keleti részének egyik legnagyobb megyéje volt, területe bő tízezer négyzetkilométer. 1891-ben kétszázhetvenezren lakták, és a lakosság évente közel egy százalékkal szaporodott (1910-re meghaladta a háromszázötvenezret), mégis Csík után hazánk legritkábban lakott megyéje volt. A megye kilenc járásra oszlott, egyetlen városa a megyeszékhely, Máramarossziget volt. A községek általában középnagyságúak voltak, helyenként kifejezetten nagyok, negyvenben laktak kétezernél többen. A legnépesebb település a megyeszékhely volt, tizenhétezer lakossal, azt követte Kőrösmező nyolcezer, Huszt hétezerötszáz, Felsővissó, Borsa és Rahó hatezer lakossal.

    A vármegye lakosságának tizenkét százaléka volt magyar, tizenhét százalék német (többségük izraelita), huszonegy százalék román és negyvenhat százalék rutén. A magyarság csak a régi öt koronavárosban: Szigeten, Técsőn, Huszton, Visken és Hosszúmezőnk élt nagyobb számban, egyébként más nemzetiségekkel keverve. A románok leginkább az izavölgyi, szigeti és visói, a rutének a huszti, ökörmezői, taracvizi, técsői és tiszavölgyi járásban éltek.