A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Tolna [XXXIV. rész]

64 varmegyeTolna vármegye hazánk dunántúli részében fekszik. Az egykori vármegye határai északon Veszprém és Fejér, nyugaton Somogy, délen Baranya, keleten Pelst-Pilis-Solt-Kiskun és Bács-Bodrog határolta, utóbbiak felé a Duna képezi a határt. Területe 3643,26 km2 volt, melyen lapályos és dombos vidékek váltakoznak. Keleti és Duna-melléki része sík, ennek legdélibb része a Sárköz. Ettől közvetlenül nyugatra, a Sárvíz mentén a Szekszárdi dombcsoport terül el, ettől délnyugatra a Mecsek nyúlványai a baranyai határon az Ördöghegy 594 méteres magasságáig emelkednek. A Kapos és Sió által határolt dombvidéket nagyobb völgyek több részre tagolják. Kisebb és szétdaraboltabb a Kapostól a somogyi határig elterülő dombvidék, melyet tágas és termékeny völgyek választanak el egymástól, és azok mindegyikének megvan a maga folyója. A Duna csak a vármegye keleti határát mossa, legjelentékenyebb mellékvize a végig csatornázott Sárvíz. A Sárvízzel mintegy 45 km-nyi hosszúságban párhuzamosan és tőle legtöbbnyire csak 1 km-nyi távolságban folyik a Sió-csatorna, mely a Sió folyónak a Kapossal való egyesüléséből jött létre és Agárdnál torkollik a Sárvízbe. A szintén csatornázott Kapos a vármegye északi határán ömlik a Sióba. A terjedelmes mocsarak lecsapolása, a Sió-, Kapos-, és Sárvíz-csatorna kiépítése folytán hatalmas terület vált termővé, így az előző századfordulóra már csak a Duna mentén maradtak mocsaras térségek.

    A közlekedés egyik fő tényezője a Duna volt, de vasútvonalak több irányban is futottak a vármegye területén. A vármegyének csak 91 km-nyi állami útja volt, a törvényhatósági és községi utak nagy része kiépítetlen volt.

    1891-ben 151,098 lakosa volt, mihez még 539 főnyi katonaság is járult, így a vármegye a sűrűbben népesített vármegyék közé tartozott. A lakosok közt ekkor 169,346 (67,2%) magyar, 80,114 (31,8%) német, 769 tót, 266 oláh, 1048 szerb és 555 egyéb nemzetiségű volt. A közműlelődés állapota elég kedvező volt, a hat éven felüli férfinépességnek 18,1, míg a női népességnek 26%-a nem tudott sem írni, sem olvasni, a tanköteles gyermekeknek 8%-a nem járt iskolába. A vármegye területén összesen 288 tanintézet volt: 2 gimnázium (Bonyhádon evangélikus, Gyönkön református algimnázium), e szőlészeti és kertészeti tanfolyam, 8 ipari és kereskedelmi, 3 polgári iskola, 288 elemi népiskola, 45 kisdedóvó és 1 börtöniskola. A népiskolai tanítók 88%-a okleveles volt.

    A lakosság túlnyomó foglalkozása a földművelés, szőlőtermelés és állattenyésztés volt. Az ipar jelentéktelen volt a millennium idején a vármegyében, csak gőzmalmok voltak nagyobb számban. A hiteligényeket 3 bank, 14 takarékpénztár és 11 szövetkezet elégítette ki.

    A vármegye 6 járásra oszlott: Dombóvári (székhelye Tamási, 1895-től Dombóvár); Dunaföldvári (székhelye: Paks); Központi járás (székhelye: Szekszárd) Simontornyai (székhelye: Gyönk); Tamási (székhelye: Tamási); Völgységi (székhelye: Bonyhád) 83 nagy- és 37 kisközséggel. A községek általában középnagyságúak voltak. A vármegye székhelye Simontornya, majd 1779-től Szekszárd volt.

     

    Története

    A Dunántúlon a rómaiak előtt kelta törzsek laktak, Tolna vármegye területén a hercuniates törzs. A kelta törzsek fő központja a regölyi földvár volt, ahol görög mintára pénzt is vertek. A kelta törzsi arisztokrácia a kr. e. 1. század végén kiegyezett a rómaiakkal és gyakorlatilag harc nélkül átadták nekik a Dunántúlt. A rómaiak alatt a vármegye területe egy része volt Alsó-Pannoniának, melyet a III. sz. végén, Galerius császár feleségének nevéről Pannonia Valerianának neveztek. A rómaiak az új közigazgatást kr. u. 1. század első felében szervezték meg, s a római úthálózat és településszerkezet máig meghatározó maradt. A hun hódítás idején, 444-ben a vármegye területén Tolnánál (Alta Ripa) verték meg először Attila hadai a rómaiakat.

    A vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a kriályi vármegyerendszer megszervezése idején Tolnavár központtal, mely a Szent István-kori államszervezet egységeihez hasonlóan a várcentrumú ispánságból alakult ki. I. Béla király 1061-ben Szekszárdon, a rómaiak Aliscáján apátságot alapított, melynek sírboltjában temették el. 1199-ben Földvárt Imre király a bencéseknek adta. Az Árpád-kor jelentős nemzetségei a tatárjárást követően megkezdték a menedékhelyül szolgáló várak építését.  

    Hunyadi János 1400-ban, a némelyek szerint Bátaszéknél volt cikádori apátság mellett ütközött meg Garay Lászlóval. 1463-ban Mátyás király országgyűlést tartatott Tolna községben. 1590-ben Csomhegy völgyei között Kölesdnél zajlott le a Korvin János Valamint Báthory István és Kinizsi közötti ütközet. 1518-ban II. Lajos is Tolnára hívta össze az ország rendjeit. Az egykor virágzó vármegyét – mely a mohácsi csata idején 13 várat és 21 mezővárost, valamint 540 települést számlált – is megszállták a törökök a hódoltság idején, óriási veszteségeket szenvedett, és szinte elnéptelenedett.

    A XVII. századi felszabadító háborúk is komoly károkat okoztak, majd ezt követően spontán betelepülések, bevándorlások, majd a több hullámban végrehajtott szervezett betelepítések következtek, közben a vármegye kiterjedése járásnyi területének Baranyához csatolása miatt jelentősen csökkent. A vármegye utolsó címerét 1699-ben I. Lipót királytól kapta.

    A Rákóczi-szabadságharc jeles eseményei is zajlottak a vármegye területén. 1709. májusában a bécsi hadi tanács Heistert tábornokot küldte az Esterházy Antal és Béri Balogh Ádám vezette csapatok ellen. Esterházy Palotáig ment Heister elé, de hátrálni kényszerült, ezért Vak-Bottyán generális 1709. augusztus 10-én a Dunánál, Földvárral szemközt várakozott, hogy kedvező alkalommal a Dunán átkelhessen. Heister Simontornya irányába ment, Schilling tábornokot Földvárhoz küldte, hogy Bottyán átkelését megakadályozza. Esterházy Antal, aki Simontornyából megpróbálta Schillinget feltartóztatni, de Heister árulás segítségével a várat bevette, de 1710-ben Béri Balogh Ádám visszahódította.

    Kétes dicsősége a vármegyének, hogy Láposfő erdejében lőtte agyon Sobri Jóska, mikor a pandúrok és katonák elől már nem menekülhetett el.

    Az 1848-49-es szabadságharcban kedvező hadi esemény színhelye volt Tolna. 1848. szept. 11-én a Dráván Jellasics átkelt, tartalékhadát maga elé rendelte. A tolnai fölkelő nép Simontornyán vont áttörhetetlen falat, míg Perczel tábornok felülről támadta Roth és Philippovics 8000 főnyi hadát, így Roth kénytelen volt Ozora táján a fegyvert letenni.

    A vármegye területét a trianoni békeszerződés nem érintette.    

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Terményei ásványországból kevés kőszénen és építőkövön kívül alig voltak. A növényvilág viszont annál gazdagabb volt. A vármegye termőterülete 335,252 ha volt, melyből 31,185 ha erdő. Legjelentősebb terménye a búza volt, termesztettek továbbá rozsot, árpát, zabot, kukoricát, nagyobb mennyiségben burgonyát, kevés repcét, kétszerest, kölest, tatárkát, lent, kendert, dohányt, cukorrépát és hüvelyeseket. A szőlőművelés a filoxéra pusztítása előtt igen jelentős volt. Legkitűnőbb borai Szekszárd vidékén teremnek. A vármegyében 37 közcélú szőlőtelep volt, valamint Szekszárdon állandó szőlészeti és kertészeti tanfolyamot tartottak. Jelentős volt a vármegye gyümölcstermelése is.

    Az állattenyésztés igen virágzó volt. Tartottak jelentős számú magyar és nem magyar fajtájú szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést, volt még bivaly, szamár és kecske is. A szarvasmarha tenyésztésben az erdélyi mellett a piros-tarka hegyi fajt részesítették előnybe, de Bonyhád vidékén – mely hazánk egyik legfejlettebb vidéke volt állattenyésztési szempontból – tenyésztették ki az úgynevezett bonyhádi marha név alatt ismeretes tájfajtát. A vármegyében a legjelentősebb ménes Szitvény pusztán volt. Jelentős volt még a vármegyében a selyemtenyésztés (145 községben 5450 család foglalkozott vele) és a méhészet is (117 községben 12,291 méhkassal). Szekszárdon méhészeti egyesület, valamint méhészeti vándortanító és selyemtenyésztés felügyelőség volt.      

    Jelentős települések

    Szekszárd

    Nagyközség volt a vármegye központi járásában 1891-ben 14,325 lakóval, közte 13,764 (96,1%) magyar, 476 német lakossal.

    Szekszárd (Szegzárd, Szegszárd) nevének eredete bizonytalan. Hosszú ideig tartotta magát a Thuróczy-krónikára való hivatkozás, amely szerint a név I. Béla királyra utal, aki barna (szög) bőrű és kopasz (szár) volt. Más magyarázat szerint a község neve a hegyek, folyók szegletébe zárt helyre utal.

    Szekszárd volt a vármegye törvényhatóságának és a központi járás szolgabírói hivatalának, törvényszéknek és járásbíróságnak, királyi közjegyzőségnek, tanfelügyelőségnek, államépítészeti hivatalnak, pénzügyigazgatóságnak és csendőr-szakaszparancsnokságnak székelye. Itt székelt a selyemtenyésztési központi főfelügyelőség, ezzel selyempetetenyésztő és górcsövező intézet volt összekötve. Itt volt továbbá a szőlészeti és borászati felügyelőnek és gyümölcsészeti közegnek, méhészeti vándortanítói kerületnek széke, kapcsolatban állandó szőlészeti és kertészeti tanfolyammal. Volt iparostanonc-iskolája, ipartestülete, közkórháza, takarékpénztára (az osztrák-magyar bank mellékhelyisége), népbank önsegélyző szövetkezete, többféle egyesülete és társulata, vasúti és gőzhajóállomása (utóbbi a várostól távol esik), posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Lakói nagymértékben űzték a selyemtermelést és gyümölcstenyésztést.

    Szekszárd a rómaiak alatt Alisca nevet viselte. Nevét régi írásmód szerint Szent Istvánnak a pécsváradi apátságot alapító levelében említik először 1015-ben. I. Béla király 1061-ben alapította a bencés apátságot, ahol később eltemették. Szent László király is megfordult a településen, aki Szekszárd védőszentje, aki Mária oltalmába ajánlotta a települést. A tatárjárás pusztításai után ismét virágzásnak induló apátság lassan kiemelte Szekszárdot a környező települések sorából. 1442-ben Hunyadi János itt verte meg Erzsébet párthíveit. Megerősített várát Vitéz János szekszárdi apátnak a Mátyás király elleni összeesküvései miatt lerombolták. 1485 körül mezővárosi rangot nyert, évente 5 vására messze földön híres volt. A város 1543-ban került török kézre, és a budai vilajeten belül itt alakították ki az egyik szandzsák központját.

    A Rákóczi-szabadságharc idején itt fogták el Béri Balogh Ádámot.

    1779-ben megyeszékhellyé vált, céhek alakultak, és városi címert kapott. A betelepítések hatására lakossága csaknem tízévente megkétszereződött. A betelepülők nagy része magyar volt. A németek arányai a XVIII. században sem érte el a 20%-ot. 1795-ban tűzvész vetette vissza a város fejlődését. A XIX. század derekától jellemző a németek lassú elmagyarosodása. A város gazdasági életét sokáig a szőlő- és bortermelés határozta meg, megelőzve az egyéb mezőgazdasági termelést és kézműipart.            

    Duna-Földvár

    Nagyközség volt a Duna jobbpartján, a vármegye Dunaföldvári járásában 1891-ben 12,364 magyar lakossal. Volt járásbírósága, adóhivatala, közjegyzősége, Szent Ferenc rendi szerzetháza, ipartestülete és iparostanonc-iskolája, takarékpénztára, gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Lakói a millennium idején elsősorban földművelést, ipart, gyümölcstermesztést, és halászatot űztek. Az itteni apátságot II. (Vak) Béla király Anamatia római őrállomás helyén alapította. A kolostort közvetlenül az esztergomi érsek hatósága alá rendelték. 1119-ben Imre király a bencéseknek adományozta, akik azt 1494-ig bírták, melyet Szent Ilona tiszteletére szenteltek. 1499-ben II: Ulászló király Péter kalocsai érseknek adományozta az apátságot, mely a török uralom idején elpusztult.

    Szulejmán szultán a mohácsi csata után Földváron fogadta Buda város tanácsát, hogy tőlük a város kulcsait átvegye. A török uralom idején Jur Hisszarit volt a település neve. A török kiűzése után az elnéptelenedett vidéken betelepítés kezdődött. Földvár fontos dunai átkelőhely volt, és mezővárosnak számított. Ezt a jogállását megerősítette I. Lipót király 1703. évi rendelete, melyben évi három országos vásár tartására jogosította fel a települést.

    A dunai átkelőhely birtoklásáért a Rákóczi szabadságharc idején kemény harcokat vívtak. A várat a kurucok 1704 januárjában elfoglalták, de a császáriak nyolc hónappal később visszaszerezték. 1705 őszén Vak Bottyán csapatai ismét elfoglalták, és sokáig a kuruc sereg birtokolta. A harcok következményeként a település rövid időre újból elnéptelenedett.

    1713-ban a vidék földesura, Mednyánszky Ferenc László esztergomi kanonok és duna-földvári apát kiváltságokat adott – többek közt szabad bíróválasztást, szabad költözködést, mentesített a robot alól –, és ezek a kiváltságok vonzották a betelepülőket, segítették a céhes kézműipar kialakulását. Ezeket utóda József hesszeni őrgróf és apát is megerősített. A XVIII: század közepén már hat, később kilenc, 1872-ben a céhek megszűntetésekor tizenegy céh létezett, és nagy forgalmat bonyolító sóhivatal és királyi postaállomás működött. Nagy jelentőségű esemény volt 1830-ban az itteni Duna-szakaszon az első gőzhajó megjelenése. Duna-Földvár kikötőjébe főként gabonát, Erdélyből sót, a Felvidékről fát szállítottak. Később forgalma tovább nőtt, mert a folyószabályozás miatt Tolna kikötőjét megszüntették.

    1831-ben, majd 1855-ben kolera tizedelte a lakosságot, 1858-ban pedig a város történetének legnagyobb tűzvésze pusztított. 1862-ben újabb tűzvész pusztított, ez azonban kisebb károkat okozott.

    A millennium évében, 1896 decemberében befutott az első vonat az újonnan épült állomásra.

    Paks

    Nagyközség volt a vármegye dunaföldvári járásában, a Duna mellett, 1891-ben 11,803 lakossal, közte 9157 (77,6%) magyar, és 2644 (22,4%) német nemzetiségű volt. Paks volt a járási szolgabírói széke, járásbírósággal, királyi közjegyzőséggel, vasúti és gőzhajóállomással, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral. Volt ipartestülete, iparostanonc-iskolája, élénk kereskedése, számos egyesülete.

    Az újkőkortól már állandóan lakott hely volt. Az ide érkező emberek fő telephelye a Sánchegy volt. Bár a rómaiak már Augusztus császár alatt elfoglalták a Dunántúlt, a tényleges bevonulás csak Claudius császár ideje alatt zajlott e környéken.

    Paks neve 1333-ban jelenik meg írott forrásban, egy pápai tizedjegyzékben. 1354-ben Nagy Lajos király a várost Apostagi Emerének adományozta, aki megmentette a király életét a tatárok ellen vívott háborúban, az ő utódai már következetesen használták a Paksy családnevet. A Paksy család sokat tett a falucska felemelkedéséért.

    A török hódoltság alatt a folyamatosan lakott hely, bár a végvári portyázások következtében többször gazdát cserélt. Az 1686-ben Budáról kiűzött török sereg szeptember közepén porig rombolta. Miután a török megszállás alatt és után betelepült rác katonaság a XVIII. század elején eltávozott, megindult a magyar népesség visszatelepülése, majd 1720-tól Dél-Németországból hívott telepesek jelentek meg, akik gyorsan asszimilálódtak, és a nyelvüket is elfelejtették és magyarnak vallották magukat.

    A Rákóczi-szabadságharc idején itt találkozott Széchenyi Pál kalocsai érsek II. Rákóczi Ferenccel békealkudozások céljából, de eredmény nélkül.

    1847-ben – bár a Paksot birtokló nemesség nem csatlakozott előzőleg a reformkori fejlesztésekhez –, a plébánia vezetője, Daróczy Zsigmond a reformpolitikusok mellé állt, lemondott az egyházi tized szedéséről és a jobbágyfelszabadítás mellett foglalt állást. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc elkerülte a várost, Paks lakói mindent megtettek a harcok segítése érdekében.

    1870-ben Duna-Földvárról ide került a járás székhelye.

    Simontornya

    Nagyközség a vármegye simontornyai járásában, 1891-ben 3048 magyar lakossal. Volt bőrgyára, ipartestülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

    Simontornya környéke már az őskorban is lakott hely volt. A római korban a Fortiana nevet viselte a „Bósa patak” vidéke, melynek „nyugotti oldal magaslatán vagyon a’ Római őr állóknak épített két nagyhalom”. A honfoglalás után az Árpád család birtokolta a környéket és besenyőket telepített a vidékre. Így keletkezett a Sió jobb partján egy „Menend” elnevezésű falu, vele szemben a Sió bal partján mocsárral körülvéve Sziget község húzódott meg, s mindkettőjüktől észak-nyugatra „Bord’. E három településből alakult ki Simontornya, miután Simon alországbíró IV. Béla király engedélyével vártornyot építtetett az 1270–73-as években. Simon halálától a török időkig több főúri család kezén is átment a birtok. Köztük legnevezetesebbek a Lackfiak, a Garaiak és Beatrix királyné. A Lackfiak vásártartási jogot, és mezővárosi rangot szereztek Nagy Lajos királytól, és ezzel elindult a település a fejlődés útján.

    A török uralom alatt elmenekült katolikusok helyére reformátusok költöztek. Erős közösségüket a kurucok szabadságharca utáni ellenreformáció gyengítette meg.

    A vár jelentős „kurucfészeknek” számított. Bottyán János generális itt vonult fel Heister labanc tábornok ellen 1705. november 11-én. 1707-ben a kuruc katonák visszaverték Rabutin tábornok támadását is, de 1709-ben a császári túlerővel szemben megadták magukat. Ezután a német ajkú Styrum-család birtokolta a vidéket. Jozefinosta politikájuk ellenére a magukkal hozott német kézművesek nagyon gyorsan elmagyarosodtak. A család is elmagyarosodott, létrehívta a „Styrum Fundatio”-t, mely az elszegényedett nemeseknek biztosított kegyadományt, továbbá a szegény sorsú jó tanuló gyermekek iskoláztatását támogatta.    

    Simontornya történeti szerepe a Rákóczi-szabadságharc óta megszűnt, de vára ma is áll.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf