A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Tolna [XXXIV. rész]

64 varmegyeTolna vármegye hazánk dunántúli részében fekszik. Az egykori vármegye határai északon Veszprém és Fejér, nyugaton Somogy, délen Baranya, keleten Pelst-Pilis-Solt-Kiskun és Bács-Bodrog határolta, utóbbiak felé a Duna képezi a határt. Területe 3643,26 km2 volt, melyen lapályos és dombos vidékek váltakoznak. Keleti és Duna-melléki része sík, ennek legdélibb része a Sárköz. Ettől közvetlenül nyugatra, a Sárvíz mentén a Szekszárdi dombcsoport terül el, ettől délnyugatra a Mecsek nyúlványai a baranyai határon az Ördöghegy 594 méteres magasságáig emelkednek. A Kapos és Sió által határolt dombvidéket nagyobb völgyek több részre tagolják. Kisebb és szétdaraboltabb a Kapostól a somogyi határig elterülő dombvidék, melyet tágas és termékeny völgyek választanak el egymástól, és azok mindegyikének megvan a maga folyója. A Duna csak a vármegye keleti határát mossa, legjelentékenyebb mellékvize a végig csatornázott Sárvíz. A Sárvízzel mintegy 45 km-nyi hosszúságban párhuzamosan és tőle legtöbbnyire csak 1 km-nyi távolságban folyik a Sió-csatorna, mely a Sió folyónak a Kapossal való egyesüléséből jött létre és Agárdnál torkollik a Sárvízbe. A szintén csatornázott Kapos a vármegye északi határán ömlik a Sióba. A terjedelmes mocsarak lecsapolása, a Sió-, Kapos-, és Sárvíz-csatorna kiépítése folytán hatalmas terület vált termővé, így az előző századfordulóra már csak a Duna mentén maradtak mocsaras térségek.

    A közlekedés egyik fő tényezője a Duna volt, de vasútvonalak több irányban is futottak a vármegye területén. A vármegyének csak 91 km-nyi állami útja volt, a törvényhatósági és községi utak nagy része kiépítetlen volt.

    1891-ben 151,098 lakosa volt, mihez még 539 főnyi katonaság is járult, így a vármegye a sűrűbben népesített vármegyék közé tartozott. A lakosok közt ekkor 169,346 (67,2%) magyar, 80,114 (31,8%) német, 769 tót, 266 oláh, 1048 szerb és 555 egyéb nemzetiségű volt. A közműlelődés állapota elég kedvező volt, a hat éven felüli férfinépességnek 18,1, míg a női népességnek 26%-a nem tudott sem írni, sem olvasni, a tanköteles gyermekeknek 8%-a nem járt iskolába. A vármegye területén összesen 288 tanintézet volt: 2 gimnázium (Bonyhádon evangélikus, Gyönkön református algimnázium), e szőlészeti és kertészeti tanfolyam, 8 ipari és kereskedelmi, 3 polgári iskola, 288 elemi népiskola, 45 kisdedóvó és 1 börtöniskola. A népiskolai tanítók 88%-a okleveles volt.

    A lakosság túlnyomó foglalkozása a földművelés, szőlőtermelés és állattenyésztés volt. Az ipar jelentéktelen volt a millennium idején a vármegyében, csak gőzmalmok voltak nagyobb számban. A hiteligényeket 3 bank, 14 takarékpénztár és 11 szövetkezet elégítette ki.

    A vármegye 6 járásra oszlott: Dombóvári (székhelye Tamási, 1895-től Dombóvár); Dunaföldvári (székhelye: Paks); Központi járás (székhelye: Szekszárd) Simontornyai (székhelye: Gyönk); Tamási (székhelye: Tamási); Völgységi (székhelye: Bonyhád) 83 nagy- és 37 kisközséggel. A községek általában középnagyságúak voltak. A vármegye székhelye Simontornya, majd 1779-től Szekszárd volt.

     

    Története

    A Dunántúlon a rómaiak előtt kelta törzsek laktak, Tolna vármegye területén a hercuniates törzs. A kelta törzsek fő központja a regölyi földvár volt, ahol görög mintára pénzt is vertek. A kelta törzsi arisztokrácia a kr. e. 1. század végén kiegyezett a rómaiakkal és gyakorlatilag harc nélkül átadták nekik a Dunántúlt. A rómaiak alatt a vármegye területe egy része volt Alsó-Pannoniának, melyet a III. sz. végén, Galerius császár feleségének nevéről Pannonia Valerianának neveztek. A rómaiak az új közigazgatást kr. u. 1. század első felében szervezték meg, s a római úthálózat és településszerkezet máig meghatározó maradt. A hun hódítás idején, 444-ben a vármegye területén Tolnánál (Alta Ripa) verték meg először Attila hadai a rómaiakat.

    A vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a kriályi vármegyerendszer megszervezése idején Tolnavár központtal, mely a Szent István-kori államszervezet egységeihez hasonlóan a várcentrumú ispánságból alakult ki. I. Béla király 1061-ben Szekszárdon, a rómaiak Aliscáján apátságot alapított, melynek sírboltjában temették el. 1199-ben Földvárt Imre király a bencéseknek adta. Az Árpád-kor jelentős nemzetségei a tatárjárást követően megkezdték a menedékhelyül szolgáló várak építését.  

    Hunyadi János 1400-ban, a némelyek szerint Bátaszéknél volt cikádori apátság mellett ütközött meg Garay Lászlóval. 1463-ban Mátyás király országgyűlést tartatott Tolna községben. 1590-ben Csomhegy völgyei között Kölesdnél zajlott le a Korvin János Valamint Báthory István és Kinizsi közötti ütközet. 1518-ban II. Lajos is Tolnára hívta össze az ország rendjeit. Az egykor virágzó vármegyét – mely a mohácsi csata idején 13 várat és 21 mezővárost, valamint 540 települést számlált – is megszállták a törökök a hódoltság idején, óriási veszteségeket szenvedett, és szinte elnéptelenedett.

    A XVII. századi felszabadító háborúk is komoly károkat okoztak, majd ezt követően spontán betelepülések, bevándorlások, majd a több hullámban végrehajtott szervezett betelepítések következtek, közben a vármegye kiterjedése járásnyi területének Baranyához csatolása miatt jelentősen csökkent. A vármegye utolsó címerét 1699-ben I. Lipót királytól kapta.

    A Rákóczi-szabadságharc jeles eseményei is zajlottak a vármegye területén. 1709. májusában a bécsi hadi tanács Heistert tábornokot küldte az Esterházy Antal és Béri Balogh Ádám vezette csapatok ellen. Esterházy Palotáig ment Heister elé, de hátrálni kényszerült, ezért Vak-Bottyán generális 1709. augusztus 10-én a Dunánál, Földvárral szemközt várakozott, hogy kedvező alkalommal a Dunán átkelhessen. Heister Simontornya irányába ment, Schilling tábornokot Földvárhoz küldte, hogy Bottyán átkelését megakadályozza. Esterházy Antal, aki Simontornyából megpróbálta Schillinget feltartóztatni, de Heister árulás segítségével a várat bevette, de 1710-ben Béri Balogh Ádám visszahódította.

    Kétes dicsősége a vármegyének, hogy Láposfő erdejében lőtte agyon Sobri Jóska, mikor a pandúrok és katonák elől már nem menekülhetett el.

    Az 1848-49-es szabadságharcban kedvező hadi esemény színhelye volt Tolna. 1848. szept. 11-én a Dráván Jellasics átkelt, tartalékhadát maga elé rendelte. A tolnai fölkelő nép Simontornyán vont áttörhetetlen falat, míg Perczel tábornok felülről támadta Roth és Philippovics 8000 főnyi hadát, így Roth kénytelen volt Ozora táján a fegyvert letenni.

    A vármegye területét a trianoni békeszerződés nem érintette.    

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Terményei ásványországból kevés kőszénen és építőkövön kívül alig voltak. A növényvilág viszont annál gazdagabb volt. A vármegye termőterülete 335,252 ha volt, melyből 31,185 ha erdő. Legjelentősebb terménye a búza volt, termesztettek továbbá rozsot, árpát, zabot, kukoricát, nagyobb mennyiségben burgonyát, kevés repcét, kétszerest, kölest, tatárkát, lent, kendert, dohányt, cukorrépát és hüvelyeseket. A szőlőművelés a filoxéra pusztítása előtt igen jelentős volt. Legkitűnőbb borai Szekszárd vidékén teremnek. A vármegyében 37 közcélú szőlőtelep volt, valamint Szekszárdon állandó szőlészeti és kertészeti tanfolyamot tartottak. Jelentős volt a vármegye gyümölcstermelése is.

    Az állattenyésztés igen virágzó volt. Tartottak jelentős számú magyar és nem magyar fajtájú szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést, volt még bivaly, szamár és kecske is. A szarvasmarha tenyésztésben az erdélyi mellett a piros-tarka hegyi fajt részesítették előnybe, de Bonyhád vidékén – mely hazánk egyik legfejlettebb vidéke volt állattenyésztési szempontból – tenyésztették ki az úgynevezett bonyhádi marha név alatt ismeretes tájfajtát. A vármegyében a legjelentősebb ménes Szitvény pusztán volt. Jelentős volt még a vármegyében a selyemtenyésztés (145 községben 5450 család foglalkozott vele) és a méhészet is (117 községben 12,291 méhkassal). Szekszárdon méhészeti egyesület, valamint méhészeti vándortanító és selyemtenyésztés felügyelőség volt.      

    Jelentős települések

    Szekszárd

    Nagyközség volt a vármegye központi járásában 1891-ben 14,325 lakóval, közte 13,764 (96,1%) magyar, 476 német lakossal.

    Szekszárd (Szegzárd, Szegszárd) nevének eredete bizonytalan. Hosszú ideig tartotta magát a Thuróczy-krónikára való hivatkozás, amely szerint a név I. Béla királyra utal, aki barna (szög) bőrű és kopasz (szár) volt. Más magyarázat szerint a község neve a hegyek, folyók szegletébe zárt helyre utal.

    Szekszárd volt a vármegye törvényhatóságának és a központi járás szolgabírói hivatalának, törvényszéknek és járásbíróságnak, királyi közjegyzőségnek, tanfelügyelőségnek, államépítészeti hivatalnak, pénzügyigazgatóságnak és csendőr-szakaszparancsnokságnak székelye. Itt székelt a selyemtenyésztési központi főfelügyelőség, ezzel selyempetetenyésztő és górcsövező intézet volt összekötve. Itt volt továbbá a szőlészeti és borászati felügyelőnek és gyümölcsészeti közegnek, méhészeti vándortanítói kerületnek széke, kapcsolatban állandó szőlészeti és kertészeti tanfolyammal. Volt iparostanonc-iskolája, ipartestülete, közkórháza, takarékpénztára (az osztrák-magyar bank mellékhelyisége), népbank önsegélyző szövetkezete, többféle egyesülete és társulata, vasúti és gőzhajóállomása (utóbbi a várostól távol esik), posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Lakói nagymértékben űzték a selyemtermelést és gyümölcstenyésztést.

    Szekszárd a rómaiak alatt Alisca nevet viselte. Nevét régi írásmód szerint Szent Istvánnak a pécsváradi apátságot alapító levelében említik először 1015-ben. I. Béla király 1061-ben alapította a bencés apátságot, ahol később eltemették. Szent László király is megfordult a településen, aki Szekszárd védőszentje, aki Mária oltalmába ajánlotta a települést. A tatárjárás pusztításai után ismét virágzásnak induló apátság lassan kiemelte Szekszárdot a környező települések sorából. 1442-ben Hunyadi János itt verte meg Erzsébet párthíveit. Megerősített várát Vitéz János szekszárdi apátnak a Mátyás király elleni összeesküvései miatt lerombolták. 1485 körül mezővárosi rangot nyert, évente 5 vására messze földön híres volt. A város 1543-ban került török kézre, és a budai vilajeten belül itt alakították ki az egyik szandzsák központját.

    A Rákóczi-szabadságharc idején itt fogták el Béri Balogh Ádámot.

    1779-ben megyeszékhellyé vált, céhek alakultak, és városi címert kapott. A betelepítések hatására lakossága csaknem tízévente megkétszereződött. A betelepülők nagy része magyar volt. A németek arányai a XVIII. században sem érte el a 20%-ot. 1795-ban tűzvész vetette vissza a város fejlődését. A XIX. század derekától jellemző a németek lassú elmagyarosodása. A város gazdasági életét sokáig a szőlő- és bortermelés határozta meg, megelőzve az egyéb mezőgazdasági termelést és kézműipart.            

    Duna-Földvár

    Nagyközség volt a Duna jobbpartján, a vármegye Dunaföldvári járásában 1891-ben 12,364 magyar lakossal. Volt járásbírósága, adóhivatala, közjegyzősége, Szent Ferenc rendi szerzetháza, ipartestülete és iparostanonc-iskolája, takarékpénztára, gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Lakói a millennium idején elsősorban földművelést, ipart, gyümölcstermesztést, és halászatot űztek. Az itteni apátságot II. (Vak) Béla király Anamatia római őrállomás helyén alapította. A kolostort közvetlenül az esztergomi érsek hatósága alá rendelték. 1119-ben Imre király a bencéseknek adományozta, akik azt 1494-ig bírták, melyet Szent Ilona tiszteletére szenteltek. 1499-ben II: Ulászló király Péter kalocsai érseknek adományozta az apátságot, mely a török uralom idején elpusztult.

    Szulejmán szultán a mohácsi csata után Földváron fogadta Buda város tanácsát, hogy tőlük a város kulcsait átvegye. A török uralom idején Jur Hisszarit volt a település neve. A török kiűzése után az elnéptelenedett vidéken betelepítés kezdődött. Földvár fontos dunai átkelőhely volt, és mezővárosnak számított. Ezt a jogállását megerősítette I. Lipót király 1703. évi rendelete, melyben évi három országos vásár tartására jogosította fel a települést.

    A dunai átkelőhely birtoklásáért a Rákóczi szabadságharc idején kemény harcokat vívtak. A várat a kurucok 1704 januárjában elfoglalták, de a császáriak nyolc hónappal később visszaszerezték. 1705 őszén Vak Bottyán csapatai ismét elfoglalták, és sokáig a kuruc sereg birtokolta. A harcok következményeként a település rövid időre újból elnéptelenedett.

    1713-ban a vidék földesura, Mednyánszky Ferenc László esztergomi kanonok és duna-földvári apát kiváltságokat adott – többek közt szabad bíróválasztást, szabad költözködést, mentesített a robot alól –, és ezek a kiváltságok vonzották a betelepülőket, segítették a céhes kézműipar kialakulását. Ezeket utóda József hesszeni őrgróf és apát is megerősített. A XVIII: század közepén már hat, később kilenc, 1872-ben a céhek megszűntetésekor tizenegy céh létezett, és nagy forgalmat bonyolító sóhivatal és királyi postaállomás működött. Nagy jelentőségű esemény volt 1830-ban az itteni Duna-szakaszon az első gőzhajó megjelenése. Duna-Földvár kikötőjébe főként gabonát, Erdélyből sót, a Felvidékről fát szállítottak. Később forgalma tovább nőtt, mert a folyószabályozás miatt Tolna kikötőjét megszüntették.

    1831-ben, majd 1855-ben kolera tizedelte a lakosságot, 1858-ban pedig a város történetének legnagyobb tűzvésze pusztított. 1862-ben újabb tűzvész pusztított, ez azonban kisebb károkat okozott.

    A millennium évében, 1896 decemberében befutott az első vonat az újonnan épült állomásra.

    Paks

    Nagyközség volt a vármegye dunaföldvári járásában, a Duna mellett, 1891-ben 11,803 lakossal, közte 9157 (77,6%) magyar, és 2644 (22,4%) német nemzetiségű volt. Paks volt a járási szolgabírói széke, járásbírósággal, királyi közjegyzőséggel, vasúti és gőzhajóállomással, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral. Volt ipartestülete, iparostanonc-iskolája, élénk kereskedése, számos egyesülete.

    Az újkőkortól már állandóan lakott hely volt. Az ide érkező emberek fő telephelye a Sánchegy volt. Bár a rómaiak már Augusztus császár alatt elfoglalták a Dunántúlt, a tényleges bevonulás csak Claudius császár ideje alatt zajlott e környéken.

    Paks neve 1333-ban jelenik meg írott forrásban, egy pápai tizedjegyzékben. 1354-ben Nagy Lajos király a várost Apostagi Emerének adományozta, aki megmentette a király életét a tatárok ellen vívott háborúban, az ő utódai már következetesen használták a Paksy családnevet. A Paksy család sokat tett a falucska felemelkedéséért.

    A török hódoltság alatt a folyamatosan lakott hely, bár a végvári portyázások következtében többször gazdát cserélt. Az 1686-ben Budáról kiűzött török sereg szeptember közepén porig rombolta. Miután a török megszállás alatt és után betelepült rác katonaság a XVIII. század elején eltávozott, megindult a magyar népesség visszatelepülése, majd 1720-tól Dél-Németországból hívott telepesek jelentek meg, akik gyorsan asszimilálódtak, és a nyelvüket is elfelejtették és magyarnak vallották magukat.

    A Rákóczi-szabadságharc idején itt találkozott Széchenyi Pál kalocsai érsek II. Rákóczi Ferenccel békealkudozások céljából, de eredmény nélkül.

    1847-ben – bár a Paksot birtokló nemesség nem csatlakozott előzőleg a reformkori fejlesztésekhez –, a plébánia vezetője, Daróczy Zsigmond a reformpolitikusok mellé állt, lemondott az egyházi tized szedéséről és a jobbágyfelszabadítás mellett foglalt állást. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc elkerülte a várost, Paks lakói mindent megtettek a harcok segítése érdekében.

    1870-ben Duna-Földvárról ide került a járás székhelye.

    Simontornya

    Nagyközség a vármegye simontornyai járásában, 1891-ben 3048 magyar lakossal. Volt bőrgyára, ipartestülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

    Simontornya környéke már az őskorban is lakott hely volt. A római korban a Fortiana nevet viselte a „Bósa patak” vidéke, melynek „nyugotti oldal magaslatán vagyon a’ Római őr állóknak épített két nagyhalom”. A honfoglalás után az Árpád család birtokolta a környéket és besenyőket telepített a vidékre. Így keletkezett a Sió jobb partján egy „Menend” elnevezésű falu, vele szemben a Sió bal partján mocsárral körülvéve Sziget község húzódott meg, s mindkettőjüktől észak-nyugatra „Bord’. E három településből alakult ki Simontornya, miután Simon alországbíró IV. Béla király engedélyével vártornyot építtetett az 1270–73-as években. Simon halálától a török időkig több főúri család kezén is átment a birtok. Köztük legnevezetesebbek a Lackfiak, a Garaiak és Beatrix királyné. A Lackfiak vásártartási jogot, és mezővárosi rangot szereztek Nagy Lajos királytól, és ezzel elindult a település a fejlődés útján.

    A török uralom alatt elmenekült katolikusok helyére reformátusok költöztek. Erős közösségüket a kurucok szabadságharca utáni ellenreformáció gyengítette meg.

    A vár jelentős „kurucfészeknek” számított. Bottyán János generális itt vonult fel Heister labanc tábornok ellen 1705. november 11-én. 1707-ben a kuruc katonák visszaverték Rabutin tábornok támadását is, de 1709-ben a császári túlerővel szemben megadták magukat. Ezután a német ajkú Styrum-család birtokolta a vidéket. Jozefinosta politikájuk ellenére a magukkal hozott német kézművesek nagyon gyorsan elmagyarosodtak. A család is elmagyarosodott, létrehívta a „Styrum Fundatio”-t, mely az elszegényedett nemeseknek biztosított kegyadományt, továbbá a szegény sorsú jó tanuló gyermekek iskoláztatását támogatta.    

    Simontornya történeti szerepe a Rákóczi-szabadságharc óta megszűnt, de vára ma is áll.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf