Szemere Miklós: Szüreten

Nem ezüst serleg s Tokaj tündér
Nedve áll lakom asztalán,
Amaz ős bércnek agg tetője
Csak távolból mosolyg reám.
Borom szegényebb, de forr lángja,
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Halmom bora! mi összeillünk:
Tanyám is kisded halmon áll,
Fakoporsó lesz végső ágyam,
Tied e régi fapohár,
Rajt vidám ábrák domborulnak.
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Tűzhabja honom bércsorának!
Tiszted most oly szent, oly dicső:
Derítsd föl a vad éjt mit küzdő
Keblünkre a sors átka sző.
Lobogjon lánggal szemben, szívben!
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Menj, menj, vidítsd tűzszellemeddel
Fenn a dús gondtelt hajlokát
S vidítsd, leszállva küszöbéhez,
A kunyhó bokros bánatát;
Hol legtöbb bú, ragyogj legszebben! –
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Keresd föl rideg rejtekében
Az üldözöttet, bujdosót
A viharban, hogy ki ne hűljön
Keblének dicső lángja, óvd,
Lövellj reményt fáradt lelkébe,
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Édes ajkad aranyregét súg,
Fülünkbe, nyájas csapodár,
Jer, súgd meg újra, súgd ezerszer
A jövőt, melyre lelkünk vár.
Vidító társam bánatim közt,
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Bűvös hab, őre a magyarnak
Te csillogsz öröm poharán
Sötét búját te szaggatod meg
Villám tüzeddel gyásztortán,
Szivárványt szővsz borult lelkünkre!
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

De félre most a gonddal! víg zaj
Verdesi most a völgy-hegyet,
Fodros szőlőlomb hadd körítse,
Ó borral telt bükkelyhemet.
Borulj fölém zöld lugas árnya!
Te napsütötte domb amott
Öblös kádamba csorgasd, csorgasd
Dús fürteidről lánghabod.