Schöpflin Aladár: Herczeg Ferencről

Herczeg a magyar úri osztály urbanizálódásának idejében jött, a régi dzsentri második vagy harmadik nemzedékét látta meg, amely az ő pályakezdésekor, a kilencvenes években jutott uralomra. Ez már városban, városi életformák közt élő, a földdel, a vidékkel lazább kapcsolatot tartó úri társaság volt, kevésbé temperamentumos, különcködéstől irtózó, pontosan megszabott standardok szerint élő. Konfliktusai és komplikációi is mások, hivatalban, közéleti állásban élő és klubban társalkodó, a társadalmi formákra rátartós emberek anyagi, családi, szerelmi és féltékenységi konfliktusai. A nemesi származás már nem olyan kötelező a hozzájuk tartozáshoz, ennél fontosabb az életfelfogás és magatartás szabályaihoz tartozáshoz, ennél fontosabb az életfelfogás és magatartás szabályaihoz való ragaszkodás s a társadalmi kultúra bizonyos elengedhetetlen színvonala. Herczeg jól megfigyelte a magyar úriságnak ezt az átalakulását s ez az ő legfőbb adománya, amellyel a magyar irodalom életanyagához hozzájárult. S maga is meggyőződésével, ízlésével, kultúrájával hozzáilleszkedett alakjaihoz és atmoszférájukhoz. Ezért ismerte fel benne jóformán fellépése pillanatában a magyar úri közönség a maga reprezentáns íróját s a tenyerén hordozta pályája egész során. Szatíráját sem vette rossz néven, mert az a családtag szatírája volt, amiért senki sem szokott megharagudni. S különös szerencséje volt, hogy a nőknek is többet tudott adni, mint bármely más magyar írók. A mi költőink, Vörösmartyn, Petőfin kezdve Mikszáthig férfiak költői, az egy Jókait kivéve, Herczeg szinte automatikusan foglalta el azt a helyet a nőolvasók szívében, amit Jókai üresen hagyott…