Féja Géza: Sinka István

A Babits-iskola és a fővárosi sznobok érthető idegenkedéssel fogadták s ma sem hajlandók tudomást venni róla. Még olyan szűk szellemi tábor sem veszi körül, mint József Attilát, még afféle gyanús érdeklődés sem kíséri, mint Sértő Kálmánt, holott Sinka eredetibb lírai anyagot hozott az Ady-utáni nemzedék legtöbb költőjénél. Költői formátuma felett vitatkozhatunk, egyes verseit nagyra becsülhetjük és kifogásokat támaszthatunk ellenük, de tagadhatatlan, hogy jelentkezése mindenképpen irodalomtörténeti méretű.

    Sinka akkor találta meg útját, midőn első balladáját megírta; azóta különben nem is tért le róla. A magyarság balladai hajlama hallatlanul fejlett, balladás élményei kimeríthetetlenek; a ballada nemcsak népköltészetünket öntötte el, hanem irodalmunkat is. Sinka mégis a magyar balladai életérzésnek új fejezete: azt a folyamatot fejezi ki, midőn a népben a ballada megfogan. Tudjuk: a népballada is hosszú fejlődési utat írt be, megfogant, világra vajúdott, útnak indult, táplálkozott, fejlődött, erősödött s a népköltészeti gyűjtők többnyire ilyen fejlett alakú és szellemű balladákat jegyeztek fel. Sinka mindenkinél mélyebbre érzett: megtalálta azt az élményréteget, életanyagot, azokat a „hősöket” és emberi mozzanatokat, melyekben a ballada első, tehát eredeti magzatmozdulatait végzi. A balladai „őskort” írja versbe, a gyümölcsöt, mely még magként rejti a balladát:

„Vándor, ám minket meg ne vess.
Szóltunk mi érted is – hát: tetess
a sírunkra jó famagot
s öleld a fejfánkat és szeress.

Ó, szeress akkor is, ha a hírünk
szétfoly a földön, mint lenn a szívünk.
Mert fába növünk mi, almafába, hajh,
s ízleled este édes ízünk”.

    Sinka balladai „hősei” és élményei azért eredetiek, mert nem jönnek ki a balladai „anyagból”, a népből, a közösségből, nem kelnek „merész útra”, nem szakadnak érdekes egyéniséggé, hanem a forró „ölben” a közösség mély életében élik meg s fejezik ki a közös balladai sorsot, néha csak egy mozdulattal:

„Ág Boris, neked nagy szemed van
s mellé, Isten is veled van.
Lásd meg hát: az esti tájban
úgy alszik minden rokonod
mint árvíz alatt a szem homok.
Hát nem mondom én… vagy én mondom?…
hogy a tájban itt magában
ezeréve örök halál van…

De te – miután élő ág vagy
s a halál előtt egy új határ vagy,
állj elő… S az édes földön,
borral telnek így a korsók
s – meghátrálnak a koporsók”.

    De még súlyosabb alkotás az „Anyám balladát táncol”. Sinka meglátta a magyar táncban életérzésünk komoran égő s örök alapszínét: a balladát. A táncolók, mintha tragikus kádban taposnák a saját testüket, lelküket, szenvedéseiket, akár szüretkor a szőlőfürtöt: táncoló lábuk alól csorog a nehéz mámor tiszta nedve. A táncoló asszony:

„De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy megholtak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán”.

    A táncban nyoma sincs az emberi kedv tombolásának; gyertyát gyújtanak, mint a ravatal körül, fényben szökell a tánc, de a gyertyák a tragédiára, a halál szüntelenségére figyelmeztetnek:

„S hajnaltájban, tengő szélben,
hogy fény nyílott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába.
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül”.

    Apja úgy illeszkedik a táncba, mintha „sírt nyitna” s „az egész műbe értelmet visz”. Ez a ballada: fejlett és tökéletes dráma; tragikus komorsága mellett meglep páratlan emberi egyensúlya: hiába sűrűsödik benne a legsúlyosabb halál-élmény, a halotti tor piros kedve áttöri, átszövi a tragédia vakító feketeségét. Sinka a ballada ősanyagához, – látszólag „kezdetleges fokához” – tért vissza s kiderült ennek az anyagnak pazar gazdagsága. Sinka a bizonyság, hogy a ballada népi sorsélmény, a népélet drámájának sűrűsödési pontja; vérrel, verejtékkel „trágyázott” humusza.

    Sinka a népsors egyetemes ballada-élményére megtalálta a kifejező képet: „táj nélküli magyar folyó”, mert jelen van minden tájon, nincs külön medre; átmosta, áthatotta az egész földet. Az események látszatán túl a történelemben elemim dolgok történése árad, Sinkának sikerült egyik iylen elemi magyar „történést” megörökítenie: a balladát. Amit már Arany sejtett s Ady tudott, Sinka paraszti mélyhangon zengi: a ballada kényszer, táj nélküli folyó, mely elönt mindent és kitörölhetetlen jegyet vés a magyar élet arculatára.

    Sinka verseiben megtaláljuk a ballada elemi színváltozásait, azokat az „eseményeket”, melyek a maggal történnek, még a föld, a nagy öl meleg méhében. Sinka érezte meg s bírta kifejezni a halál esztétikáját, úgy, ahogyan csak elemi emberi szenvedések kínja és elemi emberi érzések szüntelen csordulása között lehet kifejezni. Sinka érezteti a magyar irodalomban, hogy a ballada révület is, tehát szervesen összefügg a mítosszal, az őskultúrával. Arany Jánost is el-elkapta pillanatnyira ez a révület, Sinkát azonban „megszállotta”, birtokába vette. S mégsem misztikus, legmegrázóbb sejtelmeit is tiszta érzék képekbe önti, életté teremti, ő is tudja, hogy pazar érzéki erőnkkel gyűrjük le a sűrű magyar halált. Sinka a halálos révületből, a haldokló látomásaiból páratlanul tiszta képeket alkot, arról győz meg, hogy a mítosz fényekkel viaskodó borúja s borúkat áttörő fénye, az őskultúra mérhetetlen élmény-bujasága a balladában egyszerűsödött, tisztult, töményedett.

    A balladai sors Adyban már a szellem s a lélek drámai magatartásává nőtt. Sinka a tragédia „alját” mutatja meg, a ballada „alapítóit”, akiknek testét a társadalmi sors valóban „Krisztus-szegekkel” verte át s akikből a ballada mesebelien égbenyúló, világokat betekintő „jegenyefává” nőtt: az aszályverte öreg Sinka Istvánt, aki keserű jajjal, nagy bottal meg fehér hajjal jött telelni, azután tavasszal eltűnt örökre:  

„Ám nem érdemes… pedig néha
szólni kéne… de mind a kettő,
mindkét Sinka István néma.

Az egyik csak bámul a ködre,
mert furcsa nagy álmodó lett ő.
S a másik úgy ment el örökre
nagy-nagy csizmájában régen,
hogy nyoma sincs többé a réten”.

    A ballada gyökere: ez az időtlen és felmérhetetlen népi szenvedés, melyet kegyetlenül rostál a sors, az egyénből egy kép vagy foszlány is alig marad, mert a népsors a szabad dúlhatás területe s mégis ebből a „talajból” nől minden, ez a sors szenved s fizet mindenért, belőle áradnak fölfelé a legérdemesebb élmények s formák, képek és dallamok. Nemcsak balladai kínszenvedés él Sinka Istvánban, hanem balladai öntudat s önérzet is: érzi, hogy a magyar maradandóság ebből a mély balladai sorsból jött, itt születtek meg a döntő élmények, az életünk értelmét összefoglaló szavak, élő fájdalmainkat s halálos rémületünket kifejező képek.

    A ballada mellett minden műfaj háttérbe szorul Sinka költészetében, de egyik sem válik másodrangú szerszámmá. Sinka megtalálta a mágia ősi és legtisztább értelmét: az ember együttműködését a természettel, az emberi életérzés átcsordulását a kozmikus mozzanatokba és eseményekbe:

„Sinka nagyanyám, Mados Zsuzsa
virágszemű kis pásztorasszony
leérte vénen, szegényen
Szalontán a hetven évet.
De hogy álla föl ne asszony
s hogy őszen ne pusztuljon éhen,
szíve porával holt rigónak
bepergetett ezer rügyet –
s dalolt halkan a fabimbónak:
így remélte, hogy kosarát
szintig adja a nyári ág.
Csak én értettem a növő sámán,
mit meg nem érthetett faluja,
hogy tavaszi bogyót, sok-sok cseresznyét
dalolt a rügyből… és e hite
fénylett, mint fénylő batyuja…”

    Rálelt a sokáig bujdosó népmondára, a parasztősre, aki Temesvárig merészkedett Dózsával s félkarját vállig lemetszette a hóhér, de ősszel, midőn az agarak szétdúlták rejtett vityillóját, odaállt az úr elé:

„Most már, ha kell igába áll,
amíg bírja a félkarja.
Vagy a nemes, az aranygombos
vágja agyon, ha akarja.
Vágja… s aztán nézze, lássa:
mily piros a vér folyása…”

    Történelmi súlyt tud adni az egyszerű életképnek is:

„Csend ölelget a falon egy szűrt.
Könny és verejték alszik benne.
Morog az udvar… Néma a kürt.
A sövényen fönn piros bogyó,
tövén meg egy facsobolyó
a nádivókáján hörög
hangjában igára ítélt
seregek szava nyöszörög…”

    Ez a „majorudvar” az örök béres udvar, a költőben megsűrűsödött a sors és ezt a sűrűséget önti minden versébe. Akármilyen formához nyúl, végső sűrűség csobban belé; Sinka a népsors telítettségének hírnöke. Versei különös értéket jelentenek a „poeta doctusok” mérhetetlen műgonddal faricskált és ötvözött verseivel szemben: természetes teremtmények, a mély társadalom tragikus sorsának és lelkének gyümölcsei letagadhatatlanok és változhatatlanok; a közösség teremt általuk formát, hangot, világképet magának. Alakjaiból nemcsak a ballada árad, tehát az esszencia, hanem a megfogható népsors is, a mindennapok tragikuma:

„Száll a bús hír Szalontárul,
hogy Bagi Ferke tóba bámul.
Két nagy karja, mint két faág,
vergődik… és fönn a szélben
fölötte zúgva úsznak át
világrabló bátor dongók
és megszagolják s elsietnek.
S Bagi Ferke lassan morog:
imádkozik a vizeknek”.

    A keleti vers-mikrokozmosz is feltámadt Sinkában:

„Az öt ujjam itt,
mint öt ragyogó pálca
most majd mindig alakít,
lát, néz, formál,
mint Isten ujja egy új bokornál”.

    Balladás élményeit először a „Pásztorénekben” foglalta össze; szabad versformában és rapszodikusan. Később megtisztult és megkeményedett, teljesedett rajta a törvény: „e mélység alján örök a keménység”. Fejlődésének útja nem szélesedés, tágulás, hanem töményedés. A ballada alapanyaga lüktet benne s tisztul folyamatosan, versei egyre tökéletesednek. Ha verseiből csak maroknyi ballada maradna meg, jelentőségén mit sem változtatna. Sinka kultúránk fordulatának egyik immár visszafojthatatlan mozdulatát fejezi ki. Az idő egyre jobban igazolja, a történelem s a magyarság fejlődése neki dolgozik.