Tatay Sándor: Kökény a hó alatt

Egész éjszaka esett a hó. De olyanféle tél végi hó volt ez, érkezésével a halálának hírét is hozta. Nagy pelyhekben esett, de olyan puha volt, hogy elnyelte a hangot is. Mintha megnémult volna a táj. A nap, mikor kezdett sütni a fák között, nem csillogott rajta, csak tompán fehérlett, csak sápadt, mint a korhadó csontokon.

Mikor Fü Gábor és felesége kinéztek reggel az ablakon, egy beteg rigót láttak vergődni a hóban, és arrább a fák alatt, hóval betakart kökénybokrok között egy lányt. Kezében rövid bot volt, a havat verte le vele a cserjékről, valamit böngészett a tüskés ágakon… Térdig gázolt a hóban, a harisnyája csuromvíz volt.

- Ni, a Szarka Gyuri lánya – mondotta Ágnes.

- Ni, a beteg rigó – szólt Gábor.

Ágnes kinyitotta az ablakot, Gábor pedig az ajtónak feszült, mellyel nagy tömeg havat préselt össze, aztán amennyire lehetett a mély hóban, sietett a madár felé. Amint odaért, felkapta, az ajkához emelte, és a leheletével kezdte melengetni. A madár azonban amint szétnyitotta a tenyerét, egyszerre elröppent. A keze melegétől kapott életre, vagy nagy félelmében szedte össze utolsó csepp erejét? A lány irányába repült, és túl rajta, ahonnan már leverte botjával a havat, aléltan hullott le egy száraz ágra. Gábor követte tekintetével odáig, s akkor a lányon akadt meg a szeme.

- Mit szed? – kérdezte Ágnes az ablakból.

- Nem tudom! – és feléje indult, mert minden, ami az erdőben történt, az ő személyes ügyük volt. A puha hóban észrevétlen megközelíthette néhány lépés távolságra, és látta, hogy fagyos, fonnyadt kökényszemeket szed. Éppen szájához emelt egyet, mikor észrevette Gábort. Összerezzent.

- Jó ez? – kérdezte Gábor.

A lány ránézett nagy, fekete szemével, mely fáradt volt és bánatos.

- Hát jó ez? – kérdezte még egyszer szelídebb hangon, mintha attól rettegne, hogy karcsú őzet riaszt meg, és elillan a szeme elől.

- Nem, nem nagyon jó.

- Hát akkor miért eszed?

- Csak!

- Éhes vagy?

A lány mintha nem hallotta volna, köszönt, és tovább akart menni, de Gábor megfogta a kezét. A madárról ebben a pillanatban megfeledkezett.

A gyenge kéz csak úgy remegett a tenyerében, mint a rigó, melyre az imént rálehelt. Érezte a madár szívének dobogását. Ment elől, így, a kezét fogva, és kétszer kitaposott nyomában a lány vékonyka lába… mint széles kehelyben árva virág.

Mire beértek a szobába, már lobogott ott a tűz. A lányt a tűzhely mellé állították, melynek melegétől már annyi alélt madár kapott szárnyra.

- Piros a szemed, Eszti! Nem aludtál? Vagy sírtál?

- Nem aludtam, de nem sírtam.

- Nem aludtál?

- Apánk kivert bennünket megint az éjjel.

- Miért?

- Tetszik azt tudni! Az italtól!

Az ilyen lányokban, akik a szülőiktől szenvednek, valami koraérettség van, a tekintetük kutató, a szavaik bölcsek.

- De nem is baj, ha kivert. Otthon sincs mit enni. Jobb nekem itt az erdőn, itt legalább nem hallom a többiek sírását.

- Úgyis kell nekünk valami segítség. Nemsokára jön a tavasz. Ez a lány itt maradhatna.

- Mit szólsz hozzá, Eszti?

- Elmennék én bárhová. Olyan lennék, amilyennek akarnak… – Ujjongani nem mert örömében, inkább elakadt a szava.

Ha idejött volna valaki, hogy Szarka Gyuri lányát ajánlja a házhoz, Ágnes elképedt volna még a gondolattól is. De ilyen volt. Ha hirtelen megesett valakin a szíve, nem fontolta meg, mit cselekszik.

Gábor csak azt akarta, hogy melegedjék meg, csak azt, hogy egyék, az asszonynak pedig ilyesmi jutott az eszébe, mintha készakarva el akarná túlozni Gábor jó cselekedetét. Kicsit olyanok is voltak a szavai, mintha büntetni akarná. Még aznap este elment Szarka Gyuriékhoz, és megfogadta a lányt. Fizetésben nem állapodtak meg, hiszen a pénznek akkor nem volt mértéke, csak hogy enni kap a lányka és valami levetett ruhát.

Szűcsnének volt mindene, zsírja, lisztje, cukorja, még sója is és talán öt deka magyar borsa. Mert Szűcsné nem ivott, és aki nem ivott, annak arannyá változott a bora, ha nem volt olyan gyámoltalan, mint Kiskotsy Borbála. Foszlós fehér kenyérrel szalonnát evett. Nyújtott nyakkal kitekintett az ablakon, melyen belül jólét és biztonság uralkodott, kívül az iszákosság, a bizonytalanság, a nyomor. És az, hogy kívül csak a nyomor volt, meleggé tette a konyhát, és ízesebbé a falatot. Künn, a tavaszi öblös széltől felborzalt tájon megjelent Szarka Gyuriné soványka, elgyötört alakja. Egy gyermeket a karján tartott, egy a szoknyájába kapaszkodott s éktelen nagy, rongyos cipőjében igyekezett a nyomában haladni. Amelyik a karján ült, annak a fejét véres rongy borította. Szűcsné kilépett a konyhaajtón.

- No, mi az, Kata? Megvert benneteket?

- Meg az átkozott. Megyek az orvoshoz, mert ez a gyerek igen alélt.

- Ej, Istenem, Istenem, várjatok lelekem, ne siessetek!

Visszament a konyhába, és a két gyereknek két karaj fehér kenyeret hozott. Mind a kettő úgy falta ahogy bírta!

- Ez kell ezeknek, nem az orvosság.

Aztán az útjukra engedte őket. Maga pedig abbahagyta az evést, kendőt kapott, és sietve ment a hegyre. Fehér ruhában három almát és néhány szelet sonkát vitt. Meredek, göcsörtös volt az út, de könnyű volt most neki. Lelkesítette acél: leülni a meleg tűzhely mellé, széttárni az étellel megrakott asztalkendőt, és fájdalmasan sóhajtott.

- Jaj, egyeseknek nincs enniök. Jaj, rongy a ruhájuk, cafat a cipőjük. Isszák az átkozott bort, véresre verik egymást… – Jó ezen elképedni. Hisz enélkül nem lenne melege a tűznek, íze az ételnek. Ezért érdemes felmászni a meredek oldalon: hogy Szűcsné ölébe téve két dolgos kezét, az égre szóljon.

- Milyen szerncsétlen, milyen ynomorult emberek vannak!

Amint a fák közül kilépett, meglátta Esztert, a Szarka Gyuri leányát, egy rossz vödörben hamut hozott ki a házból. A hóra öntötte, hol sistergett, és gőzt csapott. Szűcsné megállt, mint aki nem hisz a szemének.

- Hát te? Te hogy kerülsz ide?

A lány háta mögött kitárult a konyhaajtó, és a tétovázó helyett Ágnes szólalt meg.

- Itt van nálunk, felfogadtuk.

Szűcsnének elállt a lélegzete.

- A… az… én legnagyobb ellenségem lányát? Ezt? Szent Isten!

Állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, aztán egyszerre megfordult, s gyors léptekkel indult a megroggyant hóban.

Fázni nem szokott, de most, mikor visszatért, a lakását nyirkosnak, hidegnek találta. Befűtött, és a tűzhely mellé ült a konyhaszékre. Egészen a tűzhely mellé húzódott, és kezét az ölében tartva sokáig ült itt. De a melegtől nem pirult ki az arca, inkább egyre sápadt. Estefelé hangosan mondta ki e három szót: – Ezt ellenem tették!        

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf