Tersánszky Józsi Jenő: Az öreg raktáros
A gyártelep messze fekszik minden lakott helytől. Körülötte egész kis falu a munkások házai és a tisztviselők villái. Az elkülönzöttség bizonyos családias, kedélyes vonásokat kölcsönzött a gyártelep összes lakói közt az érintkezésnek. A gyár kantinjának tekepályáján például együtt kugliznak a tisztviselők a munkásokkal. És sok más ilyen, másutt nem szokott dolog dívik itt.
Az idén azonban új igazgatót kapott a gyártelep. Új igazgató pedig olyan még nem volt, aki valamit ne helytelenített volna a régi szokásokból és ne akart volna hozni szerinte üdvös újításokat. Ez az új igazgató elsősorban annak a kedélyes, bizalmas hangnak nem akart híve lenni, ami a gyárban uralkodott. A fegyelem lazaságát látta benne. Máskülönben sok kifogásolnivalót az üzem menetében magában nem talált. Bármily szigorú, rajtaütéses vizsgálatokat tartott a gyár minden zugában, bele kellett nyugodnia, hogy hiányok, disznóságok nincsenek. Aránylag a legteljesebb rendben szuperál minden.
A gyártelep legöregebb alkalmazottja az anyagraktár kezelője. Egy hosszúszakállú, vidámszemű aggastyán. Annakidején résztvett annak az erdőrésznek a kiirtásában, aminek helyén a gyártelep felépült. Úgy lett favágóból a gyár munkása, előmunkása és végül anyagkezelő altiszt, egy hosszú élet becsületes, kitartó munkája árán. Ő a gyártelep tréfacsinálója. Borsos kiszólásai, ugratásai a telepen közszájon forognak.
Mikor az új igazgató vizsgálatait tartotta vizsgálatait tartotta, az anyagraktár körül fedezett föl legtöbb megrónivalót. Nyitva találta a raktárudvar hátsó kapuját:
- Hogyan állhat nyitva ez a kapu, mikor itt a raktárfolyosón a gyárnak oly értékes anyagok hevernek szanaszét?
Mire az öreg raktáros, a szigorú förmedvénytől meg se rebbenve, hunyorgó mosollyal próbálta magyarázni az igazgatónak:
- Nem vész el innét, igazgató úr, egy rozsdás szög sem soha. Állhat nyitva akár éjjel is az a kapu. Hová, hogyan és kicsoda lop el innen valamit? Legföllebb a gyári fuvarral csempészhetné el valaki, ha lop innen. De a fuvarokat vizsgálják a portán és majd mind ismerős. Ha meg a telepre vinne innen valaki valamit? Az itt van, megtalálhatjuk bármikor.
- A leltár mutatja meg majd! – mondta az igazgató. – Személyesen fogom, barátom, megejteni!
- Állok elébe, igazgató úr! – felelte az öreg. – Felelek én itt mindenért! Ha csak a legyeket, verebeket nem tetszik számbavétetni velem, amik itt körül repkednek, amerre akarnak. Más, ami hever itt, el nem mozdul a helyéről az én tudtom és akaratom nélkül.
- Nem nagyon szeretem, öregem, ezt a kocsmai bizalmaskodó fecsegést! – jegyezte meg az igazgató.
Aznap délután, az igazgató vakációzó, másodgimnazista fia, egy másik, harmadosztályos gimnazista cimborájával nagyszabású játékon törte az eszét. A harmadosztályos fiú a telep egyik munkásának volt a gyermeke. A munkáslakás kertjének végén két erős, magas cölöp állt a földben. Valaki vasrudat alkalmazott közibük és hintát akasztott rá a munkás gyermekének.
Az igazgató fiának az ötlött az eszébe, hogy remek nyújtót lehetne csinálni a két cölöp közé. Vasrudakat kitűnőeket látott az anyagraktár folyosóján.
- Ha te kérsz az öreg raktárostól vasrudat, neked biztosan ad egyet! – jegyezte meg a munkás fia.
De az igazgató fia így válaszolt:
- Ha én kérek az öreg raktárostól, akkor azt teszi, hogy előbb bejelenti apámnak, hogy kértem. Mert apám most itt új rendet akar a gyárban, folyvást erről beszél otthon. Ha pedig apám tudomást szerez róla, minek kell nekem a vasrúd, akkor lefújja a nyújtózást. Teneked kellene kérni vasrudat az öreg raktárostól. Jószívű, derék öreg bácsi az. Ad az neked is!
- Ne beszélj marhaságokat! – legyintett a munkás fia az igazgatóénak. – Pont nekem adjon az öreg, az apád rendeletei ellen!
- Akkor egyszerűen elviszünk a raktár folyosójáról egy rudat! – döntött az igazgató fia. – Nem őrzi azt senki. A hátsó kapu nyitva van. Azon kilopjuk a rudat és usgyé!… Idehozzuk!
- Hét ha vállalkozol rá? – egyezett bele a munkásfiú: – Gyerünk! Csak annyit kötök ki: én a kapun kívül várlak meg.
Éppen dudált a gyár szirénája munkavégre, illetve az éjjeli munkához való fölváltásra. Az öreg raktáros meg a családja ilyenkor ült korai vacsorájukhoz. Az ablakon át pont a raktárudvar hátsó kapujára lehetett látni.
- Ni-ni-ni, öregatyó! Tőlünk visznek ki egy rudat – hívta föl menye az öreg figyelmét.
Az öreg tüstént megismerte az igazgató fiát. Kitűnő volt még a szeme és a szellemi képességei is kitűnő frissességben működtek.
- Lefülelem én rögtön! – ugrott föl az öreg fia az asztaltól.
De az öreg leintette:
- Ne bánd! Hadd vigye csak! Láttam én. Egy acélrudat emelt el a gyárigazgató fia a gangról.
- Ehem! Már értem! – akart az öreg fia okosabb lenni apjánál. – Nem látunk semmit és nem szólunk senkinek.
- Dehogyisnem! – felelte az öreg. – Csak hamarabb nem, mint én kérdem tőletek.
A hamiskás hunyorgatásból tudta az öreg pereputtya, hogy az öregatyó csavaros esze remekelni fog. Nem faggatták, nem találgatták, ráhagyták az öregre.
Másnap, egészen váratlan időben betoppant a raktárba az igazgató. Személyesen hozta az irodai vastag leltármásolatot. Az öreg raktáros sunyian, tétován kullogott elő, mintha meg volna ijedve a vizsgálattól. Sőt az igazgató felhívására, hogy: leltározás lesz… Az öreg megjegyezte:
- Éppen mostan, nagyobb szállítmányozások voltak, igazgató úr, instálom alássan! Lehet, hogy kallódott el anyag ide-oda. De meglesz minden!
Az igazgató diadalmasan harapdálta ajkát, az öreg előzetes mosakodására. Majd rárivallt a gyanús viselkedést megillető nyersességgel:
- Nem vagyok berendezkedve erre a locsogásra, már mondtam magának! Igazolatlan hiányokért az állásával felel. Kezdjük a munkát.
- Hát talán akkor a megbontatlan anyagon menjünk végig a raktárban – szólt az öreg.
- Nem! – tiltakozott az igazgató. – Elhiszem, hogy ott rendet találok. A mozgósított anyagra vagyok kíváncsi. Itt a folyosón kezdjük el.
Az öreg alamuszin sóhajtott, mint akit megcsíptek. Az igazgató kajánul bólogatott, mialatt a leltárjegyekkel a kezében követte az öreget.
Az öreg odalötyögött a folyosón, ahol az ércrudak álltak. Ott hirtelen megfordult. Mintha másfelé akarna sietni.
- Tessék! Itt kezdjük! – ripakodott rá az igazgató.
Aztán a jegyzék legújabb oldalait forgatva, megtalálta végül az ércrudakról való kimutatást.
- Hét darab! – jegyezte meg nyomatékkal az öreg.
- Hét darab ( – ) jelzésű kettőszáztíz centiméter hosszú acélrúd! – vágta rá hivatalos hidegséggel az igazgató. – Hogyan van itt csak hat darab?
- Kezeskedem róla, igazgató úr, hogy meglesz! – rimánkodott az öreg. – Idea telepre vitte el valaki ezt a rudat.
- Vitte? Mi az, hogy vitte? Lopta! – ordított az igazgató. – Vagy talán a maga beleegyezésével történt? Hogy a gyár tulajdonát kölcsönözgetik! Mi?
- De nem! – tiltakozott az öreg. – Dehát nem olyan nagy bűn az, igazgató úr, ha egy ércrudat igénybe vesz valaki. Nem kopik az el. Visszakerítjük épen. Ne tessen eljárást indítani senki ellen!
- Engem ne oktasson ki a kötelességem felől! – tajtékzott az igazgató. – Idegen holmit birtokba venni: lopás! Ebben segédkezni bűnpártolás! A gyárnak bármely alkalmazottja legyen, vétkes ennek az acélrúdnak az eltulajdonításában, meg fogja kapni törvényszabta büntetését. Azonkívül elbocsátom természetesen a telepről. Mert tolvajokat itt nem tűrünk!
- De hátha valami suhanc pajkosságból hordta el azt a rudat? – esenkedett az öreg.
Az igazgató annyira belelovalta magát a megtorlás szellemébe, hogy így felelt:
- Kiskorú tettesért teljes érvényűleg felel szülője!
- De, csak egy csintalan kölyök tettesért, el nem küldi az apját a gyártól, igazgató úr? – hüledezett az öreg.
- De elküldöm, akárki legyen! – kiáltotta az igazgató vad eréllyel.
Az öreg itten előbb egy utánozhatatlan fintort vágott az igazgató szeme közé. Majd hirtelen egy ifjú fürgeségével fordult meg és fölkiabált a lakása ablakán kitekintgető menyének:
- Héj! Lidikém, nem tudjátok, ki vitt el innét egyet ezekből az acélrudakból?
- De igen, atyóka! – felelte ártatlan képpel a fiatalasszony. – Az igazgató úr fiát láttam, a kis úrfit, hogy elcipelt innét egy rudat.
- Na! – szólt vissza még ártatlanabb képpel az öreg a menyének. – Az igazgató úr pedig erősen fogadta, hogyha gyerek is vitte el a rudat… elcsapja az apját a telepről!
*
Az igazgató még tartott egy hosszú, félhivatalos korholó beszédet az öregnek. De az egészből érdekes és jelentős csak az lett, hogy egyszerre elmosolyodott és hátbaütögette gyengén a vén raktárost.
- Nagy kópé maga!
- Áldás, békesség mindnyájunkra, igazgató úr! – vágta rá az öreg.
