Tersánszky Józsi Jenő: Az öreg raktáros

A gyártelep messze fekszik minden lakott helytől. Körülötte egész kis falu a munkások házai és a tisztviselők villái. Az elkülönzöttség bizonyos családias, kedélyes vonásokat kölcsönzött a gyártelep összes lakói közt az érintkezésnek. A gyár kantinjának tekepályáján például együtt kugliznak a tisztviselők a munkásokkal. És sok más ilyen, másutt nem szokott dolog dívik itt.

Az idén azonban új igazgatót kapott a gyártelep. Új igazgató pedig olyan még nem volt, aki valamit ne helytelenített volna a régi szokásokból és ne akart volna hozni szerinte üdvös újításokat. Ez az új igazgató elsősorban annak a kedélyes, bizalmas hangnak nem akart híve lenni, ami a gyárban uralkodott. A fegyelem lazaságát látta benne. Máskülönben sok kifogásolnivalót az üzem menetében magában nem talált. Bármily szigorú, rajtaütéses vizsgálatokat tartott a gyár minden zugában, bele kellett nyugodnia, hogy hiányok, disznóságok nincsenek. Aránylag a legteljesebb rendben szuperál minden.

A gyártelep legöregebb alkalmazottja az anyagraktár kezelője. Egy hosszúszakállú, vidámszemű aggastyán. Annakidején résztvett annak az erdőrésznek a kiirtásában, aminek helyén a gyártelep felépült. Úgy lett favágóból a gyár munkása, előmunkása és végül anyagkezelő altiszt, egy hosszú élet becsületes, kitartó munkája árán. Ő a gyártelep tréfacsinálója. Borsos kiszólásai, ugratásai a telepen közszájon forognak.

Mikor az új igazgató vizsgálatait tartotta vizsgálatait tartotta, az anyagraktár körül fedezett föl legtöbb megrónivalót. Nyitva találta a raktárudvar hátsó kapuját:

- Hogyan állhat nyitva ez a kapu, mikor itt a raktárfolyosón a gyárnak oly értékes anyagok hevernek szanaszét?

Mire az öreg raktáros, a szigorú förmedvénytől meg se rebbenve, hunyorgó mosollyal próbálta magyarázni az igazgatónak:

- Nem vész el innét, igazgató úr, egy rozsdás szög sem soha. Állhat nyitva akár éjjel is az a kapu. Hová, hogyan és kicsoda lop el innen valamit? Legföllebb a gyári fuvarral csempészhetné el valaki, ha lop innen. De a fuvarokat vizsgálják a portán és majd mind ismerős. Ha meg a telepre vinne innen valaki valamit? Az itt van, megtalálhatjuk bármikor.

- A leltár mutatja meg majd! – mondta az igazgató. – Személyesen fogom, barátom, megejteni!

- Állok elébe, igazgató úr! – felelte az öreg. – Felelek én itt mindenért! Ha csak a legyeket, verebeket nem tetszik számbavétetni velem, amik itt körül repkednek, amerre akarnak. Más, ami hever itt, el nem mozdul a helyéről az én tudtom és akaratom nélkül.

- Nem nagyon szeretem, öregem, ezt a kocsmai bizalmaskodó fecsegést! – jegyezte meg az igazgató.

Aznap délután, az igazgató vakációzó, másodgimnazista fia, egy másik, harmadosztályos gimnazista cimborájával nagyszabású játékon törte az eszét. A harmadosztályos fiú a telep egyik munkásának volt a gyermeke. A munkáslakás kertjének végén két erős, magas cölöp állt a földben. Valaki vasrudat alkalmazott közibük és hintát akasztott rá a munkás gyermekének.

Az igazgató fiának az ötlött az eszébe, hogy remek nyújtót lehetne csinálni a két cölöp közé. Vasrudakat kitűnőeket látott az anyagraktár folyosóján.

- Ha te kérsz az öreg raktárostól vasrudat, neked biztosan ad egyet! – jegyezte meg a munkás fia.

De az igazgató fia így válaszolt:

- Ha én kérek az öreg raktárostól, akkor azt teszi, hogy előbb bejelenti apámnak, hogy kértem. Mert apám most itt új rendet akar a gyárban, folyvást erről beszél otthon. Ha pedig apám tudomást szerez róla, minek kell nekem a vasrúd, akkor lefújja a nyújtózást. Teneked kellene kérni vasrudat az öreg raktárostól. Jószívű, derék öreg bácsi az. Ad az neked is!

- Ne beszélj marhaságokat! – legyintett a munkás fia az igazgatóénak. – Pont nekem adjon az öreg, az apád rendeletei ellen!

- Akkor egyszerűen elviszünk a raktár folyosójáról egy rudat! – döntött az igazgató fia. – Nem őrzi azt senki. A hátsó kapu nyitva van. Azon kilopjuk a rudat és usgyé!… Idehozzuk!

- Hét ha vállalkozol rá? – egyezett bele a munkásfiú: – Gyerünk! Csak annyit kötök ki: én a kapun kívül várlak meg.

Éppen dudált a gyár szirénája munkavégre, illetve az éjjeli munkához való fölváltásra. Az öreg raktáros meg a családja ilyenkor ült korai vacsorájukhoz. Az ablakon át pont a raktárudvar hátsó kapujára lehetett látni.

- Ni-ni-ni, öregatyó! Tőlünk visznek ki egy rudat – hívta föl menye az öreg figyelmét.

Az öreg tüstént megismerte az igazgató fiát. Kitűnő volt még a szeme és a szellemi képességei is kitűnő frissességben működtek.

- Lefülelem én rögtön! – ugrott föl az öreg fia az asztaltól.

De az öreg leintette:

- Ne bánd! Hadd vigye csak! Láttam én. Egy acélrudat emelt el a gyárigazgató fia a gangról.

- Ehem! Már értem! – akart az öreg fia okosabb lenni apjánál. – Nem látunk semmit és nem szólunk senkinek.

- Dehogyisnem! – felelte az öreg. – Csak hamarabb nem, mint én kérdem tőletek.

A hamiskás hunyorgatásból tudta az öreg pereputtya, hogy az öregatyó csavaros esze remekelni fog. Nem faggatták, nem találgatták, ráhagyták az öregre.

Másnap, egészen váratlan időben betoppant a raktárba az igazgató. Személyesen hozta az irodai vastag leltármásolatot. Az öreg raktáros sunyian, tétován kullogott elő, mintha meg volna ijedve a vizsgálattól. Sőt az igazgató felhívására, hogy: leltározás lesz… Az öreg megjegyezte:

- Éppen mostan, nagyobb szállítmányozások voltak, igazgató úr, instálom alássan! Lehet, hogy kallódott el anyag ide-oda. De meglesz minden!

Az igazgató diadalmasan harapdálta ajkát, az öreg előzetes mosakodására. Majd rárivallt a gyanús viselkedést megillető nyersességgel:

- Nem vagyok berendezkedve erre a locsogásra, már mondtam magának! Igazolatlan hiányokért az állásával felel. Kezdjük a munkát.

- Hát talán akkor a megbontatlan anyagon menjünk végig a raktárban – szólt az öreg.

- Nem! – tiltakozott az igazgató. – Elhiszem, hogy ott rendet találok. A mozgósított anyagra vagyok kíváncsi. Itt a folyosón kezdjük el.

Az öreg alamuszin sóhajtott, mint akit megcsíptek. Az igazgató kajánul bólogatott, mialatt a leltárjegyekkel a kezében követte az öreget.

Az öreg odalötyögött a folyosón, ahol az ércrudak álltak. Ott hirtelen megfordult. Mintha másfelé akarna sietni.

- Tessék! Itt kezdjük! – ripakodott rá az igazgató.

Aztán a jegyzék legújabb oldalait forgatva, megtalálta végül az ércrudakról való kimutatást.

- Hét darab! – jegyezte meg nyomatékkal az öreg.

- Hét darab ( – ) jelzésű kettőszáztíz centiméter hosszú acélrúd! – vágta rá hivatalos hidegséggel az igazgató. – Hogyan van itt csak hat darab?

- Kezeskedem róla, igazgató úr, hogy meglesz! – rimánkodott az öreg. – Idea telepre vitte el valaki ezt a rudat.

- Vitte? Mi az, hogy vitte? Lopta! – ordított az igazgató. – Vagy talán a maga beleegyezésével történt? Hogy a gyár tulajdonát kölcsönözgetik! Mi?

- De nem! – tiltakozott az öreg. – Dehát nem olyan nagy bűn az, igazgató úr, ha egy ércrudat igénybe vesz valaki. Nem kopik az el. Visszakerítjük épen. Ne tessen eljárást indítani senki ellen!

- Engem ne oktasson ki a kötelességem felől! – tajtékzott az igazgató. – Idegen holmit birtokba venni: lopás! Ebben segédkezni bűnpártolás! A gyárnak bármely alkalmazottja legyen, vétkes ennek az acélrúdnak az eltulajdonításában, meg fogja kapni törvényszabta büntetését. Azonkívül elbocsátom természetesen a telepről. Mert tolvajokat itt nem tűrünk!

- De hátha valami suhanc pajkosságból hordta el azt a rudat? – esenkedett az öreg.

Az igazgató annyira belelovalta magát a megtorlás szellemébe, hogy így felelt:

- Kiskorú tettesért teljes érvényűleg felel szülője!

- De, csak egy csintalan kölyök tettesért, el nem küldi az apját a gyártól, igazgató úr? – hüledezett az öreg.

- De elküldöm, akárki legyen! – kiáltotta az igazgató vad eréllyel.

Az öreg itten előbb egy utánozhatatlan fintort vágott az igazgató szeme közé. Majd hirtelen egy ifjú fürgeségével fordult meg és fölkiabált a lakása ablakán kitekintgető menyének:

- Héj! Lidikém, nem tudjátok, ki vitt el innét egyet ezekből az acélrudakból?

- De igen, atyóka! – felelte ártatlan képpel a fiatalasszony. – Az igazgató úr fiát láttam, a kis úrfit, hogy elcipelt innét egy rudat.

- Na! – szólt vissza még ártatlanabb képpel az öreg a menyének. – Az igazgató úr pedig erősen fogadta, hogyha gyerek is vitte el a rudat… elcsapja az apját a telepről!

*

Az igazgató még tartott egy hosszú, félhivatalos korholó beszédet az öregnek. De az egészből érdekes és jelentős csak az lett, hogy egyszerre elmosolyodott és hátbaütögette gyengén a vén raktárost.

- Nagy kópé maga!

- Áldás, békesség mindnyájunkra, igazgató úr! – vágta rá az öreg.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 12 19 jankocsm archiregnum1209 sztkorona MINI szentmihálynap kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf