Herczeg Ferenc: Bertalan úr feltámadása
Július harmadikán, sötét hajnalon, a Vancouver nevű amerikai postahajó tizenhat mérföld sebességgel nekiment egy dongafával megrakott rotterdami vitorlásnak. Az amerikai kétfelé szelte a rotterdamit. De a Vancouver is rosszul járt. A nagy ütéstől behorpadt az orra és kétfelől kipukkadt a vasteste. Öt perc múlva hanyatt feküdt az óriás gőzös, húsz perc múlva pedig úgy elmerült, mint a balta. Ez tíz mérföldnyire az angliai Lizard-fok világító-tornyától történt.
Az összeütközés pillanatában a Vancouver első osztályának tizenhetes számú fülkéjében egy Bertalan nevű magyar ember aludta az igazak álmát. Nem is ébredt fel, csak a túlvilágon. Ő, szegény, ezúttal tért meg életének első tengeri útjáról. Szentmiklósi ember volt és Cincinnatiban járt, hogy átvegye egy idegenben meghalt rokonának hagyatékát.
*
Otthon, Szentmiklóson, elsőnek Bertalan legjobb barátja, egy Forgó nevű úriember tudta meg a szörnyű szerencsétlenség hírét. Forgó finom lelkű, melegen érző férfi volt, akit esztendők óta mély vonzalom fűzött a megboldogulthoz. A katasztrófa híre úgy megrázta, hogy alig tudott megállni a lábán.
Ő vitte meg Bertalan fiatal özvegyének a gyászos hírt. Bertalanné ájultan összeroskadt. Mire nagynehezen magához tudták téríteni, ágyba kellett fektetni és orvosokat kellett hívatni.
A szegény asszony második felesége volt Bertalannak és mindössze másfél esztendeje volt csak férjnél. Házasságuk szerelmi frigy volt, a szó legszenvedélyesebb értelmében.
Másnap Bertalanné öngyilkossági kísérletet tett. Nagynehezen megmentették, de azt az ígéretet, hogy nem fogja megismételni kétségbeesett tettét, nem tudták kicsikarni tőle.
- Minek éljek most már? Minek éljek? – ismételgette minduntalan.
Aznap megérkezett Budapestről Bertalannak első házasságából való fia. A fiú már tizenhét esztendős volt és kereskedői pályára készült a fővárosban. Mikor mostohaanyjának betegágya elé lépett, újból megindult a könnyek áradata. Az ifjút is nagyon megtörte apjának halála. Bertalanék egyáltalában arról voltak nevezetesek, hogy ideálisan gyöngéd családi életet éltek és igen ragaszkodtak egymáshoz.
Még ketten voltak a Bertalan-házban, akiknek nagy fájdalmat okozott a családfő váratlan elköltözése. Miska tizenöt esztendő óta szolgálta Bertalant, aki nemcsak gazdája, hanem apai barátja is volt. E súlyos napokban kitűnt, hogy a megboldogult nem pazarolta jótéteményeit méltatlanra. Miska úgy megsiratta gazdáját, ahogyan annak idején tulajdon édesapját sem.
A kutyával meg különös dolog történt. Július harmadikáig nem igen törődött távollevő gazdájával. A Vancouver pusztulása napjától kezdve azonban nagy nyugtalanság vett rajta erőt, nem akart enni, reggeltől estig a házban bolyongott és üvöltve kereste gazdáját.
*
Bertalan úr mélyen aludt, mikor a Vancouver elmerült. Egyszerre felriadt álmából és ekkor rettenetes félelem vett rajta erőt. Borongó fellegeken járt, egy meredek ösvényen, mely magas ködhegyek ormára vezetett. Mezítelen volt és szédülve érezte, hogy az örökkévalóság kapuja felé közeledik.
Egy világító felhőkapuhoz ért. Ott egy ismerős arcú, kopasz úr fogadta. Bertalan úgy tudta, hogy neki most bebocsáttatást kell kérnie.
- M a neved? – kérdezte az öreg úr.
Bertalan megnevezte magát. Az öreg egy vastag könyvbe pillantott. Eleintén közömbösen lapozgatott a könyvben, azután mind türelmetlenebb lett. Szemmellátható volt, hogy nem találja meg azt, amit keres. Erre dörmögni kezdett, mire megszeppent arcú, fehérruhás gyermekek újabb könyveket hordtak eléje. A kopasz öreg úr azokat is átlapozta. Végül rácsapott egy nyitott könyvre és haragosan ráförmedt Bertalanra:
- Mit akarsz itt? Hogyan kerülsz ide? Hiszen te egyáltalán meg sem haltál?!
- Bocsánat, – hebegte Bertalan – én nem önként jöttem…
Az öreg úr beláthatta, hogy Bertalan ártatlan a dologban.
- Hívjátok ide Sammaelt! – kiáltotta.
Egy sápadt és szomorú arcú, fekete köntösű ifjú jelent meg a kapuban. A vállán kaszát tartott.
- Miféle zavart csináltál meg megint? – pattogott az öreg. – Minek küldted a nyakamra ezt az embert? Nézd meg a törzskönyvét! Láthatod, hogy harminc esztendeig kell még élnie!
Sammael zavartan sütötte le a szemét.
- Igazán nem tudom, hogy tévedhettem ennyire – hebegte.
Ekkor megszólalt Bertalan is:
- Bocsánatot kérek… de mivel előbb-utóbb úgyis ide kell jönnöm… tehát nem bánnám, ha mindjárt itt maradhatnék…
Az öreg kicsinylően mérte végig.
- Jó volna, úgy-e? Csakhogy nem annyiban van ám! Neked még harminc esztendeig szolgálati időt kell kitöltened odalenn.
Azzal hozzálépett és kezét rátette Bertalan két szemére. Az érintéstől Bertalan elvesztette eszméletét.
*
Magához tért ájulásából és hullámcsobogást hallott… Állig a vízben volt… Egy kötéllel oda volt kötve egy úszó szálfához… Fölötte csillagos volt az ég… Kiáltozni kezdett, de senki sem hallotta…
Megvirradt. Majd fölkelt a nap. Köröskörül a végtelen tenger. S ő étlen-szomjan úsztatott, amerre a tengerár a szálfát vitte.
Két napig és két éjjelig úszott így. Végül már nem kiáltozott többet, nem reménykedett, nem is igen gondolkozott.
A harmadik nap hajnalán fantasztikus árnyék bukkant fel üvegesedő szeme előtt. Emberi hangokat hallott. Izmos kezek kiemelték a vízből, levetkőztették, megdörzsölték, majd megitatták valami forró és erős itallal. Bertalan egy normandiai nagy halászbárka födélzetén találta magát.
A halászmester azt mondta neki, hogy hajója útban van az izlandi vizek felé. Útjok nagyon sürgős, mert most kezdődik a nagy heringvonulás, azért nem is köthet ki sehol. Valószínű azonban, hogy útközben összetalálkoznak valami gőzössel, annak majd átadja Bertalant.
Északnak siető halászbárkákkal találkoztak, de gőzhajóval nem. Bertalannak tehát másfél hónapot kellett a heringhalászokkal töltenie. Augusztus huszonegyedikén végül füstfelhő mutatkozott a láthatáron. Egy Hudson nevű amerikai kis gőzös közeledett feléjük. A Hudson tudományos kutatásokat végzett a poláris vidékeken és két esztendei távollét után hazafelé indult. A kapitány helyet adott a hajótöröttnek és magával vitte New Yorkba. Szeptember elején érkeztek oda.
*
Bertalan első gondolata természetesen az volt, hogy távirati úton értesíti az otthonvalókat szerencsés megmeneküléséről. De aztán mást gondolt. A családja őt hónapok óta halottnak hiszi. Ha most hirtelen életjelt ad magáról, újabb lelki megrázkódtatásoknak teszi ki őket. Pedig nemcsak a fájdalom, az öröm is ölhet. Nem táviratozott tehát, hanem pénzt szerzett Cincinnatiból, azután útra kelt Hamburg felé.
Szeptember huszonegyedikén, esti hét órakor lépett a szentmiklósi pályaház peronjára.
*
Nem ment haza, hanem fölkereste Forgót. A jó barátot, aki agglegény volt, éppen öltözködés közben találta. Forgó kiejtette kezéből a kabátját és krétafehér arccal támolygott a falnak.
- Bertalan?! Te?!…
Bertalan megölelte barátját.
- Én vagyok… Először is hozzád jöttem… A feleségem még nem tudja, hogy élek…
Miután derekasan kisírták magukat és ezer kérdéssel ostromolták egymást, melyekre egyikük sem válaszolt, együtt indultak Bertalanékhoz.
A jó barát előre ment, a hajótörött pedig a kapu alatt várakozott.
- Édes barátnőm, nagy újságot mondok! – szólt Forgó az asszony elé lépve.
- Bertalan?
- Híradás érkezett róla.
- Él? Megjött? Itt van?
Az asszony az ajtó felé rohant és ott összeütközött a belépő urával. Mind a ketten sírtak is, nevettek is. A fiú is előkerült. Miska is berohant. A kutya is. Egyszerre beszéltek valamennyien, sikongtak, összeölelkeztek… Mindenkinek volt kérdezni és elbeszélni valója és egyikük sem engedte szóhoz jutni a másikat… Aztán vacsorához ültek, de egyikük sem evett semmit… Éjfél után ágyba feküdtek, de egyikük szemére sem jött álom…
*
Bertalan hajnal felé mégis elszenderedett. Oly édesen és mélyen aludt, mint gyermekkora óta egyszer sem.
A többiek azonban nyitott szemmel feküdtek a sötétségben. A feleség, a fiú, a jóbarát, a szolga és a kutya, – egyikük sem tudott elaludni.
A feleség kimondhatatlanul boldog volt, hogy visszanyerte hőn szeretett urát. Boldog volt, de valami mégis nyugtalanította. Ő az ura dolgozószobájából időközben kis szalont csináltatott… Csinos rokokó-bútorokat hozatott és mindenféle divatos csecsebecséket vásárolt. Most zavarban volt a szalonja miatt, mert Bertalan, ha áldott jó ember volt is, pénz dolgában nem értette a tréfát… Természetesen arról sem lehet most már szó, hogy karácsonykor a Tátrába menjen, amit Forró úr tanácsolt neki, hogy enyhülést találjon özvegyi bánatára… A Budapesti tartózkodásból sem lesz semmi… Az asszonynak ugyanis az volt a terve, hogy a gyászév második felét a fővárosban fogja tölteni. Szigorú visszavonultságban akart ott élni, éppen csak a színházakat, meg a hangversenyeket szerette volna látogatni… Vagyoni viszonyaik megengedték volna neki ezt a fényűzést, Bertalan előtt azonban most már szóba sem meri hozni az ilyesmit… Most megint elölről kezdheti a krajcároskodást, pedig – Istenem – oly szépnek, előkelőnek és meghatónak képzelte özvegyi életét!
Egy forró könnycsepp szivárgott a szemébe… Ezzel a könnyel megsiratta füstbe ment özvegységét. Aztán egyszerre megijedt önmagától.
- Mi ez? Hiszen te boldog vagy, neked boldognak kell lenned, hogy visszajött az urad!
A fiú is álmatlanul fetrengett ágyán. Ő is boldog volt, nagyon szerette apját. Akkor sem szűnt meg szeretni, mikor édesapja rákényszerítette a kereskedelmi pályára. Ő festő akart lenni, édesapja azonban azt állította, hogy nincs hozzávaló tehetsége. A Vancouver katasztrófája óta, mostohaanyjának enyhe kormánya alatt, újból felébredtek a fiú lelkében a művészi álmok. Nem is ment többé vissza a budapesti bankjába, hanem a családi ház padlásszobájában «műteremet» rendezett be magának. Forgó úr azt mondta, hogy neki sok a színérzéke. De most már mindennek vége, mert bizonyos, hogy édesapja holnapután megint vissza fogja küldeni a bankba… És a fiú keserves sírásra fakadt.
A jóbarát szemét is kerülte az álom.
Ő újabban minden szabad idejét Bertalan özvegyénél töltött. Tartozott vele barátja emlékének, hogy kiragadja a szegény asszonyt szörnyű fájdalmának karmaiból. Azokon az édes, bánatos estéken, amikor mindig Bertalanról beszélgettek, egy gyöngéd, halvány remény kezdett kicsírázni Forgó úr szívéből. Egyszer majd, sok idő múlva, mindenesetre a gyászév letelte után, ki fogja lecsókolni az asszony szép szeméről a könnyeket, ha nem ő? Bizonyos, hogy Bertalan szellem megáldotta volna frigyüket… No de ennek most már vége! Vége! És ez tulajdonképpen kegyetlen gondolat!
A cselédszobában, füstölő petróleumlámpás mellett virrasztott Miska. Egy héttel ezelőtt bontották fel a végrendeletet, melyet elutazása előtt csinált a gazdája. A nemes szívű Bertalan csinos kis tőkét hagyott hű inasának… A hagyatékot még nem fizették ki, de Miska már tudta, hogy mihez fog kezdeni a pénzzel. Ki fogja bérelni a Trombitás-korcsmát. A vágyai netovábbja volt, hogy ő korcsmáros legyen. Már meg is egyezett a tulajdonossal… Új cégtáblát akart festetni és kuglizót akart csinálni a kertben… Pincérnőt akart fogadni, hogy odajárjanak sörözni a városi urak… No de most már nem lesz belőle korcsmáros! Ismerte a gazdáját. A rendszerető ember. Tíz forintot fog neki ajándékozni és ő tovább tisztíthatja a csizmáját… Pedig de szép is lett volna!
Hektor se aludt, hanem dühös csaholással zavarta az udvaron a macskákat. A Vancouver hajótörése óta gyöngydolga volt a házban. A háznép szeretettel, sőt bizonyos kegyelettel adózott Bertalan hű kutyájának. Az asszony, ha belenézett Hektor becsületes szemébe, mindjárt sírva fakadt. Állandó ellágyulásában megengedte neki, hogy ebéd idején az ebédlőben legyen és az ellen sem volt kifogása, hogy Hektor az éjszakát az előszoba díványán töltse. A gazda hazaérkezésével visszatért megint a régi rend. Hektort kikergették és ő a hidegtől remegve és haragosan morogva járt-kelt a holdvilágos udvaron…
