Féja Géza: Kossuth Lajos, az író

Kossuth18481841. január 2-án a Pesti Hírlap Kossuth Lajos vezércikkével indult meg. A népszerű, fiatal politikus ekkor már kész író: valóban „nagyszabású” mondatokban közli gondolatait, olyanok ezek a dús összetett mondatok, mint a hegylánc, vagy pedig a szépen tagolt síkság, semmiféle nehézkesség sem zavarja tisztaságukat. Ha Kossuth írásmodorának mélyébe nézünk, nem csodáljuk roppant hatását. ezek a mondatok végérvényesen és megfellebezhetetlenül szövegezik meg mindazt, ami az időben kószált, kísértet és vajúdott. Azonnal meglepik az olvasót Kossuth érett képei is, merész, de szilárd szókötései, ihletének és mondanivalójának természetes ömlése. Nincs kétség, hogy ország lappang benne, „földrész”, mely egyre merészebben kiemelkedik a mondatok sodrából. Ellenállhatatlan ez az író, ellenállhatatlanabb korának minden politikai írójánál, pedig nem hagyott annyira „megérlelt” s befejezett műveket az utókorra, mint Széchenyi István, inkább: állandóan „rögtönzött”. Kossuth Lajos „művét” úgy kell megalkotnunk és megéreznünk beszédei, cikkei, levelei, tanulmányai és följegyzései zseniálisan „rendetlen” tömegéből. Nem dolgozott olyan rendszeresen, mint Széchenyi István, inkább a természet fenséges hanyagsága élt benne: hullatta lombjait és gyümölcseit, pazar bőséggel ontott, mert kimeríthetetlen erőforrásainak tudata élt benne. Egy-egy cikkébe olykor könyvek summája csordul, levelei néha történelmi vagy társadalompolitikai értekezéssé nőnek, beszédei manifesztummá súlyosodnak. A forma mellékes volt neki, minden megnyilatkozásából azonos tartalom áradt: az ország- és nemzetalapítás páratlan anyaga. Nem volt lírikus, mint Széchenyi, szilárdan uralkodott anyaga felett, sohasem keverte személyes ügyeit, személyiségének belső örömeit és fájdalmait a „közügy”-be. Mihelyt írni vagy beszélni kezdett, azonnal kilépett személyiségének korlátaiból s a nemezt politikai géniuszává forrósodott. „Élő szoborrá” magasodott, magyar „jóshellyé” vált az időben. Ügye elbukott, száműzetésben teltek napjai, de a magyarságnak ő volt a csalhatatlan „vélemény”, a jó hír, a tisztán szikrázó tudat.

    Kossuth Lajos első cikkei a „Falu jegyzőjére”, Eötvös regényére emlékeztetnek. A „pátriarkális” magyar életberendezés csődjét és egyre fojtogatóbb rothadását jelenti Kossuth cikkről-cikkre s elárulja, hogy Eötvös regényének jönnie kellett, a „rendszer” tarthatatlanságának tudata bejárta már az egész társadalmat, csak meg kellett fogalmazni, művé kellett rendezni. A rendi politika ezidőtájt még dekákban alkudozott a reformok bőrére, a mélyebb közvélemény azonban már alulról kezdte építeni a politikát, vagy ha úgy tetszik: a nemzeti törekvéseket, szépírók jártak elől ebben, de, mint látjuk, párhuzamosan futott vélük Kossuth Lajos. Többek között a Pesti Hírlap 1841-iki évfolyamának 28. számában írott „Aprócska kényurak” című cikke semmivel sem marad a szépirodalom népi megnyilatkozásai mögött, nyilvánvalóan Kölcsey Ferencnek a szatmári megyegyűlésen az adózó nép állapotáról mondott korszakos jelentőségű beszédét folytatja. De nem jár olyan elvi magasságban, mint Kölcsey, irodalmibb, az életet is ábrázolja, a népet is megszólaltatja. „Nem veszem el, édes uram! – utasítja vissza a szegény asszony a Kossuthtól kapott pénzdarabot. Nem koldulok én, csak igazságot keresek, igazságot!” Kossuthnak, az újságírónak cikkeibe bőségesen belecsordul a magyar élet, a leplezett, a takart valóság. Sokat foglalkozik büntetőrendszerünk kegyetlen elmaradottságával, annak a humanizmusnak hangján, melyet Kölcsey és Eötvös ütött meg. Kossuthnak és a magyar irodalom társadalmi tudatának összefüggése nyilvánvaló és cáfolhatatlan, de csakhamar egy új elem vegyül írásaiba, még pedig olyan mértékben, mint eddig sohasem: a magyar politikai géniusz eredeti eszmerendszere és logikája. Ennek az elemnek az előretörése szabadságharc volt a javából s Kossuth már jóval a 48-as forradalom előtt ezt a szabadságharcot vívta, ennek az eszmerendszernek és logikának akart létjogot szerezni.

    Lassanként minden megnyilatkozása „szabadságharcának” szolgálatába áll. Egyre kevésbé érdekelték a kirívó esetek, az égbekiáltó egyes visszaélések, a romlás kegyetlen gócai. Érezte, hogy az egészet hordozza, az egész felelősség nehezedik vállára és az egésznek kell megoldást keresnie. Ez a keresés, Kossuth teremtő ihlete, egyre mélyebb rétegeket kényszerített fel belőle, „lefoglalta” egész életét s minden megnyilatkozását egyetlen óriási művé avatta, a mű címe: Magyarország építése a maga képére és hasonlatosságára, a saját törvényei szerint. A mű szerfölött nehéz volt, már 1848 előtt szembe kellett fordulnia a mellette haladókkal, nagyvonalú irányokat kellett legyűrnie, nemes fények, Széchenyik belső lágyságát kellett bebizonyítania és a salakból, így a lesüllyedt vármegyei rendszerből kellett az életforma színanyagát kiválasztania. A csillapíthatatlan eszmei lázak korában realistának kellett maradnia: a magyarság tényleges erőire, lelkialkatára, politikai géniuszának kétségtelen jeleire kellett támaszkodnia. A politikai életet, mint mindig, két vékonypénzű típus népesítette be: a lázadók és a tákolva alkuvók. Kossuth azonban teremtő volt, a sors azt a feladatot szabta neki, hogy az „ország”, a magyarság még valósággá nem épült legnagyszerűbb vágyálma az ő lelkében és szellemében tökéletesen megvalósuljon. Kossuthban új fénnyel támadt fel a nemzeteszme, az osztályok feletti népnemzet ideája. Már 1841-ben erről a nemzeteszméről ír abban a tudatban, hogy eszméje közelebb áll a honfoglaló magyarság belső szervezetéhez, mint a párducos-kacagányos nemesi cifra-magyarság, a történelempolitikai „pótszer”. A pótszereket dúlta szét Kossuth logikája és az eredeti magyar ideák szabad „mozgását” tette lehetővé, az osztályok felett álló népnemzet eszméje is ősi élmény felszabadulása, egyúttal örök keret, melyben életünk teljesedhet. Kossuth író volt a szó legmagasabbrendű értelmében, mert életünk örök kereteit kereste és sikerült bebizonyítania, hogy ez a tevékenység az igazi realizmus, nem pedig a pillanatokkal való lomha megalkuvás. Nálunk a politikai realizmust minden időben szeretik a megalkuvó tákolásban keresni, holott a valószerűség kifejezése, a valóság élményének hű tolmácsolása, a belső valóságnak cselekedetekké és intézménnyé való építése a legmagasabbrendű realizmus és a legnagyobb történelmi megpróbáltatás. Kossuth Lajos ezt a próbát állotta ki.

    Kossuth nem volt elvont teoretikus, a „status tudományt” kiváltképpen „tétleges gyakorlati tudománynak” vallotta. Elítélte azokat, akik „német, francia és angol státusteóriák emlőjén nőttek fel” és képtelen a „mi szerkezetünk filozófiáját” felfogni. Kossuth Lajos vélük szemben a közösség alkatából, történetéből és lelkéből indult el, úgy vélte, hogy a közösség életében bennrejlenek azok az ősképek, amelyeket nem szabad, de tragikus katasztrófák nélkül nem is lehet megtagadnunk. A legfőbb ősképnek már 1842-ben a „municipiális alkotmányt” vallotta. Eötvös József és a centralisták az ősi vármegye emberi süllyedésének láttára a központosítás, tehát a megyei önkormányzat felfüggesztését hirdették, nem láttak más kivezető utat a megújhodásra. Kossuth azonban a szemét, az ócskaság és az érdes, konok, komisz felület alatt észrevette a nagyszerű ősanyagot: az önkormányzat halhatatlan elvét. Nem hitt az olyan javulás tartósságában, mely pillanatnyi érdekek kedvéért a közösség egyik ősélményét adja fel. Kossuth óriási időarányokban gondolkodott, mint a költők és váteszek, ebben a tekintetben sem közelítette meg őt korának egyetlen politikusa sem. A „reform” nála nem csupán az időszerű kívánságok summája volt, hanem szerves folyamat, mely leér a közösség gyökérzetéig és merészen előre lendül az időben. Az önkormányzatban a magyarság ősi életformáját és jövendőjét szemlélte, tehát szilárdan és szívósan kitartott mellette. Már 1842-ben így ír a vármegyei szerkezetről: „A magyar alkotmánynak históriai eredete szorosan democratiai természetű; nem ismert az nemest, hanem ismert szabad magyart és minden magyar, kit gyávasága szolgává nem tőn, szabad vala s mint ilyen, az alkotmány részese. Ekkor alakult ki határozottan a megyei szerkezet is ősnépgyűlési typusban; innen eredett azon democratiai jogegyenlőség, mely a nemesség körében maiglan fennmaradott”. Mintha Kézai Simon hangjai hallanók, a „régi magyarságba” szivárgott „ó-magyar” élmény szavát.

    Az ideák fölmerülése és ragyogása azonban nem kápráztatta el tekintetét, továbbra is nagyszerűen meglátta azokat a társadalmi folyamatokat, melyek vészesek voltak az időben, így a meginduló magyar elproletárosodást: „Emlékezzünk, hogy honunknak is van tömérdek proletáriátusa – a zsellérsereg –, melynek, ha földbirtoki viszonyainkon törvényhozásilag nem javítunk, természetesen naponkint szaporodni kell.” Látta a telepítés – ő „népesítésnek” nevezte – fontosságát és elkerülhetetlenségét: „A nagy puszták nagy birtokosai ügyesen intézett népesítés által magoknak tetemes hasznot, a nemzetiség ügyének pedig fölszámíthatatlan nyereséget eszközölhetnének.” Észrevette a kivándorlás veszedelmét: „Moldvában még most is 50.000-nél több magyar lakok, Bukovinában 7000-8000 s ezen gyarmatok székely szökevények által még most is szaporodnak. Minő tetemes nyomatékot adna ennyi magyar csak két-három nemzedék korán is a magyar érdekeknek, ha egy-két vegyes ajkú megyének végtelen pusztáira szállíttatnának”. Ez a nagy „látó” azonban óvatos volt. Tudta, hogy a forrongás korszakát éljük és vulkánokon járunk, ezért sohase feszítette végletekig a húrokat. Nem mintha a magyarság „kitörni” szándékozó erőket elpazarolni, sokkal mélyebb felelősség élt benne, mint Széchenyiék vélték. Kossuth állandóan a nemzet hőmérsékletét mérte és ehhez szabta cselekedeteit, politikája tehát a közösséggel való legteljesebb azonosodás jegyében állott, ám azt is tudta, hogy a közösségnek olykor a tragikus kísérletet is vállalnia kell, ha élni akar, s a tragikus kísérlet olykor éltetőbb, mint a tunya heverés idillje. Sokkal több bölcsesség rejtezett Kossuthban, mint ellenfelei vélték, akik a pálmát inkább Deák Ferencnek adták, ám Deák bölcsessége szűkebb volt s nem párosodott akkora teremtő erőkkel, aminők Kossuth egész lényét betöltötték. Deák a tűrhető megállapodások bölcse volt, Kossuth a „rozsda-haláltól” irtózott legjobban, attól, hogy „mint lusta folyam a gát előtt” megállapodjunk. tudta ugyanis, hogy bizonyos időn és fokon túl ez a „lusta megállapodás” egyértelmű a halállal.

    Kossuth egyelőre polgári Magyarországért küzdött, a köznemességből, a még politikai jogokat nem élvező tisztviselőkből és a harmadik rendből, a polgárságból, akarta megteremteni az új középréteget, de úgy, hogy a kispolgárságot is ebbe az új „vegyületbe” öntse. A megdermedt magyar társadalom felfrissítésére nem is találhatott volna elfogadhatóbb tervet. A nemesség tekintélyes része még a jobbágyfelszabadítás elvét sem volt hajlandó elfogadni, nem hogy a néppel politikai s társadalmi közösségbe lépett volna, a „polgári Magyarországban” azonban benne rejlett az anyagi felvirulás reménye, tehát megmozdította az életrevalóbbakat. Ez a középréteg, melynek álmát Kossuth hordozta, magyarabb és különb lett volna annál, mely 1867 után tényleg megszületett. Kossuth középosztályába mind a nemesség, mind pedig a kispolgárság útján gazdagabb és mélyebb magyar rétegek olvadtak volna s a kor forró politikai izgalmai inkább össze tudták volna forrasztani az együvévalókat, mint a kiegyezés korának langyos évtizedei. Kossuth nem feledkezett meg a polgárt alakító „műhelyekről” sem: Polytechnikumot sürgetett, a Kereskedelmi Társaság szószólója volt, s midőn ott kellett hagynia a Pesti Hírlapot, az iparegyesület „Hetilap”-jában írta jóideig cikkeit; a fiumei vasút megépítéséért harcolt. Mindaz, amit ezen a síkon teljesített, önmagában is elegendő egy nagyvonalú politikai pálya betöltésére, de Kossuth életében csak epizód volt. Nagyobb ügy tartotta hatalmában őt, a magyarság ősi államszerkezetében és társadalmi rendjében az egész emberiséghez szóló elvet, egyetemes „jóhírré” érlelhető tanítást ismert meg, és ez a „jóhír” szállotta meg őt egész életére: „Szinte borzadok magamtól. Úgy vagyok, mintha nyitva volna szemeim előtt a fatum könyve, s hiába hunyom be előtte szemeimet, a világosság átczikáz lelkemen, mint villám a sötétségen.” A legmagasabbrendű emberi elragadtatás hangja ez: költők, próféták és honalapítók használják ezt a hangot, – Kossuth az ő sorukba való.

    Kossuth Lajos 1848–49-ben teremtő munkájának lehetőségét védte: a „teret”, ahol a felszabadított eredeti magyar gyökerekből ország huzalkodhatik fel. Az önvédelem művei Világosnál megbénultak. Kossuth ezután a „tér” visszaszerzéséért kellett küzdenie, európai államfőkkel alkudoznia, szövetségeket kötnie, reális tervekbe és kalandos vállalkozásokba sodródnia. A száműzetésben is Magyarország volt, nem a tényleges szomorú ország képviselője, „követe”, hanem a másik Magyarországnak, a bennerejlő fényes emberi lehetőségnek megtestesítője, papja, kormányzója, diplomatája és agitátora egyszemélyben. Megmentette és nem hagyta kialudni a XIX-ik század közepén fellángolt eredeti magyar politikai gondolkodást. „Szigetet” teremtett, melyből politikai kultúra áradt a megalkuvásba kényszeredett haza felé, s melynek léte és szüntelenül áradó üzenetei megóvhatták volna a kiegyezés zsákutcájába szorult nemzetet és meghasonlástól és a lusta tespedéstől. Kossuth izgató maradt? Bizonyosan, de a legnemesebb életizgalmak szüntelen gerjesztője, a magyarság folyton égő politikai „emlékezete”. Kossuth a számkivetésben nőtt igazán nagyra, mert nem a valóság Magyarországát képviselte, hanem a lehetőt, a „prospektív potenciát”, melyet el kellett s lehetett az emberiséggel fogadtatnia. A magyarság sokat dicsért eredeti életformájából, „municipiális önkormányzatából” széles emberi elvet, egyetemes „ingert” kellett teremtenie. Kossuth mérhetetlen nagysága most dől el, mert meg tudott felelni ennek a föladatnak is. A „mikrokozmoszból”, a magyar megyei alkotmányból megteremtette a szövetkezett emberiség merész álmát, a földet béfogó szabadság látomását.

    A száműzött Kossuth Washingtonban mondotta legnagyobb hatású beszédét, itt is a magyar megyei önkormányzat, a „municipiális alkotmány” dicséretével kezdte, de, mint Ady írja, a kis Értől eljutott már a nagy Óceánig, az emberiség eljövendő egyetemes életformájának látomásáig: „Mi magyarok büszkék vagyunk municipiális önkormányzatunkra s ösztönszerűleg irtózunk a centralizációtól s azon ragaskodás a municipiális önkormányzathoz, mely nélkül provinciális szabadság lehetetlen, nemzetiségünk alapjellemvonása maradt. Ázsiából hoztuk azt magunkkal ezer év előtt s megtartottuk tíz századnak viszontagságai között… Önkormányzattal jár szabadság és szabadsággal igazság és hazafiság; centralizációval a nagyravágyás jár s a nagyravágyás despotizmusra vezet.” Az alaptételből pedig így fogalmazta meg az eljövendő emberi életformát: „A kisebb államok biztosságukat fogják találni a foederatív szövetkezés elvében, midőn megtartják nemzeti szabadságukat az önkormányzatban, a nagyobb államok pedig lemondván a centralizáció elvéről, nem lesznek többé az usorpátiók vérmezeje s rossz emberek nagyravágyásának eszköze. Municipiális intézmények biztosítják a hatalmi elemek kifejezését; a szabadság, mely azelőtt theorja volt, behozatik a municipiális önkormányzat által minden ház tűzhelyére s a részek jólétéből s megelégedéséből jólét, béke és biztonság háramlik az egész államra. Ez az én biztos hitem.” Íme: a honfoglalás előtti magyarság keleti föderációiból milyen emberiséget átfogó politikai eszme lett. A magyar megyei önkormányzat gondolata megtisztult, fölemelkedett és egyetemes politikai elvvé növekedett. Az eddig magába zárkózott magyarság politikai géniusza az emberiséghez kezd Kossuth által beszélni és a rokonszenv melegsége száll feléje mindenünnen. Új Magyarország születik egy lélekben s ez a lélek száműzve, magára hagyva, kétségekkel és meghasonlással küszködve, mindhalálig hűen és csorbítatlanul hordozza drága teremtményét.

    Nemsokára sor került Kossuth föderatív eszméjének gyakorlati kidolgozására is. Teleki László már 1849-ben azt a véleményét hangoztatta, hogy a magyar ügyet kelet-közép-európai üggyé kell szélesítenünk, ha igényt tartunk az emberiség támogatására. Klapka tábornok olasz megbízásból tervet készített a dunai nemzetek együttműködésére, a föderáció gondolata nagyon foglalkoztatta az emigrációt, de a gondolatot Kossuth ágyazta be a magyar történelem folyásába, ő adott magyar jelleget és távlatot neki. Kossuth alaptétele így szólott: „Az ország területi integritása s politikai egysége az a határ, melyet a nemzetiségi kérdés elintézésénél szentnek és sérthetetlennek kell tekinteni”. Kossuth a megyei és városi önkormányzatokban kívánt a nemzetiségek igényeinek legszélesebb kielégítést adni, de az ország egységének szétdarabolása és szétzilálása nélkül. A kelet-európai népek szövetkezése érdekében részletes tervezetet dolgozott ki, mert előre látta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bomlása és belátható időn belül történő megszűnése visszatartóztathatlan történelmi folyamat. A bomlás idejére jóelőre megalkotta a „magyar tervet”, melynek elsőrangú fontosságát azonban nem vette észre Kossuth Lajos honi pártja, nem tudta Kossuth „országát” közelebb hozni és a valóságos építés lehetőségének híján legalább a lelkekben fölépíteni. Pedig ez lett volna a legnagyobb magyar történelmi feladat az időben. Az új szabadságharcnak, Kossuth nagy álmának, reményei rendre elhervadtak, csak várni lehetett és az eszmét dacosan viselni, az utóbbira azonban képtelen volt a kiegyezés korszakának megzavart és megzavarodott magyar társadalma.

    A nagy száműzött ebben az időben elsősorban levelek útján tartotta honfitársaival a kapcsolatot. Midőn a kiegyezés örömünnepét ülte a nemzet, nemcsak Deák Ferenchez intézett Cassandra-sorokat Kossuth Lajos, hanem Bihar vármegyéhez is a „sodródás” politikája ellen: „Megveretése esetén pedig: az osztrák birodalom szétbomlanék, úgy, hogy Magyarországot is belerántaná az enyészetbe.” A lomha béke, a Magyarországba betört kapitalizmus zsivaja, a betelt vegetálás örömei azonban nem sokat hallgattak erre az intelemre, mely látnoki méretű volt, évtizedekkel előre megjelölte a magyarság sorsát: „Csak legyen a nemzet éber, nehogy a közösügyi alku külpolitikai hordereje által enyészettel fenyegető bonyodalmakba sodortassék” – írja 1867. október 3-án Nagyvárad közönségének. Figyelmeztette a kiegyezés tévelygő társadalmát, hogy a magyar fajta sohasem törekedett imperializmusra: „A magyar nemezt szabadságra vágyik inkább, mint a hódítók dicsőségére”. Turinban is tudomást vette a magyar népsors vészjeleiről: „És így lőn, hogy a nép, mely a jobbágyföldön megélt szűken, csaknem állatilag, de megélt – nem bírva a reá nehezedő terheket, a szabad földön nyomorog, sőt hallatlan! a szabad földről még ki is vándorol… Ez rothadt állapotra mutat, mely gyökeres orvoslásért kiált. Félakaratú kapkodások, palliativák csak a symptomákat csillapíthatják: a betegséget meg nem gyógyítják.” Tiltakozott a „virilizmus”, a legtöbb adót kifizetők törvényhatósági képviselete ellen, a „plutokrácia” előszelét látta benne, melytől éppenúgy, mint a „fejlődő” pénzarisztokrácia szerepétől fölötte irtózott: „Tehát népképviselet helyett plutocratia, melynek semmi gyökere sincs a haza történelmében, sem tehetségre, sem hazafiúi érdeklődésre nincs szüksége, miszerint a törvényhatósági közéletből a népnek egy-egy képviselőjét kiszorítsa.” Látta az orosz kérdés egyre fenyegető veszélyét és egyetlen menekvési módot talált: a magyarság lépjen szövetségre az önállásra képes kis szláv népekkel. A kiegyezés korszakának „fatális logikája” ellen harcolt az élet, az egészség logikája nevében. Életérzése a roppant világegyensúlyra és az emberi munkába s fejlődésbe vetett hitre épült. A turini remete „szilárd pontot” teremtett magának, nem azért, hogy sarkaiból kiforgassa a világot, hanem, hogy az emberiséges fejlődés irányvonalait megállapíthassa és a tévedések ellen a vészharangot kongathassa. De nem bódult bele a vészek és tragédiák előérzésébe, hanem kisebb emberi vonatkozásokon túl a létezés nagyszerűségét, az emberi alkotás páratlan örömeit hirdette. Ha van felszabadult, világméretűvé nőtt magyar, elsősorban Kossuth Lajos az.

    Élete alkonyán magántermészetű leveleit elégette, tudta, hogy már életében „elvvé”, eszmévé nőtt és nem akarta önmagának tiszta képét megzavarni, nem hagyott anyagot emberi leleplezésekre. Mégis napfényre kerültek az ok a levelek, melyeket aggkorában utolsó „napsugarához”, Zeyk Saroltához írt. Turinban találkozott vele s röpke, boldog kis korszakot töltöttek együtt. A kapcsolat tiszta volt, de a halál felé ballagó agg államférfiúban mégegyszer minden érzést és szenvedélyt fölkavart. Elválásuk után is leveleztek, Kossuth lelkére kötötte Zeyk Saroltának, hogy égesse el leveleit, de a leány, illetve asszony, mert nemsokára férjhez ment, nem volt képes erre. Kossuth így írja második levelét: „Szeretetének áldását küldi az a vén rom, akit 82 évvel (brr! beh régen volt) híres nevezetes Zemplén vármegyének Tálya városában úgy kereszteltek, hogy Lajos, a másik nevének értékét az idők vihara már rég elfújta…” Ezekből a levelekből ismerjük meg az embert, az lehetne a leveleskönyv címe, hogy „Ecce homo”. Lerázza magáról a történelmet, az agg ember egyénné roskad, – egyúttal: fölemelkedik. Kikiáltja emberi fájdalmát az „erdőnek”, egy leánynak, a semminek, az életnek. Hogy Kossuth valóban nagy író volt, nemcsak az ideák megfogalmazásának, hanem a stílusnak is páratlan és drámai alkatú mestere, azt ezek a levelek bizonyítják: „Az élet álom, s aki oly hosszú álom után, mint az enyim, rohadni látja maga körül azon életfának lehullott leveleit, mely bokor vala, midőn árnyékában álmodni kezdett s kit ősz szakálla s tar agya minden lépten emlékeztetnek, hogy ideje visszaadnia a földnek s az örök napnak az atomokat, amelyek benne örömre-búra összetársultak” –, az ilyen sorok méltán foglalhatnának helyet a legnagyobb drámaíró művében. Félelmetesen egyszerű képeket alkot: „Tanácsolom is, parancsoljon lejövett, gondolatai barna verebeinek”. Az agg Kossuthban föltámad a gyermekkor: a nyelv, a stílus, az ízlés, melyet valamikor még Zemplénben szívott magába. Megszólal az „együgyű” paraszti beszédmód: „Bokám oly hősiesen neki duzzadt, mint egy jókora disznótök”. Rusztikus merészel lenni, a nagy ember, a történelmi hős valami barbár őszinteségbe, primitívségbe menekül: „Jobbat is mártogattam már életemben, még a lanzói fokhagyma is nagyokat böffent mérgében a fölibe rakott disznóság miatt”, – fokhagymás szalámira rossz kávét ivott, innét a „panasz”. Finom erotika lengi át a leveleket, kielégíthetetlen késő-őszi vágy, de sejtteti, hogy mekkora vulkán forrott ebben az emberben. Finom érzelmessége is kicsordul: „Arra kérlek, nagyon kérlek, küldj nekem levélben egy kis pici virágot; talán egy háromszínű violát (pensée), de a magad ültetéséből. Tedd meg nekem ezt az örömet, my darling dear!” De mellette keserű öngúny tör fel, s históriai bálvány kegyetlen öngúnya, melyet csak önmagának tud megengedni, folyton „vén dögnek”, „csömörded vénnek” nevezi magát, midőn egy magyar leány lefesti. Így kedélyeskedik Zeyk Saroltához írt levelében: „Csömör vén ember! bizony kár volt asszú gomba pofádat megörökíteni a festőnek”. Leveleiben féltékenykedik, nemes fölénnyel, nagyvonalú tárgyilagossággal. Betegen Nápolyba megy, hogy gyógykezeltesse magát, de Vezúvra néző szobát keres, magasrendű életigényét sohasem adta fel; míg lélegzett, mohón itta a világot és követelte az élményeket. Gavallér, mint egy ifjú lovag, midőn Zeyk Sarolta fürdőről hazament, Angliából hozatott ritka orvosszert küldött címére a magyar határállomásra, hogy a hirtelen levegőváltozás folytán állapotában hanyatlás ne történjék, – folyton kibuggyan leveleiből a mérhetetlen gyöngédség. Goethe ábrándos Mignon-dalait olvassa, nyomon követi emellett a világirodalmat, iratainak tömegét rendezi, – a roskadozó öreg éjjel-nappal íróasztal mellett ül, mert haláláig maga akarja keresni kenyerét és üdülésül hatalmas gyalogutakat tesz az olasz hegyekben. S megörökíti leveleiben életének minden fontosabb mozzanatát. Óriási tudata észreveszi önmagának lassú, biztos haldoklását, mégsem tér „jeremiádba”, inkább valami kemény férfias bánat csap fel belőle: „Szomorúságomnak engesztelhetetlen manója, csalódott életem gyermeke guggol mögöttem a nyergemen”.

    A levelekből ismerjük meg Kossuth emberi gazdagságát és írói sokhúrúságát. Rendkívüli írói erőit fölemésztette a „másik Magyarországnak”, a legjobbak lelkében ragyogó látomásnak, a „belső ténynek” szolgálata. Hívő volt, a legfőbbet szolgálta s eleven életéből áldozott érette, tehetségének buja színeit és hajlamait vitte oltárra. Magánleveleiből csak egy maroknyi maradt fenn, de a zseni nem „mennyiségre” dolgozik, ez a maroknyi levél is az emberi irodalomnak az „utolsó felgyúlásról” adott legnagyszerűbb vallomásai közé tartozik.      

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf