Móricz Zsigmond: A nehéz négykrajcáros
Balázs bácsi arany óraláncán egy régi négykrajcáros fityegett.
Vajon miért viseli ezt a régi pénzdarabot a gazdag Balázs bácsi? Hiszen ő gyémántot is akaszthatna a láncára. Sokszor töprengtünk rajta gyerekésszel.
Egy szép nyári estén letelepedtünk a lugasban Balázs bácsi köré. Balázs bácsi ekkor mesélni kezdett:
- Hej, gyerekek, a ti Balázs bátyátok édesapjának nem volt ám arany óralánca! A zsebében nem sok négykrajcáros csörgött. Pedig szüksége lett volna rá, mert minden nap tíz gyerek kért enni az asztalnál.
- Szegény asztalosember volt az én édesapám. Sokat dolgozott, mégis keveset keresett. Mi, gyerekek, mezítláb szaladgáltunk nyaranta a jó meleg porban. Pirosak és erősek voltunk. De holmi nyalánkságra sohse kaptunk egy krajcárt sem.
- Én bizony, mi tűrés-tagadás, nem voltam megelégedve a sorsommal. Szerettem volna legalább egyszer egy krajcárra szert tenni, hogy azt vehessek rajta, amit akarok. Gondoltam magamban: rögtön vennék pirosnyelű bicskát, tarka falovat, bőrlabdát és egy marék cukrot. Ezekre vágytam abban az időben. Azt hittem, hogyha egy krajcárt lelnék, mind megvehetném rajta.
- De nem kedvezett a szerencse. A mi kis falunkban, úgy látszik, senkinek sem volt elveszteni való krajcárja. Legalább én sohasem találtam egyet sem.
- De egyszer nagy dolog történt. Édesapám egy zsebkendőnyi pénzt hozott haza. Valami nagy fizetést kapott meg és csupa négykrajcárosban. Kiöntötte az asztalra. A testvéreim nem voltak otthon. Ezért most az egyszer megengedte, hogy pénzzel játsszam. Széjjelraktam a négykrajcárosokat egymás mellé. Beborítottam velük az asztalt. Aztán hosszú sorban állítottam fel őket egymással szemben, mintha katonák volnának. Csillagot, falut, tornyot építettem azokból.
- Végre rámszól édesapám, hogy söpörjem a pénzt egy zacskóba. Bele is söpörtem, de az utolsó darab a markomban maradt. Onnan a zsebembe csúszott. Azt gondoltam, hogyha ezt az egyet is beleteszem a zacskóba, azzal már az a nagy rakás pénz nem lesz nagyobb. Én meg milyen gazdag lehetnék ezzel az egy darab négykrajcárossal! Azzal a zacskót bekötöttem. Átadtam édesapámnak és kisurrantam az ajtón.
- Egyenesen a boltba vágtattam. Az úton mindvégig rajta tartottam a kezemet a zsebemen és egyre tapogattam.
- Minden gondolkodás nélkül toppantam be a boltba. Ott igen sokan voltak. Én félreálltam. Gondoltam: amíg várakoznom kell, kiválasztom, hogy mit vegyek.
- A bolt alacsony és sötét volt, telerakva polccal, hordóval és százféle portékával.
A boltosné egy összetöpörödött, vén anyóka volt. Az volt a szokása, hogy szomorú, éneklő hangon mondogatta mindig, hogy kinek mit ad.
Patakné sót kért hét krajcárért.
- Hét krajcárért sót… hét krajcárért sót… hét krajcárért sóóót… – mondogatta a boltosné.
Amikor aztán nagy sokára kiadta a kezéből, Lábas Pista került sorra. Ő két krajcárért pipaszárat vett az apjának. A boltosné rákezdett:
- Két krajcárért pipaszárat… két krajcárért pipaszárat… két krajcárért pipaszárat…
Ezalatt csodálatos dolog történt velem. A négykrajcáros eleinte csak meghúzta magát a markomban. De egyszercsak kezdett nagyon nehéz lenni. Ez gondolkodóba ejtett s minél tovább gondolkoztam, annál nehezebb lett a négykrajcáros. Már fájt a kezem, a karom, a vállam, a hátom, a fejem. De legjobban fájt a szívem.
Már éppen rám került volna a sor. Még csak egy lány volt előttem. Ám akkor úgy megijedtem, hogy usgyé, kiszaladtam a boltból s meg sem álltam hazáig.
Berontottam a szobába. Odarohantam édesapámhoz és sírva tettem tenyerébe a négykrajcárost.
Nem tudtam szólni egy szót sem. De ő kitalált mindent.
- Miért hoztad vissza? – kérdezte komolyan.
- Mert nagyon nehéz… – zokogtam.
Ekkor aztán így szólt hozzám édesapám:
- Ez a négykrajcáros a tied lesz! Őrizd meg és emlékezzél vissza mindig a mai napra! Jusson eszedbe mindenkor, hogy milyen nehéz az ilyen négykrajcáros.
- Hát fiaim, – végezte beszédét Balázs bácsi, – így jutott hozzám a négykrajcáros, hogy örökre nyomja a lelkemet! Megmutatta a becsületes, szorgalmas élet ösvényét, amelyen egész életemben jártam.
