Vargha Gyula: Régi szüretek
Elmúltak örökre már rég, bizony el,
A víg szüretek,
De mulatni a múlt emlékeivel
Most is szeretek.
Még látom a dombot s dombon a kemény
Sárgás agyagot;
Sárgás a levél is az ért venyigén,
De a tőke rakott.
Az ormot, alig kezd bár oszlani még
A szürke homály,
Mint a segélyhad, a szüreti nép
Úgy ellepi már.
Menyecske, leány, sok fürge szedő
Sort hajtva halad;
A piros kendőkben az arc nevető,
Nótás az ajak.
A tőke csak ontja, telik a veder,
Színig tele, sok:
Ide csak szaporán, te legény, siheder,
Ti puttonyosok!
S a hetyke legényke, ha puttonya telt,
Táncolva szalad,
És önti a kádba a drága tehert
A völgyben alant.
Kádakban a fürt, csomoszolva pedig,
Habzó leve méz;
Karcsú darazsak dőzsölve lepik,
S száz méh csemegéz.
Színes, meleg élet, mit pezsgeni látsz,
Bármerre tekints:
Bortaposó zsákon kezdődik a tánc
És szünete nincs.
Csikorg a sotú; mint sárga arany,
Megcsordul a must.
Amott a pohár cseng, s a banda vígan
Rárántja a tust…
De húrja szakadt-é? Elnémul a banda…
A kép tovatűn…
Hadd tűnök el én is, hónom alá csapva
Kopott hegedűm.