Matók Leó: Rousseau dala

Karját ma bíztatón kitárta
Az erdő, a titkok királya,
Hogy befogadjon,

Utamba szórt ezernyi kincset
És rám dalolta: „mindet-mindet
Neked adom.”

„Tört faderék, zöld itt a lóca,
S a völgyben égő kis szamóca
Csak a tiéd.”

„Zöld leplünk fáradt álmod óvja,
Gyere közénk, Bábel lakója,
Itt megpihenhetsz.”

Már izzott a vén, kábító nap,
Én hittem a víg csábítónak
És ott maradtam.

És átbolyongtam véges-végig.
Jaj, a fák nem nőnek az égig
Itt se, hiába.

Tépjétek szét a lelkemet.
Rontás, téboly, ez nem lehet,
Hogy így maradjon.

Parázsló szívem, vess már lobbot,
Repülök vissza – óh jaj, jobb ott.
Elfed a Bábel.

Szombathely, 1948. február 19.

Ady Endre: Ilosvai Selymes Péter

Jó Ilosvai Selymes Péter,
Néha-néha úgy-úgy szeretnék
Elborozgatni őkelmével.

Lágy keménység és kemény lágyság,
Neki is ez volt pátriája:
Ez a szegény, cifra Szilágyság.

Egy-két század mit számít köztünk?
Ő is itt álmodott és sínylett.
Álmodtunk, sírtunk, ösztönöztünk.

Őt a régi hősök sarkallták
S én, jaj, magamnak vagyok hőse
S ránkcsaptak erdővágó balták.

Hajh, ha találkoznánk mi ketten,
Beh elbúcsúznék sok mindentől
Amit eddig nagyon szerettem.

Hajh, be kibeszélnők magunkat,
Két régi, örök, magyar ember,
Akiket már minden Új untat.

Ő Toldiról mondana szépet
S poharunkat összekoccintván
Sírva áldanók a meséket.

Forbáth Imre: Petőfihez

Tudják, akik most tiltanak,
hogy tőlünk nem vagy távol,
gyémántosan ragyog még minden szavad,
tiszta vízcsöpp a Jövő italából,

hogy rabok többé nem leszünk:
esküre emelt ujjaid
letörnék ma s kitépnék forró szívedet
rabszolgatartó kurafik,

vérben pancsoló démonok
veszejtenék a lelkeinket –
téged idézünk, lázadó költő, konok
Apostol: vezess ma is minket

sötét káoszában a kornak,
Petőfi Sándor, téged keresünk,
szépség és szabadság égő fáklyája te,
mutass utat nekünk,

világszabadság lángjait
árnyakban ferenszteni
s a gondolat sasszárnyait
nem engedjük lemetszeni!

Magyar Nap, 1937. március 14.

Juhász Gyula: Dugonics sírjánál

Sírodhoz Dugonics, szent öreg, eljőve,
Új kor énekese tiszteletét teszi,
És hogy zöld laurus fonja be hamvadat,
Örvend néki egész szíve.

Karcsú, bús obeliszk tör föl az égre itt,
Mint nagy lelked, amely túl homokon s poron
És túl parlagon is új Helikon felé
Szállt, és vitte a nemzetet.

Áldott vagy Dugonics, szent öreg, oszlopod
Oltár lesz, valamíg Hunnia térein
Árpád nemzete él, s virtusa finomul,
S lelkét nem lepi durva rög.

Kazinczy Ferenc: Az újítók

Midőn Erdősi az első distichont
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a szent Olympba, s térde hullván
A nagy Kronion széke előtt, kiálta:
„Áldásodat, nagy isten, kezdetemre!
Homérom lantja a földön újra zeng.
Hellas és Latium nem holt ki egészen.
Akard, és egy szabad nép, melyet én
És Liber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indul,
Úgy, ahogy új nép nem futand soha.
A kezdet még csekély: de én Virágot
Leckéim alá veszem, s a Lethe szélein
Horác csudálva hallja meg tulajdon
s mégis különböző szép énekeit.
Keblembe zárom Tétnek áldozóját
S mint amidőn Aedon tiszteli
Bájzengezetével a kelő napistent,
Ki a telek vad szörnyeit elveré,
S ismét felhozza a régen várt tavaszt,
S a Zirc Apollja akként dicsértetik meg.
Áldásodat nagy Isten kezdetemre!”

Zeus int, s a szép kihallgatott virágit
Feltészi lábihoz, s vigadva száll el…
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Oláh Gábor: Mátyás király énekese

Még zeng egy ősömről a hír,
Ki fent lakott a Mátyás udvarában,
Visegrád fala hallotta: mit ír,
Mit dalol kedve magas mámorában.

Király úr volt dalai hallgatója,
Mátyás merész lelkén kopogtatott,
Reá záporként vagy ragyogva szórta
Az arany kedvet, a vas bánatot.

Oh Gábor, Gábor, óh magyari Gábor,
Eltűnt dicsőség boldog gyermeke,
Utánad unokád lankadva lábol,
Híred, neved, dalod: futó rege.

Nekem nincs hős királyom, aki rázza
Európa lovának zaboláját:
Kinek füttyére táncukat parázna
Uralkodók rabszolga módra járják.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Ének Tompa Mihályról

Születése századik évfordulójának ünnepén a Kisfaludy-Társaságban

Tompa Mihály Vasárnapi Újság 1856Ki dalt zengettél felhős magyar őszrül
És szíved mélyén bús voltál s beteg:
Bánat költője! Rokon ismerősül
Egy őszi dallal hadd köszöntelek!
Tövises bokrán magyar végzetünknek
Szíved vérének rajta van nyoma,
E szent emléknek szól e méla ünnep,
Mint templom mélyen búgó orgona…

Örvénylő vágyak, csüggeteg remények
Csak búdra fognak egymással kezet;
Múltból, jövőből mindig sírva tér meg
A fájó emlék s fájó képzelet;
Mint kakukkfű a temetői páston,
Sok búd közt úgy hajt egy-egy halk öröm,
Repülni vágynál, sok szép álmodás von
S megtörten ülsz egy kicsi sírkövön.

szozattovabbacikkhez

Batthyány Ferenc levele – feleségének, Svetkovics Katalinnak

A mohácsi csata előtt a Rácsán gyülekező magyar sereg táborából küldte herceg Batthyány Ferenc, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánja szerelmes üzenetét, sőt szerelmi fogadalmát asszonyának. Ez az első fennmaradt magyar nyelvű szerelmes levél. Minden eshetőségre számítva egyúttal végrendeletét is feleségére bízta. A levél magyar nyelvű utolsó szakaszát a főúr saját kezűleg írta.

Rácsa, 1526. aug. 1.

Jó Katus,
szerető leányom semmit ne bánkódjál
, mert Isten mind jól adja, imádd Istent az sok jámborért. Én utánam semmit ne bánkódjál, akár most, akár azután minden embernek meg kell halni. Ha Isten meg akar tartani, megtart, az mit akar, az leszen, de én hiszem Istent, hogy az mostani bánatunkat és fáradságunkat mind vígságra és nyugalomra adja. És kérlek szerető leányom, hogy megemlékezzél az én adósságomrúl, ha én velem holtom történik. Mert ha meghalok, és nyilván hiszem az én Istenemet, hogy helyre megyek. Ha élek, és tisztességemre jövök haza, ezt fogadom, hogy ottan egy gyermeket csinálok. Az pénz felől kérlek, hogy légy érte, és szerezd meg. (…) Sokat írnék, ha sok dolgom nem volna, de jó leányom, kérd meg ezt, ki ez levelet viszi, minő dolgom vagyon. Isten tartson békével és jó szerencsével mint én szerelemes leányomat, és kérlek szerető leányom, írj hamar énnekem az te egészséged felől.

Az te atyád

Batthyány Ferenc
horvátországi bán

Balaton László: A hagyományos göcseji gasztronómia

A 19. század közepéig a göcseji nép – Gönczi Ferenc szavait idézve – elég silányan táplálkozott, ami testi állapotukon is meglátszott. A legfontosabb étel – a szent étel –, a kenyér mai szemmel és ízléssel ehetetlennek tűnhet. Egyesek megőrölt pelyvából, bükkönyből sütötték, mások rozs- vagy kukoricalisztből. Ez utóbbi esetben viszont különböző adalékokat kevertek az örleményhez. A vadóczot, lenbugát, lendeket, bükkönyt, galagonyabogyót, apróra tört kukoricatusát, zabot, hajdinapelyvát és a szőlőtörkölyt hordóba gyűjtötték, összekeverték, alaposan letaposták. Ezután vitték a malomba őrölni. Az ilyen keverékből sütött kenyér, amelyet nem is sóztak, olyan volt, mint a sár. „ Enná a világon nem vuót köservesebb kenyér. ” Később már tiszta rozskenyeret ettek.

    A mezőgazdaság fejlődésével a táplálkozási szokások is változtak, javultak. Az 1850-es évektől már elmondhatjuk, hogy a göcseji nép sokkal jobban táplálkozott, mint a szomszédos vendek és horvátok, de még nem olyan jól, mint a szomszédos magyarság. A szegény parasztemberek legkedvesebb étele – a húson kívül – az ecetes krumpli-, patrabucza-, káposztaleves, öntöttlaska, kukorica- és hajdinagombóc, kukorica- és hajdinaprósza, hajdinakása, kukorica- és krumpligánica, tökmagmálé és hajdinapogácsa.

    Zöldséget keveset termeltek. Finomabb tésztát nem sütöttek, mert csak az ún. parasztőrlést (daraőrlést) alkalmazták. A kelttésztát nem ismerték, ha kalácsot sütöttek, az „ szalánnás ” volt. Az ún. szitálásra őrlés a 1870-es évektől terjedt el a vízimalmokban. Búzát keveset termeltek, kalácssütéshez rozs- és kukoricalisztet használtak, amihez csak vizet és sót adtak.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: A magyar népdalok [X. rész]

    Alkotni, tudjuk, csak a képzelődés bír, s hogy nálunk kevés költői alkotmány vagyon, kitetszik a románcok s történeti költemények kevés számából, innen annyival több aztán a szorosan lírai vers; mert afféléket, mint Kádár István története s Magyarország megvétele, száraz krónikai előadásnál többnek sehogy sem nézhetünk. Sok kell ahhoz, míg egy népben kikészül a képzelődés. Gyakorlottnak kell lenni a szemnek mindenek előtt, mely sok alakot felfogott legyen, s bírja különösen a természet változatainak képét; de a mi költészetünk, mint a magyarság maga, síkon ömlik el kimagasló nagyság szemlélete nélkül, vagy mikor alkotna, bizonytalanba kalandoz, mely mint a puszta, körrajzok nélküli végtelenség, rámába nem fogható képeket ad, szóval hiányzik belőle az arkhitektonikus öszveállítás, nem bírván kiválni a lírai általánosságból.

    Ez a hiány megtetszik az egész irodalmon. Költőink oly tehetlenek, mint nép, s művészi alkotmányt nem igen tudunk felmutatni. Életünk szegény, pusztáinkon nincsenek vagy babiloni függő kertek vagy egyiptomi gúlák; egy kútgém pedig egy vándor daruval, délibábbal inkább ködfátyolképekre buzdíthat, mint nagyszerű szentpétertemplom, vagy kölni dóm építésére. Általán véve, hol a képzelődés semmiben sem láttatja magát, ott a szellemi élet igen alant áll, s azt a kenyeret, melyen pusztán csak a test hízik, senki nem fogja irigyleni.

    Mindennek pedig oka az élet és természet egyhangúsága. Mit lát a magyar ember magyar szellem alkotta nagyot, mihez ha nem egyéb, legalább újdonsági bámulás vonzhatná? Sőt mit lát a művelt ember városainkban is?

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Gúnyvár

Szép dolog a virágbeszéd, sőt a legyezőbeszéd is divatban volt egy időben az előkelő szalonokban, de mi ez mind a várakkal való beszélgetéshez képest.

    Ezt a nagyúri mulatságot megcsinálta János Zsigmond király 1562-ben.

    A székelyek tettek a tűzre rossz fát. Mikor kardra került a viszály I. Ferdinánd és János Zsigmond közt, a székelyek Ferdinánd mellett nyilatkoztak. Leginkább a pixidárusok, akik Ausztriától remélték megszorított kiváltságaik helyreállítását.

    «Nem kell János Zsigmond!» Ez a kiáltás zúgott végig a székely bérceken.

    Össze is gyűlének a vajai rétre vagy negyvenezeren, a nagytermetű Pálfalvi Nagy György vezérlete alatt.

szozattovabbacikkhez

Pados János: Mária légy velem!

Hazánknak Védszente!
Én árva életem
Neked fölszentelem
És tiszteletedet
Mindenkor növelem;
Téged magasztalván,
S pártfogómnak vallván,
Buzgón énekelem:
Mária légy velem!

Ha lángérzelmektől
Dagadó kebelem
Hozzád fölemelem,
Szívemet mennyei
Társaságban lelem;
S a többi szentekkel
Dicsőült lelkekkel
Együtt énekelem:
Mária légy velem!

Volly István: Zoborvidéki szentivánéji tűz

«LEÁNYTÁBORTŰZ»

„Tüzét megrakoljuk, négyszögre rakoljuk, egyik szögén ülnek szép öreg emberek, másik szögén ülnek szép öreg asszonyok, harmadikán ülnek szép ifjú legények, negyedikén ülnek szép hajadon lányok”.

/Kolon, Nyitra megye/

Van egy esténk, amikor a legkésőbben nyugszik a nap és másnap reggel a legkorábban kel: közben van az év legrövidebb éjszakája. Ekkor ünnepli a nép Szent János, népiesen Szent Iván éjszakáját, a június 23-ról 24-re virradó éjjel.

    Némely helyen nagy kereket forgatnak ezen a napon. Jobbágyiban, Nógrád megyében, a kerékre szalmát kötöttek és meggyújtották. Forgatták addig, amíg égett a szalma. A Győr megyei Szentiván környékén taligakerékre kötötték a szalmát, aztán meggyújtották, de nem gyufával, hanem csak úgy régiesen, acéllal és kovával ütöttek tüzet. A temető közelében egy magas dombon készültek erre a játékra. Éjfélkor eresztették le a dombról az égő kereket. Gyönyörű lángolását sokáig figyelték. Azt mondták, hogy ott van az arany, ahol a kerék megáll és hogy ezen az éjjelen a föld alatt rejtőző aranykincs meggyullad és ami rozsda van rajta, az kékes lánggal leég… A kerékforgatás különben ezt jelentette, hogy a Nap már az égen a legfelső pontjára hágott és – amint a régi prédikátor hozzáfűzte a tanulságot – minden dolgok változnak.

szozattovabbacikkhez

Vértesy Jenő: A nikápolyi csata

I.

Zsigmond király hadba indul:
Szeme izzó, arca lángol,
Öblös mellén az arany vért
Majd szétszakad a harcvágytól,
Hozzák pompás arab ménjét,
Nyihog, tüsszög, fú az állat,
Hárman fogják gyeplőszárát,
Majd elviszi mind a hármat.

„Diadalmi zászló lengjen
A palotám minden tornyán,
Dob peregjen, kürt riadjon,
Míg leverve nyög az ozmán!
Virág nyíljon az utamban,
Dalnok zengjen győzelemről,
Míg a szultán feje nézi
A világot lándzsahegyről”

nikaplyzsigmond

szozattovabbacikkhez

Baltás Simon Ferenc honvédtüzér, ferences szerzetes-papjelölt

Gyöngyösön, Heves vármegyében született 1830-ik évi július 15-én, jómódú iparos polgári szülőktől. Iskoláit, jelesen a gimnáziumi osztályokat szülőföldjén végezte. Mint költészeti osztályt végzett tanuló 1846-ban a Legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rend szerzetes tartomány papjelöltjei közé vétetett fel, S 1847-ben a szolnoki szerzetházba rendeltetett a bölcsészeti tanfolyamra. Itt találta őt az örökké emlékezetes 1848. március 15-e.

    És mindjárt a szabadságharc kezdetén két erősen hullámzó forró szeretet és érzelem hevítette keblét, az egyik a veszélyben levő haza iránti lángoló szeretet, a másik a Szent Ferenc-rend iránti legszentebb érzelem, melynek tagja óhajtott volna maradni. Szerette volna a hazát is szolgálni, de szerette volna a szerzetben is jövőjét biztosítani. Ily benső küzdelmek és nyugtalanságok között el is folyt az 1848-ik év anélkül, hogy fegyverrel cserélte volna föl a zsolozsmás könyvet. – Ámde 1849-ik év tavaszán győzött a hazaszeretet, és mint II-od éves bölcsészettan hallgató, letette a szerzetesi öltönyt és Szolnokon a honvédtüzérséghez íratta be magát.

szozattovabbacikkhez

Arany János: Nyalka huszár

Nyalka huszár, honnan oly vágtatva?
S hogy tettél szert vezeték lovadra?
Engem uccse, gyönyörű egy állat:
Adok érte jó forintot, százat.

„Azt ne tőlem, a kardomtól kérdje:
Markolatig vérbe gázolt érte.
Tegye vissza kérem foglalóját,
Hadnagy uram, nem eladó jószág!”

Ejnye fiú… no de annyi, mint a…
Nem teszem én erszényemet vissza,
Kétszer annyit mondok, s ahogy illik,
Lefizetem utolsó forintig.

„Hadnagy uram, megkövetem szépen,
Egy szó mint száz, nem eladó nékem.”
Hogyne volna mennydörgés huszárja!
Ráadásul még egy száz; megjárja?

„Mi tagadás, helye vón a pénznak,
Fel is férne ily szegény legénynek;
Hanem egy új tisztnek lova nincsen:
Jó pajtásom, neki szántam… ingyen.”

Obsitos: A legvitézebb magyar huszár

Budapesten, a kerepesi temető főútvonalán egy Mária Terézia-korabali huszárdolmányos bronz mellszobor áll, ezzel a felirattal: „Itt nyugszik báró vitézvári Simonyi József óbester, a legvitézebb huszár, a cs. 4. Gréven huszárok ezredese, a Mária Terézia rend, a francia becsületrend, a német Pour le Mérite, az orosz Szent György Lovagrend és 62 más vitézségi érem tulajdonosa.”

     Ki volt ez a legvitézebb huszár?

     Nagykállón született. Az édesapja mészáros mester volt. A kis Jóska jobban szerette a verekedést, mint a tanulást.

     Egy alkalommal a toronyból kimászott a templom tetejére varjúfészekért, de lepottyant. Kutya baja sem lett s felmászott újra folytatni a munkáját. Ekkor mondta édesapja: „Ebből a fiúból vagy nagy úr lesz, vagy börtönben fog meghalni”. Mind a kettőben igaza lett.

szozattovabbacikkhez

Mahunka Béla: „Jó Istenem, hozzad haza végre!”…

Letűnt a nap, - közeleg az alkony,
Oszlik-foszlik a fény az égbolton;
Bíborába bágyadt színt is sző már
Az utolsó, elfáradt napsugár…

Néha csend van… elpihen a szellő,
Madár sem szól, mikor a lány eljő.
S a tó mellett, a csendes magányban
Olvasgatja levelét, ahány van.

Harctérről jött, drága kis levelek…
Fájó lelke vigaszai ezek,
Keblén hordja reggeltől napestig,
A jövendőt olyan szépnek festik.

A szürkület fénye egyre tompul,
A távolban az estharang kondul…
S ima száll a lelkéből az égre:
„Jó Istenem, hozzad haza végre!”

                                           1918

 

Móra László: Itália földjén

Hol tél szakán is virul a tavasz,
S rozmaring ága nyitja virágát:
Olasz mezőkön, ágyútűz mellett
Isten kíséri szíved királyát.

Ezer veszélyben nyugodt a lelke,
Fegyver tűzétől soha nem remeg,
De ha az álma elviszi haza:
Sok fájó könnye szüntelen pereg.

                                               1918

Horváth Imre: Ki tudja?

Borús egünk vajon mikor derül?
Vége mikor lesz kínterhes napoknak?
Epedt ajkáról küzdő magyaroknak
Addig még hány bús sóhajtás repül?

Kemény, kegyetlen sorscsapás alatt
Hány büszke lélek roppan össze még?
Mikor mondja a vén kaszás: Elég!?
Hősök véréből hány virág fakad?

Hány fájó sebből vérzik még a szív?
Hány szemből hull még patakban a könny?
Ki tudja?... Válasz sehonnan se jön,
Győzelmes kürtszó új csatákra hív.

Imára kulcsolódik a kezünk:
„Tiéd az ország és hatalom,
Gályánk hányódik haragos habon,
Óh, szánj meg minket, Urunk, Istenünk!”

                          1917

Szalay Mihály: A honvéd anyja

Az én fiamat is elvitte a vonat;
Elrabolta vele sok édes álmomat,
Sok büszke álmomat.

Egyetlen fiam volt, csupa nemes jóság;
Felejtette velem szívem árva sorsát,
Bús özvegyi sorsát.

A telek végére sokszor ki-kiálltam,
A vonat zúgását szívszorongva vártam…
A fiamat vártam.

Szemem a füstjét is úgy el-elkísérte,
S a lelkem, éreztem, sírva remeg érte,
Imádkozik érte.

Majd halkká szelídült a lelkem sírása,
Elcsöndesítette a keze írása,
Biztató írása.

De egyszer vége lett. Más levelek jöttek.
Az a hír volt bennük: ne várjam őt többet.
Nem látom őt többet.

Nem várhatom már én az én jó fiamat,
S a telek végére kiállnom nem szabad,
Jaj, sohasem szabad.

Mert ha zúg a vonat, szívem úgy megrezdül,
Mintha ezen zúgna, robogna keresztül,
Szívemen keresztül!

                       1917

Zilahy Lajos: Katonatarisznya

Vállon keresztül csüng le balra
És mind egyforma, mind-mind barna.
Vajon mi van benne?
Hogyha teli lenne,
Akkor se lenne kincs e bús tarisznya, –
Van benne eccájg: kanál, bicska,
Van benne só, van benne paprika,
Komisz dohány, – egy szurtos kis pipa –
Ó katonatarisznya!

Katonák, – hogyha sorsuk fordult –
És eldobáltak reményt, bornyút,
Ha már hitük sincsen
S messzi van az Isten,
A kezük… kezük ijedten remeg,
Kincset rejteget… vajon mi lehet?
- Csak egy darab – egy kis darab kenyér –
Könnyes és véres fekete kenyér,
- Ó rongyos, bús tarisznya!

Gyóni Géza: Egy kerti ház, Máris János: A lélek száll harmatosan, Tóth Zsigmond: Búcsú Gyóni Gézától

Gyóni Géza:

Egy kerti ház

Egy kerti ház a csöndes folyóparton;
Gyepes udvarán diófa zöldeljen;
Kocsim elé egy hű kutya szaladjon,
S szép úrnőm várjon virággal a kertben.
Kavicsos ösvény fusson a folyóhoz,
Hol füzek alján vár a karcsú csónak.
Habok ringása de jó altatónak,
Mikor a szív már sok bánatot hordoz.

Szálljunk be, úrnőm. Most a béke ringat.
Bízzuk a csöndre, ami régen bántott.
Feledés födje régi harcainkat.
Vízbe se mártom a fehér lapátot.
Vén füzek alján a folyó tükrében
Nézi magát már a nyárvégi alkony;
S a kerti ház a csöndes folyóparton
Hívón tekint ránk, mint valaha régen.

Hívón tekint ránk... Mintha nem is volna
Ezeregy mérföld rengetege köztünk.
S idegen földek idegen folyója,
Melynek partjára rabokként vetődtünk.
Füzek aljáról hol az álom-csónak?
Viharos éjek messzére ragadták.
Nehéz járomban búsan töröm partját
Idegen földön idegen folyónak.

                                                     Alatyr, 1915

szozattovabbacikkhez

Padányi Viktor: 1920. június 4.

Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefon összeköttetésben állott Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időről-időre megjelenő hírközleményeket. Az utcák már reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottas házaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.
    Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és jövőjüket.
    Budapest percek alatt feketében öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyermekek mentek az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég fel átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutogatva, őrjöngve kiabálta:
    - Hát ezért?

szozattovabbacikkhez

Csighy Sándor: Isten úgy akarta

Rendben van: Isten úgy akarta:
messze hullott a fájától
ez a nemes fajta.

Idegen földben vert gyökeret
s e földnek törvénye van
mely mindenkit kötelez.

De törvénye van Hazádnak is:
e törvény a szívedben él
még Amerikában is.

A gyümölcs idegen földre hullt:
rendben van. Csak az a kár, hogy
sokszor olyanokhoz gurul,

kik letörlik róla, ami magyar:
az ízt, a színt, a zamatot.
És van aki kiagyal

egy új nevet, egész idegent
régi szép neve helyett
és állsz bambán, hidegen,

akár lőtt vadkanból az agyar,
fakó közönnyel arcodon,
mint aki sohasem volt magyar.

Rendben van: Isten úgy akarta:
idegen föld lett a hazád…
De maradj magyar rajta!

Matók Leó: Rabsonné vára*

A völgyet, hol a nőszirom
Virulva nőt, tetézi rom,
Ez a Rabsonné vára.
Zöld mohaszőnyeg vad kövén,
S átlátni felhők nagy ködén
A székely Hargitára.

Körötte izzó rózsalánc,
Felette lenge lepketánc
És véghetetlen távol
Megreszketett egy lomha fa,
Mint hogyha vére zsongana
Egy halk harang szavától.

Hó csillogott a hegytetőn,
S az oldaláról reszketőn
– Szívére hullt a bája –
Csókosan felém remegett,
Mint Erdélyből jött üzenet,
Egy pásztor furulyája.

A nép elárvult idelenn,
A Hargita ma idegen,
Más népek élnek ottan.
Tavaszra ősz jön, télre nyár,
Fölöttük némán áll a vár,
Sötéten és halottan.

Szombathely, 1947. december 31.

* Valószínűleg az Árpád-korban épült vár romja a székelyföldi sóvidéken, Illyésmező közelében

Reményik Sándor /Végvári/: Három szín

A keblünkről eltiltották,
Leszaggaták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.

Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldell a rét füve.
Lesz jel eszünkbe juttató:

Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hova, kihez tartozunk
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.

Hogy az életünk sivatag,
Hogy vérbemártott kép a táj
S a testnek a letépett tag
Utána sír, utána fáj.

Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldell a rét füve,
Míg lesz magyar szív dobbanó:

Kebelünkről letilthatják,
Letéphetik a három színt,
Kebelünkből beljebb vándorol
Befogadják a szíveink.

E három szín után fog szívünk
Sikoltva égni, vérezni,
Ki mindenütt leszaggatta,
Jöjjön és onnan tépje ki!

Kökényesdi Ferenc: Éjfél után hármat ütött az óra

Éjfél után hármat ütött az óra,
Magyarország feltekintett a holdra.
Ottan látta Trianon zsarnokságát,
Hogyan tette tönkre ezt a szép hazát.
Elszedte a magyarok fegyverét,
Így verte bilincsbe mind a két kezét.
De a bilincs nincsen megerősítve,
Majd leesik az a kezéről a földre.     
Ezeréves a magyarok hazája!   
Mit keres itt a zsarnokok bandája?
Takarodjon innen a hazájába!
Mi köze van neki Magyarországba?
Majd felsüt még a szép napnak sugára,
Talpra áll még a magyarok hazája.
Trianonban megfújják a trombitát,
De azt még az egek is meghallgatják,
Összegyűl az egész világ vezére,
Így tudják meg, Trianon mit vitt végre.
Trianonban megszólal a nagyharang,
Meghúzza azt három hófehér galamb,   
Mind a három jelentést visz az égbe,
Ott is tudják, Trianon mit vitt végre.

szozattovabbacikkhez

Falu Tamás: Magyar visszhang

Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.
Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a mienk volt...
Igazságot Magyarországnak!

Szép határunk nem is határ volt,
Hanem Isten ölelő karja.
Helyette most egy szörnyű gyászfolt
Sötétlik az árva magyarra.
De ezt a gyászkövet letesszük.
Hallók hallják, lássák, kik látnak,
Vérünkkel a földgömbre festjük:
Igazságot Magyarországnak!

Szavunk, imánk keljen visszhangra,
Mely zúgva, hullámozva árad,
Határ határnak továbbadja,
Nép a népnek, haza hazának.
Csillag olvassza fénysugárba,
Mely zengő világűrbe vágtat,
Egész mindenség ezt kiáltsa:
Igazságot Magyarországnak!     

                                                    1930

Szily Szabó Károly: Trianon!

Mint kietlen parton
hajótörést szenvedett,
mint fáradt madár,
mely tenger fölött röptében
hullámok sodró árjába esett
s vergődik a piszkos habokon, -
kiáltottunk föl egy szörnynapon:
                             Trianon! Trianon!  

Mint nemes vad
a ragadozó karmai közül,
mint a vétektelen rab
a nedves, vaksötét
zord börtönfalak mögül,
jajdult föl égbetörő hangon
elszakított millió magyar:
                              Trianon! Trianon!

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf