Szabó Lőrinc: A zene kardot ránt
Mikor a zene
az álom hullámjátéka után
elűzi tündér alakzatait
s kardot ránt és szuronyok
rohama csattog, óh, amikor
egyszerre száz torkán felüvölt
a fantasztikus gép-fenevad:
háború, háború
önti szívembe a vérét,
szárnyas lobogók tűzvésze röpít,
tűz, sortűz, millió robbanás
veti szét fáradt testemet
s lelkem, ez a halni vágyó
Élő csillagok gyúlnak a füvek közt,
mozgó csillagok: már keresni indul
szeretőjét a szentjánosbogárka.
Ha maradunk, megint itt lep az éj.
Már egész ide döng a parti visszhang
az örök hullámok sikoltva dobják
fáradt testüket a percnyi halálba
s elomlanak a kimart köveken.
A falu felől foszlányokra tépi
a barna szél az estharang imáját,
hullonganak a vadgesztenye késő
bóbitái, az ernyős bodza szinte
füstöl a szagtól és a kora hárs
Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az utcán
ilyen vígan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.
Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
A nyugtalan lelkületű költő első felesége, Arnoldina fiatalon elhunyt. A férfi számára ez a házasság jelentette a boldog egyesülést, a harmonikus életet. A gyorsan megkötött második házasság, és új felesége, Vas Paulina már nem tudta boldoggá tenni. A feledhetetlen Arnoldina emléke viszont élete végéig elkísérte.
⃰
Arad, 1842. május 12.
A mi viszonyunk, édes Paulina, nem mindennapi. Közemberek talán nevetségesnek is találnák azt:
Mialatt II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvait évtizedeken át kerestem, tudvalevőleg többször megfordultam Konstantinápolyban, néha 3–4 hétig is ott időzvén. Így ismerkedtem meg több igen előkelő török államférfiúval, köztük a híres plevnai hőssel, Gházi Ozmán pasával, ki akkor a szultán palota-marsallja volt, akinek szíves vendégszeretetét is élveztem, s aki utóbb bizalmának számos jelével árasztott el. Megismerkedtem Kossuth Lajos utolsó tábornokával, Kohlmannal is, török nevén Feijzi pasával, ki igen jeles hadmérnök vala
A Példák Könyvének (1510-ben másolták, eredetije jóval előbb keletkezett) egyik versében különös költői hanggal találkozunk:
Piros rózsát ha szednek,
Pinkezsd idejében,
Miként annak illatja
es meg vigasztalja.
Igyen urunk Jézusnak
öt mély sebét gondolván
keresztfán függesztvén
vigasztalja szívönket
oltalmazza lelkönket
örek kárhozattól.
Közép-ázsiai dallamtípusnak nevezzük, régebbi vizsgálódások alapján1, azt az ötfokú, szimmetrikus dallamstrófát, amelynek második fele mélyebb fekvésben megismétli az első felében felvetett melodikus gondolatot. Ezt a dallamképletet ma már, Bartók és Kodály kutatásai értelmében, az ősi magyar népdal hagyományos formájának tekintjük; fontosságára nem utolsó sorban az a tény világított rá, hogy a cseremisz népzenében is uralkodó képletnek bizonyult2. De már az első idevágó kutatások idején valószínűnek látszott, hogy dallamformánk nem szorítkozik a magyarsággal szoros rokoni kapcsolatban álló népekre, hanem nyomaiban jóval tovább vezet: mélyebben Ázsiába a főleg a török-mongol népek területére. Idézett dolgozatomban a közép-ázsiai elnevezés épp azért vetődött fel, mert szem-beötlő egyezések mutatkoztak egyes tatár, kínai és mongol dallamok között.
Felső-Zemplénben, az Inóc hegy gerincének végső ormán, a Tapoly völgyének egyik messziről látható pontján épült Csicsva vára. A vár a Lengyelország felé irányuló kereskedelmi utat őrizte már az Árpád-házi királyok idejében. Annyit tudunk róla, hogy 1350-ben a Rozgonyiaké volt. A mohácsi csata éve után, 1527-ben a Homonnai Drugethek kapták, Szapolyai János hadai azonban szétverték a Ferdinánd királyhoz hű Drugeth István, zempléni főispán csapatait. A várúr elmenekült, Szapolyai felgyújtatta Csicsvát, s a várban bennégtek Zemplén vármegye hivatalos iratai.
1 Dávid-zsoltár. Amikor fia, Absalom elől menekült.
2 Ó, Uram, ellenségem mennyi,
és hányan törnek ellenem!
3 Hányan mondják nekem:
az Isten ezt már meg nem menti!
4 Uram, te vagy egyedül védőpajzsom:
dicsőségem, te feltartod fejem.
5 Kiáltásom az Úrhoz hogyha szól,
ő szent hegyéről* válaszol.
Egy irodalmi est műsorából a rendőrség kihúzott hat Petőfi-verset. Sorjában «A nap», a «Palota és kunyhó», «Az országgyűléshez», «A XIX. század költői» címűeket s «Az Apostol» egy részletét. A betiltott Petőfi-versek száma ezzel negyvenre emelkedett. Mielőtt egy szót is fűznénk ehhez, idézzük emlékezetünkbe az egyik közveszélyes verset, az 1845-ből való «A nap»-ot:
Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?… hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.
Hazánk egyik legnagyobb költőjének arcképét adjuk ím át t. olvasóinknak. Rövid, alig tíz évig tartott írói pályáján Petőfi oly nevet vívott ki magának, melyet nemcsak a hazában nem fognak soha elfeledni, de amiről megemleget bennünket a külföld is s tartósabb bizonyságát látandja benne a magyar nép nemes lelkületének a történet bármelyik lapjánál.
Petőfi szegény szülőktől született a Kis-Kunság egyik városában, kik fiuknak mégis a legtisztesebb nevelést adták, elküldték őt főiskolákra tanulni, hol Petőfi mindenütt a legszebb előmeneteleket tette.
Az én lelkemben így él a te képed:
Nagy garaboncás, a széllel dacolva
Űzöd a jövőt és a messzeséget,
Belésírván a lelked a dalodba.
Bús őszi éjen törtetsz ázva, fázva
És hivatásod csillagára nézve.
Vár rád a távolban egy ódon csárda
És álmaidnak késő dicsősége.
Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel
Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba,
Míg beszürkül tört ablakon a reggel.
III
Az, ki huszonhat éves, kérem, nézzen most a tükörbe. Figyelje ránctalan arcát, szemét, mely mélyébe tekint, homlokát, melyen az ifjúság gyönyörű komorsága van, alig valami tapasztalattal, inkább sugallatosan, sejtelemként. Csak épphogy férfi. A vállak most erősödtek meg. Ember már, de még csak kezdő ember. Kissé bátortalan a többiek között, mert még csak önmagát ismeri, őket nem, s ezért nem tudja...
Petőfi a földet az éggel összetűzte, mint a pusztai kútostor.
Petőfi harmatos piros rózsa hajnalban.
Petőfi mindig eszembe van, mikor odakinn Magyarországban a kerítetlen földön szétnézek. Tavaszon mikor gólyát látok, mindig eszembe jut. Ha látom a vásárban a csacsit meg a juhászt, elnyilall a Neve eszméltemen. Ha a Szabadság szavát olvasom, a szó fölött röppen Petőfi neve.
A szántó béres fiú éneke, az eke alatt hasadó föld csodálatos moraja, a szántás felett a láthatatlan pacsirta: Petőfi.
Ezüsthangú angyalsereg,
ti énekeltek most, a ti
mennyei hangotok cseng az
egek felé, hirdetvén a gyermeki
lét isteni örömét! - Ó, bár
ti énekelnétek mindig, s hallgatna el
már a sok romlott szájú felnőtt mindenütt
e baljós világban! Énekeljetek,
imádkozzatok csak értünk, szegény,
rossz útra tévedt vénekért, kiket
elhagyott immár a ti angyali
évetek ideje s csupán a számadást
várjuk, mely ítéletre hív csunya bűneinkért-
...Énekeljetek csak, ó énekeljetek még értünk,
soha se hallgassatok el, romlatlan angyalok!
A nyár velem jött még a kapuig,
Hangulatával átölelt, fogott,
Számon szabadság íze volt, üzentek
A végtelenbe nyíló távlatok.
Képek kísértek, erdők rajza, zöldje,
Komor hegyek mögül ha kél a nap,
Körüldalolt távol vizek zenéje,
Mély, tiszta tó, fickándozó patak.
Loptam magammal messze, tág mezőkről
Édes virág- és szénaillatot…
Nyár, jaj, maradj még, én ilyen teherrel
E nagy kapun belépni nem tudok.
Ezen túl meghal fényed, csillogásod
Hősök ők, a kisfiúk és kisleányok, akik most indulnak neki a tanítás és tudomány labirintusának, amikor minden azt példázza körülöttük az életben, hogy akkor sem vár reájuk egyéb jutalom az örök szegénységnél, ha legjobban megoldják feladatukat.
Hősök ők, akik az iskolák felé tolonganak, midőn pipafüstös színű kezd lenni a falevél, holott az iskola környékén lakik az a pék, aki a legkisebb és legsavanyúbb kenyérkéket süti a városban. Ott árulják az álmatlanul emésztő gondot, a sápadt arcszínt, és a szabók itt varrják azokat a csodálatosan kopott ruhákat, amilyeneket száz esztendő óta nem lehetett látni Magyarországon. A tudomány csarnokának közvetlen szomszédságában találhatók azok az úgynevezett szükséglakások, amelyeket azelőtti korszakokban csak akkor ismertek az emberek, ha városuk porig égett; itt mutogatja sárga kapuját a kórház, ahová azelőtt büntetésből kerültek az emberek...
A temető lett háza és hazája
És párnája a csöndes síri hant.
A hajnal és az alkony ott találja.
Ő várja, hogy örökre megvirrad.
Mert bús, egyetlen éjjel már az élet
És pislogó mécs az emlékezet.
A kedves arca néha visszaréved
S csókolja a rögöt, mint hült kezet.
„tejhez tudtam, anyám szemének méze jár”
(Kalász Márton)
Évente csak egyszer mindig ezt a harangot hallom,
amint szinte bocsánatkérő rekedtséggel lelopakodik
a szőlőhegyi kápolnából és jelenti az ünnepnapot,
(a világ túlvégén, óceánzúgásban is hallottam),
s látom „belső vásznaimon” ahogy sietve lépünk,
és örökre fülemben anyám szelíd nógatása:
gyerünk, gyerek, ne állj meg, már csak két nyúlugrás odáig!
János, ki gondját viselte
Az Isten Szűzanyjának,
Tudta, hogy névnapja jövend,
Névnapja Máriának.
Tudták, hogy névnapja jövend,
És elkészültek rája.
Köszöntő versikét tanult
A szomszéd kis leánya.
A Szűzanya, mint halvány hold,
A gyermekre mosolygott,
Szegényke elfeledte már
A betanított dolgot.
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: "Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok."
Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szent Mihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.
S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.
Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben:
jön valami amit minden ért, csak ő nem.
Jánosy Istvánnak
Végvári templom, bástya a Szent Mihály!
Fölötte szállton szállnak a századok -
Egy ezredéve áll a dombon:
Őrzi a völgyet, az ősi tájat.
Nem székesegyház, nem fejedelmi dóm,
Katedrálisnak túl puritán e lak;
Isten hatalmas háza mégis,
Hol Kelet és Nyugat összebékül.
Árpád portyázó, barna pogányai
Ütöttek sátrat hajdan, ahol ma áll,
S talán István rendelte légyen,
Új hite temploma álljon itten.
Pogányok közt töltött éjet, napot,
A farkasok közt járt Gellért, a pásztor
És kimerülve harctól, virrasztástól,
Pihenni tért tornyos Csanádba most.
A Megfeszített képén elborong
És a zsolozsmát egyhangún mormolja.
Az alkonyat gyászleple száll a dómra,
Künn vakkantanak a komondorok.
De ím a mélyből hangos nóta szól,
Egy szolgálólány malmot hajt s dalol.
Valami pogány nóta, de mi szép!
Gellért dobogni érzi nagy szívét:
Tüzes varázzsal, bűvös áradattal
Vérét pezsdíti a szilaj magyar dal!
Szerte foly, szétterül csendesen az alkony,
Bíboros sugára reszket erdőn, halmon,
Mintha félne, lopva, titkon hull sugára
Fekete romokra, tenger pusztulásra.
Áll a király szótlan, büszke ajka néma,
Csak szemöldje rándul egyet-egyet néha.
Sólyompillantása meggyengült szemének;
Benne nagy, keserű, forró cseppek égnek.
Nagy, nehéz gondokkal küzdve ott találja
Álomra szólító, szelíd est homálya,
Mind a hű vitézek elnyugodtak régen,
Keserű szívével maga van csak ébren.
Nagy-Becskereken, Torontál megye székhelyén született 1828. május hó 31-én. – Elemi iskoláit szülővárosában, a felsőbb osztályokat Temesvárott és Szegeden végezte, és 1825-ben Csajághi Sándor püspök által áldozárrá szenteltetett.
Midőn a magyar hadsereg 1849. évi január elején az akkor úgynevezett „Bánát”-ból kivonult, a lakosok egy tekintélyes része, de különösen a fegyverforgatható magyar ifjak is elmenekültek, s így ő is Szegedre utazott, hol őt az Ábrahám család házába fogadta, ki akkor mint kispap a bölcsészetet végezte, de a kitört zavarok közt már előbb elhagyta a temesvári papnöveldét, hogy fegyverrel is, ha kell, szolgálja szeretett hazáját.
Úristen, aki nemzetekkel játszol,
Életre hívod őket s temeted,
Míg lészen egykor egy Akol, egy Pásztor, –
Világok sorsát tartó tenyered,
Mondd, elhullatja mostan a magyart?
Élete fényes szálát elszakasztod,
Hogy hulljon, mint egy csonka törött kard
Az űrön át a végtelen sötétbe?
Eldobod, mint egy kihűlt csillagot?
Mi sorsra tartod, Úristen, mi végre?!
Véres lombokról levelek hullnak,
Véres földeken könnyekbe fullnak.
Véres rögökön sóhajt a harmat,
Véres halottak újra meghalnak.
Véres eső hull, véres szellő száll,
Véres rabokra véres átok jár…
Véres ősz suhog a magyar vérben,
Véresen sok-sok magyar emlékben.
Véres börtönök, véres bitófák,
Véres hóhérok és katasztrófák…
Véres világban nagy, véres panasz,
- Soká lesz, soká, a véres tavasz…
1922
Rónák, sugaras magyar rónák,
Mosolygó, drága édenek,
Végeteknél a sziklabércek
Más országokat védenek.
- A Duna csillogó vizei
Fűzek közt siklanak tova –
Nagy, szép királyság romjai közt
Futnak, vaj’ merre és hova?
Töprengő évek bús keservét
Hallgatja a magyar kebel,
Diadalmas, nagy dicsőségről
Ezer év fájón énekel.
Mivé lettél édes Magyar hazám,
Ezeréves dicső, drága Hon?
Hová tűntek, kiké most határid
Miért van itt gyász és siralom?
A Kárpátok vadregényes táját
Miért bitorolják a gazok?
Erdélyt, ősrégi kincses részedet,
Miért dúlják vad bocskorosok?
Aranykalásztól dús Bánátodon
Miért uralkodik a vad rác?
Trencsén s többi szép vidékiden
Miért parancsol a cseh muzsikás?!
