- népdal -
Sok Zsuzsanna napokat vígan megélhess,
Napjaidat számlálni ne légyen terhes!
Az ég harmatja szívedet újítsa,
Áldások árja házad elborítsa!
Tenéked minden öröm holtig adassék,
A mellé semmi bánat ne barátkozzék,
Légyen életednek virága mind kinyílt,
Szíved ne szenvedjen semmi sebes nyílt!
Véglen az egek várát nyílván szemlélhesd,
Ott aztán az életed jobbra cserélhesd,
Az Úr a boldog életben részt adjon,
A szentek ser’ge közé befogadjon!
Ballada
Kenyérmező, Kenyérmező,
Dicső diadalnak helye!
Valahányszor rád gondolok,
Könnyel lesz a szemem tele.
Hogy úgy letűnt az a szép kor,
Melyben hazánk dicsősége,
Miként a nap fönn az égen,
Oly ragyogó fényben ége.
Mint az érvíz, úgy borítá
El kis Erdélyt a vad török.
Mennyi szegény magyar fogoly
Kezén, lábán bilincs csörög.
Kenyérmezőn Báthorynak
Alig tesz pár ezret népe
S hatvanezer emberrel jő
A vad pogány ellenébe.
Oh természet, midőn alunni mentél,
Alunni a múlt ősznek végivel:
Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől,
Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól,
Őtőle?... és ha elbucsúztatok:
Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? -
Alszod, természet, téli álmadat...
Alszol... vajon megálmodád-e már,
Megálmodád-e azt a bánatot,
Mely ébredésed reggelén megüt?
Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz,
S a csalogány mond legszebb éneket
Föltámadásod hangos ünnepén;
Pedig volt egykor, aki érkezésed
A csalogánynál szebben üdvezelte.
Te széttekintesz, s kérdeni fogod:
Hol van legelső dalnokom? hol ő?...
Egy sírhalom lesz rá a felelet.
Oh, természet, viseld gondját e sírnak,
Melynek lakója leghivebb fiad,
Viseld gondját... ültesd áldás gyanánt
Virágaid legszebbjeit reá;
Ugysincs e honnak, nincs hálás keze,
Hogy megtegye, ha elmulasztanád.
Oh e hazában olyan sok jeles
Sírján ingatja vándor fuvalom
A feledésnek tüskebokrait! -
Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti,
Csak multadat s nem a jelent, e vád;
Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye
Maradni-méltó emlékezetének.
Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza
Szivében hordja annak emlékét,
Ki a hazát szivében hordozá?...
Emlékezést, emlékezést neki!
S ha sírhalmához mentek: ejtsetek
Reá egy könnyet, mert megérdemel
Egy könnyet az, ki annyit száritott föl
Meleg lelkének hő sugárival! - -
És míg ti benne dalnokot sirattok:
Az én könyűim hadd omoljanak
A függetlenség bajnok férfiáért,
Ki e hajlongó, görnyedő időkben
Meg nem tanúla térdet hajtani,
Ki sokkal inkább hajtá le fejét a
Szabad szegénység kőszikláira,
Semmint a függés bársony pamlagára. - -
Sirassa benned, elhunyt férfiú,
A természet leghívebb gyermekét,
Sirassa benned dalnokát a hon...
Legkeserűbb az én könyűm, ki benned
A függetlenség hősét siratom!
Pest, 1846. február 10. után
Született Szolnokon, Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyében 1824-ben; iskoláit, úgy az elemit, mint a gimnáziumi osztályokat Szolnokon végezte. Mint 6-ik költészeti osztályt végzett tanuló a legszentebb Üdvözítőről címzett Szent Ferenc-rendbe lépett 1845-ben.
Mint első éves hittan hallgató 1848. december havában letette a szerzetesi öltönyt, hogy a szeretett és veszélyben forgó haza szolgálatába álljon és Gyöngyösről Egerbe utazott, hol az 50-ik számú Hunyadi önkéntes zászlóaljba iratkozott és ugyanitt egy hónapig a fegyverforgatásban gyakoroltatott.
Ezután Erdélybe küldetett, hol Bem tábornagy hadvezérsége alatt az egész szabadságharcot végig küzdötte; jelesen részt vett a medgyesi, verestoronyi és feketehalmi csatákban, Károlyfehérvár és Déva-vár elleni ostromokban; továbbá az erdélyi havasokon az oláhok, Szász-Régennél és Nagy-Szebennél a muszkák elleni csatákban s még több kisebb-nagyobb ütközetben.
A dévai síkságon – Erdélyben – történt fegyverletétel után, mily körülmények között és hová menekült? nem tudni; de az bizonyos, hogy később, mint volt honvédőrmester, büntetésül a császári hadseregbe soroztatott be; hogy hányadik gyalogezredbe? nem sikerült megtudni; csak annyit tudunk róla, hogy a császári hadseregben reá rótt szolgálati időt Olaszországban töltötte el, hogy mint képzett férfiú és jó katona a császári hadseregtől is hadnagyi ranggal távozott és jött haza Szolnokra és világi, illetve polgári pályán maradt.
A hatvanas évek elején Tisza-Püspökiben megválasztották jegyzőnek, hol mint ilyen, a község legnagyobb megelégedésére működött egész 1890-dik évig, midőn mint érdemekben gazdag hazafi és köztiszteletben álló községi jegyző, már mint elaggott és beteg ember, nyugdíjaztatott.
Báró Eötvös József:
Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.
Mégis jól tudod, mi voltál,
Híven érzed, a mit rég:
Régi lángod, régi fényed
Boraidban most is ég.
Képed ez, te árva nemzet,
Mely elvesztéd fényedet;
Oh, de mondd, hát könnyeidben
Lángol-e még szent tüzed?
1838
Mint költő, szónok, mint államférfi magas volt,
Eddig is oly közel állt éghez, ahol hona van.
Honfi-szerelmétől melegednek az ifjú szívek majd,
Költő-híre egünk nappali csillaga lesz.
Szelleme élni fog ott, hol imádnak még szabad eszmét!
És koszorút terem ott, hol pora nyugszik, a föld.
Nem földben! Szerető szívekben van temetője,
Semmi se lesz hamuvá! Mindene fénybe megy át.
Nem bírjuk már, nem tovább,
Küzdelmünknek vége!
Napról-napra mostohább
Bús jelenünk képe!
Balsors, régi cimboránk,
Mint mindig — nyomunkban!
Mennyi szikla, tüske, ág,
Göröngyös utunkban!
Letettük a fegyverünk,
Béke előtt állunk !
De ha Isten nincs velünk,
Ez lesz a halálunk!
Ha Isten nem tesz csodát,
Elvész szemünk fénye:
Erdély s a Felföld szlovák
Csehek kedve-kénye!
Hát hiába élt hazánk,
Egy nagy ezredévet?!
Én istenem, nézz le ránk,
Ne hadd veszni néped!
Már csak Te tehetsz csodát
Szent ítéleteddel,
Keserűség poharát
Keresztünkről vedd el!
Vakságunkért nagy-nagy árt
Kell úgyis fizetnünk,
De Uram, egy fénysugárt
Tán megérdemeltünk! . . .
Voltunk egyszer Világnak félelme —
Reszkették országok izmos karunk;
Voltunk egyszer Világnak oszlopa, —
Áldották országok vitéz hadunk'.
Törpültünk mázsák súlya alatt.
Lángoltunk Szó-virág kelyhében;
Robogtunk kínnal, bajjal világon által . . .
Cifrán, énekkel, muzsikaszóval,
Vakhittel, süketen, kábulóan . . .
/Ácsolnak egy koporsót/
Hittünk a hitben, hittünk a szóban:
Virtusos két karunk Égre csapott . . .
Szabdaltuk, vagdaltuk, rést rés után törtünk —
Nem néztünk, nem láttunk: „előre, előre!"
. . . Magos Ég robajjal reánk szakadt.. .
/Készülnek egy temetésre/
Hej . . . voltunk egyszer Világnak oszlopa,
Miért is ne lennénk immár a halotta . . .
A kövezet akácvirágos,
holdfényben áll a sarki bolt.
S nem ismer rám a régi város,
a régi hold.
Kopott kövét a régi útnak
riasztó léptekkel verem.
S akácfalombok összesúgnak:
„Nem ismerem…”
Tárt ablakon az éjszakába
egy nóta száll, halk, mint az ősz.
S a dal és aki zongorázza,
nem ismerős.
Egy kertajtó kilincse moccan
és visszakoccan: „Idegen...”
S rá felbúg rég nem sírt jajokban
az idegem:
Holdas tetők, virághavas tér,
dalok, tüzek, csodák:
nem az enyém többe! - Ahasvér,
gyerünk tovább!
Meg-meglódulva szárnyal
a surrogó madárraj,
szeszélyes foltban, tágul, esik össze,
tüdőnk harcát a morc égig növesztve, –
e hallgatag, szeszélyes és borús
tavaszban, március
tar fái fölött, nekiszabadulva
csapong, magát kifújja,
tovariad és visszacsördül újra…
Tavaszi első pár nap!
Csupa tüzes vasárnap…
ünnepe földnek, friss nedvnek, sugárnak…
Pezsgés tündéri kéje…
Csörgő, finom zenéje
bogyót-tépászó csonttollú-csapatnak, –
egy fáról másra csapnak,
boldogan, ahogy állat-nép vigadhat…
Hová is tűntek? Árva
csönd tátja száját kongón a világra.
De fönn szabad a pálya:
bölcsebben nálunk, falaink felett
rajzolták önfeledt
köreiket a szárnyasok időtlen, –
mit tudják, értik, bánják, mi megy ittlen?
hogy itt fal támadt hoppra
elénk, árnyékát vetve a napokra,
kis házainkra: ni üszköt idéznek!
döbbent szívünkre: vér festi szurokra!
Mint tébolyult leány,
int szemérmetlen, vihog vissza rám
mit érdemesnek vallhatunk, nemesnek, –
szólásra gyúlnak, fakón földre esnek
lőtt arccal, ez s ez hány cimborám…
1944 március végén, Fehérvár
Romhalmok fölött telehold
ha megáll az egykedvű égen,
a mulandóság tündére int
penész-uszályos köntösében.
Telehold, gyászos, vén apáca,
mit bámulsz áttetsző orcáddal?
Mit állsz suhogó éjruhádban?
Kisírt képed kinek világol?
Nem merengünk, szólít az élet:
pusztulj innen, te meddő, te vén!
Csecsemőket bimbózó anyák
pihegnek, óh, a romhalmok tövén…
Ébredő, párás sóhajok
emelgetik a messzeséget.
Millió élet nyílni akar,
téged dicsérni, élet, élet!
Bukj le, agg tündér, hát ne bámulj
múlt-idézőn erre a tájra!
Ki ér rá elmerengni még?
Nem nézünk vissza, hátha fájna.
Csak előre, a jobb parancsra,
feledve mindent, ami volt.
A dalra is úgy nyíljon ajkunk,
mint aki soha nem dalolt.
/Részlet/
Mert a förtelem beözönlött a lét szívéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szívéig:
a genny elöntötte a világot,
nem csak kívül, az események arcát fekélybe borítva:
gyökerén megmérgezte a világot.
Figyeld: a barmok hangja megváltozott.
Mintha ölnék őket, úgy nyöszörögnek és üvöltenek.
Falánkok, fürgék, mint régen,
de hangjuk merő nyomorúság.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.
Figyeld: a virágok illata megváltozott.
Gyönge és kesernyés.
Ők nem tudnak róla, nem érzik.
Figyeld: a gyümölcsök íze megváltozott.
Kényszeredett és alig-édes.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.
Olyan lett mindegyik évszak, mint a kacagó vak-leány.
S minden, mint a hülye, ki nem sejti igazi nyomorúságát.
Ha figyelheted halottaidat
s a meg nem születetteket és nem-létezőket:
hosszú fekvő árnyékon, mely mint a lóca,
ülnek és sírnak.
S ha figyelheted a testteleneket:
menekülnek, füstöt vet a szárnyuk.
Mert a förtelem beözönlött a lét szívéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szívéig:
a halálban sincs béke többé.
A kommunizmus áldozatainak emléknapjára
Csak az a fekete autó ott a sövény mögött túl a lámpa hal-
vány fénykörén ahol a póznák árnyéka a földre zuhan mie-
lőtt még eldördülne a pisztolylövés mielőtt még léptek dü-
börögnének végig az úton mielőtt bedőlne a kertkapu s az
ajtót belökné az erőszakos kopogás árnyak osonnak a lép-
csőházban a körfolyosó kihalt csigavonalán terpeszkedik a
gőzölgő hagymaszag émelyítő estillat a tájban felhők fölé
emelkedő éhség elviselhetetlen korgása a hasban a félelem
párálló verejtékezése a remegő ing alatt Csak az az út lefelé
lépcsőről lépcsőre lökdösnek az árnyak köröttük leng az éj-
sötét lódenkabát kalapok lehajló karimája elfedi a gyűlölet
szikráit zárka-szűk szemekben Csak a cigaretta parazsa lyug-
gatja a csendet a kiáltás elhaló visszhangja csapódik fájón a
falra nyomán a vér rajzolja körbe a lapuló sziluettet a tenyér
holtsápadt titkait Csak a fekete autó ajtaja ne záródna a kínra
a kétségek nyomában árnyékként vonaglanak Hallgat az asz-
szony üres ölére bámul hangtalan konyha kövére dermed a
kiöntött krumplipaprikás a kettéharapott kenyér a feldön-
tött szék a sírással küszködő felhorzsolt torok a süketen tá-
tongó csendben Csak az a fekete autó ott a sövény mögött
2017
A Telegdy család története Szent István király koráig megy vissza. Ősük Csanád volt, akinek hatalmas birtoka a Biharban feküdt. A családot a XVI. században anyagi összeomlás érte. Az elszegényedett Pál a gazdag Váradyak utolsó leszármazottjával, Katával kelt egybe 1589 elején, 25 éves korában. Szerelmes levelei víg kedélyű, színes fantáziájú, megnyerő embernek mutatják.
1588. október 20.
Az én szerelmes mátkámnak, Várady Kata asszonynak adassék.
Köszönetemnek és magam ajánlásának utána, kívánom Istentül ez világban hosszú ideiglen való jó szerencsés íletit, minden jóakaró urainkkal, barátinkkal egyetemben. Istennek hála és egíszsigben, jóban vagyok, kit hogy felőled is hallok, igen örülök rajta, kiben tartson meg az Isten.
Jól lehet, hogy nem akartam addig írni, míg az én levelemre válaszodat nem látom vala, de mivel hogy az mely levelet az húgom leveliben kötve neked írtam, és az mi szolgánktul, Nagy Farkastul, ki ez napokban ott nálatok is volt, küldtem volt, kezetekben még ez ideig nem jutott, jól tudom, mert az Szakoly Miklós sógor uram leveliben dugtam vala az húgom levelit, hogy inkább ne hulljanak egymástul, vélvén azt, hogy mind együtt legyetek, ki tudom immár eddig kezetekhez költ, azírt, ha énnekem arra választ nem tíszesz, megládd, hogy olykor nem teljesítem be én is kírísedet, olykor juttatom eszedbe, hogy ingyen sem hinnéd, akkor megmondom osztán, hogy azírt legyen az.
Továbbá magam állapotja felől most egyebet nem írhatok, hanem hogy szeredán lesz két hete, hogy ide haza jöttem az úrtul, szüretre innét Zetemre megyünk, ott csak annyit kísem, míg az szüret elvígeződik, ki az szőlők termísihez kípest tudom nem igen sokat tart, ott elvígezném dolgomat, mivel hogy Zetent hozzátartozójával egyetemben kezemhez veszem, uramék visszamenvén Szentmiklósra, vígan onnat Zetemből az úrhoz megyek vissza, mi dologírt, ha Isten arra menőben szembejuttat egymással, tudtodra leszen.
Húgom, Borbála asszony igen köszöni a barackot, én is ettem benne, szinte olyan ídes mint temagad, talán azért, hogy temagad raktad volt az kosárba, igen köszönöm, hogy nekem is küldöttél.
Isten tartson meg jó egészsígben én édes szerelmes atyámfia, ídes társom.
Ez levél költ Szentmiklóson 26 októbris 88.
Az te mindennél jobb akaró atyádfia ídes mátkád
Telegdi Pál
ennek utána mit teszem ez, megismerjed:
Ha engem szeretsz, ragd mind el a ki leveleket én neked írok.
A széphistória ott kezdődik, ahol a „történelem” körvonalait elnyomja a kaland gyönyörűsége. Egyik legszebb széphistóriánkban, a délszláv eredetű „Bankó leányában” a leány megtréfálja a királyt; az öreg horvát vitéz helyett leánya megy a királyi udvarba, sorra leveri a vitézeket, titkolja lány-voltát, s csak akkor fedi fel, midőn már hajón menekül: szép almáit mutogatja üldözői felé. Figyelemreméltó a Szendrei Névtelen históriája Szilágyiról és Hajmásiról, mely balladás menetű, s a nép kö9rében népballadává fejlődött. Legkiemelkedőbb széphistóriánk az „Árgirus históriája”, Gyergyai Albert írta olasz források alapján.
Gyergyai Albert históriája elején altató szél fúj: a mese bűbájos szele, mely átalakítja a világot. A „szép”, a „csodálatos”, a „titokzatos” világa következik. A különös fa éjszaka aranyalmákat terem, melyek reggelre eltűnnek. A király, akinek kertjében a csodálatos fa áll, a jövendőmondótól kér tanácsot a nagy feladatra, az aranygyümölcsök megszerzésére. Az ősi mesehagyomány szerint ki is vállalkozhatik erre, mint a mesebeli kiskirályfi. Gyergyai Albert választékos „ruhába” öltözteti mesehősét:
„Szép egyenes teste az ifjúnak vala,
Idejének szintén virágjában vala,
Úrfi módra termett vitézi járása,
Minden dolgaiban tökéletes vala.
Nem felette karcsú, közép ember vala,
És kiterjedt feje, szép sima homloka,
Két fekete szeme és piros orcája,
Tekintetre méltó, kívánatos vala.”
A leány is, akit a mesehős sok küzdelem után elnyer, igazi reneszánsz-virág:
„Aranyszínű haja földig terjed vala,
Étszaka igen is ugyan fénylik vala,
Nyoszolyája részét árnyékával tartja,
Fénylik gyenge testén testszínű ruhája.
Az itteni újság nagy, ha aktuálisnak éppen nem is nevezhető leleplezései nyújtanak romantikus szenzációt: a közel félszázados mayerlingi titokról húzzák le a hazugságok leplét. Az osztrák köztársaság régi Habsburg-archívumaiból most kerülnek nyilvánosságra a tragikus és szakállas Rudolf halálának regényes körülményei. Ennek a legendának ma már valami szép, letisztult füzetesregény-íze van, valami Sobri Jóskás elmúltsága, a kosztümök, a levegő, az emberek, nevek, a vidék valami hazafias ponyvairodalom poros, vérfagyasztó közléseiben is papírszerűen közönyös monotóniáját lélegzik. A szép Vetsera bárónő s a daliás Habsburg – udvari kamarilla s vadászkastély a fenyvesekben – a zord császár-apa s a megtört szívű anyabárónő – az intrikus és ragyogó Larisch grófnő, a lelkes közvetítő, aztán a fin de sičcle Bécs fiákeresei, lakájai, rendőrfőnöke és ékszerészei mind fölkelnek sírjukból egy pillanatra, s kelletlen arccal vallomást tesznek a hétpecsétes titokról. Amit lassan már nagyon elfelejtett az új század és generációja – nemcsak a titkot, se a Habsburgokat is mindenestől, szenvedélyeikkel, betegségeikkel és aranygyapjas szomorú tekintélyükkel. Az egykori monarchia hosszú és rossz álmát alusszák már a szereplők mind a kapucinusok dohos bécsi sírboltjában tovább. Az apa és fiú mellett, engeszteletlenül és mulatságosan. Sovány és vérszegény kísértetek ezek. Most, hogy az újkor fürge apró Mommsenjei lehúzzák róluk a halotti leplet, s a történelem sírásó keze csontjaik között kutat, egy pillanatra megint az övék a szétszakadt monarchia érdeklődése.
A Habsburgoknak tagadhatatlanul volt legendaalakító tehetségük. Főként fogékony és figyelmes publikumuk. Az osztrák ház családi krónikájával tragédiák busaságában csak a Romanov-dinasztia vetélkedik.
Amennyire a történelem emlékezik (nálunk bizony rövid emlékező tehetsége van annak is), Kékkő mindig a Balassák vára volt, innen is vették a praedikátumukat.
Bár most is a Balassáké lenne, mert az ősfamíliákból, leszámítva a Hunyadiakat, Rákócziakat és Zrínyieket, a Balassák a legrokonszenvesebbek.
Akadt azokból minden; hadvezér, politikus, poéta, még rablólovag is, de magyartalan érzésű soha sem. Csináltak a Balassa-várakban sok mindenféle rossz dolgot, még hamis pénzt is, de hamis politikát nem.
A kékkői vár, mely Nógrád megye felső részében fekszik, egy meredek sziklaormon, két órányira Balassa-Gyarmattól, nem játszott nagy szerepet. Felvonóhídja előtt ritkán álltak ostromló hadak, faltörő kosok és ágyúk. Még a török, majd a kuruc-világ is nagyobb, említésre méltó kalandok nélkül suhant el a szép kurtosi völgy fölött, mely a vár lábainál terül el, árnyas erdőcskével, hímes rétjeivel, kanyargó patakjával. Még a sziklaormon szelíd gesztenye-erdőben folytatódik.
Csupán egyetlen olyan esemény fűződik a várhoz, amit a krónikaírónak nem szabad homályban hagyni, ami a dicső vitéz Balassa Imrével történt.
– Beke Lidi, 65 éves szövőasszony elmondása és munkája után –
Bágy, Udvarhely megyében a homoródoklándi járásban fekszik, a regös-énekekről híres Kénos közelében. Színtiszta székely falu, csekély kivétellel reformátusok. A lakosság mai lélekszáma 560-ra tehető.
A csërge készítése csak Bágyban van szokásban, sem a szomszédos vidéken, sőt más székely megyében sem foglalkoznak vele, csupán bent Csíkban. Bágyban azonban ma is általános házimunkája a fehérnépnek, még nyáron is csinálják mezei munka elakadása idején. „Nëm hiszëm, hogy tíz ház lëgyën – mondta Lidiné –, ahol nëm csinálják. Ha ëgy kicsi esső lëgyën, futunk s csináljuk”.
Másfél nap, míg a mejjék-et mëgfonnyuk, másfél a dúrgálás; (mejjék vagy féveͦtő = keresztbemenő szálak; dúga vagy leőtő vagy őteje = hosszábamenő szálak). Akkor ëgy félnap këll a festésre, s félnap a leszövésre.
A gyapjút itthon mëgmossuk, mëgszaggassuk apróra, s visszük a fűsüllőre. Akkor ëgy harmadát mëgfonnyuk vékonyra a mejjék-nek; amit pedig beléverünk (tudniillik szövés közben), vastagabbra mëgdúrgájuk (= lazán fonják meg mutatóujj vastagságnyira). A gyapjút nem kerék-kel dúrgájuk. (1. ábra), hanem guzsajra kössük, és faósóval dúrgájuk.
Seregek hadnagya s vitézek strázsája,
Ki lakol az egekben
Onnét intesz, rendelsz és karodon viselsz,
Mert úr vagy magas mennyben,
Áldod bátor szívvel, harchoz erős képpel,
Ki harcol te nevedben.
Mert egyedül Isten, ki vitézzé tészen
Vehetsz erőt kezébül,
Nem jön ő fegyverrel, de csak tekintettel
Parancsol az egekbül,
Nézi a szíveket és nem az erőket,
Nem ver hadat tegezbül.
Méltó hát kegyelmét, kérned segedelmét
Ily hatalmas vezérnek,
Kitől áldást vehetsz és romlást is nyerhetsz
Ha nem tetszel kedvének,
Magasztal kit akar és mást porba takar
Nagy ereje kezének.
Az a nap eljő nagy haraggal,
Mely megemészt mindent lánggal:
Dávid mondja Sibyllával.
Nagy félelem akkor lészen,
Mikor bíró székben lészen.
Mindent hogy meghányjon vessen.
Akkor trombiták zengenek,
Hogy mindenek felkeljenek,
Krisztus székinél legyenek.
Halál rémül, s a természet,
Hogy feltámad minden nemzet,
Bíróra is alég nézhet.
Könyvet akkor előhoznak,
Kiben mindent írva látnak,
S törvényt tésznek ez világnak.
Téged egek áldanak,
minden kegyek asszonyát,
Mária!
Bűnösök kiáltanak
e siralomvölgyön át,
Mária!
Halld szavunk, töröld le könnyünk,
kérd érettünk szent Fiad,
Mária!
hogy majd trónjánál pihenjünk
a Te érdemed miatt,
Mária!
Fordította latinból Babits Mihály
/Mindenkinek, aki olvassa./
Az év fáján a napok csak
Hervadozó levelek.
Csendben, rendben, egymásután
Valamennyi lepereg.
Mindegyik visz a szomorú
Feledésbe valamit…
Légy kivétel! Neked egy-két
Boldog álom, édes emlék
Mindvégig maradjon itt!
1907
Ködbe tűnő esztendőre
Hull ismét az emlék fátyla,
Nézzünk vígan a jövőbe…
Eljövendő esztendőbe
Áldás hulljon minden házra,
Öröm legyen, ne pedig gond,
„Hogy mit is hoz majd a másnap?”
Legyen vége egyszer már a
Magyar megpróbáltatásnak.
A kis gyerek csak kacagjon,
Férjhez menjen a kisasszony,
Adjon Isten termést bőven,
Sok gyümölcsöt, kalászt, rengőt,
Hogy példának emlegessük
Majdan ezt az új esztendőt.
Hallja az Úr az imánkat:
Segítse meg a hazánkat,
Tüntessen el minden könnyet,
Gyűlöletet, elvakultat –
Ó tudja, hogy megbűnhődtük
A jövendőt és a múltat.
A gond szálljon messze innen –
S lepje meg a szíveket
Az áldó, a megbocsájtó,
Fehér angyalszárnyon szálló
Mindenható szeretet.
1929
Bort kóstoltam ma, édes, jó bort, melyet egy névtelen tisztelőm küldött
újév hajnalán karcsú, hosszúnyakú üvegben
és ízes, drága falatokkal köritetten. Ó Teremtőm,
ki gondolhatott rám ezen az első januári hajnalon így töprengtem,
miközben ingben és alsónadrágban álltam szobám küszöbén és ijedten dideregtem.
Kint tél volt s a szél belemart mezitelen lábszáramba és mezitelen mellembe,
mert igy álltam ott s a hitvány ingem is elfeledtem összekapni.
Ki nyújthatta felém láthatatlan kezét? Pillanatra komolyan szégyelltem magam,
mint ahogyan ő is szégyellhette magát, szegény, nem mert szembe fordulni velem,
testvéri keze talán remegett, amíg ajándékkosarát felém nyújtotta.
Kint hajnal volt és tél volt, de hiába vacogtak össze a fogaim, éreztem,
hogy ez a pillanat, mikor a boldogság harangja megkondul a szívben,
mikor a sötétség fátylai fellebbennek és hallom az uj esztendő sugallatát.
Kóstoltam a borból, hogy vidáman köszönthessem az eljövendő időt és
általában az egész nagy életet, amely halállal fenyegetett
egy fél századon át. Éreztem, ahogy lassan feje tetejére áll körülöttem a világ
és nem bújtam vissza a takaró alá, vidám és nyughatatlan lettem egyszerre.
Kiléptem az uccára, ahol részeg férfiakkal és részeg asszonyokkal találkoztam,
láttam, hogy egyformák vagyunk valamennyien, köszöntöttem őket, jobbról és balról
megcsókoltam orcájukat, miközben félkarommal magasba emeltem borosüvegem
és énekelni kezdtem barna szeretőmről, akit már rég elfeledtem
s most mégis fellebeg előttem, mint maga az örök,
felejthetetlen szerelem.
1936
(Az erdő hangjából)
Álmatag kis lány,
Mit tehet róla,
Hogy rózsa nyílott
A télbe’, a hóba’?
Hó közepette
Fellángolt lelke,
Karácsony este
Párját ölelte.
Harangok zúgtak
Éjjeli misére,
Amikor először
Borult - keblére.
Tormaízű, hűs vízkereszt,
bűvös, tiszta, zsolozsmás óra.
A nap rőt gyöngyöt hint a hóra.
A tető jégcsapot ereszt.
A szél, mint részeg furulyás
koldus dülöng s duhaj nótára
gyújt rá. A felhők vitorlája
csupa hunyó, piros parázs.
Leszáll a nap. Vadszekfű-illat
hull a mezőre. Tejes csillag
rest fénye mossa a világot.
Most indulnak a szűz határban
somfabottal, ködkoronásan
a három szent, fénylő királyok.
1943
Farsang – te gyászruhás ledér –, már második esztendeje jössz elő a téli alkonyatból lengő fekete fátyolban, lakkcipőben, selyemharisnyában, a parfőmödet tubarózsából szűrték; falun, halott menyasszonyok ravatalánál érezni ez illatot gyakorta; egyik setét szemed a végzetet siratja lassan omló könnyekkel, míg a másik tamburmajor mozdulatait lesi, aki a temetési zenét vezényeli nagy pálcájával… A szívedben vágy és gyász, mint ifjú özvegyasszonyéban, aki férje koporsójánál első szerelmével találkozik; a bokádban tánclépés remeg, mint az esti szél bujkál a nők hajában, míg a térded imádságra rokkan egy csodatevő templomocskában; nem tudod: sírj vagy nevess… szabad-e csókolózni a setétségben vagy mindig a nagy vízbe bámulni a hídról?
Mikor falun laktam, a kutyáim Vízkeresztkor ugattak, farsangi figurák mutatkoztak az utcán. A farsang áhítatos időszaka volt a kalendáriumnak. Mindenki igyekezet megbolondulni egy napra vagy egy órára.
Az élet most fáradt és érdemtelen vén színész, mindig ugyanazon szerepeket játssza, mint némely öreg komédiások. Háború és mindvégig háború. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a középkorban, midőn a valamire való férfiú életének tíz vagy húsz esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal, nemegyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldoskatonát. Egy jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre, Madridban vagy Krakkóban tölthette a telet…
– I. levél, 13. fejezet –
Beszéljék bár földi, vagy égi nyelven,
Ha szent szeretet nem lobog szívemben,
Csak csengő-zengő cimbalom a lelkem.
Tudjam a jövőt és a titkokat,
Miket az ész csak vakon tapogat,
Legyen enyém a földnek minden tudománya,
Ha oly okos lennék is, mint az angyalok,
S hitem bár nagyobb volna, mint a Himalája,
Szeretet nélkül semmi sem vagyok.
S osszam szét bár a szegényeknek minden kincsem,
Mindent, amit erőm s verejtékem terem,
Ha szeretetem nincsen,
Mit használ az nekem.
A szeretet türelmes, engedelmes,
A szeretet mindig másoknak kedvez,
Gonoszságra, bűnre sohasem lázad,
Ikertestvére ő az igazságnak,
Nem féltékeny és rosszat nem akar,
A szeretet élet és diadal,
Nincs benne nagyravágyás, nincs harag,
Az mindenkinek mindent odaad,
Mindent remél, mindent elhisz s ha kell,
Töviskoronát is visel.
Jön a kor, s betelnek a prófétálások,
Jön a kor és megszűnnek a nyelvek,
Nem lesz nóta, nem lesz ima, sem átok,
S tudományok sem lesznek,
De a szeretet mindig élni fog.
Most még sok minden érthetetlen itt lent,
De egykor nyílt fény lesz minden homály, titok,
Egykor színről, színre meglátjuk Istent.
Az Úr nekünk a ködös életútra
Három mécsest adott.
Nélküle bús lábunk bús útvesztőbe jutna.
Előttünk három fénysáv izzik, ing, vakít:
A szeretet, a remény és a hit.
S köztük a szeretet a legnagyobb.
1931
Árpádházunk drága gyöngye!
Megkínozva, meggyötörve;
Hozzád száll dalunk.
Villogó sűrű sötéten,
hátborzongós sűrű éjén
átver halk szavunk.
Hadd idézünk! messze nézünk,
sírva csúszik el reményünk
hűs kezed után.
Hétszázéves messzeségben,
Isten örök közelében
meghallgatsz talán.
Sírva jön Hozzád a nemzet,
kérve-kérünk, jaj ne vesd meg
esdeklő szavát.
Arcod tiszta szent varázsa
gőgös szívünk porba rázza
s verje mélyen át.
Égi szűzi Margaréta!
Tőled csillog mind a rét s a
tiszta ifjúság.
Tisztítsd szívünk lánggal,
áldozatos hősi vággyal,
s álljon új világ!
Árpádházunk drága gyöngye!
Megkínozva, meggyötörve
Hozzád száll dalunk.
Villogó vörös sötétben
messzenéző hő reményben
Téged vár karunk.
I.
Murányi vár, a vész legyen lakód!
Kerülje vándor arra az utat!
Legyen falad között örök sötét!
Milyen sötét fenéktelen kutad.
Falad között hangzott az «esküszünk!»
Visszhang susogta rá: halál! halál!
És megjelent ott akkor Zrínyi bán,
Vérzett szíve, hogy pártütést talál.
«Öcsém vigyázz! s ti is mindannyian
Halálba mért rohantok önként?»
«Ha félsz te, bátya, hát nem félek én.»
Így szólt apám, – aztán megtörtént.
Bakó suhintott és lehullt a fej,
Apám feje lehullt a porba,
Jó honfiak, de rossz alattvalók
Apámmal hullottak le sírba.
Így bünteték a pártütőket, így
Vesztek mind el, kiket szerettem;
Pihenni mily jó lenn ott nekem
A föld alatt velök fejetlen.
