Pierre Emmanuelnek
Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.
A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megterítesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.
Lélegzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.
Boldogtalan erejű kép.
Van itt valaki?
Éber álom:
ítélet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.
Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, oh honfi!
S a rövid élet után holtnak örökre ne véld;
Itt csak elomlandó tetemit jelölték ki baráti:
Fenn van időt múló szelleme műveiben.
1932. május 5. csütörtök
Mindenségem Drága: ma ünnep van, de bementem az egyetemre, azt hittem, levelet kapok tőled, de nem jött. Jóságom Édes, tegnap este akartam írni neked, de nem tudtam. Egy verset írtam, aztán csak veled voltam kicsi Gyönyörűm, két óráig ébren és beszélgettem veled Drága a huszonhárom évemről. Tudod kicsim, mindig szomorú nekem ez a nap az anyám miatt. Még mindig nem intéztem el ezt. Hagyjuk.
Ági írt tegnap és Anyám a születésnapomra.
Aztán estefelé találkoztam Édes Budayval, ajándékozott nekünk egy metszetet, megköszöntem helyetted is. Egy Faust illusztráció, amit egy német pályázatra csinált. Nagyon szép. Be is kereteztettem.
A közölt hiedelmek legnagyobb részben már nem élnek; nem hiszek bennük, de még emlékeznek rájuk. Legkevésbé a földműveléssel kapcsolatos „babonaságokban” hisznek, látszatra meg is vetik az ilyesmit, de azért ha az állat beteg, végső segítségképpen még megpróbálkoznak a
füstöléssel, vagy más csodatevő orvossággal is.
Adataimat Kemeneskápolnán és Vásárosmiskén gyűjtöttem:
„Kisasszon és Nagyasszon” közt vett „óotott” meszet kevertek a „gabnába”, hogy üszögös ne legyen.
„Kisasszon és Nagyasszon” közt „eresztëttik le rostán” a magot, hogy „belë nëssik az üszög”.
Tegyünk azonban próbát, s kísértsük meg nyomozni az előttünk fekvő dalokból azoknak idejét s történeti becsét, s velök a népköltészetnek is folytonos keletét s divatát, kezdve a XVI. századon, a mi korunkig. A mennyiben pedig én oklevél- s régiségbúvár nem vagyok, s okoskodásimat csak az itt közlött adatok nyomán fűzhetem, melyek mind mai írásmód szerint jöttek szemeim elé, ki akarom alkudni előre olvasómmal, hogy teljes, hézag nélküli folyamot és bizonyságot ne várjon. Most még mindig a történeti mezőn levén népköltészet körüli vizsgálódásunkban, azon véleménnyel tegyünk újabb lépést, hogy egyik idő átnyújtja emlékeit a másiknak, mert ez a történetek folyamának természete. Már az előbbi korszakból tudunk adatokat, melyek egyformán szólnak a következő időkre. Ilyen nevezetesen mindaz, mit fölebb előadék a népköltészet ép vagy töredék maradványairól.
A toborzó vagy verbunkos katona
Az általános hadkötelezettség behozása előtt az harcokban megfogyatkozott seregeket toborzás vagy verbunk (a német »Werbung« szóból) útján egészítették ki, ami tehát a mai sorozást, vizitációt, szemlét helyettesítette. A toborzást vagy az ezredes vagy a vármegye rendezte. Már régebben is szokásban volt, kivált a kurucvilágban, de különösen a franciák ellen viselt háborúk idején jött nagy divatba. Az állandó hadseregről szóló törvény is (1715. évi) úgy rendelkezett, hogy a vármegyékre és városokra kivetett újoncmennyiség verbuválás útján állítódjék elő. A verbuváláshoz elsősorban jóképű, jóhangú öreg huszárok kellettek, azután muzsikaszó, bor és tele bugyelláris.
Középre áll a menyasszony, hét leány pedig elindul, s körbe táncolja. Mind a hét leány égő gyertyát tart a kezében, a másikban pedig a zsebkendő díszét lengeti. Lassú, komoly a tánc: csárdáslépésekkel mennek előre (sasszé). A hosszú matyószoknyák sok forda (a höndörgő!) szépen reng jobbra-balra…
A kövesdi vásártéren,
Ihajláré, tyuhajla,
Legényvásár lesz a héten,
Rip-rop, ropogós a gerenda!
Két krajcárért adnak egyet,
Ihajláré, csuhajla,
Jaj de olcsó, mégse’ vesznek,
Rip-rop, ropogós a gerenda!
Nyári fák közt, tiszta téren,
Meghajoltan, hófehéren,
Szent aggastyán lépeget.
Gondol rendre, sok mindenre,
S sző tervezve, elmerengve
Boldogító szépeket. –
Gondol erre, gondol arra,
Jó németre, hű magyarra
S míg lelkével diskurál,
Áttekint az úton végig,
Negyvennyolctól – nyolcvannégyig:
A király.
Földalatti szörnyek odva
Küldi rémhírét vihogva
S zúgva sírnak fel a fák;
Könnyben úszó szemek árja
Mind őt nézi, mind azt várja:
Most szakad rá a világ! –
S legenda vet villanó fényt:
A vad idő kezében véres ostor.
Csapása alatt nyög Kelet, Nyugat.
A szörnyű lárma fellegig ugat.
De zöld holdfényben áll az ős kolostor.
Falain belül béke, nyugalom.
A hűvös cella: égi tartomány.
A folyosón feszület, kék homály
S este gyümölcs és méz az asztalon.
A pulpitusnál, mélán elmerülve,
Egy fráter hajlik ódon hegedűre
És elborong egy Mária-keserven.
Nagyon messze innen a zaj, világ.
A fák alatt – kezében halk virág –
Ferenc, a Szent sétál a zárdakertben.
Lehet, hogy már a legelső költő is nő volt, de az bizonyos, hogy amióta az első dal megszületett, a költők legrajongóbb hívei és legigazibb megértői mindig a nők voltak. Bennük – a nőben és a költőben – születik s adódik tovább az érzés és a szeretetből fakadó szenvedés avatja őket sorstársakká.
A szenvedés volt az ihletője annak a kéziratos könyvecskének is, amely az első magyar költőnő, «Petrőczy Kata tulajdon kezével írott versei»-t őrizte. A kis könyv az idők viharában elkallódott, de a megmaradt pár verstöredék éppoly híven őrzi a kort, amelyben a költőnő élt, mint írójuk érzékeny lelkét, amelyben a szomorúságok és szenvedések viharai sem tudták kioltani a hit és az érzés öröklámpását.
«Kiskoromban mindjárt jutottam búra és anyámtól hagyatottan árvaságra», – panaszolja egyik versében a költőnő, akinek atyja, a nyugtalanvérő Petrőczy István – mint a Wesselényi-összeesküvés részese – földönfutóként menekült gyermekével 1670 telén sógorához, Thököly Istvánhoz, Árva várába. A vár eleste után – mint tudjuk – Petrőczy két fiával Erdélybe fut, a nyolcéves Katát pedig keserves hányódás után egy hitbuzgó katolikus nő – Jakussith Imre felesége – veszi magához.
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki.
Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára!
Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen Előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.
Ámen.
Arad, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Golyó süvít a megkötözött létben,
fehér ingeden vöröslő virág,
és torkodon felhorzsolt feketében
még ott nyüszít a lenyelt némaság.
Délceg bitók árnyéka ott feszül,
hol ablakod csak kéttenyérnyi ég,
és szűk huzat surran a résen át,
és vacsorád morzsáit söpri még…
/Szavalták az aradi vértanúk szobrának leleplezési ünnepélyén/
Szabadságharcunk letűnt napvilága!
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény.
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed,
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.
Ki a homályból te ragadtad őket,
Dicssugárt rájuk dicsfényed vetett,
Az eszmény nélkül tespedő erőknek
Te adtad a rajongó ihletet.
S midőn napod már a nagy éjbe dőlt rég
Világosságod bennük tündökölt még
S haláluk is azért volt, hogy mi abban
Azt lássuk, ami benned halhatatlan.
Született 1809. okt. 23-án Bakonybélben Veszprém vármegyében. Mint költészeti osztályt végzett tanuló a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferencz rendi szerzetes tartomány papjelöltjei közé felvétetett 1825-ik évben; 1832-ik évben áldozó pappá szenteltetvén a gyöngyösi gimnáziumhoz tanárnak neveztetett ki; az 1848. március 15-ike őt a szolnoki gimnáziumban találta.
Az 1849-ik év tavaszán Buttler honvédőrnagy a szolnoki szerzetes házban lévén ebéden, Fazekas Rajmunddal beszélgetésbe bocsátkozott, melynek eredménye az lőn, hogy másnap elhagyva a szerzetházat, a honvédőrnaggyal eltávozott, s valamelyik — előttünk ismeretlen — honvédzászlóaljnál tábori lelkész lett, és e minőségben a világosi fegyverletételig szolgálta zászlóalját és hazáját.
A fegyverletétel után visszament Szolnokra, és 1850-ben a szécsényi szerzetházba rendeltetett az újonc szerzetes papnövendékek latin nyelv tanárává, hol 1852. évi január hó 31-én meghalt 43 éves korában.
A nemet császár, a Vilmos nevet viselő 7-es számú huszárezred, amely a háború kitörése óta megszakítás nélkül a tűzvonal legelején harcolt, csaknem minden heten új meg új bravúrokkal szaporította hőstetteit. Néhány érdekes eset kivetkezik alább. Mind apróság, de annál jellemzőbb Szilassy István tartalékos hadapród 1915. augusztus 31-en, mint egy hírszerző járőr parancsnoka, azt az utasítást kapta, hogy Kolojovtol hatoljon előre Szcuroviceig, derítse fel az első kozák hadosztály menetvonalat es lovagoljon el a Styr folyóig. Állandóan kozák járőrökkel verekedve, sűrű erdős területen nyomult előre egy vadászházig.
A halott levelek fölött
Apró vörös ördögök ülnek
S az ősznek elvirult, esős
Álmokról nótát hegedülnek…
Az édes meleg régi kert
Méltóságos… fakó és büszke.
A fák bús öregasszonyok,
Hervadt csipkét tettek fejükre.
Nyári menyasszony fátyla száll,
Ezüstös pókhálók lebegnek
S lányok… tizenhatévesek
Legelső szerelmet temetnek…
Munkára fogva az összes babáit
Kis leányunk most játék helyett – szállít.
Látott – utcánkban dübörögve járnak –
Sok megrakott nagy hadi szekeret
S kitudakolta, hogy a katonáknak
Visznek meleg ruhát és kenyeret.
Kitudakolta – óh, fájdalmas próba
Gyermek-kérdésre most a felelet! –
Hogy katonáink vízbe’, fagyba’, hóba’
Távol földeken értünk küzdenek…
Katonák mennek! Katonák mennek!
Az utca zeng, az utca árad.
Minden szem lobog, minden szív dobog,
A félelem szégyenülten sápad
Hallatára léptünk zenéjének,
Mely bátor, erős, teli ritmusú,
Mint egy régi, hősi, harcos ének.
És fenség ül valamennyi arcon,
Nem látni gyáva gondot, csüggedést,
S hogy már túlestek egy szörnyű harcon,
Mikor kedveseikről elbúcsúztak.
Még az égen rózsaszín felhők úsztak,
Mikor együtt voltak, otthon, este…
De a tegnapot mohón belepte
A holnap hűvös, acélos fénye,
Ezért ragyog szoborszerű arcéle
E nagyszerű emberseregnek.
Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
harcokban, bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod;
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háború van,
kezed sújtását sejti uram,
s mondjuk, de nyögve, szomorúan,
– add, hogy mondhassuk könnyebben –
Legyen meg a te akaratod!
– mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted Uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
Van-e még könnyetek?...
Isten látogatta fiafosztott anyák,
Korai özvegyek,
Várt nászból örökre tán kiesett arák,
Van-e még könnyetek?
Ne pazaroljátok!...
A leggyötrőbb keserv izzó nyárközepe
Csak eztán jő rátok!
Jaj lesz, kinek akkor nem tud sírni szeme!
Ne pazaroljátok!...
Vissza, ha majd jönnek!...
Ha majd itt is, ott is bút, bajt, sok szorongást
Örömborba ölnek…
Örömcsókok pírja űz fakó borongást,
Amikor majd jönnek!...
Amely kilobbant a két szem helyett,
Adott a sors tíz, szorgos, új szemet.
Tíz fürge ujj… örökké nyugtalan…
De a sok szín, a sok fény odavan.
Tíz ujj… a régi, két kis tükörért,
De azokba az világ belefért,
Tíz fürge új szem a kettő helyett…
Most mind egy kedves arcon tévelyeg.
Ez itt a haj… vajon a régi-e?
Ez itt a szem… világít kék színe?
S ha besurran az alkonyi sugár,
A haja most is égő aranyár?
Az arca most is bársonyos meleg,
A tíz ujj búsan, tétován remeg,
Ez itt szalag a drága fürtökön
És ez… ez itt könny, mennyi, mennyi könny.
Nagy Lengyelországban de hangos az erdő,
Nagy lengyel pusztában be véres a mező;
Véres nagy pusztában magyarok nyargalnak.
Süvíti a vihar: jaj a muszka hadnak, jaj a muszka hadnak.
Őszi vihar szárnyán zúg: a „rajta-rajta”
Régi hős kurucok,
Győzelmes magyarok
Tárogató hangja
Tárogató hangja.
Lehullott a sárba ős homlokom fénye
S homályba borulva nyög Hargita bérce;
Az arcomon szégyen és bocskoron lábnyom…
Tép, öldököl, kínoz nehéz, rémes álom.
Keresztre feszítve vagyok
És szomj ha gyötör, ihatok
Keserű, rossz epét,
A halál ecetét.
Tört szívemet dárda hasítja, átjárja…
Óh, Krisztus! – a kínom tiédnek a párja.
Székelyek, jaj! székelyek!
Tornyosulnak fölöttem a bús fellegek,
S tompa robajjal a rög,
Koporsóm födelén szomorún dübörög.
Hol vagytok, ti tűzteli hun ivadékok?
Az éj szekerén temetik a hazátok!
Hol vagytok?! … Az Isten is sírva kísér –
És csak a székelyvér,
És csak a székelyvér –
Az alszik, nem ébred, csatára nem kél.
Elvégeztetett? – Nem.
Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel véreim!
Ledőlt a kas.
A méhraj szertenéz,
Az új kas körül új munkába fog.
De régi lesz a méz,
Amit készít s amit örökbe hagy.
Mert a virágot, melyre szállni kész,
A virágot nem vette meg a fagy.
Gyertyagyújtás Mansfeld Péter sírján
1
A fiú ott állt izzófehéren
Mint arcbőre a fal színe
Foszlott a lelke jégverésben
A hóhért várta hogy jön-e
2
A fiú ott állt tizenötévesen
Születésnapja halála napja lett
S amíg állott mésszel leöntve
falakon a fény eljegesedett
3
Állunk a falnál holtfehéren
Egyik helyére lép a másik
Állunk az idő sortüzében
már világösszeroskadásig!
Énekelni kéne karácsonyestére,
ráférne az ének sok híres legényre.
Verset énekelni, ellágyuló szájjal,
Jézus kis csöppségnek, s lóbálni lámpással.
Megajándékozni Boldogasszony-anyát
áhítattal, s kérni: mutassa kis fiát.
Mondókát mondani, ott állani elől,
s kérdezősködni mi új megváltónk felől.
S számára, hogy szíves üdvözletet hagyunk…
Egyszerű nagy csizmás falusiak vagyunk.
Üdvözletet annak, aki megöletett,
azonnal a drága mihelyst megszületett.
Mert a hazáért imádkozott,
bilincset tettek a kezére.
A karvalyok így üvöltöztek,
hagy follyon a főpap vére.
Vigyük fel őt a golgotára!
tegyünk a hátára keresztet!
Reszkessenek a keresztények,
mert jön a vég! Ez csak a kezdet.
A gyümölcsöket termő fákról,
halál hullt a poros földre.
A siratóasszonyoknak meg,
tengerként hullt a fájó könnye.
Szótlanul tűrte a rabtartók
megalázó, gúnyos röhejét.
Míg arcába sarat dobáltak,
Isten szentté avatta lelkét.
Ha volna életem, most várnék
ráérősen itt a hegyen,
ötvenöt karó-árnyék
sétálna körül lábujjhegyen.
Ötvenöt napóra árnya
lassítaná az iramom.
A fejem alatt hant volna a párna
s egy diófa: az irgalom.
Ha volna életem, most várnék,
mint aki meg se született,
csak egy burokban száll még
a szeplős anyaföld felett.
Várnék, mert itt már senki se vár,
porban, havakban gázol,
viszi magával a lófogú halál
rémét s távolodik magától.
Egyszer a csillag hirdetett
megújuló világot
és tisztelték a kisdedet
szelíd háromkirályok
egyszer megint csak csillag hozta
hírül hogy nyílnak új kapuk
a zászló-csillag volt a posta
a csillagok helyén a lyuk
Csak állunk, makacsul, konok
Szemekkel nézve a világot,
Koppányi sors, koppányi átok.
Köröttünk fájnak a romok.
Bús lázadásunk büszke álma
Belehullik az éjszakába.
Nem fog siratni senki minket.
Míg meg nem értett szíveinket
Belepi lassan a homok…
A földgolyó is, csak mint eddig,
Kihűlt porunkkal úgy forog,
És öklelő, bús harcainkat
Kacagják késő századok…
…Koppányi sors, koppányi átok,
Köröttünk fájnak a romok.
Szombathely, 1948. február 26.
