Erős várunk nekünk az Isten

Erős várunk nekünk az Isten,
És fegyverünk ellenség ellen,
Megszabadít veszedelemtől,
Kik ránk jőnek most minden felől;
Az mi régi ellenségünk
Háborgat minket
Erővel, fegyverrel
És csalárdsággal
És minden nagy hatalmassággal.

Nincsen nekünk semmi hatalmunk,
Kivel neki ellen álljunk,
Viaskodik az Úr érettünk,
Kit az Isten bocsátott nekünk.
Ha kérded, hogy ki légyen az?
Jézus Krisztus az,
Seregeknek ura.
Kinél nincs több Isten,
Annál vagyon az győzödelem.

Ha ez világ mind ördög volna,
És elnyelni minket akarna,
Azért tőle semmit se féljünk,
Csak Krisztus oltalmába bízzunk.
No bátor dihösködjék,
No fenekedjék
Ez világ ura,
NIncs rajtunk hatalma,
Urunk Krisztus őtet megbírta.

Megáll az Istennek igéje,
És nem állhat senki ellene,
Az nagy Isten vagyon mi velünk
És szent lelke lakozik bennünk.
Ha testünk nekünk elvész,
Ha marhánk elvész,
Hírünk, nevünk,
Felségünk, gyermekünk,
Az mennyország megmarad nekünk.

A protestánsok e híres énekének eredetije a 46. zsoltár, ezt németre lefordította Luther Márton, magyarra Skaricza Máté.
Szegedi György énekeskönyvében /1562/ maradt reánk.

Pap Benedek: Segítségül hívása Istennek

Bánat miatt mi szívünk meghervadott.
Keserűség lelkünkben megfárasztott,
Nyomorúság testünkben megszáraztott.

Életünket mert rabság háborgatja,
Mi hitönket ördög tántorgatja,
Országunkat az pogány nyomorgatja.

Nálad nekül, Utam, mi semmik vagyunk
Fiad nekül kárhozat a mi dolgunk,
Lelked nekül tévelygés az mi utunk.

Kelj fel immár Uram Isten, segélj minket,
Szent igéddel gyarapíts mi hitünket,
Szent lelkeddel vezérljed életünket.

Dühösségét vedd el már az ördögnek,
Szakaszd el már kötelét ínségünknek,
Kegyelmesen tégy bíróvá az örök életnek.

Ítéletre ha bocsátod szent fiadat,
Kiáltsa ki híveknek bódogságát,
Hitleneknek siralmas kárhozatját.

Csúfolnak most mi hitünkbe az pogányok,
Siralmunkon örülnek félhitűek,
Halálunkon örülnek az kergetők.

Tudod Atyánk! te adtál ez világra,
Te viseld lelkünket mennyországra,
Hitünket is te készítsd az halálra.

Vigadhassunk mindenkor igazságba,
Örvendezzen szívünk irgalmadba,
Kárhozattal megváltó Úr Jézusba.

Bujdokolva járok… /Kuruc nóta/

Bujdokolva járok
Bércet, rónaságot,
Vadon erdőséget!
Rongyos a dolmányom,
Könny csorog orcámon,
Sír bennem a lélek.

Nem kérek én tőled
Termő nagy mezőket,
Édes szülőhazám –
Csak egy kicsi helyet,
Hová a fejemet
Békén lehajthatnám.

BLANÁR BÉLA dr.: Rákóczi két kassai útja

   Nem tettekre buzdító, lelkesítő lantos, a múltak megtörtént eseményeit, igaz dolgokat elmesélő krónikás vagyok: Nagyságos fejedelmünknek két kassai utazásáról szólok.

   Az egyik utazásának ideje az Úr 1707. esztendeje, karácsony havának 5. napja.

   Az Úr 1707. esztendeje.

   A Kárpátok alján, a Tisza mentén összegyűlt pórhadhoz, Esze Tamás harcosaihoz, akik először lobogtatták a Száz Máriás „Pro libertate” hófehér Rákóczi zászlókat, csatlakoztak immár a nemesi rendek, sőt a főurak is.

   A „recrudescunt vulnera” fölrázott, tettre serkentett mindenkit, „fölvéreztek az ország sebei”, önmagam érezte mindenki.

   Meghódoltak az erős császári őrséggel megszállott városok is, – a vallás- és nemzeti szabadság ősi vára, a császári hadsereg által Montecuccoli tábornok vezérlete alatt majd egy egész esztendeig védett Kassa is megnyitotta kapuit 1704. okt. 20-án Rákóczi vezére, Forgách Simon előtt.

   A vallásért s a nemzeti szabadságért, az emberi jogokért és emberi megélhetésért, szóval a szabadságért, „pro libertate” kibontott zászlók egyesítették a Tisza-menti magyart, a fehérhegyi szlovákot, a kárpátaljai ruszint s egy sorban harcolt Esze Tamás jobbágyhada a nemes rendekkel, a Bercsényi, Eszterházy és a Károlyiakkal.

Vay Sándor: Kurucok asszonyai

Őszi hervadásban, virághullás évadján, temet a nemzet. Temeti a legdicsőbbet - leghívebb, legfanatikusabb daliáját a szabadságnak. A mi imádott, rajongóan szeretett Urunkat, nagyságos fejedelmünket. Szentelt koporsója jött haza Rodostó földéből - és haza jöttek a mater gloriosanak idegenben porladozott csontjai.

    Zrínyi Ilona mythosi alakja a magyar históriának. Két hősnek: I. Rákóczi Ferencnek és Thököly Imrének - a kuruc királynak - élettársa. Atyja, Zrínyi Péter, a szabadságért hal vértanúhalált, bátyja, Boldizsár, a „Gnade János”, holtáig viseli nyakán az osztrák zsoldos hóhérkötelét. Nagyszívű anyja, Frangepán Katalin, már kisded korában szívébe oltja a lángoló hazaszeretetet, megtanítja gyűlölni az osztrákot. Hazájának zsarnokát, családja kiirtóját.

    Ahol az ég kékebb, ahol lágyabban zsong a szellő s miriád csillag fényét tükrözi vissza Adriánk sima tükre, ahol tavaszalkonyatban hősök, lantosok szerelméről énekel a fürtös orgonaág mögött csattogó fülemile - élte át gyermek és serdülő korát Zrínyiek-Frangepánok dicső leánya. Csak ilyen vérből sarjadhatott az asszonyok asszonya, aki három éven keresztül állt ellent a zsoldos fegyvereknek - amikor a szabadság már csak „az egy Munkács várába menekült”.

Bárdosi Németh János: Kepék

Lásd, már kepékbe gyűlt a gazdag élet,
arannyá ért a sűrű gabona szára,
a tarlók hátán gondos kasza csillan,
pihenni tér a föld cselédje némán.

Tündöklő kép ez: századok emléke,
színeit ősök hosszú sora őrzi,
hajló derékkal, ahogy harcba álltak,
kaszára kapva a sürgető időt.

Nincs csodatétel tisztább itt a földön,
mint kepe mellett ballagó parasztok.
Dong a csöndes kaptár-dal szívükben,
ahogy fáradtan pihenőre térnek.

Lépéseikre fel-felnyög a tarló,
a hontalan fürj utánuk sikoltoz,
de a gőzölgő, párás levegőben
friss kenyér szagát tereli az este.

Kepe, kepék a zümmögő határban,
vigyázzatok az emberek szívére,
az ég tirátok bízta tiszta titkát,
szárnyatok alá rejtsétek a gondunk.

Szemere Miklós: Bordal Tompa Miskához

Sapias, et vina ligves!
Igyál Miska, dicső bor ez!
Hej Mihály!
Hej Mihály!
A bor miatt van a száj.

Recitas vives Licini!
Inni kell barátom, inni!
Nem papolt,
Nem papolt
Horac, de jó bort csapolt!

Mors, fugacem persequitur!
Meghal, a ki fut bortul!
Ne fuss hát!
Ne fuss hát!
Fogd e teli csutorát!

Sabina moerum dióta!
Jár a kancsó szüret óta,
Mihály pap,
Mihály pap!
Legjobb rím reád: a – csap!

Dalmady Győző: Királyi romok

E fekete romok a kopár hegy fölött,
Századokat láttak születni és halni!
Az ősi folyamnak, mely alant hömpölyög,
Idáig felhatnak bánatos siralmi.

Leülök egy kőre és elgondolkozom:
Király fény lakott egykor kevélyen itt!
A világ folyása megváltozott nagyon,
Pusztulásnak látom most sötét képeit.

Hallgatnak a falak, a terem oly üres!
Csak a szellő jó-megy, föl, alá untalan.
Minden bokrot megráz, minden zugban keres,
Azután feljajdul, hogy minden oda van!

Görgyedez a fűszál, átkos itt az élet,
Csókolja a követ: tiporja össze már!
De a kő nem hajt rá, önmagába mélyed:
Sötét gondolata századokat bejár.

Hajdan a dicsőség sugarában égett,
Most a porban fetreng. Nem akad jobb helye.
Iszonyú gondolat, iszonyú ítélet!
Napról napra búsabb, feketébb lesz bele.

Opriss János honvéd, görögkatolikus kispap

A Máramaros megyei, kalinfalvai származású kispap az ungvári görögkatolikus papnöveldéből az Ormay vadászezred II. századába lépett önként, hogy fegyverrel is szolgálhassa szeretett magyar hazáját a beözönlő oroszok ellen. Szervezkedés után a század megerősödve másnemű katonaság által, a Bártfa melletti koblinai táborba vezényeltetett Dembinsky tábornok és Lázár Vilmos dandárparancsnok alatt. Bártfa és Lófalva közt, nemkülönben Lemesánynál összeütközésük volt az oroszokkal. A magyar sereg a túlnyomó orosz haderő előtt kénytelen vala hátrálni, s több apró csatározás után a század s vele Opriss, levezényeltetett Szegedre, s részt vett a Haynau ellen Szőregnél augusztus 5-én vívott nagy csatában, mely az osztrákok győzelmével végződött nagy küzdelem után; innen Temesvár alá ment, s dicsően küzdött az augusztus 9-iki és utolsó véres csatában, ahol a harctéren hősi halállal esett el. Tiszta honszerelmét hősi halállal pecsételte meg, beigazolván ezzel, hogy a görögkatolikus pap is oly lángolón szereti magyar hazáját, mint bárki más. A béke angyala lebegjen a hős paphonvéd porai fölött!

Balogh István: Tépelődés

Viharos felhőkkel fellegzik bús egünk.
Győző ellen tépdes, - jaj mostan minekünk!
Győzelmi koszorúnk sárba van taposva,
Hősi vitézségünk vergődik a porba:
Irgalmas Istenünk tekints bús sorsunkra!

Háromszínű zászlónk véres ronggyá mállott
Testvérviszály öli, gyilkolja hazánkat.
Nagy keserűségünk tehetetlensége
Öntestünkbe vágott, hogy véresre tépje:
Isten, gyújts világot a nagy sötétségbe!

Hadakat vezető hős turul madarunk
Eltűnt szemünk elől s olyan árvák vagyunk!
Keselyűk vijjognak gyászos préda felett,
Vad karmok tépik a hazát és nemzetet:
Magyarok Istene deríts ránk szebb eget!

Bágyadt szemeinkkel a sötétbe kémlelünk,
Merre van, honnan jön megmentő vezérünk?
Ha lesz hős ki vezet s mutatja utunkat,
Bilincsünkkel verjük szét elnyomóinkat:
Igazság Istene erősítsd karunkat!

                               1919

Juhász Gyula: Gyász

Egy régi térkép fölé hajolok ma:
Ez Ádria, ez a Kárpátok orma.
 
Ez a Tisza, a magyarok folyója,
Ez itt a délibábos régi róna...
 
Egy ódon könyvben lassan lapozok ma
S eltévedek a távol századokba.
 
És verseket idézek húnyt szemekkel,
Arany, Petőfi, zengő, messze tenger!
 
Rodostó, Döbling, Majtény és Világos,
Minden sötét lesz és a vége gyászos.
 
Szemünk kialszik és kihúny reményünk
És oly halálos bánat az, hogy élünk.
 
Magyar vagy-e? kérdik még néha tőlem.
Csitt! Lassan lépjetek a temetőkben!

                            1919

Reményik Sándor /Végvári/: Magyar gyermekek

Kis testvéreim, magyar gyermekek,
Úgy el-elnézem gyönge vállatok
A metsző szélben, ahogy megremeg.
Kis háromszín kokárdát ha látok
Melleteken, szívembe nyilallik:
Súlyos örökséget hagyunk rátok.

Súlyos gondok a szívembe vágnak:
Hogyan bírják majd, ha mi kidőltünk,
Atlas terhét e keblek, e vállak?

Pedig rajtuk, rajtuk a jövendő,
Rajtuk, mint az Úr Jézus keresztje;
Nem mint puha, tarka selyemkendő:

Eloszlatni ezer bajunk, gondunk
Fellegraját s dolgos, kemény kézzel
Tenni jóvá, amit elrontottunk.

Torzalakból vésni istenarcot,
Összeszedni mind, mi szertehullott,
S mit mi vívunk, folytatni a harcot.

S mint bajnok, ki futva síkon vág át,
Kiragadja inaszakadt társa
Elhanyatló kezéből a fáklyát:

Magyar fiúk, lányok, úgy kell néktek
Majdan hittel-lélekkel vagy karddal
Fölváltani ezt a nemzedéket.

                           1919

Sántha Károly: Nehéz napokban

Gyászba borult a magyar-ég,
Vagyunk-e még, leszünk-e még?
Harag-é ez, bánat-é ez,
Ami rajtunk most erőt vesz?

Itt bujkál majd, itt integet
Kertek alatt a kikelet,
De mosolya elhalványul
Hulló könnyek fátyolátul.

Neked dalol, szántóvető,
A barázda-billegető,
Ám mit gondolsz te most véle:
Lelkeden a gond ekéje.

Jöhet vissza fecske, gólya,
Békés kunyhók hű lakója:
Nem köszöntik nyájas arcok,
Ki még él, vív lelki harcot.

Magyar lányok, szép virágok,
Bánatosan nézek rátok:
Nem örömre nyit a rózsa:
Tietek csak a szúrósa.

Tóthné Munkácsy Eleonóra: Imádkozom…

Már gyermekkoromban imádságos lettem,
Imával feküdtem, imával ébredtem,
S hogy csak mindazoknak boldog legyen éltük,
Kik szívemhez nőttek: imádkozom értük.

Majd az emberekért kértem igaz hitben:
Legyen jóság, erény, Uram, minden szívben!
Kértem önzetlenül mindenkiért, másért;
Tudtam imádkozni az egész világért…

Imádkoztam aztán olykor magam végett,
Mikor boldog voltam s mikor fájt az élet…
Jóságos Istenem tartottad-e számon
Az én sok szomorú, könnyes imádságom?!

Agyagfalvi Hegyi István: Székelyek romlása

Hol kürtök rivalltak
A völgyeken átal,
Hol a rabonbán járt
Győzelmes hadával,
Minden bérc tetején
Hol őrtüzek égtek,
Pirosra festvén
Alját az égnek, –
Erdőknek mélyén
Szikláknak árnyán,
Ahol tanyázott
Sötétszívű Ármány,
Erdők tisztásán,
Hűs forrás mellett,
Hol az őskőnél
Összesereglett
Csabának népe
Győzelmet esdve,
S fehér lő szügyét
Az igaz ügyért
Kiomló vére festé veresre, –
Hol állt a máglya,
Feltört a lángja
S a füstje az égre,

Petri Mór: Az Ér

Az Ér mellett ringott a bölcsőm,
Elálmodoztam holt medrében.
Ha jól megnézem: földi pályám
Az Ér útjának mása éppen.

Szilágyi erdők belsejéből
Fakad az Ér, és bujdokolva
Hínáron, árkokon keresztül
Viszi vihar-növelte sodra.

Amíg egyszer csak elmaradnak
A partok, rétek és virágok.
A kristálycseppeket fölisszák
Amott túl a bihari lápok.

Ó az utam szomorú mása
– Ahonnan jöttem én – az Érnek.
Így foly szét szívem vére, álma,
Beissza egy nagy láp, az – élet.

Zorád Eta: A térkép

Bandika egy nagy térképet
Rajzolgat serényen,
Magyarország határait,
— Amilyen volt régen.

Van előtte papír, körző,
Színesiron, tinta.
Nemsokára olyan a rajz, —
Akárcsak a minta.

És másnap az iskolában
Bandi felel éppen, —
Tanító úr az ő rajzát
Tartja a kezében.

Elég fiam! Nagyon jól van!
Szorgalmas vagy látom,
De a rajzod nagyon túl megy
A mai határon . . .

Én Csonka-Magyarországot
Rajzoltattam mára,
. . . Ez pedig az országunknak
Régi... szent határa !

Igen, tudom... — felel Bandi
Könnyes szemmel, bátran —
De a magyar nem férhet el
Ilyen szűk határban!

Agyagfalvi Hegyi István: Trianoni olvasó

Olvasom, olvasom,
fekete olvasóm…
Gondszemek peregnek:
cipő a gyereknek
ruha az asszonynak
festés a szalonnak…
A háló úgy marad,
kéne egy új kalap…
A fa már fogytán van,
a cseléd kórházban…
Sógorék itt jártak,
színházba hínának,
mit mondjunk, mit tegyünk?
elmegyünk, nem megyünk?
(Két pengő… négy pengő!
legalább hét pengő!
Villamos, ruhatár…
nem futja, ugyebár?)
Hogy leszünk utána,
hogy jut majd ruhára?

Dékány Károly: A szálláson

Lobban a tűz, tápászkodnak
az igricek s mire a láng
piros nyelve hamuba dűl,
ropog a föld, ég a csalit.

Véres testek hevernek szerte,
bokrok alatt, az utakon…
Nagy ég, mi ez? Felelj! Hajnal,
vagy az alkony? Én nem tudom.

Sirathatunk újból és újra;
én a mérleg nyelvét lesem:
véres gyökér, véres hajtás,
értelmetlenség, értelem?

Táltost idéz és mankót farag
Dózsa népe – egymásra lelt –
s a romok közt pókok szövik
hálóikat, az ősi cselt.

Gavallér János: Utószó, Zas Lórántnak

Egyszer majd újra kiáltanak azok,
kiknek hangját elnyomja a Zsinat,
kik türelem kenyéren tengnek,
akiknek nem jutott más vigasz:
Ébrednek a vágyak álmodói!
Ébred a nép! Kinyújtja karmát,
mint fényből érkező turulmadár,
és férgeket gyűjt a vasmarok,
kupeclelkek mindennapjait!
Egyszer majd újra felragyog a nap,
s pompás színei a szivárványnak
új dalt fakasztnak. Mi ott leszünk mind!
Mert bújtattuk szívünkben az Istent:
Ott leszünk mind, a legszebb hajnalon.

                      2011. 07. 13.

Csengén János: Indali Gyula halálára

Meghalt — beszélik — ismeretlen okból
Bősz hullámsírba fojtva életét . . .
Ily szörnyen, ah ! az égi tűz rombol,
Koronás tölgyet hogyha szerte tép.
Meghalt! delén az ifjú-küzdelemnek,
É lni — nehéz játék volt ö neki
S elf áradott belé, miként a gyermek,
K i tüskén át a lepkét kergeti.
S ti nem tudjátok, erre öt mi bírta ?
О én tudom, habár nem ismerém.
Nem olvastátok? oly szépen megírta,
Mint dúlt a féreg élte gyökerén.
S hányszor kisírta bús dalába' lelkét!
Búgásitól meglopta a vadont;
Örült vihar száguldozd be telkét,
Hideg szelére lesárgult a lomb.
Szeretett forrón, égő szenvedéllyel,
De hit s remény kebléből elhala:
Hiába küszködött naphosszat, éjjel,
Nem biztatá a lyány szelíd szava.

Jékely Zoltán: Vasvári Pál nyomában

Melynek tükrét kis, serkedő bajusz
csókolta s törte szürketollú sapka,
most, hogy martjáról föléje hajolsz,
ejts három könnyet a futó patakba.
Itt mentek ők el, ez a keskeny út
porzott alattuk; hűvös alkonyat volt;
fejük fölé vereslő ég borult,
sziklák odvában fent kőszáli sas szólt.
A hegytetőn bozontos alakok
ólálkodtak sötét lombbal befedve,
szemük, mint a sasé, úgy villogott
s összemorogtak néha, mint a medve.
De ők csak mentek árkon-bokron át,
lépésüket – gondolták – Isten óvja,
s vezérli a szabadság bajnokát –
A hegy kék, mint Attila koporsója.

Juhász Gyula: Petőfi-kép

Az én lelkemben így él a te képed:
Nagy garaboncás, a széllel dacolva
Űzöd a jövőt és a messzeséget,
Belésírván a lelked a dalodba.

Bús őszi éjen törtetsz ázva, fázva
És hivatásod csillagára nézve.
Vár rád a távolban egy ódon csárda
És álmaidnak késő dicsősége.

Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel
Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba,
Míg beszürkül tört ablakon a reggel.

Közönyösen ketyeg a falióra,
Te ráborulsz a zöld asztalra némán,
Mint valami nagy, magányos, sötét árny.

Kozma Andor: Reviczky Gyula

Így szólt a Végzet bölcsője felett:
Légy árva, s légy dalos cigány,
S ő szenvedett, dalolt s kiszenvedett:
Meghalt szegény a klinikán.
Ő, kit emésztő, lassú kín gyötört,
Nem ismeré, csak szerzé a gyönyört.
Dala magasba szárnyaló pacsirta, –
S ő fuldokolt, amíg megírta.

Mint gyermeket szülők nem gondozták,
Anyját nem ismeré soha
Miként az ápolatlan vadvirág,
Úgy nőtt a bánat dalnoka.
S hogy ifjú lőn, s szíve szeretni vágy,
Számra nem volt vetve rózsaágy,
Amelyen édes párosan pihenni,
Szeretni és szeretve lenni.

Szombati-Szabó István: Lázítás a békére

Atyámfiai: Emberek!

A világ farizeusai
Itt s ott s mindenütt hangosan
Szavalják a világ fülébe:
Nem akarjuk, hogy háború legyen!

Vigyázzatok hát: ismét háború lesz.

Atyámfiai: emberek,
Nem érzitek kesernye füstjén:
Mit sütnek a halál-szakácsok?

Atyámfiai: Emberek!
Én lázadásra lázítalak:
Jertek: öljük meg a Halált!

Atyámfiai: Emberek!

Az életért százat se lépnék.
De nagyon haláltól se félek.
Én gyáva sem vagyok.
De hős lenni sem akarok.
Elég volt.
És én nem megyek.
Ne menj te sem, ne menjen senki,
Hogy éhen vesszen a Halál.
És átkozott legyen, ki küld.
És átkozott, ki ráuszít.
S átkozott, ki sátán-igékkel
Még magasztalja a Halált.

Bethlen Miklós levele – mátkájának Kún Ilonának

Az érdekes és forrásértékű Önéletírásáról ismert, híres erdélyi kancellár, Bethlen Miklós, menyasszonyához a század legszerelmesebb vallomásait küldözgette. A mátka, a későbbi feleség válasza sem érdektelen. Rendkívül megható az öregedő férj örökös bécsi fogságában kelt levele.

Szent-Miklós, 1667. november 7.

    Az én szerelmes mátkámnak, nemzetes Kún Ilona édesemnek adassék.
        Édes egyetlen Gyönyörűségem!
    Mivel az vak és bolond szerencse, vagy – hogy pogányok vak istenét ne imádjuk vagy csak emlékezettel is – az dolgok úgy hozzák, hogy az mikor ti egyik országszegeletében, én akkor a másikban lakjam; ha az mikor közelebb esnénk is egymáshoz, mint most, én ismét eltávozzam: küldötten, Édesem, Balog Zsigmond uramot látogatásodra; mert, Szívem, az jövő héten felmegyek Udvarhelyszék felé, s osztán eltávozván innet, messzebb esem tőled; félek is hogy karácsonig sem láthatlak, sem látogattathatlak; de akkor ha Alamoron lennétek, talán oda mennék, kivált ha magad sütted kaláccsal gazdálkodnál; no adja isten, édes Lelkem, hogy akkor vagy akármikor csak hamar lássalak örvendetes jó egészségben; addig is örvendetes híreket hallhassak, Szívem, felőled.

Dr. Csalogovits József: Babonás népi hiedelmek a táltoslányról, az ördögről és a boszorkányról

    A bortolvaj táltoslány

Lengyel Zoltán öreg szekszárdi szőlősgazda mondotta el, hogy fiatal legény korában csatári tanyájukról valaki titokzatos módon hetek óta hordta a bort. A tanyaajtón nyoma sem látszott annak, hogy erőszakkal nyitották volna ki, a présházban is rendbe találták a holmit, az egyik hordóban napról mégis kevesebb lett a bor. Egyik éjjel aztán apjával elhatározták, hogy végére járnak a dolognak.
Kiérve a tanyához, az ajtót nyitva találták. A pincéből gyertyafény szűrődött ki. Amint lábujjhegyen beljebb kerülnek a tanyába s leosonnak a pince lépcsőn, látják ám, hogy a hordó előtt egy gyönyörűszép leány áll, teljesen meztelenül, mellette pedig egy nagy dézsa, amibe a lopott bort éppen elvinni készült. Csodálkozásukban egyikül elcsúszott a lépcsőn, zajt ütött, mire a lány ijedtében elkiáltotta magát: Jézus, Mária segítsetek! Ez volt a veszte, mert amint később sírva elmondotta, azt kellett volna mondania, hogy „Hip-hop, ott vagyok, ahol akarok.” Akkor eltűnhetett volna.
A lányt felöltöztették és hazavitték. Pár hétig ott volt a háznál és elvégzett minden varrómunkát. Kiderült az is, hogy bogyiszlói táltoslány. Egyik napon nyomtalanul eltűnt.

    „Ördöge van.”

Az alábbi történetet Szarka György 28 éves kápolnapusztai születésű múzeumi szolga mondotta el 1937 szeptemberében.
„Gyermekkoromban, Kápolnapusztán hallottam, hogy Hetési József ottani uradalmi kocsisnak ördögei voltak.

Dr. Eisler Mátyás: Magyar hebraisták a XVII. században

A reformáció nyomán támadt mély érdeklődés a szentírás és annak nyelve iránt, valamint az ebből fakadt széleskörű és beható tanulmányok a héber és a vele rokon nyelvek területén hazánkba is eljutva, a teológizáló közszellem kedvező hatása alatt jelentékeny irodalmat teremtettek, mely a XVII. században éli virágkorát. Ebben az időben élnek és tevékenykednek a legkiválóbb magyar hebranisták, mint Pécsi Simon, a szombatosság apostola, akinek „csodálatos jártasságát a héber, talmúdikus, rabbinikus, szamaritánus, szír, káld és arabs nyelvekben” már jelölt korában dicséri Tofäus Mihály, nagyváradi rektor-professzor; Komáromi Csipkés György bibliafordító és magyarázó, egy derék héber nyelvtan szerzője, aki héber nyelvű beszéddel foglalt széket Debrecenben; Weszprémi István, aki az Új-Testamentumot szír nyelven adta ki, vagy talán csak készült kiadni; a pozsonyi születésű Magnus György Frigyes, augsburgi rektor, ki héber, káld, szír és arabs nyelven verselt; Kölcséri Sámuel, egy kiváló nyelvészeti értekezés szerzője, akit Coccejus János, a hírneves leydeni teológus héber nyelvű verssel üdvözölt. Ők valamennyien, számos más társukkal egyetemben, a magyar tanári és papi székeken buzgón terjesztették a szent nyelv ismeretét a tanulnivágyó ifjak között, akik idehaza alapot vetve e nemű tanulmányaiknak, a külső országokbéli „akadémiákon” tetőzték azokat be, ahova nagylelkű pártfogók anyagi támogatásával – amint ma mondanánk: külföldi ösztöndíjjal – mentek ki. Nem is igen volt valamirevaló diák, aki nem ment „peregrinatióba” külföldi főiskolákra. Az így szerzett összeköttetések arra is jók voltak, hogy később megírt munkáikat kinyomathassák.

Mikszáth Kálmán: A markomannok vára

Ez Nyitra. A legrégibb vár, mely Nitrava, Nitrevo néven már Augustus római császár idejében említve van s a markomannok és quadok birtokába jutván, nevezetes várerőd [Vurum] volt.
Árpád már úgy találta készen a nyitrai várat. Szent István pláne lakott is benne. Itt volt elzárva később unokája Vazul s itt történt a hajmeresztő bűntény.
Egy nap megérkezett Sebő, a Gizella királyné küldöttje, annak gyűrűjével.
Azonnal bebocsáttatást nyert a várba s a gyűrűnek engedelmeskedének az alantas közelegek.
A rab herceget előhozatta Sebő:
- Ártalmatlanná kell hogy tegyelek.
- Tehát megölsz? – kérdé a herceg.
- Nem; csak vakká és siketté teszlek.
Szemeit kiszúrta s füleibe forró ólmot öntött. (Ilyen kegyetlen ötletekkel csinálták valamikor a magyar politikát.)
Lakott ekkor a várban egy Fulgentius nevű barát, aki a rémtett láttára a következő jövendölésre fakadt:
- Két szeme volt a hercegnek, két fényes nap. Ezt a két fényes napot kiszúrták. Az Isten napja két napon kikerül benneteket gyámoltalan nyitraiak, akik ezt megengedtétek.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [IX. rész]

Engedelmet kérünk most a házigazdától

1. Engedelmet kérünk most a házigazdától,
Ne sajnálja a házát Jézus szent Anyjától.
Mert jutalmat kap érte mennyei Atyától:
Ha nem sajnálja házát ezen társaságtól.

2. Óh, mennyei szent Atyánk, áldd meg ezt a házat,
– Akik itt imádkozunk benne szent Anyánknak,
Óh, koronás társaim, engedelmet kérek, –
De szívesen eljöttem, kedvesen vegyétek!

3. Dicséret és dicsőség légyen az Atyának, –
A Szentlélekkel együtt áldott szent Fiának,
– Tiszteletünket tegyük Jézus szent Anyjának,
– Szentolvasó-társulat szűz királynéjának!

Gyűjtötte Volly István