Szentmihályi Szabó Péter: Késik még a jel

Pongrátz Gergely halálára

Apró, fáradt öregember
szívéhez kap az udvaron,
hát ennyi volt csak? És ezzel
szemben nincs semmi oltalom.

Körül a kiskun pusztaság.
elárvult, dohos múzeum,
egy tank, zászlók, relikviák,
évszám, amit mindenki un.

Falon márványba vésve ott
kivégzett sok magyar neve,
vele elhagyta már e hont
ötvenhat kormos szelleme.

Corvin-köz? Körben lakópark,
omló házak, mocskos beszéd -
agyon is vernék, ki sóhajt:
itt vált egykor hőssé e nép.

Vitkovics Mihály: Horvát Istvánhoz

Míg én Gelérdnek bérce alatt piciny
Lantom panaszló hangra egyengetem,
S mellembe edzett szög Lidimnek,
Búnak eredve, nyögöm szerelmem;

Míg a puhultság magzatait, kiket
A fajtalanság sorra fekélyezett,
Ártatlan érzésekre késztem
Hunnusi búslakodásommal:

Horvát, te gyűjtsd a honbeli régiség
Becses virágait hiblai méh gyanánt,
S híved fedezd fel nemzetünknek,
Ősei mely nemes érzelettel

Égtek; mi tisztelt életet éltenek
A századoknak ronyha szokási közt;
A szent szabadságért vitézlő
Véreinket mi mohón fecsélték.

A hív leánykák engemet áldani
Fognak; tenéked hálaadón kötend
Örök borostyánt szép hazánknak
Angyala tiszteletes hajadra.

Vörösmarty Mihály levele – feleségének Csajághy Laurának

Tekintetes Vörösmarty Mihályné szül. Csajághy Laura asszonynak,
Uri-utcza, Horvát-ház Pest.

Édes Lórikám!

Egy heti utazás után végre eljutottunk Zsibóra, igen kegyetlen útban, de minden baj nélkül. Tegnap délben érkeztünk meg. Nem írhatom le, mily’ fájdalmas öröm volt Wesselényivel találkozásunk. Midőn szavainkról megismert, sokáig némán állt és könnyei hullottak. A könyü tovább él, mint a szem világa. Lassanként beszéd kerekedett s nem sokára igen derülten érezte magát közöttünk. Előttünk már megérkeztek Kovács Szatmárból és báró Kemény Zsigmond, a regényíró; velünk pedig jött Beöthy Ödön, ki holnap már hazafelé indul. A jövő héten Kolozsvárnak indulunk, s onnan hazafelé, hogy 20-án honn lehessünk.
Zsibó gyönyörű helyen fekszik; a kastély, hol szállva vagyunk, emeletes, jó magas dombon, a Szamos rétei felett, mely a kanyargó Szamossal, s azon túl változatos alakú hegyekkel félkörüleg zárva van; de erről szóval többet.

Bátky Zsigmond: „Felnémet” vagy „álfelnémet” a dunántúli magyar ház?

„Felnémet” vagy „álfelnémet” magyar ház? címmel az Értesítő előbbi füzetében egy kis cikket közöltem, melynek tartalma (néhány világosító pótlással) ez: Német és magyar házbúvárok hosszú ideig azt tanították, hogy nemcsak Ausztriának, hanem hazánkban is, közelebbről Dunántúlon, az úgynevezett „felnémet” (felsőnémetországi) háztípus van elterjedve. Ennek a háztípusnak lényege, a másik ősi német egysejtű háztípussal, az úgynevezett „alnémet” (alsónémetországi)házformával szemben az, hogy nem egy, hanem két tüzelője, tudniillik külön tűzhelye és külön kemencéje (később kályhája) s ennek megfelelőleg két „kultúrtere”, tudniillik külön főző- és külön hálóhelysége, azaz mint ma mondjuk, konyhája és szobája van. Osztrák búvárok azonban felhívták a figyelmet arra, hogy a Keleti-Alpok elmaradt vidékein, mégpedig úgy német, mint méginkább szlovén népterületen (helyesebben az egykor szlávok lakta, ma vegyes lakosságú vidékeken) a felnémet házféleségen kívül egy olyan ház is él, mely sem nem konyhaféle (Rauchküche, Rauchhaus), azaz olyan ház, amelyikben tűzhelyen főznek s amelyikben persze laknak is (ilyenek például a kezdetleges erdélyi házak), sem nem szobás ház (Stube, Kachelstube), tehát külön tűzhelyes és külön kályhás,könyhás-szobás ház, hanem egész megjelenésében mindkettőtől eltérő valami, egyetlen helyiségű, kéménytelen füstös ház, „Rauchstube” (Rauchstubehaus).

    Lényege ennek az, hogy legalább ma, kettős tüzelője van, úgymint nyílt főzőtűzhelye, és vele szorosan összeforrva hatalmas kőkemencéje, fűtésre, főzésre, kenyérsütésre, teteje pedig heverésre-hálásra és korábban, forró vízzel öntözve gőzfürdőzésre. E sokféle szerepből is világos, hogy a kemence itt a fő tüzelő, nem a tűzhely, mely sok, főleg szlovén helyen, ma is csupán piciny tűzpadka, azaz nem igazi tűzhely, annyira nem, hogy rendesen nem is főznek rajta, tehát csak mintegy másodlagos járulék, úgyhogy joggal föltehető, hogy az eredeti, helyesebben egykori tüzelő, a kemence lehetett.

Mikszáth Kálmán: Érsek-Újvár

Majd minden várhoz tapad valami esemény. Holics várából Bakics Péter, Detrekeő vár ura, elrabolta a Révay Ferenc uram nejét, Forgách Zsuzsannát. Galgóc várában ott van a Lehel tornya, melyet a maharánok ellen viselt háborúban építtetett a nagy kürtű vezér s melyben el is van temetve. Nyitra-Zsámbokréton napokig tartózkodék Róbert Károly, midőn hadai Csák Máté ellen harcoltak. Egy hű solymára ide hozta meg hírét a győzelemnek; lihegve érkezett a csatatérről, kétélű kaszáját, mellyel viaskodott, tölgyfakoszorúval ékesítvén fel. A király megörült a hírnek, s első hozóját nyomban ott megtette nemes embernek, «Zsámbokréthy» névvel s címerébe adta a kétélű kaszát. Sempthe várát 1657-ből egy hős asszony, Cséfalvay Pálné teszi emlékezetessé, a kit a törökök elraboltak, de a ki azokat útközben, amíg aludtak, leölte. Drégel nevét Szondy György dolga tartja. Tátika, Somlyó, Csobánc romjait a költő regéi aranyozzák meg.

    Egyszóval valami apróság minden várral történt, de nem mindeniknek adhatunk helyet a könyvünkben, a kiválóbbakra lévén kénytelenek szorítkozni.

    Ezek közül is első helyet érdemel Érsek-Újvár, melyet 1540 táján Várday Pál, esztergomi érsek építtetett a törökök ellen, a Nyitra vize partján, Leék, Görög, Guth és Nyárhid falvak összeszögelésénél.

    Eleinte csak gúnyolódtak a prímással:

    - Papi vár. Misékkel fogják védeni.

    De később a legfontosabb hadiponttá nőtte ki magát, melyért folytonosan versenyeztek, majd a török, majd az ausztriai ház, majd a hadakozó erdélyi fejedelmek. az egész XVII. században szinte szakadatlanul folytak a harcok Érsek-Újvár kapui előtt.

Németh László: Egy régi magyar folyóirat

Zsinka Ferenc emlékének

A történész a másodrendű dokumentumok tudósa. Az alkotás, az ember párbeszéde a végtelennel, időtlenebb, mint levelei, naplója vagy szokásai. De mit kezdjen a történész az időtlennel? Ő az elmúlt pillanatok vadásza, s egy széljegyzetnyi tévedésből sokszor többet tud meg, mint egy kötetnyi igazságból. Miből tudhat meg többet, mint egy elavult folyóiratból?

    A művek az örökkévalóságot keresik, a folyóiratok a pillanatot. Egy elavult folyóirat talán épp azért olyan megható, mert annyira ahhoz az esztendőhöz szól, amelyet a homlokán hord. A folyóiratokból nem nyomnak második kiadást. Ők nem apellálhatnak a jövőre, nekik a maguk esztendejét kell szolgálniuk. A művek, amelyeket közölnek, talán örökbecsűek, de a kiválasztás, az összeállítás, a közönséghez szóló szemhunyorítások s az egymásnak szóló fejhajtások és lökések, az a millió titkos szál, amellyel múlandó és el nem múló művek összebogozódnak (tehát maga a folyóirat) menthetetlenül a koré.

    Mindazt, ami a kassai Magyar Múzeum nyolc füzetében becses, ismertem előbb is. Batsányi tanulmányai ott vannak a Toldy-féle kiadásban; Kazinczy művei közkézen forognak; Szabó Dávidnak a Holdhoz intézett virti versét rég odatettem a Ledőlt diófához szóló óda mellé; Ányost sem az itt közölt posthumus-gyűjteményéből ismertem meg.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [VII. rész]

Fájdalmas, szentséges Szűz Mária…

1. Fájdalmas, szentséges Szűz Mária,
A keresztfa alatt így sír vala:
Óh, jaj nékem, fájdalmas anyának,
Mert szent Fiam a keresztfán meghalt.

2. Óh, szülöttem, méhemnek gyümölcse,
Jaj, hogy nézzek magos keresztedre!
Meghalt rajtad az élet szerzője,
Szűz Mária egyetlen egy kincse.

3. Óh, szülöttem, ártatlan bárányom,
A keresztfán elkínzott magzatom.
Nem érlek el, hogy levehetnélek,
Karjaimmal, hogy megölelnélek.

4. Kezd az ég, föld sötétségben lenni,
A kősziklák kezdenek repedezni,
A Nap és Hold elhomályosodni,
Szent urunkat így fogják gyászolni.

5. Mi is tehát lábaidhoz borulunk,
Megváltó Jézusunk, hálát adunk,
Keresztfádnál bánatot mutatunk,
Szűzanyáddal mindenkor siratunk.

Gyűjtötte Volly István

Égi szűz virág

Égi szűz virág,
Áldjon a világ
Téged, oh szűz Mária!
Mert te mihozzánk,
Mint édes anyánk,
Jó vagy, jó vagy, Mária!

Oh légy oltalom,
Mert bűn súlya nyom
Minket, oh szűz Mária!
Égből kiesni,
Bűnben elveszni
Ne hagyj, ne hagyj, Mária!

Kérjed fiadat,
Ő malasztot ad,
Érted, oh szűz Mária!
Hogy így megtérjünk,
Istennek éljünk,
Segíts, segíts, Mária!

Vétkeink felett,
Bár vérkönnyeket
Sírnánk, oh szűz Mária,
Hogy megtisztulnánk,
S egykor feljutnánk
Hozzád, hozzád, Mária.

A te vigaszod
S gyötrő bánatod
Védjen, oh szűz Mária,
Benned reménylünk,
Míg halunk, élünk,
Imádj értünk Mária.

1874

Kálmán Károly: A zsoltárokból

Uram, világok Istene
Oh, mily csodálatos a Te neved!
E föld dicseddel van tele,
Fönséged túlragyogja az eget;
S Te csecs-szopók ajakán
Hangoztatod magas dicséreted,
Hogy lenémuljon a kaján,
A vakmerő tagadni Tégedet.

Ha nézem és csodálom itt
A holdas és a csillagos eget,
Ujjadnak alkotványait,
A melyek megdicsőítik Neved,
Lelkem csodálva kérdez, esd:
Mi az ember s az ember-művelet?!
Nem érdemes, hogy fölkeresd,
S Te ráhalmoztad Istenségedet.

Hisz csaknem angyallá tevéd,
Uralkodik kézműveid felett,
Dicsfénnyel övezted fejét,
S lábához dobtad a természetet.
Övé e lét, nagy s kis neme
Tengerben, földön, föld alatt s felett;
Isten, világok Istene,
Oh, mily csodálatos a Te neved!

Beney Zsuzsa: Nagypéntek

Csak Te érezted, akinek a teste
egykor egy volt testével, a szegek
feszülését. Te, kinek az öröm
minden mélységét kitárta, Te láttad
mélyebb mélységekbe zuhanni Őt.
A szánalom patakzó záporában
a Te fájdalmad tudja csak kietlen
sivárságát a végtelen mezőknek,
ahol végtelen magányban bolyong.

A test a sírban nyugszik. A halottak
mélyebb magányában bolyong a lélek.
Könnytelen állsz partján a szédületnek,
a semmi partjain. Asszony-hited,
amely az angyal egyetlen jelére
elfogadta és megértette Őt,
most a poklok mély útjain kiséri.
A szenvedés dermedt sivatagában
tudod, hogy feltámad. A megbocsájtás
feltámadása Benned él. Imádkozz
érettünk, bűnösökért, Mária.

Kapui Ágota: Könyörgés húsvét előtt

Ábel füstje tétován tekereg
kémények ormán, szédítő tetők felett.
Jákob lajtorjáján kúszik az égbe
a mennyeket ostromló fohász
harsonák és tenyérégető
üszkök között.
Az imák égig nőnek,
duzzadnak, híznak a szavak,
kő kőre épül, készül a hitből a vár,
bástyája ormán győz a könyörgés,
és  győzködi urát a nyáj,
zsoltárok pajzsát emeli magasba az ének,
csontból a kereszt,
reccsen a szálfából ácsolt nyurga gerinc.
Isten báránya közöttünk térdel
arccal a csillaggal kiszegzett
égnek.

2016

Móra István: Nagyszombaton

A föltámadás délutánján
Bolyongok cipruslombok árnyán,
Uratlan sírkert omló halmain.
Az omló halmok új virágain
A nap szelíden nyugovóra hajlik,
Falum felől az alleluja hallik,
Mint messze szóló édes üzenet,
Hirdetve a csodát, az ünnepet;
És összeolvad a kifáradt ének
Neszével a tavaszra ébredésnek,
A fészkelő madár dalával,
Az illatos szellő szavával,
A fölkelt férgek zümmögésivel,
A fák, füveknek érverésivel:
- Föltámadunk!

Közelben hozzám gyalogút halad,
Kikopva ötven-hatvan év alatt:
S e gázolt földet fölszakajtja
Parányi gyom parányi magja,
Kit ültetett a kóbor őszi szellő,
Megáztatott a lassú téli felhő,
Fölébresztett az enyhe napsugár,
S piciny fejét világra hozta már…
- Föltámadunk!

Sántha Károly: Húsvétkor

Örvendetes hír jött ma angyalszárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon:
Édes zengéssel töltse be a tájat –
Az Úr feltámadt!

A mező újul, fesledez virága,
Kies tavasznak tapsol a fa ága:
Te is én lelkem újulj győzelemben,
Hálás örömben!

Füve kizöldült mohosult síroknak,
Ma kél reményünk, akik ott zokognak;
A szeretetnek ma lőn diadalma,
Síron hatalma!  

Tiprott igazság fölkél s könnye csordul,
Eltemetett gyöngy kiragyog a porbul,
Boldog jövőnek biztató sugára
Süt Golgotára.

Fel, Isten népe az igaz- s a jóért!
Fel, áldozatra az el nem múlóért!
Az igaz élet: az eszmének élte –
Élj és halj érte!

Örvendetes hír jött ma angyalszárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon:
Édes zengéssel töltse be a tájat –
Az Úr feltámadt!

                         1903

Weppery László: Vivát… vivát…

Nézem a keresztre feszített Krisztust
Mit tett hogy így bántatok el vele
Mi volt bűne, hogy ily büntetést kapott
Ily szörnyű vég lett Krisztus élete

    Nézem a keresztre feszített Krisztust
Gondolataim oly messze járnak
Krisztus tanítványai: Apostolok
Részei vagytok halálának

    Ti Júdás és Pilátus cinkosai
Bűntudat nem lázít-e titeket
Hamis vádakat hitviták tüzéből
Hoztatok halálos ítéletet

    Vivát vivát tombolja a bősz tömeg
Halált Krisztusra, halált… halált
Ellenvétót nem kiált senki
A tömeg ünnepli Pilátust

    Krisztus a tömegre tekint elmereng…
Mily nép ítél engem a Golgotán
Hitében megroggyant eltévedt lelkek
Nézzétek a Krisztust a keresztfán

Aranyosrákosi Székely Sándor: A székelyek Erdélyben

Részlet az első énekből

    Fegyvereket zengek s nagytettű hősöket, a kik
Hadviselő kézzel legelőbb fundálnak Erdély
Halmain országot, miután Szikambria térén
A hunnus nemzet, két részre szakadva, csatázott
Egymással. Sok erős seythák elhulltanak ottan.
És vágták nyúgot fövenyét jeles éjszaki férfiak.
Hétezren maradának az ádáz harcnak utána,
Irnakkal, miután Aladár elhulla vitézül
És Irnakra maradt a kormány. Khába leindult
Iszter folyamnál elejének földjire vissza,
Irnak hátramaradt, s nyugoton letelepedni vágya.

Bekényi Benedek: Werbőczy István Hármaskönyvének első kiadása elébe. /1517/

A szerzőhöz

Van, kit az önszeretet hajt, mások a hírre vadásznak,
    szellemi munkával más nem emészti magát,
Érezd e bajt, te dicső, boldog, te hazádra figyelmes,
    s hűn foglalkozták régi szokásaival.
Méltó törvényt rótt egykor görögökre Lykurgos
    és a szicíliait jogra tanítja Ceres:
ám te az elszórt sok jó törvényt összeszedted,
    hogy mielőnkbe bocsásd drága hazánk jogait.

    Fordította Geréb László

Vimmer Ignácz káplán, honvédgyalogos

A győri egyházmegye jeles papjai közül való volt és a szabadságharc a kónyi római katolikus plébánián találta őt, mint káplánt és szívesen felajánlotta magát a szabadság védelmére. Végig harcolta az egész szabadságharcot s így számtalan csatában is részt vett és bámulatos hősies magatartást tanúsított, s mindennek daczára, mint közvitéz tette le a fegyvert, nem akarván soha semmi tiszti rangot vagy kitüntetést elfogadni. Puritán volt; nem önmagáéit s nem katonai rangért, hanem a népjogért s a haza függetlenségéért harcolt.

Tömörkény István: Elbúcsúzás

A népfölkelő már a kékbeliben van, új derékszíjjal, új bakancsban: holnapután megy a zászlóalj. Bejött hát utána a tanyáról a kocsival az asszony, behozta a kisfiút is, meg behozta ezúttal a fiatalabb sógorasszonyt is a kislányával. A sógorasszonynak is oda van az ura, az még honvéd. Hát mostan úgy elbúcsúzásként beszélgetnek egy üveg sör mellett. A népfölkelő széles, nagy, erős, izmos ember, afelől nincs mit tartani, hogy a fáradságot ki ne bírná, afelől nem is beszél semmit, inkább csak az otthonvaló dolgokat tárgyalják. A gyerekek ki-kiszaladnak az utcára, megcsodálni a villamost, ha arra megy, amelyet ritkán látnak, vagy úgy lehet, még sohasem láttak. Az aratásról van szó.

    - Ne félj, majd helytállok – mondja az asszony. – Majd én is besegítök – mondja a sógorasszony. Továbbá a gyerekek sem egészen aprók már, a marokvetésben majd szintén szolgálnak. Így sorra kerül mindenféle otthoni ügy, a kis tanyai ház élete, és az asszonyok vigasztaló szavakjat mondanak, hogy majd ellesznek valahogy.

Hangay Sándor: Miért kell sírni?

Nagy uraknak kenyeréből
Soha én nem ettem,
Nagy uraknak léhűtője
Soha nem is lettem.

Népem szíve dobogását
Sírtam énekszóba,
Katonákat vigasztaltam
Világégés óta.

Üres zsebbel, üres kézzel
Mentem, úgyis jöttem.
Szegény voltam, szegény vagyok,
Ma sincs nekem többem.

Csak a szívem, az lett búsabb
És a nótám halkabb.
- Ó jaj! – mért kell sírni mindig
A szegény magyarnak?

                1919

Kelen László: A korhoz

- Ó, szörnyű bálvány, millió halottól vemhes,
Idő előtt elhalt világok romja,
Te káros inda, mely lelkem befonja,
Te óriás mindent szorító combja:
Úgy állok előtted, mint gyermek,
Kinek játékát a szél elseperte.

Már nincsen semmim: minden torz kezedbe,
Ki nem nőtt szép álmaim leteperve,
Fülem csak szörnyű zúgásodat hallja:
Minden tiéd egy roppant hamvvederbe!     

Ó, ifjúság, gyönyörű ifjúságom:
Éhes gyomrodnak sírva felajánlom.
Dal, melódia, édes ezüst forma
Széttaposva fetrengenek a porba;
Könny, unalom, bánat, szívem szerelme
Mind ott senyvednek pusztító tüzedbe.

- És most hozom, - hogy oltárodra vessem –
Szegény kis életem. – Fogadd kegyesen.

                                 1919

Thomée József: Öt év után

Öt év után! Hogy újra, újra látlak,
Nem változott, tán semmi, semmi sem,
Fakóbbak lettek tűnő, hosszú árnyak,
De nyomdokuk már többé nem lesem.
Tavasz volt akkor, és – most, - ládd, a télbe
A rózsás kertünk álma hull le rám,
Kicsiny kacsód űz el remegve, félve
Fájó borút újra… Öt év után.

Öt év után!... Sok, sok földet bejártam
Szenvedve, küzdve borús ég alatt,
Véres sziklákon felvérzett a lában,
De nótás lelkem nálad, itt maradt.
Te hozzád tért, ha megpihenni vágyott,
Ha megkínozták gyilkos, vad tusán,
Te nálad lelt üdítő, enyhe álmot
Én csókos párom te… Öt év után.

Öt év után… Karomba zárlak újra,
S az ajkamon szent csókod lángja ég.
Szemem az éjt többé már nem kutatja,
A szenvedés, bú, könny feledve rég.
Fehér karod, ha átölel szelíden
Szerelmes, csókos, színes éjszakán,
Már újra élek, boldog önfeledten
Fészkünk ölén, Kicsim!... Öt év után!

Öt év után!... A lámpa fénye reszket,
S kandallóban pillog a parázs,
Kis otthonunk, kínálva nyugtot, enyhet,
Susog, dalol. Ne érezz és ne láss,
Csak most ölelj, s sötét selyemhajaddal
Boríts el fájó álmok alkonyán,
S szeress, ölelj, csókolj, ragadj magaddal,
Mint egykor régen, most, - öt év után…

                               1919

Erdélyi József: Sirató ének

Hét évig hallgattam hangos hallgatással,
hét évig gyászoltam belül titkolt gyásszal,
hét évig kerestem egy könnyet, egy jajszót,
hét országra hullót, hét országra hallszót.

Ideje már szólnom, ideje már sírnom,
hét országra szóló síron-ravatalon,
ideje siratnom az eleven holtat,
kit gaz árulói hét tagra koncoltak.

Csonka törzsökére, szívére borulnom,
ideje már méltó gyászéneket fújnom,
hessegetve róla csúf marakodókat,
vijjogó keselyt és torozó hollókat.

Hét évig elnéztem, látó szemem hunyva,
elhallgattam, halló fülemet bedugva,
szóló számra tettem türelem lakatját,
tudni sem akartam népem állapotját.

Hét ország könnyével ideje már sírnom,
hét ország vérével vádlevelet írnom,
kötögetnem fennen hét ország elméjét,
felvilágosítnom nyomora nagy mélyét.

Hétig hanyagoltam: temettem hét évig –
talán még megépül, talán még kinyílik,
mosolyog reám még tündéri szeme-szája,
nem marad örökké bús szívekbe zárva.

Hét évig reméltem – hét évig elvárom,
ha addig sem támad fel az én országom:
elbujdosok innen hetedhét országba,
népek tengerébe, nemzetek sírjába…!

                        1927, június 4.

Juhász Gyula: Bús magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Boldogságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemgödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben Istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek,
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl v an az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne feljetsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

1922

Bangha Béla SJ.: Prohászka Ottokár szerepe a magyarországi katolikus megújhodásban /részlet/

Az első nagy lökést a rekrisztianizáció felé Zichy Nándor püspök indításai után főleg Prohászka Ottokár adta a magyar katolicizmusnak. Eredményeit tüneményes tudásán, szellemiségén, sugárzó erején és magával ragadó ékesszólásán kívül jórészt annak köszönhette, hogy kezdetben tudatosan óvatos volt. Sokan akkoriban rossz katolicizmusként vádolták Prohászkát s gyakran hangzott a bíráló szó, hogy amit a szószéken mond, azt nagyrészben akár protestáns vagy zsidó szószéken is elmondhatta volna. De Prohászka nagyon jól tudta, mit csinál; tudta, hogy félrenevelt hallgatósága a teljes igazságot akkor még nem viselte volna el s okos alkalmazkodással egyelőre beérte azzal, hogy olyan igazságokat hangoztatott s olyan formában, amelyeket a hittől, igazságtól messze eltávolodott kor is megérthet. A zsidó és szabadkőműves sajtó ujjongott s tapsolt Prohászkának s őt szívesen játszotta ki a határozottabb hangokat pengető többi hitszónokkal szemben. De Prohászka elérte a célját: kényszerítette a templomtól elszokott társadalmat arra, hogy felfigyeljen a katolikus pap és püspök szavára, hogy újra elkezdjen érdeklődni a nagy kérdések iránt, amelyeket ő egyelőre burkoltan, de mégiscsak szőnyegre hozott s észrevétlenül új nimbuszt, tekintélyt, népszerűséget font az egyházi igehirdető homloka köré. Prohászka előtt divat volt a pappal s Egyházzal szóba sem állni, viszont Prohászka óta divat lett az Egyház és a templomi szószék: ez volt a nagy apologéta első nagy diadala és teljesítménye.

Prohászka Ottokár: Kultúra és terror

A szocializmus legsötétebb oldala a gyűlölködés és a terror. A tömeg psziché e két alacsony szenvedélye már magában véve is éles ellentétet jelent minden valláserkölcsi alapon álló kultúrával szemben; ugyanakkor pedig aggodalmat ébreszt a gondolkodó emberekben, kik aligha kereshetik a haladást s a nemesbülést a rabság s a tömeguralom útirányaiban. Szegény szabadság s emberi méltóság, hányan veszik fel programjukba ez ideálokat, s hányan tapossák küzdelmeikben sárba őket!

    Előbb főleg a középkor s az akkori egyház ellen hangzott el ez a vád; s kivált a liberalizmus panaszolta föl, hogy a katolikus középkor a szabadságot nem tisztelte, s bár a szabad akaratot tanította – manapság ezt sok kultúrember tagadja s a szabadságért mégis lelkesül- mégis a tudományos kutatásban, a nézetekben s az emberi fejlődés szabad mozgásában érvényesülését állítólag megakadályozta. Mi lesz hát ezentúl a szabadság s az emberi méltóság sorsa?

    A modern fejlődés ugyan úgy az államban, mint a tudományban a többszabadság jelszava alatt indult meg, de azért az állam is, nemkülönben a társadalmi s gazdasági élet is tele van az elnyomás s az erőszakoskodás égbekiáltó bűneivel. Vegyük csak az állami és társadalmi élet operaházát, első versenyporondját, a parlamentet; vegyük szemügyre a pártpolitikai életet, nem látjuk-e abban a hatalmaskodás- s erőszakoskodásnak szabadalmazott üzelmeit? Felnőtt emberek: átlag mégis csak művelt emberek alkotják a pártokat; de állásfoglalásukat, sakkhúzásaikat s intrikáikat az ösztönösség s az érdekhajhászás kiszámíthatatlansága jellemzi és bélyegzi. Ha ezt a hatalmi huzavonát s e maszlagosító példa nyomában a többi körök és klikkek, a vén rókák kisded játékait nézi az ember, mély bepillantást nyer annak a német filozófusnak mondásába s rájön arra, hogy voltaképpen mit is akar mondani, mikor azt írja: «In der Tat hängt die Weltanschauung wesentlich vom Willen ab und auch im einzelnen bestimmen die Erfahrungen des Menschen seine Weltanschauung. Die persönlichen Erlebnisse geben seinen Anschauungen persönliche Färbung und erst den richtigen Welt» (Paul Warberg, Religion u. Kultur. 63.l.(1), s valóban mennyire igaz, hogy érzelmi momentumok s az azok által befolyásolt akarat vagy inkább akaratosság s ösztönösség határozza meg az ember állásfoglalását s világnézetét. Ha híres emberek is bizonyos társadalmi vagy gazdasági életáramokba nem sodródnak bele, ha épp ezen s nem más politikai vagy művészi befolyások alá nem kerülnek, egészen más erkölcsi s politikai ábrázatuk volna, s arról az ábrázatról bizony rá nem ismernénk a mostani emberre. Ezt inkább a szabadság sorsának mondhatnók, mint önelhatározásnak és jellemességnek.

Bangha Béla: A magyar kereszténység és katolicizmus szerepe a századforduló idején, a szabadkőműves és szabadgondolkodó egyeduralom korában. /részlet/

    … a magyar katolicizmusnak sok tekintetben kivételes helyzete volt, amelyet a leghevesebb ellenséges támadások is csak lassan másíthattak volna meg. Volt történeti és közjogi súlya, volt tekintélyes vagyona, igen elágazó iskolahálózata. Ezt azonban éppúgy, mint a néplélekben rejlő nagyfokú, ősi vallásosságot, mégis tudatosan kikezdte a végső leszámolásra készülő destrukció.

    A századforduló idején s egészen a háború végéig a magyar közéletben és szellemiségben, a törvényhozásban és közfelfogásban szinte korlátlanul a szabadkőművesség uralkodott. Nézzük meg az akkori hírlapokat, az akkor megjelent könyveket, az akkori parlamenti naplókat: a kereszténységgel, s főleg a katolicizmussal szemben alig találunk ott mást, mint gúnyt és lenézést, türelmetlen kirohanásokat s bántó megjegyzéseket. A szabadkőművesség nyíltan tárgyalta a kereszténység likvidálását: a hitoktatás megszüntetését, a szekularizációt, a hitvallásos iskolák eltörlését, a szerzetesek elleni háborút. A budapesti napilapok nagy része szinte kéjelgett abban, hogy ma ezt, holnap azt a vallási igazságot, ünnepet, személyiséget, intézményt tette vitriolos gúny vagy felháborodott szidalom tárgyává. Az értelmiség csaknem a maga egészében távol tartotta magát a vallási élettől, a munkásság menthetetlenül a legdurvább fajta szocialista izgatáshoz és vallásellenességhez látszott szegődni, a főváros kormányzatában másnak, mint zsidó törzsfőnököknek s azok engedelmes uszályhordozóinak szava nem volt. Ez a helyzet bénítólag hatott minden amúgy is gyér katolikus megmozdulásra: aki katolikus részről megmozdulni vagy katolikus irányban valamit kezdeni mert, arra mint a kutyák a sebzett vadra, rávetették magukat azok, akiké volt a sajtó s a parlament, a főváros és a vidéki városok vezetése, az egész közélet és közgondolkozás. Azt széttépték, szétmarcangolták, azon egy ép foltot nem hagytak. Emlékezünk, milyen heves és sorozatos támadásban volt része a Mária-kongregációk újjáéledésének, hogyan iparkodtak lehetetlenné tenni minden katolikus szervezkedést; jaj volt a papnak s világi katolikusnak, aki egyszer szószéken vagy népgyűlésen, előadói asztalnál vagy irodalmilag komolyabban követelni merte a kereszténység közéleti uralmát. (Barkóczy-ügy.)

Lakatos István: Az éjszaka válaszai

– A Könyvet kulcsra zárni, éneket
nem énekelni, verset láncra fűzni…
– Hiába, vér a kötésen, betűi
könyvfödélen is átsötétlenek.

– Feledni szót, szétzúzni vágyakat,
gondolatot ítélni némaságra…
– Kiülnek a néma szembe, hiába,
onnét kiáltanak.

– Lehűteni szívet-kínt, elfagyott
szenvedélyekre hengergetni sziklát…
– Harmadnapon meghasadnak a kripták:
fölöttük élő test ragyog.

Vári Fábián László: Illyés Gyula fejfája előtt

Hazámtól távol,
Hozzád sírközelben
Tőled kérdezem,
mi végre hát?
S ha nem mondtad elégszer,
hiába mondta,
hogy ezerszer jaj
a nyelvhagyottnak,
mert biccen a szó már
a száj szögletén.

Te sem is tudhatod,
ki vagyok én,
mert csak a kérdésre
kapcsol az agy:
„Melyik nép
fogadott gyermeke vagy?”

Eleitől fogva
génjeinkben hordva:
anyaország, anyaöl,
anyatej, anyanyelv.

Mienk vagy!
Beszélünk fuldokolva,
ha fakad a sírás,
ha harsan az elv.

Makacs szánkra fegyelmet
izzó jogarral égess,
csak őrizz meg bennünket, édes,
édes anyanyelv!

Frangepán Ferenc levele – feleségének, De Naro Júliának

A Habsburg-terror áldozatául esett főnemes feleségéhez intézett búcsúleveléből a kor sötét politikai és társadalmi viszonyaiba nyerhetünk betekintést.

Neustadt, 1671. április 29.

Drága szeretett, kedves Júliám!

Az ég akaratából és isten rendeléséből el kell költöznöm az életből egy másik életbe, mert vétkeztem kegyelmes császárom uralkodói fölsége ellen; e néhány sorban forró ölelést, utolsó istenhozzádot akarok küldeni neked; drága Júliám, Jézus szívére kérlek, bocsáss meg nekem keresztény irgalommal, ha bántalmazásban, szenvedésben lenne részed meggondolatlanságom miatt. Drága Júliám, azért is, hasonlóképpen és a legalázatosabban bocsánatot kérek, ha házasságunk alatt akár a legkisebb sérelmet is okoztam neked. Én teljes szívemből, teljes lelkemből megbocsátok, ha bármikor is okot adtál neheztelésre, hiszen csak aggódó, tiszta, igaz szerelemből tetted. Minden rokonomtól és barátomtól elbúcsúzom utoljára, kérem, mondjanak egy requiemet a lelkemért; remélem, isten segítségével és támogatásával lelkem hamarosan isten szentséges színének örök gyönyörűségét élvezi. Drága Júliám, szívvel-lélekkel szeretnék utolsó emléket hagyni neked mély szerelmemről, de semmim sincsen. Szívem mélyéből könyörögtem a császári fölségnek, hogy természetes jóságával és irgalmával nagylelkű legyen hozzád, és ekképpen tanúsítsa hálámat hűségedért; nem is kétlem, hogy bőséges jutalmakban lesz részed. Orfeo Frangipanétól is búcsúzom, és kérem, bocsássa meg, ha vétettem ellene; mindig szeretet tanúsított irányomban, s erre a szeretetre kérem, hogy bármiben megsértette a császár Őfelségét, és kihívta haragját, a legalázatosabb könyörgéssel kérje irgalmas bocsánatát, boruljon a legfölségesebb császár lábához, és nem zárul be előtte a kegyelem kapuja, sőt, talán valamilyen császári jutalomban is részesül; erre is a legnagyobb tisztelettel kértem ő császári fölségét. Sajnálom, hogy semmi Orfeóhoz illő értéktárggyal sem rendelkezem, s így semmilyen emlékkel sem kedveskedhetek neki. Többet nem írok, isten veled, drága Júliám, isten veled, világ. Szerető élettársad voltam ezen a világon, a másikon is hűséges közbenjáród leszek az isteni fölség előtt. Drága Júliám, nagyon szerető és hűséges férjed maradok örökre.

Francesco Frangipane

Ui. Ha Bernardino, az apród felkeresne, drága Júliám, szívesen fogadd az én kedvemért, mert hűségesen szolgált engem.    

Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [V. rész]

    Ezen hasonlatos előadást hozta elmémbe „Gyulai Pál” olvasása, mert a tengerszem alatt nem is értek mást mint egy regényt. Olykor olykor meggyüremlik színén a hab, fölveti magát egy-egy jelenet a mélységből s tova játszik a sima lapon: ha ezen imitt amott feltűnő jelenségeket elméd által összekötöd: ez a regény története, de a mellékrajzok ugyanannyi költészet, igen új és festő, bár nem korrekt nyelven, hullámzó telj és erőben. A darabosság s érdesség mindamellett, minthogy nem üres héj, kedvesen hagyja magát ízleltetni. Mondok azonban egy észrevételt. „Gyulai Pál” nem a közkelet s népszerűség regénye. Művelt embernek való olvasmány mindenestül. Tömérdek isméret, észrevétel, megjegyzés, különösen igen szép s helyökön álló hasonlatok s képek a műveltség világából, történetekből, ellentétesen, mint Eötvösnél, ki jobbára inkább a természetből merít. Azokat nem fogja érteni, s e miatt a mű szépségét sem érzeni mindenben olyan olvasó, ki nincs eléggé művelve a polgári és különösen művészeti történetekben s a természettudományban. A bölcsészet állása is méltóan és híven van képviselve akkori tudományos világunkból; de ki fogja érteni a kaballa, vagy kaballisztikai bölcsészet jelenségeit a tudomány történetének ismerése nélkül, holott regényírónak ez szinte egyetlen, s bölcsészeinknek sem ajánlható eléggé, főleg ha magyar bölcsészetről is beszélnek immár.