Kún Ilona levele – vőlegényének, Bethlen Miklósnak

Doborka, 1667. november 10.

 

    Tekintetes, nemzetes Bethlen Miklós uramnak, nékem édes bátyám uramnak írtam.

    Mint szerelmes bátyám uramnak, ajánlom Kegyelmednek szolgálatomat; isten kegyelmedet lelki s testi jókkal s jó egészséggel áldja meg, szívből kívánom.

Elmulatni nem akarám, hogy Kegyelmednek ne írnék magam és asszonyom anyám ő kegyelme egészsége felől ; most istennek hála asszonyom anyám fenn vagyon; magam is istennek hála jó egészségben vagyok az Kegyelmed szolgáltjára, mely jó egészséget istentől Kegyelmednek is kévánok megadatni; az Kegyelmed parancsolatját értem mind az írás és olvasás felől, kit eddig is az idő és alkalmatosság szerént el nem mulattam, ennek utána is azont elkövetni el nem mulatok; mint ilyen istenes intését, és egyéb parancsolatait is Kegyelmednek engedelmességgel véghez vinni el nem mulatok. Kévánom istentől: ez levelem Kegyelmedet találja jó egészségben s jó szerencsés órában.

    Írtam Doborkán 1667. 10. napján Szent András havának.

    Kegyelmednek szeretettel szolgál míg él

                                                                  Kún Ilona  

Vásárhelyi András: Ének Szent László királyról

    Idvezlégy kegyelmes Szent lászló kerály!
Magyarországnak édes oltalma.
Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fénességes csillag.

    Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi1
Te Szent Léleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.

    Magyarországnak vagy kerály magzattya,
Szent kerályoknak fénes tüköre:
Teneked atyád kegyes Béla kerály,
Hogy hozzá képest kegyes kerály lennél!

    Nekönk szileti Lengyelországban,
Menyből adatál nagy csudaképpen.
Másszor sziletíl szent keresztvíztől,
Ősödnek nevén László lőn neved.

    Mikoron méglen gyermekded volnál,
Kihoza Béla kerály jó Magyarországba.
Hogy dicskednél te két országban,
Magyarországban és menyországban.

    Letelepedél Bihar-Váradon,
Ah várusnak lől édes oltalma;
Templomot rakatál Szíz Máriának,
Kiben most nyúgoszol menden tisztességvel.

    Környől fekesznek téged császárok,
Püspökök, kerályok és jobbágy urak2;
Olaj származik szent koporsódból,
Tetemed foglalták az szép sáraranyból3.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Árva

ÁrvavárAz árvai vár eredetéről nincsenek biztos adataink.
Különben is a várak eredete és vége nagyon egyhangú.
Mikor keletkezett?
Alkalmasint a lovag-korban! Mikor lett vége? Alkalmasint a kuruc-korban! Többnyire ez a magyarországi várak genealógiájának két határköve.
Árvát szóbeli hagyományok szerint a templarius lovagok építették. Az Anjouk alatt, mint királyi vár nagyon meg volt erősítve. Amint hogy igen helyesen, mert akkoriban Lengyelországgal volt tömérdek galiba s Árvának nagy «prestigeje» volt, mint véghelynek.
Az árvai vár egy kúp-alakú hegynek a csúcsát és oldalát foglalja el, mely hegy az Árva folyó egyik jobboldali mellékvölgyéből emelkedik ki egészen elszigetelten.
Erős és pompás sasfészek volt valamikor. Festések, faragványok, fényűzés nyomai láthatók több helyütt, amit különben is fel lehet tenni, hiszen Árva a hatalmas Thurzó-nemzetség lakhelye volt I. Ferdinándtól kezdve.
Mátyás e várba záratta 1484-ben Várdai Péter kalocsai érseket, ki mint szegény árva küzdte fel magát a díszes papi állásra.
Innen a mondás, melyet a krónikák Mátyás szájába adnak, hogy azt felelte volna az érsek kegyelemért esdő szavaira:
«Arva fuisti Petre, arva eris et in Arva morieris». (Árva voltál Péter, árva leszel és Árván halsz meg.)
A mi csak azért nem történt meg, mert a rab ott az árvai várban túlélte a királyt s akkor szabadon bocsáttatott, de rostélyos börtönét mai napig is mutogatják.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Heltai prózája

    I.

    Nem fogyott ki a harcból s még sem harcos pap. Amikor barátjával Vízaknaival Wittenbergből visszatért s a kolozsvári szász templom katedrájára lépett, gondolta-e, hogy nem ez a katedra az igazibb hivatása? Keskeny utca vezet az Óvárba, annak a szegletén nyílik meg négy-öt év múlva a Heltai-Hofgref-nyomda. A szelíd Heltai, szét fog repülni, mint a darázs, döngeni fog a darazsas világban, de méh ő, aki élete mézét itten rakja le. A harc lesz a kényszerült élete s a könyv az elrendelt sorsa. Harminc éven át állja Erdély tüzes hitvitáit, de szépirodalmi művek címlapján hagyja ránk a nevét.
Pedig egy ideig maga is hihette, hogy vezér ő, mint Hontérus, az előtte járó fajtájabeli, aki a brassói templomból az oltárt s a Barcaságból a katolicizmust hányta ki. Amíg csak Gyulai István, a magyar pap áll mellette, nem bizonyul rá közember volta. De mihelyt kemény, halálmegvető meggyőződésbe ütközik, kiderül, hogy lágy anyagból készült. A Kolozsvárra csöppent fél-unitárius Stancaro megszorítja s Dávid Ferenc végleg magához rántja, mint csillag a meteort. Ő is megfutja Dávid útját. Kezdi, mint lutheránus, harcol az Erdélybe nyomult kálvinista kisebbség ellen, átállt hozzájuk s amikor János Zsigmond szabadjára ereszti az unitárizmust, unitárius lesz, mint vezér. Oda jut, ahova az, csak nem olyan sorsszerűen. Egyszerre érnek oda, mégis: Dávid repült, Heltai imbolygott, mert itt a sebesség nem az időben, hanem a lélek szárnyában van.

szozattovabbacikkhez

Szabó Kálmán: Csöngettyű és kolomp a kecskeméti pásztorság kezén (1. rész)

A jószág legeltetésénél a pásztoroknak botján, ostorán és kutyáján kívül a legnélkülönözhetetlenebb szerszáma a csöngetyű és kolomp.

    Már az ókorban egyiptomiaknál, görögöknél, rómaiaknál megtaláljuk a jószágcsöngettyűt, bár akkor inkább ékességül, díszként használták. (K. Hörmann: Hessische Blätter für Volkskunde, 1913.). Európában, Ázsiában, sőt afrikai népeknél is, ahol jószágtenyésztéssel foglalkoznak, mindenütt megvan ma is.

Harang és kolomp    Hogy mikor terjedt el a magyarságnál, erre nézve írott emlékeink, régi törvényeink között kellene kutatni. Nem lehetetlen, hogy a jószágtenyésztéssel, pásztorkodással foglalkozó magyarság már az őshazából hozta a csöngettyűt és kolompot. Bizonyos, hogy a magyarsággal rokonfajú népvándorláskori népek, hunok és avarok, e hazában való tartózkodásuk ideje alatt általában használták.

szozattovabbacikkhez

Szenczi Molnár Albert: 42. zsoltár

Mint a szép híves patakra
Az szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra,
És hozzá fohászkodik.
Tehozzád én Istenem,
Szomjúhozik én lelkem;
Vajon színed eleiben
Mikor jutok, élő Isten?

Könnyhullatás ím énnékem
Kenyerem éjjel-nappal,
Midőn azt kérdik én tőlem:
Hol Istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom
És házadat óhajtom,
Hol a hívek seregében
Örvendek szép éneklésben.

szozattovabbacikkhez

Kiss Jenő: Gyertyaszentelő előtt

A házakat még fegyveres
őrszemként őrzi az eresz,
jégcsap-szuronya villog,
a tél zord fogsága tart még,
ül az ember, néma rabként
s szívén ott ég a billog.

Ki szólt, hallgatni kénytelen,
a csend ott gubbaszt a hegyen
s lógatja le a lábát,
érzi: tenni kéne itt már, -
vár minden, s nem tudja mit vár,
a vért vágyak zilálják.

Ám híre sincs még semminek,
még szivárványban a színek,
s még boltban az ég selyme;
s nyugszik a nap elheverten:
barlangszerű fellegekben
arany bundájú medve.

szozattovabbacikkhez

Tarnóczy István: Dicseret gyertya szentelö Boldog Aszszonyrul

IRt törvénye Mojsesnek,
Elsö Fia szüléinek
Szenteltessék az Urnak.

Tudván e' törvény igáját
Bé-áldá MARIA Fiát
A' Templomban az Urnak.

Melly áldozat jövendöben
Eö magát adná bövebben
Váltságáért világnak.

Titkos ertelmü Rosa, Nagyszombat, 1676

Czigány György: Édes néném!

Édes néném gyönyörűség nékem –
Hogy megehetném a papirost is –
Elvárjon kéd, káposzta is legyen –
Az elménk koplal a vigasságtól –
Csakhogy a kis Zsuzsit megmarasszam –
Jó kedvünk van, majd meghalunk búnkban –
Az időhöz kell magunkat szabni –
Polatéti! – lám ez görögül van –
Kérjük az üdvösséges életet –

Hűség útja bujdosásod,
idegen föld falja szíved.
Szerelmed föld ölelése,
Zsuzsi földre hevert álom.
Édes nénéd Fejedelem,
Erdély a te édes nénéd,
Versailles, Párizs és Rodostó! –
egész világ a te nénéd,
egész világ te magad vagy.

Édes néném, jó éjszakát –

1980

Horváth Imre: Kuruc-kesergő

Míg Majtény felől síró felhő libben
S egy fehér madár verdesi a felhőt –
Tárogatómon hadd fújjak szelíden
Halk kuruc-kesergőt!

Csontos karabély, törött pisztoly, kard…
Tárogatóból épül már a máglya!
Majtényi síkról mondhatunk-e dalt –
Új tavaszra várva…?

Csontos karabély s kurucok szablyája
Majtényi síkon mind halomra hordva…
Írva tán sorsunk kripta bús falára, …
Vagy a csillagokba…?

Minket a Balsors ostorral mért kerget?
A gyeplőt jobbra-balra miért rántja?
Miért kell nékünk vonszolni a terhet –
Porig lealázva?

Meddig hordjuk még véres keresztünket?
Nem volt elég: Mohács, Majtény, Világos?
Óh, felváltja-e fagyos bús telünket:
Kikelet… virágos…?

Vagy nincs számunkra sehol irgalom?
S ráírhatjuk már ősök címerére:
(Négy fehér folyó, hármas zöld halom)
Volt… Nincs többé…vége…!?

„… Leszáll az alkony, síró szellő libben,
Homályba vesz már nagy hegyeknek orma…
Csak a csillagok néznek le szelíden
Szegény kurucokra…”

1920. február

Jókai Mór: A Rákóczy-szabadságharc

Maga egy egész korszak, tele tüneményes történetekkel, a magyar nemzet legfényesebb korának nevezhetnők azt el, ha borongást nem vonna fölé az a gondolat, hogy ezeket a küzdelmeket a magyar nemzet a saját koronás fejedelme ellen, és annak nem magyar tartományai ellen viselte, de később viselte azt saját országának más ajkú új polgárai ellen is; sőt elvégre saját honfitársai ellen: kuruc a labanc ellen.

    Míg másfelől valódi érczománcot kölcsönöz e harcok szabadsághőseinek az, hogy minden idegen segítség nélkül vívták végig hosszú küzdelmüket. Nem segítette őket, mint Bocskayt, Bethlent, Tökölit, az ozmán félhold, nem a svédek, nem a német és a cseh protestáns rendek: egyedül, magukban álltak a csatatéren, egyedül a magyar nemzettől kölcsönözték erejüket. Szövetségesük, a francia király adott ugyan nekik valami pénzsegélyt, keveset, rendesen elkésve, egypár száz gránátost meg egynéhány tisztet, nem valami kitűnőket.

szozattovabbacikkhez

Kossuth Pál: Borsiban

Leszállt a nap, alkonyodik; néma csend van szerteszét.
Kis csolnakom vígan szeli a Bodrognak hűs vizét;
Partra szállok. A vízparton, mint a fekete halál:
Bús-komoran hős Rákóczy régi szülőháza áll.

Megállok a vár aljában és szememből könny pereg,
„Hová lettél nagy Rákóczy! Hol vagy óh kuruc sereg!”
Oly időről regél e vár, mit feledni nem lehet,
Feldobog a magyar keble, s benne él a kegyelet!

Hangot hallok!... a távolból pásztor tilinkója szól,
Azt képzelem, tárogató szólal meg a vár alól…!
Munkájából hazatérve bús dalt énekel a nép,
Kuruc dal jut az eszembe: Óh mi bánatos, mi szép!

Tiszta az ég, fénylenek rajt’ a gyönyörű csillagok,
De kiválik egy közülök, mely a legszebben ragyog.
„Rákóczy! te vagy e csillag, … óh hanem mit látok én?!
Letűntél hazád egéről, lehullott a tünemény.

Sötét van már, felsóhajtok és a várat elhagyom;
Nemsokára gyorsan siklik hazafelé csolnakom.
Roskadozó vár tetején éji bagoly kiabál:
Mindent romba dönt az idő! Halál, halál, csúf halál!

1904

Mécs László: Nem megyek Rodostóba

Izenetet küldtek kézen-közön görbe
diplomata-úton a suttogó postán.
Prágából nagy utat tett meg, amíg körbe
eljött a hír hozzám, hogy csak tűrt vendége
vagyok én e földnek, költözzek ki Pestre,
vagy Rodostóba, csak menjek a fenébe.
Én menjek el innen? Én ide nem jöttem!
Én mindig itt voltam világ kezdetétől,
emberformán várva a sárosi rögben.
Tiportak felettem római légiók,
hun lovak, gót, tatár, osztrák paták. Jöttek
s eltűntek. Nem hoztak s nem hagytak semmi jót.

E föld része voltam. Egyszer intett Isten
s emberré virultam. Az anyám álmain
keresztül e földből így kaptam a testem:
sárosi dombokon piroslott a málna,
fényt evett a búza, krumpli kotlott fészkén
s ezekből lett testté bennem anyám álma.

szozattovabbacikkhez

Arany László: Hunok harca

Sietős munkája lehet a világnak,
Mindenki farag-fúr, kalapál, fut-fárad;
Sürg-forog az ember az egész föld színén,
Éhes tömegekben ide-oda árad;
Csak te, jó magyarom, te maradsz a régi,
Bomolhat a világ, oda sem nézsz néki,
Ha veszély nincs rajtad, ha tatár nem kerget,
Bizony a gyors tettvágy most sem igen sürget,
Verseny heve nem bánt, szorgalom nem sarkal,
Mit bánod, akárki akárhova nyargal;
Sőt nyugalmadban azt sem veszed észre,
Mily fenevad tör rád s tép szétezer ízre,
Hogy rohan ellened félelmes erővel
Hős Eduard Kattner, vitéz Franz von Lőher:
Hogy feni rád körmét, mily gonoszat forral,
Hogy ijesztget szörnyen berzengetett tollal
S hirdeti, fölszállván a kakasülőre:
«Haldoklik a magyar, mienk lesz a bőre.»

De nem úgy, hős urak, még nem olyan fönnyen!
Az ily irtó harc nem megy olyan könnyen.
Bár ontana tintát Lech-etek és Pree-tek,
Százszor keserűbbé sűrűlne epétek,
Bár mint stymphalidák tollainak szála,
Valahány tollatok, csupa nyíllá válna,
S vaskos csata-ménné vessző-paripátok:
Ti ugyan nyugtunkból föl se zavarnátok.

szozattovabbacikkhez

Fogarasi Sámuel: Marosvásárhelyi professzor az emlékezés tükrében

– Kovásznai Sándor –

Ez a Kovásznai volt a kakasdi, azután fintaházi papnak fia. Deákkorában a csak előbb említett nagy Lázár János Imre nevű fiának volt tanítója, mely úrfi nagy reménységű ifjú korában meghalt. Ezen gróf patriciuma által tétetett Kovásznai marosvásárhelyi professzornak, mely statiót kívánta volna elérni Medicinae Doctor Mátyus István, de el nem érhetvén, nem is voltak egymásnak soha jó emberei.

    Kovásznai nőtelen életet élt, durva, darabos ember volt, és szatirikus, de nagy orator, nagy poéta, kivált deákul. Az asszonyokat sokat bosszantotta. Azt az anekdotát beszélik róla, hogy udvari tanító korában a grófné vastag vászonból csináltatván neki lábravalót, azt az ingen kívül kötötte, melyért midőn megkérdeztetett volt, azt felelete: Hadd lássék az őnagysága gráciája.

szozattovabbacikkhez

Szentgáli János 48-as honvédfőhadnagy, piarista tanár

A díszes katonai rangot a ráczok elleni hadjáratban nyerte vitézségéért. 1849-ben, mint honvédgyalogos főhadnagy, agg édes anyját és testvérbátyját volt látogatni Kékkőn. — A víg kedélyű szellemes fiatal tanár és honvéd főhadnagy oly szívre hatóan beszélte el a társaságnak katonai élményeit, hogy többen fölcsaptak neki kísérőül a haza védelmére. Theőke Vilmos fiatal Zemplén megyei birtokos huszár lett; Fekete Jenő, a férfiszépség mintája, pedig baka a javából. Pár hét múlva mind a kettőt jobb láb nélkül vitték haza.

Bárd Miklós: Vajúdsz sötétség…

Vajúdsz sötétség! … Mindhiába,
A vemhed nem a nap leánya,
Nem így közelg, kit várva várnak,
Nem így szülik az új világot,
Bősz víziók közt vérbe fúlván…
Fekszel, - feletted hulla hullán,
S a hullahegynek tetejében
Nagy lángvarangyként hízva véren
Ül a lidérc… Vajúdsz sötétség,
Méhed nem érte nap közelség,
Bé nem telék olvadt arannyal,
Világra nem így jő a hajnal,
Bűnök születnek így, meg átkok,
Nem új világok.

1920. január

Lampérth Géza: Hazám képe

Szegény hazám, nézve képed,
Mint gyehennák tüze éget
S vijjogó keselyűképp
Szívem tépi ez a kép
(Nem ez, jaj nem, amit vártunk):
- Bár nincs másunk, van sok pártunk
Minden pártnak jobb s bal szárnya
Minden pártnak jobb s bal szárnya.
Ennyi szárnyon
- Aggva látom –
Ha még most sem térünk észre:
Szent egycélú repülésre –
Egyszer majd csak oda szállunk,
Honnan vissza nem találunk,
A „nemismert tartomány”-ba…
Hol megtörik mindőnk szárnya.
Honnan – még szent csodaképp –
Nem tért vissza soha nép…

1920

Szalay Mihály: Elvégeztetett

Felhajtanak tehát a Golgotára;
Dacoltunk, buktunk, nincsen irgalom.
Megyünk; nem állunk sírva, tétovázva,
Bár fáj a lelkünk s lázadoz nagyon.

Júdások adtak ellenség kezére,
Pilátusok szabtak törvényt reánk.
Vádlottnak így mi volna más a bére,
Mint ami sorsra, íme, mink jutánk?!

Jól van… megyünk – fejünk némán lehajtva,
Végig kínlódjuk hát a Golgotát…
Felváltja még, hitünk csak ezt sugallja,
Húsvéti fény Nagypéntek alkonyát!

1920. február

Kosztolányi Dezső: A magyar romokon

Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?

Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?

Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?

Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?

Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?

1919. szeptember

Palotta /Emhecht/ Miklós: Nem, nem, soha!...

– Trianon 40 éves fordulójára –

Egy dús évezrednek szent, tiszta egysége
törött széjjel sikoltva torz darabokra,
amikor – ezelőtt negyven éve –
Trianonnak zord „ítélőszéke”
az éhes és irigy szomszédoknak dobta
bús magyar lelkek millióit…

Azóta, túl-túl a csonka határokon
testvéreinknek sorsa kétszer-mostoha.
Kétszeres tort ül rajtuk a Rémuralom,
amely könyörtelen, s véresen ostoba…
- De a bilincsbevert Otthon – Rátok gondol.
Felétek zúg ki nem mondható sóhaja
a titokban megkondított harangokból:
- Nem, nem mondunk le Rólatok! Nem, nem, soha!

Forrong a világ, s tán erők alkudoznak
- a Történelemnek elnyűtt, rossz színpadán –
sorsáról reménykedő raboknak,
akik szabadságról álmodoztak
a zsenge remények legyilkolt hajnalán;
- egyedül, szörnyen elhagyatva…

- Egyszer csak biztosan eljön majd az óra
és mi, szétszórt magyarok keserű népe,
elindulhatunk a Nagy Találkozóra,
haza…! a Kárpátok fájdalmas ölébe;
és addig harcolunk, amíg visszatérnek
hozzánk hegyek, folyók és városok sora…
- De a világ tág lelkiismeretének
kiáltjuk addig szüntelen: Nem, nem, soha…!

1960

Berda József: Rémuralom: 1944

Borzalmas idők tanúi vagyunk, barátom:
szemeink előtt üli orgiáját az aljasság,
ugyannyira, hogy már-már azt kell hinnünk,
nem az Isten, bolondok kezében van a sorsunk csupán!
S mit tehetsz mindez ellen? Átkozhatsz-káromkodhatsz csak,
hogy úgy verje az ég minden fergetege ezt a fertelmes
világot: fagyjon meg minden gabonája, minden szál
gyümölcsfa s pusztítson el a dögvész valamennyi
állati lényt, melynek ehető húsa van még!
Mert nem étel-ital, csak korbács kell e kerge népességnek,
mely annyira megfeledkezett magáról, hogy nem is
tudja már; mi az emberség, holott ezért jött volna
a világra, mint Isten képmására alkotott felsőbb
teremtmény s nem azért, amint a példa mutatja:
enmagának is gonosztevője legyen, megbélyegezvén
ezzel a születés kegyelmét s a kort, melyről
csak szégyenkezve beszélhet majd
a kései utód!

Takáts Gyula: Magyarok

Vidám hegedű szól a fák alatt,
    és hallgatja a sok legény.
Arcukat jóságosra keni át
    a csendes vasárnapi fény.

Tanyák, lovak és apró gyermekek
    forognak bús szemük előtt,
s a gépek oldalán ragyogni látják
    a messzi, csordás legelőt.

Bent bőg a rádió, s a bamba drót
    parancsra vár, míg idekint
édes, dohányos álmokat pödörnek,
    feledve minden földi kínt.

Így füstölögnek, ekképpen mulatnak
    a feszes szolgálat alatt,
Idézgetvén a lányok derekát
    s a trágyagőzös falvakat.

Az erdők, fák s a vakoló-homok
    siratja jó, dolgos kezük,
amint a szántón hajrázva rohan
    szép barnaképű ezredük.

szozattovabbacikkhez

T u r c h a n y i István: Magyar katonák

Kiknek mely álma meg a jeltelen
Sir melyen is a drága hont vigyázza:
Holt hőseink ti, magyar katonák,
Most ünnepel egy nemzet büszke gyásza.
Feletek hódol zászlók erdeje,
Nektek tiszteleg az elő nemzedék,
Tinektek nyílik mindenik virág,
Tirátok szórja fényét most az ég.
Nektek szent ősök hagytak örökül
A büszke kardot s a zöldező babért
S hogy szent juss, édes áldozat legyen
Vérrel áldozni es halni a honért.
Ti a halálnak jégszemébe is
Kevély ősdaccal, dalolva néztetek
S oly könnyen, mintha virág volna csak,
Áldoztatok fel szép ifjú éltetek.
Holt hőseink ti, magyar katonák,
Tinektek hódol most zászló es a kard,
O, fogadjatok el e hódolást
S a sir melyen is védjétek a magyart...

Bárd Oszkár: Schubert

A dalok „szelíd” s „kedves” fejedelme
– a hatszáz dalban nem nyert soha írt:
a dalok „szelíd” s „kedves” fejedelme
– szegény, H-moll szimfóniát is írt!

Ki ennyit ad és oly örök lázzal,
nem mennyországot hordoz bent: pokolt;
Schubert utolszor nem a cimborákhoz:
a halott Haydnhoz zarándokolt.

A gyámoltalan segédtanítócska
csak halk dalos, nem rettentő vezér,
de csöndben, lágyan, íme, mégis, mégis,
a legnagyobbhoz: Beethovenhez ér.

A dalok „szelíd” s „kedves” fejedelme
mögött a poklot érzem és lesem,
azét, aki a végtelenbe árván
hanyatlott le harmincegy évesen.

Berzsenyi Dániel: Ajánlás

Mint a világnak hajdani díszei,
Csendes meződben rejtsd el éltedet,
Hogy ott magadnak s nemzetednek
Élj Eratód arany édenében.

Kazinczy! S merész aetheri szárnyakon
Felleng elméd Hella dicső egén,
A dithyrambok lángkörében
S a Kegyek életadó virányin.

Plátói nyelved s lelked idézte is
Hozzánk az ép íz szebb geniussait;
Nyleved mosolygó Gráciája
Önti belénk Helikon malasztját,

Pólyádba’ paeán rengete tégedet!
Már ott tapodtál sok buta undokot,
Melyek zavarták Pindusunknak
Szent ereit s ege tiszta fényét.

szozattovabbacikkhez

Jánosi Gusztáv: Zrínyi Ilona búcsúja

Szabad vagyok hát, szabad igazán?
Öledre szállok újra szép hazám.
Látom immár lobogni fátyolod…
Oh jaj! Te nagy halottad gyászolod!
El, el… Ne lássam halvány képedet…
Hazám, Isten veled!

Búsan köszönt a büszke várorom,
Mely v íni látta karom egykoron
És a mező, hol vívták a csatát…
Vér és mező most némán is kiált:
El, el, e föld nincs többe helyed,
Hazám, Isten veled!

Fülembe zeng az ágyúk hangja még;
Miként ha újra harczajt hallanék:
A harci mén békétlenül nyerít,
Már hallom a csatázók fegyverit…
Oh jaj! Ne ámíts, csalfa képzelet.
Hazám, Isten veled!

Élhetnék még itt talán boldogon,
Fény, dicssugár övezné homlokom,
A múlt emléke fényt vetne reám…
Mit ér? A sugár, melyről álmodám,
Borult egedről, ha rám nem nevet. –
Hazám, Isten veled!

szozattovabbacikkhez

Kisfaludy Károly: Harcok után

Kétes harcok után az az ember fő nyeresége,
Hogy szűk léte körén tűrni s felejtni tanul.

durer hogart

Márai Sándor: Napló

Ismerősök, újságok és falragaszok figyelmeztetik a berlini embert minden nappal, hogy jó lesz ablakkal-ajtóval vigyázni, mert a betörők behozták az éji nyolcórás munkaidőt. Berlinben ez utóbbi időben úgy lopnak, mint sehol a világon, valóságos iparág lett már ez az erőszakos tevékenység, német alapossággal fúrják meg éjről éjre a hotelek szobaajtóit, magánlakások kapuit, bankok trezorjait. Itt lopnak, mert itt valószínűleg még érdemes és van mit; s gondos előrelátással az utóbbi hetekben kezdtek ilyen szertelen kedvvel lopni, mert közeleg a tél, és hideg szél jár a fák közt. Tudja az ég, miért lopnak most egyszerre olyan sokat Berlinben? Talán újságban olvasták a betörők a nagy valuta-hausse-t s eltanulták a Bleichröderektől.
Egészen mulatságos dolgokat mívelnek. A minap éjjel a Potsdamen Platzon, Berlin legforgalmasabb terén, hol éjjel-nappal emberek és járművek tolonganak, az ottani Fürstenhof Hotel első emeletére kúszott föl a házfalon egy szorgalmas ember, belépett egy nyitott ablakon, nagy iramot vett, és végiglopott egy markolással négy szobát. Ezt már mégsem hinné az ember. De hogy itt az utcámban is akad érdeklődő, aki a szomszédos ház magasföldszintjének egyik nyitott ablakán beérdeklődött!

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Jókai Mórhoz

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom…
Nem, nem barátom… Megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó „barát” csak gúnyolás.

Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom;
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom.
Hisz annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te léssz sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan csillaga.

Nem hiszek én már senkinek,
Nincs senkiben bizalmam,
Mert éltemben sokszor, ah,
Oly sokszor megcsalattam.
Bizalmam várát fölgyújtották,
Ledöntötték ez emberek;
Romjai között egy ép oszlop van:
Te állsz ott… csak te… magadban…
Téged le nem dönthettenek.

szozattovabbacikkhez

 

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf