Sajó Sándor: Beszédes ajkad néma, csendes, Éj a szabadban, Mint megnyúlik a gyertyaláng is…

Sajó Sándor:

Beszédes ajkad néma, csendes

Beszédes ajkad néma, csendes,
Olyan borús a homlokod,
Mintha szíved egész keserve,
Búja lefestve volna ott.

Szenvedsz sokat; te is csalódtál,
Oly puszta vagy, oly hallgatag,
Bágyadt szemed sötét egében
A kín villámai látszanak.

Szenvedsz sokat; kit úgy szerettél
A lányka hűtlen elhagyott,
S fáj a szíved, hogy csak kacagja
Szerelmedet, búbánatod.

És csak bolyongsz fájón, lemondva
Zokogsz letűnt múltad felett,
Mintha feledted volna régen,
Hogy most is férfi a neved.

Óh légy erős, szegén barátom
Lelked borúja tűnjön el,
Ki bánatod fennen kacagja,
Az könnyeket nem érdemel.

Döbrentei Kornél: Halottak napi vers

„Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera”

Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
vérrel nemesített ősz
termését bitófa-csősz
őrzi cselédmódra jól,
kéjbehorgadt kampó alól
végső büszke kiáltás
szétrepeszt börtönfalat,
s iszonyúan abbamaradt;
dacteli csöndje mázsás
súlyként döndűl a tájba,
s újra lesben a pányva,
a rend bosszúval bagzó –
tüntetés a harangszó.

Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
mennyi sír fejfa nélkül,
menny a rögbe leszédül,
hány sír földdel egyenlő,
hősökre uszult bendő,
kiknek betiltva dombjuk,
sejtjeinkből a dómjuk –
emlékük, a szabadság
koravén bús magzatát
trikolórba csavarva
emeljük ravatalra,
és a nemzeti gyászpad
hír-üzérnek, de hánynak
lett azóta is vidám
terülj-terülj asztalkám –
hiénák tápdús tora:
magyar utolsó vacsora.

Horváth Béla: Tiltakozás

Egy könyvet készítek, amelyben nincsen egy betű sem,
Az üres lapokat ügyesen egybe fűztem,
Hogy tanúságot tegyenek az oktalan lapok:
Ez volt a kor, midőn a költő hallgatott.

Vagy írok majd egy könyvet én, ha még szabad,
És betűrendben lesznek ott az oktalan szavak.
Egy szótárt írok, nehogy lekobozzák,
És benne lesz a bujdosó okosság.

Kannás Alajos: Nincs mentség

A mongolt még megértheted
lökték hajtották s azt se tudta
hogy hol lett temető az utca
hogy Berlin vagy Közel-Kelet
gyújtotta rá a tankokat
de aki nyomdokába lépett
a magyar talál-e mentséget
valóban így lett boldogabb?

Matók Leó: Jaj lett itt a jóknak

Rakd el, Klió, a hétpecsétes könyvet,
Takarj be jajszót, vért és drága könnyet.
A történetnek ne legyen szava,
S fedjen be minket hosszú éjszaka.

Sokszor bízom, hogy álmodom talán,
És reggel ismét lesz egy új talány,
S én eltöprengek majd csalóka titkán,
De jaj – az álom nem lehet ily hitvány.

Rakd el, Klió, a hétpecsétes könyvet,
Mely drága múltunk erdejére zárul,
Emlék marad majd benn’ egy kis hazárul,
Mely áldozatja lett a gaz közönynek.

És írd meg még, hogy béke lett itt – béke,
De írd meg még, hogy nem titánok voltak,
Akik földünkre gyáván bandukoltak,
De Ázsiának szennyes söpredéke.

S írd meg még, hogy jaj lett itt a jóknak.
S az árulók, a pénzéhes, galád had
– Romlott idők és észtipró gyalázat –
Nevezték őket: felszabadítóknak!

Szombathely, 1947. október 18.

Zas Lóránt: Nem

Kocsis Imrének

Nem a bitófák rémes árnya:
az igazság lesz a kokárda.
Nem a sortüzek fémes lángja:
az áldozat talál hazára.
Nem a börtönök félhomálya:
Isten, aki a tettet látja.

Arany János és a káromkodás

Mikor Arany János Nagyszalontán jegyzősködött, egy tanácsbeli egyszer azt kérdezte tőle:
- Hogy lehet az, hogy a nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta teremtettét, egy káromkodást nem hallunk?
Arany kurtán és nyugodtan válaszolt:
- Nem szokásom.
- Hátha nagyon megharagszik – firtatá a tanácsbeli.
- Akkor hallgatok – felelte Arany.
- De ha nagyon, de nagyon megharagszik?
- Akkor nagyon, de nagyon hallgatok – felelte Arany, s ezzel be is érte a tanácsbeli.

Féja Géza: Nyirő József

Nyirő az új erdélyi irodalom elindítói közé tartozik. A „Jézusfaragó ember” a Kolozsvárott meghúzódó budapesti emigránsoknak „Nyugatot” folytató jelentéktelen kísérleteivel szemben dacos kezdet volt. Írója nemrégiben lépett ki a katolikus egyházi rendből s forradalmi konokságot hordozott, oda merészelt térni, ahol a magyar folklór nagyjai, a Kálmány Lajosok abbahagyták. A „Jézusfaragó emberben” a magyar folklór legjobb sejtelmei szabadulnak fel, keresnek epikai formát, teljes megmutatkozást. Ennek a könyvnek a költői prózája a néplélek, rejtett, tiltott s lenézett mélységeit, elhagyatott zugait vallja szülőföldjének, nem lett tehát, nem is lehetett belőle irodalmi szenzáció, de annál döntőbb hatást gyakorolt a jobbakra. Erre az útra térni akkoriban egyetlen író sem merészelt: Nyirő a néplélek erein keresztül visszafelé utazott: az eredet, az őskultúra, Ázsia, a fajta elindító élményei felé. Hősi vállalkozásba kezdett s úgy cselekedte, mintha új kultúra alapítását rótta volna reá a sors, gőgös kezdeményező volt, nem pedig körültekintő, okos szórakoztató. A „Jézusfaragó ember” szellemi forradalma azonban nem Nyirőben teljesedett. Később megdöbbentő fordulat történt: a forradalom apja egérutat vett és beállott szórakoztató regényírónak.

Gyurkovics Tibor: Szabó Lőrinc temetésén

A tücsök ősszel meghal
nem húzza muzsikáját
az ember a halott bogártól
nem húzza le a száját

nem fintorog barátja
ha földet harapott
mikor a hosszú temetésen
fölállnak a papok

és búcsúztatják lassan
a  szétszórt menetet
mikor az első sorban bukdos
a nagyranőtt gyerek

próbálják összetartani
de futnak a hadak
mint őrült hírtől megzavart
fekete bogarak

Hogy lássák még az arcát
még hátha fölfedi
a szél a szemfedőt szeméről
vagy bika ökleli

szívét szarvára tűzi
és fölágaskodik
még maga is a koporsóból
talán viaskodik

a szenvedélytől torzult
ajak még szólni fog
még nő a haja körme és
szájában ott a fog

Sajó Sándor: Madách-ünnepen

A Kisfaludy Társaságban

Kiszabadulva ketrecbörtönébül
Ha bús világa új reményre szépül
És hazaszállva dúlt fészket talál:
Magasság, mélység árjain csapongva
Míg lelke kínját befelé jajongja,
Mit érez, mondd, a sebzett sasmadár?
Gomolygó felhők fekete lován
Nyargalvást jönnek kusza néma árnyak,
Seregbe gyűlnek s bólogatva állnak
A kerti fák közt Alsó-Sztregován,
A sebzett sas, ki ember és magyar,
Kiben az öröm önhamvába hal,
Mert hajh! Világa rombadőlt világ:
Fáradtan ül meg önnönkínja ormán
S múlton, jövendőn végigvándorolván
A mindenségről ír tragédiát…

Óh szentgyászú könyv, búsan emberi,
Életbölcsesség zengő bibliája,
Lantját a költő melyben úgy veri,
Ujját előbb hogy önvérébe mártja,
Nekem: sok búmat enyhítgetni lágyan
Imádságoskönyv életem során,
Minden magyarnak: fény az éjszakában
Ledőlt világok átkozott porán!
Magányos órán, mikor fáj a lét
S mégjobban fáj a nemlét gondolatja,
Mikor sötétlőn áradozva szét
Szegény lelkünket száz gond fojtogatja,
Mikor az ember meggyötört szívén
Ezer gonoszság harcot vív a jóval:
Én vagy Ádám, Lucifer is én,
Fölöttem lengve Madách lelke szólal
s mint felkelő nap, fénybe olvad át
Lelkem tavára festve önmagát…

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke – mesélte – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltűnődve –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki voltál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp ily szentül hitte az igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szentjóbi Szabó László: A Fogadás

Chlóé! ne fuss tőlem te durcás gyermek!
Haszontalan bújkálsz mert nálad termek
Akarmint mesterkedsz akarmint igyekszel
Attól a négy csóktól meg nem menekszel.
 
Abba fogadott vólt ma Chlóé velem
Hogy ha ő el búvik én meg nem lelem
Meg lett a fogadás négy erős csók alatt
Én rá is találtam, de ő el szaladt.
 
Ne bújj Chlóé! ne bújj, ha rád találok
Nyólc erős csók alatt hidd meg nem állok
Most négy csókig buktál a tett fogadásba
Néggyel szaporítod reá adásba

Szalóky József 1848-as honvédőrnagy levelezése –későbbi feleségével, Szentpétery Júliával

Az aradi börtönben raboskodó honvédőrnagy dandárparancsnokot előbb akasztófára ítélte Haynau vésztörvényszéke, majd később kegyelem útján csökkentették a büntetést 16 évi várfogságra. A fiatal tiszt börtönbe szállítása közben ismerkedett meg a Szentpétery család Júlia nevű leányával. Az ismeretségből szerelem, mátkaság, később hosszan tartó, boldog házasság lett. Ennek a szerelemnek az emlékét őrzi az Egy aradi fogoly levelezése menyasszonyával című könyv. 1856. július 20-án Aradról értesítette menyasszonyét: „Igen szeretett, imádott Júliám! Élek és – szabad vagyok!”

Arad, 1850. december 12.

Nagysád angyalok körében nőtt fel, élete eddig gyönyör és boldogság volt, azért nem képzelheti lelkem megrázkódtatását angyali sorait olvasva.

Amennyi fájdalmas tapasztaláson mentem át néhány év alatt, hogy részvétet földi lénytől remélni már nem mertem, sőt még azon örömöket is, miket valaha élveztem, inkább álomnak, semmint valónak kezdtem képzelni.

Erdélyi János: A magyar népdalok [XIII. rész]

Vannak saját cserélhető szavak; minő a be és de. Például: Jaj be szennyes a kendője; álnok szívű de elhagytál. Ilyen a ki és mi. Amaz, mely szabály szerint csak személyt illet, dologra is vitetik, például: Nem tiszta madár az, ki fészkét mocskolja. Vajh ki jó, vajmi jó helyett.

    Mind ezeknél pedig fontosabbnak látszik a nyelv költői kezelése, hová a szótagok időmértéke, rím és ritmus tartoznak, s elvégre a költői szólamlás (dictio) maga, melyekben népköltészetünk külső és belső formája foglaltatik.

    Időmértéket illetőleg a mi nyelvünk a legtisztább mennyiségi (quantitativ) nyelvek közé tartozik, s benne minden szótag meg van jelölve, s egyúttal a szem is eligazítva még akkor is, ha nincs ékezve az önhangzó, hanem két vagy több mássalhangzó által követve. Ilyen nyelvből már mily könnyű lesz mértékre alkotni verset, kiki átlátja. Mind e mellett ha népdalainkon végig nézünk, alig fogunk állandó tiszta mértekeztést találni magában a dalnak nyelvi részében, hanem a zenét kell fölhíni segítségül. Minden értő és műbarát örömére nagy sikerrel tőn itt kísérletet Fogarasi J. Művelt Magyar Nyelvtanában, s én úgy hiszem; hogy a magyar népdalok és zenében (mert a kettő egy) uralkodó versmértéket csakugyan kifürkészte, s a feladást szerencsésen megoldotta1. Ki erről bővebben óhajt értesülni, az idézett könyvre utasítom, hol zenészi tapasztaltségra épült elvek után könnyen eligazodhatik, s alapjára mehet az egész magyar mértékezésnek, mi költőink figyelmét igényli leginkább.

Féja Géza: Mátyás király

A mélyről jött király humanista műveltséget szívott magába, friss, nagyigényű szervezete a reneszánsz minden áramát felfogta. A történetírók azokat a nemzetek tekintik valódi európai nemzeteknek, a virtuális Európa tagjainak, melyek a reneszánszot befogadták és végigélték; Mátyás király birodalmát tehát a reneszánsz s a virtuális Európa keleti határának tekinthetjük. A magyar szellem törvényei szerint az erős külső hatás belőle is mély belső magyar visszahatást, „visszaütést” váltott ki: Hunyadi Mátyásban magyar reneszánsz is történt, az Attila-emlék született újjá. Mátyásról két kép él emlékezetünkben; az egyiken ül s könyvei között tudósaival vitatkozik, a másik azonban lovon ábrázolja, amint a „világ négy táját” kémleli.

    Ferdinánd nápolyi király kedveskedésből spanyol lóidomítót küldött Mátyás udvarába, Mátyás azonban visszautasította ajándékát: „Akár török, akár keresztény népek ellen küzdöttünk is, e háborúkat mindig kedvező eredménnyel, melyeket a mi népünk idomított… Nekünk nem olyan lovakra van szükségünk, melyek hajlított lábbal ficánkolnak, hanem olyanokra, melyek, ha erre sok kerül, szétvetett lábaikra bátran támaszkodnak.” Lovas magyar önérzet szólalt meg Mátyásban; Thúróczy második Attilának, Bonfini szittya Marsnak, Tubero „Attila után a magyarok legdicsőbb királyának” nevezi őt. A magyar reneszánsz tehát két póluson nyugodott: az olasz-latin kultúrán s a keleti lovas kán újjászületett öntudatán. A könyveket gyűjtő és mecénáskodó Mátyás nem volt kevésbé serény a hadakozásban, mint Kun László.

Mikszáth Kálmán: Csókakő

[Kata és Éva]

Fehér vármegyében Csurgó és Mór között fekszenek a Csókakó romjai.

    Csókakő várának is érdekes regéje van. Miként adta oda Zsigmond király… de nem vágunk a krónika elé, mely eléggé mulatságos, még ha nem igaz is.

    De igaz is lehet. Én legalább, ha akarom, valamennyiben hiszek, ha nem akarom, egyben sem hiszek.

    Mert valamennyi donatiós történet közt a legismertebb, legnyilvánvalóbb a Mária királynő adományozása, a ki azt kiáltja a Kis Károlyra rohanó Forgácsnak:

    Vágd fiam Forgács,

    Tied lesz Gymes és Gács.

    Nos, ilyen szép, de mégsem egészen valószínű, hogy ő felsége ráért volna ebben a borzasztó pillanatban versben beszélni.

    Már ennél mégis igazabb lehet a Csókakő története, mely a Zsigmond alatti török háborúra ereszkedik vissza.

    Háborút viselni akkor is nagy mulatság volt; olcsóbba is jött, de némi üggyel-bajjal bizony akkor is járt.

Vajda Ferenc: Székely kérdés a XVI. században

Erdély története a szászok bejövetele <1141> óta a három nemzet: magyar, székely és szász nemezt történetéből szövődik össze, egészen a legújabb időkig. Mind a három nemzetnek külön, de egymástól elütő szervezete, alkotmánya és törvényei voltak, s így külön politikai tényezőként szerepelnek az országban, elismerve azonban mindenik a korona teljes felsőségét: az államhatalmat.

    Földjük is külön területen állott. A székelyföld ˂terra Sicolorum> a hét székely széket foglalta magában. Ez a földterület népileg annyira egység volt, hogy itt más népfaj nem lakott, csak székely.

    A fajiság és külön szervezet azonban nem választotta el annyira a három nemzetet, hogy nagy dologban, vagy éppen a közös veszély idején: egymásra ne találtak volna. Így, midőn 1437-ben a jobbágyság felkelése mind a három nemzet érdekeit egyaránt veszélyeztette: Kápolnán közös gyűlést tartottak és megalkották <1437. IX. 16.> a három nemzet unióját, melyet később is többször meg újítottak. <Kőváry: Erdély Története II. kötet 53.>

    A történelem tanúsága szerint a három nemzet ősi kiváltságait, faji életét sokszor zavarta meg egy vagy más körülmény, amit sérelmeztek. Hatása azonban ezeknek a sérelmeknek nemcsak azon nemzetekre terjedt ki, melyiknek a kebelében felmerült: hanem kihatott a más két nemzetre és az állami életre is, így volt Erdélyben több ízben: szász kérdés, magyar és székely kérdés, aminthogy napirendre került az impérium változása után is, a nemzetiségi <kisebbségi> kérdés és ennek során: a székely kérdés.

Sinka István: Szent-Mihálykor

Járomszeg nyolc volt,
kettő nincs meg;
a cselédházról, ahol laktál
eltűntek a fakilincsek;
egy ekekulcsot a vakrozsda
szétmart… és a négy ökröd is
be-be szökdösött a rozsba.
Ezért itt hagyod három tyúkod
s viheted a pereputtyod,
- szólt a kasznár Mihály-napkor.
S a cseléd, mint a fafejőke
hallgat és áll… hogy merne szólni:
a kasznár félisten előtte.
Aztán az erdész is zajong:
- loptad a fát fagyos bitang
s most reszkess úgy, mint nyárfalomb.
Tán azt hitted az elmúlt télrül,
hogy Mihály-napra majd elévül?

Számadó Ernő: Kisasszony napján

Bukolikus nyárvégi hangulat,
Őszirózsa, csigerbor, fehér
Szőttesben füstölt szalonna
És egy jó siláb szikkadt kenyér.
 
Napsütötte alma és hüvös málna
Illata szállong, harkály nevet
A sárguló ágon s a meztelen
Kövekből párolog a meleg.
 
Az égen pelyvaszőke fellegek
Lengenek, mint ujdonszőtt vásznak,
Róka lopódzik át a nádason,
A réten csikók nyihorásznak…
 
Sarjuszénát kaszáltam s most állok,
Nézem a sok ezüstzöld rendet
És mint az őzek, finom sejtéssel
A készülő őszre merengek.

Váradi Antal: Ave Maria

Szent csönd van fönn s alant. Zengő harang
Zsong, bong kicsiny toronyban; ing a lomb,
Reng, hajlong, bontja, bántja untalan
Az esti szél, mely rajta átbolyong;
S miképp egy véghetetlen glória:
Terjeng a zsongó »Ave Mária«.
Nyomán imádság szent virága nő:
»Az én anyámat áldd meg, égi nő!«

Ilyenkor rózsabimbó lesz a szív,
Halkan feselni kezd, kinyíl, kitárul,
S a fennkölt érzelem, mely benne vív
Az égbe röppen édes illat-árul.
Oly jól esik, hogy kiket szeretünk
Fönn és alant – mindért könyörghetünk.
S imám oly benső, olyan tiszta, hő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Fülöp Áron: Attila fiaiból

A koszorús torna

Tarka sátor-rajnak támadott új foltja,
Ködbe vesző szélét gépida nép toldja;
Lakozván királya, – hódolati sorján, –
Etellak halmának kimagasló ormán.
Feledve vala már minden, amit vétett,
Nem terhelé semmi hűtlenségi vétek,
Késedelmi csorbát kiköszörült jötte,
S hunok nagy királyi ölelék keblökre.

Mint atyjuk barátját, hívét minden jónak,
Mint szilárd támaszát a magas hun trónnak,
Mint próbált bajnokot zavaros időben:
Tisztességadásban részesíték bőven.
Lakoma naponként lakomát nyomon vált,
Futtatási verseny váltja fel a tornát;
Várbakos, szekercés, dárdavető, íjász:
Had-gyakorló sorban parancsszóra vigyáz.

Leskovics-Lángfy László tüzérfőhadnagy, papnövendék

Mint harmadéves kispap az ungvári papnöveldéből 1848-ban önként belépett tüzérnek, s jelentékeny részt veti a podheringi hídnál vívott fényes győzelemben, ahol Andrejkovics Endre kispap és tüzér társával az előrenyomuló osztrák hadsereget nemcsak feltartották, de dicsőén vissza is verték, megmentvén ez által Munkács várának bevételét. Ez esemény bővebb leírása Andrejkovics Endre életrajzában olvasható. Lángfy főtiszti ranggal végezte be a szabadságharc küzdelmeit. A szerencsétlen kapituláció után világi pályára lépett s később Máramaros megyében a szinevéri kerület főszolgabírója lett.

Dr. Parányi Ferenc: Sóhaj

Fekete világ, fekete romokon,
Cafatos hullák, véres nyomokon,
Izzó gerendák, tűzszínű az égbolt,
Ki hiszi, hogy egykor nem egészen így volt.

Elestek apák, elestek a fiúk,
A nyomorból mindenkinek kijut.
Fölfordult a világ, föl a mindenség:
Istenem, Istenem, mikor lesz már elég?!   

                           1918

Emőd Tamás: Kimaradási engedély

A nagy vasútépítést abbahagyta
Szibériában négyezer fogoly
És napnyugatnak mendegélt, amerre
Magyar tanyák felhője vándorol:
Ott bandukolt a négyezer fogoly közt
Koldus batyuval közvitéz Balogh,
Koldus batyuval és kigyúlt szemekkel,
Éhezve, fázva, rongyosan, gyalog.

Már látta szint’, Pesten, hogy fogadják,
Hogy hömpölyög nyomába majd a nép,
Kendők lobognak és virágeső hull,
Boldog harangszó zeng amerre lép, –
Fülébe csengett szinte már az ének
Szebben dalolják, mint az angyalok:
– „Hozsánna Néked! Alleluja! Megjött
Szibériából közvitéz Balogh…!”

És három év után, Pest városába
Balogh közember megjött csendesen,
De késő este volt, záróra elmúlt
És őrá nem várt senki, – senki sem!
Tűnődve ment a házfalak homályán,
Csukott kapuk közt csendesen haladt,
S a transzbajkáli városokra gondolt
A messzi muszka hómezők alatt.

Egyszerre csak bakancsok lépte koppant
És jött kilenc-tíz fegyveres személy,
Megállt a sarkon és elébe toppant:
– „Van-e kimaradási engedély…?”
Balogh közember halkan felsóhajtott
És érzett, hogy a hangján bánat ül:
„… Szibériában voltam három évig,
Kimaradási engedély nélkül.”       

                       1918

Ferke Ágost: Jó az Isten…

Jó az Isten: megmaradtam.
Csoda történt! – suttogják az orvosok.
S ráfogja a kedves-testvér,
Mert zsebemben feszületet hordozok.
Én nem tudom, nem kutatom,
Úgy történt-e, vagy talán csak képzelem,
De egyszerre felüdültem,
Mikor mondták, hogy miénk a győzelem.

No, azért még nem vagyok jól…
Ezt a sebet ugyan ki nem heverem!
Nem akarlak rémíteni:
De más írja tollba mondott levelem.
S nem kapok fel többé, lelkem,
A prüszkölő, ficánkoló „Ravaszra”
De azért az eke után
Elballagok fél-lábbal is tavaszra.

Majd a többit ti végzitek!...
Azért tűrtem éhséget és hideget,
Azért váltam nyomorékká:
Hogy épségben megtartsalak titeket!
Nyisd ki csak a kaput bátran,
Ha zörget egy fehérhajú idegen;
Odabenn majd ráismertek:
Én jöttem meg – bottal, bénán, betegen.

                           1918

Juhász Gyula: Szegény katona

Tizennégy őszén árokban hevert,
A háborúnak vérpiros sarában,
Fázott, ázott és éhezett
Szegény hazátlan.
 
Tizenöt őszén kórházban feküdt,
Bíbor sebekkel égő szörnyű lázban,
A férges ágyon egyedül,
Szegény hazátlan.
 
Tizenhat őszén új árokba hullt,
Mint őszirózsa temető porában,
Fölötte varjak hada húz,
Szegény hazátlan!
 
Tizenhét őszén fogságba került
És bandukolt rab légiók sorában,
Idegenek közt egyedül,
Szegény hazátlan.
 
Tizennyolc őszén forradalmi szél
Hazasodorta és ő büszke lázban
Érezte, most a nép itél
S ő nem hazátlan!
 
Tizenkilenc őszén börtönben ült,
Fagyos szelek fütyültek a világban.
Fölötte zúg ítéletül,
Hogy ő hazátlan!

Szalay Mihály: Az eltűnt özvegye

Kicsi fiát fölvéve ölébe
Ki-kifordul a postás elébe,
Fakó arccal, fáradtan, búsan szól:
Ugye, most sincs szegény jó uramtól?

Nincsen attól se tegnap, se holnap;
(Nincs mit írni a csöndes halottnak.)
Nem is vár már, s ha a postást látja,
Könnyezve néz árva kis fiára.

Édesanyám, ugye apám rossz már,
Soká harcol messze az orosznál.
Mástól csak jön az a piros kártya,
Meg maga is egy kis szabadságra.

Nem rossz, fiam, csitítgatja sírva;
Jönne apád, szívesen is írna;
De oly helyre van szegény beosztva,
Nem jön onnan se vonat, se posta.

                             1918

Czuczor Gergely: A huszár

Szép gazdasszony, van-e ebéd?
»Van bizony.«
Lesz-e puhára vetett ágy?
»Lesz bizony.«
Jaj galambom, eszem a szép
Ajkadat,
Itt maradok, nem megyek egy
Tapodtat.

Gazda, van-e zab a lónak?
»Nincs biz’ ott.«
Van-e széna a tartóban?
»Nincs biz’ ott.«
Menjünk lovam, meg nem él itt
A huszár;
De azért a szép asszonyért
Mégis kár!

Lovik Károly: Görgey és Benedek

Vannak férfiak, akiknek mintha a térből és az időből nem lenne elég az, amit nekik koruk adhat, akik átélik magukat a következő generációk testi és lelki világába; akiknek az idő és a tér egy darab egy darab folytonosság, amelynek messze van, vagy egyáltalán nincsen földi határa. Görgey és Benedek is azok közé tartoznak, akiket egy, sőt két emberöltő sem tudott megemészteni, akik ma is éppen olyan frissen élnek a köztudatban, mint tulajdonképpeni működésük idejében. Alakjukat még mindig nem tudtuk kiválasztani a körülöttük lezajlott eseményekből, a történelmi igazság még nem tudott teljesen megbirkózni a föladattal, hogy kijelölje nekik azt a polcot, amelyre tevékenységükkel rászolgáltak. Ehhez hozzá járult, hogy a rájuk vonatkozó adatokat nem ösmerjük egészökben, részben sohase is fogjuk megösmerni. A Görgey Artúrra vonatkozó közlések nagyrésze még elzárva hever; Benedek pedig megsemmisítette azokat az írásokat, amelyek élete legérdekesebb részére, az 1866-os hadjáratra vonatkoznak. A fantáziának így tág tere van a játékra, és a fantázia furcsa láng, mentől kevesebb az anyagi tápláléka, annál magasabbra csap. A nagy kérdés az marad: vajon, ha egyszer emberi kíváncsiságunk kielégítődhetne, és megkanók mindazokat az alkatrészeket, amelyekből Görgey és Benedek alakját történeti geometriával megszerkeszthetjük, nagyobbak vagy kisebbek lesznek-e e férfiak, mint ma, éppen úgy fognak-e érdekelni bennünket, mint most, kielégítik-e megfogható alakjukkal azt a mértéket, amelyet ma csak az alakjuk körvonalaira alkalmazhatunk?

Sárosi Gyula: A vén huszár

Gondolkodva ballagdogál
Árokháton a vén huszár.
Rongy a dolmány, rongy a mente,
Bajuszát mégis kikente.
Kopott nadrág, lyukas kalap,
Átkandikál rajta a nap.
Bocskor is van, de nincs talpa,
A vén huszár mégis nyalka.
Hátán egy rongyos tarisznya,
Üres az is, semmi haszna –

Aztán a torka is száradt
Éhezik is, el is fáradt…
Hányszor mondták neki: »Apám!
Riktolja be kend paripám.«
Több ott a ló, mint kellene,
Most gyalog jár szegény feje.
Körültekintget, meg-megáll
S megint odább ballagdogál –
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha paripája megvolna.

Szép lányokkal találkozik,
Rájok néz és fohászkodik –
Mit ér a télnek a virág?
Fagyos éjnek a holdvilág?
A fény a gyászt megmutatja,
De fagyát el nem oszlatja.
Messziről jött a vidékre,
Alig ismer rá e népre.
Mért is vágyott vissza lelke,
Midőn nincsen háza, telke?
Gond és bánat a jószága,
Odamaradt ifjúsága:
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha ifjúsága megvolna.