Vajda Albert: Egy ötvenhatos önvallomása

Ha újra kezdeném, - ezt mondod magadnak,
és sóhajoddal búcsúztatod a szálló időt.
Édes Istenem, hogy is volt három évtizeddel ezelőtt…
Harminc év! Jaj, mennyi sok barázdát vágott
arcod szántóföldjébe
a Gond ekéje.
Vajon, ha nézhettél volna elébe,
ha jövőbe látó tükröt tart eléd
egy túlvilági kéz
és láthatod új sorsod nehéz,
kanyargós útjait, vajon elindultál volna-e
azon a novemberi nyirkos hajnalon,
tarlókon át, csontkemény rögökbe
botolva, torkodon a bizonytalanság
szorító kezével?

Három évtized porzott már el feletted!
Kár is tagadnod, kenyered javát feletted,
hányszor borult s derült az ég feletted,
hányszor bántad meg szavad, tetted…
Sokszor nevettél, gyakran csak tetetted
a jókedvet, hisz valójában sírni lett
volna kedved.

Kisfaludy Sándor: Himfy szerelmeiből

A kesergő szerelemből

7. dal

Mint a szarvas, kit megére
A vadász mord fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én e pár szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szívembe:
Futok, hajh! de vesztembe.

27. dal

Ott, a hol én nevelkedtem,
Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem! –
Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy ölében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében,
Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
Lefolytanak. – Halandó!
A jó hamar mulandó.

Szabó Lőrinc: Ünnep

Áldással, Uram, amiért
nékem is adtál valamit,
áldással, amiért
nemcsak szépséget s szórakozást
teremtettél, nemcsak gyönyörű
templomokat s félelmetes
pénz-szörnyeket, nemcsak ifjú
lelkesedést, friss vért, kacagó
lányokat s gyermeket – óh,
áldással, Uram, amiért
a mulandó örömök
s harcok hétköznapjai után
megteremtetted az ünnepet,
a megnyugvást,
a semmit,
aki az idő teljességében
értem is eljön
és áldott karjaiban
elringat mindörökre. Ámen.

Gróf Csáky Pál levele – mátkájának

1599.

    Teljes életem fogytáig való alázatos engedelmes szolgálatomat ajánlom, Szerelmes én Édes holtomig való Édes Szerelmem, világi kincsem, lölköm, Édessem, minden Szívem.

    Szerelmes világi kincsem, Szerelmem, lölköm Szívem, Édessem, édes írásodat alázatosan vettem. Adja az Úr Isten szerelmes Sízvem Édessem, holtomig megérdemelhessem. De szívem, én Édes Szerelmem, bizony nagy kín csak reménységben, hanem az Úr Isten adná már azt a szerencsés órát, Szerelmem, Szívem, éjjel-nappal veled élhetnék, halhatnék, szerelmes Szívem, bizony Szívem, szerelmedben s szerelmedért csak nem tudok hova lennem. Szerelmes Szívem, alázatosan kérlek, megbocsáss, hogy röviden írok, mert Szívem Szerelmem, az német borbély hólyagot akar rajtam vonni, mert Édes Szívem Szerelmem bizony rosszul voltam az fejemre. Bizony szerelmes Szívem, semmi egyébért, mert Szívem Szerelmem, nem lehet oly, az mit előtted tagadjak. De az én szerelmes szerelmedben nem újulhatom, hogy idejét nem érhetem, mind az által Szívem Édes Szerelmem megadhatja az Úr Isten azt is, talán meggyógyít ő szent Felsége, és Szerelmes Szívem, most semmit nem küldhetek, mert rosszul vagyok, mind az által el nem felejtem ugyan, mind hogy ajánlja magát kegyelmedben, holtig való szeretetedben, Édes kebeledben – árva holtig való rabszolgád

                               Gróf Chiaky Pál

Ady Endre: A kuruc halála

Ha a vitéz megkopik,
És ha rongyos rajta a ködmön,
Vitézzé válik legott,
Hogyha megint a régi köd jön.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S e béna agg kor
Milyen vidáman emlékezik.

Ha a labanc lesz a kuruc,
Hogy tud mosolyogni magában,
Így szól: kuruc a karom,
Hát hadd legyen labanc a lábam.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S béna agg kor
Milyen vidáman emlékezik.

Ha rokkant már a vitéz,
S készülget a csúnya halálra,
Megdörzsöli a szemét
S hunyorgat ravaszul a bálra:
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna agg kor
Milyen vidáman emlékezik.

Jókai Mór: Rákóczy mint Erdély nagyfejedelme

Amint Rabutin a tízezernyi császári haddal elhagyta Erdélyt, Rákóczy hívei ismét fegyverbe öltöztek, az otthagyott Tige tábornok a kocsárdi éjjeli harcban össze lett törve Pekry hajdúi által, s az I. József hívei ismét csak a három szász városba szorultak össze.

    Savoyai Jenő herceg megverte a franciákat Olaszországban, erre a bécsiek megint abbahagyták a békealkudozást, s a parancsszóhoz folyamodtak, amire aztán Rákóczynak az volt a válasza, hogy felavatta magát Erdély fejedelmének.

    A fényes ünnepélynek a marosvásárhelyi szabad mező volt tanúja.

    Az itt felállított sátor alatt tevé le az esküt II. Rákóczy Ferenc, a nagyatyja hitlevele szerint Erdély összegyűlt rendei előtt; mely után magas eszméktől áthatott beszédet tartott a sokaságnak, melynek végeztével Pekry tábornok az ország rendei nevében üdvözlé a nagyfejedelmet, felséges úrnak címezve őt.

Lampérth Géza: A Mármora-tenger…

A Mármora-tenger
Nagy messze morajlik,
Morajlása mégis
Egész ide hallik.

A szívem, a lelkem
Egyre mindig hallja…
Hej, ez a hang nem is
A tenger moraja!

Lélek szól e hangban
- Csupa vád és bánat! –
Lelke Rákóczinak
S Zrínyi Ilonának.

Kik e honért éltek,
Küzdtek mind a végig,
S síri vánkosul egy
Hantja se jut nékik…

Zúgó tenger partján,
Hideg síri ágyban
Nem tudnak pihenni
Idegen országban.

Turbók Gyula: Felvidéki kuruc rigmusa

Csak jöttünk, jöttünk, mint hazátlan, vert sereg,
a szívünkből vér hullt, megűztek fegyverek,
bozótok vártak, sűrűk, gyilkos kanyarok,
tudtuk: a Történelem örök szava dob
hátra meg előre.

Most itt vagyunk s szabadon tárhatom karom,
a fényt, napot, nézzétek hát már, akarom!
Évezrek sötét zugából dől a nóta,
új lobbot vet az időbe Európa,
tisztító láng lobog!

Nézd ezt a fényt itt s kövesd népem és hazám,
nyomába ha jársz, érkezel meg igazán,
felejtsd el Mohácsod, sok jajduló estéd,
idők átok-rácsát végre verekedd szét
új izmos ököllel!

Most meghalsz, vagy mindent helyrehozhatsz: válassz,
most a teljesülés kapujában állasz,
ide indultál, s a zár az ajtón holt vas,
világ-viharban most már üss, verj, kopogtass
s megnyittatik Neked!

1938

vitéz Somogyvári Gyula: Kuruc riadó a soproni sáncon

Riadozzál pajtás! Régi dobok szólnak
s újult hangja kél a vén tárogatóknak.
Lajtamenti porta vérvörösen lángol,
Riadozzál pajtás,
Kezdődik a hajtás.
Vak Bottyán doboltat: ébredjen a tábor!

Tán a Heister tört be, vagy tán csak a fattya?
Akárki, ne kérdezd! Házunk gyújtogatja.
Nemes magyar nemzet sebei újulnak,
Riadozzál pajtás!
Csak a kardvillantás
S meglásd, a patkányok mindjárt kipusztulnak.

Bíztasd paripádat nagy-sebes járásra,
Idejében érjünk véres áldomásra!
Soproni sáncokról visszahull a német,
Rusztnál megszorítjuk,
Újvárnál aprítjuk
Hímondója sem lesz tolvaj seregének.

Falu Tamás: Kisasszonynapja

Érzed? már szilvaillat.
Elgurultak a dinnyék.
A fecskék megremegtek
És messze szálltak innét.
A hangos hegyoldalban
Nyiladoznak a pincék,
A koldus fa gazdag lett
És földre szórja kincsét.

Látod? már őszirózsa.
Szívek kertjében jóság.
Látod? levelek hullnak.
Szomorú szomorúság.
Az ősz az uzsorásunk,
A nyár volt az adósság.
Most behajtotta rajtunk…
Dobjunk utána rózsát.

1926

Nagy Miklós: Mária

Nem tudlak úgy megénekelni,
Ahogy régóta szeretnélek.
A könnyes szép ősi magyar ének
Nem tud belőlem fölszakadni,
Ahogy százados évek sírták
Borús, hívő, mélységes évek:
Mária! Mária!
Itt zúg rejtelmes szent viharja,
Itt zúg valahol mélyen bennem:
Hitem, vágyam bús lobogása
És fajtámé. Ó, soha ki nem zengem!
Csupán csak rövid szent neved száll
Mind fénylőbben, mind tüzesebben:
Mária! Mária!

Rezek Román Sándor: Egyszerű szonett Szűz Máriához

Már oly rég csend van, s mégis boldogan
– mint halni járó vágyak kerülője –
Tenálad, Mária, Mesterem Szülője,
bízó lélekkel húzom meg magam.

Mezők virágát hoztam ím, Neked,
egy dalt dúdolva teszem most elédbe:
Salve Regina … Nézz, Anyám, feléje:
fogadd a szívem, s nyújtsd áldó kezed.

Most kint is sárga lombhullás zizeg;
lelkem Nálad virraszt. Úgy-e hiszed:
tiéd vagyok, ó, nyújtsd áldó karod!

Úgy-e akkor is eljössz, ha az ősz
ködös felhőin messze-messze nősz
s jászolban Fiad altatgatod …

Csokonai Vitéz Mihály: Mihály-napi álom

Beszélje el minden ember, az éjjel mint nyúgodott?
Szent Mihály nap éjszakáján mint aludt s mit álmodott?
Én elmondom, mit álmodtam: emlékezem rá nagyon, -
Mert az álom nem mindig az essős időtől vagyon, -
Én elmondom, mit álmodtam. - - Az éjjel, hajnal felé,
Édes ölébe az álom gyengén merített belé.
S ímé, maga Dubranovszky előmbe jött álmomba,
Az, aki essőt-mit, megmond a kalendáriomba.
Fekete palástján írva voltak az égi jelek,
A napnak, holdnak járását kijegyezgette velek.
Innepi veres zsínórral van kihányva ruhája,
Bőjtöt jegyző kereszteket sűrűn raktak reája.

Kiss Jenő: A kolozsvári Szent Mihály-templom

Vitéz templom, a város közepén,
különös tisztelettel nézlek én –
a bajtársnak szól ez a tisztelet,
ki őrt áll itten, őrzi a teret.

Ablakszemedből fény csap, égi láng,
elnéznélek így, el, míg a világ!
Félválladon a feltűzött torony
meg-megcsillan, mint napban a szurony.

Állsz, mintha kőből volnál, mereven;
állsz mozdulatlan, időn és teren. –
Hogy is moccannál, hű vitéz, Mihály?
Hisz ím előtted Mátyás – a király!

Kolozsvár, 1940

Krúdy Gyula: Szent Mihály lova

Makrancos lett a Szent Mihály lova, leveti magáról azt, akinek nincs elég pénze az erszényében.

    Aki egész életében gyalog járt, végre is lóra kell ülnie, amikor megnyergelik neki a Szent Mihály lovát.

    Jó volt tudni ezt a gondtalan lovaglást, amelyben a régi világban „vasárnapi lovasnak” sem kellett félni a lepottyanástól. Felültünk rá fehér lepedőben vagy lengedező szalonkabátban, amelyet úgy szeret megfújni a szél utoljára. Dalárok szomjaztak, amíg a lóra ültettek: temetői szónokok krákogtak, és búcsúbeszédet tanultak valamely fejfa mögött: derülten nézett a sírásó gödre partján: néha még akadtak fájdalmas jelenetek is a gyönyörű ünnepélyen, amikor lovagolni tanították a gyalogjárót – ámde a halott már nem törődött vele, hogy ki fizeti a számlát azért, mert Szent Mihály lovát elővezették a legények.

Vályi Nagy Géza: Szent Gellért

A vér, vész, viharmarta, nagy hegyen,
Melynek tövét az ősi folyam mossa:
Áll, mint intőjel, élő tilalomfa,
Mint bronzba dermedt, bús történelem…

Körötte: átok, gyűlölség, harag,
Képromboló had – szitkok árja hull,
S Ő áll, áll némán, mozdulatlanul,
Nyugodt, királyi és szelíd marad…

Nem félemlíti meg soha, soha
Torz igék, eszmék mákonytébolya, -
Fölötte fény zeng, aranypára reszket…

Tekintete: mély és elszánt – merész,
A vén Dunának habjaira néz,
És kéklő égre tartja a keresztet…

1938

Lászlóffy Aladár: Ó, iskoláim, drága iskolák!

Lehűlt a kő, ahogy lement a nyár,
a hervadás a tájra visszajár
és emlékezetből a szekerek
zörögnek még a konviktus megett;
jönnek a seregek a hegyen át…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Ahogy a táj ölén a patakok:
eredt, szaladt, találkozott a sok
tudásra éhes és tudást-hozó,
csizmáik alatt ropogott a hó
A rókaprémek és a kisgubák…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Megszólalt itt meg ott a kisharang.
A madár fenn, a vándor itt alant.
A madár megy, a deák érkezik,
a fagy pirosra csípte két kezit,
mikor utazott hét határon át…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Juhász Gyula: Magyar mezítlábas

Egy szabad még: a sóhajtás,
Szomorú sor, ugye pajtás?
Régi zászlónk rongyos, sáros,
Rajtunk tenger komiszáros.

Régi csárdánk csupa rom már,
Más határban jó Fakónk már,
Magunk ülünk fázva, fájva,
A magyar siralomházba.

Borunk fogytán, dalunk fogytán,
Régi kedvünk mese volt tán,
Régi hírünk szélbe szórva,
Idegeni szérűn polyva.

Hej, kenyeres, ha még egyszer
Föltámadnánk napkelettel,
És halálos, hősi tettel
Sírba dőlnénk - becsülettel!

Szepessy László: Szent Imre sírja*

Konrád bíborba’, cifra köntösökbe’
Sivár koldusrongy-lelket hordozott;
Belémerülve földi gyönyörökbe’
Nem hallhatá az égi szózatot…
De egyszer egy magányos éjjelen
Föl nem vidítja bor, se szerelem;
Kutatja a vigasztaló utat,
S Rómába küldi vádló bűntudat.

Borzad rémítő vétkein a pápa,
Alig bír adni penitenciát.
Vezeklő vasövet a derekára
S írott pecsétes levelet ad át:
«Zarándokolj a szenthelyekre el,
Hol ajkadon imádság esdekel
S ha az írás tűnik, bilincs lehull,
Az lesz a jel a bűnbocsánatúl!»

Konrád a félvilágot már bebolygta,
De nem mutatkozott az égi jel.
Szentföld porára hull immár a csókja,
Hol minden szent emléket átölel…
A Golgotán sírt egyik éjjelen,
Hol Mária előtte megjelen:
«Keresd fel Mária-országomat.
A bűnbocsánat ott meglátogat!»

Magyar hazánkba térve, a vezeklő
Székesfehérvár templomába megy,
Hol István, Imre sírján, mint az erdő,
Csodák virága nől ezer, nem egy.
…Est pírja reszket ónos ablakon
S halván dicskört a főoltárra fon,
Midőn elszenderül a hűs kövön,
S álmában István tündökölve jön…

Kovács Lajos kispap, honvédgyalogos

Született Szabadkán, Bács vármegyében előkelő szülőktől, atyja városi tisztviselő volt. Iskoláig Szabadkán végezte. – Mint 6-ik költészeti osztályt végzett igen jeles tanuló 1847-ik évben a kalocsai főegyházmegye papjelöltjei közé oly kikötéssel vétetett föl, hogy a bölcsészeti tanfolyamot saját költségén kellend végeznie. Egerbe küldetett tehát a bölcsészeti tanfolyamra, hol az 1-ső évet elvégezvén, 1848. augusztus elején mint már kispap Egerből Szabadkára hazament, az iskolai szünidőt a szülei háznál töltendő.
    Szabadka város már szeptember hóban harcias színt öltött, amennyiben a fellázadt szerbek elleni hadjárat megkezdetvén, különféle fegyverzetű magyar csapatok vonultak át ezek megfékezésére. Fellángolt a magyar csapatok láttára Kovács Lajos kispapban is a veszélyben levő haza iránti szeretet tüze s letéve a papi öltönyt, beállott honvédnek és Szegeden a térparancsnoksági irodában mint tizedes volt alkalmazva még december végén is.
    Hogy Kovács Lajos a szabadságharc ideje alatt mindvégig a katonai irodában működött-e? avagy valamelyik honvédzászlóaljba beosztva, fegyveres szolgálatot tette- a hazának? bizonyos adatok hiányában nem szólhatunk. Csak annyit tudunk, hogy a szabadságharc lezajlása után a kalocsai főegyházmegyébe nem vétetvén vissza, világi vagyis a polgári pályán maradt s mint ilyen Szabadkán városi tisztviselő lett, hol mintegy 45 éves korában, dacári kitűnő szellemi tehetségének, nem éppen szerencsés körülmények között halt el.

Dutka Ákos: Erdély

I.
Ez itt az ősi balladák világa,
Mesél az erdő, súg a szűzi csend:
A székely sors nagy barna szárnyú sasként
Hegyek felett s a szívekben kereng.
Megejt a rét, az illatos kaszáló
Ezer virágból szűrt édes szaga
S a naplemente hosszú hamvas árnyán
Mintha lidércek fátyla hullámzana.
Egy régi dal nő új szimfóniává,
Mesék foszlánya száz húron zenél:
Erdély dalol felkavart szívemben:
A balladás, vén, öröktitkú Erdély.

II.
Erdő, erdő, száldobágyi erdő
Ezer úttal, árnyékokkal rejtő,
Rejtekkel és titokkal megejtő,
Álmokkal telt örök, kerek erdő.
Te takartad, rejtegetted titkom,
Hogy rímmel sír lelkem a papíron.
Te súgtad a régi első verset.
Amelyiknél soha senki szebbet.
Húsz évem szent láza hogy sikoltott
Ostromolva a magas mennyboltot,
Fű, fa, virág minden csak segített,
Hogy találjak nevére szebb rímet.
Erdő, erdő, száldobágyi erdő,
Rejtekkel és,titokkal megejtő,
Hol az ösvény, jaj már nem találom,
Haza hozzád régi ifjúságom.

Egyed Aladár: Könyörgés

Megfeszített Jézus, Istennek szent Fia,
Tekints le egedből szívünk fájdalmira!
Téged is üldöztek, vertek és gyaláztak…
Hasonló a sorsa most Magyar hazámnak.

Te tűrtél, mert szent vagy s Isten fia voltál,
Ellenségeidnek is megbocsátottál;
De hogyan tűrjünk mi s hogy szenvedjünk némán,
Ha ellenség tapos hazánk több tájékán?

Te tűrtél, mert szent vagy s érettünk meghaltál,
Jósággal szívedben sírba hanyatlottál;
De hogy haljunk meg mi, ha sírunknak gödre
Idegen nép kezén maradna örökre?

Téged a jó Isten, ki Fiának vallott,
Sírodból harmadnap életre támasztott.
Élsz tehát örökké és nem halsz meg soha…
De mi lesz népemmel, ha elveszett hona?

Kérünk, szánj meg minket, könyörögj érettünk,
Add vissza hazánkat, amelyért véreztünk;
„Balsors kit régen tép: hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte e nép a múltat s jövendőt.”

1920

Reményik Sándor / Végvári /: Íme, bizonyság...

– A k.-i temetőben –

Mint méh dongása végtelenben:
A város úgy elhalkul itt,
Kitárja csendtől ihletetten
A temető a titkait.

Itt áll a temető tanúnak,
Fejfáin magyar még a szó...
Kicsiny keresztek összesúgnak,
Nesz támad, könnyű, elhaló...

Súlyos sírkövek megremegnek,
Kripták ajtaja megfeszül...
A városból csak ez maradt meg:
A sírkert... érintetlenül.

Ám ez bizonyság - s mindhiába
Cserélt e bús város nevet,
Kiált a halál némasága:
Itt csak magyar temetkezett.

Komoran, csendben, ősi sírba
Magyart hantoltak itt csak el,
S a sírvers magyarul van írva:
Itt élned és meghalnod kell...

Az ott lenn festék, kétkrajcáros:
Igazság, szentség ez csupán.
Halottaiban él e város,
Itt él egészen, igazán.

S ha alkonyatkor vándor téved
E helyre... ég a hegyorom,
A temető, az igaz élet
Virraszt a halott városon.

1920. július 6.

Szathmáry István: Nagy lesz újra Magyarország

Magyarország szent földjére
Nagy, fekete gyász borul,
Meggyaláztak, leigáztak,
Széjjeltéptek botorul.
Messzi földről néma vaddal
Néz apaink sírja ránk:
Ezer évig a szabadság
Szent oltára volt hazánk.

Akinek a szíve-lelke
A hazához hű maradt,
A Vág partján, Maros menten
Ma csak könnyet s vert arat.
Hat a magyar vitézségnek
Mindörökre vége mar? . . .
Zrínyi kardja merre villog? . . .
Nagy Rákóczi merre jár?...

Ha magyar vagy, nyugtod addig
Elve-halva nem lehet,
Míg bitorló dúlja, gyötri
Ősi, drága földedet.
Ezeréves dicsőségünk
Minden lapja arra int:
Ősi daccal, hősi karral
Tépjük össze láncaink!...

Ősi daccal, hősi karral
Fogjunk össze, magyarok,
S akkor a mi dicsőségünk
Napja újra felragyog.
Friss virággal, kikelettel
Var apaink sírja ránk:
Nagy lesz újra Magyarország,
Ezeréves szép hazánk!...

Várady Aladár: Búsulnak az öreg nyárfák…

Maros vize búsan dalol,
Felzokog a partok alól,
Futó habja zúgva sírja:
Erdély a székelyek sírja.

A nagy Maros partjainál
Letörött egy szép virágszál,
Oláh legény ölelgette,
Összecsap az ár felette.

A Marosnál hej’ azóta,
Szomorúan szól a nóta,
Őszi szelek azt sikoltják:
Nagy temető Székelyország.

Búsulnak az öreg nyárfák,
Bánatukat könnybe mártják,
Vándor darvak szárnyra kelnek,
Nincs hazája a székelyeknek!

Tanfi Iván: Nem bírjuk már!

Nem bírjuk már, nem tovább,
Küzdelmünknek vége!
Napról-napra mostohább
Bús jelenünk képe!
Balsors, régi cimboránk,
Mint mindig — nyomunkban!
Mennyi szikla, tüske, ág,
Göröngyös utunkban!
Letettük a fegyverünk,
Béke előtt állunk!
De ha Isten nincs velünk,
Ez lesz a halálunk!
Ha Isten nem tesz csodát,
Elvész szemünk fénye:
Erdély s a Felföld szlovák
Csehek kedve-kénye!
Hát hiába élt hazánk,
Egy nagy ezredévet?!
Én istenem, nézz le ránk,
Ne hadd veszni néped!
Már csak Te tehetsz csodát
Szent ítéleteddel,
Keserűség poharát
Keresztünkről vedd el!
Vakságunkért nagy-nagy árt
Kell úgyis fizetnünk,
De Uram, egy fénysugárt
Tán megérdemeltünk! . . .

Vargha Gyula: A trianoni béke megkötésekor

Hiú, kegyetlen, léha gall,
Minket meggyilkolál galádul;
De él a germán óriás,
Kicsiny vagy, sírt, hogy néki áss,
Eljő a nagy leszámolás,
S Párizs remeg majd a szilaj
Germán hadak vad győzelem dalátul.

Ki szánalmat nem ismerél,
Ne számíts te se irgalomra.
A bűnbosszuló Isten él,
Lelkem, mely a jövőbe lát,
Látja a bosszú angyalát,
Hogy’ száll egész frank földön át,
Hogy’ vágja népedet halomra.

Eljő a nap, eljő a nap,
Hogy kő kövön ott nem marad.
Feltámad a germán harag,
S lesújt reád félelmes ökle.
A Szajna, Rhone és a Loire
Partján frank vérből lesz mocsár,
S gonosz bálványod, a gloire
E vérmocsárba sűlyed mindörökre!

1920

Balaskó Jenő: Ilyen éjszakát hagytatok

– Milyen hajnalon szaladtak veled ki a szekerek
száguldó mezőket örömre, ölre hívni?
– Milyen kapukat hagytál el és milyen mezőket
vettél űzőbe, s vissza se néztél az útra, amit por
vert fel, ó milyen hajnali por!

– Milyen virágok nyíltak az úton,
s volt burgonya, volt-e búza és hazádról kongó tök?
volt-e minden, amit vártál vágyaidnak dzsungeléből,
halljad vissza halk barátom, nem maradt el senki sem?

– Milyen út után fáradtak el meghajszolt lovaid,
amikor delelt a nap, a fájó égi gondosság,
s mindenki már pihenőt tart jól eltelve
s elomlik túlrészesülve lomhán,
milyen volt akkor megpihenni
s nem gondolni a hosszú útra, no ezt mondd!

Csata Ernő: Püspöki vízió

 – Márton Áron emlékére –
 
I.
Egy égi pehely szállt felém
Szentdomokoson,
egy darabka lélek,
cseppnyi szeretet,
 
hol a letarolt dombok s a temetők nőnek,
imára kulcsolt kezekben a fájó gondok.
 
Fuldokoltam fekete angyalok
vérfürdőjében,
rám borult
Doberdó pokla,

anyám rózsafüzére,
hitem megtartott.
 
A porból felemelt Isten,
s szikrát gyújtott lelkemben,

Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz
Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,
De sok Élet-lázban magát tönkre-hűlte.
Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,
Adják át Móricznak ezt az én levelem.
A könnyes, áldott hang, aki általadja,
Éppen úgy áldassék, mint az aki kapja.

Szerelmes barát, zömök Móricz Zsigmond,
Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond.
Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:
Én-fajta versekben az ember nem kertel.
Jövök hozzád versben, betegségben, búban,
Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban.
Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,
Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.