A Turóc völgyében az Öreg-Fátra egyik erdő borította dombján, Turócszentmártontól délre épült a tatárjárás után, az 1260-as években Blatnica vára. Az alatta elterülő falut s a várdomb lábánál folyó patakot is Blatnicának hívják. A forgalmas utaktól félreesően, főúri védelmi helyül emelték, sok baj nem volt vele. Írások először 1300-ban említik, ekkor Berzeviczy Péter volt a tulajdonosa.
A székely bokáj
Ma már ritka, de mestergerendás székely házak falain még található egy-egy pár.
Régebben nagy szerepe volt a bokájnak, elmaradhatatlan része volt a kelengyének, minél nagyobb számban.
Rendes időben bokáj a falon, az erre a célra készült táltartó alatti fogason függött, de összejöveteleken: lakodalom, keresztelő, tor, kaláka alkalmán lekerült a fogasról, megmosult s borral töltve minden személy elé került egy-egy. Amelyik kiürült, a gazda újra töltötte egy nagyobb bokájból, amely kétkupás is volt, míg a rendes kézbeli csak fertályos (1/4 kupa).
Egyszerű falusi fazekas készítette, kettőt sem egyformán.
A latin nyelvű gestákat, III. Béla király névtelen jegyzőjének műtét, Kézai Simon és Márk barát gestáit az udvar légköréből származtatjuk. Ezek a művek közös forrásból erednek, elsősorban a Szent László korában keletkezett, de elkallódott ős-gestából merítenek, de szerzőik más műveket, okiratokat és följegyzéseket is igénybe vettek, az európai irodalom körében is járatosak voltak, tehát korszerű tudományos igénnyel dolgoztak. Gestaíróink a francia gesták tanítványai, műveik teljesen elütnek a német krónikák szellemétől. A korai Árpádok idejében a párizsi egyetem volt az európai keresztény művelődés középpontja, s a magyar papok sűrűn megfordultak falai között. A magyar s a latin szellem tehát csakhamar a honfoglalás után élénk szellemi kapcsolatba került, és ez a kapcsolat mindmáig ép s virágzó maradt.
A Mollináry-bakák Kossuth-kegyelete
A »Budapest« múltjából, abból az időből, amikor politikai rovatvezetője voltam a lapnak, Legkedvesebben emlékszem vissza azokra a napokra, amelyeken a közeli Károly-kaszárnyából a »Budapest« szerkesztőségébe tódultak – bakák.
A »Budapest« háza előtti kis tér benne van a főváros katonai megszállásának tervezetében, s a szerkesztőség ablakai előtt nem egyszer táborozott – például a véderővita tüntetései alatt – gúlákba rakott fegyverekkel a katonaság.
1892-ben azonban nem néztük ellenséges szemmel a »Budapest« házába rajszerűen betóduló katonákat.
A Martinovics-összeesküvésben való részvétel miatt valószínűleg öngyilkosságba hajszolt Kármán Józsefnek, a Fanni hagyományai című szentimentális kisregény írójának szerelméről tanúskodik a bécsi Markovich grófnéval váltott levelezése.
Bécsújhely, 1789. március 27.
Leveledet magam vettem ma által postánál; a legnagyobb figyelemmel és érzékenységgel olvastam el. Köszönöm egyenes szívű nyilatkozatodat Hidd el, hogy én is nyíltszívűséggel és jó szándékkal vagyok irántad.
Ha már nem tisztáznak a görcseim,
s épülnék bár, csak fekszem összetörve itt,
s nem ismerem meg többé a hangom,
ahogy majd érzem akkor…
akkor jössz majd te, és az út porából,
ahová vetetett,
felöleled az arcomat.
Az lesz a valóság, ami magába fogad,
kívül szerelmeden…
kívül szerelmeden, mily oly konok,
hogy elkeveredni sem engedi a porral, porom,
s mozdulataid, a halálra is féltékenyek,
úgy helyeznek a maguk más világába át,
hogy röptetik, ami földet fogott, tovább,
magasságokon és mélységeken keresztül.
Zendülj meg lélek, most, most zendülj meg újra!
Kripták pattannak szét s mennyboltba markol
a csillagsebző fák könyörgő ujja,
a Föld vajúdott s szenvedést szült alkonyatkor,
torz hullák víg, élőkfeletti torra gyűlnek,
lélek! csodás harang! most, most zendülj meg!
Ne félj, te, népek vérző üldözöttje!
Támaszd meg férfi rozzant fészkedet!
Bús magyar asszony bánatos szülöttje
Ne félj, majd jut még lágy kenyér neked!
El ne csüggedj ifjú, kihez éjről-éjre
Szörnyű céltalanság kísérteti járnak:
Tudd, mindnyájunk kínja Trianonnak vétke,
Milliók keservét kiáltsad fel az égre:
Igazságot Magyarországnak!
S te idegen, ki túl e torz határon
Ekéd vasával a földünkbe vágsz, –
Felelj, nem félsz-e nyári éjszakákon,
Mikor megzizzen a magyar kalász?
Amikor a földből gyászos dübörgéssel
Jönnek a meggyilkolt, koldus magyar árnyak,
Átkot, imát, bosszút sikongva a széllel,
S óriássá zengi szavukat az éjjel:
Igazságot Magyarországnak!
Most már aztán csehek lesztek kutyák
és még nagyobb úr lesz a kancsuka.
A gőgös, keshedt, vén turulmadár
nem száll már többet e rögre soha.
A föld húsa, mit ekétek kifordít,
Arany-Prágának ont majd gabonát
s csehek lesztek vagy megfeszültök, kutyák!
Hallod-e székely? Európa ítélt.
Hívhatod már a poklot és eget!
Holnap a pópa oláh Miatyánkra
bottal tanítja hetyke kölykedet.
Hajlongó szolga lesz az unokád már
s oláh fejfával borít majd a hant
s kitépjük a szíved, ha magyar, bitang!
Szob: gyermekemlék... rózsás nyári reggel...
Hajóraszállás: boldog izgalom;
A Duna képe, parti zöld hegyekkel,
Út Budapestre napfényes habon.
Szob: húszéves szív... szép apácazárda...
Valaki ott most német szót tanul;
Óh, mikor látlak, kedvesem, te drága?
S felelsz-e majd, ha kérdlek - magyarul?
Szob: Ipoly hídja, trianoni járom,
Égő gyalázat, százszor átkozott -
Végállomás egy bús országhatáron,
Szégyenkő, rajta egy szó, kurta: Szob...
1925
„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak.
Egy zászlót vittek fegyvertelenül,
Komolyan, búsan –
És énekeltek rendületlenül.
És jött a sortűz és jött a puskatus,
Villant a szurony éle
És hullt vér, a drága honfi vér
Az utca holt kövére.
A zászlót megragadták vad kezek.
Azután csend lőn, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.
A tépett zászló szent foszlányait
Ha vihar volnék, most ragadnám innen,
S ó, be jól esnék zúgva, bőgve vinnem,
Nyargalnék velök a négy égi tájnak;
Mint terhes fölleget
Vinném, amelyből villámok cikáznak;
Őszi rózsák hervadoztak,
Hullott a fák lombja…
Akkor borult sötét gyászba
A magyarság boltja.
Harangzúgás nem hallatszott,
Sírgödör nem látszott…
Mégis akkor tették sírba
Nagy-Magyarországot!
Őszi rózsák elhervadtak,
Lehullott a fák lomja…
Derül-e még szebb jövő a
Tépett magyar honra?
Azt zúgja a Tisza-Duna,
Bércek azt harsogják:
Lesz még tavasz, lesz még ünnep!
Lesz még Magyarország!
1922
A szemeinkbe néha könny gyűl
Ha egy hír jön odafentrűl
Egy-egy fájó üzenet –
Jó szüléknek, tanároknak
Most de sok gondot okoznak
A szepesi gyerekek.
Az öregek? Csöndben ülnek
Titkon álmokért hevülnek –
Tehetnek-e egyebet?
Bezzeg annál hangosabbak
Hetykébbek, furfangosabbak
A szepesi gyerekek.
Állhat ottan a cseh várta
Nemzeti színű kokárda
Lángol kis szívük felett
Így sétálnak utca hosszat
Én Istenem, ilyen rosszak
A szepesi gyerekek.
Zúgnak a harangok keseregve, sírva
A legelső cigányprímást most teszik a sírba.
Koporsóját aki látja, ejt rá egy-két könnyet…
Szegény, szegény cigánylegény, nem muzsikálsz többet.
Hej, pedig de sokszor sírtunk a nótádon!
Be sokszor megvigasztaltál, az Isten megáldjon!
S lelked addig csókolgatta a sok fájó dallam,
Amíg gyönge, beteg szíved elégett a dalban.
Nagy úr lettél! Most már néked muzsikálnak.
Gyászfátyolos hegedűkből síró dalok szállnak.
Száz szál cigány a nótádat szomorú cifrázza…
Jaj, hát hogyha meghallanád s fölélednél rája!
Fölélednél rája, hegedűdhöz kapnál!
Meghidegült ujjaiddal a húrokra csapnál
S ahány nóta van még benne mind elhúznád sorba,
Hogy a föld is felkacagna, az ég meg zokogna!
A felsővidéki görögkatolikus, vagy közönségesen úgy nevezett „orosz papokat” hazafiatlanságról szeretik vádolni s arról, hogy inkább húznak a nagy Oroszország, mint saját magyar hazájuk felé. Hogy mennyire alaptalan e vád, fényesen igazolja a számos példa a könyvben és igazolja Fodor is, ki mint harmadéves kispap az ungvári szemináriumból önként lépett az Ormay vadászcsapatba.
Honszerelmét kiomló piros vérével pecsételte meg. Ott nyugszik ő is, mint a hazaszeretet áldozata, valamelyik véres csatatér közös sírjában – valószínűleg Somos és Lemesány közt Sáros megyében – a „névtelen hősök” közt. Róla csakugyan el lehet mondani, hogy „névtelen nős”, mert még teljes nevét sem sikerült kikutatnunk. Talán lesznek jó lelkek, igaz hazafiak, kik e könyv olvasása után, pótlni fogják a hiányzó életrajzi adatokat.
Csendes, édes nyugalomban szenderegjen a hazája szent szabadságáért elvérzett hős paphonvéd!
Hívatlanul is megjösz minden évben,
Szép márczius, bilincs-oldó tavasz!
De azt a régi márcziust nem érzem;
A naptár mond csak annak; nem vagy az;
A hit kidőlt, a szívnek semmi lángja;
Fásultan él a kor s eszméletlenül,
Múlton mereng a költő és dalába
Villám s haragvó mélabú vegyül.
Megalkuvás iránya most a kornak;
Ábrándnál egy kis állás többet ér,
Egy zsíros konczért százan marakodnak,
Hogy egynek jusson mentül több kenyér.
Az igazságot, elvet megtagadják,
S ki értük harczra kelne, nincs olyan,
Csak szóvirág ma a magyar szabadság
S az érte hősen ontott vérfolyam.
Márciusi szél lengedez,
Rengeti az ágat,
Felcsókolja álmukból az
Alvó rózsafákat;
Végig suhan hegyen-völgyön,
Tavasz jár nyomába,
Bokor alól kinevet az
Erdők ibolyája.
Márciusi szél lengedez
Enyhe napsugárban,
Homlokomat legyintgeti,
Simogatja lágyan.
Végig suhan a szívemen,
Dal kél a nyomába,
A te dalod, te szabadság
Dalos pacsirtája!
Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.
Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem "lelkesűlés",
A szó "szabadság" vala.
Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
Mikor gránát bőgött, mikor bomba csattant;
Mikor ezer ördög fűtött ezer katlant;
Mikor rémült lelkek robbanástól féltek,
Hej, más volt a dörgés, hej, más volt az ének:
- Jó magyar, hű magyar, hős magyar levente,
Kell Rákóczi-nóta, kell-e Kossuth-mente?
Kell nemzeti zászló, Petőfi-kokárda?
Itt van, nesze, rakd fel, hősi magyar gárda!
Mikor gránát bőgött, mikor mennykő vágott,
Mikor hideglelés rázta a világot;
Mikor mint a fáklyák, úgy égtek a falvak,
Hej, de másként szóltak, de másként szavaltak:
- Jó magyar, hű magyar, Isten katonája,
Kell magyar vezényszó, kell magyar kokárda?
Magyar szóval akarsz menni a halálba?
Parancsolj, jó magyar, katonák virága!
Vitéz Ali basa dolgában bölcs vala,
Dégelvára alatt táborával szálla,
Az vár törésére álgyúkat állata,
Négy álgyúja, hat tarackja néki csak vala.
Jó vitéz Szondi György benn porkolág1 vala,
Békefalusi Gergely ő társa vala,
De akkort házához kikéredzett vala,
Az megszálláskoron el-kirekedött vala.
Töretni az basa kezdé Drégel várát,
Ott ám lerontatá egy szép magas tornyát,
Szondi ott elveszté egy vitéz szolgáját,
Jó Zoltai Jánost; meghala torony alatt.
Első ostromot basa nagyon tétete,
Ott sok terek vesz, ő nem sokat nyere;
Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitézségére,
Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte.
Elmegyek meghalni. Mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb. Jóllehet bizonytalan legyen, de maga1 azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Mire szeressem én ezt, azki keserű végezetöt ígér, kinek szerelme hehában való2? Mire szeretem azt? Inkább elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Én, ki mostan jelön való élő ember vagyok, az elmúltakhoz hasonlatos leszek.
Elmegyek meghalni. Hamuvá leendő vagyok; miképpen születtem, ezenképpen megvéeztetöm3.
Elmegyek meghalni, egyebeket követvén. Még én utánam is többen jönnek, mert sem első, sem utolsó én nem vagyok. Azért elmegyek meghalni.
most feszülő bimbók burkai pattannak sorba Mária
elédborulnak drága Nagyasszony hogy te légy
életünk napraringatója te tavaszi köszöntés – fergeteg
ne dúlja szét a nyiló szirmok kelyheit és harmatos
füre szemedből ne könny hulljon reszketeg
hanem mosolyod fénye s rajta ékes szőnyegen
felém lépdelő tavasz szirmok szinek éneke
friss földeken pöfögve húzó traktorok
nyomán fekete föld hasad s a szertetárult szőnyegek
fiatal zöld vetések szárbaszökkent mosolyát
hintázzák feléd a tavaszi szélben Szűzanyánk
magyar mezőknek kérges kezeknek Istenanyja Mária
hallga hogy zúg a gép s az égen fönn mint lepkeraj
A Vág menti Inóc helység tövében, a Vág bal partján, a völgy síkságából kiemelkedő, magányos mészkősziklára épült Beckó vára. Már III. Béla király névtelen jegyzője – Anonymus – is említi Blundus, Bolondos vár néven, sokáig Bolondócnak is hívták. Minden valószínűség szerint eredetileg a Nagymorva Fejedelemség egyik keleti határvárának épült, de akkor még favár volt. Kővárrá az Árpád-házi királyok építtették ki, királyi várként először 1228-ban említik az okmányok. Később Trencséni Csák Máték kezébe került, Csák halála után Beckó ismét királyi birtok lett, majd Nagy Lajos király 1379-ben Bánffy Miklósnak adományozta a nápolyi csatában tanúsított vitézségéért. 1388-ban Zsigmond király Stibor vajdának adta, avár mondái közül a legtöbb elbeszélés ehhez a Stiborhoz fűződik.
A kereszténység felvételével a magyarság Európa keresztény kultúrájának és a keresztény monarchikus berendezésnek délköre alá jutott. A döntő fontosságú reform hőse Szent István, akiben ismét a keleti kán hatalmas szervez ereje és elszántsága nyilatkozott meg, hivatását és hatalmát azonban már a keresztény Istentől származtatta. Alakja legszebben példázza, hogy a „négy égtáj” felé szóródó nomád erőink miként sorakoztak új cél fel: a véglegesen letelepedett nemzet megszervezésére és a meghódított ország fenntartására. Szent István nyugati minták figyelembevételével szervezte meg a keresztény magyar monarchiát, idegen szellemi és részben katonai segítséggel szilárdította meg belső hatalmát, de minden külső hatalmi befolyást erélyesen elhárított. A keleti kán önérzete és független szellem töretlenül élt benne, bár történelmi feladatának tartotta, hogy a keleti hitet és törzsszervezetet s bizánci kapcsolatainkat megsemmisítse.
A Balassagyarmattal szomszédos Patvarc tót származású lakossága úgy hiszi, hogyha valami betegséget az orvosság nem gyógyít meg, akkor már csak füstöléssel lehet rajta segíteni. A füstölésre egyedül az izzó parázsra szórt karácsonyi morzsa alkalmas. A karácsonyi morzsa a karácsonykor fogyasztott ételek – mákostészta, alma, dió stb. – hulladéka, amelyhez még ostyát is tesznek.
A volontőr
A szerkesztőségi lázas munka közepette egy fiatalember jelenik meg a szerkesztőségben. Jóképű, rokonszenves fiú, akinek arcán meglátszik, hogy vidéki, és hogy most nem rég került a fővárosba. Sejtelmünk nem csak, tényleg vidéki, most tette le az érettségit és egyetlen vágya, hogy újságíró lehessen. A neve már szerepelt a lapban, igaz, hogy csak a szerkesztői üzenetek rovatában, még pedig a »nem közölhető« és »nincs hely« szavakkal kapcsolatban. Már az iskola padjai között is az újságírásról ábrándozott.
A kevéske bíztató szerkesztői üzenetek elcsüggesztik egy kissé, de az újságírás iránt érzett végtelen lelkesedés és egy fényes újságírói pálya perspektívája leküzdi bátortalanságát.
Mária, szűz virág
Mária, szűz virág,
Jeruzsálem templomában
Hány éjszakát sír át
Égbe szálló szent imában:
„Könyörülj népeden,
Könyörülj, Istenünk.
Küldd el a Messiást,
Küldd el nekünk.
Ó, ne hagyd népedet
A gonosznak hatalmában.”
Hallja a bús imát
A nagy Isten égi trónján.
Az erdélyi Barcsay fejedelmi családból származó délceg testőrtiszt Bessenyei György barátja volt. A XVIII. század végén a törökök és a franciák ellen vezetett hadjáratokat végigharcolta. Korának és a testőrírók körének ihletett költője. 1794-ben ezredesként vonult nyugalomba. Ezután bekapcsolódott a megélénkülő politikai életbe, a Martinovics-per során letartóztatták. Kiszabadulása után erdélyi birtokán gazdaságának élt, de sokat foglalkozott a bányászattal is. A jobbágyok és a bányászok tisztelték emberséges magatartásáért, jótékonyságáért. Bethlen Zsuzsannát 1778-ban vette feleségül.
