Szabó Lőrinc: A kiszolgáltatottak

Éj s pince. Kint végzet ugat. Először
gépágyúk s bombák. Majd csönd. Vége? Közben
puskatűz pattog. De már egyre többen
mozdulnak: remél a kis, figyelő kör.

Iker dühükkel becikázva ekkor
s akkora okkerfényben, hogy a hökkent
visszhang hülyülten dadog és a döbbent
agy kihagy zegzug csattanásaikkor,

még villám, kettő! Rájuk! Oda! – És ők,
egy percre ég s föld rogyásába nézők,
úgy érzik, mintha gerincükön átgyúlt

seb volna az érc, mely, lenn s odafenn,
vízszintesen és függőlegesen,
a bőgő űrben ide-oda száguld.

Balaskó Jenő: Sírfelirat

Engedd elmondani legújabb mesémet.
Ásód gyógyvasával ne gátold vesémet.
Plakát tenyereddel ne hirdesd arcom.
Pedáns lábaiddal bokámat ne csodáld.

Engedd elzuhanni maradék beszédem.
Huzatos lelkeddel maradj ellenségem.
Ne tőlem lopjad el szomszédom határát.
Ünnepi csecsemőt nevemre ne oktass.

Maradék szívemben ne imádd vérem.
Ne hirdesd, hogy te vagy az édestestvérem.
Kátránypapír-zászlóba gyűrted testem.
Egyszer feltámadok és megháborodhatsz.

                               1964

Kapui Ágota: A magadét

/a kommunizmus áldozatainak emlékére…/

Idegen tájak vonszolnak téged
testeden vasfüvek ütnek lyukat
bordád közt puskatus ontja a véred
kihúznak alólad minden utat

beállnak mögéd a sötétség őrei
ajtódra tapasztja fülét a csend
szívedben szabadság kicsorbult tőrei
tartják a lelkedet még idebent

talpig igában homlokig vasban
tapad a sárba e földszagú lét
mennyi sírásban s mennyi malasztban
járod majd végig a magadét

                       2018. február 25.

Obersovszky Gyula: Nekem minden színek közül

                                     legszebb a kék
Mert kék az ég
                       meg a tinta színe is kék
És kékek
            a titkos-mély óceánok
meg a magasló         
                       messzi hegyek
A búzavirágok is
                         kékkel
                                  intenek nyarat
Kék szabadság
        meg az álom
Minden minden kék
                               ha hajnalt old az ég
                                                              az ég
                                                                      az ég
Nekem minden színek közül
                                            legszebb a kék
Mert kék az ég
                       meg a tinta színe is kék
És ez a vers is
                     kékkel
                              futna a papírra
ha közelebb lenne hozzád az ég
                          hogy belemártanám a tollam
Vagy ha tintát kapnék valahonnan
                                                ahol megértik
mért kék az álom
                         e fojtva-fojtott
                                                odva-szűk világon

                                                                     1957

Áprily Lajos: Sajó Sándor ravatalánál

    Búcsúztató beszéd 1933. február 4-én.

    A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy – Társaság búcsúszavait hozom Sajó Sándornak, a magyar irodalom új halottjának.

    Férfias erejű kézszorítása még itt kísért a kezünkben, szavai, melyekkel huszonnégy órával halála előtt a tehetség jogai mellett síkra szállott, még a fülünkbe csengenek. De kéziratban maradt utolsó versei már a posztumusz mű árvaságával néznek reánk s kíváncsian várják az idegen hangot, mely a Kisfaludy – Társaság holnapi díszülésén írójuk érces zöngéje nélkül fogja megszólaltatni.  

    A halál lezáró ereje összefoglaló pillantást ad az emlékezetnek s ez a pillantás az irodalmi veszteség fájdalmával végigszalad a költeményeken, melyek a nemes munkában töltött élet mozzanatait és állomásait hordozzák. Látja a lírai nosztalgia forrását, az elbocsátó, elvesztett és körüldédelgetett ipolysági földet egyéniségszínező tájaival és tájszólásával. Látja a selmecbányai nagy lelkesedésű diákot, akinek költői nyugtalanságát a legnagyobb selmeci diák, Petőfi lírai lobogása gyújtja és növeszti lánggá. Azután látja a vidéki élet meghittségéből a magyar élet egyetemességéig kiteljesedő lelket a nevelő és író kettős munkaterületén, a fiatalon nagyra nőtt szenvedélyt, mely Sajó Sándort tragikus népe szolgálatára mindkét arcvonalon végzetes szerelemmel elkötelezte.

    Ez a szenvedélyes nemzetszerelem a meghatározó vonása költészetének. Viharos esztendők jönnek és elhalványítják benne a régi lírikus szelídebb vonásait.

Márai Sándor: Credo /Quia absurdum/

Én hiszek egy teremtést, uram, az életemet, hiszem ezt. Hiszek egy rendelést, ezt az én rendelésemet, magamat. Hiszek egy világot és hiszek egy embert, kiket egymásnak adtál. Hiszem a költők fájdalmas csodálkozását, ezt a meglelést, hogy jöttem e létre, s e lét befogadott engem. Hiszem teremtett embereidet, uram, e boldog és édes éneket a vizek fölött. Hiszem a szomjas férfiak kutató boldogtalanságát, hiszem asszonyaid telt, harapós szerelmi idegességét s a mozdulat végtelen lágyságát, ahogy a csecsemőt érett mellük bimbójához emelik, és tikkadt homlokkal elhajolnak fölötte. Hiszem a tárgyak érett bölcsességét, uram, a vonalak betelt ősiségét, a színek izgalmas zúduló erejét, a szavak titokzatos igazságguzsalyozó hurkát, az öregedő emberek mohó szemlélődését, a szép kezeket és az állatok szemét. Hiszem az örökkévaló anyagtalan szép nemességét, a kényes macskák előkelőségét és a tengerek jóságát. Hiszem a jóságot, uram, és hiszem a filléres rosszaság izzadt, buja örömét. Hiszem a primitivitás gyöngéd, megszentelt tömjénillatát, a gaztettek vérszagát, az érzelmesek olcsó áhítatát. Hiszem felsőidet, uram, és hiszem évszakaid változó kedvét, hiszem világvárosi kokottjaid fehér inges rafinériáját és a pénz megnyugtató, leszűrt gőgjét. Hiszem az érett ember alázatosságát. Hiszem az osztályharcosok elrendelt sorbaállását, a délszaki növények önálló fűszeres formáit, a világerők csillagkergető, mély vonzását. Hiszem a végtelen szegénységet, és hiszem magamban a titokzatos hívőt, ki könnyes arcát feltartja rajzó csillagképeid felé, naivan. Hiszem az életemet, mit adtál nekem, hogy legyen, és nem veszed vissza többé. Hiszek egy életet, életet, életet, most és mindörökkön örökké.

1921. november 27.

Reviczky Gyula: Barabás Miklóshoz

Öregnek hívnak; de ne bánd, hogy az vagy!
Az istenek oly ifjúságot adtak,
Mely az időt túléli halhatatlan;
Él az ecsetben, hangban és a dalban.
Halandó ember csak a föld pora;
De a művészet meg nem hal soha!

Öregnek hívnak; de ne bánd, hogy az vagy!
Dicső napokról tud beszélni ajkad.
Midőn te ifjú voltál, drága néped
Áldásod korra, új eszmékre ébredt.
Boldognak mondalak, mert láthatád
Széchenyi, Vörösmarty korszakát.

S megértél többet is, nagyobbat is még!
Midőn a zászlót lobogtatva vitték
S felzúgott győzedelmes harci ének:
Irigylendő művész, ezt is megérted,
S e nagy idők számos nagy emberét
Te színről színre láttad, ismeréd.

Sajó Sándor: Bessenyei

A nyíregyházi szobor felavatására

Jössz ide népem, csöndes áldozatra,
Legyen hódolásod fölmagasztalás!
Előtted a költő büszke ércalakja, –
Érdemét keresve – messze múltba láss.
Édes magyar nyelven zengjen róla ének,
Ki e nyelvért küzdött, erről álmodott:
Zengő magyar szóra sírjában is éled
S szíve e szoborban újra feldobog!

Ércalja ha szólal, érckebel ha dobban,
Ünneplő szívünknek tán csodás lehet:
Csodás, hogy dalt zengett daltalan napokban
S a közöny fagyátul meg nem dermedett,
Mily lángoló érzés, mely még tettre lázad,
S mely saját magán győz, óh mily őserő!
Új hangot sugall az elnémult hazának
S lesz a magyar nyelvnek büszke hőse ő!

Messze idegenben éli a világot,
Asszonyok szemében délceg dalia;
Útjára hajolnak viruló virágok,
Módja vón közülük szakítania;
Érte verő szívvel, rá sugárzó szemmel
Igézve óhajtják mosolyát, szavát,
Ő csak egyet ölel forró szerelemmel:
Ezt az elhagyatott, bús magyar hazát…

vitéz Somogyvári Gyula: Halott legény istenvárása

Kovács Varga Áron
bément Szeredára,
kajlaszarvú két üszőjét
hajtotta vásárra.

Elől ment a jószág,
utána az Áron,
mögötte meg kilenc zsandár
lépked egysorjában.

Kilenc oláh zsandár
Öreg-erdő mellett,
csak elvette két üszőjét
a Varga-gyereknek.

Össze is kötözték,
árokba bédobták,
bajnétjukat a szívében
még meg is forgatták.

Delet harangoznak
csíki Szeredába’
s halott legény, véres legény
csak hever magába’.

Wass Albert: Gergely testvér

Pálos volt-e, vagy ferences? Ma már azt sem tudja senki. Hiszen nyomát csupán két írásos feljegyzés őrzi ebben a gyorsan változó emberi világban. Egyiket ott lelhetjük meg a mexikói állami múzeumban. Néhány elmosódott sor mindössze, amit a híres felfedező katona, Francisco Vasquez de Coronado íródeákja körmölt rá ura parancsára a „Feljegyző Számadások” 27. lapjára ilyen módon:

    „Ama Gergely testvért pedig tiszteletlen és makacs magaviselete miatt a csapat érdekében kiközösíteni kényszerültem, keresztényi cselekedetül engedélyezve számára egy herélt öszvért, két vizestömlőt és három napi élelmet, hogy hitványul el ne vesszen.”

    Írták volt ezt az Úrnak 1541. esztendejében, egy bivalybőr sátorban, valahol azon a vidéken, amit ma Új-Mexikónak neveznek.

    Nem nagyon messze onnan, a „Zuni” indiánok sziklás hegyei között áll a másik írott emlék. Magányos hegycsúcson, sziklából kifaragott óriási kereszt lábához vésve, hibás ó-spanyol nyelven:

    „Itt nyugszik Gregorio Hollósi, minden ember testvére, aki a sötétben élőkhöz világosságot hozott.”

    E két feljegyzés között egy nagyszerű magyar ember élete rejtőzök, de már csak úgy lehet összeszedni szálanként, zuniföldön. Tábortüzek mellett, szájról-szájra megőrzött, összekuszált mondák formájában. Három hetet töltöttem ennek a szűkszavú, hegyekbe húzódott indián törzsnek a szállásain, amit megtudtam, összegyűjtöttem s íme, tovább adom.

I. Rákóczy György levele – feleségének, Lórántffy Zsuzsannának

Segesvár, 1637. december 1.

    Az úr isten ő felsége, édesem, szent fiának érdeméjért minden idvösséges jó szerencsés egészséges hosszú élettel áldjon meg benneteket.
    Soha nem tudom, édesem, mire vélni, hogy ilyen ritkán láthatom leveledet, kin való búsulásomat látja az úr isten meg nem írhatom; ma 8 egész napja egy leveledet, egészségetek felől való híreken nem láttam sem hallottam; én gyakran tudósítlak, tőled is édesem azt várnám, kérlek édesem tudósíts gyakrabban, ne legyek sopánkodásban s gondolkodásban. Istennek hála már az rossz nátha tágulni kezdett rólam. Kemény János uramtól is az estve hozának levelet, ők jól vannak, Lupul mellől az ország nagyobb része elállott, Iván vajdát hívják a vajdaságra, kinek szerencséjét mi sem akarjuk megtartani. Reménységem az édesem, nem sokára hozzátok mehetek; adja isten lássunk mindnyájan szerencsés és egészséges állapotban benneteket.
    Amen. Datum Segesvár 1. die Decembris Anno 1637.
    Az te szerencsés urad
                                                                  Rákóczy György m. p.   

    Hírt újat ilyent írhatok, az elmúlt héten Kún Istvánné Vinczre ment volt lóháton, két pisztolya feltekerve, szablya az nyeregfőben, béllet süveg a fejében, abban medáj, előtte két vezeték ló, azon is pisztolyok, egyetlen egy asszonyember vagy leány nem volt vele, csak mind férfiak. Többet is írhatnék felőle, de másszorra hagyom.
    Külcím: Az én szerelmes atyámfiának, Lorántfi Susannának adassék ez levél.

Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [III. rész]

Ha mondjuk, hogy a regényes műalak nem válogat tárgyaiban, sőt új tartalmat is követel és megbír, ezt közönségesen arra értik, ha, eltérve a mitológiától, hazai dolgokat, természetet, történetet választ műtárgyul. Azonban e felfogás igen szűk, mert a tárgy semmi, ellenkezőleg minden a feldolgozás. Mégis oly népnél, mint a minő, föld és helyviszonyainkhoz képest, mi vagyunk, igen lényeges egyért: mert magunkat jobban ismérhetjük s ismérjük mint az idegent, s a hazaiságban minden tárgyat készen bírunk, következésképp nem kell küzdeni távolt idők, erkölcsök és szokások betanulásával, s az anyag annál könnyebben enged, annál könnyebben juthatunk vele és benne valódisághoz; másért: mert a nemzeti élet kap szilárdulást, erősödést általa; s ezt nem igen kell, a hazai történelem és főleg a jelen idő meggyőződései szerint, hosszasan mutogatni. Egyébiránt a költői képzelődés szabadon kifuthat az ó és új világ minden történeteire, távol országokra; sőt nagy költők, úgy látszik, nem igen gondoltak mindig a tárgy hazaiságával, hanem ellenben megtették azt, hogy idegen tárgyakba is hazai színt lehellettek, és római hősöket például angolosan jellemeztek, beszéltettek. E részben a műszép tudománya igen türelmes; nincs is sok mondani valója.
Hanem fődolog inkább, mert a művészet lelkét támadja meg, az új neme a tartalomnak, mely a regényes műalkotás szabadságánál fogva, és így az elv nevében és pajzsa alatt, tolakodik a művészet világába.

Németh László: Sylvester nyelvtana

    I.

    A tizenhatodik századdal foglalkozom. Megfogott s többet akarok tudni róla, mint amennyit tudok. Irdatlan bozót, hogy török utat belé?

    Irigylem azokat, akik, ha hasonló igényük támad, kortársaik összefoglaló munkáira bízhatják magukat. Ímé, a „Zeitgeist”, mondja ötszáz oldalon át a könyv s megjelöli a dokumentumokat, amelyekből ezt a „Zeitgeist”-et ellenőrizheted. Áttekinted a kort s azután mégy a részletekbe; ez a rendszeres munka, ez az a munka, amelyre képtelen vagyok.

    Az én szememben ezek a határozott jellegű, könyvbe préselt „korok” naiv koholmányok. A világ mindig sokkal bonyolultabb volt, mint utólag hitték: sztereotip jegyekkel helyettesítjük az elrohant életet. A magam kora éjjel-nappal ostromol üzeneteivel és tüneteivel, amióta élek, szenvedélyesen, erőltetem a figyelmet, hogy minél többet lássak belőle, s mégis mily keveset bontottam ki kezembe akadt szálaiból. De mit beszélek korról? Mily beláthatatlan szövevény egyetlen élő ember is! Hogy higgyek abban a korszellemben, amely egyszerűbb egyetlen élő ember szelleménél?

    Lemondtam a rendszeres tájékozódásról. Alázattal állok az ismeretlen elé. Úgy veszem a múltat, ahogy a jelent vettem. Mi volt nekem a jelen? Néhány tucat ember, akikben elmélyedtem.

Mikszáth Kálmán: Királyok vára, Visegrád

Ami most a «mandatum», az volt régenten a vár. Minden szegény ábrándozó fú álmaiban ott szerepelt végpontként a vár. A középkori karrierhez mintegy hozzátartozott, alacsony viskóból elindulni egy szál karddal s sok viszontagságok után egy várat szerezni.

    Pedig az nem volt éppen kis feladat, a királyt kivéve, kiről fel is maradt a közmondás: «Könnyű a királynak várat szerezni». A főurak, e hatalmas oligarchák, sokszor maguknak éltek, de okvetlenül a királynak haltak. A fiskus kezében sűrűn hullottak a várak, kivált hadjáratok idején, a kihalt nemzetségektől.

    Más ember fiának azonban nehezen ment a várszerzés, mert vagy építeni kellett, mint Bebek Máté uramnak, aki a XIII. században annyi pénzt talált a Krasznahorka alatti téren, hogy egyszerre hét várat épített belőle, vagy kapni kellett a királytól, vagy elvenni haddal olyantól, akinek van, vagy pedig beleházasodni valami várba.

    Ez utóbbi volt a legkönnyebb. Ezt csinálták az emberek, mióta a világ van, a legszívesebben. Még olyan hatalmas család is, mint a Habsburgok, házassággal szerezték országaikat s innen a találó mondás: «Bella gerant alii, tu felix Austria nube!» (Hadakozzanak mások, te szerencsés Ausztria házasodjál.)

Haáz Ferenc Rezső - Siklódi Pál: A lakodalmi prémes /vagy perémes/

Cipónagyságú kalácstésztát kerek cifraszélű cserépformába tesznek: a tetejére keresztbe három ágból font tésztafonatot illesztenek; a négy körcikkbe négy rózsát. A rózsa úgy készül, hogy vékonyra sirített tésztát félig bevagdalnak, aztán kígyószerűen összecsavarják, vigyázva, hogy a bevagdalt rész felül maradjon; így sütéskor szétnyílva: rózsa alakul. Ez a prémes alja.

    Következik a prémes-ág vagy prémes virága, rendesen meghántott szilva-, meggy- vagy kőrisfából. Egy 5–7 ágú gallyat ugyanazon tésztából becsavarnak kürtös-kalácsszerűen (néhol a végére rózsát vagy madarat is formálnak) és beteszik kemencébe sülni; külön az aljat, külön az ágat. Máshol parázs felett forgatják, míg szép pirosra sül. Sülés után az aljat kiveszik a formából és keresztbe tett fonatja közepébe beleszúrják a prémes-ágat. Ezt azután feldíszítik; csörögét, kakast (pattogatott tengerit) fűznek cérnára és ezekkel a füzérekkel az ágakat összehálózzák és színes papírszalagokkal is összekötözik. Az ágak végére virágcsokrokat kötnek, a középső ág végére pedig madarat csinálnak. Azután tésztából is, amit külön sütnek, húznak az ágakra. Nádszállal átszúrt diónagyságú tésztadarabokat sütnek meg bő zsírban s ezeket az apró lyukas fánkokat fűzik fel szorosan a lehántott ágakra. A madárnak a búzában található fényes fekete borsóból tesznek szemet. A tészta tetejét – még sütés előtt – cukros tojássárgájával kenik be, hogy szép színt kapjon.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [IV. rész]

Dicsértessél édes Jézusunk

1. Dicsértessél édes Jézusunk,
Szent nevedben útnak indulunk.
Uram Jézus, segíts utunkban,
Szűz Mária, légy oltalmunkra!

2. Jézusban lesz nagy bizodalmunk,
Hogy megadja mennyben jutalmunk,
Szűz Mária lesz a szószólónk,
Őrangyalunk a kalauzunk.

3. Szent válladra hajtjuk fejünket,
Kegyelmedbe fogadj bennünket!
Midőn lelkünk az ítéletre
Indul; vidd az örök életre!

Gyűjtötte Volly István

A boldog szűz Máriához

    Boldog Asszony anyánk,
    Régi nagy patrónánk,
    Nagy ínségben lévén
    Így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

    Nyisd fel az egeket
    Sok kiáltásunkra,
    Anyai palástod
    Fordítsd oltalmunkra!
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

    Kegyes szemeiddel
    Tekintsd meg népedet,
    Segéld meg áldásra
    Magyar nemzetedet!
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

    Mert sírnak, zokognak
    Árváknak szívei,
    Hazánk pusztulásán
    Özvegyek lelkei.
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

Sík Sándor: Cserkészinduló

Cserkész fel a fejjel, a harsona zeng,
Álljunk csatasorba vidáman!
Ránk vár a világ, ez a harc a mienk,
Katonái vagyunk valahányan!
Jó fegyverünk izmos karunk,
Égő szemük, s vidám dalunk,
Amerre nézünk, megterem
A győzelem, a győzelem!

Cserkész fel a fejjel, az óra közel!
Kel a magyar éjben a hajnal!
Most kell az erős kar, a férfiú mell,
Ezeréves acél akarattal!
Zúg, mint a harci trombita,
A Lomnic és a Hargita,
Értünk kiált, felénk süvölt,
Az ősi föld, a drága fold
!
Szabadba cserkész, a nap arcra nevet!
Ott pezsdül a friss, tüzes élet!
Járjuk be a mezőt meg a rengeteget,
Szabad ott a szabadban a lélek!
Hol szemben, szívben tiszta láng,
Az Isten arca néz le ránk.
Leheletén ott megterem,
Erő, szabadság, győzelem!

P. Horváth Endre: Árpádból

    Lél, a kürtviselő, másod virradatra jelente
Készületet. Zászlójok alá gyülekeznek az ifjak,
És ki-ki tisztében szégyenlene lenni utolsó.
Harsogja Lél ismét harmad hajnallaton: erre
Talpra kel a tábor. Középen a nemzeti zászló,
Mely a csirkadozó napnak fényétül elöntve
A még gyönge sugár rezgését visszalövelvén
Játszi töremeléssel pompázott. Állva közöttök
Így szólott Árpád: «A mennynek béke fölöttünk
Mely lebeg, új; harcos szittyák! a föld is alattunk
Új nékünk, de magyart tisztelt a hajdani korban.
Nemzeteket látunk, kihez még nem jöve semmi
Hír rólunk. Etelét tudják csak, hogy vala nálok
Ostora Istennek, kit imádván rettege fél föld.
Most oda költözetünk, hol az ő birodalma ragyogott,
Hol koronákat tört, s mint tetszék néki, viszontag
Osztogatott koronát! De ki vélheti, szittya leventék!
Nyílt öllel fogadásunkat? viadalmakat állnunk
Kell (nem is irtóznunk tőlök, kik hadra születtünk)
És győznünk. De vagyon mennybül mindenkor az áldás;
Építés, rontás nem függenek emberi kartul;
És mivel ősinktől jött ránk tisztelni az Istent
Minden kezdet előtt, a jámbor szeretet épen
Mi is tartsuk fönn.« Ezt mondván inte Taturnak.

Withalmi Muki kispap, honvédtüzér

Csinos kispap volt a váci szemináriumban s annyira nőies arcú, hogy mindenki leánynak nézte. A hazaszeretet heve őt is kiragadta a szent tudományok
csendes falai közül s 1848-ban, éppen 17 éves korában tüzér lett. Vácon a székesegyház előtti téren találkozott vele egykori tanára, Sántha Mihály. Withalmi egy töltött ágyún ült gyújtó kanóccal a kezében s oly bátran megülte azt a rettenetes érclovat, mintha együtt születtek s növekedtek volna. A fiatal tüzér megösmerte volt tanárját s örömtől kipirult arccal így kiáltott felé:
— Miska bácsi, úgy-e nem tudja, hogy tüzérmester vagyok ?
— Ha nem tudnám is, — válaszolt a szelíd lelkű tanár — látom kedves Mukim a szerszámról, mely világosan megmondja, hogy ki és mi vagy ? Isten éltessen
öcsém! A viszontlátásra!
Bátran és dicsőén végig küzdötte az egész szabadságharcot s így igen sok nagy csatában részt vett.

Cságoly Péterfia Béla: A száz éve szándékosan félremagyarázott Ady Endre

Legyenek mások vatesek, a nemzet prófétái,
a magasságok légtornászai!
/Babits Mihály/

Mint közismert, Ady Endre költészete, lírájának irányvonala halála előtt is erősen vitatott volt, melyet erősen befolyásolt a látnok-költő életvitele, egyénisége. Bár már száz éve temették el a legnagyobb magyar váteszt, még mindig félremagyarázzák, [jobbról is-balról is,]  nem értik meg mint embert, pláne nem értik meg költészetét. Hogy miért? A kultúrpolitika lehetőleg mellőzi a tananyagokból, mert Ady verseinek tanulságai, sírba tevésétől napjainkig –egyfajta eredendő bűnként, vádként, figyelmeztetésként – visszacsengenek a politikai és a közéletben, melyeket így, a „nagypolitika” szűklátókörű természeténél fogva nem szeret.
Érdekesség, hogy már halála után nyolc évvel napvilágot látott az első nagyobb lélegzetű elemzés a református Soli Deo Gloria Szövetség kiadója gondozásában, Makkai Sándor lelkész tollából.

Németh László: Az Ady-pör

I.

    Az író munkásságának esztétikai értéke szétválaszthatatlan próféciájának társadalmi súlyától, a kettő együtt ítélhető és ítélendő meg: semmi sem bizonyítja harsogóbb ékesszólással ezt a tételt, mint Ady Endre húsz esztendős pöre, mely úgyszólván az egész magyar közvéleményt fölzaklatta és lázban tartja s ismerve viszonyainkat, lázban is fogja tartani soká. Elképzelhetetlen, hogy egy tisztán esztétikai hatásokra törekvő író a közvélemény ilyen fölzúdulását válthatta volna ki s ilyen lelkes védőkre tehetett volna szert. Ady Endre egy pillanatig sem tartotta magát puszta szóbűvésznek, esztétikai élvezetek játékos csiholójának. Ő az Isten szörnyetege volt, aki csodaként zuhant a magyar élet tengerébe, új lírával, új magyarsággal, új életérzéssel. Szavai, állításai, sürgetései állásfoglalásra kényszerítettek mindenkit, aki magyar dolgokon gondolkozott. Nem lehetett őt számba nem venni s nem lehetett elfelejteni. Halála után nyolc évvel élénkebben foglalkoztatja a közvéleményt, mint valaha. A vérbeli magyarság tömegeit is táborokra osztja, sírjához fölvonulnak a világnézetek s elmondják vád- és védbeszédüket. A társadalmi és irodalmi szempont menthetetlenül összeforrt úgy a filippikákban, mint az apológiákban. Akik a társadalom ellenségének látják, elismerő szavakra nyügöződnek költeményei előtt. Akik az írót szeretnék megmenteni benne, a társadalmi gátlás gáncsit iparkodnak elhárítani a műveiből áradó szépség elől. Akárhogy nézzük: Ady Endre mozgásban tartja a magyar szellemet s garanciák vannak, hogy a körülötte támadt harc nem lankadhat el, míg megnyugtató megoldását meg nem találja.

Ady Endre: Egy harci Jézus-Mária

Néha úgy tör rám pogány módra
Ez a kicsi, magyar világ,
Hogy szinte én is elkiáltom
A régi Jézus-Máriát,
A harci Jézus-Máriát.

Mit vétettem és mit akarnak?
Hiszen én mindent elhagyok,
Dalt, életet és dicsőséget.
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.

Láttam én már delelő csordát
Vizetlen kútnál, szenvedőn.
Kiszáradok, én, bús forrás is,
De ne bántsák a szemfedőm,
Ne érintsék a szemfedőm.

Ady Endre: Magyar fa sorsa

Lelkemben a magyar fa
Lombjai esnek, hullnak:
Lombosan, virágosan,
Így kell, hogy elpusztuljak.

Hejh-hajh, Szilvániából,
Erdők helyéről jöttem:
Lomboztam ima helyett
S keveset könyörögtem.

Ontottam a virágot,
Virultam jóban-rosszban:
Mások gyümölcsösödtek,
Én mindig virágoztam.

Öreg vagyok s pogányul
Imát még most se mondok:
Hulljatok csak halálig
Magyar virágok s lombok.

József Attila: Ady emlékezete

- Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békitik a símák alattomba'
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költő,
dühödt markába rögöket szorít,
melléről égre libbent föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.
 
A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket űz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyűjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.
 
Teste a földé. Földmívesé lelke,
ezért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épít, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, -
eke hasit barázdát új húsában,
mert virágzás, mert élet és örök. 

1930. március 23.

Juhász Gyula: Fejfa 1919

Tavasz van újfent. Ady Endre fölött
Violák, rózsák, nárciszok éke nő
És forradalmas lelke napján
Érik vetésed, arany jövendő.
 
Tán jól van így ez. Szent szomorú szíve
Termő erőnek jobb ma rögök ölén,
Mint megszakadni néma kínban
Gyászmagyarok setesutaságán.
 
Mert dal, remény mind szörnyű korai volt,
Szép bánatunk, új harcunk errefele,
Korán kezdtünk csatázni, sírni
És kora sír a legilletőbb itt.
 
Tavasz van újfent. A bihari hegyek
Nem ekhózzák ma énekedet, Ady,
A Szajna partja erre küldte
Mostoha népeit Afrikábul.
 
Tavasz van újfent. Ó legyen is tavasz!
Viruljon asszony, orgona, fény, öröm,
Csak Ady Endre forró szívét
Födi - ó jaj - hűs, fekete föld már!

Móricz Zsigmond: Ady

Rettenetes elgondolni.
Meghamisíthatják
életed minden jelentését.
 
A kihullott karddal főbeverik
a kard kovácsát.
A visszahozott zászlót feltűzik
a döngetett vár fokán.
Nevedre, halott, rámumiázzák
stereotip frázisaikat.
 
Lélek, aki szállsz az űrben örökkön,
mit ír ma holttetemed mithikus póza?
Lélek, aki szállsz a lét fölött határtalan,
mit hagytál nyomot életünk nyomorán?
Lélek, aki szállsz idegeinkben,
mit lüktetsz mindig szíverünkön át?
 

Kersék János: Ha majd mindnyájan visszajönnek

Ha majd mindnyájan visszajönnek,
Sok béna kéz, sok csonka láb;
Fáradt, bús foglyok beköszönnek,
Itthon meghalni legalább:
A gyűlölet megenyhül akkor,
Az ellenség mind jó rokon;
Míg ünnepel egy boldogabb kor,
Eső, szél dúl a sírokon.

Ha majd mindnyájan visszajönnek,
Csók fed be minden sebhelyet:
Omolni fognak honfikönnyek
S virág virul a sír felett.
Sok tépett zászló, büszke rongyok,
Sok féltett kincs, ereklye, szent,
Miként bátran halálba rontott
Sok sápadt, véres regiment.

Ha majd mindnyájan visszajönnek,
S a magyar új kort ünnepel,
Romján a múltnak s vérözönnek
Új himnusz száll az égre fel:
Akik nem jönnek vissza többé,
Sok jó magyart, sok névtelent,
Kiket ellenség hantja föd bé,
Ünneplő nép, el ne feledd.

Rátkay László: Viharban

Viharban a tölgynek a dísze is száll, hull,
Minden nap egy város, nagy Magyarországrul
Szörnyű virághullás!
És nincs kard a kézbe, mely a hont megvédje,
Csak néma siratás.

Ezeréves fának lobogva elégni
Szilaj villámtűzben, melynek tüze égi,
Fenséges gyász-végzet…
De ha az gyújt orvul, aki tanyát koldul,
Ó, az bús enyészet!

Csitítgatom lelkem, ezer érvvel, okkal
Fent a nagy Istennel, lent hatalmasokkal
Perbe, hajh, ki szállhat…
De szívem szikrázva vadul veri rája:
Gyalázat, gyalázat!

Rémlik, borús éjbe, hőseink sírját nézve,
Mintha bús zsolozsmát sírna fel az égbe
Fejfáinknak ajka:
- Adj Teremtőnk éltet, mert azok, kik élnek
Mind meg vannak halva!

Vargha Gyula: Károlyi Mihály

Bennem haragtól ég a lélek,
Már-már a húrokon kezem;
Nagy átkokat zúgnék de félek,
Ha e gaz árulóhoz érek,
A lantomat beszennyezem.

Természetnek torz-alkotása,
Hogy röstelem kimondani;
Te, Belzebúb segítő társa,
Kinek csak egy a hivatása:
E nemzetet megrontani.

A sátán meglepé agyadban
Azt a silány kis agyvelőt,
És koponyádban láthatatlan,
Mint a sötét boszorkánykatlan
Üstjében, mérges pára főtt.

S ráfecsérelnéd a mérget arra,
Ki legnagyobb volt s legnemesb.
S mert oly erős volt főre, karra,
A vágy a szíved egyre marta,
Utadból őt, hogy eltehesd.