Diószeghy Dezső: Észak-Erdély üzen

Az északi része az anyához tért meg,
Csaba király népe újra szabad,
Egyvéres sikoltás most a másik része
És sír és vár a kínzó szolgaság alatt.
Nekünk örülni még mindig nem szabad.

A szél fájó sóhajtást hoz felénk a túlról,
Az őszi zápor meg égő könnyeket,
Az est mesél még sok magyar fiúról,
Akiknek Erdély földje adott életet.
Nekünk örülni még mindig nem lehet.

Homlokuk komor, mint Erdély magas bérce,
A lelkük bátor és hideg, mint a vas,
Szavuk keményen cseng, mint a sziklák érce,
Állanak szilárdan, mint az erdélyi havas
És várnak egyre a bús szolgaság alatt.

Minékünk örülni még mindig nem szabad,
Mert érezzük egyre fájó könnyetek,
De ígérjük, Erdélyre felkel még a nap
Úgy megyünk, mint mindent eltipró fergeteg.
Láncot leverve letöröljük könnyetek.

De nekünk addig örülni nem szabad.

Juhász Gyula: A békekötésre

Magyar Tiborc, világ árvája, pórja,
Nézz sírva és kacagva a nagyokra,
Kik becstelen kötéssel hámba fognak,
Hogy tested, lelked add el a pokolnak!

De azután töröld le könnyedet
És kacagásod jobb időkre tedd,
Úgy állj eléjük, mint a végitélet
Bús angyala, ki e világba tévedt:

- Urak, világnak gőgös urai,
Nem gyásznak napja nékem e mai,
Emlék, remény lelkemben úgy remeg,
Mint villámos viharban az egek!

Kardom letettem, várok, dacolok,
Az Isten él és a vén föld forog,
Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van
Bitang hódítók palotáiban.

Már reng a föld, már villámlik az ég,
Lesz itt ítélet, harag napja még
S világok romján, tűnt gazok felett
Én még hozsánnát énekelhetek!

Hozsánnát néked Istenem, te nagy,
Szabadság, aki lelkem lelke vagy
S magyarként és emberként - Üdv Neked! -
Élem tovább az örök életet!

1920

Mécs László: A bányafüttyös válasza

Boldogság-bánya volt Nagy-Magyarország,
s hogy beomlott a felvidéki tárna,
sötétben éltek magyar szívek, orcák,
a mélyben testvérekként tömörültek
s a bányafüttyösök napfényt fütyültek.

Húsz napja még csak, hogy napfényre jöttünk,
s kegyelmes úr, a magyar parlamentben
ön leckéztetve pálcát tört fölöttünk,
elhagyta ajkát a szörnyű badarság,
hogy magyarságunk csak Benes-magyarság.

Ha temetésen kántor torka zengi
becsuztatóját s félliterszám önti
a könnyet benne, nem tudhatja senki,
hogy mennyi benne hát a tiszta részvét.
A könnyekért mindég megkapja pénzét.

Kegyelmes úr, az ön magyar mivolta
kétségtelen, de nem tudjuk lemérni!
Míg magyarságát tósztokká dalolta,
barokkos cím- és ranguszály kisérte
és bársonyszék is csurrant-csöppent érte.

Mi magyarságunk, melyet úgy leintett,
mint a feltámadt Krisztus igazsága,
mezítelen világít: sebeinket
tapogathatja halk, kegyelmes ujja.
Rajtunk a Benes-szenny is allelujja!

Magyarságunkat csak kálváriával,
könnyektől áradt folyók zsoltárával,
cseh börtönökkel, júdások hadával,
anyák huszévnyi jajjával lehet csak
megmérni, aki mást mond, az fecseg csak.

Kegyelmes úr, pohárköszöntők hőse,
ezt üzeni a Felvidék regőse:
mint frontharcost harctéri fecsegések,
az ön magyarkodása minket untat
és felidézi golgotás utunkat.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

Téli szél a targallyakat fújja;
Mint az isten égre tartott ujja,
Mint megcsúfolt, kikacagott álom:
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették, s most véle nagyra vannak,
Törött véres kardját a magyarnak,
De míg minden nép a sírját ássa:
Van szava, hogy világgá kiáltsa.

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük gúzsbakötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadozó vérrel,
Idézve menny-pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

Kezünk, bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom,
Jöhetnek jövő századok, s megint
Csak »Recrudescunt« régi sebeink!

E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög,
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!

Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak,
Puha szívek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírba ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.

Fenyő madár, behavazott fákon,
Száraz haraszt, téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje:
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

1918. dec. 16.

Sajó Sándor: A magyar fiú éneke

Amikor én születtem
E csonka ország gyermekének,
Már szomorú volt itt az élet;
Csak nőttem, növekedtem
A nyomorúság kenyerén
S ez nem tejben, csak könnyben ázott, –
Apám ki tudja hol csatázott,
Anyám meg egyre sírt, szegény…
Tavasz jött s Húsvét, tél s Karácsony,
Számunkra gond a gond után:
Karácsonykor nem volt kalácsom,
Húsvétkor nem volt új ruhám…
Amikor én születtem,
Gyermeknek lenni hajh! nem volt öröm;
Úgy nőttem, növekedtem,
Mint árva fűszál porladó kövön…
Most már eszmélek, ó, most már megértem
Én nemzetemnek árvasorsát,
Tudom, mért volt oly bús a gyermekségem:
Azért, mert nincsen Magyarország!

A múltat már nem kérem számon,
Hogy búban nőttem, azt se bánom, –
De a jövendőt nem adom!
A süket lelkek még nem hallják,
Én hallom már az Isten hangját:
Én népem, segíts magadon!
Ős földünkön most úr a gazság,
De él az Isten s van igazság,
És az igazság: hatalom, –
Már jövendőkbe forr a vérem:
Most nincs hazám, de – úgy segéljen! –
Lesz még, mert visszafoglalom!

Sántha Károly: Ének

Dallama: Légy csendes szívvel.

Velünk az Isten! Miért sírnál
Reménység nélkül, óh, magyar?
Emelt fővel állj meg a sírnál,
Hogy az téged el nem takar.
Sírunk csak megvetésre ásva,
Múltnál is szebb virágozásra –
Velünk az Isten!

Velünk az Isten! Népek Atyja,
Te védtél tíz századon át;
Szent István a kezében tartja
A keresztet és koronát.
Napunk bár vált bús éjszakára,
Mi nézünk Mátyás csillagára –
Velünk az Isten!

Velünk az Isten! Föllegébül
A nagy Igazság felragyog,
S Árpád hazája újra épül,
Esküdjünk erre magyarok!
Zengjen az Ige szájrul-szájra,
Erős lelkekből égre szállva:
Velünk az Isten!

1920

Sík Sándor: Kiáltás Zrínyihez

Hej, magyar Délföld kőtorony-vitéze,
Hét-ország-nép közt fejjel óriás:
Balfátumú kor termett őr-magyarnak,
S balcsillagoktól vészes éjszakáján
Megtöretett, mártír Magyarországod
Most balzsamul idézi arcodat.

Téged idézünk, keserű nagyúr,
Mer a magyar jaj néked ismerős.
Mint a hegyes tőr, mely most minket öl,
Nagyszíveden is általszaggatott.
Te láttad a földönfutó magyar
Lappangva bújni sápadt asszonyával,
Magyar földről magyarabb táj felé.
Te láttad túlnan a magyar Murán
Az ellenség mohó farkasszemét
És hallottad pogány csizmák zuhogtát
Magyar kéz verte várak kőfalán.

Csáktornya termein dobogva jártál,
És elbolyongott üstökös szemed
Pogányoktól penészlő roncs hazádon.
Ültél a zengő pulpitus előtt
Szigetről írván döngő éneket,
De akkor is nehéz magyar kezed
A kard fején virrasztott szüntelen
És vártad, vártad a magyar napot.

Kiáltás voltál, tettek trombitája,
Az áfiumtúl tántorgó magyarnak
Öngyilkos nyugtát karddal verted el,
Megemelted vezéri homlokod,
S hadakat nemzett a véres magyar föld,
S kínzott melléből várak tornyosodtak.

szozattovabbacikkhez

Szathmáry István: Nagy lesz újra Magyarország!

Magyarország szent földjére
Nagy fekete gyász borul,
Meggyalázták, leigázták,
Széjjeltépték botorul.
Messzi földről néma váddal
Néz apáink sírja ránk:
Ezer évig a szabadság
Szent oltára volt hazánk.

Akinek a szíve, lelke
A házhoz hű maradt,
A Vág partján, Maros mentén
Ma csak könnyet s vért arat.
Hát a magyar vitézségnek
Mindörökre vége már?...
Zrínyi kardja merre villog?
Nagy Rákóczi merre jár?...

Ha magyar vagy, nyugtod addig
Élve, halva, nem lehet,
Míg bitorló dúlja, gyötri
Ősi, drága földedet.
Ezeréves dicsőségünk
Minden lapja arra int:
Ősi daccal, hősi karral,
Tépjük össze láncaink!

Ősi daccal, hősi karral
Fogjunk össze, magyarok,
S akkor a mi dicsőségünk
Napja újra fölragyog.
Friss virággal, kikelettel
Vár apáink sírja ránk:
Nagy lesz újra Magyarország,
Ezeréves, szép hazánk!...

vitéz Somogyvári Gyula: Gyújtogatás

Várom, hogy próféták járjanak köztünk
és felrázzák a beteg lelkeket.
Legyen a szavuk korbács suhogása,
szikrák, tűzesők szívekre-hullása
s a tanításuk: égő gyűlölet.
Várom, hogy próféták járjanak köztünk.

Várom, hogy pártunkra álljon az Isten
s ítéljen köztünk: kié ez a rög?
S hogy haragjának legyünk ostora,
cikázó villám, mely el nem ég soha,
mindaddig míg csak egy rabló hörög!
Várom, hogy pártunkra álljon az Isten.

Aztán jöhetnek a régi igék is:
a megbocsátás és a szeretet.
De amíg tart e szörnyűséges torna:
zarándokoljunk tűzért a pokolba
és gyújtsuk lángra a magyar lelkeket.
Aztán: jöhetnek a régi igék is…

1920. március

Füst Milán: Szózat a sírból…

Ne írj értünk anyánk,
E föld oly porhanyó,
E föld most is hazánk,
És benn’ nyugodni jó.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

Ne sírj értünk apánk,
Így elpihenni béke,
A szív mosolyog reánk,
Mert megküzdöttünk érte.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

Nem kis dolog volt, nem kenyér,
Nem haltunk meg az életér’.
Több volt ez annál: bús hazánk
Könyörgő szemmel néze ránk.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

Napfény deríti hát szemünk,
E túlvilági fényt nekünk
Egy lázas honnak árva népe
Borítá koporsónk fölébe.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

S ellenfelünk, gondold meg ezt.
Mi nem holtak vagyunk, de fény,
Mi láng vagyunk e földtekén
S öröktűz lesz e sírkereszt.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

1956. december 3.

Erdélyi József: Sértő Kálmán

Sértő Kámán, – te voltál a költő:
elszakadtál egészen a földtől;
sikerült is hamar megvénülnöd
és a földről a föld alá tűnnöd.

Harmincéves, vagy annyi sem voltál:
huszonkilenc, amikor megholtál;
három évvel Petőfit túlélted;
talpad, tudom, a szégyentől égett.

Mert te olyan büszke gyerek voltál:
nem arcodon, – talpadon pirultál;
szégyelled, hogy élsz, hogy élsz még mindig;
nem akartál jutni a harmincig.

Nem akartál, szerettél bár élni,
a haláltól oly sokáig félni.
Nem akartál: Sértő Kálmán voltál;
költő voltál, éltél avagy holtál…

Sértő Kálmán! Te szerettél engem.
Sértő Kálmán! Te gyűlöltél engem.
Szerettél, mert költőnek találtál.
Gyűlöltél, mert gyávának tartottál.

Költőnek, mert… Gyávának mert… Vége…
Sértő Kálmán! Te a magyar égre
nem homálynak, hanem fényes Napnak,
fogantattál Holdnak és csillagnak.

Az is lettél: Nap és Hold és csillag;
nem is vagy Te rabja sötét sírnak:
örökre szól a Te dicsőséged,
s aki él, csak rabod lehet Néked.

Aranyszóló, Stádium Sajtóvállalat, Budapest, 1944

Gombos Gyula: Egy költő halálára

Magyarországon, ha egy államtitkárnak, nem szólva miniszterről, enyhébb vakbéloperációja van, még a távirati iroda is naponta közli a jelentéseket egészségi állapotáról. De ugyanazon a Magyarországon egy költő, aki nemcsak az élő irodalomnak, de a mindenkorinak is feltétlenül maradandó értéke, vergődhet, pusztulhat és kimúlhat anélkül, hogy erről a közvélemény és a hivatalos kulturális tényező tudomást vennének; legfeljebb két-háromsoros apróbetűs hírben s az is csak a jobbszándékú lapokban.
    Sértő Kálmán az a költő, akit apróbetűs hírek közt észrevétlenül és nagyon komolytalanul parentáltak el, pedig az öt legjobb élő költőnk között feltétlenül helye volt. Maga ez az eset és Sártő Kálmán egész ügye, életével és halálával, hacsak egyszeri, személyi eset volna, akkor is felháborító lenne. De Sértő Kálmán nem egyszeri, kirívó eset, hanem jellegzetes kortünet. Halála és friss sírja nem arra indít bennünket, hogy emlékbeszédet mondjuk róla, megmutatva maradandó értékeit (minek is beszéljünk azoknak most, halála után, arról, hogy ki volt ő, akik míg élt, nem tudták megbecsülni), hanem egy újabb friss nyilallás bennünk, hogy arról beszéljünk, aminek Sértő Kálmán is csak áldozata: a tömeg és a lélek viszonyáról, a kultúra és a közösség viszonyáról és az értékelések végzetes ferdeségéről és anarchiájáról.
    Sértő Kálmán egész tragédiájának ez az alapja: a közösség, mint egyöntetű egész, lényegében más, mint a kultúra, amit legjobbjai teremtettek és napról-napra is tovább teremtenek.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Áldjon meg az Isten, Búzakóstolás, Legszebb halál

Sértő Kálmán:

Áldjon meg az Isten

Ritkán cselekedő Úristen áldjon meg
Parasztfajtám téged, aki sokat nyögtél.
Zsíros kalapodat félrebillentetted,
S káromkodtál inkább, minthogy könyörögtél.
Nézted a kék eget, lepöktél a porba,
Keresztet vetettél, súgólyukon gyóntál,
Bajuszt pödörgettél villám-születéskor,
S borzashajú, mafla ökörrel kínlódtál.
Áldjon meg az Isten minden elégséggel
És erődhöz illő, világosult ésszel.

Nem kértek ám tőled katonát a harcba,
Tudták az ilyet csak zászló alá vágni,
Megrokkant fiaid Bakonyba mehettek,
Vagy a nagyerdőbe mankókat csinálni…
Nem te hoztál törvényt, csak az adót vitted,
Megadóztatóid szétszórt asztalára,
S a Jézus sem mondta, hogy a búzát vigyed
Dicsértessékkel be a plébániára.
Áldjon meg az Isten minden elégséggel
És erődhöz illő, világosult ésszel.

Sokszor összesúgtál, hogy a kutya város
Nadrágos urai mind megdöglenének,
S földnél lustább dámák, ha az asszonyaid
Csücsökre kötözött bugyrot nem vinnének.
Ha egyszer kitartó henyélésnek adnád
Testedet-lelkedet boróka bokorban,
Visszakeltegető gazdáid jönnének,
Hogy megint csak marha legyél a járomban.
Áldjon meg az Isten minden elégséggel
És erődhöz illő, világosult ésszel.

Dózsa volt királyod s a nevét sem tudod,
Más kezét bámulod augusztus havában,
Virslit dugsz a sörbe és olvasót pengetsz
Celebráló mózsik gyertyás sátorában.
S hazamégy dünnyögni, nehogy elhanyagold
Bőgő barom mellett buta köhögésed.
Én a te ágyékod kiszakadt gyümölcse
Együgyű fejednek azt kívánom néked:
Áldjon meg az Isten minden elégséggel
És erődhöz illő, világosult ésszel.

1933

szozattovabbacikkhez

Juhász Géza: A fekete bojtár

sinka1Veres Péter mondja a parasztírókról: „nem szervesen a népből fejlődtünk, hanem az irodalmon keresztül jutottunk vissza hozzá”. Ne felejtsük ezt, különösen mikor Sinka István jelentőségéről van szó. Szabó Pált, sértő Kálmánt a katonaság tereli végképp a betű felé, Veres Pétert a szakszervezet neveli íróvá. Sinkának nincs semmi ilyen külső kerete, csak a könyvek. Segítségükkel verekszi át magát az ellenálló világon. Olyan méretű ez a harc, hogy egész költészetének egyik főmondanivalója marad. Újra meg újra ezt dolgozza föl: pályájának, kibontakozásának a történetét. Ma már nemcsak lírai vallomásokban, elbeszélésekben áll előttünk a sorsa, hanem önéletrajzában is.
Ez az önéletrajz, a Fekete bojtár vallomásai, merőben más világ, mint a Veres Péter Számadása. Az pontos évszámokkal tagolódik, világos, áttekinthető, mint egy tudományos mű. Sinka vallomásainak már a címe is mágikus, lírai; maga a könyv pedig szeszélyesen árad szét, akár a Tisza, előre-sejtet, vissza-utal, pörbe száll, ki-kifakad. Nem csak arról van itt szó, hogy Sinka más vérmérséklet. Más a világa is. Rögtön beköszöntőül azt beszéli el, mennyi megfoghatatlan dolog történt, mikor egy szalontai éjszakán megszületett. Két rongyos síró gyerek kéredzett be az anyjához. Enni kaptak, lefeküdtek. Éjjel újra megeredt a sírásuk, hol innen, hol onnan, de őket magukat nem lehetett megtalálni többé. Ez a névtelen, titokzatos sírás, amely kísértetiesen árad a sötétből, mindenünnen, ez a Sinka öröksége.
Veres Péter alkotása vakító nyári fény, Sinka költészetében mindig ott lappang az éjszaka: körülöleli a sugárzó eget, bele-belefuvall a kánikulai tikkadásba.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Halált küldött az éji rét, Időtlenség, Ilondi kaszások, Magyar vendégek

Sinka István:

Halált küldött az éji rét

Ebből a nagy magyar csendből
hova indulsz Szabó János?
Látom köszönget a szemed,
a szemed, a szép nagy álmos.

Két kezedet ide hajtod,
küzdő arcodat amoda
– Ugye te szép dongószájú
nem bántottak még így soha?

Ennyi bántás sohase ért,
ennyi bántás még az se volt,
amikor korgó hasaddal
csúfolódott a teli bolt.

Amikor a könnycseppedet
esti szél csókolta szét,
s amikor a hátad alá
halált küldött az éji rét.

Pedig ugye, hogy ringatott,
ágyad volt, ha fájt a semmi
– Szabó János, a te hazádban
Szabó Jánosnak nem jó lenni!

Ki kérdi: honnan eredtél?…
S még mondani is úgy fáj a szó,
hogy eltűnsz csak, mint pici forrás,
mint táj nélküli magyar folyó.

Házadat hű, nehéz kezek
építik már… nő a tető:
gyertya fénylik a lábodnál
ott szúnnyókál a temető.

1937

szozattovabbacikkhez

Zrínyi Kata levele férjének, Forgách Imrének

A levél írója, a dicsőséges nevű család női leszármazottja, a szigetvári hős, gróf Zrínyi Miklós leánya Kata leveléből csupa melegség, gyengédség és szerelem sugárzik, amely szép példája a nemes, tiszta és mélységes hitvesi szerelemnek… amely egy gyermekekkel áldott férjes asszonyszívből áradt.

*

    Az én holtomig való szolgálatomat ajánlom kegyelmednek, mint szerelmes szűvem én édes urának. Kívánok az Atya Úr Istentől az Christus által kegyelmednek kimondhatatlan sok jókat testünk és lelkünk szerént, kiben hogy velem egyetemben, én édes szerelmes uram, ő szent felsége kegyelmednek sok jó ideig megtartson, szent nevének tisztességére és nekünk idvességünkre, imádjuk ő szent felségét. Továbbá szerelmes én édes szívem uram, kegyelmednek azt írhatom, hogy az mi szerelmes gyermekeink, Istennek hála, mind békével vannak. Én édes szerelmes szívem uram, az szánat (a szánt) ím elküldöttem kegyelmednek, kérem szívem én édes szerelmes uram, hogy kegyelmed siessen haza. Én holnap várom kegyelmedet haza, ha kegyelmed nem jöhet holnap, bizon elég bánatban leszek. Ezvel ajánlom kegyelmednek az én holtomig való szolgálatomat és az én kegyelmedhez való tiszta szívből való szerelmedhez való tiszta szívből való szerelmemet, mint szerelmes szívem én édes lelkem uramnak.

    Az Úr Isten hozza kegyelmedet, szerelmes én édes uram, jó egészségben haza hamar és adja az Úr Isten, hogy láthassam kegyelmedet szerelmes én édes lelkem uram ugyan jó egészségben és boldog életben, kiben nagy sok jó ideig egyetemben a mennynek, földnek ura minket megtartson az ő áldott szerelmes szent fiának érdeméért – amen.

    Ez levél kelt Bychen (Bittsén) cseterteken estve felé öt órán 1572.

    A kegyelmed szolgáló leány és társa

                                                                          Zryny Kata

A májusfa

A májusfa vagy májfa a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke, akárcsak a zöldágjárás [http://www.szozat.org/index.php/emlekezet/tartalommutato/11344-volly-istvan-cigandi-majusjaras vagy
http://gepujsag.hu/arhext/szozatarh/showpage.php?pid=348]. Volt vidék, ahol egyszerűen csak felállította a legény szerelmese kapujában a fát, amit a leány boldogan vett tudomásul s ott hagyta a hónap végéig. A palóc vidéken a legények csak lerakták a fát a ház elejibe, a többi a leány
dolga volt. Ha szépen felékíti, az azt jelenti, tetszett neki a legény aki hozta, míg a magára hagyott vagy csak éppen feldíszített fa nem volt öröm a szerelmes ifjú számára. Itt-ott a májusfát nemcsak szépen felpántlikázták, hanem borosüvegeket is kötöttek rá. Szokásban volt a májusfa,
illetőleg az arra kötött kendők ellopása. Annak szégyen volt arra, aki nem őrizte meg, míg dicsőség azoknak, akik el tudták lopni. Bácskában egy hét múlva a legények leszedték a májusfáról a kendőket, szalagokat. Muzsikaszóval jelentek meg, aminek mulatság lett a vége. Az Alföldön a
legények versenymászást, vagy versenyfutást rendeztek a közös májusfa díszeiért s ezeket a nyertes szétosztotta a leányok között. Hont megyében a kendőket s a szalagokat puskával lövöldözték le úgy, hogy a legények kikiáltották annak a leánynak a nevét, akinek az ajándéktárgyát
lelőtték.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [III. rész]

Hogy a magyar népdaloknak mily rengeteg része vonatkozik a katonára s a katonaéletre, azt mindenki tudja, a ki legalább tíz-húsz népdalt ismer. Azt ellenben, hogy melyik népdal, mely időből való, általánosságban nehéz volna meghatározni. Némely örök emberi érzéseket kifejez népdal, azt hiszem, századokig is elél, sőt bizonyos változásokkal még tovább, szinte örökké. Hanem épen a katonadalok kora valamelyest mégis ellenőrizhet a katonai szervezetben időként beálló lényeges változások révén. Így például mindazok a katonadalok, melyekben keserű antimilitarisztikus
íz van, csak olyan időkben keletkezhettek, mikor a katonák túlnyomó részben idegenek voltak. Azok pedig, melyekben a besorozástól való félelem nyilatkozik meg, vagy a katonafogdosás régibb idejében vagy az általános hadkötelezettség behozatala óta keletkezhettek.

Megálljatok fiúk, fáradt vitézek…

Megálljatok fiú, fáradt vitézek,
Hazám felé csak még egyszer hadd nézzek.
Pihenjünk meg még egyszer a hantjain,
Ha vérrel nem segíthettünk bajain.

szozattovabbacikkhez

 

Kós Károly: Márton és György

mártonésgyörgyA vallás megalapítása és az egyház szervezetének első nehány századbeli megalapozása és kiformálása óta a nyugati keresztény világ első, igazán mélyreható, lelkeket átformáló, új világot, új szellemet vajúdó reneszánszának termékenyülő, fogamzó időszaka a XIV. század. Európai földi világunk munkálását is akkor érlelte oda az Idő, hogy ebbe a megmunkált és megtrágyázott földbe bevethette immár a magot, melyből a XV. században kisarjadt az új, alapjában más világ, a maga új, a régitől merőben különböző emberével: mai Európánk, sőt mai világunk és mai emberünk egyenes őse.

    A keresztény Európának és emberének ezt az első, igazi forradalmát nem jelezte előre semmiféle szembetűnő, külsőségesen észrevehető esemény, emberi cselekedet, vagy éppen isteni csoda. Sőt. Mindenütt, minden téren a megnyugvás, a megállapodás kétségtelen jelei. A kora középkor európai népmozgalmai régen nyugvópontra jutottak; a népvándorlást Európa elfelejtette.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Kőhalom

KőhalomA Homoród völgyéből emelkedik ki az a bazalthegy, melyen Kőhalom vára áll, nem messze Brassótól.

    Nem volt sohasem amolyan parádés vár, hol kevély várurak székeltek volna. Nagy ősök arcképei soha sem függtek a falakon, büszke címereknek, száz csatatérről összehordott kopjáknak, pajzsoknak semmi nyoma sincs itt.

    Ez a vár nem épült dölyfös vakmerő olygarcha számára, hanem egy szegény ügyefogyott emberke építette a maga részére.

    S ennek a neve Ijedelem.

    (Látszik ebből is, hogy már közel járunk Brassóhoz!)

    Kőhalom helységének német lakói emelték Kőhalom várt közköltségen, hogy veszedelmek idején legyen hova menekülniök, hogy odaküldhessék asszonyaikat, gyermekeiket, ha baj van. S baj ugyan elég volt mindig a kies Erdélyországban.

szozattovabbacikkhez

Bán Aladár: A Szeplőtelenhez

Évezredek komor felhőin által
Mi fény áradt szét pirkadat gyanánt?
Az égbenjárók boldog ámulással
Köszönték a magasztos látományt.
Kétségb’esés termett a hosszú éjben,
Csak a jók csüggtek egy édes reményen
Várván az órát amely jönni fog,
Midőn a hajnal fénye fölragyog.

És jött a hajnal: hűvös, mint az álom,
Szép, mint a feslő rózsa bíbora,
Harmat pihent a szomjazó virágon,
Megzendült a madarak tábora.
Derű, melegség szállt a földre ismét,
Elűzve a fagyasztó éj sötétjét,
Beváltva már a százados remény:
Mindenfelé virulás, égi fény…

Te voltál a Hajnal, mely tündökölve
Kikeltél a sötét ég boltira
S lehoztad a Napot a puszta földre,
Üdvösségünknek anyja: Mária!
Jöttödre mély, zsibbasztó dermedésből
Fölébredt halálos szenderéből
Az édent vesztett ember s újra él:
Te általad munkál, hisz és remél!

szozattovabbacikkhez

Szenczi Molnár Albert: 90 zsoltár

Te benned bíztunk eleitől fogva,
Utam téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz miden időben.

Az embereket te meghagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Legyetek porrá, kik porból lettetek!
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása,
És egy éjnek rövid vigyázása.

Kimúlni hagyod őket oly hirtelen,
Mint az álom, mely elmúlik azonnal,
Mihelyt az ember felserken álmából,
Á mint a zöld füvecske a mezőben,
A mely nagy hamarsággal elhervad,
Reggel virágzik s estve megszárad.

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Májusfák

Hajnalban állnak már vitézül,
szökik az égről a felhő,
haragos fejükön vigyázva
szallagot ingat a szellő.

Ünnepi ruhádat vedd elő,
danolhatsz, fütyülhetsz békén,
rögökön kapavas ne csengjen,
gyáron se füstöl a kémény.

Mióta a mezők nyugodtak,
s nem ragyog fű között töltény,
azóta viruló ünnep ez,
minekünk eleven törvény.

Pernyévé égett a papiros,
amire tilalmat írtak,
májusfát magasat állítunk,
szegfűink szabadon nyílnak.

Májusfák suhogják magasan
az ember szabadult kedvét,
tövükben a táncot ne járják
sarkantyús csizmájú medvék.

Iváni Rella: Madonnák

Járnak-kelnek. Utca, villamos,
köznapiság szép fenségeként,
szemük ezer fénytől aranyos,
s ölükben a felség:
a Gyermek.

Járnak-kelnek. Dolci képein
élnek örökké ezek az arcok,
merengnek a menny szépségein
s ölükben a felség:
a Gyermek.

1940

Petrovics Pál: Ki a nő?

Leány? – Még nem nő! Azzá fejledez,
Lehet belőle nő, szép, jó, helyes.

Asszony? – Még ez se nő! Azzá lehet,
Ha mi hiányzik, annak ad helyet.

Anya? – Igazi nő! Tökéletes.
Nővé avatja, - ki?
Az a kis valaki,
Aki szíve alatt nő, nő, repes!...

1940

Pósa Lajos: Kis kunyhóba vágyom...

Kis kunyhóba vágyom
A Balog partjára,
Öreg édes anyám
Reszkető karjába.

Nem tudok én sehol,
Csak ott megpihenni,
Fájó szívem’ oda
Jól esik temetni.

Az a gyönge két kar
Az én menedékem,
Üldöző világtól
Megvédelmez engem.

Pedig egy gallyat is
Alig bír letörni -
Egyebet se tud: csak
Ölelni, ölelni!

1888

Temesváry Kriszta: Anyám!

Hetek óta sikoltok így, szörnyű fekete veremben,
Anyám mi van veled, bajod van édes, érzem,
nem jönnek gömbölyűfejű hírhozó galambocskáid,
betűid s én bánatban, jajban élek.
Szeretnélek szívemhez szorítani s megvédeni téged,
mint kisgyermeket a nagy s szólni: szép vagy s ifjú édes
Anyám, Asszonyom, nékem most is az vagy, te örökké elnyomott, drága,
és nem felejthetem tizennyolc éved,
őzszerű édes lányságod, mert én vagyok elsőd,
én még álmaidból hajtottam s bimbós szíveden fakadtam,
óh, nyugtasd meg szívem s küldd el jóhírrel galambocskáid.

1937

Zilahy Lajos: Levél édesanyámhoz

– Ó mondd, anyám,
Az őszi esték hosszú bús magányán
Fonod-e még a gond sötét rokkáján
Az éjfekete fonalat?

Fiad, ki messze
Nyirkos, sötétlő várfalakba zárva
Egy boldog óra szent ütését várja,
Tehozzád írja verseit.
Őrizd meg őket.
Sorsunk sötéten int a messzeségből,
Most annyi csillag hullong le az égről…
Vajon az enyém merre száll?

– Nézd, alkonyat van,
Az udvaron már takarodót fújtak
És apró sárga gyertyalángok gyúltak
A sok katonaládán.

Mindenki ír.
– Mennyi levél a láda fedelen!
Előveszem hát én is levelem
És elborongva ítom:
– Ma szerda van,
Holnap csütörtök, – aztán indulunk,
Még nem tudni, hogy merre visz utunk,
– Lehet, hogy Napkeletre.

– Ma szerda van,
Holnap csütörtök, – péntek… szombat…
Az őszi szélben trombiták dalolnak…
– Gondolsz-e rám anyám?

Bán Aladár: Dóm és madár

Az égbelátó büszke dómok
Állnak mogorván, szótlanul,
Míg lábaikhoz elhagyottak,
Szorongatottak könnye hull.

Egy kis madár, mely énekével
Megenyhít egy-egy szenvedőt,
Értékesebb száz drága dómnál,
És kedvesebb az Úr előtt.

1895

Berda József: Sóhajtozó fák

A fák, a fák, elátkozott testvéreink, égnek
nyújtóznak teli vággyal, mint a némák
beszédes szeme, vagy türelmetlenül hadonászó
karja, s míg levelüket halk sóhajra csókolja
a szél, vagy sírásra nyőgeti a közel zivatar;
- tán arra gondolnak, hallja-e leláncolt
lelkük titokzatos énekét a vándor, ki fáradt
tagjaival kinyújtózván, a hűs árnyékba heveredik
édes elszenderülésre...

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf