Ferke Ágost: Jó az Isten…

Jó az Isten: megmaradtam.
Csoda történt! – suttogják az orvosok.
S ráfogja a kedves-testvér,
Mert zsebemben feszületet hordozok.
Én nem tudom, nem kutatom,
Úgy történt-e, vagy talán csak képzelem,
De egyszerre felüdültem,
Mikor mondták, hogy miénk a győzelem.

No, azért még nem vagyok jól…
Ezt a sebet ugyan ki nem heverem!
Nem akarlak rémíteni:
De más írja tollba mondott levelem.
S nem kapok fel többé, lelkem,
A prüszkölő, ficánkoló „Ravaszra”
De azért az eke után
Elballagok fél-lábbal is tavaszra.

Majd a többit ti végzitek!...
Azért tűrtem éhséget és hideget,
Azért váltam nyomorékká:
Hogy épségben megtartsalak titeket!
Nyisd ki csak a kaput bátran,
Ha zörget egy fehérhajú idegen;
Odabenn majd ráismertek:
Én jöttem meg – bottal, bénán, betegen.

                           1918

Juhász Gyula: Szegény katona

Tizennégy őszén árokban hevert,
A háborúnak vérpiros sarában,
Fázott, ázott és éhezett
Szegény hazátlan.
 
Tizenöt őszén kórházban feküdt,
Bíbor sebekkel égő szörnyű lázban,
A férges ágyon egyedül,
Szegény hazátlan.
 
Tizenhat őszén új árokba hullt,
Mint őszirózsa temető porában,
Fölötte varjak hada húz,
Szegény hazátlan!
 
Tizenhét őszén fogságba került
És bandukolt rab légiók sorában,
Idegenek közt egyedül,
Szegény hazátlan.
 
Tizennyolc őszén forradalmi szél
Hazasodorta és ő büszke lázban
Érezte, most a nép itél
S ő nem hazátlan!
 
Tizenkilenc őszén börtönben ült,
Fagyos szelek fütyültek a világban.
Fölötte zúg ítéletül,
Hogy ő hazátlan!

Szalay Mihály: Az eltűnt özvegye

Kicsi fiát fölvéve ölébe
Ki-kifordul a postás elébe,
Fakó arccal, fáradtan, búsan szól:
Ugye, most sincs szegény jó uramtól?

Nincsen attól se tegnap, se holnap;
(Nincs mit írni a csöndes halottnak.)
Nem is vár már, s ha a postást látja,
Könnyezve néz árva kis fiára.

Édesanyám, ugye apám rossz már,
Soká harcol messze az orosznál.
Mástól csak jön az a piros kártya,
Meg maga is egy kis szabadságra.

Nem rossz, fiam, csitítgatja sírva;
Jönne apád, szívesen is írna;
De oly helyre van szegény beosztva,
Nem jön onnan se vonat, se posta.

                             1918

Czuczor Gergely: A huszár

Szép gazdasszony, van-e ebéd?
»Van bizony.«
Lesz-e puhára vetett ágy?
»Lesz bizony.«
Jaj galambom, eszem a szép
Ajkadat,
Itt maradok, nem megyek egy
Tapodtat.

Gazda, van-e zab a lónak?
»Nincs biz’ ott.«
Van-e széna a tartóban?
»Nincs biz’ ott.«
Menjünk lovam, meg nem él itt
A huszár;
De azért a szép asszonyért
Mégis kár!

huszarfestmeny

Lovik Károly: Görgey és Benedek

Vannak férfiak, akiknek mintha a térből és az időből nem lenne elég az, amit nekik koruk adhat, akik átélik magukat a következő generációk testi és lelki világába; akiknek az idő és a tér egy darab egy darab folytonosság, amelynek messze van, vagy egyáltalán nincsen földi határa. Görgey és Benedek is azok közé tartoznak, akiket egy, sőt két emberöltő sem tudott megemészteni, akik ma is éppen olyan frissen élnek a köztudatban, mint tulajdonképpeni működésük idejében. Alakjukat még mindig nem tudtuk kiválasztani a körülöttük lezajlott eseményekből, a történelmi igazság még nem tudott teljesen megbirkózni a föladattal, hogy kijelölje nekik azt a polcot, amelyre tevékenységükkel rászolgáltak. Ehhez hozzá járult, hogy a rájuk vonatkozó adatokat nem ösmerjük egészökben, részben sohase is fogjuk megösmerni. A Görgey Artúrra vonatkozó közlések nagyrésze még elzárva hever; Benedek pedig megsemmisítette azokat az írásokat, amelyek élete legérdekesebb részére, az 1866-os hadjáratra vonatkoznak. A fantáziának így tág tere van a játékra, és a fantázia furcsa láng, mentől kevesebb az anyagi tápláléka, annál magasabbra csap. A nagy kérdés az marad: vajon, ha egyszer emberi kíváncsiságunk kielégítődhetne, és megkanók mindazokat az alkatrészeket, amelyekből Görgey és Benedek alakját történeti geometriával megszerkeszthetjük, nagyobbak vagy kisebbek lesznek-e e férfiak, mint ma, éppen úgy fognak-e érdekelni bennünket, mint most, kielégítik-e megfogható alakjukkal azt a mértéket, amelyet ma csak az alakjuk körvonalaira alkalmazhatunk?

szozattovabbacikkhez

Sárosi Gyula: A vén huszár

Gondolkodva ballagdogál
Árokháton a vén huszár.
Rongy a dolmány, rongy a mente,
öreghuszárBajuszát mégis kikente.
Kopott nadrág, lyukas kalap,
Átkandikál rajta a nap.
Bocskor is van, de nincs talpa,
A vén huszár mégis nyalka.
Hátán egy rongyos tarisznya,
Üres az is, semmi haszna –

Aztán a torka is száradt
Éhezik is, el is fáradt…
Hányszor mondták neki: »Apám!
Riktolja be kend paripám.«
Több ott a ló, mint kellene,
Most gyalog jár szegény feje.
Körültekintget, meg-megáll
S megint odább ballagdogál –
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha paripája megvolna.

Szép lányokkal találkozik,
Rájok néz és fohászkodik –
Mit ér a télnek a virág?
Fagyos éjnek a holdvilág?
A fény a gyászt megmutatja,
De fagyát el nem oszlatja.
Messziről jött a vidékre,
Alig ismer rá e népre.
Mért is vágyott vissza lelke,
Midőn nincsen háza, telke?
Gond és bánat a jószága,
Odamaradt ifjúsága:
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha ifjúsága megvolna.

szozattovabbacikkhez

Móricz Zsigmond: A gyermek hadnagy

        /Érzések Erdély kapujában/

A gyermek az ősi házba,
öreg szülői kedves köribe,
hol a diófa lombja bókol,
hol a mogyorós mókusa libeg,
hol szűzvirágok koszorúja int:
siet, jön, vágyik,
az ősi lelkek édes otthonába.

Oh régi századok!
évezredek!
Atilla dörgő lovai!
hunok sistergő nyilai!
Csaba csillagtipró,
ragyogó, lobogó tündérhadai!
Itt villog a lengő sátrak
s bozótos paripák tüze:
a hegyek kövein, a bércek erdein,
s égnek a fényjelek
a bánatos Ma ködein át…

Ködök, ködök,
titokzatos mélységűek
feküdtek a hegyek, völgyek,
a kopár ősz kapuján,
mikor a gyermek szeme
mohón keresi
a távoli határokat.
Ködök, ködök
s az őszi nap
mint ezüst tükrön
önfényét veri.

szozattovabbacikkhez

Bognár György: Revíziós dal

Testünket széttépték, lelkünk megalázták,
Ezeréves múltunk rútul meggyalázták;
Trianonban élve eltemettek minket,
Sóval hintették be égő sebeinket…
Lázadó panaszunk szól a nagyvilágnak:
Igazságot Magyarországnak!

Édes szabadságot milljó rabmagyarnak,
Kik idegen földben másként elhervadnak,
Miként a virágok… De szent akaratban
Sajgó szívünk lüktet egyre szilajabban,
Meddig tart még, meddig e szörnyű, nagy átok?
Igazságot Magyarországnak!

Eltűnt a régi s lett helyette új térkép…
De a határokat gyűlöletből mérték,
Nem hallgattak a szent igazság szavára
S önző érdekből nőtt hazánk új határa…
Ez örök mementó küldjük a bíráknak,
Igazságot Magyarországnak!

Erős a mi hitünk! És velünk az Isten!
És minekünk égőbb, forróbb vágyunk nincsen;
Aki magyar, többet nem kérhet magának,
Ezeréves, ősi, dicső szép hazánknak.
E két szót zokogjuk a föld s égvilágnak:
Igazságot Magyarországnak!

Sajó Sándor: Add nekem…, Szülőföldem dalos tája, Vén legény dala

Sajó Sándor:

Add nekem…

Add nekem e kis fényképet,
Arczod mását add nekem,
Búnak, kéklő messzeségnek
Enyhítője hadd legyen.

Olyan édes lesz ez emlék
Bús magányom percziben;
Álmodozva, hogy szeretsz még
Hadd remegjen meg szívem;

Hadd higyjem, hogy aki voltál
Az léssz mindig énnekem,
Hogy hűséged tiszta oltár
S bájad győz az éveken.

Gyönyör, bánat, ifjú vágyak
Lobogtassák lelkemet:
S ősszel is még, bús napokban
Én tavaszról álmodozzam,
S síromig szeresselek.

                     1892

szozattovabbacikkhez

Fáy Ferenc: Rabság

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab
a kővé dermedt arcok ketrecében,
hol ujjad ágán mézgás rügy fakad
s gubancos szőröd lombja leng a szélben.

Fogára tűz az éj és fojt a nap,
s amíg szemedben fészket rak a szégyen,
te ott rágódsz a porban egy falat
gyerek-vetette emberi beszéden.

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab,
s nem látsz tovább az ember-szabta résen.
Vess bukfencet! – hogy minden szenvedésen

s ütésen át is ámíthasd magad,
hogy így vagy boldog, s rácsokkal-szabad
csöpp dolgaid közt Isten is megértsen.

Gömöri György: Emléksorok egy áldozatról

N. I. emlékének

Utca nem őrzi nevét, mosolya is már fakulóban
régi felvételeken, s bár vannak még, akik érzik
kézszorítás-melegét, a idézik utolsó,
hátrahagyott szavait, az újonnan születettnek
ő már csak adalék, túl egyszerű, köznapi két név.
Meg kellett halnia: így kívánta a százcselű végzet.
Sértett démonok engesztelésére vére kiomlott –
s kellett a test a habarcsba, az alapozásba, amelyre
s relatív jólét csálé Dévavára fölépült.
(Ingatag falain, aki látja, olvashatja az írást:
„KAPARJ KURTA; NE SZÓL SZÁM, S NEM FÁJ A FEJÜNK.”)
Utca nem őrzi nevét, s aki szólna ma róla, csak így szól:
nem e világra való volt ennyi naiv bizalom.
Él mégis, túl szavakon, most és minden időben,
mindig, míg valahol pár magyar összehajol.

Kannás Alajos: A bálvány

Röpcédulákkal
elfutott a szél
a béna gyárak
dermedt gépeinél
jelentkeznek a megpörkölt kezek
a harcos éjeket
megalvadt nappalok takarják
pincét s a kertek alját
új Bach-huszárok áskálják kutatva
de csizmáiba fel a talpazatra
már sohasem léphet vissza
a bálvány

Duma-István András: Erdély megszólalása

Turcsány Péternek a Duna mentébe

A fejér tenger beborított,
Mint halottat, úgy eltakart,
Csak kutya hallik, ki ugatott.
Ki még szeretetből se mart.

Fent égen ragyognak csillagok.
A testvérekkel beszélni.
E fejér tenger szép vászanyán.
Ma megszólalnak hallottan.

Se sátram nincsen, se pokrócom,
A szép szigeten megnyugszom.
A fejér tenger virágait ma hallhatom.
E fekete szép csillagfényeket látom.

A tenger felett szép virágok
Az estében is csillognak.
És érzéseim, mint megállnak.
Gyönyörködöm, amit hallok.

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: Dante a pokolban

– Ez az ember járt a Pokolban –
Suttogták a háta mögött
S elképzeltek körötte sok
Füstölgő torkú ördögöt.

Kések között, megmérgezetten
Feküdni műtő-asztalon,
Míg a professzor halkan mondja:
Istennél minden hatalom.

Ez is pokol, a poklok pokla,
Mert tűz a szörnyű szenvedés,
Mikor a méreg egyre rombol
S naponta húsba metsz a kés.

Eretnek nem vagyok. De érzem,
Hogy kések, mérgek közt, bomoltan
Azért bírjuk a kínt, mert Isten
Jelen van itt is, e pokolban.

Komjáthy Jenő: Schopenhauer

Világbölcs! fényes, fönti szellem! üdvözöllek.
Oh, hogy szomjam te nagy szívedből olthatom!
Mélyítő mélyein a nagy világtükörnek
Jártál te mester! s én követlek szabadon.
Bár az „örök világszem” megtörött szemedben,
Elméd a titkok szívéig hatolt.
Költő s tudós! Lant volt a próza láz kezedben,
A bölcselem meg égi líra volt.

Világbölcs! értelek, csodállak és szeretlek.
Átérezem, mitől a szíved vérezett;
A mély iszonytól szívem minden izma reszket,
Mely átaljárta s megdöbbenté szívedet.
A létiszony, a nagy talány, a vérkövesztő,
Embervelőre éhes síri rém
Már engem is gyötört; véreztem én is metsző
S kővé meredtem zord tekintetén.

Igazság volt csupán szíved izzó szerelme
S nem kereséd, világos-e az vagy sötét.
Sötét igazság hirdetője, fényes elme,
Ki Mája fátyolát előttünk felfödéd!
Mily zordon és komor tan! Mégis mily világos!
E gyászos tanban mennyi a vigasz!
Kegyetlen bár az istennő, akit imádasz:
Igaz, tehát szép – és szép, mert igaz.

shoppenhauer

szozattovabbacikkhez

Bartók Béla levele – Jurkovics Irmynek

A Jurkovics lányok művelt társasági hölgyek voltak, az egyikbe Bartók beleszeretett. Jurkovicsék vidéken laktak, de gyakran megfordultak Pesten, és ilyenkor a fiatalok együtt lehettek. Bartók egyik levelében említi, hogy „mostanában sokat lumpolok!!, mert itt vannak a Jurkovics lányok!”

1905. augusztus 15.

Párizs, 18. Rue Clément-Marot.

 

Kedves Irmyke.

 

    Csakhogy végre békességben vagyok!

    Oly rengeteg sok munkát adott a Rubinstein-pályázatra való előkészület; s mindhiába! A zeneszerzői díjra 5-en konkuráltunk, s többi 4 alak munkái középszerűen alul, az enyém a középszerűen felül volt, ezrét a rendszerető jury-tagok, kik az „arany középútról” szóló közmondásnak hódolnak, nem adták ki a díjat senkinek sem.

    A zongora díjat Backhaus angol zongorista nyerte el, a ki tényleg szépen játszik. Dühöngök! Mert annyi fölösleges munkát kívántak a pályázathoz (pl. az összes beküldött pályamunkákat 2 példányban, pedig a 2. példányt meg sem nézték a jury-tagok), no és most ilyen eredményre nem számítottam. Legfeljebb arra, hogy más műveit jobbnak mondják, s annak ítélik oda a díjat. Egy vigasztal, hogy így legalább eljutottam Párizsba, ebbe az isteni istentelen városba. Nem lehet leírni, csak látni kell, mennyi szép, mily szép dolgok vannak itt, a világ középpontjában. Mekkora művészettel épült Párizs! Micsoda ehhez képest Bécs, Berlin! (Budapesttől még sokat remélek, eltekintve a pótolhatatlan régi műemlékek hiányától.) Nos talán ha még alaposabban merültem Párizs tanulmányozásába, bővebben fogok e sok mindenről írni.

szozattovabbacikkhez

Balaton László: Plánder Ferenc, Göcsej első ismertetője

Plander20180724 145857A Göcseji Falumúzeum jelképén, a Hencz György-féle vízimalom falán Zala megye úttörő néprajzkutatóinak neveit olvashatjuk, köztük Plánder Ferencét is. Plánder Ferenc 1796. január 5-én született Kiskanizsán, és 1867. március 5-én hunyt el Nován. Szülei: Plánder István és Káposzta Julianna. Ősei 1711 és 1720 között költöztek Kiskanizsára. Nevüket először Plandelnek, később Plandlnak, végül Plándernek írták. Az 1770-es években több Plánder családot írtak össze, ezek többnyire jómódú, 2-4 ökrös gazdák voltak. Plánder Ferenc édesapja azonban nem volt önálló gazda, valószínűleg egyik módosabb gazdának  vele egykenyéren élő fia lehetett. Plánder Ferencnek egy testvére született 1793-ban. A Plánderek közül többen is kísérletezték tanulással, ahogy Ferenc is: 1807-től 1812-ig a nagykanizsai piarista gimnáziumba járt.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: A magyar népdalok [XII. rész]

IV. Sokat mellőztem eddig nem szívesen, csakhogy maradjon hely az itt következőkre is. Értem a nyelv használatát és költői kezelését. Ha előlegesen gondoskodunk, hogy a népdalok vidéki szóejtések szerint gyűjtessenek és adassanak, most szép kincset tudnánk összehalmozni a nép nyelvéből, mely azért nagy fontosságú, mert régibb az írói nyelvnél, és sok tekintetben lehetne hozzá folyamodni eligazolásul1.

    Lelünk a népi nyelvben sok olyat, mi a mívelt nyelvtudomány nem javasol, vagy nem tanít, de miből okszerű bírálattal mehet be valami az írói nyelvbe, legalább itt, hol éppen jellemzés miatt szükségesek a népi formák. E sajátságok egy részről a hajlítás és ragozásban történnek, más részről pedig a kihagyásokban vagy ezzel ellenkezőleg a szaporításokban.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Fogaras

fogaras106A hagyomány szerint Apor László vajda építette Fogaras várát 1299-ben. Ugyanaz az Apor, akinek a lányába beleszeretett Ottó magyar király. A vén Apor oda csalogatta koronástól. Aztán elfogatván, bezáratta a várába, a koronát pedig ott tartotta magánál.

    Mozgalmas történeti események fűződnek ez ódon, sajátságosan sima falakhoz.

    Fölelevenül a múlt ide belépve. Íme a nagy terem, ahol annyi nevezetes országgyűlés folyt le. Amott, abban a szögletszobában feküdt a ravatalon I. Apaffy Mihály 1690. április 15-én. A kápolna is ép még. Ide jártak imádkozni Erdély fejedelemasszonyai. (Mert e vár sok ideig volt a fejedelemnők tulajdona.) Éjszakkeleti részén vannak a földalatti börtönök. Sok úri lakó volt ezekben is. Itt senyvedt Haller János, Cserey János, a makacs Béldi Pál. Fényes és szomorú képek egymásfölébe torlódnak.

szozattovabbacikkhez

Váradi Antal: Ave Maria

Szent csönd van fönn s alant. Zengő harang
Zsong, bong kicsiny toronyban; ing a lomb,
Reng, hajlong, bontja, bántja untalan
Az esti szél, mely rajta átbolyong;
S miképp egy véghetetlen glória:
Terjeng a zsongó »Ave Mária«.
Nyomán imádság szent virága nő:
»Az én anyámat áldd meg, égi nő!«

Ilyenkor rózsabimbó lesz a szív,
Halkan feselni kezd, kinyíl, kitárul,
S a fennkölt érzelem, mely benne vív
Az égbe röppen édes illat-árul.
Oly jól esik, hogy kiket szeretünk
Fönn és alant – mindért könyörghetünk.
S imám oly benső, olyan tiszta, hő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Oh, áldd meg őt, kit ifjúkorba’ még
Szívfájdalom gyötört s üldöztetés…
Ha mind csillaggá alkotná az ég:
Dicsfényt vonna köré a szenvedés…
Kit szenvedő szülők-, férj- s gyermekért
A fájdalom hét tőrdöfése ért…
Ki véled oly rokon, te bús szülő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

szozattovabbacikkhez

Ének szent István királyról

Idvezlégy bódog szent István király,
Te népednek nemes reménsége,
Idvezlégy mi megtérésönknek
Bizon doktora és apostola.
Idvezlégy minden szentségnek
És igazságnak fénes tiköre.

Te miattad hittönk Krisztus Jézusban,
Te miattad üdvözlünk és Krisztusban kérünk:
Imágy ez a te népedért,
Imágy egyházi szolgálókért es,
Hogy egy ellenség se légyen
Ragadozó ez te néped között. Ámen.

sztistvan 473x580

Gyóni Géza: A mi ünnepünk

Akármennyire is optimisztikusan nézünk is végig közállapotainkon, mikroszkóppal sem találunk olyan megnyugtató és bíztató képet, amelynek láttára az öröm zászlóit húzhatnánk föl házainkra, s amelyeknek láttára örömmisére húzathatnánk meg a templomok harangjait. Ezek a harangok elszoktak már a nemzeti öröm hirdetésétől, haragosan zúgó árvizek bömbölésére szoktak megkondulni, s a házak is elszoktak már az ünnepi lobogók viselésétől, mert meggörnyedtek a teher alatt, amit a súlyos esztendő rájuk rakott.
    Vigasztalásnak nem sok, elégtételnek meg éppenséggel kevés, hogy a súlyos megpróbáltatások nem pusztán a magunk hibájából szakadtak fejünkre, ámbár van azok közt olyan is, amit okos politikával és munkával kikerülhettünk volna.
    De ki beszélhet itt okos politikáról, mikor azt, aki eredményeket tudna elérni, dühös fogcsattogások kárhoztatják kényszerű tétlenségre, s azt, aki nemes ambícióval és cselekvésvággyal lép ki a közélet fórumára, sáros gyanúsításokkal kergetik vissza az improduktív kesergésbe.
    Szent István kora óta nem szűnt itt meg a nagy és elkeseredett harc a jobb világ akarói és munkálói és a régi rossznak fenntartói között. Jaj annak, aki itt reformálni akar, vagy reformokról álmodni is merészel, rögtön előrontanak a vén tradíciók sűrűjéből az őskultusz kövér papjai, és agyonveréssel fenyegetik azt, aki másképp szereti a hazát, mint az ő tízparancsolatuk diktálja.

szozattovabbacikkhez

B. Eperjessy Margit: Magyar kenyér

kenyérképMagyar kenyér, kerek cipó,
Istenadta, áldásthozó:
Már a puszta gondolatán
Édes ízzel telik a szám,
Telik a szám.

Szokás szerint apám szegte,
Dagasztotta anyám keze:
Fáj a szívem, könnyem csordul,
Nem ehetek már én abból,
Már én abból.

Érett kalász, arany róna,
Búzavirág, zengő nóta,
Rég eljöttem én tőletek,
Nem maradt csak emléketek,
Emléketek.

szozattovabbacikkhez

Báró Eötvös József: Mohács

Elődeink siralmas harc-helyén,
Zöldebb a fű Mohácsnak mezején,
Több illat tölti a virágokat,
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol honfi szív honáért vérezett.

Oh ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földért termékenyítve hamvad el
És szelleme a sír körül marad,
Tettekre intve az utódokat!

Pálóczi Horváth Ádám: Mátyás palotája

Hová lett dicsőséged? Dicső Buda-vára!
Mért ősi fényességed nem hat onokára?
Kiholtak öröklöseid a Mátyás házábúl,
S így származtak gyilkoid ama mostohábúl.

Kívül-belül érdemed nagy vólt hajdanában,
Míg vólt törzsökös nemed maga divatjában;
De miolta fészkedbe a Sas beleköltött,
Kígyó szállt kebeledbe, s méreggel eltöltött.

Szemem milyennek leli most is palotádat?
Sír szívem, ha képzeli hajdani pompádat,
Mikor olyan magyarok s úgy tudtak szeretni,
Kiket én csak akarok s nem tudok követni.

Mentéssen, kalpagosan jöttek udvarolni,
Annak, ki magyarosan tudott parancsolni;
De nem rég Bécs németül írt csak egy-két rendet,
S édes magyarom! ettül eltiltotta kendet.

Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekbe,
Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre,
Kettős fényes tornyunkat páratlanná tette,
Tanítni sógorunkat honyunkba vezette.

Derülj, kies hajnaluk, ragyogj a szép égen,
Adj győzedelmet minden házi ellenségen;
Hozd fel ismét hajdani szabadságunk fényjét,
Töltsd be hamar szívünknek régen várt reményjét.

Fuchs Sebő kispap, honvéd főhadnagy

Honvéd vagyok
Honvéd a nevem!
A világ legszebb
Nevét viselem!
              Népdal

Fuchs Sebő született Torontál megyében, Nákófalván. Bár nevére és származására nézve idegen, de szíve, lelke, egész teste, csontig-velőig tiszta magyar. Hogy ezt be is igazolja, mint temesvári harmad éves kispap ö n ként állott be a magyar honvéd hadseregbe, hol főhadnagyi rangra emelkedett. A fegyverletétel után, mint főhadnagy csak oly feltétel alatt vétetett vissza a papnöveldébe, ha 1850. húsvétig el nem viszik, miért is csak polgári ruhákban járt az előadásokra. Egyszer azonban, egy szerdai napon, kopogtattak a szeminárium ajtaján és egy öt tagból álló rendes katonai csapat jelenti, hogy Fuchs Sebőért jöttek. Mindnyájan megrémülve búcsúztak el kedves paptársuktól a klerikusok, éppen Schlauch Lőrincz tanár tartja az előadást, ő is átölelte a jó tanítványt s azután elvitték örökre. Bebörtönözték, később 8 évre besorozták egy idegen ezredhez, de ügyes fiú lévén, csakhamar felküzdette magát ott is a tisztségre és Koronini ezredben főhadnagyságig vitte. Leköszönt, haza jött Torontálmegyébe, megnősült, s mint torontál megyei árvaszéki elnök halt meg.

Ferke Ágost: Dicsőség és becsület

A magyarnak?! A magyarnak!
Nincs a földön párja!
Dicsősége a világot
Viharozva járja!
Fel-felnéz a magas égre,
De a galád ellenségre
Vasököllel sújt a kar;
Haragra, ha szíve gyúl:
Úgy a fergeteg se dúl,
Mint a magyar… a magyar!

A magyarnak?! … A magyarnak!
Nincs a földön párja!
Becsülete a világot
Aranyozva járja!
Fel-felnéz a magas égre;
Vérrel írja oda: Béke! …
S ölel majd, s nem öl a kar!
S ha begyógyult minden seb:
A galamb se szelídebb,
Mint a magyar… a magyar!

1917

Juhász Gyula: Negyvenhatosok

                                                            In memoriam

Szörnyű dicsőségünk hadd zengjem, éjszínű fátyolt
     Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek.
Álom nélküli és komoran feketéllő éjszaka vadján,
     Lelkem pusztáján marsol a hősi ezer.
Látom őket a dél kövein menetelni kitartón,
     Merre Szabács, Nándor, Valjevo, Nis meredez.
Látom északon is zord messze mezők sivatagján,
     Hol ugató ércek számuma förgetegez.
Látom, amint dalolón nekiszegzi az ezred a mellét,
     Hogy fölfogja a vak északi Rém rohamát.
Látom délnyugaton bástyát állítani holtak
     Nagy seregéből, hogy két haza védve legyen.
S látom a messze, szilaj Piavénál emberi hídként
     Holtan is ők födözik a vonuló sereget.
Ó, ti fiúk, barnák, szőkék, ti Szegednek hősei, árvák,
     Hol van a lant, a babér, mely dalol és koszorúz?
Északon és délen, keleten, nyugaton, e világnak
     Minden tájékán sírotok áll s nevetek!

szozattovabbacikkhez

Kónya Lajos: Szívemre hull a pernye

Rozstábla. Hajnal. Kenyeret
ígérő telt kalászok.
Puskák, öldöklő fegyverek
és árkok, kusza árkok.

Árkokban élünk, föld alatt,
mint az ürgék, a férgek.
Itt nem lesz aratás. A rozs
kipereg. Mint az élet.

Fegyverek torka szemben is
és nincs áldás a munkán.
Közbül a Don. Ó szép folyó,
két tűz közé szorultál!

És mennyi rozs! Ezer s ezer
kilométerre, hosszan
kígyózó, végtelen mezők!
És nincs áldás a rozsban.

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Kevés a vetés

Ülök szomorún a vonatban,
S egy daltöredék kísér szakadatlan,
Tört hangja egy bús, panaszos dalnak:
Kevés a vetés, sok a parlag.

Fut a táj, hegy-völgy váltja a síkot,
Nagy tábla után jönnek pici csíkok;
Tarlón, ugaron fel-felröppennek a varjak.
Kevés a vetés, sok a parlag.

A föld csupa gaz, csupa kóró,
Magvát a szelekbe kiszóró.
Hol a szél vet, ugyan ki arathat? -
Kevés a vetés, sok a parlag.

Kihalt a mező, elvétve ha egy-két
Gyerek zavarász kócos tehenecskét,
Vagy roskatagon öregember ballag.
Kevés a vetés, sok a parlag.

Szomorú ősz, a felleg a tájra
Ködesőjét egyre szitálja,
Siratja talán, kik többé nem aratnak...
Kevés a vetés, sok a parlag.

1915

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf