Gyóni Géza: Arckép helyett

Pirulva vallom, hogy a hátam
Nem görnyedt s mellem nem zihál.
Bár sok telet keresztülfáztam,
Nem csetlem-botlom nyavalyásan,
S a vállam sem költői váll.

Keserű, sok nagy vonaglásom,
Emberharc, bánatok szele
Megérzik pár forró íráson, -
Büszkére termett arcvonásom
Gúnyos gőggel dacolt vele.

Szemem se beszél poétárul.
Nem divatos költők szeme.
Semmibe mélán el nem bámul,
Könnyet tüntetve el nem árul, -
Merész, szikrázó, fekete.

Harcokra, öklöző harcokra
Apám e testet adta rám.
De a lelkem halk rímek bokra,
Zengeni kezd kis sírásokra.
Poéta, szent volt az anyám.

Gyóni Géza: Magyar végzet

Idegen:
Nekem úgy tetszik, hogy közöttetek
Sok a poéta. Ti vagytok talán
A legutolsó romantikusok.
Milyen szép lehet: Egy poéta-nemzet…

Magyar:
Amily szép lehet, olyan szomorú:
Poéta-nemzet kalmár konclesők közt;
Egy levente-kor maradékai
A zsivány önzés zsaroló korában.
Költők voltunk és azok is maradtunk,
Költők a szónak mindkét értelmében:
Hívek, rajongók, mindent megbocsátók,
Egy jó szóért az ingünket letépők
S egy mosolygásért száz halálba rontók.
Költők voltunk és mindig ráfizettünk:
Aranyban, borban, drága férfivérben,
Gavallérosan, felül a vérdíjon,
Amit kívánt a Circus Maximus,
A vetélkedő nemzetek porondja…

                     Szibéria, 1916. április

Kapui Ágota: Csak a lélek szabadul

Gyóni Géza emlékére

Minden napra száz halál jut –
inunkba szállt a gyengeség,
és zsiger-lázban forr a vérünk,
és ránk hajol a messzeség.
Mert sarlós hold arat közöttünk,
és elvág minden kötelet,
mit lelkünkre hurkolt a honvágy:
gyilkos nyarat és zord telet.
A veszteségünk felgyülemlik,
az agyag sírokat terem,
és fejfáink is szaporodnak,
és egyre fogy a türelem.
A szögesdrótok sűrű csendjét
kettéhasító vész-parancs:
gazdátlan áll a feszes sorban
a nyűt kabát s a szűk bakancs.
A tábor markában szorongat,
már csak a lélek szabadul,
és vaspánttal megjelölt tested
agyagos földdé alakul…
És porodat a szél kavarja,
majd fújja lassan dél felé,
és sorsod rongyát leteríti
egy fehér falú ház elé.

Valentyik Ferenc: Fleischer Etelka, Gyóni Géza elfeledett múzsája

„Nem boldog révbeérők
Útja az én utam.
Ne is jöjjön velem,
Kinek van célja, álma.
És asszony, az se jöjjön,
Kit szelíd anyaság
És csöndes otthon csábít,
Mert vissza nem találna.”

(Gyóni Géza, 1910)

1A maturáns Gyóni Géza    Érdemes-e, ha bármiért igen, akkor meddig érdemes titkolni a szerelmet? Egységes recept, tudományos alapozottsággal vagy akár gyakorlati tapasztalattal aládúcolva, nem létezik, kár az időért, ne is keressük. Mindenesetre 91 évesen, a Viharsarokban élő, törékeny alkatú, többszörös dédnagymamaként már bizonyosan nincs értelme tovább titkolni a háromnegyed századdal korábbi romantikus kapcsolatot. Különösen, ha az egykori kedves már messziről, mindig kitűnt a társai közül, igazi jó kiállású, szemrevaló legény volt, ráadásul nagyon szép verseket írt, és, ugyan a fiatal életét kellett érte odaadnia, de még világhírre is jutott.

    Így gondolkodhatott Fleischer Etelka, Gyóni Géza elfeledett múzsája, amikor 1977 júniusában, Békés városában dr. Czeglédi Imre (1930-) muzeológus felkereste őt családja körében. Már szívesen beszélt a költőhöz fűződő emlékeiről, a fülelő unokák sem zavarták, pedig hosszú-hosszú évtizedekig ellenállt az újságírók kíváncsiskodásának, sőt Gyóni (Szolár) Ferenc (1882-1963), a költő sógora sem tudott vele dűlőre jutni. Most azonban a nagy ebédlőasztal mellett ülve, a szék háttámlájába kapaszkodva újraélte lánykorának szép emlékét, egymásután sorjáztak a gondolatok és gördülékenyen álltak össze a mondatok.

szozattovabbacikkhez

Balázs Ferenc: Álom ízével szájamban

Éjfélkor fölébredtem
Álom ízével szájamban.
Emlékeztem egy kisleányra,
Aki most az enyém lehetne.
Magyar. Társszeretője Erdélynek.
Ady-verseket olvastunk együtt,
Sohsem engedte, hogy megcsókoljam
Nem a száját, a lelkét kerestem;
Kislány, tizennégyéves.
Hitte s nem hitte, mint én,
Hogy egyszer körüljárom a világot
S visszatérek.

Hozzá, talán hozzá, talán;
De Erdélyhez bizonyosan.
Neki nem kellett magyarázom,
Bizonykodnom és esküdöznöm,
Ő tudta halálosan, mint én,
Hogy nekünk ez a föld a minden,
Itt még az is jó, ha gyűlölnek.

Éjfél után…
Hát visszatértem!
De asszonyt mást hoztam magammal,
Észak leányát, aki
Maga arcával fordul a világ felé,
Sugározza az élet minden erejét.
Tökéletes, teljes, hív, szerető.

De jaj, tudom én azt, tudom,
Talán most is és mindig
Éjfélkor éjfél után,
Erdéllyel egyedül virrasztok.
Ő egy más országról álmodik.

Bíróné Váró Éva: Vallomás

Valaki nemrég azt mondta nekem:
/síkságról hozta hozzánk a vonat/
„A hegyeket? Ó hogy ne, szeretem –
de valahogy úgy érzem magamat,
hogy mindjárt-mindjárt reám omlanak.
Félek tőlük. Beléjük ütközöm.
Nem engednek látni se szabadon
és csupa kérdést morog a patak:
mi lehet túl a sziklás falakon?”…

Engem kifelé hozott a vonat,
síkság felé a Királyhágón át.
Jégcsipkét hordott minden házikó,
minden szikla új hópehely-ruhát.
Először életemben jöttem úgy,
hogy nem várt határ Nagyváradon túl
s szólhattam hegyekhez és jóbarátokhoz
hangosan, emelt fővel – magyarul.

És akkor – akkor túlcsordult szívem
és forró vérrel kezdett zsongani…
/Sokat beszélni erről nem szabad,
de néha – néha ki kell mondani/:

Szeretlek Erdély! Egy vagyok veled!
A hegyeid, – óriás katonák –
őrökként állnak a fejem felett.
Minden szikláddal bizony egy vagyok
s nem titkos kérdést, de komor igent
morognak a habruhás patakok:
„Igen: ott túl Isten s a végzet áll –
ott némaság és könny és vér vagyon –
s kettétört szív vérzőbbik fele –
ez vagyon túl a sziklafalakon…”

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor /Végvári/: A költözők

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad,
S körüllengi titkon a falakat.

S legyen bár ezer lim-lommal tele,
Üres az elhagyott lak ürege,

S ki helyünkbe jő, néha visszadöbben
És meg-megbotlik néha a küszöbben.

És néha meg-megrémítik az árnyak,
Kik minden zugban ülnek s reánk várnak.

És metsző hideg száll szíve fölé:
Egy emlék, ami nem volt az övé!

S néha úgy érzi: valamije nincs
És égeti a kezét a kilincs.

És néha fel-felriad éjféltájban,
Pedig tán csak a szú őröl a fában!

És néha lehanyatlik a keze
Csend van, – egy átok teljesedik be.

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad
S körüllengi titkon e falakat.

Mi elmegyünk, – s amíg távol leszünk
E város ott lesz, ahol mi leszünk.

                           1919. október 17.

Petri Mór: Fáklyák

Magyar sikoltás hallszik át a rablott
Végek felől felénk: Segítsetek!
A lelkünk szárnyal, ott van véletek,
Most a karunk kitörték, lehanyatlott.
 
Ki gondosan fürkészed át a tarlót
S amit találsz — egy-egy kalászfejet
Meződön itt-ott — azt is fölszeded:
A dús rendekbe ne vágnád a sarlód?
 
Mohács miénk marad: s a húszezer
Elesett hős. — örök gyász és keserv, -
De még egy harcost keresek a honban:
 
Segesvárnál vérzett el. Sírja hol van?
Szívünkben fáklyák gyúlnak, néma hantok.
Hát aki meg se halt még: odahagynók?

                            1921

Szabó Jenő: Nem tudok elmenni…

Elmentem volna én is innen,
Ahol a szívem annyit vesztett,
Hol temetés volt, úgy fáj minden,
Mi a halottra emlékeztet!
De a Nagy Sándor-bérc havát,
Szent Anna égnéző tavát,
Kakukkos erdők méla csendjét,
Hol holt századok árnya leng még:
A völgyet, hol csillog a Kászon,
Mint könnyhullás nagy, égi gyászon,
Nem bírtam idehagyni!…

Elmentem volna én is innen,
Ahol a szívem annyit vesztett,
De úgy marasztott, úgy kért minden,
A vén fenyők is sírni kezdtek,
S a bujdosó szelek jaját,
A rengetegnek sóhaját,
Hol pihenő vad talpra szökve
Neszel a búgó háncstülökre;
E kedves, ismerős világot,
Ahol dal ébreszt gyöngyvirágot,
Virágnyomon szellők topognak
S piros búbos harkály kopogtat,
Nem bírtam idehagyni!…

Elmentem volna én is innen,
Ahol a szívem annyit vesztett!
Örök bánat sír könnyeimben
S nehéznek érzem a keresztet.
De azt a sírt, a szent rögöt,
Mely hajnalt vár az éj mögött,
A szálló dalt a templomokból,
A gyászt, mely örök hitet ápol,
Osztályomat a Golgotából
Nem bírtam idehagyni!…

                     1921

Kerecseny János: A győztesekhez

Sebzett homlokkal állunk elétek
Nyugati népek, győzelmes Nagyok -
A lelkünk tiszta: nem ég benne vétek,
Törött kardunkon most is fény ragyog.
De velünk együtt ti is égtetek-
Hozzatok hát méltó ítéletet!

Rettegett karunk már nem oszt csapást,
Azt ti felétek békére tártuk,
Kultúrát kívánunk, szent haladást.
Hisz lángokban is epedve vártuk -
De velünk együtt ti is égtetek -
Hozzatok hát méltó ítéletet!

Te frank vezér! és te büszke angol
Tudjátok-e, hogy ki volt a magyar?
Oroszlán, mi vad pusztán barangol
És érzi, tudja, súlyos karja van!
-E kart nyújtja most, kérve életet...
Hozzatok hát méltó ítéletet!

Mi hódítást nem éheztünk soha!
Csak hon kellett, hol szabad a szüret.
De ha úgy hozta zord idők sora
Kiszálltunk síkra érted, becsület!
S elhárítottuk is a Végzetet...
E jegyben hozzatok ítéletet!

szozattovabbacikkhez

Pásztor Árpád: Új Noé

Várok… Kitárult szívem belseje,
Fehér galambom útnak eredt.
Hová repült?… akadt-e nyughelye
A mindenen úr vérözön felett?
Repülj galamb!

Jön! Csüggedten verdes gyönge szárnya
Nem ülhetett meg… Minden tele vér.
A hó fehérje, vízen hidak árnya,
Városok tornya… Véres a kenyér.
Szegény galamb!

Szakad a vér tízszer negyven napig,
Minden síkon, minden hegyen, közön.
Állat, ember vértől nem alhatik,
Elborít mindent a bús vérözön…
Fehér galamb!

Oh jaj!… oly romlott volt hát a világ,
Azért nőtt az ember oly nagyra fel,
Azért vagytok, csodáknál szebb csodák,
Hogy mindenestől most pusztulni kell?
…Nézd meg, galamb!

szozattovabbacikkhez

Szalay Károly: Carmen lugubre

Hát könny se rezdül milliók szemében
A sír körül »hol nemzet süllyed el«?
Vad, martalóc sereg, prédára készen,
 Győzelmi tort röhögve ünnepel.
Mit századok dühös hullámverése,
Tatár, török, labanc hiába vítt:
Ledönti most avult eszmék kelése,
Míg földgolyónkon bőszen átsivít…
A népjogok, szabadság és haza,
Lett újra a pusztítás jelszava?

Világítélet vet sorsot hazámon:
Szörnyű a bűn, amit szemére hány:
Hogy elnyomás, erőszak volt a járom,
Mellyel sebet tört népfajok nyakán;
s eltűrte, hogy dologtalan heréknek
Vígan tenyésszen jogtipró hada,
Míg ős ugart forgatva, árva népnek
Sok milliója éhen sorvada
S vak eszközzé vált zsarnokok kezén…
S így szolgált rája, hogy most tönkre mén.

szozattovabbacikkhez

Csákváry Zoltán: Üzenet egy tömegsírból

Ünnepre hívó harangok szavával,
Szónoklattal és templomi imával
Hősöknek áldoz ma a nagy világ.
Az élők virágerdővel borítják
Elesett katonáink hősi sírját,
…Az én síromra nem jutott virág…

Hol Gül Babának ezer rózsa termett
És minden jöttment hitvány idegennek
Télen nyáron zöldült a cserfaág…
Horpadt síromon vad családok nőnek,
Egy vödör meszet kaptam szemfedőnek,
…Az én síromra nem jutott virág…

Véres fejjel, fakó kísértet arccal,
Elnyűtt zubbonyban, sáros rossz bakancsban,
Ha mégis megjelennék köztetek,
Éjféli órán hazajáró lélek,
Kiről nincs szobor és nincs hősi ének:
Hányan mernétek nyújtani kezet?

Velem nem illik rokonságba lenni
A múltat szidni kell, vagy elfeledni…
Lássuk, ha tudtok, hát felejtsetek!
De mégis, hogyha szó esik majd rólam
S a fiam megkérdezné, hogy ki voltam,
Mondjátok el, amit ma üzenek.

szozattovabbacikkhez

Csighy Sándor: Isten úgy akarta

Rendben van: Isten úgy akarta:
messze hullott a fájától
ez a nemes fajta.

Idegen földben vert gyökeret
s e földnek törvénye van
mely mindenkit kötelez.

De törvénye van Hazádnak is:
e törvény a szívedben él
még Amerikában is.

A gyümölcs idegen földre hullt:
rendben van. Csak az a kár, hogy
sokszor olyanokhoz gurul,

kik letörlik róla, ami magyar:
az ízt, a színt, a zamatot.
És van aki kiagyal

egy új nevet, egész idegent
régi szép neve helyett
és állsz bambán, hidegen,

akár lőtt vadkanból az agyar,
fakó közönnyel arcodon,
mint aki sohasem volt magyar.

Rendben van: Isten úgy akarta:
idegen föld lett a hazád…
De maradj magyar rajta!

Elek Alfréd: Most…

Most minden vers csak félszeg lendület
A karhoz képest, mely lesújt haraggal:
Nem írhatod le bús, szegény szavakkal
A dalt, mely zúg a vak világ felett.

S mit érnek égbe nyúló pátoszok!
Ki hallgat meg most érzelmes zenéket?
Te – csak te vagy, atomja az egésznek:
Zengőbb a húr, mely milljókban zokog.

A költő lantja most némuljon el:
Ütemre szabdalt, halk és lágy dalokra
A nép, mely vérzik, most úgy sem figyel.

S ha nem kavarog már a vén világ:
Csendüljenek fel búsan, andalogva
Síró hegedűk, zengő citerák.

Fekete Lajos: Csonka vers a vén Dunáról

Pesti, esti ődöngés közt itt állok a Duna-parton,
hab fölé hajolva látom vízbe meredt fura arcom.
Révészek, derék halászok fogjátok ki arcom mását,
kicsi népem szenvedését más népek, hogy meg ne lássák.

Alvó hajók dongja recseg, félelmetes a sötét víz
s ilyen sötét marad végig, míg hazámon keresztülvisz.
Tudom, hogy más népek jaját, fájdalmát is erre hozza,
de legsötétebben mégis szenvedésünket hajózza…

Bölcs, nagy folyó, - ős szerepet vállalt a nagy békítésre
germánok, magyarok, szlávok között – csak bár le ne késne.
Ballagó két testvér-partja nemzeteket és hazákat
megértésben összeköt és gyűlöletben szerteválaszt.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Pogányos hitvallás magyarul

Hol vagy erős pogány sereg,
Hős Vata, bálványos berek?
Hol alszol bátor Bocskay?
Kossuth dicső csapatjai?!
 
A bősz magyar vér nem buzog?
Mint gyáva, hitvány koldusok
Könyörgünk már az életér'?
Hadúr öszvérként mendegél?
 
Ó nem, ilyet ne higgyetek -
Hadúr itt van közöttetek,
Hadúr a roppant Őspogány
Üget sötétpej vadlován.
 
Szegődjünk hát nyomába mi
A gyávaságot irtani,
Álljuk helyünket emberül -
Ki küzd megél, más elmerül.
Megáll Isten meg a világ,
Gyönyörrel bámul ily csudát,
Hogy vasököllel ha akar,
Szabad s egész lesz a magyar.
 
                     1922. július

Kapui Ágota: Variációk Trianonra

Szétszaggatott ország fájdalma lüktet
szívem helyén – tenyérnyi kis haza
És elfordítom halkan a fejem
ha magyart üldöz csahos indulattal
új prófétáknak kétarcú hada
Ha anyanyelvem keresztre feszítik
És használatát törvény tiltja meg
A vasszög ízét ott érzem a számban
- Keserűségem szégyen pirulában –
Könnyel kevert rút szavakat nyelek

                            *

Őrizzük halkan a múltunk
mint mélybe zárt titkát a föld
Lelkünkben határok laknak
s mi kúszunk a tabuk között

szozattovabbacikkhez

Lakatos István: Az éjszaka válaszai

– A Könyvet kulcsra zárni, éneket
nem énekelni, verset láncra fűzni…
– Hiába, vér a kötésen, betűi
könyvfödélen is átsötétlenek.

– Feledni szót, szétzúzni vágyakat,
gondolatot ítélni némaságra…
– Kiülnek a néma szembe, hiába,
onnét kiáltanak.

– Lehűteni szívet-kínt, elfagyott
szenvedélyekre hengergetni sziklát…
– Harmadnapon meghasadnak a kripták:
fölöttük élő test ragyog.

Csata Ernő: Magányos cédrus

        …Csontváry emlékére

magcedrEgy lába sincs gnóm
furulyázik,
körültáncolnak
fejérleples asszonyok.

Évgyűrűimben hatezer éves
őserő tombol,
lombjaimban tragikus vergődés,
körülöttem tökéletes plein air.

Bámulok a libanoni napba,
fénybe kapaszkodom,
állok magányosan
egy szürrealisztikus tájban.

Létem igazát fürkészem:
viharok és esők titkát,
nedveim bűvös ozmózisát.

Örökzöld halhatatlansággal
zúzom pocsékká
törpecserjék hiúságát.
                                           2016

Sértő Kálmán: Éjféli mise után

Csikordul a vén templomajtó,
Jön ki a jámbor falusi nép,
Drótrámás mécsesük meggyújtják
És hintáltatják hazafelé.

Kósza szél sziszeg a fülükbe,
Sikolt a hó a sarkuk alatt,
S öt ölnyi lengő árnyékukat
Átütik a szikrázó pillék.

Köhögve búcsúznak egymástól,
S megrázzák maguk a tornácon,
Csizmájuk szárához billenti
Farkát a hízelgő komondor.

Falusi pillanat, 1933.; Pesti Napló, 1933. június 25.

Gyulai Pál kérő levele – Szendrey Marinak

A legnagyobb magyar kritikus kéri meg a levélben Petőfiné Szendrey Júlia húgának a kezét. Az idilli házasságot a bájos fiatalasszony korai halála törte derékba. Gyulai ezután már nem házasodott meg.

Pest, 1858. április 2.

    Szeretlek, bízom benne, életemet becsületedért! Boldoggá tehetsz, – sohasem voltam az, egyetlen óráig sem; íróvá, – rég elhagyott a lelkesülés; tevékeny emberré, – csüggedő meghasonlott vagyok. Jövőm lábaidnál! Ó taposd el, ha nincs elég mély kedélyed és erős lelked! Oly férfiúval fognád összekötni sorsodat, ki nem fény és kényelem közé, csak egyszerű tűzhelyhez vezethet, ki cím helyett csak mocsoktalan nevet nyújthat, ki ha mindent is megtesz érted, oly keveset tud tenni ahhoz képest, amit érdemelnél. A szerelem sokat feledet, mindent kiegyenlít, de a szív nem mindig ismeri és gyakran megcsalja magát. Istenem, egy könny szép szemeidből, mely valaha föláldozott jövődet siratná,a boldogtalannál több, nyomorulttá tenne. Szállj magadba, vizsgáld meg szívedet, imádkozzál!

barátod, híved
Gyulai Pál

Ébner Sándor: Matyó „híres lányok” májusfája

májusfa díszítéseA májusfa állítás szokása általánosan ismeretes, mégis helyi változatai annyira különbözők, hogy a folklorista ezeknek is hasznát veheti, Palóc falvaink legényei közösen állítanak a falu feltűnő térségen egy fát, dunántúli községeinkben majdnem minden valamirevaló lányos ház előtt látunk május 1-én májfát. A matyó mezőkövesdi nép azonban ebben is különös és csak a „híres lányok” kapnak a hozzájuk járó legényektől májusfát. Tudvalévő, hogy a matyó legények mielőtt szüleik kiválasztanák jövendőbeli párjukat, végigjárják a nekik tetsző lányos házakat, „karulnak egyet” és az olyan lányokat, akikhez legtöbb legény jár, „híres lányok”-nak nevezik. Május 1-re virradó éjszaka a „híres lányok”háza elé a legények, akik a házba járatosak, lerakják a magas nyárfát vagy fűzfát, amit a határban kerítenek és alsó ágaitól megfosztanak. Május 1-én hajnalban azután a „híres lány” leánypajtásaival összeáll, előkeresik a legszebb selyempántlikákat, színes selyemkendőket. Ha az nincs, színes papírszalagokat aggatnak a fára és egy üveg bort s ezekkel, miként képünk mutatja, feldíszítik a májusfát, majd ők maguk állítják fel a kapufélfa mellett. Ez így marad piros pünkösdig, mikor is leszedik és a bort közösen elfogyasztják. A többi matyó faluban már nem követik ezt a szokást, mert pl. Tardon is, mint másfelé az országban, a legények maguk tűzik fel a kapura vagy a ház fedelére a májusfájukat.

In: ETHNOGRAPHIA – NÉPÉLET, A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, XLIII. évf. 2. száma 1932.

Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [VI. befejező rész]

    Nagyobb mérvben indult meg Toldy Ferenc munkássága a magyar költészet történetének már is két kötetével, melyek folytatása váratik. Ő is szerves egészet akar szem elé állítani, mint a második kötet végén nyilatkozik; de megbocsát a tudós szerző egy észrevételt, mely szerint a szervesség kívánalmát nem elégíti ki egészen pusztán az időnek betöltése az által, hogy az irodalom „mióta megszületett, soha meg nem szakadt s mint folyamatos szellemi élet” kimutatható minden koron át. Ez a szervességnek csak időbeli része, annak bevalósítása, hogy költészet vala mindig és megszakadatlanul; s e tekintetben a magyar költészet története tökéletesen kielégítő, az időt betöltő, így történeti szempontból egyetlen; se a szervesség belső föltétei nincsenek benne magyarázva, kimutatva.

    Én az újabb szép irodalomból huszonöt évet foglalván értekezésem körébe minden jelenségek előhozására ki nem terjeszkedem, különben sem tartozván a szervességre mindaz, mit a történelem bír és méltányol, mint meglett dolgoz. És, a minő gyarapodásnak és sokfelé ágazásnak indult legújabban az irodalom, a főszempontokon kívül mindent beszőni nem volna egyéb az anyaggal birkózásnál.

    Elmélkedésem folytán felhoztam már, hogy az új költészet Vörösmartyval tört ki a klasszikai műeszme világából; de méltó társa Czuczor.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Kapivár

kapivárSzaplonczai Poháros Péter volt a Nagy Lajos nevelője. Mikor Lajos királlyá lett, maga elé hívatta Poháros Pétert és így szólt hozzá:

    - Mit kívánsz tanításodért, Péter?

    - Én neked a tudományokban erős várat adtam, eszed, ismereteid több erőt adnak, mint egy vár, hát adj nekem egy várat.

    Nagy Lajos úgy látszik, sokallta a tandíjat, mert egy omladék várat adott Pohárosnak, de azzal a feltétellel, hogy azt fölépíteni nem szabad.

    Ez volt a Sáros megyei Maglód, mely magas szirt csúcsán állt s melyet a honfoglaláskor már itt találtak a magyarok. Tuhutum fia Moglout tette rá a kezét s vagy négyszáz évig bírta a Moglód nemzetség. Róbert Károly azonban ostrommal vévén azt be Csák Mátétól, leromboltatta.

    Így került az Poháros Péter kezeibe – de persze uradalom is volt hozzák, Poháros hát nem nagyon bánta a király föltételét, hogy nem szabad Moglód várát fölépíteni.

    A Pohárosok kihaltával újra királyi kézben találjuk Moglódot. Jó Zsigmond király szeretett mindenféle pénzügyi manipulációkba bocsátkozni. Kölcsönöket szedegetett fel, jószágokat csereberélt, úgy hogy valamit ráfizessenek.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Az erdélyi irodalom

I.

    A nagy magyar tájak: a Dunántúl, az Alföld, Erdély minden időben adtak jelentős írókat, kiváló kultúrharcosokat, de a tájak géniusza nem bontakozott ki egyszerre, hangjuk nem erősödött egyenletesen. Nyugatról keletre húzódik a magyar föld megnyilatkozás-hulláma. Keszthely környéke, a Balatonzuga az első magyar vidék, amely a táj szellemének megfelelő művészi formában, elsőrangú költőkön át beszélt magáról. S a Dunántúl viszi a vezérszerepet Petőfi fölléptéig, Berzsenyi, a két Kisfaludy, Vörösmarty: dunántúliak s mintha Csokonai mókás-szomorkás lelke is itt találná meg a táj-ekvivalenst. Pannón költészet nem érzi nyűgnek, hisz temperált itt a szemlélet, harmóniára törekvő a lélek s a Berzsenyi-féle titán vérmérséklet is a higgadt fegyelmezettség, sőt a kellem mezében szeretnek megjelenni. A realizmus laposságai itt nem toboroznak rekrutákat. A költészet többet jelent az igazságnál, de sohasem szertelen grimaszt. Klasszicizmus, romanticizmus rokonok a kifejezés nemes előkelőségében. Derült jelenések s a legelőrehaladottabb és legegyensúlyozottabb környezet költészete, mely a népies kornak egy Jókait s a modern irodalomnak egy Babits Mihályt fog adni.

szozattovabbacikkhez

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [VIII. rész]

Feljött már a csillag, de nem az a csillag

Feljött már a  csillag

1. Feljött már a csillag,
De nem az a csillag,
Mária Jézusnak
Szent útjain ballag.

2. Mindenütt követi
Ő kedves magzatját,
Mindenütt jajgatja
Szerelmes szent Fiát.

3. Sírjatok emberek,
Sírjatok asszonyok,
Mária keservét,
Akik csak tudjátok!

4. Véle szent asszonyok
Hullatnak könnyeket,
Jajjal töltenek be
Hegyeket, völgyeket.

 

szozattovabbacikkhez

Ének Szűz Máriáról

szüzkép1Dicsőséges Szűz Mária,
Dicsérettel vagy teljes!
Hatalmas vagy és felséges,
Angyali tisztességgel!
Méltán dicsértessék
Mennyországnak asszonya.
Ajándékozz minket
A te szent fiaddal,
Kegyes Krisztusnak szent anyja!

Bűnös népnek orvossága
Tévelygőken idvessége,
Bizony rózsa tövis nélkül,
Szüzeknek lilioma!
Engedjed mit kérünk
Igaz Istennek anyja,
Mert bűnösek vagyunk:
Irgalmazz minékünk
Reménységnek vigassága!

Ó szerelmes Szűz Mária!
Adjad nékünk, mit kérünk,
Hogy lehessünk mennyországban
Istennek mind szentivel!
És hozzad az útra
Tévelygő bűnösöket,
Az kik hozzád bíznak
Szüzeknek virága,
Szentháromságnak temploma!

Luther Márton: Erős vár

Erős vár a mi Istenünk
és oltalom és fegyver,
a bajban ő segít nekünk,
mely ránk szakadt sereggel.
A régi gonosz
újra ostoroz,
fegyvere merő
csalárdság s nyers erő:
a földön nincs, ki bírja.

evangErőnk erőtlen ellene,
ha hadával eláraszt,
de megküzd értünk az vele,
kit Isten maga választ.
Ha kérded: ki az?
Jézus Krisztus az,
hadak hadnagya,
igaz Isten maga,
ő győzni fog a harcban.

S ha ördögök rontnak nekünk
s ha elnyelni akarnak,
mi semmitől se rettegünk,
tudjuk a diadalmat.
Ha földi király
ijesztve kiáll,
nevetünk dühén:
ítélet van fején:
egy ige őt elejti.

Az ige rontatlan megáll
a rontó közepette,
mert oldalunkon Isten áll
s szent lelkének kegyelme.
Elveszhet a rest
vagyon, hírnév, test,
fiúnk, asszonyunk, –
diadalmaskodunk:
miénk marad az Ország.

Fordította Szebédi László; Telehold. Magyar Élet Kiadó, Budapest, 1944., 1223-224. oldal.

Szücs József: Ének hősök emlékünnepén

– A LXXXIV. zsoltár dallamára. –

1.
Nagy Istenünk, óh légy velünk,
Ünnepet Néked szentelünk,
Véreinkről megemlékezvén.
Éltet értünk is áldoztak,
Kik a hazáért meghaltak:
A hősi küzdelmek mezején,
Vagy idegen földön, gyászban,
Szomorú, nehéz rabságban.

2.
Áldd meg özvegyek könnyeit,
Árvák, szülők keserveit,
A jeltelen nyugvó porokat.
Te áldjad és Te szenteld meg
Őket, kik bárhol pihennek.
Szedd össze az elszórt csontokat:
A boldog viszontlátásra,
Az örökkévalóságra.

3.
Segélj, mi is legyünk hívek.
Megláthassuk, hogy hű szívek
Vért hiába nem hullatának.
Add vissza ős határait,
Hegy-völgyeit és síkjait
Az ősi szép magyar hazának.
Szent áldásod szálljon rája:
Feltámadás hajnalára.

4.
Segélj, hogy csak Téged féljünk,
Mindent csak Tőled reméljünk,
Fölismerjük szent bölcsességed,
Mely bármi sorsot reánk mér,
Földi és égi hazánkér’
Éljünk-haljunk, szolgálva Néked.
Kegyelemből így várjon ránk
Jézusunknál örök hazánk.

                     1943

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf