Szabó Gyula: Panasz

Szép magyar hazánknak
Tündéri határán,
Büszke székelyeknek
Kincses Kolozsvárán,
Bitoroknak hallszik
Tüntető lármája,
S lovaiknak csobog
Tiszának forrása.
Pozsony régi vára
Mért nem dűl halomba:
Ne látszanék által
Bús Hegyeshalomba.
Kassán, Komáromban
Cseh bandák tanyáznak;
Nem öleljük szélét
Testvéri országnak.
Másnak terem búzát
Bánát kövér földje,
Másé balzsamod is
Kárpát örök zöldje.
Némán szánt-vet földjén
Baranya magyarja:
Dunántúlnak gyöngyét
Szlovén, szerb harapja.
Szentelt földeinken,
Hol most rablók dúlnak:
Őseink áldoztak
Ős-hajdan Hadúrnak.
Elődink vérétől
Öntözött rögökre,
Tolvajnép nem szállhat
Örökké – örökre.
Szenvedünk még mostan
A félvilág táncán.
Rabok lettünk itthon:
Kezünk Páris láncán…
Mégis fel a fejjel:
Buda is lesz sáfár!
Majd fizetünk akkor:
Lesz még kutyavásár!
- - - - - - - - - - - - - - -
Rab testvérük lengyel,
Te már szabad lettél,
Te is századokon
Tűrtél, keseregtél,
Megfogant imádat
Adjad most már nékünk:
„… szabad hazánkat
óh, add vissza, kérünk…”

1921

Tóth Árpád: Mi mámor volt…

Mi mámor volt s öröm volt nemrég,
Így múlik el, alig szülemlék,
Most végtelen kín, s holnap - emlék.
S tudom, üdvök itala hűsét
Zamattal áldá bár derűs ég,
........ örök íz a keserűség.

1920

Csajbók Lidike: Izent a Tátra…

Izent a Tátra odaát,
Hogy szép Hazánknak bércfalát,
Mint lányt a selymes viganó,
Díszíti a cseh – lobogó!

A kapunál, a szent kapunál,
Fegyverben idegen őr áll!
Rabságban szegény magyarok…
Panaszkodnak a havasok.

Szárnyára kapja ezt a szél,
S a honi földön így beszél:
Halljátok meg, ti, magyarok,
Panaszkodnak a havasok.

Visszhangul megy a felelet
Miként a zúgó fergeteg:
Ti véreink, rab magyarok!
Jönnek rátok még jobb napok!

Mit hős Árpád szerzett nekünk,
Becsesebb az, mint életünk!
S amíg fegyvert bír a karunk,
Inkább mindnyájan meghalunk:

De a Kárpátok bércfalán
A mi zászlónk lengjen csupán!

1921

Dutka Ákos: Trianon…Trianon

Újságbetűk táncolnak újra
bolond véres újságbetűk…
Hiába futsz közönybe bújva
az óriás Rém fejedre üt,
s vacogni kezded szédülten vakon:
Trianon…Trianon.

Húsz év előtt is így doboltak
szíveden a bolond betűk.
Lemberg felett már ott vijjogtak
sorsod felé a dögkeselyűk
s te csak rohantál szédülten vakon.
Mi lett a vége?...Trianon.

De hiszed, hogy élhet föld felett
ember, kinek e szó siket
könnyű, közömbös név lehet
mit büntetlen hordhat és vihet
e hét betűben holt vakon:
Trianon…Trianon?

Látod már London is virraszt,
lót-fut, repül száz kancellár.
Mérgezve a szent új tavaszt
tanklábú gépek malma jár
s mint a szú rág vén asztalon
kopogtat ott is Trianon.

Ott rág már a bomlott lelkeken
hol gázt kever most száz vegyész
s a magára döbbent félelem
tébolyában sír az ész:
nyög és bebőg az ablakon
Trianon…Trianon.

1936

Faragó József: Kiáltás a Golgotáról

Jeruzsálemben cseng a pohár,
Olajfák hegyén bőg a bóra.
Nyugat! Ne kísérts: imádkozom.
Én csak kedvrontó lennék azon:
Nem megyek el a dáridóra!
Vagy én iszom a magam borát
Vagy én választom a cimborát!
Ásd sírom ásd: magadnak ásod.
Nézd: haramia a pajtásod:
Átvágja torkod, ha berugat.
A magadéból légy gavallér!
Kibírja Nyugat! Harminc tallér
Dukát ezüstben a Júdásnak!
Nincs vendégszobám! Tudd meg Nyugat:
Egy csárda szűk hely két dudásnak!
Örökségemből nem jut másnak
Egy darab kavics, egy szál moha!
Soha!
Csak egy út maradt orvosságnak:
Igazságot Magyarországnak!

A tanácsházban pogány köpdös.
A tornác alatt latrok lesnek.
Sebaj! Szememből könny nem gördül,
Konok derekam meg nem görbül:
Nem hajtok térdet Heródesnek!
Buzogány-ököl a jogaram.
Király vagyok, ha úgy akarom!
Rongynak kezet nem csókolok:
A karaván megy, az eb ugat.

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: A békekötésre

Magyar Tiborc, világ árvája, pórja,
Nézz sírva és kacagva a nagyokra,
Kik becstelen kötéssel hámba fognak,
Hogy tested, lelked add el a pokolnak!

De azután töröld le könnyedet
És kacagásod jobb időkre tedd,
Úgy állj eléjük, mint a végitélet
Bús angyala, ki e világba tévedt:

- Urak, világnak gőgös urai,
Nem gyásznak napja nékem e mai,
Emlék, remény lelkemben úgy remeg,
Mint villámos viharban az egek!

Kardom letettem, várok, dacolok,
Az Isten él és a vén föld forog,
Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van
Bitang hódítók palotáiban.

Már reng a föld, már villámlik az ég,
Lesz itt ítélet, harag napja még
S világok romján, tűnt gazok felett
Én még hozsánnát énekelhetek!

Hozsánnát néked Istenem, te nagy,
Szabadság, aki lelkem lelke vagy
S magyarként és emberként - Üdv Neked! -
Élem tovább az örök életet!

1920

Mentes Mihály: Magyar címer

Szép volt, kemény acélpajzs volt,
Millió magyar ököl védte;
Ezer évnek halálos harcain
Millió magyar meghalt érte.

A balmezőben négy ezüst folyó:
Duna, Tisza, Dráva, Száva;
A jobbmezőben hármas szent halom:
Tátra, Fátra, Mátra.

Hármas halomban a kettős kereszt,
Mely éggel halmot, folyót összetart,
Mellyel e drága véráztatta földhöz
Odaszegezte Szent István a magyart.

A pajzs fölött szent magyar korona:
Tartották gyengéd angyali kezek.
Csillag volt, mely viharban vészben
Minden nyomorból, bajból kivezet…

Ki ütötte le a szent koronát,
Drága gyöngyét a magyar címernek?
Ki tépte ki a hármas halomból
A kettőskeresztet?!

Ki űzte el az ég követjeit,
Hogy a címert ne védje senki többet?
Ki dobta oda a szent hazát
A pokolbeli ördögöknek?!

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke, Harminc év közelében, Tarka-barka strófák

Dsida Jenő:

A tó tavaszi éneke

Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt –
Ma minden kis nesz
szíven üt.

Hó- s jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.

Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom:
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.

A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.

Elment a jég,
jaj, mindenütt,
s ma minden kis zaj
szíven üt –
Vagyok mezítlen
kék elem,
és testem-lelkem
védtelen.

szozattovabbacikkhezDsida Jenő: A tó tavaszi éneke, Harminc év közelében, Tarka-barka strófák

Illyés Gyula: Sértő Kálmán

Meghalt Sértő Kálmán. Vérbaj. Nyilas lapok siratják.

    Élete – ez lesz a tanulság – jelentősebb, mint művei. Példa, szomorú s ijesztő példázata annak, mi történhetik a polgárosultságban még a jó tehetségű paraszttal is, ha egyensúlyát veszti.

    Pestre érkezésének első hetében láttam először. Akkor már olvastam füzeteit; üde, tiszta hangú verseket is találtam bennük a rengeteg próbálkozás között. Bár ezek is meghatóak voltak, ha mással nem, az igyekezettel. Az egyik hosszú, másféloldalas versnek ez volt a címe: Szonett. Mit mondhattam néki róluk? Hogy tanuljon, tanuljon és vigyázzon magára. Hogy helyzeti előnye a tomboló parasztdivatban veszély is lehet. S hogy könnyebbsége épp felelőssége is.

    Rá egy-két hétre érte utol a dicsőség. Ismét felkeresett. Akkor már előkelő pártfogójánál lakott.

    - Nagy magyar az – mondta róla. Arcán mosoly bujkált-

    Megkérdeztem, miért.

    - Otthon egész nap magyar ruhában jár! Csupa zsinór meg vitézkötés a kabátja.

    Nem értettem.

    - Még az az ingféléje is – magyarázta tovább.

    Már a kelleténél is többet értettem.

    Azt akarta tudtomra adni, hogy a hosszú házikabátot nézte díszmagyarnak. S a pizsamát.

    S én megsejdítettem, hogy a mulattatás kedvéért, készakarva mutatkozik ilyen tájékozatlan-egyszerűnek.

    Aztán évekig csak hallottam róla. Sorsa, megélhetése belekényszerítette ebbe az úr-pukkasztó, de a végén mindig úr-nevettető vidéki tájékozatlanságba, nyersességbe. Konokan csak üdeséget, paraszti esetlenséget vártak tőle, Baczur Gazsi szavait. Alja-színészek, zugújságírók közt élt. Az már iszonyat volt, amit hallottam, hogy ezek mit vártak tőle; hogy bántak vele.

szozattovabbacikkhez

Kovács Imre: Sértő Kálmán

Erdélyből kaptuk a hírt, hogy Sértő Kálmán a gyulai havasok alatt egy kis faluban meghalt. Súlyos betegen érkezett oda barátai megértő támogatásával, hogy gyógyulást keressen. A segítség azonban elkésett és Sértő Kálmánnal a gégetuberkulózis végzett.

   Élete nagyon viharos volt. Amikor feltűnt Budapesten a harmincas évek elején, az őstehetségláz éppen a legnagyobb volt s úgy köszöntötték, mint az őstehetségek koronázatlan királyát. Verseket írt Sértő Kálmán, költő volt, s ha annak ismerik meg, költőként fogadják, akkor talán más lett volna az élete, de a város ráütötte az őstehetség bélyegét és ezzel megpecsételte Sértő Kálmán sorsát. Elkapta az ár, mindjobban távolodott a falutól, már csak verseiben tért vissza a zöld mezőkre, a lágyan hajló dunántúli dombok közé és a szőlőhegyekre, hogy énekeljen és daloljon a faluról s a parasztságról. Mint egy óriási, ezerkarú polip, úgy fonta be Sértő Kálmánt a város, úgy hálózták be annak szórakozásai, vágyai és legtöbbször aljasságai. Ezekkel nem tudott megbirkózni és mindjobban elmerült benne az a Sértő Kálmán, aki valamikor régen egy kis dunántúli faluból elindult Budapestre.

   Most, hogy a haláláról értesültünk, megrendülten gondolunk erre a tragikus emberi sorsra és nagyon sajnáljuk, hogy nem tudott más úton járni. Jó költő volt Sértő Kálmán: méltán sorolhatjuk őt azok közé, akiket a parasztság adott a magyar irodalomnak, s akik nem őstehetségek, hanem a magyarság legnagyobb élő írói és akikről bátran kimondhatjuk, hogy ma a magyar irodalmat jelentik. Sértő Kálmán nem tudta megállni a helyét a város elaljasodott életében, de az embertől függetlenül a műveiből tisztán és őszintén tekint felénk szenvedő arca és ilyenkor érezzük, hogy milyen sokat veszített halálával a magyar parasztság. Intő példa Sértő Kálmán élete és halála azok számára, akik elindultak a faluból és akik elhagyták a parasztság életét meghatározó szigorú törvényeket. Megrendülten búcsúzunk Sértő Kálmántól és emlékét igyekszünk híven és tisztán megőrizni.

 

   Szabad Szó, 1941. június 22.

Sértő Kálmán: Kacsasütés

A Nap már dél felé járt az égen, mikor a Budapest-Balaton közötti országút közepéhez érkeztem. Ráültem a vándorok trónjára, a kilométerkőre, hogy kissé kipihenjem magamat. Olyan fehér voltam a portól, mint egy gipszszobor. És amellett izzadtam is. Kis táskámat letettem a kilométerkő mellé. Pedig félkiló kenyéren, kevés szalonnán és egy versesfüzeten kívül semmi más nem volt benne. De a hosszú út későbbi óráiban mégis nagyon lehúzta az a kis vacak táska a karomat…

    Szerencsére a kilométerkő-trónom mögött egy hatalmas, árnyas fa állt. Madarak fészkeltek, szeretkeztek és fütyöltek az ágai között. Az árnyékban pödörtem egy cigarettát. És a füst közül és árnyék alól félvígan néztem a messzeségbe. Előttem messze bent a határban egy kastély piroslott a felhőkbe fúró jegenyefák között. A park körül béreslakások, nagy felhőkarcoló szénakazlak sorakoztak.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Múlt és jelen

A múlt évben jó világ vót,
Nem vót a bor drága,
Nem vót fontos az embernek
Van-e nagykabátja.
Ha megittam tíz pohár bort,
Bennem vót a bunda,
Testemet megremegtetni
Hetven szél sem tudta…

Komisz világ dühöng mostan,
A bor méregdrága,
Nem telik borra ma nékem,
Inkább a bundára.
Kívül melegítem magam
A jövendő télen,
És még mámorom se lesz az
Éjszakák szelében…

Magyar Újság, 1940. október 18., Gyászjelentés

Sértő Kálmán: Pusztulás (2)

Nincsen abban semmi szégyen,
Ha nem halok meg vitézen,
Ha kiizzadom a vérem
S harc nélkül hull szegénységem.

Az én zászlóm lázas bánat,
S kard helyett már virágszálat,
Üveget veszek markomba,
Bort csurgatok a gyomromba.

Elszakadt a ruhám, hitem,
Szünet nélkül fáj a szívem,
Holtak sorsát irigyelve,
Kedvetlen bennem az elme.

Örülök tűnő időmnek,
Hűtlenül fogyó erőmnek,
Kukacos föld hívásának,
Átkot hagyok a világnak…

Szabadság, 1936. június

Orbán Ottó: Cantio optima

Siralmas énnéköm így megöregednem
porrá őröltetnem testben és lélekben.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Napjaim fele nyelvharapó rángás,
napjaim más fele béna ágyon fekvés.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Ez világi élet szememben így rút,
pokolba vivő út, dögvész, mérgezett kút.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Ki háltam valaha sikogató lánnyal,
most hálok csak a meddő orvostudománnyal.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Nászunkon nyerítve hahotáz az ördög,
ki teszi, hogy éjjel horkolok és hörgök.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

S rémálmot bocsát rám: valami fekete tárna
mélyén rőt derengés, kapuja sarkig tárva.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Írtam ezt a verset kórházból jövőben,
nem bízva csodában, fényesebb jövőben.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Csak az ezüstfejű botban; ő tette, hogy el nem estem,
mikor megszédültem az ezredvégi Pesten.
Vajon s mikor lészen én szabadulásom?

Sinka István: A fénynek átragyogni …, Anyám balladát táncol, Delej, Ki tud róluk…, Nem fa, nem húr

Sinka István:

A fénynek átragyogni …

Éna! Hiába ne múljanak az évek!
add a füzetet; majd vizsgáld át míves
ujjam írását, mint szöllőmíves,
ki pohár új borát föltartja a fénynek!

Lásd, e sorok itt mind, mind: véremnek bora;
nemes mivolta a cseppjeiből készül;
te mented meg majd a penész-ellenségtől;
a fénynek átragyogni te tartod oda.

E mai napba többé átnyúlni ide
lehetetlen: szél fújja, mossa ősz vize,
s a meggörbült ujj akkor már nem tud írni:

ragyogás, dallam, panasz végre is elfogy.
A világokat „Ő” úgy teremtette, hogy
elment időket nincs módunk visszahívni.

 

Sinka István:

Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lába víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyílott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.

szozattovabbacikkhez

Telekdi Fruzsina levele – férjének, Ártándi Pálnak

A címzett Werbőczy Istvánnak rövid nádorsága alatt egyik bizalmas híve volt, de amikor Báthory István visszanyerte a nádori tisztséget, akkor váratlanul előbbi pártfogója ellen fordult. A levelező személyek érdekességét emeli, hogy mindketten fontos szereplői a Magyarország 1514-ben című Eötvös regénynek. Sőt, az akkor még vőlegény Ártándi Pált csupán azért nem emelték a keresztes hadak élére, mert Bakócz Tamás érsek kívánságára Dózsa Györgyöt tették meg vezérnek.

 

    1530.

    Szerelmes uram.

    Értem a Csáky Elektől, király őfelsége emberétől kegyelmedet egészségben lenni, kin Istennek nagy hálákat adunk, és tekegyelmed tudjon minket is mind, fiaiddal és leányaiddal és egyéb árváiddal is egészségben lennünk, de mely igen kívánom élted, azonképpen kívánnám az én gyermekimmel megszabadulásod az te atyádfiaival, de kell várnunk a nagy Istentől, az után a felséges királytól. Továbbá tekegyelmed amit énnekem írt, hogy a tárnói porkoláb levelét megkerestessem, tudja azt kegyelmed, hogy benne el akarok járni. Ím elküldök Valkay Mihályhoz, és erősen őtet kérem, hogy ez dologban eljárjon, mert akarok kegyelmednek az én gyermekimmel szolgálni Istenben és ez világ szerint, míg a lélek énbennem tart, mert meg is vagyok kegyelmednek igaz társa és szolgája, mint annak előtte, és leszek, amíg élek. Nos que filie v. d. commendamus divinijs orationibus.

    Isten tartsa meg kegyelmedet nagy jó egészségben.

    Datum ex Kereky die sabati post festum sancti Johannis anno domini 1530.

                      Frusina de Telekd consors
                      Servusque vestre dominitionis

Bornemisza Péter: Siralmas énnéköm…

Siralmas énnéköm tetűled megválnom,
Áldott Magyarország, tőled eltávoznom.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Az Felföldet bírják az kevély némötök,
Szerémségöt bírják az fene törökök.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engömet kergetnek az kevély némötök,
Engem környűlvettek az pogán törökök.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engöm elúntattak az magyari urak,
Kiízték közőlök az egy igaz istent.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Legyön istenhozzád, áldott Magyarország,
Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában,
Bornemisza Péter az ő víg kedvében.
Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

1553-1556.

Féja Géza: Bornemisza Péter

Bornemisza Péter jelentéktelen külsejű férfi volt. Egyik hatalmas, gőgös püspök meg is jegyezte, miközben a régi vágányokra karta téríteni, hogy nem gondolta ilyen „semmi embernek”. Bornemisza a szellem öntudatával felelt a püspöknek, de nem tudta, hogy egyszerű külseje is mennyire kifejezi jelentőségét: az eddig néma atom, a magyar mélység cseppje szólalt meg általa. Nem díszítette rang, nem támogatták tekintélyek, de mindennél hatalmasabb támasza volt mélyből hozott öntudata és rettenthetetlen belső szabadsága. Ő merészkedett magyar nyelven először mindenről szabadon beszélni. Ő hozta napfényre először mindazt, ami az elnyomott rétegek lelkében megbújt. Bornemisza az igazi magyar reneszánsz, emberi újjászületés az újkor küszöbén a saját törvényeink szerint.

    Ő az első magyar író, akiben a műveltség összes tényezői összefutnak, s egyben a XVI. század legátfogóbb képességű írója. A korai protestantizmus képviselője, de az új tudomány nem ölte meg benne a középkort, a misztikus élmények éppen olyan döntő erővel léptek fel szellemében, mint a középkori lélekben.

szozattovabbacikkhez

Dr. Nyárády Mihály: A Rétköz régi halászata (2. rész)

    Halászat a jégmentes vízen

     

    Nyárády I tábla 1 8 képA szigonyozás szerszáma a Rétközön a 3 – 8 ágú vasszigony volt. Az ágak visszája (horga) mind egy oldalra állott. A halászat kelléke a szigonyon kívül itt csak egy hajó, vagy ladik volt. E szerszámmal a mély vízre csupán áradások alkalmával mentek ki a halászok, amikor a tavak megteltek s kifakadtak. A halak ilyenkor bolondok voltak. Mentek, amerre a szemükkel láttak. A halász ekkor magához vette az 1 – 2 öl hosszúságú égerfanyéllel ellátott szigonyát. Aztán másod-harmadmagával járművébe szállt, s a folyás zavaros vizére evezett. Ott kezébe kapta szigonyát, s a hajó (ladik) orrába állt. (Szúró szerszámának a visszája ilyenkor mindig felfelé állott.) Ha közelében egy-egy nagyobb hal bukkant fel, a halász menten felé szúrt. Ha azonban megtehette, mégis csak azon volt, hogy a szigony a halat a farka felől, a tarkóján érje, s a feje csontjában akadjon meg. Egyébként a hal pénzén a szigony megcsúszhatott, vagy még a húsából is kiszakadhatott volna. A szigonyt aztán lassan húzta vissza. A nyelét alább és alább fogta. Így fejte. Ha jó szerencsével a halt közel húzhatta magához, cimborái segítségével a hajóba vette.

    Embert el nem lelő mély folyóvízen rekesztve, tarajos vészfővel is halásztak. Szerszámát a rétközi legközönségesebb építőanyagából, a nádból készítették. Válogatott, erős szálakat szedtek hozzá. Mikor ezek mind együtt voltak, megállapították, hogy milyen magasságú vesszőre van szükség. Sárba kerülő részére kb. 2 sukkot, a vízfelettire pedig kb. ½ ölet számítottak. Természetesen a vízmélységet is számba vették. Ezeket egybeszámítva, a nádszálakra vastagabb részük felől rámérték. A haszontalannak ítélt nádvégeket levagdosták.

szozattovabbacikkhez

Lászlóffy Aladár: Örmény mohácsolás

Már visszakoztam, hogy saját tévedéseim, túlzásaim ellen tiltakozom. A délibábos, fénytöréses információáradat elsodort, érzem, engem is, megtörtem, és nem akarok sem a megfutamodók, sem a megveszettek kórusához csatlakozni. Ezért eleve bevallom: Bánk bán-i a süketségem, Tiborccal értek egyet, de meg se hallgatom, miközben hazámra szövődik egyre vastagabb pókháló, azt kell leszaggatni, hogy ne válhassék szemfedővé.

    Bevallom, hogy a sorra bemondott állomásokat én Úgy szoktam hallani, hogy Blaha Lujza-térd, Batthyány-térd, Moszkva-térd. Bizonyára ilyesmi játszik szerepet, hogy Batthyánynak a kivégzéshez már fél térdre is alig sikerült állnia. A Moszkva-térd pedig olyan állandó aktualitással bíró fogalmakra asszociál, hogy fenékküszöb ott Bősnél, Nagymarosnál, nem egészen őszintén elbontva ma sem, ami az ingerküszöbünket bőszíti Duna-medence-szerte.

    Nos, ki tudja, hol tartanának az örmények, hogyha annak idején Apafi atyafiságosan be nem hívja őket a portájára? Alig hiszem, hogy eljutottak volna az Atlanti-óciánig, mivel Dzsingisz klánnak és Szolimánéknak sem sikerült. S ha sikerült nekik, akkor ma kettős lehetne a dicsőség, hogy aszongya: „A magyarok s az örmények nyilaitól ments meg Uram, minket?” (Kettős lesz az, ha nem hármas, mire mai földrajzi hazánk is csatlakozand, s az ima így módosul majd, hogy a magyaroktól, az örményektől, legvégül a románoktól ments meg, Uram!)

    Hagyni kell különben az embereket, a nációkat: annyiféleképpen lehet szolgálni és elárulni a hazát.

    Hallom, hogy a bizalmat megint sikerült helyreállítani: a sárospataki kollégium könyvei is davajcsásszá váltak 44-ben, most elindulnak haza, mint Mikes meg se található hamvai.

    Szegény Apafit örök hála illeti meg érte, hogy ebben a tekintetben talán tudta is, mihez nyúl, mibe keveredik olyan időkben.

szozattovabbacikkhez

Szerb Antal: Az [görög] eposz

    Homérosz

     

    Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek.

    Homéroszi kérdés

    Már az ókorban is akadtak filológusok, akik kétségbevonták, hogy a homéroszi epika egy ember műve. A gondolatot a XVII. században felújították, a XVIII. század végén pedig egy nagy klasszikus-filológus, Friedrich August Wolf részletesen kidolgozta; így keletkezett az ún. homéroszi kérdés. A XIX. század folyamán a tudományban általánosan uralkodó fejlődéseszméhez igazodott az a kép is, amelyet a tudósok Homéroszról alkottak. Homérosz nem is élt – mondták –, költött személy, neve annyit jelent, mint „összeragasztó”; ha élt is, akkor is csak abban állt szerepe, hogy összeragassza a rövid, balladaszerű énekeket, amelyeket rhopsódosok, dalnokok énekeltek a trójai háború hőseiről. Vagy talán volt valami eposzi mag, és e köré kristályosodott ki az Iliász és az Odüsszeia. Csoda nincsen. Ha valami olyan nagyszabású, hogy nem tudjuk elképzelni, hogyan is lehetett egy ember alkotása, akkor ki kell deríteni, hogy nem is egy ember alkotása. (Mintha bizony valószínűbb lenne az, hogy a homéroszi korban nem egy zseniális költő élt, hanem huszonnégy!)

szozattovabbacikkhez

Kecskeméti Vég Mihály: Az LV. Zsoltár

Mikoron Dávid nagy búsultában
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában:

Istenem-uram! kérlek tégedet,
Fordítsd reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.

Csak rívok-sívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségemre való haragomban.

Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint az galamb elröpültem volna,
Hogyha az isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.

Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széllel bújdosnom:
Hogynemmint azok között lakoznom,
Kik igazságot nem hagynak szóllanom.

Éjjel és nappal azon forgódnak,
Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon ők vígadhassanak.

Látod jó uram álnok szíveket,
Csak szemben való szép beszédeket,
De zabolázd meg az ő nyelvöket,
Ne tapodják le híremet-nevemet.

Ugyan szememmel jól látom őket,
Énreám való gyűlölségeket,
Fülemmel hallom káromlásokat,
Igazság ellen feltámadásokat.

szozattovabbacikkhez

Garay Alajos: Dicsérd a Jézus szent nevét!

Dicsérd a Jézus szent nevét
A reggel ékes hajnalán:
Ha létre serkenél, dicsérd
Nyugalmas álmaid után!
E névvel kezdjed a napot,
Dicsérd a szentet, s nagyot!

Dicsérd a Jézus szent nevét,
Ha elhagyod hajlékodat,
A nagy világba térve ki, –
Hogy elkerüld a csábokat!
E név leszen őrangyalod,
Vezéred, mentő csillagod.

szozattovabbacikkhez

Két szál pünkösdrózsa …

magyar népdal

Két szál pünkösdrózsa
Kihajlott az útra;
El akar hervadni;
Nincs, ki leszakítsa.
Nem az ám a rózsa,
Ki a kertben nyílik,
Hanem az a rózsa,
Ki egymást szereti!
Nem szeretlek másért:
Két piros orcádért;
Szemed járásáért,
Szád mosolygásáért.340

Resznek /Zala megye/

Szávay Gyula: A májusfa vörös virága

Virágos Május, hónapok királya,
Fogadj még egyszer májusfád alá.
Hulljon még egyszer rám fehér virága,
Mely szívem egykor elvarázsolá.
ints még egyszer felém hó-fürteiddel,
Adj még egy álmot lombjaid alatt,
Aztán, nem bánom mindörökre vidd el
E hazajáró tavasz-álmokat.

Mutasd meg törzsed, melybe belevéstem
A két betűt s a lángoló szívet,
Őrzöd-e még, vagy beforrt már egészen,
S helyét se tudja a régi liget?
Szeptembert írunk, május hava rég volt,
Virága már nem csokorba való,
Szürkére fordult azóta az égbolt,
S lassankint elkezd hullani a hó.

De te Május azért csak vigy el engem
Fehérvirágú májusfád alá,
Azt akarom, hogy a fülembe csengjen
A múlt zenéje, mely elbájolá.
Egy ifjú pár s egy agg közelget ottan,
Kihallgatom most ömlengésük én,
Úgy mondják-é el ahogy én mondottam
Valaha régen, május elsején.

1910

Vas István: Medárd

Köröskörül izgalmas szürkeség.
A Duna-lassúságnak alapító
Zivatar árnya ónszínűre festi
Ezüstjét. Csak a madarak cikáznak
Izgatott szürkeséggel. Csak a szívünk.
Az óceán meg a sztyepp szándékai
Megint egyszer fölöttünk csapnak össze:
Atlanti hűvös légtömeg a száraz-
Föld belsejét nyugtalanítva záport
Fakasztón fékezi forró nyarunkat.
Felhők fölött, légtömegek fölött
A sztyepp s az óceán küldöttei
Versenyt keringenek. Mire a hold
Mostantól kezdve kétszer szabadul
A földárnyékból, ember járta már.
S ettől mi változik majd? Semmi sem.
Vagy tán jövőre könnyebb lesz utaznom
Ki Szentendrére helyiérdekűn
Vagy… minek is folytassam? Eszetek
És vakmerésetek és technikátok
A naprendszerből előbb fog kijutni,
Mint bölcsességtek az egérfogóból,
Hol körbe fut.
A túlparton az új
Hotel idétlen váza eltakarja
A Belváros kihűlt hiányait.
Ha áll majd frissen tündökölve mint
A békés együttélés záloga
S a túlazóperenciáni élet
Jelképe – mit hoz át a szél, keringőt
Vagy villanyos gitár géphangosított
Világvadmacskazenéjét Budára
Egy év múlva Medárdus éjszakáján,
Miféle tarka óperenciás
Fényegyveleg vetül az elmaradt
Duna sötét vizére és ki nézi
Ablakból kihajolva Pest felé?
Kíváncsi sem vagyok már.

    Alkonyi
Izgalmas szürkeségből csak az új híd-
Akaratunk halványezüstje villog
Sejtelmesen a híd a híd. Medárd
Szele borzong az ónszínű folyón
És esőt jósol mélyebb szürkeséget
És van akinek ónszínű folyót.
Majd elvonul, ahogy szokott. De ha
Betelik Medárd magánjóslata,
Kinek sütnek ki majd a hónapok?
Már nem vagyok kíváncsi. Nem vagyok.

Babits Mihály: Anyám nevére

Hajnalka volt az édesanyám,
hajnalra születtem én.
S lelkemben már ily fiatalon
nincs hajnal, semmi remény,
nincs hajnal, semmi vidámság,
nincs hajnal, nincsen öröm.
Hajnalka volt az édesanyám
s csak alkony az örököm.

Hajnalka volt az édesanyám:
Kedélybeteg, árva nő ma;
Mióta meghalt édesapám,
házunk oly szomorú, néma:
Mióta meghalt édesapám,
házunk oly hallgatag, árva:
Gyermekkoromba' - szegény fiú:
e házba valék bezárva.

Novemberben születtem én,
Hajnalka volt az anyám:
Ah, annyi gondja volt, szegény,
hogy gondolt volna reám?
Hogy gondolt volna fiára,
ki titkon búra hajolt?
(Hajnalka volt az anyja, de ő
November gyermeke volt.)

Síromra, ha meghalok, ez jön:
"Itt nyugszik az, ki nem élt:
Nem nyúlt az eléberakotthoz,
jöhetleneket remélt.
Világa nem a nap vala,
csak a kölcsönfényű hold:
Hajnalka volt az anyja - de ő
e hajnal alkonya volt."

Falu Tamás: Szegény anyám

Szegény anyám sietett mindig,
Sietve kelt már hajnaltájon,
Nem kellett neki vekkeróra,
Egyformán ébredt télen, nyáron.
Tett-vett, dolgozott késő estig,
Keze alatt a munka égett,
Mindig, még a harangszó előtt
Tálalta ő föl az ebédet.
Más gyerekek még kinn játszottak
Boldog kis dalokat danázva,
Minket már kora szürkületkor
Lefektetett a puha ágyba.
Kertjében a palántázással
Minden szomszédot megelőzött,
S övé volt az első virágmag,
Mindig, mikor jöttek az őszök.
Az életet végigsiette,
Várt reá a nehéz öregség,
Túl járt már a kilencven éven,
Mikor sötét sírjába tették.
A halál karján oda sétált,
Hol nincsenek percek, sem órák,
Siess néki a kedve szerint
Te lassú örökkévalóság.

Karafiáth Jenő: Az én anyám is…

Az én anyám is mindig azt szerette,
ha ott lehettünk körülötte mind.
A napsugár csókolja most helyette
megcsillanó, gondszőtte könnyeit.

Az aranyhídon együtt elmerengve
sok kedves órát töltöttünk el itt!
Hiába küzdök. Könny szökik szemembe,
a boldogságot idéztük pedig.

Szellő se fúj, még sem nyugodt a tó ma,
kacag a sok vérző szíven, szerelmen.
S mi utunk végét álmodozva, róva,
hiába várjuk azt, ki egyszer elment.

Komjáthy Jenő: Anyámhoz

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szívedbe Isten lelke költözött ...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd! ...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött ...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szívedhez járul boldogan fiad.
Szívem remeg, mert üdvössége teljes,
Szívem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök ...
Áldott vagy te az asszonyok között!

- Balassagyarmat, 1881 -

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf