Hős magyarok, daliák, akiket Mars s ősi erényük
a csillagok fölé emelt,
harcotokat lantján elzengte Tinódi Sebestyén;
hálával tartoztok neki:
Mint ahogy ős görögök harcát elzengi Homéros,
s Achillt, Ajaxot élteti,
úgy ha irigy Végzet titeket letarolt is, örökre
éltek Tinódi lapjain.
Fordította Geréb László
A magyar éjben újra fölzokognak
Siralmaid s a véres századoknak
Minden keserve ott él énekedben.
Lantos Sebestyén nézz le ránk a mennyből,
Taníts bennünket hinni és remélni,
Komor világban víg jövőnek élni.
Föl magyarok, testvérek,
Zendüljön régi ének,
Új gyásznak hangja szálljon,
Mint hit harangja kongjon,
És zúgjon mint ítélet,
Legyen zenéje élet.
Mert élni akarunk mi,
Dicső magasba jutni,
Hol újra nagy nevünk lesz,
És boldog ünnepünk lesz.
Egész világ csodálva
Tekint magyar hazánkra.
De addig is esengve szálljon égnek
A magyar éjben virrasztón az ének,
Tinódi Lantos szárnyas lelke küldje
E nagy borúból az örök derűbe,
A magyar Isten trónusát elérje,
S legyen győzelmes himnusszá a vége.
Az föven tizenöt napig legelének,
Esmeg jó Budából hamar készülének,
Szancsákok, vajdák békök egyben gyülének,
Tizenkét ezeren álgyúkval eredének.
Vitéz Ali basa dolgába bölcs vala
Drégelvára alatt táborával szálla,
A vár törésére álgyúkat állatta,
Négy álgyúja, hat tarackja neki csak vala.
Jó vitéz Szondi György benn porkoláb vala,
Békefalusi Gergely ő társa vala,
De akkor házához kikéredzett vala,
Az megszálláskoron el-kirekedött vala.
Töretni az basa nagyot tetete,
Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere;
Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitézsége,
Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte.
Sőt a várnak falát, tornyát igen törte,
Basa oroszfalui pappal kérette:
Az várat megadná, magát ne vesztené.
»Már későn költ ahoz« :Szondi csak ezt izené.
Sok foglya őneki, kettőt ő hívata;
Két énekös apródját előállatá.
Azok előtt ily testamentomot szólla:
Az Ali basának két apródját ajánlá.
Mára,
fekete karakül sapkák mélyén
szunnyad a régi siculicidium,
feledésünk hűvös szele csapkodja már,
galambbúgos kapuk faragott oszlopait,
még,
ezerráncú csizmák talpán
reccsen tovább az enyészet,
s vitézkötéses harisnyák
szorítják derékon az inget,
ahogy,
viasszal pödört bajuszok tövén,
vasárnapokon elpihen az ima
s hosszú prédikációk nyomán,
álomba roskad a szülőföld,
csak,
néha szisszen fel,
évfordulók fájó nyilallásai miatt,
ha túl a hegyeken a csángómagyar,
ősi kesergőkkel, székelyeket sirat.
2005. január 7.
Munkás város közepében
Lombok árnyán áll szerényen
Szegény költő érczalakja,
Elmereng a lelkem rajta.
Sivatagban, pusztaságon,
Kő'párnán is édes álom,
Tündérálmok délibábja
Vette ringató karjára.
Édes álmát eldalolta
Lágyan csengő szép dalokba'.
S szívből szívbe száll az ének,
Szomjú lelkek gyönyörének.
Zeng szerelmi boldogságot,
Epekedik, kéjt sovárog,
Panasz csendül, méla bánat,
Csélcsapságos, imént támadt.
Majd sodor a dal magával,
Föl, magasra, égbe szárnyal,
Fényhonába csillagoknak,
Ideálok hol ragyognak.
Született 1835-ben, tehát 1848-ban, a szabadságharc idejében még csak 13 éves ifjú vala.
Az a megfoghatatlan s megmagyarázhatatlan hazafias bűverő, mely a haza minden polgárának vérét forrongásba, szívét lázas dobogásba hozta. Az ifjú gyermek bátor szívét, lelkét is elbűvölte s akkor 13 éves ifjú,a mint a gimnázium 6-ik osztályáról a vizsgát letette, azonnal jelentkezett honvédnek, de ifjú korára s gyengeségére való tekintettel, elutasították. A bátor fiú hősies lelkét az elutasítás nagyon sértette és véghetetlenül fájlalta, hogy a veszélyben levő szeretett haza védelmére és oltalmára felajánlott fiatal, e hős karjait el nem fogadták. De azért a reményről nem mondott le, hogy egykor ő is küzdhet a haza ellenségei ellen, miért is 1849-ben Deméthén személyesen jelentkezett Dembinszky tábornoknál, felajánlván életét és vérét a haza védelmére. Az ifjú hős égő vágya itt csakugyan teljesedésbe ment, mert Dembinszky őt felvette ugyan a 89-ik zászlóaljba, de egyelőre mivel fegyverviselésre még gyenge vala, saját irodájába osztotta be, s így mint táborkari írnok ténykedett.
Legfőbb vágya, a hazáért a harcmezőn is küzdeni, nemsokára teljesült, mert zászlóaljához beosztatván, a Temesvár és Kisbecskerek közt vívott csatában tényleg részt vett. – A szerencsétlen csata után a zászlóalj a tábor azon részéhez szegődött, mely Vécsey tábornok vezetése alatt Oláhfacset felé tartván, Boros-Jenőre húzódott, ahol a fegyvert letették a németek kezébe, kik azután Arad mellett levő Mondorlok nevű községbe kísérték a zászlóaljat, s így Marczineket is, ahol őket szabad ég alatt, egy pázsiton őrizték és tíz napi éhség és nyomorúsággal kínozták. Tíz nap múlva egy küldöttség jött ki, mely a katonának valókat besorozta. – Marczineket egy osztrák császári tiszt felső ruhájától megfosztván, s megrugván őt, a szobából kilökte, hogy menjen haza szopni.
Onnan egy mellényben és mezítláb, mert a bakancsot, éhség által gyötörtetve, egy lelketlen embernek az úton odaadta, rongyosan, egész Sáros megyébe kellett gyalogolnia üldözés, vész, vihar, éhség és bújdosás között. E hosszú úton az éhség és mindenféle nélkülözés annyira megrongálta egészségét, hogy azt tökéletesen soha többé vissza nem nyerte.
Ma [1878-ban]Alsó-Körtvélyesen esperes plébános.
Most a Mezőn mindenki veszt
S vér-felhők futnak szabadon
S hű csapatomat most leltem meg,
Most leltem meg a csapatom,
Az Életből kikényszerültet.
Életes, drága jó fiúk,
Óh, halottakként ébredők,
Be szeretőn rántom ki kardom
Árnyas, szent rangotok előtt
S benneteket meg most talállak.
Nem voltak hősibb társaim
Soha, mint a mostaniak,
Fejükön az éjféli holdfény
Eget-verő, fényes sisak,
S fejüket friss sírból hozták föl.
Be sokáig várakozék
Én, árvult, társtalan Kain
S ím, hirtelen érkeztek hozzám
A társaim, a társaim,
Levitézlettjei a kedvnek.
Mit néztek, hajh, ők valaha,
Mint járták velem a Mezőt,
Szegény hozzám-testvérisültek,
Jámbor élet-levetkezők
S ím, meredt szemmel mosolyognak.
Mert mind az Életé valánk
S ha lelkünk meg-megütközött:
Csak az Élet áradt túl bennünk
S ugye, most a sírok fölött
Szeretjük egymás tarka célját?
Be szép, kisértetes világ,
Be jó nekem, be szép nekem:
Most az igazi halaványak
Táborában vezérkedem,
Hogy az Életre mosolyogjunk.
– Óda prózában –
Ott járok a Genie gondolataiban…
s miközben kutatom az ő mivolta
Mysteriumát a maga valóságában –
hirtelen meglep és elbágyaszt egy
tüneményes látomás:
Látva, hogy mint
törtet előre egy nagy alkotó Géniusz
a maga meztelen ragyogásában – minden
affektált dísz nélkül – a sötétség
homályából Világosságot derítve…
E látványra – úgy érzem – hypnotikus
álomba merülök…
És most… megidézetten szemlélem
az Élet és Halál tragédiáját
megtestesülni – az Áldozatban,
ki felemészti magát az ideális
Gondolatok szűzi tüzében…
ki harcra kelt a Múlttal önmagáért,
hogy reprezentálja az Ember eszményi voltát!
A nagy álmok Cézárja ő!
– Avult ideológiák! Jaj nektek, ha nem
félitek a Nagy halott – síron túl is kísértő –
kísérteties hatalmát!!!
Az Élet porrá enyész, de a Gondolat
örökkön él!
A sírás nekem nem kenyerem.
Az Úr megverte kushadt fajtám -
Most nekilátok s én verem.
Talán az Ima sáppad ajkán,
Ha az Üvöltés ott terem.
S ha föl nem üvölt hulla-fajtám,
Addig verem, míg szétverem.
1923. febr. 17.
* * *
Ady Endre, magát az égbe
deportálták, én itt vagyok,
jelentem, béke van most, a vörös
csillag sose hullik, fennen ragyog -
maga azt jobban látja ott.
Jelentem, Csák Máté földjén
isten lettünk, kenyér gyanánt
hatalmunkat zabáljuk,
jelentem, vörös proletárok
építik itt a Pimodánt.
Adyval vitézkedtem egykor én még,
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén,
És most idézi őt az alkonyat:
Ó, hova lett a régi, furcsa mámor,
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze, és sír az avar.
Igaz, a dal szól, és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat,
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap,
És merre van a végső diadal,
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?
Suhan csolnakod. A fekete víz
Nehéz rózsákkal hímzett mese-bársony.
Evező nem ver. De gyámánti uszály
Lobog a rejtelmes halál-csapáson.
A csolnak ormán állsz, árnyék-király.
Köd-alakod a túlsó partra réved,
Homlokodon csillag ég, s bíboran
Izzik szívedben el nem élt sok éved.
És szíved reng, finom harangvirág,
Árva dalok ütemét zengi fájva,
És dús fürtű krizantém beesőz
Virágzáporként, álmok bús királya.
Friss éllel csengő verseid szabad
Halál-csapatban csolnakodba hullnak,
Hogy hű szolgákként együtt égjenek
Szent máglyáján az elhanyatlott Úrnak.
Hószemfedő hull a szürke alkonyatba,
Selymes jégvirággal beszőve, befonva.
Drága nagy halottunk elhagyatva árván
Alussza alatta álomtalan álmát. ..
De mozdul az alkony, rémes árnyak járnak,
Éjjeli prédára dögkeselyűk szállnak.
Óvatosan jönnek, vonalról-vonalra,
Próbálgatják — Uram Isten
Jól meg van-e halva?
Aztán összevesznek, marakodnak rajta
És a halott csendben mintha mosolyogna
— Az enyém a karja! Az enyém a lába!
— Az enyém a szíve! Enyém alvadt vére!
— Én hadd vájjam csőröm gőgös két szemébe!
Hej az a dermedt kar, ha egyet mozdulna . ..
E sok lármás népség ezerfelé futna.
Tetemrehívás van. Feltámadást várunk.
Keressük az Istent. Várjuk igazságunk.
Idegentől várjuk?
Én balga magyarom, ugyan nézz csak széjjel.
Ezer éves múltban, idegenektől jót Neked mikor mértek?
Hát. . . ha temetni kell, temetünk, szép csendben,
De lelkünkbe véssük örök élő hittel:
— Nem halt meg mindenki, akit eltemettek!
Szétszaggathatjátok, tiporhattok rajta...
De lesz egyszer kürtszó! Lesz mégegyszer hajnal!
Oh lehet, elmúlik évtized, évszázad . . .
Behorpadt sírunkon, rég füvet kaszálnak.
De a porunkból nő nagyra az a cserfa,
Melyből a taglónak nyele lesz faragva!
S a pusztító harcban, vad üvöltő szélijén,
Mely hunyó parazsat vészes lánggá éleszt,
A tüzes pernyében, mely gyújtva száll szerte . ..
Napsugárban fénylő hazai porszemben
Mindnyájan ott leszünk! Úgy segéljen Isten!
1920
Versaillesnak városába
Ott áll egy palota,
Úgy hívják, hogy Trianon –
Magyar, ne menj oda!
Magyar, kerüld e kertet,
Virága gyászvirág,
Halálnak, elmúlásnak
Árnyékát hinti rád.
Versaillesnak városába
Egy tágas, nagy terem,
Szalon a franciáknak,
A magyarnak verem.
Magyar, kerüld e termet,
Padlója reng, ropog.
Akit itt meggyaláztak,
Örökké élni fog!
Versaillesnak városába
Egy hosszú asztal áll.
Mellette ült a hóhér,
Az orgyilkos halál.
Magyar, kerüld ez asztalt,
A fája átkozott!
Nem tart örökké átka,
Amit reád hozott!
Versaillesnak városába
Már megpihent a toll,
Amelynek percegése
Kifoszt és megrabol.
Magyar, feledd e tollat,
Habár szívedbe szúr:
E szent magyar mezőkön
Mindig te léssz az úr!
1920. június
Dacos mosolyra nyílik ajkam.
Élet piroslik arcomon,
Pedig szívem sajogva gyászol. –
De azt mégis palástolom.
Magamba fojtok fájó érzést,
Sóhajt s keserű könnyeket,
Csakhogy ne halljak émelyítő
S álnok részvétbeszédeket.
Ilyen elszánt s edzett mártírként
Robotolok nemcsak magam,
Vérrel szentelt becsületünkkel
Némán tűrünk mi most sokan.
Derűs külsőnk olyannak látszik,
Hogy bánkódásra nincsen ok,
Pedig belül, lelkünk honában
Rejlik nem egy kínzó titok.
Ó, hány keblen látunk szép rózsát?
Hány nagyszerű hely díszeleg?...
S belül olyan szomorúság van,
Amelyről nem szólnak jelek.
Felrepült egy fehér galamb,
Szelíd galamb, béke-galamb!
Megnyugtatá a világot,
A vívódó boldogtalant!
Olajágat vitt csőrébe,
Fénylő tollát ragyogtatva…
S egyszerre csak – utána ment
Héják, kányák rút csapatja…
Körülfogták a lihegő,
Nyögdécselő, bús jószágot,
S éles karmuk – szegénykének
Hó húsába belevágott…
… És azóta egyre űzik, -
Megpihenni sosem hagyják,
Csak cibálják, csak tépázzák, -
Rajta tölti mind – haragját…
Felrepült egy fehér galamb,
De nincs béke – hogy is volna!
Egy ártatlan madárkának
Napról-napra hull a tolla!
1921
Hiába mondom: megnyugodtam;
Vérem kiáltja: nem igaz!
Föl-fölsikoltok bánatomban:
Gyűlöllek korcs nép, sok pimasz!
Köpenyét hitvány bölcsességnek
Nem tudom tűrni magamon:
Míg el nem száll e röpke élet,
A küzdést, harcot akarom!
Akarom vesztét a sok gaznak,
Kik a jók útját ellepik,
Kik minden eszményt kikacagnak
S lator és Krisztus: egy nekik.
Támadom szembe, aki álnok
S gyűlölve tiprom, ha lehet,
Mert megcsúfolja a világot
És meggyalázza hitemet.
Gyönyörrel vágom a szemébe
Bús gyűlöletem ostorát,
S az a jó Isten fönt az égbe’
Bizton tudom, hogy megbocsát!
- Télen és Éjjel az erdőn -
Vajon bele fogunk-e törődni majd valamikor sokára, hogy Blaha Lujza nincs a színpadon? Vajon tudja-e mindenki, hogy kicsoda nekünk Blaha Lujza?…
…Az utolsó két búcsúzó nagyváradi estén ez a két kérdés nehezedett a lelkünkre. Pedig különben milyen sugarasak, milyen istenien ragyogók voltak az utolsó Blaha-esték! Vasárnap este a Télen jött-ment asszonyának aranyos gazdag lelke ragyogta be a házat, mely zsúfolásig megtelt s tegnap, a legutolsó estén, Boriskát láttuk, a legleányosabbat, legszűziebbet minden leány szüzek között.
Újra elmondjuk magunkért s a magunk gyönyörűségére, hogy Blaháné az örök fiatalságnak, örök szívbeli jóságnak, örök sugárosság[nak] papnője. A közönség kimondhatatlan lelkesedéssel, lázzal ünnepelte s búcsúztatta a nagyasszonyt. A nagyváradi kis fehér múzsacsarnok pedig kéri s várja sima falai közé.
Vasárnap este Eleméry Klárika jutott el az igazi sikerek egy újabb stációjáig s Pintér volt fölötte kitűnő partnere a nagyasszonynak.
Tegnap este Örley Flórának volt még nagy sikere Máli szerepében s hasonlóképpen nagy sikere volt Pintérnek, Bognárnak, Peterdinek, Bérczinek és Erdélyinek.
Mindkét előadás sok dicséretre méltó volt egyébként s méltó a nagy vendéghez is, kit tegnap újra nagy tömeg kísért haza lakásáig. Csaknem zsúfolt volt a tegnapi ház s csak a legfigyelmesebbek fedezték föl, hogy egyetlen színügyi bizottsági tag sincs jelen. De a Blaha-esték nagyszerűségéhez még tán ez is kellett és illett.
Nagyváradi Napló 1902. június 10.
Ha nevedet hallom, dal cseng a fülembe,
Nem anyától lettél!
Áldja meg az Isten azt a rózsabokrot,
Ahol te termettél!
Virágos bölcsődet fülmile ringatta
Édes altatóval,
Ébredő nap csókján a pacsirta keltett
Szép pacsirtaszóval.
Tőlük tanultad el sorba valamennyi
Aranyos nótádat...
Áldja meg az Isten a pacsirtaszádat,
Fülemileszádat!
Mikor kirepültél a rózsabokorból
Zengve, csicseregve,
Tündértavasz kísért mosolygó varázzsal
Berekről berekre.
Örökzöld a sírhalomnak virága,
Fájó szívünk sírva borul reája.
Harmatos gyöngy, könnycsepp ragyog pillánkon,
Aludj Blaha Lujza, álmodj édes virágunk.
Ezüst felhők szálldogálnak az égen,
De nem hoznak vigasztalást mi nékünk.
Ráborulva, itt zokogunk fejfádon:
Aludj Blaha Lujza, álmodj édes csalogányunk.
Ha a feltámadás órája üt,
Itt találsz bennünket együtt.
Leborulva kérünk:
Maradj itt vélünk,
Hallasd újra csalogány hangodat,
Szeresd úgy, mint régen, a te magyarjaidat.
Ébredj Blaha Lujza, ébredj édes csalogányunk.
1926
látónvak barátaimnak
elgondolom…,
negyvenkét fok hideg
láncmarta hóban.
lövedék fütyöl, puffan,
magyar
fagyott magyarra dől.
langytelünkben
miattad borzadok…,
lásd, most annyi
jól van…
tavasszal, ha messzi,
idegen fűszálat
könnyez meg harmat,
adj nékik Uram
beszántott csontokban
nyugalmat.
Aludjatok, ti áldott hőseink, pihenj te néma hadsereg!
Ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, mely értetek pereg.
Apák, fiúk, szerelmes vőlegények, kik porladoztok mily sok éve már,
Kik elé dörgő ágyúszóval véres mezőkön toppant a halál.
Aludjatok csak Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák,
Álmodjatok ott messzi idegenben, magyar testvéreink: fiúk és apák.
Aludjatok csak, néma szent hadak, pihenni édes, pihenni jó,
S nyugtasson a Donnak halk zúgása, mint a Tisza folyó.
A Don-kanyarban arat a halál,
De arcvonalunk büszkén, bátran áll.
Védjük a vallást, védjük a hazát,
Elrebegünk néha egy-egy imát,
Mert itt az élet szurony és golyó,
A Don-kanyarban hulldogál a hó.
Puskáink csövét belepi a dér,
A fehér havon piroslik a vér.
Csupa rom van ott, a házak helyén,
Megfagy a könny az emberek szemén.
Olyan itt minden, mint egy jégkohó,
A Don-kanyarban hulldogál a hó.
Géppuskák torka ropogva zenél,
Robban a gránát, törik az acél.
Vérző testeken lángol a pokol,
Nincs irgalom és kegyelem sehol,
Lángol a part és lángol a folyó,
A Don-kanyarban hulldogál a hó.
Tűrjük a poklot, tűrjük a fagyot,
Álljuk a harcot, a vad rohamot.
Szent hadak útján győztesen megyünk,
Szebb jövő álmát hordja fegyverünk.
Mert pusztul, lángol a gyilkos bitó,
A Don-kanyarban hulldogál a hó.
Don-kanyar, 1942. október
A legszomorúbb látvány
ez volt: a betörött
gerincű néma hidak
a két város között,
ahogy feküdtek sorban,
mint leölt állatok
a bűnben és mocsokban
ők, az ártatlanok.
Óriás mészárszékre
kelt vörösen a nap:
a szem azt hitte: vérük
a napfestette hab,
ahogy hevertek, holtan,
lehulltan, miután
kínjukban felugortak
azon az éjszakán.
Lesz kor, hogy talpraállnak,
hátukat megvetik
s te – akkor ez lesz álmod –
uszítva intsz nekik:
üvöltsenek bosszúért
és ágaskodjanak,
mert mi a rend, ha mindig
ő tűr, az áldozat?
De ők csak állnak, állnak
(egy tagjuk nem remeg)
a futó folyam és a
futó idő felett!
Minden fül hallgat,
minden szem figyel.
Emberi ész mindezt
hogy bírod el?!
Révay Ferenc fivérének, Révay Péter főispánnak írta felesége, Forgách Mária az első – ismert – féltékenykedésre utaló levelet.
1.
1610. október 14.
Szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek. Szerelmes uram Kegyelmed énnekem semmit sem ír, itt pedig csoda híreket hallgatok, ha úgy vagyon, csoda fortéllyal élnek az emberek. Én egyébbe reménységemet és bizodalmamat nem vetettem, hanem az én mindenható teremtő Istenemben, aki mindeneknek általlátója s tudója, hiszem is, hogy meghallgatja könyörgésemet. Bizony szerelmes uram, ha a kicsiny Palikó nem volna és jóvoltával engemet nem vigasztalna, eddig is nagy bú miatt nem tudom mi történt volna rajtam. Amint értem, aki legnagyobb oka ennek a gonosz cselekedetnek, úgy mint a híres gonosz malackai asszonyállatot ugyan tisztává akarják tenni, ám lássák.
– Részlet –
1834-ben az országosan megélénkülő politikai érdeklődés nyomán és minden bizonnyal az enyedi és kolozsvári diákok mozgalmainak serkentő hatására olvasótársaságot alakított a marosvásárhelyi református kollégium ifjúsága.
Az olvasótársaság megalakulására 1834 szeptember első napjaiban került sor, erről a jegyzőkönyv így tudósít: „Most midőn a mívelődés szelleme szabad szárnyra kelve lebeg a mívelt világ láthatára fölött, most midőn az Európa mívelt Nemzetei kettőztetett igyekezettel sietnek a tökéletesedés útján a szabadság ditső Templomába: a Magyar szívrokon érzetre hevülve hűséget esküdt a vezér elveinek. Látva a pállyát a tzél felé, mely mindenkitől meg futandó, érezve magunkban erőt a viadalra, a gátok-akadállyok szét rontására, ki-állottunk a fövény szélére. A lelkesedés érzésétől körül övedzve ezen Tanuló Intézet kebelében Társaságban öntöttük magunkat e folyó 1834-ik év September 2-ik napján, a közös mívelődés tzéljából; melyre vezető útak a közönséges olvasások, és az azokra tett észre vételeknek vitatásai lésznek. Az Eggyesség és Áldás koronázzák e szent igyekezetet.”
A XVI. században kezdődik világuk; a XVII. és a kora XVIII: század a virágkoruk. Közeli viszony fűzi őket Balassa Bálinthoz, mint a virágot termőföldjéhez; utódai, rokonai, epigonjai és részben teljesítői.
Balassa Bálinttól egészen Csokonai Vitéz Mihályig hiába keresünk nagy lírikust, nincs költő, akiben érzelmi műveltségünk sugarai összefutottak volna, mint egykor Balassa Bálintban. Ez a hiány azonban nem fejlődéstörténeti hiány, mert ha hiányzik is ebből a korszakból a nagy költő, nagy líra azonban van. A Balassából feltörő „ének” tovább élt, fejlődött és gazdagodott; a sugarak éltek, csak nem egyesültek egy nagy lírai egyéniség összefoglaló fényében, hanem egyenként villantak fel ismeretlen nevű költők verseiben. Kéziratos daloskönyvek tartották fenn ezt a lírát, s ha leíróik nevét ismerjük is, nem tudjuk átíróról, tehát lírai továbbfejlesztőről, vagy pedig szerzőről van-e szó?
A kéziratos líra keletkezése és kialakulása nagyon hasonlít a népköltészethez. A népköltemény megállapodott, kikristályosodott alakjáig hosszú fejlődési út vezet, melyet „összeéneklésnek” nevezhetünk. A népköltemény többnyire vándorolt, részben vagy egészben bejárta az országot, az egyéniségek egész sora alakította, tovább teremtette, míg olyan alakot nyert, melyben az alkotó ösztön megnyugodott.
Az Alföld tiszántúli részén közkeletű mondás: „farkasgégén eresztett”. E jelzővel rendesen a rakoncátlan, szilaj, lármás gyermeket illetik szülőföldemen, Karcagon.
Ennek a ma már érthetetlen szólásnak az eredetét a régiek méhészkedő tudománya magyarázza meg. A nép ma is varázserőt tulajdonít a farkas gégéjének, sőt a farkas egyéb testrészeinek is, éppen ezért, ha farkast ejt el, annak gégéjét kiveszi, megszárítja s a méhkas kiröpítő nyílásába dugja s azon ereszti ki a méhet, hogy azzal a farkas bátorságát, szilajságát, falánkságát a méhekbe varázsolja.
A farkasnak nemcsak a gégéje, hanem a foga is varázserejű. A farkas fogát már a legrégibb magyar, Honti-féle méhészkönyv is említi 1645-ből.
Horti Miklós, aki a „Tekintetes és Méltóságos Fejedelemnek, az öreg és iffiú Rákótzi Györgynek Fő Méhész mestere vala és mind rend szerint való hivatalát egész életének folyásában Nagy Váradon laktában tiszti szerint 37 esztendeig folytatta”, Méhész könyvében1 a méhek kibocsátásáról egyebek között ezeket mondja:
„No immár ha azt akarod, hogy az méhed jámbor légyen, tsötörtökön ereszd ki; tiszta téjjel moss meg fejér gyapjat és szárazd meg, hogy megmászkálhassák, akar tsak farkasfogat mászass meg vélek, akar dög szárcsontot, az a méhek hízására, jobbulására hasznos; mert ez mesterségek oly hasznosakká és prédálókká tészik, hogy a másét is elhorgyák.”
„Ha azt akarod, hogy a méhek hamissak légyenek, új veres posztón ereszd ki, de ne tsötörtökön, hanem szeredán, ha megkened kakas vérrel a posztót, annál hamissabb lesz, mert erősebb, győzedelmesebb lészen.”
A Horti Miklós méhészkönyve még nem említi a farkas gégéjét, mint a méhészet varázserejű eszközét, de a régiség tekintetében utána következő Botskai János 1748-ból származó kéziratos méhész könyve2 már erről is szól, s „a méhvel való tavaszi dajkálkodásról” szóló fejezete egybek között ezeket mondja:
„Legjobb a méheket kitenni Szent György havának első hetében Szeredán estve, kivált ha szép tiszta idő vagyon, akkor meg fúván a fellyebb meg mondott mód szerint3, Töstörtökön reggel ki botsátani, ha tsak a’ szegénnyire is jó kasokat tenni, inkább nem járja a szél, körűl, fel lévén töltve, lyuka meg kitsinyive inkább tudgya magát oltalmazni mások ellen, mivel Tavasszal igen találkoznak kóborló prédáló méhek, kivált a gyengéi, és jól kell gondot viselni, mert azt szokták hamar felpaedálni; némellyek ördöngösön is botsátják ki a méheket, megtanítja az ördög, így szolgáltattya Magát vélek; némelyek farkas gégén is bocsáttyák; el hidd, ha az farkas gége mellett Ördögséget nem tud, haszontalan; némeljek fehér gyapjunn, hogy szelidebbek legyenek, némellyek kakas vériben megmártott veress posztón.”
Rimaszombat közelében két várrom van, egyik Fülek felé, másik a kies Gortva-völgyben. Ajnácskő az, Várgede emez.
Mind a két vár eredetét nehéz kutatni. – A történelem alig mond róluk valamit, – mert szerepük úgyszólván korábbi, mint maga a történelem.
Csapjuk el át a történelmi adatok száraz könyvét s kérdezzük meg a regétől. Annak szabad tudni mindent.
Ezer év előtt volt… Az ország meg volt hódítva teljesen. Még imitt-amott tartotta magát egy-egy lézengő csapat a Zalán emberiből. De az már csak olyan foghegyre való volt…
A honfoglalási csaták lezajlása után most azután következett az ország felosztása a vezérek, alvezérek és katonák közt. Volt föld elég, nem kellett fösvénykedni!
A tája Huba vezér indult a maga népével s útközben osztogatá a javadalmakat. Ez a szép völgy azé, ez meg ott amazé. Nem sokat méricskéltek lánccal, de még mappát se csináltak a birtokosok. A vezér szava volt a telekkönyv.
Ez osztozkodó pályázásban részt vett az egész törzs, ipastól, fiastól, asszonyostól, leányostól. Ott volt Huba vezér gyönyörű leánykája, a tegzes Hajnácska is.
Legelőször értek a gortva-völgyi bűvös forráshoz, mely fölött egy vár emelkedett. Elkezdték ostromolni s csakhamar sikerült bevenni, kivált Gedő hadnagy vitézségének miatta.
- Tied a vár s a környék, – mondá Huba vezér, – s ameddig naplementéig érünk, mind a tied legyen a vidék.
Azonban nem kellett sokáig menniök, midőn elibök bukkant egy völgymederből kiemelkedő sziklacsúcson egy gyönyörű tündérvár.
- Oh, be szép, be szép! – kiáltott fel elragadtatva Hajnácska. – Apám, add nekem ezt a várat, ha bevesszük.
- Nem lehet, – mondá Huba – a vár a Gedőé lesz, neki ígértem.
Erre Gedő is könyörögni kezdett, hogy elég neki a másik vár, csak adja ezt oda a leányának, ha olyan nagyon megnyerte a tetszését.
- Nem szeghetem meg a szavamat, – szólt a vezér, ám jól van, legyen Hajnácska lányomé a vár, de akkor legyen a leányom a tied.
Így keltek össze Gedő és Hajnácska s sokáig éltek boldogul a két szomszéd várban, melyet «Gedő» és «Hajnácskő» várnak említenek sokáig a krónikák.
A mohácsi vész idején Balassa Menyhért birtokában találjuk Ajnácskőt, 1604-ben Rédey Ferenc volt az ura, majd Széchy György. 1645-ben török kézbe jutott. Thököly leveretése után az onnan kitakarodni kénytelen Hasszán bég felgyújtotta, hogy ha az övé nem lehet, ne legyen soha többé senkié.
Azóta aztán omlik, romlik, minden évben kisebb rom, csak a szép kőszirt ugyanolyan ma is, mint aminőnek a szép Hajnácska látta ezer esztendő előtt.
Ki gondot viselsz a
Mezei virágra,
Ki figyelsz, vigyázol
A légi madárra,
Ki malasztod árját
Lehinted a földre
S nem hágysz el egészen
Senkit sem örökre:
Áldás és imádás
Ó! nagy Isten néked!
Hadd zengje az ajkam
A Te dicsőséged,
Örökre, örökre,
Ameddig csak élek!
Hozsanna! Hozsanna!
Imádkoztam hozzád
Epedő sóhajjal,
Imádkoztam hozzád
Égő vágyó dallal,
Imádkoztam hozzád
Remegő szemekkel,
Imádkoztam hozzád
Forró szeretettel
S egy fájó sóhajtás
Fölszállott elődbe
Síró éji szellő
Vitte föl az égbe,
Egy fájó sóhajtás
Fölszállott elődbe
S irgalmadnak árja
Hullott a szívemre.
Tied vagyok ismét,
Visszatérek hozzád
Fényben, ragyogásban
Meglátom az orcád…
Hozsanna! Hozsanna!
Sírtam és zokogtam
Kínos éjszakákon,
Szemem elkerülte
Az üdítő álom,
Könnyekkel behintém
Az utat, hol jártam,
A fekete éjben
Csillagot se’ láttam…
S egy picike könnycsepp
Lábaidhoz hullott,
E picike könnycsepp
Irgalmat fakasztott,
Irgalmat fakasztott
A Te nagy szívedben,
Lehajoltál hozzám
Forró szeretetttel….
Hozsanna! Hozsanna!
Kínos szenvedések
Terheit cipelve,
Lerogytam erőtlen
Az anyai földre,
Örvényeknek szélén
Ingadozva állva
Segélyért kiálték
A nagy pusztaságba,
És síró panaszom
Feljutott Tehozzád
A szegény bukónak
Szent karodat nyújtád,
Magadhoz emeltél
Szeretve szelíden,
Hogy el ne pusztuljak
A végtelen éjben…
Hozsanna! Hozsanna!
