Baka István: Halottak napja

Egy kisfiú siet a parkon át,
az esti szélben hintalánc vacog,
zörög a megfakult viharkabát,
az égen borbélytányér-hold inog.

 Az emlékmű talapzatán, akár
angyalszárnyakból hullatott pihék,
mécsek remegnek, szürke és sivár
a kő, a part, s páncélozott az ég.

Mint oszlopról lehorgadó plakát,
nyirkos csirizszagú a félelem,
s megyek, megyek az őszi parkon át,
zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.

bakapista

Gyóni Géza: Halottak napja

gyónisírkép

Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.

Tarlott kertünkön áthalad.
Közel lakunk a temetőhöz.
Karján lobog a gyász-szalag;
Kezében őszirózsát őröz.

Téged is elhiv, asszonyom,
Hiszen az ő fiát szeretted.
S végig a temető-soron
Egymást általkarolva mentek.

Két drága asszony, istenem -
Akiknek én csak könnyet adtam, -
Síromhoz ül s beszél velem,
Mint bölcső felett olyan halkan.

                       1916

Hütter Vincéné: Van egy kis domb…

Van egy kis domb messze-messze
Az olasz határon;
Alatta van eltemetve
Az én boldogságom!

Ott pihen egy hősi gyermek,
Szívem szép virága;
Ott van az én anyaszívem
Bús Kálváriája.

Nem tud lelkem megpihenni,
Nincs vigasztalásom;
Azt óhajtom, hogy a sírját
Magyar földben lássam!

Domboruló sírja fölé
Imádkozni járnék;
Talán akkor, talán akkor
Enyhülést találnék.   

                  1918

Kiss Menyhért: A halottak vonata

Sötét és elhagyott pályaudvar;
feketén, némán állnak a vonatok,
egyszer csak robajjal, füttyel, füsttel
a halottak vonata elrobog.

A halottak vonata berobog,
benne ül sok régi barát,
a pályaudvar élénk lesz hirtelen
és halljuk a holtak szavát.

És halljuk a holtak szavát,
a furcsa komor zsivajban:
„Sorsunk sötét mélység és talány,
benne él minden bús jajban.

Benne él minden bús jajban,
mit kiáltunk félve az egeknek,
miközben szemeink vágyva
valahol megnyugvást keresnek.”

Valahol megnyugvást keresnek,
emlékeink is, mikor éjszaka
álmunkat komoran, robajjal
fölveri a halottak vonata.

Reményik Sándor: Halottak napja

Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.

            Kolozsvár, 1920. november 1.

Thaly Kálmán: Árpád apánk…

Árpád apánk, ne féltsd ősi nemezted!
Nem vész el már, ha eddig el nem veszett.
Hervad régi bűnk és bánatunk, –
Ejhaj, újra élünk, vigadunk!

Tud szeretni a magyar szív igazán,
S kit szeretne, ha téged nem szent hazám?
Érted élünk, égünk, lángolunk,
Érted honfi szívvel áldozunk.

A bús magyar nevezetről leteszünk,
Büszke magyar újra már a mi nevünk;
Büszkén félre vágva kalpagunk,
Hej, mert újra fénylik csillagunk.

Visszavettük a nemzeti ősruhát,
Gyöngyek vagyunk újra, mint a gyöngyvirág.
Éljen a szép magyar viselet –
Korcsvér, aki idegent szeret.

Magyar szívet magyar dolmány takarjon,
Magyar ajkról csak magyar szó fakadjon,
Magyar szívben magyar bátorság:
Ejhaj, boldog lesz Magyarország!

Mindszentpáti Dudinszky Tivadar görögkatolikus parókus

Született 1828. március hó 24-én Hardicsán, Zemplén vármegyében. – Alsó Iskoláit Ungvárt, a felsőket Kassán és Szatmáron végezte kitűnő eredménnyel.

    Manapság, mikor a talmi hazafiság annyira kísért, hogy egyeseknek mindig ajkukon, de nem szívökben van a hazaszeretet, nagyon is időszerű, hogy napvilágot lásson olyan emberek életrajza, kik annak a hazának szabadságáért, függetlenségéért küzdöttek 1848 – 1849-ben, melyért ma már igen kevés volna hajlandó ily nagy áldozatot hozni.

    M. Dudinszky Tivadar, jelenleg görög szertartású katolikus munkácsegyházmegyei lelkész volt az, ki az ifjú szívében erős lángokat verő hazaszeretet tüzétől lelkesedve az 1848 – 49-iki szabadságharcosok közé önként lépett be.

szozattovabbacikkhez

Hudy Ilona: A mi postánkról

„Jó reggelt kívánok, kisasszonyka lelkem!
Írt-e már a fiam, az egyetlen szentem?
Éjjelem, nappalom gyötrelem, aggódás,
Tessék csak megnézni, van-e tőle írás?”

Előttem sok levél, rózsaszín kártya.
Keresem, melyik is a János írása.
Itt van, ni, vegye csak, jó nénike tőlem,
- Boldogság tündöklik az anya szemében.

Szívéhez szorítja a fia levelét.
A lelkébe zárja minden kis betűjét,
Majd sóhajtva mondja: hála neked Isten,             
Csakhogy él s azt írja, semmi baja nincsen.

                                                     1917
 

Jászay-Horváth Elemér: A lengyel anya

Tűzhelyét feldúlták szennyes muszka hordák,
Fátyolát letépték, gyászát kigúnyolták,
Szívét meggyötörték:
Szomorú hazáját rabigába törték.
Kő kövön nem maradt, kicsi lengyel házból,
Ki nem fogyott napja temetésből, gyászból;
Szeri-száma nem volt bújának, bajának,
A lengyel anyának.

 Öröme nem telt már két deli fiában:
Ott maradt mindkettő nagy Galíciában,
Lengyel légióban.
Piros vérül elfolyt hideg, fehér hóban.
Gyönge szép testüket meg sem is moshatta,
El sem temethette, – csupán gyászolhatta.
Nem maradt egyebe, csak a könny, a bánat,
A lengyel anyának.

szozattovabbacikkhez

ifj. báró Wlassics Gyula: Varga káplár édesanyja

Elindul Vargáné asszony
A nagy utazásra,
Meg sem is áll Budapestig.
Az utcákat járva jön-megy, míg rátalál
Keresett boltjára.

„Szép kisasszony, lelkem, kérnék
Tábori kártyákat.
De hadd vegyem jól szemügyre,
Küldtem akárhányat,
Elírtam vagy tizenkettőt,
Egyre se jött válasz.

Merthogy olyan messze vannak,
Fenn Muszkaországba’,
Azt az utat az a vékony
Papiros nem állja.
A falunkba’ csak olyan van,
Itt talán jobb járja.

Azt a hitvány gyenge fajtát
Ha megkapta volna,
Az én fiam – Varga káplár! –
Már csak felelt volna
Tízszer is azóta!

szozattovabbacikkhez

A magyar huszár

huszárIvilágháborúIIIHa a magyar katona, a magyar huszár típusát kellene megrajzolni, nem lehetne alkalmasabb példaképet választani a következőnél: Szászik János debreceni huszár — később őrmester, — aki a háború folyamán a vitézi tettek egész sorozatát hajtotta végre.
1914. szeptember 12-ikén, amikor Zuravno mellett a Dnyester hídjánál három század kozák vágtatott előre, Szászik őrmester a Szunyogh főhadnagy vezetése alatt álló huszonhat huszár kíséretében, a falu mögé rejtőzve, hirtelen tüzelésével oldalba kapta az oroszokat. A kozákok nagy veszteséggel megfutottak, de Szászik utánuk nyargalt es elfogta egyik — hadititkokat tartalmazó — kocsijukat, azonkívül egy orosz tábornok négy lovat és hadiérmeit. Ezért a II. osztályú ezüst vitézségi éremmel tüntettek ki.

szozattovabbacikkhez

Falu Tamás: Levél

géppuskáshuszárIÉdesanyám, kinek
E levelet írom,
Ne higgye, hogy könnyes
A levélpapírom.
Szikla lett a szívem,
Acél lett a lelkem,
Fényes villámtüzek
Gyulladnak ki bennem.

A palotám sátor,
A nyoszolyám árok.
Nappal napot lesek,
Éjjel éjszakázok.
A szuronyom élét
Őszi eső nyalja,
Gyertyafénnyé sápad
A nagy ravatalra.

                               1914

Ifj. Gaál Mózes: Egy himnuszról

Még ránk egy himnusz
hangja vár!
Felejteni kell majd
hogy itt volt a halál.

Találkozunk a menyegzőn,
hol bekötött karok, fejek,
mint csokrok fehérbe
fénylenek.
Angyalok támogatják,
aki nehezen jár,
aki bágyadt,
csodára felébredt,
mert nem bántotta a halál.
Az ajtók nyitva véges végig,
a csillárok felgyúlnak az égig
– vagy a csillag maga éled –
és mindenki összetalál.

szozattovabbacikkhez

Kiss Menyhért: A gorlicei hajnal

Az volt a hajnal Gorlice felett!
Alighogy felrózsállott napkelet,
Egy-két csillag sápadozott az égen,
Mikor rettentő istenítéletképpen,
Mintha ég, föld, pokol összekavarodna,
Süketítő, észbontó rialomba,
Mely folyton nől és pillanatra se lágyul:
Megdördül mennydörgőn ezer ágyú!
Az volt a hang! Ha Belzebubnak pokla
Millió ördögkölykével viaskodva
Ércrudakkal vasajtót veregetne,
E hang ahhoz szelíd méhdongás lenne…
Az volt a hang!… Nagy hegyek méhiben
Elrejtve, ami vas, acél pihen,
Megmozdult. Szólt a nagy északi rémnek:
„Szabadsággyilkos!… Megöllek, összetéplek!
Ízekre darabollak, szörnyű rabszolga had,
Rázd le a kancsukát! Légy szabad!…

szozattovabbacikkhez

Báró Nyári Albert: A légionárius

Bágyadt őszi napfényt sűrű köd takarja,
Hull a fának lombja, mikor belemarkol
Kóbor szellő karja.
Lesz-e még szivárvány a kékelő égen,
Lesz-e még új zöld lomb, bús nóta a vészről,
Ami elmúlt régen?

Özvegyasszony karját ráfonja fiára,
Halovány orcáját végig mosogatja
Sűrű könnyek árja.
– A bánatnak tüze elperzsel, eléget,
Nem bírja a szívem, amíg reménységgel
Visszavárhat téged.

Fiág foglyul tartja az anyának karja,
Pedig lova várja, pedig a derekán
Megcsörren a kardja.
– Édesanyám, lelkem, szűnjék meg a búja,
Egy kicsit elmegyek, egy kicsit verekszem,
S visszajövök újra.

szozattovabbacikkhez

Szabolcska László: Levél Galíciából

Özvegy Szabónénak nagy Galíciából
Szomorú levél jött katona fiáról.
Hős volt, jó vitéz volt, – írták a levélben,
De ki tehet róla,
Hogy szívén találta a muszka golyója.

Amint a levelet a jegyző megkapta,
Özvegy Szabó Pálnét mindjárt behívatta
S elmondotta neki nagy bevezetéssel,
Sok vigasztalással:
Hogy mi történt szegény katona fiával!

Özvegy Szabónénak fehér lett a képe,
De könnytelen nézett a jegyző szemébe,
És csak ennyit mondott: „Elviselem, amit
A jó Isten rám mért…
Büszke vagyok rá, hogy meghalt a hazáért!”

Petri Mór: Harcok

Én ideálokért csatáztam
Nem futván önző cél után
S a pályát verítékkel törvén
Míg csüggtem az ég tiszta tükrén:
Nyilaitok zúgtak reám.

Nem volt más fegyverem, csak zászlóm,
Mely fönnlobogott magasan,
De zúghatott vihar köröttem:
Szállott szívem a vészbe könnyen,
Mert tudta, hogy szent célja van.

S a sziklák, szakadékok mentén
Jó csillagom előre vitt.
Utat jelölt az éjtszakában.
Egy hű kéz a nehéz órákban
Oldá fel lelkem szárnyait.

Egy hű kéz a méltatlanul vert
Sebekre rózsákat dobált.
És újra, újra csüggedetlen
Új harcokra fölvértezetten
Hitemmel megyek én tovább.

Egyetértés 1905. nov. 12. szám

Vályi Nagy Géza: Trianon után

Rútul rászedték, csúful meggyalázták,
Békóba verték, két szemét kiásták.
S most megcsonkítva, véresen, vakon
Ott fekszik némán a ravatalon.

Szívünkben gyász, az ajkunkon sóhaj:
Ezt nyerte hát a hős, dicső magyar,
Az égbenyúló, szálas, büszke tölgy,
Ki villámsujtva föld sarába dőlt!?

Örök Isten! Óh hányszor volt ez így már,
Hogy ott járt Néped a megásott sírnál!?
Bosszuló balsors, hányszor verte meg,
E felfeszített, koldus nemzetet!?

S koporsajából óh! hányszor kiszállt!?
Legyőzve bátran pusztulást, halált.
Megtartá őt az örökéltető,
Szilárd magyar hit s magyar őserő!

szozattovabbacikkhez

Nagy Gáspár: Ők már kivárják

/fohász a temetetlen halottakért és a jeltelen sírokban várakozó vértanúkért/

Ők már kivárják
ott a föld alatt
hűségesen simul
homok agyag – és
nápolyiként a
megtört deszkaprés
nyelvük helyére hull
akár a kés
s fölvérzi utolsó szavuk
mihez alig volt joguk
itt hol végórán szólni is
rebellió; fényes tüntetés –
és kinő szájukból
rettenet virág
sírjukat ott keresd
VILÁG! – s ha vak rá?

szozattovabbacikkhez

Szőnyi Gyula: Golgotán

kerszogKrisztust keresztre feszítő gazok,
Hamis pénzért áruló júdások.
Miként hull hetedíziglen ismét
Isten és népek átkai rátok.

Nemzetünk keresztje a golgotán,
S ott sirató gyermekek, asszonyok.
Vér és víz hull áldott szent testéből.
S a megfeszítőjei ti voltatok.

Néktek nem kell a Betlehemi csillag,
Csak a vörös, istentelen átok,
Hol rabolni és gyilkolni lehet,
Ott az átkozott odú tanyátok.

Bárányra leső éhes farkasok.
Krisztus nyáját felfalni készülnek.
A pogány áldozat oltárára
Naponta újabb keresztek dőlnek.

szozattovabbacikkhez

Tamási Lajos: Egy körúti sírkeresztre

Már holtunkban ki győz le minket?
Sír az idő, rajtunk tanul,
s őrzi megdermedt könnyeinket
hallgatva, mocsoktalanul.
Nevünkre most a szégyent hordják,
de tudjuk, boldogtalanul,
bennünk dobogtál, Magyarország.

Bennünk sugárzott meggyötörve
de mégis tisztán az a vágy,
hogy hozzunk kedvet már e földre
s a munkásnak igaz hazát,
ahol gondját-gondjába öltve
a munka boldog templomát
karunk és elménk felköszöntse.

szozattovabbacikkhez

Benjámin László: Elesettek

Lánctalpakon, egyenruhában jön a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketekről is vesztik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban van a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Buda Ferenc: Rend

Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
Minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

pres

Czipott György: Augusztussirató

1

Rezeg fürtös, vajsárga fény.
Cserépgerincen piperkőc szarka
karmon szökdell, sután.
Iramul, káromlást csereg.
Kábán terül a délután.
Ház súlyatlan úszik, mereng,
csöndet tócsáll két rézsút sarka.
Horgonya cingár remény.

Fohász karistol kotorék eget,
sűrűdik, varjúlomposan repül,
kozmás siratót kántálva károg.
Kincstérképkaviccsá dermed idő.
Csillagvér fönn fátylon szivárog,
homokkámáll, korhad a kő.
Édenkert kócos diófává lényegül,
férges burkokba vajúdik életet.

szozattovabbacikkhez

Nagy László: A város címere

Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.

nyáriviharMert a rikító polyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.

Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.

szozattovabbacikkhez

Agyagfalvi Hegyi István: Önmagamhoz

Hozzám simult a kislányom:
„Mondja csak, édes apukám,
mindegyikünkhöz írt már verset,
magához mért nem írt csupán?”

Elmosolyodtam s eltűnődtem…
Magamhoz írjak? Kis bohó!
Olyan ez, mintha azt kérdeznéd:
mért nem az égre hull a hó?

Mért nem süt a nap önmagára
és mindig másra mért ragyog?
Nézz föl… mind egymásra szitálnak
ezüstpört fönn a csillagok!

Mi vagyok én?… Egy régi lámpa.
Nehezen pislog, fénye gyér,
de látod, látod, kis leánykám,
a szívetekig még elér!

Erdélyi János: Vörösmarty halálakor

Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejcse?

Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? -

Tán nincs is erőnk az élőnek örűlni?
Lám az életből mily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni.
Midőn érzelminkkel már-már elavultunk!

Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Zrínyi

Zord éjszakáimon, mikor csillagtalan
sötétlik a magános Vár, s a mély Tabán,
konok társalkodóm a szurokhajú Bán.

Beszédünk szörnyű. Hallgatásunk nagy, nehéz.
Szemünkben láz. Szavunkban átok, őrület.
S tanácstalan talál az ólmos szürkület.

A költő sírdogál, a bán káromkodik.
Húrja dermedt a lant, marokba tört a kard.
És minden szolganép bánthatja a magyart.

Pilinszky János: Utószó

                    Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megterítesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélegzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejű kép.
Van itt valaki?
                        Éber álom:
ítélet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Kisfaludy Károly sírjára

Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, oh honfi!
S a rövid élet után holtnak örökre ne véld;
Itt csak elomlandó tetemit jelölték ki baráti:
Fenn van időt múló szelleme műveiben.

kisfaludysír

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf