Nyirő József: A fekete pityóka

A faragott fát lerakják, a kicsi, szőrös lovacskákat a saroglyához kötik, hogy erőre kapjanak a jó erdei szénától. Legalább egy órát etetni kell, hogy az elcsigázott állatok kibírják újra az utat hátra a havasba. Még szerencse, hogy csak ide az állomásra kell hordani a fát, deszkát, s nem kívánja Ájvász úr, hogy béromoljanak vele Szeredába a nagy raktárhoz. Tisztességes ember különben Ájvász úr, mert fogadót is húzatott, ahol enni-inni kaphat a szegény szekeres ember, igaz, hogy elég borsosan megveszi az árát, de legalább kissé kinyugodhatja magát, s szót válthat Bernáttal, aki éppen újságot olvas, s százalékra árul az örménynek.

    - Mit ír az újság, Bernát úr? – kezdi a beszélgetést Hajnód Izsák, s a sógora értelmesen hallgatja.

    - Az azt, amit mi nem is tudtunk! – pillant rájuk Bernát úr. – No?

    - Hogy ez a Székelyföld telis-tele van valóságos természeti kincsekkel. Réz, vas, ezüst, arany, kőszén, márvány s tudja fene meg mifélével! Úton-útfélen csak tapodjuk a pénzt! Közelebbről, megindulnak a feltárások, vállalkozások, s olyan világ lesz itt, amilyent még Csík sohasem látott.

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: Kisfaludy Sándor emléke

Mikor az óra éjfélt kong már,
S virrasztok íróasztalomnál,
Elálmodozva hosszan, csendesen:
Koszorús dalnok, kedves álmom,
Sötét kísértő éjszakákon
Hányszor, de hányszor megjelensz nekem!

Mint hegy mögül a holdvilág, oly
Nesztelen lépsz ki a homályból,
S baráti arcod mélán rám ragyog,
Mintha tudnád, hogy rímbe zengett,
Egykori, forró szerelmednek
Én itt a késő visszhangja vagyok.

Mert minden jó, rossz, ami történt,
Megismétlődik itt időnként,
Mozdul az alvó múlt, és újra él,
S mint elkiáltott szó a távol
Bércek visszhangos oldaláról,
Sok elröppent jaj s kacaj visszatér.

szozattovabbacikkhez

Nadányi Zoltán: Arany

Csillogó kis ásó volt kezében,
azzal vájta, cirkalmazta szépen
kacskaringós medrét a folyónak,
karosszékben ült erőre dőlve,
homlokán az élet mély redője,
füstfelhők közt nézte, mint fonódnak
cikkcakkok és köröcskék ezerszám
és forgott a fénylő csodaszerszám,
mindenütt kék lé csorgott mögötte
s a papírt, az asztalt átütötte
s a padlót is és az őstalajba
fúródott és a csodafolyó
megeredt és folyt nekiszalajtva,
völgyben lassan, lejtőn szaporábban,
mindenütt az ásócska nyomában
és áramlik most is a folyó,
liliomok, rózsák bókoló
parti fák közt kanyarog szeszéllyel
és csodásan kicsillagzik éjjel
és tengernél mélyebb és remekszép
hidak kötik össze partfalát,
másutt pallón járnak rajta át,
mezítlábas, főkötős menyecskék.

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: Párbeszéd

Félek, Atyám – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is! …
Ne félj, fiam – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot! …
Ne félj, fiam – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban? …
Ne félj, fiam – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Verseghy Ferenc: Szentjóbi Szabó László halálára

Legszebb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete,
    elköltözött az Alkotónak
        szent keblébe Szabó barátunk!

Csendes könnyek közt képzelem untalan,
mikint óhajtá: hogy remegő kezét
    búcsúzva még egyszer tehesse
        holta előtt szeretett kezünke.

De börtönyinknek durva rekeszei,
melyek szegénytől elkülönyöztenek,
    nem engedték meg, hogy halandó
        krajainak jeleit vehessük.

Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle együtt a komor éjszakát
    reménnyel áltató beszédnek
        válogatási között kiültem,

Benned szögeztem visszölelési közt
lassú halállal teljes ajakira
    végcsókomat, Tebenned élt még
        énnekem alkonyodó barátom!

Nem látta többé városodon kívül
érette váltig csüggedező szemem,
    csak bús nyögése tűnt be hozzám
        rejteke réseiből koronkint.

Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
induljatok meg társatok alkonyán,
    sirassuk együtt, kit közokból
        mennyei szíve miatt szerettünk.

szozattovabbacikkhez

Krúdy Gyula levele – menyasszonyának, Várady Zsuzsának

1.

Siófok, 1916. július 21.

    Kedves kis barátnőm!

    A naptáramban feljegyzést látok, 17-ik születésed napját. Te most messze vagy tőlem és én megpróbálom a gondolatodat a távolságból elérni, olyan bizalommal szólni hozzád, amint szerető barátodtól ezt elvárhatod.

    Tizenhét esztendős vagy ma. Vajon mi jut eszedbe, midőn végiggondolsz tavaszon, nyáron, szép ifjú életeden. A bánat és szomorú napok emlékei megengedik-e megérezni a boldog, önfeledt szép napoknak ízét, soha sem hervadó illatát, midőn bizonyosan boldog voltál életedben te is, mint a legtöbb fiatal nő. Eszedbe jut-e a siófoki nyár, a pesti tavasz, és öreg barátod ősz feje megjelenik-e emlékeid között? Tizenhetedik születésnapodon oly gyöngédséggel és szeretettel gondolok reád, mint egy szomorú férfi, aki elhagyott kertben tavaszi reggelen rózsát tart az ujjai között, és minden öröme csupán a virágnak üde illata.

                                                                                                                          Csókollak

                                                                                                                                     Gy.

szozattovabbacikkhez

Közi Horváth József: Az igehirdető Mindszenty [III. befejező rész]

    Az igehirdető utak beszédtémái

    Mindszenty bíboros hitének bizonyossága zavartalan volt. Soha nem voltak úgynevezett problémái. Hit és erkölcs dolgában fiatal papkorától kezdve meggyőződéssel vallotta és hirdette az Egyház hagyományos tanítását.

    Ez a meggyőződése azonban nem tette vakká. A sokat olvasó aggastyán kardinális világosan látta az Egyház egén tornyosuló felhőket. „A saját sorsom – mondta Frankfurtban 1974. október 11-én tett nyilatkozatában – nem aggaszt. Ellenben mélységesen leszomorít a világegyházban tapasztalható válság. Igaz, vannak üdvös és egészséges kezdeményezések a megújulás felé, de azokat, a hitet és erkölcsöket bomlasztó fondorlatos és ádáz támadások közepette, alig lehet észrevenni.”

    „Még szomorúbb – folytatta – a magyar egyház helyzete a bolsevista orbitusban. Ott egy zsarnoki rendszer papok és püspökök száján – a rájuk kényszerített megalázó együttműködéssel – kiüresíti és hiteltvesztetté teszi az Isten Igéjét, megfosztja erejétől az Evangéliumot…”

    A világegyház válsága és benne a magyar egyház nehéz helyzete, bár elszomorítja, de nem töri le, nem bénítja meg apostoli buzgóságát. Ellenkezőleg! Fokozottabb és lelkesebb tevékenységre ösztönzi.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Kosztolán

– Swehla vezér bűnhődése –

    Nyitra megyében annyi a vár, hogy még ma is hemzsegnek ott a várurak. Persze a hadikürt nem harsog ki a várudvarból, kobzos nem pengeti lantját a vár azon ablaka alatt, a melyikben muskátlis virágcserepek vannak, sisakos lovag nem kérezkedik be a felvonó hídnál. – A nagy oligarchák kihaltak, a váracsok részint épségben, részint romokban, részben szegény emberek kezeire jutottak s innen a gúnyos röpke-mondat a nyitrai várurakra, melyben a rossz magyarság is benne van: «Várban lakok, bocskorban járok.»

    A szőke Vág folyam csupa várak közt jár.

    Nem is csoda ez: mert egyik megyében sem volt annyi várnak alkalmas hely, mint Nyitrában. Már a bejövő magyarok is sok castrumot találtak itt, Galgócot, Nyitrát például még a tót hercegek építették. Ez még olcsón jutott a magyarok kezére, ha igaz az a«piros kantár, fehér ló» dolog.

    A várépítéshez a királytól kellett engedélyt kérni. Ő jelölte ki a helyet is. S ez már bizonyos chablonra ment:«Menj Nyitramegyébe és ott építs!» Százával vannak ott a várfundusok. Égnek meredő sziklák, teke-alakú hegycsúcsok, regényes völgynyílások. A főuraknak még a saját birtokukon sem volt szabad várat építeni; mindig a király adta az engedélyt és a helyet is.

szozattovabbacikkhez

Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században* [I. rész]

    I. A férfi viselet.

    1. Haj. Szakáll. Bajusz.

    Semmi kétség, hogy a barbély, borbély szó gyöke a latin barba = szakáll szótól származik. Olyan kézművel megjelölésére kezdték alkalmazni, aki állandóan a gyorsan növő szakáll-, bajusz- és hajnak ollóval, beretvával igazításával, rendben tartásával foglalkozik a tisztaságot, kényelmet, csinosságot kedvelő embertársainak ízlése szerint. Radvánszky báró csakugyan a szakálltalanság terjedésével hozza kapcsolatba a borotváló céhek keletkezését1. Debrecen város legrégibb jegyzőkönyveiben is – a XVI. század közepén – többször említtetnek borbélyok és előfordulnak Borbély nevűek. E század végén már annyian vannak, hogy 1580-ban külön céhet alakítanak, mesterségök folytatásának zsinórmértékéül törvényeket szabnak magok elé.

szozattovabbacikkhez

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XII. rész]

Ezen kedves hajlékba

Ezen kedves hajlekba

1. Ezen kedves hajlékba akik eljöttetek,
Egy szóval és lélekkel így énekeljetek:
Üdvözlégy Mária, egek gyöngyvirága,
Ki ma a mennyországban nevenapját tartja.

2. Ugyan ki ne örülne ezen kedves névnek,
És ekkép ne zengene ajkáról az ének:
Üdvözlégy Mária, egek gyöngyvirága,
Ki ma a mennyországban nevenapját tartja.

Gyűjtötte Volly István

szozattovabbacikkhez

Cantio Gabrielis Bethlen

Gondban forgó magyar,
Érezd-e, mely nagy kár
Nemzetid között jár?
Gyarló szíved hogy vár
Egy hír, mint tüzes ár,
Szívedben lánggal jár,
Hogy elrepült immár
Amaz Phoenix madár.

Megnőtt törödelmed,
Árad veszedelmed,
Elbomlott örömöd.
Ledőlt segedelmed,
Maradt csak félelmed,
Kit sirat hát szemed?

Bethlen nagy nemzetből,
Fejedelmi kertből,
Isten kegyelméből
Szép eredetet vől;
Hazánknak sok jót től,
Még az életben lől.
Istenünk, ki el vől
Síró szemünk elől:

Maradtunk csak búra,
Feketétett gyászra,
Hogy szemünk világa,
Magyarok csillaga,
Oh életünk drága
Fejedelmi ága,
Letörött virága,
Szű szakasztó búnkra.

szozattovabbacikkhez

Szép violácska, kedves rózsácska

A katolikus énekköltészetből

Szép violácska, kedves rózsácska,
Szerelmes kisded szép Jézuska,
Ki most születtél, emberré lettél,
Örömet nékünk készítettél:
Vigasztald meg nemzetünket,
Foglald hozzád mi szívünket,
Kedvesen vedd el dicsőretünket!

Szívemet vondd el, bűnöm töröld el,
Ó drága kisded szép Jézusom,
Igen kedvellek, szívből szeretlek,
Szűztől virágzott én Krisztusom.
Kedved szerint lelkem forgasd,
A bűnt velem megutáltasd,
Te is, szent szűz, kegyes orcát mutass!

Jászolban látlak, szívembe várlak,
Ó drága kisded szép Jézusom.
Tüzeid nagyok, ím tied vagyok,
Szűztől virágzott én Krisztusom.
Jászlodnak édes szénája,
Szívemnek meleg szobája,
Ó szent szűz, légy hideg szívünk lángja!

Áldott teremtőm, szent Üdvözítőm,
Ó drága kisded szép Jézusom.
Te vagy világom, öröm-fohászom,
Szűztől virágzott én Krisztusom.
Szállj le lelkemnek ölébe,
Mulass híveid szívében,
Te is, szent szűz, légy segítőnk ebben!

Farkas Antal: Kisasszonynapján

Nyárvégi napsütésben békanyálként
úszó drótokon a fecskesereg
búcsúzófélét csicsereg.

Fekete, frakkos szónokok
a gyűlésező fecskerajnak
az új hazáról szépeket szavalnak.

Nyitott ablakomon át néma búban
lehajtott fejjel, szomorúan
hallgatom a búcsúzkodást…

Jön, jön az ősz szemlátomást,
az én fecském is dél felé tekinget:
maholnap itt hagy újra minket…

Fáradt, öreg szemem lezárul,
nézem a földet: oda tartunk
és álmodom az örökös hazárul…

                          1936. szeptember

Magyarországi szerző: Himnusz Szent Imre hercegről

Óh milyen csodálatos,
ha szent biztosságban
megy át, aki fiatal,
a fiatalságon!

Bazilika szent kövén
a szent fiú térden
Isten előtt könyörög
Könnyekkel szemében.
Mit áldozzon föl Neki?
tűnődik szívében:
hol a kincs?… És hirtelen
hang zendül az égben:
„Legdrágább a tisztaság:
ezt ajánljad nékem!”

És az ifjú megveti
unokák reményét:
vágyja buzgón őrzeni
szűzessége fényét.

szozattovabbacikkhez

Móra István: Boldog gyerek – szegény gyerek

Boldog gyerek boldog haptákba áll,
Boldog háznépnek büszkén szalutál,
Két szeme láng, két képe rózsaszál.
Hátán iszák, kezébe kalamáris,
Siet, a gyár tutúl, hét óra már is,
S először mén ma iskolába,
A keze tiszta s füle, nyaka, lába, -
És föltehette az új kalapot!
Kezet csókol, sebtin mond jónapot,
S toppant, hogy őt ne kísérgesse senki,
Maga is el tud iskolába menni.

Hátra se nézne a kerek világért,
Se meg nem állna senki szép szaváért.
Boldog fiam, menyem szemmel kísérik
Boldog fiuk, szemmel, amíg elérik.
- Szegény gyerek! – sóhajtok idelenn
Utánad, az első emeleten,
A muskátlik napsugaras közén:
Véremnek vére, lenhajú szöszém,
Talán utolsó unokám, -
Ki térgyeim szárnyas lován
Tanultál szállni, szállni, szállni,
- Szegény gyerek! ma köll neked
A szárnyaidtól mindörökre válni…
- Szegény gyerek! ma köll neked
Rabságba, szolgálatba állnod
S mátul fogvást az életet
Csengettyűszó szerint csinálnod.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Ünnep a Dombon

(Agg maradék gyülemlett,
Hírmondói a valaha soknak,
A régi sasoknak,
Kik itt a Dombon várták
Lengyel határ felől
Ez napon a kigyúladt fáklyát,
Tán több, mint negyven éve.
Sziveket és sarukat
Reszketve és mormogva oldtak:
Libertás-zászló lobogott itt,
Midőn gyermekek voltak
S győzőn vert a verőfény
Ott fönt, a Domb merész tetőjén,
Hova roskatag lábbal
Most ünnepelni kéne menni,
Öregesen emlékezni.
Még a Domb aljáig sem érnek
S fönt fáklya gyúl és fáklya alszik
S bús, erős, ifju torkokból
Így veri le őket az ének:)
- - - - - - - - - - - - - - -

szozattovabbacikkhez

Dömény József: A Rákóczi-harangról

Debrecenben a Rákóczi harangja
- Jaj, de búsan, szomorún szól a hangja! –
Csak azt sírja, csak azt búgja: Magyarok,
Egyetértve híven összetartsatok.

Úgyis elég bajotok van, szegények…
Szid az oláh, gyűlöl a tót, a német,
Kitolnának titeket a világból,
Oda, ahol még a nap sem világol…

Nagy a világ, de kevés a jó barát,
Akinek van, én nemzetem, gondja rád.
Csak az Isten, a jó Isten van velünk,
Az őrizi, az tartja fenn nemzetünk.

Egyetértés: ez legyen hát jelszavunk!
Így előre majd biztosan haladunk…
De ha jobbra, de ha balra széthúzunk,
Ingoványos posványba jut szép honunk.

Hadd szóljon hát a Rákóczi harangja!
Hegyet-völgyet hadd járjon át a hangja!
Összetartás, egyetértés, szeretet
Tartja csak fenn itt a magyar nemzetet.

                           1903

Felvinczi György: Siralmas versei a Kolozsvárt pusztító labancokról

I.
Oh, magyar nemzetnek fényes koronája,
Hova lett hírednek zöldellő pálmája?
Elhullott zöld fádnak szép aranyalmája,
Hervadtságra jutott híres laurája.

Régen hírrel névvel dicséretes valál,
Sokféle népeket zászlód alá hajtál;
Magyar Attilával nagy dolgot forgatál,
Mikor Scythiából e földre kijutál.

Szerencséd jobb szárnyán frissen repült vala,
Széllyel ez világra kiterjedett vala,
Híred, mint pálmafa nevelkedik vala,
Feltetszett csillagod szépen fénlik vala.

De jaj, hirtelen de gyalázatra jutál,
Kedves szép nemzetünk mint megcsúfoltatál.
Gyásszal, siralommal jaj béboríttatál,
Sok jaj s nyomorúság alá szoríttatál.

szozattovabbacikkhez

Ifj. Dongó Géza: Visszajön Rákóczi…

Az apám mesélte: „… Kis legény koromba’,
- Megvénhedt nagyapád térdén lovagolva –
Élt még ott valahol, fent a Vihorláton,
- Bozontos szakállát szinte most is látom –
Egy rutén agg koldus, meg az unokája”…
- így mondta az apám – „a falu csúfjára,
Rákóczi Ferencnek hűséges legénye
Volt az öregapja, a ruténok fénye.
Vele járt ő győzni mindenik csatába,
Vele akadt tőrbe neki is a lába;
Vele maradt rosszba’, vele maradt jóba’,
Vele halt meg ő is messze Rodostóba”…

Szegény öreg koldus – hogy rá visszatérjek –
„Bolond”-nak mondották, róla szól az ének.
Mert amikor ott ült, télbe’ fagyba’, hóba’,
Ráncos, piszkos kézzel, könyűit morzsolva,
Folyton azt vinnyogta – mert csak lelke látott –
Visszajön Rákóczi – fiam! te meglátod.
- Visszajön Rákóczi – nevettek a népek,
Ilyen bolondságot mondani is vétek.

szozattovabbacikkhez

Rákóczi könyörgése

A kurucvilág költészetéből

Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága árom –
Oltalmamat tőled várom!

Sebeidnek nagy voltáért,
Engedj kedves áldozatért,
Drága szép piros véredért,
Kit kiöntél ez világért.

Irigyimet zabolázd meg,
Szándékokban tartóztasd meg,
Szegény fejem koronázd meg,
Mennyen-földön boldogítsd meg!

Életemet ostromolják:
Feszítsd, feszítsd! – azt kiáltják,
Mint gyilkosim, azt kívánják,
És véremet szomjúhozzák.

Reád bíztam ez ügyemet
Én Jézusom, én lelkemet,
Megepedett bús szívemet
És szegény árva fejemet.

Irgalmazz meg én lelkemnek –
Ki vagy Ura mennynek-földnek,
Könyörgök csak Felségednek,
Mint kegyes Idvezítőmnek.

Ím elmégyek országomból,
Drága, kedves, jó hazámból,
Eddig való hajlékomból,
Költöznöm kell jószágomból.

Mutass Jézus kies földet,
Lakásomra adj jó helyet,
Ez életben csendességet –
Jövendőben idvességet!

                     1711.

Katona József: Bánk bán

Első felvonás utolsó jelenet

Bánk: Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
Vakok, hogy e fülek dugulva nem
Valának! – egy királyné, és – Melinda –
Oh! Oh! (hidegülve) Megint lehelhetek, megint
És érzem azt, hogy élek. A homály
Eloszla – megvirradt – felébredék,
Irtóztató kilátás a jövő
Nappalra? – Vond ki, lelkem, most magad
Azon sötét ködből, mely elragadta
Előled a világot s emberi
Vak bizodalomba szőtt! – És ilyen asszony
Őriz meg, oh magyar hazám? Haj! egy
Förtelmes asszony, kit, hogy ördögi
Érzésiben ne lephessen meg a
Jobb ember, érthetetlenül beszéli
Kétféleképpen gondolatjait, –
De hát Melinda! oh! hát a haza!
Itten Melindám, ottan a hazám! –
A pártütés kiáltoz, a szerelmem
Tartoztat. – Én rám bíz a szunnyadó
Gondatlan – énreám téve le a
Szegény paraszt elfáradt csontjait:
Nem vélik ők a zendülést, mivel
Bánk a király személye – esküszöm,
Meg is fogok felelni ennek, és
Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani. –
Szedd rendbe lélek magadat és szakaszd
Szét mindazon tündéri láncokat,
Melyekkel a királyi székhez és
A hitveshez, gyermekidhez, oly
Igen keményen megvalál kötözve!
Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor, a
Midőn az alkotó szavára a
Reszketve engedő chaos magából
Kibocsáta. – Két fátyolt szakasztok el:
Hazámról és becsületemről, a
Bocsánatot hörgés közt is mosolygom,
Ha ölettetésem ezekért leszen! – Egy
Mennykőcsapás utyan letépheti
Rólam halandóságom köntösét; de
Jó híremet ki nem törölheti.

Ferenczi Lajos kispap, honvédgyalogos

Református atyától és római katolikus anyától származott,  családjának egyetlen férfi örököse. — A papi pályára lépett. Ő is a derék és hazafias váci kispapok közt volt 1848— 49-ben. A költői lelkületű és hazájáért
hevülő kispap, midőn szeretett hazáját veszélyben látta, fegyverrel kezében rótta le a haza iránti szent kötelességét. Nemcsak maga lelkesült, nemcsak maga ment a dicsőségteljes harcmezőre, de költői szavaival másokat
is lelkesített s példájával másokat is ide vonzotta. A következő lelkesítő verset 1848-ik évi július hó 23-án írta s közre bocsájtotta, melynek kezdő betűi az ő nevét adják.

Harczi riadó

Felrobogott már a dörgő harczi vihar,
El tehát ti hű polgárok, aki magyar!
Rengessen meg sziklát s szül a bajnoki kar,
El tehát ti hű polgárok, aki magyar !
A nemzetünknek gúny ne sújtsa hírnevét,
Czélt kell érnünk és megvédnünk becsületét;
Zord felhőktől ezredéves nemzeti lét
Inog, de kardunk szét zúzandja bősz ellenét.

Lengesse hát jó szerencse zászlainkat,
Adjon az ég törhetetlen bajnokokat;
Járja végig Árpád lelke sátrainkat,
Ormon-völgyön csattogtassa kardjainkat.
Sorba tehát rendületlen honfiak!
Tombol a vész, szent hazánknak szent ügye int;
Ott a tettmezőn mienk a pálya megint;
Lesz borostyán, áldomás, csók, szép hölgyeink?

Ilyen volt 1848— 49-ben a magyar katolikus papság. Tele tűzzel, tele elszántsággal a haza szabadságáért. Nemcsak maga ment, de magával vitt s ragadott százakat, versekkel is, a veszélyeztetett hazát menteni.

Bárd Miklós: Vae victis…

Vae victis! Fordul majd a szél,
Jaj a győzőnek, aki fél!
Rabolnak, dúlnak-fúlnak, félnek –
De hangosak immár a végek,
Kinyílt a szívek tavasza.
Föl táncra végbeli vitézek!
Sírnak se jó e zug-haza,
Tágítsuk, hogy téres legyen
A végeken.

A végen széles a világ,
Ott nyílik a szép vérvirág.
A végház szellős, mint a sátor,
Ha fölszedik, jókedvű vándor
Akár a sólyom oly szabad.
Viszi a győzelmet magával,
S a vérvirágos hantokat.
Áldott, ki ott szép véget ér,
A végekért.

A végen váltig áll a bál,
A tánchoz téres szálla jár.
Ropják a végbeli vitézek,
Tágul a zug, s kik hosszan élnek,
Meglátják még a végeket
Partján a Duna kék vizének
S az álmos nagy hegyek felett,
Hova most sírva néz a szem
A széleken.

Vae victis! – Fordul majd a szél,
Akkor a vén Kárpát beszél;
Pokolra innen csürhe népek!
Három a tánc, ti jó vitézek
A diadalmak tavaszán!
S miként hegyomlás görg a mélynek,
E viharlátó vén szaván,
Le zúg a harc félelmesen
A széleken.

                         1919

Lovas Károly: Mákony

Mi kedvet, mámort s édes álmot ad:
Aranyszínű bor itt sehol sem akad.
Hosszú nádszálon cifra tökkobak
Szolgálja a szegényt és urat.
Ahogy a kirgiz és tatár pipálja,
Ősi pogány nép utánuk csinálja.
Terjeng a füst… A szemek fölragyognak,
Kapuja nyílik mennyei országnak.
A mákony jó, a mákony álmot ad
S elűzi a csúf, kínzó gondokat.
Néhány szippantás – ennyi az egész
S a bódult tatár gyékény után néz.
Elnyúlik hosszan s álmában nevet,
Vigadni lát angyali sereget.
Az öntudat, igaz, hamuvá válik,
De boldogság jár a mákony nyomán itt.
Minek az ész? Minek az öntudat?
Lappangva jár véle sötét gondolat…
A boldogság a fő s egyre megy,
A célhoz merre s melyik út vezet.
A nemtörődömség hazája ez!
„Tunyaság” úr s neje az „Élvezet”
Uralkodnak e bamba népen.
Ahogy a pipásokat nézem,
Valami bús nagy részegségen
Eltűnődöm nagy keseregve…
Jaj, mert fajtám is betegje
A pipafüstnek s szőlő harmatjának,
Nincs vége-hossza ezredes álmának.
Ámbár nem ismer mákony-álmokat,
Alszik mélyen a magyar öntudat.
Átsompolyogva a rút tatár tanyán,
Eszembe jutsz, szegény Magyar Hazám!

                          1919

Reményik Sándor /Végvári/: Némely pesti poétának

Küldi egy lantos a végekről

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajjon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az "asszony"-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy "Übermenschek" vagytok most is még,
S túl e széttépett nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy "testvériség"?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e,
Mikor mi már csak hörögni tudunk,
Mert fojtogat az ellenség keze?

Szeretnék most a lelketekbe látni:
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma!
Sok mindenről kell, mindenről lehet,
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
S szeretném, ha látnátok: hogy' vagyunk,
Öletekbe tenném holt gyermekünk,
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!

Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok.
És látnátok a véres rongyokat,
Amikbe koldus-testünket takartuk,
S a gaz kezet, mely fészket bontogat
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!

Mutatnám az ebként kivert magyart
Hogy' búcsúzik a határszéli fától...
S a szívetekbe perzselném a képét...
Aztán - ha tudtok - daloljatok - másról.

                          1919. szeptember

Vályi Nagy Géza: Vénülő leányok

Szerelemre, csókra vágynak,
Vérvirágos, forró nyárnak
Lelkük – mélyen megsajog. –
S a régi vággyal, régi hittel
Mosolyogva ébresztik fel
Őket – piros hajnalok.

Szerelemre, csókra vágynak,
Hisznek, bíznak, tűrnek várnak,
Ámítgatják önmaguk.
Elillanó ifjúságról,
Hunyó-szemű tűzparázsról
Szertefújják a hamut.

Szerelemre, csókra vágynak,
Ólmot öntnek, babonáznak, -
Létük – mégis csupa gyász.
Nem jut neki a tavaszból
Öröm… csak a messze hangzó
Jajszó… mankó kopogás.

Szerelemre, csókra vágynak,
Elsápadnak, ha meglátnak
Fürtjeik közt hófehért,
Temetőbe ki-kijárnak,
S csókolgatják a fejfákat
A sok néma vőlegényt.

                                           1919

Zenéjét szerezte: Losonczy Dezső. Előadta a Muskátli Kabaré műsorában Berky Lili.

Zoltán Vilmos: Magyar ősz

Tépett levélke repked a légben,
Keringve hull le lábamhoz éppen;
Testvére ott csüng még a fa ágán,
Holnap az is hull betegen, árván.

Az őszirózsát tépi a szellő,
Alkonya holnap annak is eljő;
Fonnyadó szirma ott hever árván,
Már több a földön, mint a virágán.

Fáradtan jár a nap is az égen,
Nincs az a lángja, ami volt régen,
Fénye hunyóban, sugara bágyadt,
Mintha pihenni keresne ágyat.

Változatlan csak heve a dalnak…
- Óh, ti irgalmas égi Hatalmak!
Új tavasz vártán hagyjatok élni,
Lángolni, égni, s tovább remélni,
Tovább remélni!

                     1919

Gál Sándor: Könyörgés

ismét szólítalak utam hitetlenül
hívlak mélységből kiáltok
feléd emelem orcámat két szememet
nézz uram énrám nézz a
hitetlenre aki megtagadott s ha
nem vagy nézzen a hiányod
nézze a verem mélyét amelybe
alázuhantunk amelybe alá-
vettettünk ahol nem szaporítod
e népet de hagyod elveszni
a beszélni tanulókat a
dadogókat a tétova nyelvűeket
hogy szégyenünkben orcánkat
porba temetjük sárba temetjük
sárral tömjük be szánk nyílását
fogunk közé követ ütünk hogy
nyögésünk ne lobbanjon fel
hozzád uram
    és én most mégis
szóra nyitom cserepes ajkamat s
összefogom ötfelé hasadt testem
fájdalmát és feléd kiáltok jöjj
segíts meg hozd pajzsodat
s védj meg bennünket a csúfolók
ellenében mert megülték
a földet
mint a sáskák a kövér
mezőket megülik
                            és a
vizek is megzavarodtak
eliszaposodtak
és elapadtak a forrásaink
terméketlenné lettek a
csordák és az asszonyok méhében
nem nyitogatja virágait a jövő
uram ha nem vagy is szólítlak
mert a mi szívünk már nem
fordulhat más utak más
mezők felé mert más utak és
más mezők nincsenek is már
mielőttünk
                             sokféle népek

szozattovabbacikkhez

Totth Jenő: Akármi jő, emlékezünk

Imádkozom, sötét az ég,
A földi kínból már elég.
Meghalni, mondják, oly nehéz
és fel sem foghatja az ész…
de élni tán még nehezebb –
s megküzdeni, világ, veled.

A világ szajha mostoha,
elad és nem segít soha,
bilincsbe ver, börtönbe vet,
bár szenvedtünk már eleget.
Küzdjünk, hogy szabadok legyünk.
S hogy megmaradjon nemzetünk.

Akármi jő, emlékezünk,
nehogy meghurcolt, vén szívünk
azt mondhassa, hogy nem szabad
megbolygatnunk a múltakat…
De én, bár szívem megszakad,
megidézem a holtakat!

Felriasztom a népeket,
másként a világ eltemet,
mert rab még, félre-vezetett,
hisz’, Uram, ő is gyermeked
s ha nem is tesz még semmi mást,
már várja a feltámadást.

Várja e keserű toron,
melyet úgy hívnak: Trianon,
vagy talán magyar Golgota,
mit nem feledhetünk soha,
ahol testünk megtöretett,
hogy megküzdjön, világ, veled!

Higyj népem, bízz, védjed magad,
másként sohsem leszel szabad
és állj helyt, ameddig lehet,
hogy megmenthesd az életed’
s ha benned ég a tett s a hit,
meglásd, az Isten megsegít.

Nagy Gáspár: Kettészelt fényes-fekete nap

Bibó István emlékének

Úgy jött el a nap, hogy sodorta
az esedékes kockázatot, amiről
a naptár szárnya nem suhog, csak
élő dátumok kísérteties randevúja -
úgy jött el a nap…
fénylő fehéren, fényes-fekete
keretben mutatva föl egyazon arcát;
és nem találta helyét sem a rohanó,
sem a meg-megálló két láb; a szív-
pitvarok őrjöngve sztrájkba léptek:
egyszerre suhant át pár liter vér
az arcomon, majd kórházi fehérbe
rándított a vajúdók s haldoklók verítéke –
úgy telt a nap, hogy autóbuszok,
taxik, kocsmák és telefonok tartották
még bennem és fölöttem az örökkévalóság
konzerv-idejét, mígnem egy újszülött fiú
sírta magát elő a délutánból, kinek majd
hányszor mondom el… emlékezve a fényes-
fekete napra: akkor halt meg BIBÓ ISTVÁN,
és éjszaka jött, az álomi csöndbe bele-
hallgatóztak akik mindent tudtak, és
belesírtak zsoltárosan az újszülöttek –
így telt el a nap.

1979. május 10.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf