Tóth Árpád: Katonasír

Magányos sír a keskeny, elhagyott
Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,
De gyapjas hó a vállát - enyhe kendő -
Szelíden védi, s rojtul ráfagyott

Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog:
Míg lent a néma bíborban derengő
Mélységben zárt szemekkel és merengő
Arccal nyújtózik egy ifjú halott.

Ha véres szemmel s arany nap-sisakban
A hajnal újra a hegyekre csattan,
Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod,

Sírod felett még bús moraj lebeg,
De te feledd az ágyút már, - te álmodd:
Hazaértél, s ugat vén, hű ebed...

Máté Imre: Fölgyulladt farkú rókák

          Horváth Elemérnek

Amikor a költő,
    ki 56-ban világgá futott
és a szabadságharcos glóriájával fején
    fél világ csodálatát váltotta aprópénzre,
most negyedszázad múlva térdre omlik
    és nyüszítve bizonygatja, ő nem ontott vért,
hanem menekült eszeveszetten
    mint filiszteusok búzatábláiba kergetett
fölgyújtott farkú róka,
    – eszmék érett gabonaföldjeit
véletlenül borítva lángba –
    rést hazudik az Ég kárpitjára!

A költő tehát nem ontott vért.
    Ő csak lukat keresett az ország kerítése alatt
mint baromfiólakat dézsmáló görény
    ha macskák kergetik.
Én azonban ontottam vért, pedig költő vagyok én is.
    Mégis ontottam vért.

szozattovabbacikkhez

Sulyok Vince: Félhangra

Berozsdáltak a fegyverek,
víz marta meg a puskaport.
    A tenger vize fekete,
    s fehéren füstölög a fjord.

Hol kétszázezer elfutott,
én zártam be a gyáva sort.
    A tenger vize fekete,
    s fehéren füstölög a fjord.

Északra mentettem magam
s lemosakodtam már a port.
    A tenger vize fekete,
    s fehéren füstölög a fjord.

Börtönben küzdőtársaim,
mert bűntelen mind meglakol.
    A tenger vize fekete,
    s fehéren füstölög a fjord.

Zizeg az eső, gyűl a sár,
elrothad lassan aki holt.
    A tenger vize fekete,
    s fehéren füstölög a fjord.

                  Oslo, 1957. augusztus

Tóth Bálint: Vigyázzatok az éjszakára!

A Váci Fegyházban 1954 őszén írtam e verset, fejben, máig is csak így őriztem.
Nem lett volna tanácsos papírra vetni napjainkig.
De vállalom. Nem a mai jövőnek szól,
de a már befejezett jövőnek:
1956-nak.

Vigyázzatok az éjszakára!
öldöklő karddal jár az angyal,
s jaj a háznak, mit megjelöltek
véres sávval, véres csillaggal!

Jaj, akinek ma szíve néma,
s nem kondul fájón fel a vészre,
kiben a perc lármája él csak,
nem századok harangverése.

Jaj, ki kaján örömben gázol,
fegyvert fogva önvére ellen,
s hahotás szájjal lakomázik
az országot rejtő tetemben.

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Nagy Lászlóhoz

nagylaszlo    mindenkor van szavam, de Nagy Lászlóról mit is mondhatnék? Hisz a szívünkhöz közeliekről nyilvánosság előtt még nyomós okból is nehéz megnyilatkozni. Nekem legalábbis nehéz.
    Vajon a költészet mai ünnepe kedvező alkalom-é, s ez a hetven év, amit az idén betöltene – betölthetett volna! – kapóra jön-é?
    Hihetetlen e hetven év, ahogy hihetetlen a hiány. Avagy talán képzeljem el Őt hetvenévesen? Még fehérebbnek? Immár tetőtől talpig ezüstfiúnak? „Inkarnáció ezüstben.” Elképzelem. S aztán bolyongok halott fák útvesztői között.
    Arányt nem tévesztő, áradóan gazdag, ám fölösleg-hordalékot soha nem hurcoló-hömpölygető, félelmetesen pontos és tiszta költészete az elmúlt napok során keresztül-kasul átvilágíttatott, felmutattatott.
    Összegezzük tán az összegezhetetlent?
    Alázat, de nem megalázkodás. Szolgálat, de nem szolgaság. Méltóság, de nem hivalkodás. Tiszta lélek, tiszta elme, tiszta szív. Nemzeti vagyon és világörökség.
    „Műveld a csodát, ne magyarázd.”

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Tűz

Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

Ratkó József: Nagy László

Megyünk utánad, Halott.
Orrunk lábad ujját éri.
Megyünk utánad, Halott.
Fut veled egy rossz szekér.
Megyünk utánad, Halott.
Kitüntetés tüntetés
vörös bársonyon, Halott.
Sohse márciusodik.
Milyen idő jön, Halott,
hogy elásunk, mint a kincset?
Meg kéne ennünk, Halott,
Szavaidat is lenyelnünk!
Hová indultál, Halott?
És mi miért megyünk utánad?
Megyünk utánad, Halott.
Himnusz rídogál utánad.
Megyünk utánad, Halott.
Kurva anyaföld zuhog rád.
Megyünk utánad, Halott.
Sohse márciusodik.

Czóbel Minka: Örökre mindörökre

Ha érzésed, ha vágyad van,
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Hiába űzöd – elvonul
Csalóka, szürke ködbe,
S te tőle távol elmaradsz
Örökre, mindörökre.

Ha élted reménytelen,
Ha többé már nem kérded:
A holnap, a titkos jövő
Még mit tehetne érted?
Ne gondold, hogy nyugalmat lelsz,
Hisz’ életedhez kötve
A föld röge, a föld pora,
Örökre, mindörökre.

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Ének Virág Benedekről

Jaj, hogy szerettem volna élni régen.
Vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma,
a buta „modern technika” korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván,
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek,
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az asszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet,
s mindég holdfényben mondták, hogy: szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – esős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.

szozattovabbacikkhez

Palágyi Lajos: Komjáthy Jenő sírkövére

Ki nap valál, homályban telt el élted,
Kortársaidnak serge meg nem értett,
De itt, hová homályba térnek mások,
Kezdődik, költő, a te ragyogásod.

Komjáthy Jenő

Petőfi Sándor: Vajda Péter halálára

Oh természet, midőn alunni mentél,
Alunni a múlt ősznek végivel:
Elbúcsúztál-e kedves gyermekedtől,
Elbúcsúztál-e leghívebb fiadtól?
Őtőle?… És ha elbúcsúztatok:
Gondoltad-e, hogy végbúcsútok ez?
Alszod, természet, téli álmodat…
Alszol… Vajjon megálmodád-e már,
Megálmodád-e azt a bánatot,
Mely ébredésed reggelén megüt?
Fel fogsz ébredni, fölkelt a tavasz,
s a csalogány mond legszebb éneket
Föltámadásod hangos ünnepén,
Pedig volt egykor, aki érkezésed
A csalogánynál szebben üdvezelte.
Te széttekintesz, s kérdeni fogod:
Hol van legelső dalnokom? Hol ő?…
Egy sírhalom lesz rá a felelet.
Oh természet, viseld gondját e sírnak,
Melynek lakója leghívebb fiad,
Viseld gondját… Ültesd áldás gyanánt
Virágaid legszebbjeit reá;

szozattovabbacikkhez

Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz

Szép este volt. Éreztem: az utolsó
Ragyogó est! Egy csendes kerti lak
Sötéten állt már: nagy, komor koporsó
A bánatos és tiszta ég alatt:
Igen, az volt, a holt Nyár koporsója,
Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt,
Melyek lombját az alkony meggyújtotta,
Mint sárga füstű fáklyák fellobogtak.

S ím, ezüst vígság csattant át a csenden:
Gyerekcsapat hancúrozott, körbeálltak;
Néztem, s lassan szívemre tódult minden,
Minden, ami egy csüggedt órán fájhat:
Oh, rendes élet! Gyerek! Feleség! –
Szívem! Mi kincsed van e dús világon?
Vergődő kis szerelmek, szerteszét
Gurult tervek, oh tépett ifjúságom!

Huszonhét esztendőm viszem batyumban,
Elfáradt vándor, céltalan úton,
Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van,
Miért is hurcolom még, nem tudom,
S miért a versek, ez a fájó, éber
Ösztön: árulni halk bánatomat,
Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? –
Így sírtam ott, a hűvös fák alatt.

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: A tér lovasa

Te vagy a tér lovasa
akivel ébredni járnak a népek
a bozontos kalászfával.
Te vagy a szeretetre méltó
te vagy, amikor vagy, az ember
és soha többé semmi más.
Te vagy a kérdés,
te vagy a téves válasz.

Mind szeretünk, mégis
amikor vagy
meg nem várható
el nem lopható
majdnem semmi.

Nyomodban az ijedtség
ugató ebei
el nem csitítja
őket
semmi.

Bajza József levele – feleségének Csajághy Júliának

Csajághy JúliaA rettegett kritikus rendkívül finom és gyöngéd férje volt Csajághy Júliának, aki nővére Laurának, Vörösmarty „merengő” feleségének. A fiatalkori évődő hang alig egy évtizeddel később a szabadságharc bukása miatt vált sötétté. Az első levélben emlegetett „kislányod” Bajza Lenke néven a XIX. század második felében népszerű írónő lett [1839. február 7-én született].

1.

Pest, 1839. augusztus 25.

        Édes, lelkem Julcsám!
    Semmit sem írsz, hogyan töltöd idődet otthon? Kiket látogattál meg Csepen, kiket Komáromban? Használ-e egészségednek a levegőváltozás? Vagy talán beteges vagy, csak nekem nem akarod megírni, holott tudod, hogy azt nem szeretem.
    Én dolgozom folyvást színházi munkámon, meddig hazajössz, alkalmasint elvégzem s talán akkor már nyomatni is fog. Nem képzeled, mi sok gyönyörűséget ad nekem annak tudása, hogy munkás vagyok és munkámban folyvást haladok.

szozattovabbacikkhez

Balaton László: A göcseji kástu védelmében

kastuKástu, kásté, kástil.  Mit is takar ez a furcsa, idegen hangzású kifejezés? Először a XVIII. század végén olvashatunk kásturól. Hogy tovább fokozzam a szó rejtelmességét, megemlítem, hogy Göcsej első ismertetője, Plánder Ferenc 1838-ban a kástyé kifejezést használja. A szó etimológiája megosztja a nyelvészeket, néprajzosokat is. Az eredete lehet a német der Kasten, vagyis láda, ládikó, kincstár. A latin castellum, castrum talán közelebb visz minket a megfejtéshez. A kástu tényleg erődszerű. Szlovéniában kasta, kasti  névvel illetik. Ha a mindentudó, internetes lexikonra kattintunk, akkor tévútra jutunk. Az oldal szerint ugyanis a kástu jellegzetes őrségi épület. Őrségi. Csak. Kizárólag. Semmi bajom az Őrséggel, de érdemes tisztázni, hogy Göcsej ugyanolyan néprajzi-természeti értékekkel, hagyományokkal rendelkezik; legyünk rá büszkék, és hirdessük szépségeit! Ezennel a kástut a göcsejikumok közé emelem, mint a lüküt, a lészát, a foklát, a kerített házat stb. A sor végtelen hosszú. Mind-mind jellegzetesen göcseji. (Őrségi is. IS.) Helyesen: a kástu sajátos göcseji és őrségi épület.

szozattovabbacikkhez

Floch István: Szép magyar sors

Itt valahol, ott valahol
esett szép, szomorú fejekkel
négy-öt magyar összehajol,
s kicsordul gúnyos fájdalmukból
egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
miért is?

             (Ady)

1917-ben volt. Karácsony táján. A Piave partján a védőgát oldalában hevenyészett, rozoga fedezékben voltunk. Még tagjainkban bizsergett a sikeres frontáttörés és a gyors előnyomulás minden izgalma. De már egyben erősbödött bennünk a tagliamentói első, véres akadály emléke, majd a piavei megtorpanás. Túl nagy volt a lendület s túl hirtelen volt a megállapodás, a megállás.

Egy helyben voltunk már hetek óta s nem történt semmi. Hetekig tétlenkedtünk s bár mögöttünk volt a siker, az egyhelyben taposás mellünkre nehezedett és a tespedés ráfeküdt a lelkünkre. Mintha már előre vetette volna árnyékát a nem várt befejezés, amely minden részletsikert, minden apró eredményt romba döntött.

szozattovabbacikkhez

Szakál Gábor: Egy elmaradt előadás margójára

Beke Sándor, rendező életútja és üzenete a színházról és a korról melyben alkotott.

A Dobos László Irodalmi Társaság meghívására Beke Sándor rendezőnek kellett volna előadást tartani május 27.-én,Kassán.
Az előadás sajnos különböző,előre nem látható okok miatt elmaradt, de az előadás kapcsán hozzájutottunk egy olyan dokumentumhoz, amely a legapróbb részletekkel tárgyalja Beke Sándor színész-rendező életpályáját és életének legnagyszerűbb mozzanatait a gyermekkortól napjainkig.
A könyv címe is sokatmondó :"A sors vezetett Pozsonytól  Kassáig - Kassától Egerig"
De most,ahogy ezt a nagyon gazdag szakmai és életutat végigböngésztem.
így helyesbíteném a címet :" A sors vezetett Pozsonytól Komáromig - Komáromtól Budapestig - Budapesttől Komáromig - Komáromtól Kassáig - Kassától Miskolcig - Miskolctól Kecskemétig - Kecskeméttől Egerig........közben megszakításokkal ugyan, de soha nem szakadva el a Felvidéktől,a szülőföldtől.....hol Komáromig,hol pedig Kassáig. Tudom,hogy egy kissé hosszú lenne így a könyv címe,de ezzel csak  érzékeltetni szerettem volna ennek a szakmai- életútnak a gazdagságát,sokrétűségét.

szozattovabbacikkhez

Volly István: Fonyódi köszöntő

Zendülj fel Szent István,
Hangos énekléssel,
Gyönyörű napodnak
Földerülésével!

Valamennyi csillag
A magas egekben,
Annyi jókkal téged
Áldjon meg az Isten!

Örvendj, hogy megérted
Pátrónusod napját,
Kívánjad elnyerni
Az ő koronáját:

Erőt, egészséget,
Léleküdvösséget,
Melyet az Úristen
Adjon meg tenéked!

Mind (rámondja): Ámen!

szozattovabbacikkhez

József Attila: A csodaszarvas

Ükös ükünk, ősök őse
ázsiai puszták hőse,
vágyat nevelt csodavadra,
szarvast űzött napnyugatra.

Űztön űzte kis sereggel,
éjten éjjel, reges reggel,
át az éren, át az áron,
fegyveres népű határon.

Csodaállat, csak elillant,
lombokon át, ha megcsillant.
Csak a nyomát hagyta minden
füves földön, fájó szívben.

Az az előd nem volt boldog.
Nem boldogok az utódok.
Az ős haza odaveszett,
de a vágy nem emlékezet.

orig csodaszarvas arany

szozattovabbacikkhez

Béniss Tamás ferences szerzetes- papjelölt, honvédgyalogos

Szabadkán, Bács vármegyében született 1829-ik év december hó 23-án. Iskoláit ugyancsak Szabadkán végezte. Mint 6-ik költészeti osztályt végzett tanuló 1846-ban a legszentebb Üdvözítőről címzett szent Ferenc-rend papjelöltjei közé vétetett föl és a Jászberényben eltöltött próbaév után Szolnokra rendeltetett a bölcsészeti tanfolyamra, hol mint első éves bölcsészt találták az 1848-iki események.
    Itt 1848. május hó 2-án letette a szerzetesi öltönyt, hogy szükség esetén hazáját fegyverrel is szolgálhassa. Egyelőre Szabadkára tért vissza szülői házához, hol az események fejlődését azon szándékkal várta, hogy mihelyt a haza szent ügye megkívánja, azonnal a szabadság védelmére keljen.

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: Boldog katonák

Míg vérezünk messze földön, sok csatán,
Bíz’ itthon is kuruc dolgok folynak ám:
Bezajongva az utcákat, tereket,
Háborúsdit játszanak a gyerekek.

Csatáinkat a hír addig mesélte:
Talpra állott a sok apró legényke.
S mind felcsapott katonának, hadd lássák,
Hogy mit tud a magyar ember, ha bántják!

Csattognak is a fakardok, fapuskák,
Víg honvédek űzik, törik a muszkát,
Nem kímélik, nincs kegyelem számára!
Nagy a harc, de még nagyobb a lármája!

Ablakomból úgy elnézem őket ott,
Játékunkon magam is elmulatok,
Jó kedvükbe beléolvad a lelkem,
S a keserű valóságot felejtem.

szozattovabbacikkhez

Móra Ferenc: Mikor elmentek

Mikor elmentek délcegen,
Te láttad őket, Istenem.
Lelked fölöttük repkedett
És fegyverükre fényt vetett.

De hát a könnyet láttad-e,
Mely lábnyomuk gyöngyözte
S hogy sóhajtásokból halad
Fejünk fölött galambcsapat?

Felének színe hófehér,
Feléé éjféllel felér:
Sóhajtja azt fehér jegyes,
Emez hites szívből repes.

Hát a kimondatlan szavak,
Miket bölcsők sóhajtanak
S a hant alól a holt szülők:
Fölérnek-e hozzádig ők?

szozattovabbacikkhez

Pásztor Árpád: A Naphoz

Nap, Nap! Forró sugarú Nap!
Tavaszteremtő, most siess, ne késs.
Nem kellettél még soha hamarabb,
Soha nem várt még ilyen szent vetés.

A tél rögén, az árkok jég ölén,
A hó fagyán, a szélvitt hegyeken,
Millió ajk esd hozzád égi fény,
Törj át ködön, fagyon, havon, jegen.

Enyhítse arcod a rettenetet,
Hidegebbé ne tedd még a halált,
Öntsd el derűd a csatatér felett,
Óh, csókold meg, akit golyó talált.

Tükrödben szeme megtört sugara
Égjen hajnalban házuk ablakán,
Az álomgondból riadó anya
Fia nézését megérzi talán.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Hazafelé

galíciaMessze földön, nagy Galíciában
Magyar huszár hogy éljen bújában?
Sóhajozva tengeti a sorsát:
Én Istenem, jaj de bús egy ország!

Nagy idejét naprul-napra méri,
Hogy leteljék, jaj tán meg sem éri;
Ne szégyellné, – a könnye is hullna:
Édes hazám, mikor látlak újra?

Ősz felé oszt’ kapják a parancsot,
A kaszárnya vidám daltul harsog;
Ezer szívnek felröppen a vágya:
Haza, haza, szép Magyarországba!

Megy az ezred, halad mind előbbre,
Hegyek, völgyek maradoznak tőle;
Egyszer aztán – ott van a határon,
Oszlop mellett, melynek színe három.

szozattovabbacikkhez

Szabolcska Mihály: Ének a csatatéren

            – Karácsonyi legenda –

A harcmezőn közelget ím’ az éjjel…
A gyönyörűn szép, színes alkonyatban,
Az éji árnyak mintha hosszasabban
Birkóznának ma az alkonyi fénnyel.
A menny sötétkék, kárpitos tetője,
A seregektől nyüzsgő hómezőkre
Mintha csodásan közel lehajolna,
És minden csillag fénylőbben ragyogna!

– De ki ügyel itt most az égre?
Itt reggel óta széles, nagy vonalban
Folyik a harc, ádázul, szakadatlan.
A hómező hullámozik
Beláthatatlan távolig.
Az ágyúszónak se hossza, se vége.
De hallga! – mintha pihenőre szállna.
Talán a bűvös alkonyattul:
A harci zaj is egyre halkul.
S ím e váratlan némaságban,
A különös, sejtelmes félhomályban:
Énekszó hullong valahonnan!
Foszlányosan, félénken, szaggatottan.

szozattovabbacikkhez

Huszárvirtusok az I. világháború harcterein

A Vilmos-huszárezred hőse volt Német Mihály is. Talán a legkisebb katonája volt az ezrednek, sokat tréfálkoztak emiatt vele bajtársai. Szörnyen bántotta ez a huszárt és valami nagy cselekedettel szeretett volna tiszteletet szerezni magának. Egy napon azután pompás alkalom kínálkozott erre.
Járőr lovaglásra küldték ki több társával együtt és a kis Német Mihály elhatározta, hogy – most vagy soha! Most valami olyan haditettet kell végrehajtania, amelyet megemlegetnek az ezredben. Nem kisebb tettre határozta el magát, mint hogy átlopódzik az orosz őrsök vonalán és kikémleli az ellenséges hadállásokat. Egy percig sem gondolt a veszedelemmel, amely fenyegette. Macska ügyességgel átlopódzott az ellenséges őrsök vonalán és a hajnal derengő világosságában besurrant a faluba, amelyet az orosz gyalogság tartott megszállva. Egy ház előtt hat muszka reggelizett. Álmos szemmel ülték körül a tábortüzet. Német Mihálynak merész terv ötlött az agyába.
- Bizony elfogom én ezt a hat muszkát – dörmögte és nesztelenül a hatuk mögé lopódzott. Egy pillanat alatt köztük termett, a másik pillanatban már lefegyverezte a muszkákat és terelte őket visszafelé. De mert kevesellte foglyait, útközben még egy kozákot is elfogott. Aztán a muszkáival együtt újra megtette a kockázatos utat, vissza az orosz előőrsök vonalán át és átadta a foglyokat parancsnokának.
Azóta nem mernek tréfálni Miska huszárral. 

szozattovabbacikkhez

Góbi Imre: Imre

Csordultig volt boldogsággal
Ifjú szívem lelke…
Nehéz podgyász katonának,
De büszkén viselte.
Édesanyja könnyein át
Fölmosolygott rája:
Koszorúsan gyere vissza
Lelkem katonája!

Ellenséggel hogy keményen
Farkasszemet nézett,
Körülötte kis csapatja,
Jó magyar vitézek:
Egyet villant… egyet dörrent
Vér gyűlt homlokára…
Sírhattok már apja, anyja
Testér, özvegy s árva…

Kihullott a kard kezéből,
Elnémult az ajka,
Sóhajtásba foszlott széjjel
Az utolsó Rajta!

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: Túl a Kárpátokon

Túl a Kárpátokon
Furcsa világ járja:
Nincs ott a napnak most
Soha éjszakája,
Mikor a nap fénye
Másutt már elfogyott,
Ott az ég akkor is
Bíbor fénnyel lobog.

Azt mondják: az a fény,
Mely felsüt az égre,
Milliók bánata,
Szerencsétlensége:
Miket sok jámbor kéz
Épített magának,
Városok és falvak
Porig tűzben állnak.

Nem igaz, nem igaz,
Ne mondják azt nekem!
Nem romboló tűzvész
Látszik ott az egen,
Nem rombolás, nem halál,
Nem istencsapás az:
Tündöklő, felséges
Hajnalhasadás az!

szozattovabbacikkhez

Kocsis László: Hazajöttek

Hazavárjuk őket, hazajöttek végre,
Kiket rejtegetett idegen sír mélye,
Kikért gyászruhába annyi szív öltözött,
Kikre annyi árva gondolt bús könny között,
Akiknek virágos házuk udvarába
Azóta költözött a lélek sírása…
Itt az édesapa, ott a kedves gyermek!
Özvegy, apa, anya, árva, jer öleled meg…

Hazajöttek végre, csak nézem, csak nézem…
Édes bús emlékük könnyesen idézem:
Mind vitéz volt, bátor, mind hősi katona,
Lássátok, most jönnek hosszú, néma sorba…
Rongyos a ruhájuk, sáros a bakancsuk,
Meghalni hazánkért – nekik e parancs jut!
Nem látják már többé kis falunknak tornyát,
Nem mondják: jó anyám, hitvesem karolj át!

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Fábián Mihály honvéd eltűnt

Augusztusban nagy csillagok
alatt eltűnt az én öcsém,
anyókám sír… és azóta
bánat estéllik a szemén.

Hű Miskánk, én kis katonám,
a Prutnál rohamra szaladt,
körötte idegen gránát
dörgött idegen ég alatt.

Azóta nincs. Eltűnt. S utána
szél sír át a csatatéren,
s anyókámmal együtt én is
mindennap sírba kísérem.

Ha él, majd jön, s ha meghalt, nagy
Prut menti sírját lezárjuk,
s szívét a földnek vérpiros
magyar virágnak felajánljuk.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés pannontukorest Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf