Ady Endre: Az Avar-domb kincse

Zengett az Avar-domb
Őszi, csöndes éjeken
Apám kis földjén,
Zengett az Avar-domb,
Nekem zengett, csak nekem.

Vad népe Bajánnak,
Véres fejű avarok
Nekem üzentek:
»Vad népe Bajánnak
Neked kincseket hagyott.«

Zengett az Avar-domb,
Kiszöktem egy hajnalon
Az ősi kincsért.
Zengett az Avar-domb,
Mélyedt, mélyedt a halom.

Vad népe Bajánnak,
Béna lesz már kezem:
Ások, csak ások.
Vad népe Bajánnak:
Azt a kincset keresem.

        1906

Nagy Emil László papjelölt, honvédvadász, majd tüzér

Kecskeméten, Pestvármegyében született 1828-ban iparos szülőktől. Iskoláit Kecskeméten végezte, 1845-ben a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rendi papjelöltjei közé vétetett föl. Majd 1848. év december havában, mint első éves hittanhallgató a szerzetes csuhát letéve, a Gyöngyös város által Mészáros Lázár hadügyminiszter és hadvezér rendeletére alakított 150 önkéntes vadászból álló csapatba vétette föl magát s részt vett az 1848. évi december 28-án Szikszónál és 1849. évi január 4-én Kassánál vívott ütközetekben. A magyar hadsereg szervezése folytán az önkéntes vadászcsapat feloszlattatott s azután újra felvette a szerzetesi öltönyt, s folytatta hittani tanulmányait, de csak rövid ideig, mert a hazájáért s a szent szabadságért lángoló ifjú pap nem uralkodhatott szíve honszerelme fölött. S látván a veszélyben forgó hazát, újra a haza védelmére állott, s Görgey hadseregében a honvédtüzérséghez vétette fel magát és csaknem folytonos — hatvani, bicskei, isaszegi és nagysallói — csaták között eljutott egész Komáromig, hol a szőnyi sáncok bevétele alkalmával súlyos sebet kapott és a komáromi kórházban sebe következtében meghalt huszonegy éves korában. Így adózott a hős fiatal szerzetes életével hazájának.

Ady Endre: Ember az embertelenségben

Szivemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

szozattovabbacikkhez

 

Bárd Miklós: A nemzethez

Legyőztek, - megrogyottan, éhen.
Nem bírtuk tízzel szembe négyen,
Nincs benne szégyen.
A sebét nyalja ott a három,
De rajtunk küteges halál van,
És genny a vérben.

Óh népek Istenadta Jóbja,
Nem ennyi van terád kiróva,
Nehéz a próba:
Ha rút fekélyed majd beszárad,
Csonkára vágják kezed, lábad,
Hogy csússz a porba.

Óh Jób, a győzők kése nyisszen,
Mint porba döntött koldus-isten
Heversz te itten.
De él az Úr! s ha késők éli
Vonagló hitedet nem éri,
Nincs veszve minden.

Óh Jób, hitednek szól a próba.
Hitedben kelsz te csodamódra
Szebb létvalóra:
Lábad kinő, még talpra állsz le,
Kezed kinő, még visszavágsz te,
Ne csússz a porba!

        1919

Dutka Ákos: Sírásók

Sorsunk kötöttük hódító hadakhoz,
Sorsunk hajója mire révbe ér,
Két élű kardunk bűnt tetézve halmoz;
Elvész a kincs: a lélek és a vér.

Elnyűtt inakkal, csüggedő szemekkel
Mások pányváján sírsz majd jó magyar;
Európa telve új hitekkel,
Csak itt rivall a bamba régi dal.

Hiába minden, meghalunk mi olcsón,
Sírunkat ássuk, szemünk megvakult,
Hazug mesékkel altat itt a múlt.

S a sír előtt még az sincs, ki sikoltson,
Ki átkozódva vért és könnyet ont,
Egy énekes, egy mártír, egy bolond.

        1919

Gráf Kálmán: Zord idők

Kegyetlen ősz. Holdasszony méla mécse
Melengeti az elszürkült Dunát,
Míg vándorol fáradt mezőkbe tépve,
Kiszikkadt múlton s tar pusztákon át.

A meddő rög elvérzik kinn a réten,
Zokogja száz nem-lett kalász torát,
Mert adatott, hogy minden mag kiégjen
És minden érés vesszen koronát.

Babonák rőt lidérce búg az erdőn,
S a roncsolt tölgyek rendre hullanak…
Csak fönn az ormon bömböl dús-kesergőn
Kíntól veretvén egy királyi vad.

És hallga: síró síp rí a tanyákon,
Sok bölcs ivásról s víg voltról zenél,
A gazda szomjan ül a pinceháton,
S imádkozik, mert nem leszen kenyér.

Valami bő és áldott nyár a vétkünk,
Mely vért, erőt, bort tengerként adott,
Míg más gyümölcsöt, mi ős fákat téptünk,
S öles karunk ma nyűtt és lankadott.

Most rontó rémek tánca ring a dombra,
S ránk roskadott a leggyötrőbb szüret:
Az örök Prés tiporja szét a csonka,
Tövist-vajúdó szép magyar szívet.

        1919

Lampérth Géza: De profundis…

Hozzád kiáltunk, hallj meg minket,
Uram, s bocsásd meg vétkeinket.

Valljuk: kegyelmes voltál hozzánk,
Áldást kegyed özönnel szórt ránk.

Kezedből jókat bőven vettünk,
Tán épp ezért – tékozlók lettünk.

Veszély ha ért, fordultunk hozzád,
S nem fordítád el tőlünk orcád.

S veszély ha múlt s ellen nem ártott,
Egymás ellen ütöttünk pártot.

Váteszt, prófétát Tőled kaptunk,
S mi álprófétákra hallgattunk.

Csillagtüzekkel raktad múltunk,
S mi lidércláng után indultunk.

Gránit utat mutattál nékünk,
S mi sokszor, haj, mocsárba léptünk.

szozattovabbacikkhez

 

Kozma Andor: Zrínyi a költő

Messze komor múlt mélybe nézek,
Feltünedeznek régi vitézek,
Daliásak, erősek, hű magyarok.
S íme, a rajzó lelki tömegbül,
Mely a borún mint fény köde lendül,
Felmagasulva egy kiragyog,
Egy csodamód kiragyog!

Meghat e kép, könny gyűl a szemembe,
Mind szaporább dobogása szívemnek,
Térdre aláz mély áhítatom, –
Nagy hit emel föl szinte a mennybe
S büszke reményem bízva pihen meg
A kimagasló fényalakon,
A lantos, a kardos hős alakon.

Ő az: a költő! Ő az: a bajnok!
A ki dalában visszamorajlott
A nagy őse kivívta halál-viadal,
Zrínyi a költő lelke világít,
Zrínyi a bajnok szelleme áll itt
Ércszavú lantja virágaival
S kardja tüzes villámaival.

Ő a magyar!… Nem! Ő a magyarság
Megtömörült szép minta egésze,
Zrínyi a lantos, a bölcs, a merő.
Ő a tükör, amelybül az ország
Legnemesebb, jobb isteni része,
Nemzeti lelke sugárzik elő, –
Ő a töretlen ősi erő.

szozattovabbacikkhez

 

ifj. Szász Károly: Mohács miénk marad

Egy szajnaparti hírre

Hol szárnyszegetten, búsan ülnek
Szegény magyar sasok,
Míg kínpadunkat ácsolgatják
Kevély hatalmasok,
Onnét röppen föl – vigaszul tán –
A hír, s gyorsan halad:
Hogy a rút, kapzsi osztozásban
Mohács miénk marad.

Kik elveszítjük kincses Erdélyt,
El Tátra ormait,
Bánság kalászba’ dús mezőjét,
És Kassa tornyait,
S Komáromot, Dunánknak őrét,
A biztos várfalat –
Vigasztalódjunk koldus árvák:
Mohács miénk marad!

Igen, akárhogyan rabolsz is
Kajánok serege,
Ha földünk’ s népünk’ elszakítod,
S jövőnket is vele,
S ha tán kegyetlen gúzsba kötve
Szavunk is benn szakad –
Bús végzetünknek néma gyásza:
Mohács – miénk marad…

        1920

Tóth Bálint: Sirató

Gérecz Attila 1956. november 7-én hősi halált halt költőbarátom emlékére

Most, hogy az április est a dombkoszorút beragyogja,
          könnyű levélbontó szél fodrozza a hárs
          koronáját,
s a város eloldva a földtől a fényben az égig
fellebeg, üszkeit eltakaró füstként, nem,
nyílik s jácint, nem füst, illat emel,
                                       most látlak: szemben az úton
szállsz fütyörészve, hajad szárnyként lobog kétoldalt
                                                                    koponyádon
könnyű, nyalábnyi sugárral fon karjára a Tűz, mely
már megemésztett, de te szállsz, neveted csak,
                                                     s Nővérével, a Fénnyel
táncolsz,
             pillanat és
                             sírod marad itt m9közöttünk:
csak sírod, zuzmós, havas ágak alatt, a november
könnyes esője alatt, szép arcok könnye alatt, és
kék fejüket múlásba ütő bimbóknak könnye alatt,
                                                                                én
mégse siratlak: már úgy szállsz és nősz az időkben
egyre élesedő körvonalakkal a fényben, hogy nem
                                                                      változhatsz
lobogásod egyre nagyobb lesz s mind tisztább.
Nem vagy már, mégis a szép és könnyű halálnak
                                                             példáját mutatod
és én, ki siratlak, majd hadd emeljem
arcodnak mosolyát pajzsul a rettenet ellen.

Agyagfalvi Hegyi István: Árny és ezüst

Bús téli utca, híg homályba fúló…
Valaki jön… most jár a lámpagyújtó.

Nehéz az út a ködbe és a fagyba,
fáradtan lép, de célját mégse hagyja!

Itt-ott – magános útjából kitérve –,
tűzcsókot dob a lámpák holt szívére.

S ahol felbukkan, holt szívet keresve,
lángrózsa nyit nyomán a szürke estbe,

megszínesül az utca és a házak
sejtelmes, lenge álomvárakká válnak!

Zúzmarás kertek minden fája, bokra
életre szépül, ezüstben ragyogva!

szozattovabbacikkhez

Czuczor Gergely: Baróti Szabó

Virt temetőjében mely sírhalom őrzi Barótit,
Kérdni hiába fogod, dőlt feledésbe helye.
E föld méltatlan vala fényt kölcsönzeni tőle;
Hol pora nem becses, a szelleme sem marad ott.*

*) Később díszes síremléket állítottak Baróti Szabó Dávidnak.

Radnóti Miklós: Arckép

Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!

1930. október 11.

Zilahy Lajos: Orosz délibáb

- Ki látott ilyet, télen délibábot?
Valami rontó csoda hozta ránk,
Tél volt és sűrű-sűrű hó esett,
De szláv szemekben gyulladt fel a láng,
A Kárpátoknak sziklalábát mosta,
Ott ringott fénye Fenyvesvölgy előtt
És fejtetőre álltak benne csonkán
Kárpáti tornyok, zsúpos háztetők.

Mint vén juhász a puszták délibábját,
Karjára dőlve nézte Nikoláj.
Falvak füstöltek – ki magyar faluk –
Vörös lángtenger volt az esthomály, –
Mint Péter-Pálkor fenn a nyári nap,
A szlávok álma delelőre hágott
S magyar völgyekben messzire ragyogtak
A bíborvörös orosz délibábok.

Szabó Lőrinc levele – Lázár Júliának

Júlia a numerus clausus elől ment Bécsbe, de még itthon beleszeretett a költőbe. A húszas években hazajött Budapestre, és divatszalont nyitott a Váci utca 28. sz. házban. 1944-ben halt meg, Szabó Lőrincék temettették el, róla szól a költő „Egy barátnőnk temetésén” című verse:

Csak azt szeretném elmondani, hogy
mégis mi temettünk. Egyik szemed
a napot kereste, a másik, a bal,
félig hunyva maradt. Ujjad közé
fagyöngyöt tettem s fenyőt. Délután
vittek ki. Sár volt, borús ég. Ahogy
régi baráti koporsók előtt
te álltál egykor, úgy volt minden, úgy
álltunk előtted mi. Rák s drótsövény
kettős kínjából szabad ég alá mentettünk…
………………………………………….Ez a perc
volt az igazi búcsú! Azután
már csak intéztem a dolgokat, a
kötelező tennivalókat, és
most két nap múlva, már csak
emberi fájdalommal mondom el, versben, így,
mert másképp nem lehet, távollevő
barátaidnak, hogy láttalak és
eltemettelek, Lázár Júlia.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Csejte vár és asszonya

csejteNyitra vármegyéről azt szeretik énekelgetni a tótok:

Nyitra, drága Nyitra,
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.

    Hát igaz, írt sok szépet, hanem van egy-két olyan «beírás» is, a mi bízvást elmaradhatott volna. A legborzasztóbbat egy asszony csinálta, a ki ott székelt Nyitra megye tömérdek várai közül az egyikben: a csejteiben.

    A várnak, mely a Nádasdyaké volt, elég hosszú és viszontagságos története van, de azt mind feledékenységbe temette ez az egy eset.

    Magyarország majd minden várát áztatta vér: küzdő daliák kiomlott vére, de egyet se több vér, mint a csejteit.

    S egyik sem olyan égbekiáltó. Mert ez leányvér volt. (Hetedfélszáz leánynak a vére – egy akkori elég hiteles jegyzék szerint.)

    1610-ben éppen törvényt ül vala Pozsonyban a palatinus Thurzó György, mikor jelenti az ajtónálló huszárja, hogy egy lutheránus pap szeretne vele beszélni.

szozattovabbacikkhez

 

Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században [II. rész]

3. Alsó- vagy fehérruha

A férfi alsó- vagy fehérruhához az inget, lábravalót, népiesen gatyát és kapcát számítjuk. Radvánszky a mosható fehér szövetből készült alsó ruhadarabokat nappali és éjjeli viselet szerint osztályozza. Szól a férfiak hálóköntöséről, hivatkozik Thurzó Imre meggyszínű háló subájára. Példát idéz skófiummal, azaz aranyfonállal kivarrott férfiingekről és magyar formájú bő lábravalókról. Különben pedig a férfiak nappali fehérruhájára nézve kevés adattal rendelkezett30. Demkó is emiatt panaszkodik „A felsőmagyarországi városok élete” c. könyvében. Többszáz leltár – úgy mond – egyetlen lábravalót se és igen csekély számú férfiinget jegyzett fel. Talán vagy nem viselték, vagy oly csekély volt az értéke, hogy nem tartották említésre méltónak31.

    A debreceni leltárakban is ritkán és mindig kevés számmal fordul elő. De megvolt okiratokkal bizonyíthatólag már a XVI. sz. végefelé az alsóbbrendű társadalmi rétegnél is, legalább egy-egy pár úgy az imegből, mint a lábravalóból, hogy felváltva lehessen viselni. Még kevésbé hiányozhatott tehát az alsóruha a jobbmódú polgári családban.

szozattovabbacikkhez

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XIII. rész]

Angyaloknak nagyságos asszonya

Angyaloknak nagyságos asszonya

1. Angyaloknak nagyságos asszonya,
Úr Jézusnak dicsőséges anyja,
Mennyországnak királyné asszonya,
Paradicsom megnyílt szép kapuja.

2. Reád néznek árváknak szemei,
Özvegyeknek keserves szívei,
Szegényeknek nyomorult ügyei,
Bűnösöknek bánkódó lelkei.

3. Neked szólunk szüzeknek virága,
Pátriárkák nemes unokája,
Apostolok igaz tanítója,
Minden szentek édes vigassága.

szozattovabbacikkhez

Magyarország Nagyasszonyához

Kinek első szent királyunk
Felajánlott minket:
Boldogságos szűz Mária
Tekintsd ügyeinket!
Fájó szívvel, könnyes arccal
Ím hozzád sietünk:
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

Körülvette országunkat
A nyomor az ínség, –
Bánatunkat újra kezdjük,
Noha vége sincs még.
Pusztulunk, s ha te nem védesz,
Semmivé kell lennünk…
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

A te kerted ez az ország,
Mely betegen hervad,
Boldogsága virágait
Fogyasztja minden nap;
Kopár földje úgy nedves csak,
Ha mi könnyet ejtünk…
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

szozattovabbacikkhez

Erős vár

– Luther Márton éneke –

Erős vár a mi Istenünk
és oltalom és fegyver;
a bajban Ő segít nekünk,
mely ránkszakadt sereggel.
    A régi Gonosz
    újra ostoroz;
    fegyvere merő
    csalárdság s nyers erő;
    a földön nincs, ki bírja.

Erőnk erőtlen ellene,
hadával ha eláraszt,
de megküzd értünk Az vele,
kit Isten maga választ.
    Ha kérded: ki az?
    Jézus Krisztus az,
    hadak hadnagya
    igaz Isten maga
    Ő győzni fog a harcban.

szozattovabbacikkhez

Október II-ik vasárnapján

Magyarok Nagyasszonya ünnepére
                     Dallam: Égi szűz virág

    Óh dicsőséges, óh fényességes,
Szép csillag szűz Mária,
Íme ma neked, szent hálát rebeg
Buzgó szívvel Hunnia!

    A menny kertjében, csodaszépségben
Tündöklő szép rózsaszál;
Rád a Szentlélek magas kegyének
Gazdag malaszt-árja szállt.

    Hazánk öröme, népünk gyönyöre,
Szendeség szép liljoma!
Egyesült benned a földnek s mennynek
Minden kincse s aranya.

    Sion hegy-orma, országunk tornya,
Áldjon Nyugat, Dél s Kelet!
Szeresd e népet, a magyar téged,
Mint jó anyát úgy szeret!

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Árny az éjszakában

Október 31.

Éjszaka volt. A boltíves teremben
Maga maradt a wittenbergi.
Kísérő társa csak a gondolat,
Mely árnyékot vet lelke tükörére.
A gondolat, az üldöző, az átkos,
A lelkes árnyék, mely ágyához ült
És elrabolta legszebb álmait.
Ott volt vele a bús kolostor mélyén,
Álomtalan komor, vak éjszakákon,
A kételkedés nagy óráiban -
S fülébe súgott őrült dolgokat:
- Hogy nézze végig borzalom nekül
A vérfagyasztó, bús komédiát,
Melyben az állat öltözik csuhába
S a képmutatás üli orgiáját -
S ne sirjon, míg a színjátszó röhög
A meggyalázott Isten képibe...
- Elűzte akkor. De azóta, éjjel,
Mikor csak ő s a gondolat virraszt,
Csak visszatér. És gúnyos ördög-arcát
Felé fordítja, bárhová tekint.

szozattovabbacikkhez

Martin Luther: Erős vár a mi Istenünk

Erős vár a mi Istenünk,
Kemény vasunk és vértünk.
Ínségben együtt van velünk,
Megvált és harcol értünk.
Kél az ősi rossz,
Bajvető gonosz,
Csel vad fegyvere,
Erőszak ővele,
A földön ő az első.
 
Önnön erőnk csak délibáb
És bizony esnénk esten.
De harcba küldte Egy Fiát
Értünk maga az Isten.
Kérded-é, ki az?
Jézus, az igaz.
Sok had, Egy a fő,
Nincs Isten más csak Ő,
Krisztus a Győzedelmes. 

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Jelige

Kínálhattak arannyal és ezüsttel,
bíborpalásttal, hiú tömjénfüsttel.
Barát volt, egyszerű, igénytelen.
Megállt és keményen azt felelte: „Nem!”
Mert nem tehetek másképp…”

Ezért lett nagy, ezért lett Isten hőse,
diadalmas, véres tusák erőse.
Emlékéhez, mi nem győzhet a pokol:
új nemzedék ezért zarándokol:
Mert nem tehetett másképp.

Bár így állhatnék kőszikla-keményen!
Gyönyör ne vonna s ne riasztna szégyen!
És lenne úr az életem felett
egy akarat, egyetlen felelet:
– Én nem tehetek másképp.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Feledjetek!...

 
Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
Szívetekben már nem gyúl láng soha,
Stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
Mit néktek az aradi Golgota?...
Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
Bolondul, balgán, könnyen elveszett?...
Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
Nyomorult módra csak feledjetek!...
 
De lesz még itt a bosszú órájáig,
Lesz még itt szív, mely sohasem feled,
Hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
A vértanúknak sírhelye felett.
Lesz még itt ünnep, melynek órájában
A büntető Igazság karja ver -
És büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
A tizenhármak oszlopára fel.

Kapui Ágota: Arad

Golyó süvít a megkötözött létben,
fehér ingeden vöröslő virág,
 és torkodon felhorzsolt feketében
még ott nyüszít a lenyelt némaság.
Délceg bitók árnyéka ott feszül,
hol ablakod csak kéttenyérnyi ég,
és szűk huzat surran a résen át,
és vacsorád morzsáit söpri még…
Te jól tudod, ha jön a virradat,
eléd teríti darócát a köd,
és szuronyok közt vezet az utad,
hunyt szemek és hűlt lelkek között.
A csend falán csorog a rémület,
és pattognak a parancs-ostorok –
a torkodon az ima fennakad…
feszül a lég és szorul a hurok.

                2017. október 6.

Papp Mihály: Szálljatok el felhők

Szomorúan szálló
Vándorló felhőket
Könnyes szemmel nézem…
Vándorló útjokon
Szívemmel, lelkemmel
Messzi elkísérem…

Szálljatok el felhők,
Arra a vérázott,
Hegyes-völgyes tájra!…
Ejtsetek egy könnyet
Csendesen porladó
Hősök sírhalmára…

Minden drága cseppből
Fakadjon a rózsák
Legszebb bokrétája:
A magyar szabadság,
A magyar vitézség
Vérpiros rózsája!…

Sas Ede: Az aradi vértanúk

Tudunk-e ma is emlékezni rájuk?
Megkoszorúzzuk véres Golgotájuk?

Mi sürgő-forgó apró hangyanép,
Kit hétköznapi gondok ezre tép.

Kik annyi tenger üggyel-bajjal élünk,
Hogy voltaképpen élni – rá sem érünk.

Fölnézünk rájuk, néma hódolattal –
S nagyot sóhajtunk félénk áhítattal…

Csak egy van, mit e korszak meg nem ért:
Hogy értek rá – meghalni a honért?

Vályi Nagy Géza: Október 6.

Máskor felöltöttük fekete ruhánkat
Ezen a borongós, őszi gyásznapon,
S a drága sírokhoz elzarándokoltunk
Sújtó fádalomtól meg-megroskadón…
Letettük a méltó kegyelet virágát,
S mikor lelkünk régi sebe felszakadt:
A „Tizenhárom”-nak emlékét idézve,
Döbbent szívvel, árván mondtuk ki: Arad!

Óh, hogyha ma csupán Aradot siratnánk:
Omló könnyeikből maradna elég,
Mit elhullajthatunk, forrón-harmatozva,
Hisz nem kellett ennyit sírnunk soha még!
Óh, mert Arad óta: száz új Aradunk van,
Mártírjaink, hősünk ezer és ezer.
Északtól le Délig – Kelettől Nyugatig
Ér az óriási, komor gyászlepel…

szozattovabbacikkhez

 

Buda Ferenc: Huszadik évem: 56

Fények és fekete árnyak esztendeje.
Jégzajlás, rügyfakadás, tűz esztendeje.
Szárnyak, szívek és vaspaták esztendeje.
Zászló, fegyver és bilincs esztendeje.
A fiatalságé.
Az egyenes szóé.
A kifogyhatatlan erőé.
A mi évünk.
Az én évem.
Az én vérem.
Szépséges huszadik évem:
féltve kuporgatott kenyerem –
morzsáid szedegetem.

                   2006

szozattv


szozat a tiszta hang A Szent Korona hazatért   meghívó XIV SZKKONFERENCIA jokaimegh vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 11 2019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf