Agyagfalvi Hegyi István: Az édesanya

Sok-sok édesanya, csúf kis öreg néni,
kire az emberek rá se szoktak nézni…
Fakó fény a szemen, szarkaláb azt arcon…
Mégis a világon ő a legszebb asszony!

Sok-sok édesanya imádja a fillért,
még egy tűt is felvesz, jó szót sem ád ingyért.
Öreg lelke úgy kap a legkisebb hasznon…
Mégis a világon ő a legjobb asszony!

Sok-sok édesanya töviskes-házsártos,
csapkod, kötölőzik – tudja falu, város –,
azt hinnéd: egy bomba, mérgesgázzal telve…
Pedig galambénál szelídebb a lelke!

Nincs rossz édesanya, nincs csúf, komisz, mérges,
csak szép van, csak finom, csak aranyos, édes!
Fogalom, mely túlnő a rút földi harcon,
Isten fehér álma. Az egyetlen asszony!

Fáy Ferenc: Anyám

Látod már egyre nehezebb,
látod már egyre terhesebb lesz,
ha hozzáérek itt veled
be-nem-gyógyuló életemhez.

De mormollak és mondalak,
toporgok benned, mint az árok
búvó sarában megragadt
halott kórók, kopott virágok.

Bő minden rajtam . . . és kopott
egem alá befúj az őszi
dermesztő szél. – Én nem fogok
halálodba sem belenőni.

Csak állok – rossz, komisz kölyök -
foszló szavak közt, térdig sárban.
Felhajtalak, mert száll a köd,
s begombollak, hogy meg ne fázzam.

Jagos István Róbert: Anyám

Anyám.
Mily kevésszer mondtam ki e szót.
Szinte sosem hallhatón.
Anyám.

Csak vágyaimban élt
hogy rajtad csünghettem.
Nem volt még lánc, mely úgy szakadt volna szét
ahogy te és én.
Fáztam karjaid hiánya által
s parázsnak se éreztem melegét,
csak szemedben később

Kayos Béla: Amikor én fehérhajú…

Amikor én fehérhajú öregasszonyt látok,
Aki szelíd két szeméből hinti a jóságot.
Szívem mélyén felszakad a könnyeknek forrása,
Úgy nézek rá, mint valaha az édesanyámra,
Az édesanyámra.

Fehérhajú édesanyám, de messze vagy tőlem,
Vadvirágos sírhant alatt kint a temetőben.
Árva vagyok, árvább lennék, koldus lelkű régen,
Ha egy csillag nem vigyázna rám a magas égen.
Fent a magas égen.

Nagy Méda: Az anya szíve

(Szavaló karra)

1. kar: Az ember otthona a termőföld!
2. kar: A csillagé a végtelen ég!
3. kar: A fény otthona a sugárzó nap!
4. kar: A sötété a mélységes éj!
5. kar: A madár otthona a puha fészek!
6. kar: A magé a tarka virágkehely!
Összkar: Ahol az édesanya szíve ver.
1. kar: Ha kint zúg a szél
2. kar: És a vihar vadul tépi,
1. hang: Rázza,
2. hang: Veri

Pálos Rozita: Anyámnak

Három nap óta már a halállal küszködöl.

Micsoda leckét adtál nekünk
az ibolyántúli Földről, ahonnan
türelmed galamb fényei leszállnak.

Legfőbb gondod, hogy ettünk-e mi
s tiszta kendő van-e a mosdón,
ha kezét mossa az orvos.

Mintha folyton álmos lennél –
elküldesz minket a fájdalom
pengéivel kifaragott csendből.

Sajó Sándor: Szép öreg asszony

Mosolygó jóság a szemében,
Szelíden bízó, s bíztató,
Haja nem hó még, s már szemében
Halvány ezüstbe olvadó, –
Árnyas során nagy, cifra palotáknak,
Hol ezer érdek küzd, rohan,
Szép öreg asszony kér utat magának,
A fia karján vígan boldogan.

S az utca zsongó sokasága
Utat nyit neki szaporán;
Mint méla ősz szelíd sugára,
Oly bájos, kedves látomány…

Sík Sándor: Nagymama

Ott látom ülni csipkés ablakában.
Édes sültalma-illat lengi át
A kályháról a tiszta kis szobát.
Táncol kezén öt karcsú tű vidáman.
Nagy ókulája kifelé tekint,
Mert a kertajtó csattan odakint:
S nekipirulva hógolyó-csatában,
(Lármás kutyuskák, egy a más nyomában),
Jönnek a lesett unokák.

Szüdi György: Ha anyám élne

Anyám tiszta kék szeméről
Sugárt szövök napkévéből:
Sugárt szövök, mert ha élne,
Nem néznék a magas égre.

Márványkádban megfürdetném,
Aranyszéken dédelgetném,
Elringatnám alkonyatra,
Szőke haját simogatva.

Én lennék a szorgos cseléd,
Mosogatnék kormos edényt.
Főznék. Sütnék rétest, fánkot –
Élesztgetve forró lángot.

Cukrot, rózsát, csókot szórva,
Leborulva a padlóra:
Orvosságos nagy kanállal
Párbajt vívnék a halállal.

1943

Vályi Nagy Géza: Anyám

Mikor olykor-olykor
Rossz útra tévedtem:
Isten és önmagam
Ellen is vétettem, –
Mikor nem fogadtam
A jó szót, a tanácsot,
S elkötetem balgán
Ezer kópéságot…
Mikor fra másztam,
Ág letört alattam,
Kezem megvéreztem,
Ruhám kiszaggattam,
Mikor édesapám

Babits Mihály: Botozgató

A rügy a fán – mint ifjú arcon
a pattanás – kiütközött.
Vén életemmel sántikálok
a csecsemő zöldek között.
Botom dühödten üt a fűbe,
szívem irigy és izgatott:
ez a szerény tavasz kicsúfol,
hogy telhetetlen agg vagyok.

Mint ki ráijed, hogy hamar járt,
s céljához túlkorán elér:
lassabban lépek, majd megállok…
Éveim nyilallnak belém.
Botom szédülve döf előre

Erdélyi József: Szomorúfűz

A kút mellett szomorúfűz,
gyökerein folyik a víz,
reggeltől estig iszik,
mégis mindig szomjazik.

Egy husáng volt, amikor még
anyja fájáról letörték,
gyökeret vert azonnal,
s inni kezdett ős szomjjal.

Ni, hogy megnőtt a kút mellett!
Bókol a kútágas felett,
borul a gém vállára,
hajlik a kútkávára.

Fekete István: Hu (részlet)

a sötét hím egyedül maradt. Egyedül a kunyhóban, és egyedül az éjszakában. Szeme villogva nézte a sötétséget, aztán a felszálló holdat, és nem lehet tudni, hogy mit látott, vagy mit érzett, mert egyszer csak panaszos vágyakozással kiáltott meg valamit az éjszakának és mindenkinek, akit illett.
- Bu-hu-hu-huúúú…
Csak ennyit, de ez messze hallatszott, és megborzongtak a fák, s a fészkekben ijedten pislogtak a sötétségbe a madarak. Utána Mackó vonítani kezdett

Képes Géza: Lelkes táj

A léha felhők alszanak,
a rét illata bódító;
vérkönnyes Krisztus-arc a nap,
Veronika-kendő a tó.

Nyárfa vacog a part fölött,
látja magán a vért, kusza
arccal bámul és nyöszörög:
nagy isten, ő a gyilkosa?

De hull az este: békecsók,
a tóra hűs lepel terül.
Fülel a táj, már nem vacog
a nyárfa sem. Elszenderült.

Nagy Gáspár: Sasok

Követ esznek a sasok
kő közé rakják fészkük
szabadságnak tárják szárnyuk
kövek nehezítik repülésük

Puszta Sándor: Fecskeraj

Most úgy eltörpül itt
A földi beszéd, kósza zaj,
Valami földöntúli csicsergéssel
Dalol a dróton a fecskeraj.

Tegnap jöttek, Istenem, haza.
Haza, ide, ide hozzánk!
Csodás tengerek partjairól,
Azúros tájak partjairól,
Hol mások a házak, emberek,
Mások az esték, reggelek
S egy más világnak dalát
Csicsergik ránk.

Ott ülnek fent a drótokon
Miken ezer hír, távirat szalad
S olyan, olyan boldogok, mint én
A zengő, fénylő, színes drót alatt…

Sík Sándor: Varjak

Jegenyefal suhogó tetején
Kuporog egy varjú feketén.
Károg egyet, aztán tovaleng.
Mi marad utána odafent?

Didergő, mocorgó szívemen
Kuporog a bánat hidegen.
Oda is nő már, ha senki
Hamarosan el nem hessenti.

De ki jöhet olyan? Szerteszét
Felleg üli minden fa tetejét:
Csupa vércse, holló, keselyű!
Te keserű Krisztus, könyörülj!

Egyszer hiszen azok is elmennek,
Vége szakad egyszer mindennek,
De mi marad utánuk, kegyes ég!
Csontig-vérig vacogó jegenyék.

1942. július

Szabó Lőrinc: A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, gond, betegség
úgy meglopta ezt a tavaszt,
hogy most elálmélkodva nézem
a hirtelen megjött vigaszt:
Te vagy május? Csakugyan itt vagy?
Hogy lettél kész ilyen hamar?
Néhány nap alatt mennyi szépség!
A vén föld milyen fiatal!

Mintha meggazdagodtam volna,
úgy nézem a sok gyors csodát:
orgona, hárs, alma, cseresznye,
egyszerre nyitnak mind a fák;
teraszomnál egy óriáslány
ágaskodik a napba fel,
egy fiatal jegenye – játszom
örvénylő leveleivel.

Tollas Tibor: Pogány ima az égigérő fához

Te sátoros eget tartó, föld köldökéből nőtt Égigérő fa,
Isten cserénye udvarából emelkedő Égi Lókaró,
hét forrás torkolatánál, élet vizéből szökő Világ-fa,
hétágú szent nyírfa, fúvó lelkek terebélyes hazája,
világ közepéből fakadt törzsed hét ég rétegén tört át,
hét termő ágadról fehérhajú, tömlőmellű lányok,
édes, gyógyító gyümölcseiket nyújtják.

Te égmagos Sasfa, óriás gyökereid az alvilágig érnek

Lőkkös Antal: Orsika olvas

Orsika olvas. Suhognak a lapok,
Pergeti szaporán a mai napot.

Baleset, vezércikk, apróhirdetés,
Börze, fogkrém–reklám, álláskeresés,

Színészházasság, kémek, csempészügyek,
Sport, politika, széljegyzetek, tüzek:

Mindez csak bácsi, néni, kutya, tehén,
Ahogy átcsúszik tisztogató kezén.

Öt perc. Az egész világnak vége.
Pislogva kívánkozik anyja ölébe,

S a szobára száll, mire lezárul szempillája,
A napi zűrzavar harmóniája.

Szabolcska Mihály: Tiszteld a gyermeket

Tiszteld a gyermeket, ki tudná előre
Melyikből mi válik, mi lesz a jövőbe’.
Hány egyforma gyermek játszott hajdanában
Názáreth mezőin, Názéreth porában!?
- Tiszteld a gyermeket!

Tiszteld a gyermeket, ki tudja miféle
Csodálatos hajnal szunnyad a szívébe?
Lelke mozzanását ma még alig látod,
S egykor fénnyel szórja tán be a világot!
- Tiszteld a gyermeket!

Tiszteld a gyermeket, zárt levél a lelke,
Csak az Isten tudja, mi van írva benne.

Tollas Tibor: Jézus és a gyermekek

Mikor a meglett férfikort elérte,
farizeusok vitája helyett
csak csendet kívánt, megfáradt ölébe
néhány madárként búvó kisdedet.

Óvó kezét fürtös fejükre tette,
napszítta, néma halászok között
vacsora füstje szállt s a naplemente
bíborszín hidat vert a tó fölött.

A föld ízével fűszerezve áradt
testében szét az egyszerű titok:
Isten országa itt nő a családnak
békés ölén, hol gyermekraj csipog.

Dubovay Géza: Hősök emlékünnepére

Gyászba borult szívvel siettünk ma
Urunk, Te szentséges hajlékodba,
Ide vonz szívünk,
Amikor a múltra emlékezünk.

Megjelennek előttünk hőseink:
Hazáért halt gyermekink, férjeink,
S az édesapák,
Kik dicsőségnek álmát alusszák.

Mi pedig reménytelen lélekkel
Küzködünk nemzeti életünkkel.
Koldusok lettünk,
Lehanyatlott régi dicsőségünk

Juhász Gyula: Az ismeretlen katona

Én nem ünneplem őt, én gyászolom
Fekete posztós dob nélkül, magamban,
De milliók nevében, akik élnek
És föltámadnak majd egy szép napon
A sírból, mit ma országnak neveznek.

Én nem ünneplem őt, én átkozom
Vezéreit, kik vérmezőre vitték
Fiatal testét, ifjú álmait,
Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
Idegen célért, idegen pokolba.

Petőfi Sándor: Rongyos vitézek

Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.

De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.

Garay János: Kont fegyvernöke

Eléneklem Kont vitézt,
A hőset, a keményt,
Harminc nemes bajtársival,
Szívem sugalltaként.

Elmondtam, hogy szabad halált
Haltak mint honfiak,
S haláluk szép volt és dicső,
Mert elvért haltanak.

Miért ne mondjam őt is el,
A hű fegyvernököt?
A harminckettedik nemest,
Ki együtt halt velök.

Balassi Bálint: Kilencedik/ Kit az szeretőjével való haragjában szerzett/

az Palkó nótájára

1
Óh, te csalárd világ, nyughatatlan elme,
Forgandó szerelem, változó szerencse,
Mire most szívembe
Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?

2
Éngem most kétfelől hiteget két dolog,
Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog,
Egymás ellen forog,
Kitől szívem, mint nád, ide-s-tova inog.

Balassi Bálint: Tizenkilencedik/Titkos szerelméről szerzette/ azon nótára

1
Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,
Ki titkon énbennem életemet fogyatja,
Olyan természető volna, mint egyéb tűz,
dolgom mind helyin volna.

2
Mert egyéb tűz nemcsak önnen magát emészti,
Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti,
Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát,
úgyan hamuvá tészi.

Kölcsey Ferenc: Balassa

Kétségtől rettegve, bánat közt nyugtalan
Sírok, de könnyemet ontom hasztalan.
Erdőn, bércen, völgyön bujdoklom untalan,
Segédkart s hajlékot nem lél boldogtalan.

Szélvész mérge tépi lengő vitorládat,
Bocsásd le, hű remény, biztos áncorádat.
S habok közt nyugtatván roncsolt hajócskádat,
Fordítsd mosolygva rám még egyszer orcádat!

Az 1848-as forradalom elfeledett pap hőse - Tamás Brúnó szerzetes, nemzetőr

Szűz Máriáról címzett Szent Ferenc-rendi áldozár született 1798-ik évben Rumban, Vas megyében. A szabadságharc kezdetekor Székesfehérvárott lakott, mint nevelő.
Mint jeles lövő, megyeszerte ösmeretes vala. A horvátokat igen gyűlölte a fehérvári nép, mert tömérdek kárt okoztak, különösen a szőlőhegyekben, a pincékben, hol csapra verték a hordókat, mit meg nem tudtak inni, a hordók fenekeit bevervén, kifolyatták. – Igaz, sok horvát eltűnt a szőlőkben – örökre; máig is titok, hogyan, kik által?