Kormos István: Mozsár

Húsvét előtt, Karácsony előtt
hányszor törtelek-zúztalak!
Dió, cukor, mák,
dió, cukor, mák,
szétzúzódott az a világ,
széttördelődött az a világ,
s te VAGY, hogy lássalak.

Sipos Soma: Búcsúztató

Menj utadra óév, menj, miként a többi!
Senki sem kívánja kereked megkötni.
Ami gondot hoztál, amitől megfosztál,
Vidd el ami rosszat minekünk okoztál.

Bőségesen ontád amiből nem kértünk,
8 szűk marokkal osztád ami után éltünk.
Az emberiséget ürge számba vetted,
Jó meleg fészkéből sorba öntögetted.

De ha már emberség nem lakozék benned:
Legalább vinnéd el mi nyomodban termett.
Ki, ahol tűz sincsen, pokolmódra éget:
Vidd rongyos fiadat, a cudar Ínséget.

Menjetek! Lássátok senki sem marasztal,
Nincsen számotokra egy terített asztal.
Könnyű nektek menni, befogad a Semmi,
Előbb-utóbb úgyis csak azzá kell lenni!

Te pedig jövendő újdonat esztendő,
Szakíts a rossz vérrel, az leszen illendő.
Akit úgyis csalnak, akit úgyis marnak:
Deríts szebb napokat a szegény magyarnak!

1880

Kosztolányi Dezső: Újévkor

A téli éjbe fergeteg dörömböl,
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
Száguldva rontok ki szoros körömből
s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.

Nehéz melegség szállt a vén világra,
mindenki félt kuckószögletbe rég.
Siessetek nagy melletek kitárva,
élvezzük a fagy vészes éjjelét!

Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,
hadd rázza széjjel, ami szertedül,
elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,
a fergeteg járjon vadul elül.

Söpörje a pokolba régi házunk
és döntse szét a régi ormokat.
Mi e jeges, napos honban tanyázunk
és mindenünk az izmos gondolat.

Omoljon egybe, amit összeróttak
múlt századoknak satnya bölcsei
s a száradott lelkű, puhult, bigott had -
lelkünket is vihar söpörje ki.

És jöjjenek seregbe mind a pőrék,
a száműzött, kiátkozott nagyok
s menjünk vihar-lépéssel még előrébb -
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!

1906

Rozman József: Beethoven végnapjai

Gondolkodom sivár, nagy csendben
A napról, midőn meghalok,
És mindig bánatos szívemben
Elhallgatnak a bús dalok;
Szememből a nagy tűz kihamvad,
Testem, találva szent nyugalmat,
Csak fekszik mozdulatlanul…

De lelkem – méla, gunnyasztó sas –
Kibontja akkor szárnyait
S nagy lendülettel hagyja itten
E föld megunt, bús tájait.
Egy vágya sem lesz már lekötve,
S az ég azúrjában fürödve
A fény honába útrakél…

Megjelent a Prètres-Poètes Hongrois c. francia nyelvű antológiában.
/Edition de Pierre Massoni, Paris, 1930./

Juhász Gyula: Ének Kupa vezérről

Tar Zerind fiát énekelem én,
Ki maga volt az utolsó remény.

A régi napnak végső fénye volt,
A Bakony árnyán örök éjbe holt.

Őt nem dalolta víg udvari lant,
A neve átok, emléke bitang.

Mert ős hitünkért élt s vérzett el ő,
Új oltár alján sohse térdelő,

Új zsoltár ajkán soha nem fakadt,
Ő Ázsiából hozott szavakat:

Bús vérigéket, bánatos varázst,
Mely vérző szívre fejedelmi palást.

A honvágy volt ő Ázsiánk felé,
Kitáruló kar vén csodák elé,

Örök Turán tékozló fia volt,
Dalold szívem ma, zokogón dalold:

Mert új hit, új föld mind hiába volt,
Mert régi lángunk mind hamvába holt!

1921

Szombati Ambrus Sándor Szt. Ferenc rendi szerzetes, honvédtüzér

Született Szolnokon, Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyében 1829. évi október hó 15-én. Iskoláit ugyancsak Szolnokon végezte. A költészeti osztály végeztével 1846-ban a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rendi szerzetbe lépett.
    Mint I-ső éves hittanhallgató 1848. december havában a szerzetes öltönyt letette és a Gyöngyös városa által alakított 150 önkéntes vadászból álló csapatba lépett, és mint altiszt részt vett 1848. december 28-án Szikszónál és 1849. január 4-én Kassánál vívott csatákban.
    A magyar hadsereg ezalatt szerveztetvén, az önkéntes vadászcsapatot föloszlatták, s így Szombati újra felvéve a szerzetesi ruhát, folytatta hittani tanulmányait. De a lelkes honfi és bátor szívű kispap nem sokáig maradt a zárda falai közt. Lelkét tűzként emésztette a gondolat, hogy szeretett hazáját az ellenség dúlja föl, szent kötelességének ismerte tehát az ellenség ellen fegyverrel harcolni, miért is az 1849. ápril havában Gyöngyösön, Hatvan felé vonuló Görgey Artúr hadseregébe lépett, mint honvéd-tüzér.
    A csatákról, melyekben részt vett, biztos adatok hiányában nem emlékezhetünk meg, de az bizonyos, hogy Görgey hadseregében küzdötte végig a szabadságharcot, s így az is bizonyos, hogy majdnem minden nevezetes csatában jelenvolt, s hogy mint irányzó honvédtiszt egyik szemevilágát elvesztette.
A honárulás elkövetése után világi, illetve polgári pályán maradt, s később – hír szerint – a magyar állami vasutaknál lett alkalmazva, mint hivatalnok.
vajon életben van-e még a derék kispap és volt vitéz honvédtüzér? – nem sikerült kifürkésznünk.

Máhr Mariska: A hajó

A nagy Duna szelíd hullámain,
Szőke Tisza szeszélyes fodrain,
Lassú méltósággal úszott a hajó.
Vígan lengett a zászló árbocán,
Dal zengett a hajósok ajakán.

Kincseket érő dús rakománya
Mesebeli, pazar aranybánya.
Áldott föld, honnan gazdag terhét vitte :
Acélos búzát, tüzes, nehéz bort,
És gyapjas zsákokból rengeteg sort.

Gyakran küzdött ádáz viharokkal,
Gonosz széllel, örvénnyel, habokkal . . .
Megtépve bár, de mégis révbe jutott!
Sötét éjszakában utat talált,
Elkerülve nem egy biztos halált.

De új vihar jött, nagy és kegyetlen ...
Jött a szomorú vég kérlelhetlen,
S a szegény hajó hányódott-vetődött,
Csalóka fénysugár biztatgatta . . .
A szirén énekkel hívogatta.

Felbukva, majd ismét elmerülve,
Roncsolt testtel, félig összedőlve,
Vergődve úszott a véres habokon.
Merre szól az ének, ó, hol vagy hát ?
Ment, csak ment, és összezúzta magát.

szozattovabbacikkhez

Cs. Ladányi Margit: Könyörgő imádság

Isten segíts minket
Célunkhoz előre.
Gyújts világosságot
Rejtélyes jövőnkre.
Szép magyar hazánkat,
Mit szétdaraboltak,
Véresszájú ebek
Összemarcangoltak.
Add vissza minekünk,
Szegény árva népnek,
Hogy fáradt szemeink,
Melyben könnyek égnek,
Ébredjenek fel egy
Csudálatos napra,
Amikor szebb idők
Járnak a magyarra.
Amikor az égen
Szebb csillagok járnak,
És mind porba hullnak
A sok sötét árnyak…
Amikor a lelkünk
Megint kivirágzik.
Irgalmas jó Isten
Segíts el odáig!

1920

Horváth Imre: Fohász

Ránk szakadt a vésznek
Vad haragos árja…
Gondviselő Isten
Tekints e hazára!

Fordítsd felénk újra
A Te fényes orcád…
Hozzád esedezik
Egész Magyarország.

Kérünk téged, Urunk:
Parancsolj a vésznek,
Magyarok szemei
Csak Tereád néznek.

Oszlasd el egünkről
A borús felleget,
Hisz Te vagy a Jóság,
Te vagy a Szeretet.

Irgalom forrása,
Téged óhajt lelkünk,
Ne hagyd, hogy kietlen
Pusztán tévelyegjünk.

A keserű pohár
Könnyekkel telt s véres,
Múljék el mitőlünk,
Hogyha lehetséges.

Mindazáltal legyen
Amint Te akarod…
Áldott legyen sújtó
S védelmező karod!

1920

Szalay Mihály: Szállj le, angyal…

Szállj le, angyal, mi hozzánk is,
Árassz körül égi fénnyel:
Dúlt szívünkön, roncs hazánkon
Ijesztően nagy az éjjel.

Sötét romok, sötét sebek,
Sötét végzet, sötét gond, gyász…
Ez ma szegény Magyarország…
Sírok felett siralomház.

Régi hazánk eltemetve,
Csonka törzsén is ítélet…
Bús jelenünk búsabb jövőt,
Éjünk ígér újabb éjet.

Sok bűnünk mind összeérett;
S bár gyümölcsét sírva szedjük:
Újra néki porhanyítunk
S még szaporább kézzel vetjük.

Közös balsors csépel, gázol,
De meg egymást mégsem értjük;
Míg az örvény felénk kapdos,
Mentés helyett egymást tépjük.

Akinek van: dőzsöl, habzsol;
Akinek nincs: összedőlhet.
De legárvább itt a lélek:
Ezzel sehol nem törődnek.

S balga hittel ekképp várunk
Feltámadást, szebb világot;
Mintha eztán az éltetne,
Ami eddig sírba rántott.

Szállj le, angyal, s e vak éjbe
Világíts be hajnalfénnyel,
Rázz, riassz fel s töltsd meg lelkünk
Új sejtéssel, új reménnyel.

Hirdess nékünk nagy örömhírt:
Derengni kezd, ne féljetek!
A Megtartó tinéktek is,
Köztetek is megszületett!

1920

Juhász Gyula: Gyász

Egy régi térkép fölé hajolok ma:
Ez Adria, ez a Kárpátok orma.

Ez a Tisza, a magyarok folyója,
Ez itt a délibábos régi róna…

Egy ódon könyvben lassan lapozok ma,
S elrévedek a távol századokba.

És verseket idézek hunyt szemekkel,
Arany, Petőfi, zengő, messze tenger!

Rodostó, Döbling, Majtény és Világos,
Minden sötét lesz, és a vége gyászos.

Szemünk kialszik, és kihuny reményünk,
És oly halálos bánat az, hogy élünk.

Magyar vagy-e? – kérdik még néha tőlem.
Csitt! Lassan lépjetek a temetőkben.

Berda József: Meghalt

Nincs magyarázat. Akasztófára jut,
vagy a vonat elé veti magát, kit
bántani mer a durva valóság! -
Mint a hímporos lepkeszárny, oly
érzékeny voltál te, bátor barátunk.
A dallam, az örök dal hevíté
a finom hangszert; ideged, s mikor
már csordultig telt a pohár: szörnyű
áment mondtál ki magad felett.
Itt nincs segítség már, hiába verjük
a mellünk. Csak a szomorú szív dobog még,
s tudjuk - nem kapunk feleletet tőled
soha többé!

1937

Illyés Gyula: Öt éve…

Öt éve vagy halott, de eltalálnál
a temetőből jövet még idáig
– nincs változás – a régi kávéházig,
hol vártam rád; hol utolszor te vártál

e sarokban, e füst-zsuppos homályban.
Mint csőszkunyhóban dideregtél benne.
Esett. Vitáztunk nekikeseredve.
Már „őrült” voltál, de még én se láttam.

Már az se vagy. Már annyi sincs belőled.
Az elfolyt, a rég itt-ringott időnek
partján magamban ülök hallgatag.

Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta
az egész világ megtébolyult volna
és neked volna folyvást igazad.

1942

József Attila: /Csókol Attila…/

Csókol Attila, a hírneves költő,
melyet nem szül kettő,
sőt három emberöltő.
Attilának tetszik ének, tánc és séta,
Ő az édes szavú aranyos poëta,
hozzá más költő csak analfabéta.

1921. február 20.

Kapui Ágota: Szárszó

Az őrzőangyal épp nem volt jelen,
vagy félrenézett csak egy pillanatra,
vagy szemlesütve állt ott félszegen,
és nem figyelt a zörgő gyorsvonatra.

Te épp ott voltál, s ezer gondolat
és verssor zúgott véred ritmusában,
mikor a sorsod – száguldó vonat –
feléd rohant a dermedt délutánban…

S te eltökélten indultál felé,
kitárt karokkal fogadtad a véget.
Vér szivárgott a talpfák erein,
s az őrzőangyal épp csak félrenézett.

Ormos Iván: Panteon

Ciklusrészlet

S most halld anyám e földi híreket,
amikről már nem értesültél,
Európa alkonyának tépett köntösét
magamra öltő krónikás,
hadd mondjam el ezer és ötszáz nap
történetét.

Puszták regélő csöndjén át,
arany nyomát hagyva az utókorra,
szökött valahová a Tisza-parti
óriás. Mi úgy sirattuk: Móra.
Árvább lett egy kihunyt, drága fénnyel
a gondolat-vetítő magyar televény,
becsületrenddel, szájában sebbel aludt el
Kosztolányi.
Fázott a lelkünk, mikor elment szegény.

szozattovabbacikkhez

Vas István: Pincében

Pincében hallgatom, ha odafönn az ágyúk
apró pörgése, vagy mély, lassú hangja szól,
pincében altatom a vad kíváncsiságot
mely bennem fölfigyel a vastag kő alól.

E nagy hangversenyek bősz ércfortisszimóját
kapualj rejtekén ha néha hallgatom,
látom, a hang után tünékeny tüzirózsák
a csillagok felé röpülnek szilajon.

A fényszórók ezüst tőre az égen átfut,
felülről lefelé egy nagy virág lebeg
s tündöklik rémesen, és bömbölnek az ágyúk,
mint felsült bestiák. De apró részletek

ezek, s nem látni, csak tetőről vagy toronyból
azt, ami összefügg: a gőgös, kék eget,
az acél vonulást, amely ragyogva rombol,
a felcsapó tüzet, a hulló gépeket.

Sinka István: A gárda üzen

Bajcsy-Zsilinszky Endrének

A gyermekeinkre
s asszonyink pillantásaira,
mesgyéink köveire
és arra,
amelyre minden szabad szem
büszkén tekint – ősi tornyainkra,
a mezők békéjén nyugvó
boglyáink csendjére
s ringó kalászaink
zizzenéseire
– mielőtt porba, vagy sírba hullnánk –
ígérd meg, hogy figyelsz, fejedelem.

1932

Horváth Ödön: Halottaink emlékezete

Modern korunk becsült haramiái
holtuk után is tudatunkban élnek.
Őket nem koptathatják el az évek;
hosszú sorokban szoktunk sorban állni

ravatalunk előtt, majd díszes sírba
temetjük őket, és virágot hordunk
márványlapukra. Arra is van gondunk:
nevünk aranybetűkkel legyen írva.

Mindenszentek napján ezernyi mécses-
lobogtatja emlékeztető fényét, s idézi fel
már halhatatlan lényét

régi, vérszomjas tömeggyilkosoknak.
Bár átkainktól gödrükben forognak,
sokak számára létük dicsőséges.

Bethlen Miklós levele – feleségének

Bécs, 1715. március 27.

    Édes Feleségem!
    16. március kelt leveledet vettem, rendre megyek rajta a választétellel. Írod elől, hogy a Telekinek adott smaragdos öltözet helyett mást nem vettem. Békességben úr löttem volna a Telekiné lakodalmától fogva ez alatt a 12 esztendő alatt, akár 12 gyémántost vettem volna. A rubintossal megéri József. Istennel beszélj efféléről.
A fejedben magadtól ütött patkószeg dolgát csodálom, nevetném, de szánlak téged is, magamat is. Hogy hogy gondolsz már ennyi idődre olyan bolondságot az én rendes egyenes írásomból, megmagyarázom.

szozattovabbacikkhez

Fehér Gyula: Kutak a Körös Kis-Sárrétén

Az embernek az élelem megkeresésén kívül mindig nagy gondot okozott a víz megszerzése. A nomád, pásztorkodó nép főleg ott szeret tanyát, sátrat ütni, ahol a víz közel van.

    Csak amikor a természet nyújtotta lehetőségek: folyóvizek, tavak a lecsapolással, szabályozással, megszűntek, vagy távol kerültek, akkor kényszerült rá az ember, hogy gödröket, kutakat ásson.

    Most a Kis-Sárréten vesszük sorra az ősi vízszerzési módokat.

    Ma már a régi özönvíznek nyoma sincs, még Gallacz János: Monográfiá-ban az 1715. évről szóló kimutatásával szinte elenyészően csekély szántóföldet, rétet, szőlőt említ a Sárréten, a határ legnagyobb része nádas-mocsaras, tele nagy kanyarulatú erekkel, fokokkal. A sárréti halász-pákász, rétész ember szomjúsága idején csak nekidűlt a víznek, nekihasalt; a „tenyerivel a giz-gazt ellegyezte, vagy elfútta és olyat húzhatott, amilyent akart.” Az öreg Víg János beszélte el Szeghalmon, hogy nádtutajjal, láppal csíkászva, sűrűn neki-nekidűlt a tutajra hasalva; kivált, ha csík- vagy halpaprikással lakott jól, mert „a hal odabent is kívánja a vizet.”

    Volt, aki nekikucorgott a víz szélén, vagy csónakján, két tenyerét magokra tette, s a vízben telemerítette, ajkához emelte és úgy ivott belőle. Nem kellett neki kancsó és más efféle szerszám. Ezt mindig magával hordta, e nem hagyta és utána még a kezét is megmosta. Ma is él ez, nemcsak itt, máshol is. Így oltja ki szomját a kërëzs-játszó1 liba pásztora, juhásza, kondása. Vagy pedig leveszi zsíros kalapját a fejéről, betűri és úgy meríti bele a vizet. Utána a fején a vizes kalap jó hűvöset tart a nyári nap hevében.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: A mezei magyarság

A mezei magyarság képét hiába keressük a gesták ódon, nemes freskói között; az egykorú történeti források mégis sok mindent elárulnak róla. A keresztény monarchiával szemben csakhamar föltámadt az ómagyar szellemű visszahatás; első képviselője Aba Sámuel volt, aki kiűzte az országból a velencei Pétert, Szent István méltatlan utódját. Aba Sámuel története az első hiteles adat arra, hogy az ómagyar hagyomány menedéke a nép, a mezei magyarság lett. Aba Sámuelre nem lehet ráfogni, hogy a pogányságnak szított, a történeti tények inkább hívő kereszténységéről tanúskodnak, uralma alatt a pogány lélek nem jutott szóhoz. Az volt ellene a legfőbb vád, hogy a parasztokra támaszkodik, velük eszik, jár s lovagol. Parasztok alatt a mezei magyarságot kell értenünk, a szabad földmívesréteget, melynek életszínvonala a mai kisgazdák életszínvonalához mérhető. Aba Sámuel tehát társadalompolitikai mozgalom élére állott, s a kiváltságos udvari réteggel, a főnemesség csírájában és a kiváltságokat élvező idegenekkel szemben a széles magyar közösségben kereste támaszát.

    Szent István úgy szerzett birodalmi támaszokat magának, hogy feltétlen híveit nagyarányú javakkal ruházta fel. A magyarság széles rétegei ekkor már földmívelésből és állattenyésztésből éltek; a megművelt földek mennyisége nem lehetett nagy, korlátlan legelők sem állottak rendelkezésükre, tehát bizonyos elszegényedés következett be, az életszínvonal süllyedt, az elégedetlenség egyre jobban terjedt. Nagyszámú magyar került szolgai sorba is, mert nem vette fel idejében a kereszténységet. A mezei magyarság a friss keresztény monarchia életében nem kapott közjogi szerepet, s a törzsi önállóság megszűnése után teljesen a központi hatalom jogara alá került. A szabad mezei magyaroknak és a szolgává süllyesztett rétegnek tehát éppen elegendő oka volt az elégedetlenségre, mely Aba Sámuelben találta meg a szövetségesét.

szozattovabbacikkhez

Herrmann Antal: Örmények Máramarosban

Gyakran megfordulok Máramarosszigeten. Kedves jó embereim vannak ottan. Kisebbik fiam az ottani jeles képzőben nyert tanítói oklevelet. Kisebbik leányom most is ott van az állami felsőbb leányiskola internátusában, az ország legkitűnőbb nőnevelő intézetében. Részt veszek a helyi kultúrmunkában, jól ismerem ott a lokális viszonyokat. Speciális szaktanulmányokat is végeztem ottan.

    Volt alkalmam puhatolódni az ottani örménység viszonyai iránt. Itt most összeállítok néhány személyi adatot. Remélem, hogy közelebbről fontosabb történeti anyagot is közölhetek.

    A hazában a XVIII. század vége felé Erdélyen kívül talán Máramarosszigeten volt a legjelentékenyebb örménység. A XIX. század első felében még nevezetes szerepük volt a város gazdasági és közéletében. A Hollósy (Korbuly) családnak több kiváló tagja volt. Híres ember volt a múlt század közepe táján Pászákász Kristóf, kiről több jellemző adoma maradt fenn. A megyegyűléseken bátor, szókimondó volt. Egyszer széksértésért megbírságolták 50 forintig. Kivett 100 forintot és kijelentette, hogy ismételni fogja a sértést. Megfenyegették, hogy akkor 200 forintot fog fizetni.

    Erre az öreg eltett 50 forintot és így szólt: „Hát akkor nem mandam még egyszer, csak gandalam.” – A Poncz családnak terjedt birtoka volt. Az Iza-melléknek egy helyét most is Poncz-járónak nevezik.

    A szabadságharc után, a gazdasági és közéleti viszonyok változtával fogyott és hanyatlott az örménység, mint másutt, úgy Szigeten is, és a helyét jórészt olyan elemek foglalták el, melyek úgy a magyarság, mint a kultúra és a közgazdaság tekintetében nagy visszaesést jelentenek.

    Az egykor viruló, híres szigeti örménységet ma már úgyszólván csak a róm. kat. temetőben találjuk. A díszes síremlékek hosszú során örmény nevek olvashatók. Néhánya pedig már olvashatatlan. Előkelő, elterjedt nemzetségek neve tízszer-húszszor is előfordul. E nevek közül feljegyeztem a következőket: Augusztonovics, Bárány, Buzáth, Dondon, Ember, Fogolyán, Foith, Hollósy, Jakab, Jakobovics, Kapatán, Korbuly, Lukács, Máli, Markovics, Marosán, Novák, Páll, Petrovics, Teodorovics, Zachariás, Zeferovics. E családok közül többen egészen kihaltak. Néhánynak sarjai még élnek a városban és megyében.

    A Máramarosszigeten és vidékén élő vagy innen származó örmények közül egyelőre a következőket sorolom fel: Ágoston Endre, takarékpénztári tiszt (Rahó); Gábor, aljegyző (Huszt); Gyula gyógyszerész (Técső); József, gyógyszerész (Técső); Lajos, kereskedő (Huszt); Ember János, tanfelügyelő (Udvarhely); József, vasúti tiszt; József, hadbíró-őrnagy (?); Hollósy Géza, újságíró (Budapest); Karácsony István, megyei tisztviselő; Marosán Béla, gyógyszerész; Márton, kereskedő; dr. Novák Károly, kincstári főorvos (az örmény múzeumegyesület választmányának tagja); Páll Manó, kereskedő; Petrovics Lajos, tábla bíró, járásbíró (Huszt); János, gyógyszerész; Miklós, magánzó; Tódor, kereskedő; Zoltán, ügyvéd; Zeferovics Dániel, takarékpénztári tiszt; Zeffer István, vasúti tiszt; Lajos (Huszt).

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Krasznahorka

krasznahorka1Tótul azt jelenti: «gyönyörű erdőcske», hanem ez a név nem illik rá, mert egy mészkősziklás hegyen áll, mely éppen nem tűri meg a fát, hanem kopáron fehérlik a messzevidéknek.
A vár keletkezését így mesélik kukoricahántás közben a Gömör megyei öregek:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag juhász ezen a tájon, de olyan gazdag volt, hogy nem tudott az aranyaival mit csinálni.
A gazdagsága onnan lett, hogy mikor egyszer a nyáját legelteté a Somhegyen, nagy rakás aranyat talált és egy követ. Haza vitte az aranyakat, a követ pedig odaadta a gyermekeinek, hogy játszadozzanak vele.
Később észreveszi, hogy a kő világít éjjel.
- Hm, ez jó lesz – gondolá – legalább nem kell fáklyát égetni!
S elvette a követ a gyermekektől.
A követ azonban meglátta az izmaelita nála s meg akarta tőle venni.
Száz dénárt ígért érte.
- Nem adom a követ pénzért, mert pénzem van, hanem odaadom egy borjas tehénért.
Az izmaelita elhozta a tehenet, de a juhász gyermekei nagyon szerették a követ, hát így szólott:
- Nem adom oda a követ a tehénért sem.
- Hát tudod mit – mondá az izmaelita – egy egész gulyát adok érte.
Szeget ütött most a juhásznak a fejében ez az ígéret, s miután ezentúl minduntalan kérték, csalogatták tőle a követ a környéken lakó bérlők, és még messzeföldről is jöttek e végből hozzá ravasz kalandorok, belátta, hogy a követ nem tarthatja tovább magánál, mert megölik érte, hanem hát ha már így van, elviszi ajándékba a királynak.
Ült pedig a trónon IV. Béla.
Ehhez ment a juhász s átadta neki a követ, hogy jó lesz vele játszani a királyi gyerekeknek.
Béla király megörült a kőnek, mert gyémánt volt s olyan nagy darab, hogy ki sem lehetett mondani az értékét.
Nagy tisztességgel látta vala el a juhászt s tetszésére bízta, hogy kérjen tőle valamit.
- Csak azt engedd meg királyom, hogy hét juhaklot építhessek magamnak a földeidre.
No ugyan ezt a csekélységet miért tagadta volna meg a király a szegény juhásztól.
Hazament a juhász s hét várat épített a talált pénzen, Tornát, Cseszneket, Berzetet, Sólyomkőt, Pelsőcöt, Szádvárt és Krasznahorkát. Tudom megörült neki a király, mert bizony szükség volt rájok nemsokára.
A juhászt Bebeknek hítták s nevével sokszor sok századon át találkozunk a történelemben.
Negyedik Béla óta egész Ferdinándig mindég a Bebek családé volt Krasznahorka. Együtt támadt e család e várral s míg csak existált, mindig övé volt.
Pedig nehéz harcokat kellett itt vívni nem egyszer. Legnevezetesebb ezek közt, midőn Bebek Ferencet az 1556-iki országgyűlés Ferdinándtól való elpártolásáért számadásra hívta fel s ő meg nem jelenvén, száműzetésre ítélték s ellene Detrik és Pukheim vezéreket küldték teljes hadi felszereléssel s több mint ötezer katonával.
1556-ban kisasszony-napja előtti vasárnapon, a várbeliek kitörtek az ostromlókra s azokat szétverték s egész Rozsnyóig kergették, ágyúikat s hadi felszerelvényeiket elfoglalva.

szozattovabbacikkhez

Kálmán Károly: Dávid király zsoltár könyvéből

XVII. zsoltár

Szeretlek, imádlak, Uram, segedelmem,
Kőszikla-lakom, nagy, erős, bevehetlen!
Én hogyha szeretve hívom föl az Istent,
Ő kész kisegítni, segélyi ki is ment.
Nem rég a halál s a pokol s a gonoszság
E létet a vészek ölébe sodorták,
S ahonnan imáim az Ő kegyit esdék,
Oltára előtt a nagy isteni Felség
Meghallgata engemet és megmozdult.
    S megrendült a világ, a hegyeknek alapjai ingtak
Fújt s haragos, mord füstgomolyag tombolt a nagy űrbe,
Arca kigyúlt s dúlt, hullt a parázs, a zsarátnok, a villám,
Lépett s lépte alatt az egek nagy boltja legörnyedt,
Lábainál dünnyögött a homály, nyöszörögtek a rémek,
Szállt kerubok szárnyán, robogott viharok rohamával,
Felhő-torlaszodás sátort képzett körülötte,
Barna szemöldöke egy vonalára repedtek a felhők
S méhükből jég- és tűzeső szakadt le a földre.
Szól az egekből az Úr, hah a Felséges szava zengett.
S zengzete fényes volt, mint lángja a tűzviharoknak.
És kidobatta sebes nyilait, hogy szélnek eressze
Ellenségeimet, villámai megsokasodtak
És villámaival le a porba tiporta le őket.
Fölfordultanak ős alapostul a tengeri mélyek
És a világsarkok repedezve remegtek Előtted
Szent haragod fenyítő fuvatára, ő isteni Felség!
    Rám nyújtá segítő karját az egek magasából,
Fölvett, föl, kiragadt engem tengernyi veszélyből,
Próba-napon, nyomorok napján a reám rohanóknak
Ádáz körmeiből tágas dicstérre vezérelt
És míg tönkre tevé azokat, ma enyém a szabadság,
Mert hiszen én a nagy Úr ösvényeit őrzöm örökké;
S aki megőrzi az Ő utait, megkapja kegyelmét,
Mert Te a jónak jó vagy, rossz vagy azonban a rossznak,
Mert te a rosszakat el-letiporva megáldod a jókat
És áldásod alatt soha sincs félni veszélytől.
Íme szövétnekemet hogy meggyújtottad előttem
Éji homályaiból kezd már hasadozni a hajnal.
Én teveled bizton megyek át a falak tömegén is,
Mert Te vagy Isten erős Sabaoth s nincs már Tekívüled.
És Te felöveztél, Uram, engem erénnyel, erővel,
És megacéloztad karomat s letiportad az ellent!
Lábam alá hulltak valamennyi kaján gyűlölőim,
S bárha kiáltottak, nem volt aki megszabadítsa,
Bárha segítségért esedeztek végre az Úrhoz,
Ámde az Úr akkor már nem hallgatta meg őket,
Én pedig összetörém, porként a szeleknek eresztém,
Vagy letapostam, mint a sarat minden gyűlölőmet.
    Ős-örök életű Lény! Aki által nemzetidnek
Én fejedelme levék, Te uralmamat a zavaroktól
Megszabadítod, Uram! Temiattad a messze határok
Népei is mind, mind kormányom alá gyülekeznek,
Mert Te örök jogaram gonosz elleneit letiporva
Sarjaimat végleg fölemelted, ó áldalak, imádlak,
Földed népei közt Uram áldlak, imádlak örökké!

Mindszenty Gedeon: Mária méhei

Félig meghalva, félig élve
Nyög ágyon az Isten szegénye,
Mély gödrében megtört szemének
Bágyadt-világú mécsek égnek,
Míg arcán a kemény nyomornak
Sötét, zilált redői folynak.
Könnytől nyirkos, rohadt a szalma,
Sem éjjel, sem nappal nyugalma,
A vér szünetlen háborúba’;
Föl-föllázad s megdermed újra
És ő mint a háborgatott vad
Rohanna, futna – s összeroskad;
– Ám az ínségben, elhagyatva
Van még, aki meglátogatja,
A hit, ez édes földi angyal,
Ki elbeszélget vele halkkal
Csodás dolgokról, amelyekre
Minden fájdalma elfeledve.
Sőt az álom leplébe födve
A szent Szűz is feltűn előtte
S betölti lelkét illatokkal,
Hogy a gyönyörben szinte elhal.
Ily szent látmányra lelkesülten
Föl-fölsóhajt: «Ó drága Szüzem,
Megváltómnak jó, édes anyja!
Hallgass meg e nagy búba’-bajba’;
Angyal-kezeddel vedd le terhem,
Ne engedd, hogy kétségbeessem.
Hiszen több már, több mint a fűszál,
Ki enyhülést lelt lábaidnál;
Egynek megoldád néma nyelvét.
Másnak nehéz sebét hegesztéd,
S kinek keze csüngött meredten,
Most már erős munkára serken;
Csak én bajom feledte volna
A betegek hű gyógyítója?
Ah, aki annyin könyörüle,
Az üdvösség édes szülője,
Hétfájdalom királyi anyja,
A fájó szívnyögését hallja.
Igaz, hogy semmit, semmi kincsem,
Legtöbb gazdagságom az Isten.
Szegény vagyok, az ő szegénye,
Ami enyém: egy köpü méhe,
Mely a természet jóvoltából
Minden költség nélkül is ápol,
De a szegénynek ez is drága,
Mert mindene… egész villága;
Mégis – ha Isten szent kegyelme
Lenéz nyomorgó életemre –
Mézes köpüm – anyám, királyném!
A te szent oltárodra tenném;
Mert a méznél, mit rejt magába,
Édesb nekem, édesb a hála.»
A szegény ember könyörgése
Magas mennyekbe jókor értbe,
Máriának buzgó fohásza
Gyógyharmatot csorgat reája;
Ki már a síré volt, a Lázár,
Fölgyógyula és íme fönnjár.
Elmúlt a baj, elmúlt a rossz nap,
Erő, egészség duzzadoznak
Arcán, szemében és szívében,
Keze, lába munkára készen;
De a szívnek legszebb virágát,
A könny s fohász szülötte hálát
Mit fölnevelt a beteg lelke,
Az egészséges elfeledte;
Sőt, hogy bűnét be is tetézze
A tört eskü gyarló vitéze,
A méhet, melyet áldozatra
Szánt egykor – jó pénzen eladta.
És ó! mi történt? az egeknek
Erői mostan nem pihentek;
Elment az ember köpüjével,
De helyére alig vivé el,
Midőn a méh nagy zúdulással
Kitör lakából s messzeszárnyal.
Röpült… röpült… míglen megálla
A Mária-templom oldalába’,
És ott raká meg drága sejtjét
E bosszúálló, fürge kis nép,
Od’adván mézét Máriának,
E méznél édesebb anyának,
Hogy a lelketlent megalázza,
Ki elfeledte, mi a hála.

Babits Mihály: [Furcsa elmenni Délre…]

Furcsa elmenni Délre
és hazajönni télre,
furcsa és iszonyatos.
Halottak napja van ma:
a halottak fogadnak.
Furcsa és iszonyatos.
Milyen puha és süket
ködök tömik az eget!
Furcsa és iszonyatos.
Tán hogy senkise értse
amit a holtak beszélnek...
Furcsa és iszonyatos...

A halottak fogadnak,
kik újra többen vannak
s olyan nehéz a szívem.

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: Novemberi est

Halottak napja! minden, minden síron
Virágfüzér, koszorú, gyertyafény,
Minden lángban a szeretet sugárja,
Egy vágyó gondolat, forró remény.

S midőn a kis gyertyák már mind leégtek,
Egy angyal száll a sírdombok felett,
Összegyűjti az elrepülő lángot,
A fénysugárt, mit a láng szétvetett.

Az égbe viszi - és a fehér lelkek
Boldogsága mélyebb lesz és nagyobb,
Mint körültök a föld legtisztább fénye,
A szeretet sugárja felragyog.

Falu Tamás: Halottak napja

Halottak napja azoké,
Akiket elfeledtek,
Akiket a nagy feledés
Közös sírjába tettek.
Kiken mécs nem ragyogja be
Az elmúlás betűit,
Kikről a száraz virágot
A szelek messze űzik.
Halottak napja azoké,
Kik elesettek, árvák,
Akik éjjel megölelik,
S megcsókolják a párnát.
Akik siratják a jelent
És siratják a múltat,
Kiknek sírdomb az asztal is,
Amelyre ráborulnak.

Hornyik János: Halottak estéjén

Hulldogálnak a levelek,
A harangok zúgnak,
Jó keresztény magyar testvér
Temetőbe hívnak.
A halottak szent hazája,
Békességnek földje
Virágokkal feldíszítve
Vár gyarló élőkre.

Szeretteink sírhalmához
El-elzarándoklunk,
Fölidézve szép emlékük
S értük imádkozunk.
Meggyújtjuk a kegyelet és
Részvét szent gyertyáját
Kérjük Istent, nyissa nekik
Örök mennyországát.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf