Várregék és mesés várromok XIX. Korlátkő

Várrom ma már Korlátkő is, az egykori Nyitra megyei Jablánc nevű községének közelében. A tatárjárás után épült, hogy a Kis-Kárpátok északi felének átjáróját védje Nagyszombat és Morvaország között. Korlátkő vára a XIII – XIV. században nevezetes védelmi pontja volt a széles vidéknek. Királyi vár volt, majd az 1300-as esztendőkben Csák Máté is uralta. Utódaitól 1324-ben Harsendorfer Farkas a várat az Anjou Károly Róbert király számára hódította vissza. A vár később a lengyel származású Stibor vajda után a Bánfi család következett Korlátkő birtoklásában. Bánfi Mihálytól azonban Mátyás király elkobozta a várat hűtlenség címén. DE sem Planker, sem az utóda nem vehette át Korlátkőt, mert még az 1500-as évek közepén is a régi tulajdonosok, a Korlátkőiek ültek a várban. A vár a következő két évszázadban számos családi jellegű civódás és törökkel, tatárral, kurucokkal vívott harcok során ment tönkre. Legalább kétszáz év óta rom.

Ennek a történetnek akár Ördögbarázda is lehetne a címe. Így mesélték egykor az öregek a kandalló mellett, pedig ők aztán valóban eleget tudtak mind az ördögökről, mind az angyalokról!
Ki tudja, merre volt Korlátkő vára? Csak múlt időben beszélhetünk erről a várról, hiszen nyoma sincs. Aki a Kis-Kárpátok erdős lejtőin barangol Jablánc és Szenica körül, a Berezó meg a Mijava-patak összeölelkezésénél, Korlátkő várának maradék köveibe tán bele is botolhat. Az arra sétáló néha-néha odébbrúg egy-egy kopott téglát, s ezt dünnyögi magában:
- Valami házikó fala volt
Pedig hatalmas várfal maradéka bizony! És ezt a várat nem is akárkik, hanem a Hunt-Pázmán lovagok emeltették, végül azonban a Bánfiak veszítették el, Mátyás király elvette tőlük, hűtlenek voltak hozzá. Ennek a nyoma sincs várnak akkor fénylettek aranyévei, amikor még a Korlátkőiek voltak urai s parancsolói. De a Hunt-Pázmánok utódai voltak ők is: a vár a családban maradt.
Két Korlátkői testvérről szól ez a mese. Meg az ördögökről.
Az egyik testvért Ozsvaldnak hívták, a másiknak neve Péter volt. Amíg apjuk, anyjuk élt, békésen megfértek egymással a várban, mi okuk sem volt ujjat húzni egymással. Mindkettőjüknek egyformán jutott ételből, ruhából, szülői szeretetből. Amikor azonban apjukat megtámadta egy vadkan s halálra taposta, és Korlátkő a két testvérre maradt, Ozsvald osztozkodni akart. Így szólt Péter, a fiatalabbik:
- Ne keserítsük anyánkat, a jusst nem tudná felezni köztünk. Maradjunk szeretetben egymással, testvérem. Apánk még halóporában se nézné jó szemmel marakodásunk. Itt hagyom Korlátkőt, a török ellen megyek.
El is indult Péter a nagy háborúba, hívta a király minden hű emberét a déli határra, oszmán ellen harcba. Ahogy elindult, úgy oda is veszett, hír sem jött felőle. Ozsvald végül holtnak vélte az öccsét, beült a birtokba teljesen egyedül, most már ő parancsolt. Édesanyjuk is eltávozott erről a világról, nem volt, aki visszatartotta volna Ozsvaldot a féktelen szerzési vágytól.
Pedig Péter nem halt meg, csak fogságba került. Isztambulba vitték. Üzent ő kétszer is Korlátkő várába, hadd költsék fel Ozsvald lelkiismeretét, küldjön váltságdíjat öccse életéért. De az üzenetvivők maguk is eltűntek, és sokáig tartott, amíg Péter ki tudta magát váltani a nehéz rabságból. Útnak indult haza. A félig török ruhás, félig magyar gúnyás kopott harcost meg sem ismerték az őrök, amikor a várkapu tornyába felkiáltott: ő az! Amikor azonban megnevezte magát, nagy diadallal vitték bátyja, Ozsvald elé. Ozsvald elsápadt, erre nem számított. Már azt hitte, teljesen ő az úr.
Péter egyre inkább úgy érezte, kellemetlen vendég ő, nem is ura a fél várnak. A várbeli népség ugyan mind szerette a messzi idegenből hazaérkezett fiatal urat, Ozsvald azonban egyre sötétebb pillantásokat vetett rá. Hallja egyszer Péter, hogy Ozsvald és a vén gazdaasszony egymás között suttog:
- Bizony, nincs más mód, meg kell Péternek halnia!
Az ajtó mögül hallotta ezt Péter, rájuk nyitott, s így kiáltott:
- Micsoda dolog, hogy vesztemre törtök ártatlan voltamban! Talán bizony ez volt anyánk, apánk utolsó óhaja?
Elhalványodott Ozsvald, kiszalad a gazdasszony. Most már a két testvér nem is szólt egymáshoz, külön tálból evett.
Este ismét beosont a gazdasszony Ozsvaldhoz:
- Mérgező port adunk be Péternek, mert így sehogy sem jó.
A vénasszonynak az volt a titkos terve, hogy bűbájfőzetekkel ennenmagát megfiatalítja, üdévé, széppé varázsolja, s akkor Ozsvald őt veszi feleségül. Kotyvasztott, kevergetett, pörkölt és főzött tehát éjjeleken át, Ozsvald meg azt mondta neki:
- Tégy, ami akarsz Péter öcsémmel, csak nyugalmam legyen már.
Csakhogy a vénasszony végül is összekeverte a főzeteket, a porokat, és a fiatalító italt csempészte Péter borába, maga pedig a halálosat nyelte le. Halála előtt nyögve-keseregve a várnagynak mindent bevallott.
Péter ismét ifjonti erőtől duzzadott. Lóra kapott, felment a királyhoz, s mindent elmondott neki. A király igen megörült, hogy kedvelt vitézét, Korlátkőy Pétert újra itthon látja, és tüstént maga elé idéztette Ozsvaldot.
- Az az ítéletem – mondta János király –, váratoknak s minden jószágtoknak egyik fele Péteré, másik fele Ozsvaldé legyen! Másképpen nem cselekedvén!
Hazasietett Ozsvald, hogy öccsét megelőzze, s birtokuk határán lest vetett Péternek, bilincsekbe verte, várbörtönbe csukta.
Péter hű lovásza ment most a királyhoz, hogy jelentse neki Péter elfogását. Királyi követ vágtatott Korlátkőre, szólítván Ozsvaldot, szüntesse be a testvérháborút, ne ellenkezzék. Kevélyen felelt Ozsvald:
- A királyt, a száműzetést, az egyházi átkot mind csak nevetem. Nekem senki sem parancsol. És hacsak az ördög meg nem jelenik Korlátkőn, üdvösségemre fogadom, hogy sem az én indulataimnak, sem birtokaimnak sneki emberfia nem fog határt szabni!
No, csak az üdvösséget kellett emlegetni, és idézni az ördögöt, az ördög meg is jelent azonnal, mert nem volt sohasem ínyére, ha együtt emlegetik az ő pokolbeli létét a mennyei üdvösséggel. Kénköves füst áradt föl a mészkősziklák hasadékából, a fehér köveket korom föstötte be, dörgött az ég a Baradló fölött, Pozsonytól Pöstyénig sűrű zápor hullott, sodorta a fákat. Köd ereszkedett le a fellegekből, eltakarta az ördögöt és az ő fiókáit, hogy senki se lássa, mit cselekednek.
Hát azt cselekedték, hogy az ördög kihúzott a sziklabarlangból egy akkora ekét, hogy elért Berencstől Jókőig, és nekifeszítette magát meg tizenkét fiókáját, beleszántott a földbe. Kettévált a föld hosszú barázdában.
Meg is szólalt végül iszonytató mély hangon, amikor végzett a munkával:
- Az árok egyik fele a tiéd, Ozsvald úr, a másik fele pedig, Péter úr, a jussod!
Ezzel eltűnt mind a tizenhárom ördög, eloszlott a köd, megszűnt a zivatar, csak szivárvány nem vonult az égre, mert az ördög nem szereti az égi szivárványt.
A mély árok végre békét teremtett. Elhasadt a vár is, pontosan középen.
Az árok lassan-lassan visszatemetődött. De ha a faluban perpatvar tört ki, mindig meg-megtágult, s ha viszont az emberek szeretetben éltek, összezáródott. Úgy látszik, mégis többen éltek szeretetben, mint haragban, mert az ördög barázdája ma már alig látszik. Ha pedig otthon veszekszik valaki a feleségével Verbón vagy Szenicén, így szól az asszony:
- Ne sokat kiabálj, ember, mert újból kénkövet fúj a barázdás ördög!

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra