Csuka Zoltán: Petőfinek

Köszöntelek,
a reménytelenségek, megrokkanások és elesések züllött korából,
emberért való golgotás útvesztőiből,
egytestvér, köszöntelek.
Nem ünnepellek,
mert tudom, hogy az egyszerű szavak
és tettek forradalmárja voltál
és tudom,
ha karod ma emelhetnéd,
szétvesszőznéd a nyavalygós áltisztelők
hazug dicséretének kántáló seregét.
De átkiáltom hozzád mindannyiunk egyszerű köszöntését,
mintha bányászok találkoznak a tárnák titkos mélységeiben
és lámpájukat meglengetve köszöntik egymást.
Köszöntünk mi is
a véres ködökben elmerült századok messzi mezőin keresztül,
mert tudjuk, hogy velünk vagy,
térdünk, ha rohanós új utaknak lendül,
igénk, ha felzengetjük a zivatarok zúgásán,
vagy elsuttogjuk a börtönök mélyén,
láncunk, ha tépjük
szavunk súlyát,
ha teknőmellüket döngető
gyászmagyarkák ellen emeljük,
velünk vagy,
mert életed izzó kohója
átüti a századok dohos kriptafalát,
piros álmaid bennünk lobognak újra föl,
szerelmed bennünk zsendül újra föl,
és teljesül ki,
túl minden határokon,
hitedet dúsan csorranó szavakba öntjük,
vérünkből formálva, velünk vagy,
dacukat a ma súlyos keresztjeit a vállukon cepelőkkel,
velünk,
akik az Embert hisszük benned s magunkban
eggyen eggyen és mindösszesen,
mindörökké
és elválhatatlanul.