Kárpát-medencei keresztkötődések VI.

Popély Gyula: A magyarság kárpát-medencei esélyei a jövő Európájában (1. rész)

Előadásom axiómájaként szeretném minél világosabban leszögezni, hogy amennyiben nemzetünknek egyáltalán van bármilyen létesélye a jövő évszázadban, annak színtere csakis a Kárpát-medence lehet. Csakis ebben a térségben képzelhető el bármilyen magyar élet, csakis itt remélhető nyelvünk, kultúránk és identitásunk tartós fennmaradása. Ennek feltételeként itt kell rendezni és megerősíteni belső tudati világunkat, itt kell – jobban mondva: kellene – megerősödnünk számbelileg és szellemiekben, és nem utolsósorban itt kell kialakítanunk jövőbeli együttélésünk feltételrendszerét a Kárpát-medencében meghonosodott vagy kialakult egyéb nemzetekkel.
Ennek kapcsán jogosan vetődik fel a kérdés: vajon nemzetünknek van-e, lesz-e ereje és kellő akarata megmaradása biztosítására a 21. század egységesülő Európájában és globalizálódó világában? Elvégre valamennyien kénytelenek vagyunk tudatosítani, hogy a most leáldozóban lévő 20. század teljesen szétzilált bennünket; megtörte hitünket és akaratunkat, feldarabolta történelmi hazánkat, nemzetünk egyharmadát pedig idegen uralom alá kényszerítette, aminek következtében századunk folyamán egy tartósan emelkedni látszó nemzetből traumákkal küszködő, meghasonlott széthulló társadalommá váltunk. Földre sújtott és megalázott nemzetünk időről-időre kísérletet tett ugyan a feltápászkodásra, e próbálkozásokat azonban mindig még súlyosabb próbatételek követték.
Az 1945. esztendőt követő évtizedek különösen tragikusaknak bizonyultak a magyarság számára. Amint tudjuk, Európában 1945 májusában véget ért a második világháború, amelyben – bár mindvégig vonakodó csatlósként – Magyarország is részt vett a tengelyhatalmak oldalán. A háború után mi, magyarok egyértelműen „címkézett”, bűnös nemzetté váltunk ellenségeink szemében. Bár nem vitás, Szlovákia, Románia és Horvátország Magyarországhoz viszonyítva minden téren odaadóbb kiszolgálója volt a Führer akaratának és a náci érdekeknek, a poklok legmélyebb bugyrait mégis minékünk kellett megjárnunk. Mi lettünk a térség velejéig romlott és fertőzött „fasiszta nemzete”, az utolsó csatlós, az örök háborús veszélyforrás, a demokratikus fejlődés kerékkötője, valamint minden elképzelhető és elképzelhetetlen rossz előidézője. A felvidéki magyarságra az új csehszlovák államhatalom a hivatalos állampolitika szintjén is rásütötte a kollektív bűnösség bélyegét, miután kormányprogramban fogalmazták meg a teljes magyar etnikum erőszakos felszámolásának tervét. A Délvidéken tízezrek estek áldozatul a szerbek vérszomjának, a Székelyföldön tőkén baltával lecsapott magyar fejek jelezték a Maniu-gárdák útját. Jaj, a legyőzötteknek!
Több min fél évszázad telt el e vázlatosan felvillantott eseménysorok óta. A magyarság összeurópai megítélése és pozíciója azóta kétség kívül sokat változott, bizonyos sztereotípiák, előítéletek azonban továbbra is fennmaradtak, főleg a körülöttünk élő nemzetek, velünk szemben tanúsított magatartásában és érzelemvilágában. Pedig mi, magyarok évtizedek óta a megbékélés, a lelki kiengesztelődés óhajával közeledünk valamennyi közeli és távoli szomszédunk felé. Tudatosítjuk, hogy különösen a Kárpát-medence – a történelmi haza – egykori nem magyar népeivel lenne szükséges mielőbb rendezni közös dolgainkat. Tudjuk, hogy bölcs megfontolással – olykor talán önkorlátozó lemondások árán is – újra kellene gondolnunk a nagy történelmi sorsfordulók során a nagyhatalmak által ránk erőltetett, elszabott és rosszul begombolt mellényt. Mi azt is jól tudjuk, hogy az ad hoc birtokon-belüliség ténye még nem azonos az igazságossággal, a jogszerűséggel és az etikai megalapozottsággal. Azt is tapasztalnunk kell azonban, hogy megbékélési törekvéseink a legtöbb esetben hajótörést szenvednek a meg nem értés és az elzárkózás zátonyain.

– folytatjuk –