Papp-Váry Elemérné: Nagy Lengyelországban

Nagy Lengyelországban de hangos az erdő,
Nagy lengyel pusztában be véres a mező;
Véres nagy pusztában magyarok nyargalnak.
Süvíti a vihar: jaj a muszka hadnak, jaj a muszka hadnak.
Őszi vihar szárnyán zúg: a „rajta-rajta”

Régi hős kurucok,
Győzelmes magyarok
Tárogató hangja
Tárogató hangja.

Nagy Lengyelországban de csendes az erdő,
Nagy lengyel pusztában be sok a temető…
Régi temetőbe új hősök feküsznek,
Új sírhantok felett, régi nóták kelnek, régi nóták kelnek.
Csendes őszi szellő altatóan zenél;

„Piros csizmám nyomát,
Zöld erdő harmatát,
Hóval födi be a tél,
Hóval födi be a tél.”

1915

Szabolcska Mihály: Rákóczi sírja

A Rákóczi sírját
Messze Galatában
Ne zavarja senki,
Jobb neki ott békén
Hontalan pihenni,
Mint nyugovó álmát:
A magyar nemzetnek
Szomorú sorsával
Szomorúvá tenni.

Hadd álmodozzon ott,
Szabad föld porában,
Távoli honáról.
A magyar libertás
Kivirulásáról…
Hadd álmodja meg ott
Szegény magyaroknak
Felszabadulását
A nehéz rabságból!

1903

Csanád Béla: Sarlósboldogasszony

Ez a levegő, ez az áldott,
érett búzaföld illata
elkísér már, amerre járok
mindenhová: derűs világok,
szép faluk zengő dallama.

Játékos csönd bujkál a fákon,
s hallgatja a sarlók zizegő
szorgoskodását, meg a három
kakukk dalát az árnyas ágon,
s ha jön a déli pihenő,

úgy ragyog, szikrázik a kék ég,
mint álombeli nagy tavak;
sok dús kereszt a tiszta békét
énekli, földöntúli mérték
jóságát itt a nap alatt…

Kis fehér felhő száll az égen,
halk álom aratók szemén:
a búza közt fénylő fehérben
látogatóba siet éppen
a Boldogasszony könnyedén.

1955

Reviczky Gyula: Magdolna

Szép s ifjú volt, forró vér áldozatja;
De ifjúságát bűnbánón siratta.
S a porból, hova röpke gerjedelme
Tiporta, isten karja fölemelte.
Mert szíve tiszta volt, s bár elbukott,
Szeretni mint ő senki sem tudott.
Midőn Jézus, kinek selyem hajával
Lábát törölgeté, kereszthalállal
Kimúlt, a mint azt megjövendölék:
Ott sírt, ott tördelé fehér kezét.
Hirdetni a világnak ő ment
A Megváltó feltámadását;
Ő, a dicső, fényeskedő szent!...
Emléke illat, neve fény, imádság!...

De jaj, akkor volt az, midőn az Isten
Közöttünk járt, emberré válva itten!
De hol keressük most, mely égi jelbe',
Ki az igaz bűnbánót fölemelje?...
Buktatni, azt most is mindenki kész.
Emelni?... Erre nincsen férfi-kéz.
Csak vén szatír, ki pénzzel csalogat,
Kinek vérdíja gyöngy, selyem, fogat;

Vörösmarty Mihály: Hedvig

Legenda

Szóla Isten Gábor angyalához:
"Szép cselédem, fényes Gábor angyal!
Ölts piros két szárnyat vállaidra,
Szegd be nappal, a szép délvilággal,
Arcaidra vedd tavasz derűltét,
Végy mosolygóbb ifjúságot arra:
A kicsinyded földre fogsz leszállni,
S a szerelmes lányok bíbor ajkán
Csókot, áldó égi csókot hagyni;
Aki szép, hogy még szebb csókod által,
S aki boldog, boldogabb lehessen."
És felelt a fényes Gábor angyal:
"Boldog Isten; oh te véghetetlen!
Mely parancs ez! mily kemény ítélet!
Oly parányi bár a föld magában,
De szerelmes szívű lánya oly sok
Támadattól a komoly napestig,
S a fagy éjszakáig déli hőtől,
Hogy, ha ezret láttam, visszatérve
Új ezerrel lesz találkozásom;

Buzáth Linus tábori lelkész, áldozópap

Egy idegen plánta honosult meg édes magyar hazánkban; messze földről érkezett ide, a bájos Olaszhon földéről, s ez a Szent Ferenc-Rend, melynek jeles tagjai megismerve kedves nemzetünktől, e fenséges és magasztos névvel tiszteltettek meg: „Barát”. Ennél dicsőbb envet nem is adhatott volna nekik a magyar nemzet.

    És hogyan feleltek meg a várakozásnak? Fennen hirdeti a magyar nemezt hű történelme és e könyv, – oh igen, ezen szerzet fiai mindig hű „barát”-jai voltak a nemzetnek, osztoztak vele jó és balsorsban hétszázadig; szegények voltak anyagilag, de annál gazdagabbak szellemileg; a katolikus szentegyháznak hű fiai és magyar hazánknak rendületlen bajnokai voltak.

Csata Ernő: Üzenet Barguzinba

Mi akkor is szeretünk Sándor,
ha Fehéregyházán nem lettél
hősi halott, az Ispán-kúti
kukoricásban a kozákok,
ha leszúrtak és megsebesülve,
fogolyként a Burjátföldre
elhúrcoltak. Eljöttek véres
napjaid, melyekről álmodtál
és az örök hó mezejére,
távol Barguzinba sodortak.

Lelkedben egy bántó gondolat,
az öklödből kihullt a terv
és időtlen időkre füstbe ment.
Hazudtak az álmok szívednek
s a remények is elárultak,
csak mi szerettünk meg örökre,
ha nem is lettél hősi halott,
szívünkbe zártuk verseidet
egy kietlen fagyos világban,
hol szomorú volt az életed.

(2014)

Csuka Zoltán: A fehéregyházi síkon

Fenn tündökölt az augusztusi napfény,
tombolt, szikrázott, gyújtott, égetett,
lenn enyhe zöldben hullámzott a tájék
s ringatott erdőt, falvat, réteket.

Mint búcsúra a hívők, jött a sok nép,
székely legények, leányok színesen,
tömör sorokban Medgyesről a dalkör,
énekük frissen szállt és szívesen.

A kis ligetben megbújva az oszlop
fák lombja közt barnán s kopottan állt,
román parasztok morcos félkaréja
– talán hullámtörőnek – összeállt.

Halk volt e búcsú, fájó volt az ének,
„Távolból”, amit anyjának üzent,
a kislakot el nem felejtő költő,
ez ünnepen a láthatatlan szent.

Őnéki szólt e népi búcsújárás,
ő tűnt el itt a titkos réteken,
nyolcvannyolc éve már, hogy itt, e földön
elhullott védtelen és véresen.

S míg szállt a dal, halkan és rendületlen,
magyar s román lassanként elvegyült,
az arcokon megenyhült a komorság,
mely szíjasan imént még ott feszült.

A kis ligetben megrendülten álltam,
mint kormos gyertyák, égtek a dalok,
s szemem kereste, hogy az elsodort föld
mely titkos mélyén alszik a halott.

S Krisztussal mondtam: nem halt meg, csak alszik!
Hiába ölte meg a szolgahad,
sorsában láthatod meg, Európa,
már elveszettnek látszó sorsodat.

Dalmady Győző: A Petőfiház

Itt született a költő,
Kinek dalaitul
A fülmile dalolni,
S az ég zengni tanul.

Csak a magyar nem tudja,
Mily szent neki e hely,
Szívében a dalokra
Még visszhang sem felel.

Oly gazdagok vagyunk, hogy
Kincseket veszthetünk!
Áll-e a ház vagy pusztul,
Nem ad gondot nekünk!

A dicsőség nemtője
Leül küszöbire,
Emlékezés sem hozza
Az utódot ide.

Hálátlan nép! ne is menj
A bús lakhoz közel,
Találkoznál a költő
Haragos lelkivel.

Az ócska fal hullatja
A sárvakolatot,
Láthatlan kéz egyet majd
Arcodba vághat ott.

Zilahy Lajos: Petőfi a táborban

Este, ha lepihent a huszártábor
S az ég ezüst csillaggal volt teli
Egy régi rongyos könyv járt kézről-kézre,
Petőfi összes költeményei.

Lapozgatták és fennhangon olvasták
A piros fényű tábori tűz mellett
A szakadozott, ázott régi könyvet
És benn’ a sok Petőfi verset.

A huszároknak, akik vérben jártak,
Kemény, kegyetlen, vad szívét megfogta
Iluska bánatos, örök szerelme
És Kukorica Jancsi furcsa sorsa.

Vértesy Jenő: Petőfi

Alámerült a tűz-nap már az égen,
Fönt az ezüstsarlójú hold ragyog.
Petőfi költeményeit letészem,
Tűn’ a világ s már nem olvashatok.
…Csodás lánggal érzem lobogni vérem’,
Arcom tüzel, egész lázban vagyok.
De hogyne! hisz’ forgattam lapjait,
A napba néztem s fénye elvakít.

Előmbe képzelem csodás alakját:
Dacos volt, kit meg nem tört semmi vész,
Arany, mely még ki nem forrá salakját;
Szabadságszerető, lelkes vitéz;
Szilaj, ha szenvedélyi elragadják
S ki útját szegné, eltiporni kész;
Mint szikra, lobbanó s mint király, büszke –
Költészete valója tiszta tükre.

Varga Borbála: Nem akar ragyogni

Nem akar ragyogni
A csillagos este.
Szívünk mély bánatát
Biztosan elleste.

Fátyolos szemével
Bánatunkat nézi,
Amit mi vesztettünk
Talán ő is érzi.

1920

Homor Imre: Szép magyar keresztek…

Aratnak… aratnak Tisza-Duna tájon,
Gyűlnek a keresztek a nagy rónaságon.
Merre forró délben a levegő reszket,
Hosszú szép sorokban állnak keresztek…

Merre délibábok árnya rajzolódik,
Ott, ahol az ég a síksággal fonódik,
Picike hangyának látszik csak az ember,
De tele van ott is a vén föld kereszttel.

Ezek váltanak meg a pokloktól minket,
Miket gonosz sorsunk életünkbe hintett,
Ezektől kap hazánk újból erejére,
Népek asztalánál nem lökhetik félre.

Szép magyar keresztek, áhítattal nézlek,
Nem látom a sorsunk többé feketének.
Belőletek száll ki magyar erő, épség,
Ős magyar határok, ős magyar vitézség!

Szép magyar keresztek, minden reménységünk,
Tivéletek állunk, nélkületek végünk!
Ahogy gyülekeztek a napfényes rónán,
Mindegyitek lendít Magyarország sorsán!

Ti bizonyítjátok, mi segít mirajtunk,
Buzdítón ti szóltok, hogyha lelankadtunk;
Új életre kelnünk biztató a kezdet,
Mikor mosolyogtok szép magyar keresztek!

1920

Porubszky Géza: Ave, maris stella!

/Meditáció./

Te vagy az éjben felkelő hajnal,
Akit köszöntött az angyal.

Te vagy a napfény, mely lelkünkre száll,
S szívünkbe új világot tár.

Az Élet tengere fölött ragyogsz,
Reményünk csillaga vagy ott!

Szemünk a földön, ha hullat könnyet,
Ó, nézd a siralom-völgyet!

Szegények vagyunk, búsak és árvák,
Tekintsd a nyomor világát!

Magyar jövőnk csillagtalan, sötét,
Ó, halld a sírók énekét!

Mert ha ajkunkon sok is a panasz,
Lelkünkben Te vagy a – tavasz.

1920

Váradi Antal: Rabok éneke

„Szegény Magyarország, Szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon.”
     Petőfi.

Kezünkön, lábunkon nehéz, csörgő bilincs,
Síró rabok vagyunk, kiknek reménye nincs.

Csak az Isten tudja, csak az Isten látja,
Szegény magyaroknak nincs igaz barátja.

Országunk elvették, körülvettek minket,
Irigy szomszéd nézi árva földeinket.

Mint egy lecsorgó könny, melynek sós az íze,
Országunkon végig foly a Duna vize.

Hegyeinkről, melyek ormán felhőt látok,
Nem az áldó eső csordul, hanem átok.

Rónáinkon, melyek lánya a délibáb,
Eddig remény ringott ábrándkép legalább.

Most, a rengő kalász másnak nő és terem,
De megvertél minket én édes Istenem!

Nézünk keserűen, nézünk könnyes szemmel,
Imádkozunk fájó, vérző türelemmel.

És várunk, és várunk, míg a léget rója,
Utolsó reményünk, Illésnek hollója.

Falat kenyerünket, mely meghozza nékünk,
Ez a hit, mi hitünk, vigasz – békességünk.

Kezünkön, lábunkon nehéz, csörgő bilincs,
Síró rabok vagyunk, kiknek reménye nincs…

1920

Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom…

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a égi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.
Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Horváth Ödön: Eltiportak és unokáik

Mint férget tiportak el. Soha többé
nem sikerült feltápászkodnunk; egyre
mélyebbre süllyedtünk bele a szennybe,
és sár lettünk, híg sár, az anyaföldé.

Szelek jöttek; vadul felszárítottak.
Porrá váltuk, felszöktünk a magasba;
ott keringtünk, de az esők lehoztak,
belemosódtunk a szürke salakba.

Úgy lett végül is szétmállott húsunkból
termő humusz: füvek, fák elesége.
Konok helytállásunk hősiessége

ugyan hiába volt, de vérünk újból
forr, éled késői utódainkban;
mindent érő, nyugtalan szemük villan.

Harsányi Lajos: Az égő katedrális

Mint alvó szép menyasszonyt
Szűz csókkal kelt arája,
Úgy hull a nagytemplomra
A kelő nap sugára.
És mint a csóktól pírban
Felébred a menyasszony:
Kigyúl a katedrális,
Kereszt, kőcsipke, balkon.
A tornyok égő lángok.
Tüzes az ablakrózsa.
A sokszáz színes ablak
Színét szikrázva szórja.
A fénykévék zuhognak
És minden oszlop lángol.
Az orgona eldördül
S himnusz csap ki a lángból.

A meghalt éj dermedve néz és ámul a halál is.
Az emberek ijedve mondják: ég a katedrális.

Csokonai Vitéz Mihály: A Dugonics oszlopa

Istenem! Igazán láttam-e szememmel,
Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhat-e oly tisztán valaki,
Hogy a való képét ily nyilván lássa ki?
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk:
De én amit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kíséri volna egy mennyei lélek.

A magyar Helikon virágos tüvében,
A szelíd mulatság híves mezejében
Apró violákat e nefelejcset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
Danoltatom vélem csendes andalgásom,
Melyet egy kis zefír, kerengvén lejtősön,
A bokroktól vissza-süvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szerelem,
S az édes vágyódás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam… De mivelhogy nagyok
A látósak, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el Clió! hogy raktak a kopott
Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedül magában
Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
Mintha még kéz sem lett rajta volna soha.

Szombati-Szabó István: Lóth

Én visszanézek.
Még egyszer életemben visszanézek
S tán indulok, ha ez reám a végzés,
DE életem már mindig-visszanézés.

Sodoma – (tudom) –
Önös volt, fösvény, kevély és konok,
Pártos, hitetlen, véreit-gyalázó,
Mindent másokért hívő s magyarázó,

Rest, tétovázó,
Istentelen, vagy Isten-gyűlölő tán,
(Sok bűne égett: rontó tűznek üszke)
Garázda, dibdáb, sírja-ásó, büszke,

Próféta-gyilkos,
Ál-isteneknek vígan áldozó,
Magát-sorvasztó epével, miriggyel,
Ki önmagától minden jót irigyel,

Halált-kihívó,
Ám bűneiben szent-magát pazarló!…
Ha vétkes is, de népem, vélem-egy.
az én napom száll, ha napja lemegy.

Csak Sodomával
Tudok meghalni, hogyha rá halál vár.
S bár megtorolja büntető igézet,
Bár ég a földre hull is: visszanézek

S kővé meredten
Megállok itt, örök Lóth, mozdulatlan:
Múlást-nem-élő fájdalomnak szobra,
Nézvén az üszkös, százszor-szent romokra.

Vachott Sándor: Fáy András emlékkönyvébe

Pest a hazának szíve? Benne úgy
Méltán te vagy legszentebb érzemény,
Mely jóra lángol, küzd és boldogít.

Zas Lóránt: A Haza

(Romhányi Lászlónak)

A Haza csak földközelben lesz
üstökös, és hogy ölre menjen
érte fa, virág, az ember
gyémánt világol minden szem-
üregben, jégcsap csilingel,
csók csattan a szívekben. A
Haza csak megmérve árad
szavakban és Te nem lehetsz
fáradt kimondani, hogy mi kell
és mi nem kell, aki az úton
jár tereljen nyájat, imát,
tavaszt, a homlokán a reggel:
megmérkőzik a szelekkel.

– Los Angeles –

Szendrey Júlia levele – Petőfi Sándornak

1.

Nagykároly, 1846. október 21.

Én megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit; de én nem merek bízni magamba, hogy azt érezni fogom később is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerkedésünk tán oly színben fog egymásnak mutatni, mely nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősítse. És, ha éppen való az, amit egy író mond, hogy: nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás. Ez engem elrémít, mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett! Azért nem kötöm még most le magam, nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogyha eljő ön tavasszal s mindketten úgy érezzük, magunk iránti kötelességnek tartom egymásban keresni fel jövendőnk boldogságának alapját, de nemcsak azon boldogságét, mely tán addig, míg a szerelem első mámora tart, hanem egy egész élet boldogságát.

Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [IV. befejező rész]

A katonai táborokban jobbára olyan népdal, inkább fél-népdal termett, melynek mindig van ugyan egy bizonyos első szerzője is, de aztán, ha szóban vagy írásban ettől tovaszáll, annyi alakítást, változtatást, színezést, rövidítést, toldást, javítást és rontást kap másoktól, sokaktól, hogy végleg úgy jár, mint a kitett csecsemő, aki mire másoktól fölnevelve szép gyerekké serdül, a maga apja-anyja nem ismeri meg. Magukban a szövegekben is így értelemszerűen sok volt a torzítás, rosszul hallott majd átadott szó, mint a „Gácsország” [Galícia] stb.
A hosszú és fárasztó őrségekben amellett, hogy „hazagondoltak” a költő talentumú legények, sokszor és sok új szerzeményt – katonanótát, tréfás, részben megtörtént históriát, népdalt – alkottak. Kérdés, hogy ezeket mikor írták le, ha egyáltalán papírra vetették…

Kerényi Frigyes:

Őrlegény

Csípős az éj és a huszár
Búsan lép fel s alá:
Ő az, ki a gyöngyéletet
Fennen magasztalá.

Nyomán ropog, sivít a hó
És a legény sóhajt,
Gondolkodik, tíz éve hogy
Mikor telik be majd.

Erdősi Sylvester János: Az magyar népnek, ki ezt olvassa

Próféták által szól rígen az isten,
    Az kit igírt, ímé vígre megadta fiát,
Buzgó lílekvel szól most es éked az által,
    Kit hagya hogy hallgass, kit hagya hogy te kövess.
Néked azírt ez lűn prófátád, doktorod, ez lűn
    Mestered, ez most es, melyet az isten ada.
Ez próféta szavát hallgasd, mert tíged az isten
    Elveszt, és nyomos itt nem lehet a te neved.
Itt ez írásban szól mostann es néked ez által,
    Hütre hiu mind, hogy senki se mentes magát.
A ki zsidóul, és görögül, és végre diákul:
    Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul:
Minden nípnek az ű nyelvén hogy minden isten
    Törvínyinn íljen, minden imádja nevit.
Itt vagyon az rejtek-kincs, itt vagyon az kifolyó víz,
    Itt vagyon az tudomány, mely örök íletet ad.
Lelki kenyír vagyon itt, melyben mikor íszel, örökké
    Ilsz, mely az mennybűl szálla, halálra mene.
Az ki teremt, tíged megvált örök íletet és ád
    Ez szent által: nincs több bizodalmad azért.
Ennek azért szolgálj mindenkor tiszta szűedvel,
    Ennek mindenkor tígy igaz áldozatot.
Tigedet ez hozzá viszen s nem hágy mikor így mond:
    Bódogok, eljövetek; vesszetek el, gonosztok!

XVI. század

Jankovics Marcell: Séta a régi Pozsonyban

Ich schreite mit dem Geist der Mitternacht
Die weiten stillen Strassen auf und nieder…
Wie hastig ward geweint hier und gelacht
Vor einer Stunde noch! – Nun träumt man wieder.

Wie all’ mein Hass und Groll in Scherben bricht,
Wenn ausgerungen eines Tages Wetter,
Der Mond ergiesset sein versöhnend Licht,
Und wär’s auch über welke Rosenblätter…

 [Herwegh György: Der Gang um Mitternacht.]

    Így kezdődik Herwegh György egyik remeke: „Der Gang um Mitternacht.”

    A költő éjjel járja be a helyeket, melyek szívében visszhangot keltenek.

    Megértem a költő.

    A nappal fukar: munkát és verejtéket osztogat csupán. Az éjszaka bőkezű: megadja az aranyszálakkal átszőtt képzeletet és a lélek szilaj szabadságát, vagy ád legalább szürke vagy kincses álmokat.

    Miként Herwegh az ő széles, csöndes utcáit, úgy járom végig az én kedves régi Pozsonyom elnémult zugait.

Gosztonyi Nándor: A magyar népdal lelke

A művészetek összes ágai között a költészet az, amelyik mind forma, mind tartalom tekintetében kiválik gazdagságával. Ez a művészet hat a legegyetemesebben az élvezni kívánó emberi lélekre azért, mert belőle a legnagyobb részt tárja fel. Mivel pedig a lélek mélységeit jeleníti meg, kell, hogy közvetlenül szólaljon meg és szívünk húrjaival játszani tudjon. Közvetlenség nélkül bármelyik költői alkotás is távol áll attól, hogy bennünk esztétikai élvezetet tudjon kelteni.

    Ami a közvetlenséget illeti, éppen a népköltészet, szorosabban véve annak egyik ága, a népdal az, amelyik a legüdébb, legfrissebb benyomásokból fakad és ugyanilyen hatást is ér el még a legkifinomultabb lelkekben is. Ennek bizonyítására egy egyszerű kis esetet mondok el, amelyet az elmúlt nyáron tapasztaltam.

    A nyár elején pár napra egyik felvidéki fürdőhelyre vetődtem. Itt a sétatéren esténkint két zenekar hangversenyezett. Az egyik egy katonazenekar volt, amely operaáriákkal, indulókkal és más műköltési termékekkel szórakoztatta a közönséget. A másik, egy cigánybanda, szintén adott elő szalondarabokat is, de nagyrészben mégis csak magyar dalokat, nevezetesen régi szép népdalokat játszott.

    Amikor a katonák játszottak, a fülem szívesen hallgatta a pontosan megtanult és ugyanolyan lelkiismeretességgel előadott darabokat. De csak a fülem élvezte, a szívem hideg, mozdulatlanul maradt, mert idegen volt neki ez a zene.

Mikszáth Kálmán: A keresdi vár

Azért mondták rák, hogy «keresd», mert nem lehetett megtalálni.
Távol esett mindennemű hadi utaktól, városoktól, egy erdők közé bezárt völgyben, úgy hogy legfeljebb az eltévedt utazó bukkant rá s akkor aztán azt is hihette meglepetésében, hogy valami mesebeli tündérvárra akadt, ahol egy teríték várja az asztalon a láthatatlan szellemek abrakoltatják meg fáradt lovát.
Nemcsak a szép Küküllő megyének egyik nevezetessége a festői lovagvár, de egész Erdélyországnak.
Még most is teljesen ép és lakható.
Annyi érdekes alakzat, oly meglepően szép ajtók, parányok, szögletek és oszlopok ékesítik a fenségesen komoly épületet, hogy mint egyik tudósunk mondja: «érdemes volna csupán a keresdi várról egy régészeti albumot készíteni».
A vár az Árpádok idejében épült, még pedig minden jel arra mutat, hogy a II. Endre alatt Erdélyben időző német hercegek építették, mert túlnyomó a góth styl benne s mert az ekkortájt épült német váraknak hű mintája.
Később aztán a Bethlen család birtokába került s azok a saját ízlésük szerint folyton hozzáépítgettek egyet-mást.
Meglátszik biz ott nemcsak a román és a renaissance építési modor, de még a legközelebb lakó segesvári kőművesek gusztusa is.
Ostromokkal úgy látszik soha se volt valami nagy dolga Keresdnek. Tört kardpengéket nem találnak alatta, sem golyóbisok nem hullnak ki a falaiból.
A béke hajléka volt.

Dr. Pesthy Pál: A magyar tánc

Kevés olyan jókedélyű, eleven vérmérsékletű népe van a világnak, mint a magyar. Innen ered a találó mondás, hogy az Isten a magyart jókedvében teremtette. A kedves szent-Gellért legendában olvassuk, hogy mikor a szentéletű püspök útjában egy magyar szálláson éji nyugalomra tért és hallotta a kézimalmot hajtó szolgáló dalát, ezt a megjegyzést tette: „Boldog az a nép, amely ilyen jókedvűen, zúgolódás nélkül viseli nehéz sorsát.” A szent püspöknek ez a nyilatkozata fényes beigazolódást nyert a magyar nép történeti élete folyamán. A magyar sors telve van szenvedésekkel, de azt, ki e szenvedéseket hordozta, nem tudta a kemény sors leverni lábáról soha, az aranyos kedély isteni adománya távolűzte tőle a kétségbeesést, a világfájdalmat, s a legsötétebb napokban is leverhetetlen optimizmussal hitte a jobb napok elkövetkezését. A derült léleknek ez a folytonos bizalomfakasztó munkája jelentős tényező a nemzeti életenergia megőrzésében.

    A dal, zene és tánc szeretete a magyar kedélynek legjellemzőbb vonása. A magyar dal is, a magyar zene is és a magyar tánc is a magyar érzés kifejezésmódja, előbbi kettő a hanganyag, utóbbi a testmozgás segítségével. Ámde sem a dal [nóta], sem pedig a zene nem fejezi ki olyan hatalmas, általános és elemi módon faji sajátságainkat, mint a tánc, mely nemzeti ritmikánknak legősibb nyilvánulása. Táncritmikából fejlődött ki a zene- és a dalköltészet, s a tánc népszerűsítette ezeket.

    A magyar embernek tánckedve abban a bámulatos ritmusérzékben keresendő, amely talán csak a régi görögökéhez hasonlítható. Magyar embernek született tehetsége van a táncra.

Juhász Gyula: Hungária

Hungária, te bús, te szent anya,
Dicsőséges fájdalmak asszonya,
Ki talpig gyászban állsz magányosan,
Van-e, kinek sötétebb gyásza van?

Te láttad őket, bokrétás vonat
Mint vitte halni hű fiaidat,
Dalolva mentek száz halálba mind,
És másokért pusztultak fiaid!

Minden nyomorból rész jutott neked,
S a diadal mind másnak integet,
S ma ezeréves gyászpalástodat
Vígan tiporja száz rabszolgahad.

Kikötnek, ütnek egy világ előtt,
Könnyes szemedre varrnak szemfedőt,
Házadba tör ma mind a martalóc,
És köntösödre kockát vet a móc!

Művészeted oltárán oltogat
Örök időkre fénylő lángokat,
Hungáriánk, s te fönséges, nyugodt
Gyásszal egekbe tartod homlokod!

A csillagokba emeled fejed,
Hol Isten trónol villámok felett,
Hol az igazság palotája van,
S a vértanúk várnak rád boldogan!

Hungária, te bús, te szent anyánk,
Csillagszemeddel nézz azért le ránk,
Feldúlt tanyánkra, tört szívünkre nézz,
Könny a borunk, kenyerünk szenvedés!

A köntösünk nyomor, párnánk a gond,
De mégis, mégis, árva magyarok
Állunk e vak viharban, jegenyék,
S jöhet pokol minden verése még.

Ármány ölelhet, önkény ölhet itt,
Egek kárpitja repedezhetik,
Míg a szívünk ver, és míg ép a kar,
Magyar marad itt mégis a magyar!

1919