Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot,
És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot.
Mindent felírunk: az elorzott kincset,
A szöget, a tövist, a börtönt, bilincset.
Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit,
A szégyen bélyegét, mely rajta vereslik.
Mindent felírunk: a keservek kelyhét
És lobogóink tiprott, tépett selymét.
Halljátok meg: élni akarunk!
A Kárpátok őrei vagyunk,
Ezer éve itt szántunk-vetünk
És most csak hogy éhen nem veszünk.
Vetéseinkre varjak szálltak!
Igazságot Magyarországnak!
Nincsen mibennünk semmi vétek,
Mégis keresztre feszítnétek!
Tátrai fenyőszál
Ég alkonyi tűzbe,
Alkonyati bíbor
Karácsonyfadísze.
Boldog fényben ragyog,
Ha a nap leáldoz,
Mert közelebb jutott
Nagy-Magyarországhoz.
1940
Drávaparti zúgó rengetegben
magányos lelkem elbolyong,
néhol madárcsapat riadtan rebben
s a lombok árnyán halk bánat borong.
Morajlik, idecsillan a futó folyó,
habjain még jó Zrínyi tűnődött,
mint most én, az új-magyar álmodó,
most, - mikor szívembe ezer ék ütődött.
Körülölel a csend s halkan beszél,
susogó szél szól: a magyar kín örök!
Ó, jaj, érzem, nincs kínosabb e csendnél,
ó, hangosabbak a bilincses börtönök…
Ez a csend és ez a táj egyre susog,
ősi kínt és jelen bút szívembe éget:
Trianon sikolt s a folyón a határzugok
cikk-cakkja ver végig zátonyos éket!
1933
Szegény magyar, szegény népem,
Párod nincs a szegénységben,
Nincsen boldog, védett fészked,
Védelmező büszke bérced,
Nincsen erdőd, tele vaddal,
Vígan zengő madárhaddal…
És a ruhád rongyos, tépett
S nincs ki újat szabna néked!
Szegény magyar, szegény árva,
Arcod csupa gondbarázda.
Csüggedt a szód, nincs reményed,
Gazzal nőtt be televényed,
Beteg is vagy, tele sebbel,
Fájlalommal, gyötrelemmel
S ha a szíved is kitéped:
Nincs megértő, hű testvéred!
A nap lehajlott vérrel könnyezőn –
Jóllakva, hajlott ágon diskurálnak
Vén keselyűk a mohácsi mezőn:
- Hát ez csodás nap volt, keselyű koma,
Nekik virtus, szentség, nekünk lakoma.
Dédapánknak Mohi, Mohács most nekünk,
Minden sereglésből mégis mi nyerünk.
Harsogjon itt: Jézus! Zúgjon itt: Vivát!
Magyar asszony nekünk szüli a fiát.
Terít, kerít a sors Kárpátok alatt,
Jut még fiainknak is kövér falat.
Furcsa náció ez – ha nincs ellenség,
Megvagdossa nekünk a saját testét.
Ordasok a csontját, mi meg a húsát –
Tartsa meg az Isten ezt a virtusát!
Sem egy halmot, sem egy völgyet,
Egy csepp vizet, egy szál tölgyet,
Egy szirtfokot a hazánkból
Soha el nem veszthetünk!
Mint madárka a fészkéhez,
Ragaszkodunk hozzád édes
Reménységünk, örökségünk,
Ősi jussunk, mindenünk!
Nem kínálunk, nem ajánlunk,
Üzérkedést nem csinálunk!
Fájó kínban égő lelkünk
Ma büszkébb, mint valaha.
Ezer éve, amióta
Miénk Kárpát kéklő orma
Erdély bérce, Tokaj bora,
Kincses bányánk aranya!
kupolát emelt az ég
Tömjének fojtó füstje száll
fenn lomhán köröz egy madár
A csend zsolozsmás
Eltelít
Az isten jön le szívemig
hegyein az éjnek
A messzeségek köveit
szórják szívemre le
Öt lépés előre
hátra
Világom hossza
vége
Kövesen sokasúl
szívemre a béke.
1957
A szabadságharcban részt vevő ifjú honvéd, a későbbi Anyegin-fordító szerelmes sorai
Rumon, 1847. június 2.
Utam Kiscell- és Sárváron keresztül mindenütt szép vidékek között hozott ide. Ez az a pont, honnan Tőled, kedves leánykám, jelenleg legtávolabb kell lennem; ezentúl – mint tavasszal földünk a nap felé – mindig közelebb jövendek. E gondolat vigasztal!
Mit csinálsz te most Hajnalos ormán?
(A céhrendszer világából)
Néha-néha jól esik a múltak világába visszaszállni s elmerengeni.
Rom ott minden, de a romokról mintha szellemek beszélnének hozzánk. Szavaikban oly mély bölcsesség, intelmükben annyi okosság van, hogy méltó a meghallgatásra.
Valahányszor a társadalom átalakulás küszöbén áll, mindig hasznos a múltnak világához visszatérni. Csak figyelnünk kell és meghalljuk, mik voltak a letűnt kor erényei, hibái, bűnei?
Régi magyar irodalomnak egyik kedves emléke az a, ma egyetlen példányban ismert, 1783-ban megjelent, párlapos kis füzet, amelynek címe: „Megmutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek”. Egy pillantás a könyv külső alakjára és látjuk, hogy nyilván a „ponyva” közönségének volt kedvelt olvasmánya. Kissé vaskos incselkedés a nőkkel és urambátyámék, meg bátyámuramék is – bizonyára megvásárolták a vásári ponyván, hogy otthon asszonyaikat bosszantsák vele.
„Az asszonyi személyek nem emberek” – hirdeti ki a névtelen szerző a textust mindjárt a füzet elején. Forgassuk fel az egész szentírást, sehol sem találjuk azt, hogy az asszony embernek
Csokonai a Dorottyában leírja a nép hiedelmei szerint a garabonciás által támasztott vihart (L. Ethn. 1934. 21. l.) Közben a teheneket hamarjában megfejető banyáról (ijedező öregasszonyról) is megemlékezik:
Felkeveredvén a vidi pusztáról,
Vagy a Szent-Gellértnek borstermő szirtjáról,
Zablás sárkáyán a garaboncás deák;
Már a forgószéltől csikorognak a fák.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Toll, kóró, falevél, ringy-rongy egyet-mással,
Zúg a poroszlopban forgó karingással
Vágújhelytől délre, a Kis-Kárpátok legészakibb nyúlványának egyik dombján, Csejte falutól egyórányi járásra találjuk Csejte várának romjait. A várról a XIII. században történik az első említés, valószínűleg a tatárjárás után építették. 1465-ben a Kosztolnyból megszökött Svehla rablóvezért kétszázötven rabtársával együtt a vár kapuja előtt akasztatta föl Magyar Balázs, Mátyás király egyik vezére. A XVI. században a Országh grófi családé a vár, az Országh család kihalta után a királyi kincstáré. II. Miksa király 1566-ban Csejte várát cserébe adta Kanizsai Orsolyának a kanizsai várért. Kanizsai Orsolya fia, Nádasdy
1 Dávidi „siggajón”. Dávid énekelte az Úrnak a Benjamin törzséből való Kus szövegére.
2 Tebenned bíztam, Uram, Isten,
ne hagyd, hogy üldözőm elérjen.
3 Ments meg, oroszlánként hogy szét ne tépjen:
ízekre szaggat, s nincs aki megmentsen.
4 Úristen, hogyha valóban így tettem,
ha kezem bűnnel beszennyeztem
Petőfiért toroz a társaság,
Fölzengenek a víg és bús danák,
Az örök ifjú lelke bujtogat
Vad vágyakat és édes álmokat.
Kis kocsma éjén nótás magyarok
Emléke és reménye kavarog.
És egyszerre az ivó ajtaján
Megjelenik egy kedves barna lány
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Hazámra rátalálok
a bot ütése mint az óra ver.
Hazámra rátalálok
életem óriás késekkel perel.
Hazámra rátalálok
e földben itt mert az ég levet.
Hazámra rátalálok
zászlón a vér: a szertekent.
Petőfi végrendelete
Halálsejtelmek lepték meg egyízben Petőfit, mely alkalommal azt mondta pajtásainak:
- Ha meghalok, ti terítsetek ki. A sokat gyalogolt, de el nem fáradt, kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katonakoromban, kezeimet szívemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de sírom korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson!
A Kiskúnságon járok, ott, ahol
ma is Petőfi lelke kóborol.
Tán az a rétisas a levegő
kék tengerében, tán az lehet ő;
vagy tán amott a „szép emlékezet”
bárányfelhője a nyírfák felett?
Vagy inkább az ezüstlő lombokon
„enyelgve játszó” nyári fuvalom?
Vagy talán… Kár is folytatnom, hiszen
errefelé mindenben ő üzen;
tornyok, faluk, és köztük a fehér
akácos út: mind őróla beszél.
Görög császár, nagy hatalmas,
Szeretnéd, hogy nyugton alhass!
Mert minek a bíbor, bársony?
- Kétannyit ülsz paripádon, –
S birodalmad síkja, hatalma?
- Idegen ló nyerít rajta, –
Arany, ezüst sarcba mégyen!
Nagy a romlás – hát a szégyen?!
Ki így bánik a császárral,
Akkor nyomván, mikor kárt vall,
Cselvetésben eszén túljár,
S kardján annyi vér pirul már:
Etele, a hun király az.
Akit ösmér, fél a száraz
Szűz Máriáról címzett Szent Ferenc-rendi áldozás született 1810-ben Cziklován, Muraközben; a 30–40-es években Budapesten jeles, hírneves szónok, Albach és Gegővel tündöklött. Neve országszerte ismeretes volt.
A szabadságharc magával sodorta a különben is heves vérű szónokot, s csakhamar elhagyta zárdai lakát és szerzetesi ruháját. Muraközben, mint nemzetőri tiszt toborzott;gyújtó, megható beszédeivel magához vonta földieit, Muraközt, velük együtt védte hazájának szabadságát, nem annyira fegyverrel, mint inkább lelkesítő szónoklatával egész a világosi fegyverletételig.
László, Te Szent, Te harcos csatabárdú,
Jaj, nézd e kort, mely béna, békés, bárgyú,
Mely úgy szereti földi puha létét,
Hogy elveszteget érte égi békét.
László, idézlek! Állj elénk, vezess még
Újabb csatákra, hogyha hívnak eszmék,
Ha föld sikolt, a messzi, elfelejtett,
Ha menteni kell csak egy árva lelket.
Egyetlen lélek – tudtad Te – megéri,
S most sok millió néma kínba’ kéri,
Hogy csatabárdod újra szertevágjon
E hitvány, áruló, pogány világon.
1989
A magyar erdőket átok ülte.
Gaz veri földjét, gyom avarját.
A magyar erdők televényét
Virágfojtó dudvák takarják.
Büszke tölgyeknek koronája
Hitvány fagyöngytől sorvad, sápad…
Buja, százszínű rothadt pompa
Borítja be a pocsolyákat.
A magyar erdőket átok ülte.
Napfény mélyükbe sohse téved.
Itt nincs verőfény, nincsen nappal,
Itten éj váltja fel az éjet.
Csak harc! Örök harc minden áron!
Eleje nem volt… lesz-e vége?…
Mikor lesz már csönd a világon.
Mikor lesz már igazi béke?
Meddig fog harcban vér ömölni?
Meddig fog embert ember ölni?
Ki itt a hóhér? Ki a zsarnok?
Király? Népszellem? Államérdek?
Ki hozza létre mind e harcot?
Kin szárad annyi ember-élet?
S ki fogja elmondani végre:
Pihenjetek meg! Itt a béke!
Szól a kereszt a sziklaormon:
Erény, hűség az én müvem,
Az üdvösség szelíd honába
Nem juthat senki nélkülem.
Kinek lelkében él nagy eszme,
Szívét örök vágy hatja át,
Hozzám sóhajt nehéz napokban,
Bennem találja vígaszát.
S ki engemet visel könnyezve,
A tűrni tudó szenvedőt,
Imára, irgalomra intem,
S megváltom őt!
Tudd meg öcsém, nagy bosszú
Nyomja szívem mélyét.
Hát így írsz, te rossz fiú?…
Mondsza, ezt igéréd?…
Hat hete vagy már oda,
S híredet se hallom.
Óh, te rossz csont, secsoda
Hogyha megharagszom.
Persze más élet van ott,
Mint itt Budapesten,
Lopod az órát, napot
Kurizálva, ersten.
Semmi mentség! Ne tagadd!
Lustaság a bűnöd.
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A "riadó lányt" nyakig befalazták,
A táj szava halállal vívja harcát,
A hangja tört.
Szorul a gége,
E partról indult árnyba, éjbe
A vértanú magyar király.
Szülötte-földem, ős pannoni táj,
Beléd kiáltok: szirtek, ormok,
Miért hogy amit visszadobtok,
A hang fullad, a szó zihál?!
Tünődöm... körül száz neszes sirály
Sikong; - a habok alkonytűzben izznak,
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A magyarságot nyakig befalazták.
1931
Páncél övezi testük
És kard az oldaluk,
S a szívük mégis reszket
És vacog a foguk.
Levél ha zörren: az ő bűnük zörren,
Kakas ha szól: az ő vétkük kiált,
A piros hajnalt és a naplementét
Úgy nézik ők, mint véres borzadályt,
Ábel vérét; a mi ontott vérünk……
Félnek a poroszlók.
Láttátok már őket szembe nézni?
A Kárpátokat belepte a hó.
Havas Kárpátról szertefutó szél
Kiáltva kiált: Hahó! hahó!
Ide nézzetek szabad magyarok!
A Kárpátok fehér hava
Rab magyar láb alatt csikorog!
Hahó! hahó! Ne farsangoljatok!
Hahó! hahó! Nincs most ideje
Táncnak, zenének, mulatásnak,
Csak a vad, kemény fogcsikorgatásnak.
Amíg a kárpáti hó rab magyarok
Nehéz lépése alatt csikorog.
