Kiss Menyhért: Petőfi feltámad

Csodát hirdetek: feltámad Petőfi…
A tavaszi szél kezd dörömbölni,
Orkánná lesz ő Segesvár alatt,
A föld vajúdik, bomlik, fölszakad,
S glóriás koszorúval homlokán,
Mint egy tündöklő égi látomány,
Mint Krisztus, ama húsvétreggelen:
Petőfi megjelen…

«Sírásotok hontalan székelyek
Fölverte síri éjemet,
Könnyetek lecsurgott a szívemig
S mint pokol lángja éget itt…
Ne búslakodj Atilla, Csaba népe,
Felsüt a nap az égre!
Öreg és ifjú, sánta, véna, vak,
Fölkelnek mind a Hargita alatt,
Hol felhő sír a magyar szív felett,
Harcba száll érted nyugat és kelet,
Kiknek azóta gyász borong egén,
Pórnép és munkás, gazdag és szegény:
Kapa, kasza, dorong, vasvilla mind,
Kenyeretvédő szerszám lesz megint,
Segít az asszony, a lány, kis gyerek,

Méliusz József: Álmodjunk tovább…

Száll az idő, minként a népek álmai szállnak.
Hull az ősz, barnul arca e vigasztalan tájnak.

Órák tűnő során röpül a sápadt fájdalom.
Az égen, mi kéken húz, az nem a szánalom.

Romlandó itt bölcsője óta minden érzelem,
Ne fogj el, pusztulj, fattyú kétség, galád félelem.

Ne hunyj reménységem, hitem a csillagokhoz röppenj,
Ólomszürke őszi égre sebzetten vagy törten.

Mint őszi szerelem, ha tépve bár, de célhoz ér
S csobog dadogva, akár a barnult réten át az ér.

Hogy szállnék Véled én, Te kedves távol, messzire
Kék országok, dús felhők enyhén fénylő szélire.

Hogy vinnélek e sivár, foszlott, morbid tájon át
S hallatnám Véled zengő nagyvárosok dallamát.

Öt éve csak hogy egybekeltünk titkon
S túltettünk ármányon, tilalmon, szitkon.

Dsida Jenő: Kerülöm a nevedet

            (ERDÉLY)

Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson

s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
úgy-e hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

Kiss Menyhért: Hol vagy István király?

Be megfogyatkozott
Szegény Magyarország,
Pokol fajzatai
Bajra vitték sorsát;
Könny marja kenyerünk,
A köntösünk tépett,
Elhagyott Istenünk,
Ki magtartott, védett,
Hegyen túl, felhőn túl
Jövendőkben mi vár?
Hol vagy, István király?

Ha nézünk Keletre,
Egész Erdély sír ott,
Északon és Délen
Friss, új mártírsírok…
Ellenünk a világ,
A rác, oláh, polják,
Rongyos magyarokat
Ölik, korbácsolják,
Ó fenn vagy te Isten,
Könnyet, vért ki bírál –
Felhőkön túl, ködön túl,
Hol vagy, István király?

Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz

1918 őszén

Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!

Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs –
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
„Magyarok maradunk!”

Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng:
„Örök az élet bennünk!”

Agyagfalvi Hegyi István: A megtartó dal

Szitáljon könnyet a csöndes honfibú,
Szélvészként zúgjon elbúsult harag,
Dübörögjön a keserv zuhatag:
Csak daloljon a székely lány, fiú!

A könny felszárad, a szélvész elül,
Zuhatag írja lágy folyóba vész,
Lehull a sasszárny, bármilyen merész,
A dal, a dal örök csak egyedül!

Egy örök: a dallá vált fájdalom,
Mi ott reszket a pásztorfurulyán,
Mit a fonóban dalol fiú, lány
S fütyül a szántó a domboldalon.

Végtelen patak folyjon a szemekbül,
Üljenek vad tort vad örvendezők,
Igyanak vért a bús székely mezők:
Él a székely, míg búja dalba csendül!

És lesz még, lesz mosolygó tavasza,
Ha fel-felsír a pásztorfurulyán
S a fonóban dúdolja fiú, lány:
„Volt egyszer, volt egy szép magyar haza”…

Bodnár István: A Szajna árad…

Frankok! Páris! Árad a Szajna!
Új hab tolul a hab tarajra,
Vad örvények mély kutat vájnak –
S szemük nem lát a franciáknak?
- A Szajna – árad!

Árad! Iszap már sok a bulváron
S az szemük csak a – gloáron
S a fény mellett nem látnak – árnyat
Bús, tört arcát az – Igazságnak…
- A Szajna árad!

Egy új folyó ömlik beléje:
Ezer esztendő szenvedése
Könnyekben tört utat magának…
Egy nemzet sír… S ők néznek, állnak
Nem sejtik, a – Szajna mért árad?!

1920. január

Reményik Sándor /Végvári/: Ember az ekeszarvánál, 1920-ban

Ha láttok magányos szántó-vetőt,
El-eltöprengőt, lassút, komorat:
Mint a katonát, úgy nézzétek őt!...

Az én kezemben nem volt soha kard,
S a kezem most is ekeszarvat tart...
Mit tépelődöm, habozom? - Elég!
Örök szántó: a lelkek földje vár.
Kezembe adta Isten az ekét.

Ez is vas; van oly kemény, mint a kard.
Kezembe adta Isten az ekét,
S a kezem most is ekeszarvat tart.

Ekevas nyomán fut a mély barázda,
S a gyűlölet szent magva hull belé:
Hadd reszkessen az ellen, a garázda!

Én szertehintem itt a szent magot:
Lesz még e földön dús aranykalász,
De előbb tűzkoronás pipacsok!

Ugye szörnyű, hogy szent a gyűlölet?
De Isten látja: máskép nem lehet!
Mit habozom, gyötrődöm hát? - Elég!
Örök szántó: a lelkek földje vár.
Kezembe adta Isten az ekét!

                   1920. január 20.

Balogh Béla zls: Találkozás a Donnál

A Hadak-Útja fényesebb lett,
Fényesebbek a csillagok,
Ezüstsarkantyús új vitézek
Holdsugárvértben állnak ott.
Állnak ott fent és mosolyognak,
Parázs-szemükben tűz igéz.
Aranysisakban. néma tisztek
S ezernyi ékes közvitéz.
Állnak ott fent az éjszakában
S állunk mi lent, a kéz remeg, -

Egy drága percben összeforrunk:
Halott és élő hadsereg…

Névtelen falu, 1942. IX. 3.

Ölbey Irén: A Don mentén áll az öcsém

A Don mentén áll az öcsém,
körötte szikrázik a hó,
int a kezével s búg serény
dobogással az ágyúszó.
Az arca tündöklő-komoly,
szép barna szeme kőkemény.
Még kis fiú volt nem is oly
régen az én hadnagy-öcsém.
Most volt, tegnapelőtt talán,
egy hordó körül űztem őt,
hogy megcsípjem a kis kaján
kurtanadrágos csínytevőt.
S már honmentő, hős katona
s idehaza drága család:
szép menyecske, csöpi baba.
S várják a második babát.
 A Don mentén áll az öcsém
s belévillan: tán fia lesz,
forróvérű kicsi legény,
sorsa csillagos, végzetes.
S ott állnak ők, ott áll a had,
mögöttük a haza, család
s azt az élő sövényt, falat
Lucifer se törheti át.
Ott állnak ők, ott áll a had,
ott áll a sereg ércesen,
a hóra tűz-zápor szakad,
védelmezd őket, Istenem.
Ott áll a Donnál valahol
Húsz fok hidegben az öcsém,
arcán tündöklő fény dalol
s szép barna szeme kőkemény.

1943

Sinka István: Ének a Don hőseiért

Folyik a Don, sárga a sík,
ezeréves a naplement
– Előd népe a nagy síkra
ezerév után visszament.
Ott vannak az ungi Bánók,
Duna mellől a Bengyelek,
jászok, kunok, magyarok és…
szólni kéne, de nem merek.

Fogadta volt-népét a Don.
Régi halászait ezüst
nyírfáival csatazajban,
s égig lobbant az ágyúfüst.
Hősök? Honvédek? mondjam el?
Elmondom hát: sok kun legény
hőse a messzi Donnak – de:
ők mondjanak éljent, ne én.

Idehaza két kis ökrük
keskeny utakon tapogat.
– Hős a Donnál Bánó Balázs,
s kevés jóért, de nagyot ad.
A Dunáért és a Donért
meghalni már nem új dolog.
Rajta honvéd! Én sírok csak
s velem az esti szúnyogok.

                     1943

Mécs László: Az ismeretlen katona sírjánál

A hős a jó fiú, nincs véle baj:
meghalt szerényen, nem keresve pózt.
A harcmezőn virág lett, itthon tószt.
A béka-bankett jó. Ihaj-csuhaj!

A rokkant él. A rokkant rossz fiú.
Sebét nyíltan mutatja, nem hiú.
Szégyentelen. Tény: vérzett a honért,
de tapintatlan volt és visszatért.

Szépségverseny van – s mutogatja rossz
kezét, lábát, és nincsen Tajgetosz,
hogy letaszítsuk! Tószt, szobor, babér
szemét számára; barbár: enni kér.

Kenyér kell néki (nem a gazdagok
kalácsa): házalási engedély,
s az utcán, melynek örvény-sodra mély,
árulni óhajt cipőmadzagot.

Ál-pátosz bőg: a nép sír, andalog,
édent táncolnak revü-angyalok,
s az álmainkban belenyikorog
millió műláb s éhség, mely korog.

Sok százezer katona menetel,
parádéz Párizs, Moszkva főterén
– s a rokkant, ez a tetű-szürke Rém,
átsántikál köztük: „Mene, Tekel!”

A hőst szeretjük: vers-gőzök kies
páráiban példánk lett, légies.
– A rokkant rothaszt, málaszt, destruál
a szebb jövőbe nyíló kapunál.

A hős felett virraszt a hála-láng,
dicsőség-naptól csókolt kék katáng.
– A rokkant láttán lázad, forr a vér.
A hős meghalt, a rokkant enni kér.

Turcsány Péter: Mi így emlékezünk

Gyökerek, aszfalt alatt,
feszülve, csöndesen, lassan
mitől nőttök-domborodtok
komoran s egyre szívósabban?

Hajnóczy görög bölcseit
s Montesquieu-t lapozgatjátok?
Martinovics porbahullt koponya-
csontja fon körétek pántot?

Vagy korábban, Kont és társai
vetették el a nagy fa magvát?
És Zsigmond is… Haynau is
mártír-vérrel locsolták?

Mennyi, mennyi haláltól nő
a gyász és szabadság láthatatlan fája!
A gyilkosoknak nincs hazája,
s a hazát hány ezer vértanú táplálja?

„N. I. és társai”,
egy nép állt ellen a tankoknak,
munkástanácsok bölcsei,
kivégzett eszmék hólyagoznak:

aszfalt alatt, ti gyökerek,
századosak és emlékezők,
szívósan, lassan erősödjetek,
fiatalságban széterezők!

A vers elhangzott 1988. október 6-án a Batthyány-mécsesnél a Fidesz szervezésében megtartott békés megemlékezésen.

Lévay József: Erdélyi János emléklapja

Nagykaposon, 1894. szept. 16.

Kinek lángszellem volt vezére,
Ne rejtse azt egy sírhalom!
Felköltöm onnan és nevére
Zendül emlékező dalom,
Nevével a hír szárnya szálljon
Szülőföldjéről messze tájon;
Hadd „zengje túl a bérceket,
Hadd élje túl az éveket.”

Az égi múzsa bölcsejében
Itt csókolá őt homlokán.
„Eredj – mondá – s erőd teljében
Lágy majd tolmácsom, dalonom.
Keresd, kutasd az örök szépet;
S kebledre hőn öleled a népet;
Ha lelkének mélyére szállsz,
Ott drága gyöngyöket találsz.”

Fuvallt a szellem… s íme tőle
A szegény hajlék áldva lőn:
Kilépett a gyermek belőle,
S járdalt dicsőséges mezőn.
Rögek közül pacsirta röppent,
S a két magasban lengve ott fent,
Dalában, amint énekelt,
Égnek, földnek öröme telt.

Rozványi Vilmos: Búcsúzóra

Ady Endre! Semhogy gyáva barátod nyűgeit,
Semhogy vak volt ellened néniáit halljad,
Első legyek én, a szűz, a húszesztendős,
Ki erőm és önbizalmam gyolcsába takarlak.
Első legyek fiatal lelkek között s helyettük,
Kinek nem vagy a szűkös: - a magyar dokumentum,
De mind a világon tételesre torzult
Életen ént-váltó. Emberi monumentum.

Óh, sáfárhangos, piaci zűrzavarban
Most szabják árába a magyart s nem-magyart:
De a mi nagy szivünk máglyáin nem ég el
Csak, aki itt jót, tisztát s emberit akart.
Ady Endre! Aki ma húsz esztendős,
Az megint a golgoták kövére térül
S szívét a minden-ember szent úrvacsoráin
S nem a külön magyaron osztja ki kenyérül.

Ady Endre! Ha mi, új és hitváltott erők
Eszünk ágyásaira fogadunk őstalajnak,
Akkor lelkünk arany-októberében
Egyformán bora terem magyarnak s nem-magyarnak.
Óh, szép szüretre hulltál! Uj táblákat írnak
Az ember-hangos lankákon szerteszét
S a veled-hitű názáretiek
Vérével hiteltetik a táblák ámenét.

Ez az ifjak búcsúja, Ady Endre!
Mi szép holtodban jajokkal meg nem alázunk
S nem a magyar égen lesünk csillagnyi rést,
Hogy ott valóban holttá hallélujázzunk.
Szálazó agyak szűkös, kis csínja-bínján
Mi már nem bukunk magtalan avarrá,
Az Élet és az Ember örök szépségeit
Éljük s nem alkusszuk le: külön magyarrá.

Gyulai Pál levele – feleségének, Szendrey Marinak

Kolozsvár, 1862. május 25.

Kedves Marim!

    Egész felindulással olvastam végig máj. 19-ről írt leveledet. Ugyan hogy juthatott eszedbe ilyesmi? Négy éve, hogy szeretlek, hogy férjed vagyok, kiismerhettél, édesem! Tudhatod, hogy nem szoktam színeskedni, de mégis valódian őszinte csak irányodban vagyok. Ez minden hibám és bűnöm. Ha őszinteségem, irántad való aggodalmam sért néha, dorgálj meg érette, csak az istenért lelkem, ne gondolj olyasmire, mire talán egy pár rossz percedben gondoltál is. Édes Mari, te mindig az lész nekem, mi abban az órában valál, midőn először csókoltam meg kezedet, e reám nézve mindennél drágább kezet.

    Hanem hagyjuk ezt, hadd szóljak leveled többi pontjaira. Aggaszt, hogy pénzed fogy. Nekem most nincs pénzem, magam is alig tengek. A bútorokért még senki sem fizetett. Aranytól fölmenetelemig nem akarok kérni azt sem, amire megdolgoztam. Fizetésemet csak a jövő hó vége felé kapom ki. Azonban fizetés pótlékunkat meglehet a jövő hó elején kiadják, s ha többet nem, ebből legalább 30 forintot felküldök neked. Ha nem küldhetnék semmit és szükséget szenvednél, akkor kérj édesapádtól 100 forintot, mint előlegzést őszi anyaáadból [?]. Mikor fölmegyek, legalább is 200 forintom lesz, ebből visszafizethetjük.

Féja Géza: Ószövetség, zsoltárok, tragikus pátosz

Farkas András az Ószövetség kereső, tévelygő, komor folyamában találta meg a XVI. század magyar sorsának mását; az Ószövetségnek, mint sorsnak és kultúrterületnek magyar értelmet adott ezáltal. A század általános nemzeti bűntudata s a vele kapcsolatos történelmi elégedetlenség hangokat, kifejezést keresett s ilyenirányú vágyai a komor ószövetségi zsoltárokban találtak bíztatásra. A zsoltár a protestáns vallásgyakorlat része lett, s már ezért is korán megindultak a zsoltárfordítások. A zsoltár ezenfelül lírai megnyilatkozása lett a magyarságnak; főként a korai zsoltárfordítóknál tapasztalhatjuk, hogy a zsoltár nékik kert, melybe beönthetik a maguk tragikus magyar líráját. A zsoltárok két vonatkozásban hatottak a magyar lírára: mint a méltóságteljes tragikus pátosz igéi s ritmusai és mint feddő, panaszkodó, átkozódó énekek. Mindkét hang a magyar lélek alaphangjává mélyült.
    Az újkor elején a magyar líra szoros kapcsolatban áll a bibliával, a kinyilatkoztatás kútfejével. A biblikus költő szövetséget köt a végokkal, Istennel, s folytatja a próféták kinyilatkoztatását, de megtelik a magyar valóság élményeivel is;a költő és a próféta, a vallásos kinyilatkoztatás és a magyar valóság élményei összeolvadnak zsoltáríróinkban, akiknek belső alkata s hagyománya a XX. század Ady Endréjében nő új énekké s a magyar ősiség diadalává.

Mikszáth Kálmán: Szádvár

Az ablakai három vármegyére néztek valamikor. Borsod legszélén fekszenek romjai, ahol két megyével határos.

    A romok között a baglyok huhognak, kígyó csúszik a buja fű közt, mely az egykori palotatermek helyén nőtt. Akik felfáradnak oda, egy-egy ócska kengyel-vasat találnak, vagy egy fél-sarkantyút ásnak fel a földből. Kincset gyanítanak ott a kapzsiak, kísértetet éjjel a pásztorfiúk, édességet a virágban az odatévedt méh, regét a poéta. Ihol a rege.

    A vár hosszú ideig a putnoki és szádvári Patócsyaké volt, mígnem Patócsy Benedeket a rozsnyói vörös barátok kezdték sűrűn látogatni. Nagy barátkozásba esének egymással. Hol ő ment át Rozsnyóra a barátokhoz, hol a barátok jöttek Szádvárra. Barát barátságnak rossz az alja. Itt is rossz lett. annyira behálózták, mézes szavakkal a lábáról levették Patócsyt, hogy az a halálos ágyán az ő részükre csinálta a testamentumot.

Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI-XVII. században [IV. rész]

                              5. Lábbelik

    Összefoglaló gyűjtőneve azoknak a kézműveknek, amelyek a talpat, lábfejet, alsó lábszárat takarják és védik. Ősidőktől fogva e célra legmegfelelőbbnek tartották a bőrt. Lábbelit belőle a varga és a csizmadia csinált (17. á.) A csizma elterjedését török hatásnak tulajdonítják. Debrecenben is 1604-ben alakult meg a csizmadiák céhe. A susztereké és cipészeké pedig csak a XVIII. század utolsó harmadában, kilenc német mesterből. Hajdan mindenféle lábbeli készítése, kivéve a legegyszerűbbét, a bocskorét, amelyhez a legkevesebb ügyesség kellett, a vargacéh kiváltsága volt. A csizmadiák is szervezett társaságban jelenvén meg a nap alatt, attól fogva hosszú ideig állandó egyenetlenség, civakodás dúlt a két céh tagjai között. Helyén való, hogy erről is beszéljünk. Mert ezen a viszálykodáson keresztül pillanthatunk be a lábbeli viselet kialakulásának sorrendjébe.

    A tímárságot, másként a vargamesterséget vadászó-halászó őseink az urali hazában is gyakorolták. Debrecen a vargáknak már az Árpádok korában népes szállása lehetett.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XV. rész]

Atyaisten szép leánya, Mária, segíts!

1. Atyaisten szép leánya, Mária, segíts!
Fiúisten édes anyja, Mária, segíts4
Téged megyünk köszönteni,
Méltóztassál meghallgatni,
Mindennemű szükségünkben, Mária, segíts!    

2. Szentlélekisten mátkája, Mária, segíts!
Szentháromságnak tárháza, Mária, segíts!

3. Üdvözlégy édes reménységünk, Mária, segíts!
Üdvözlégy szép menedékünk, Mária, segíts!

4. Ha mi rólad gondolkodunk, Mária, segíts!
Tisztább örömökben úszunk, Mária, segíts!

5. Szent Fiadra buzgón kérünk, Mária, segíts!
Kit öröm közt szültél nékünk, Mária, segíts!

Geleji Katona István: Az öreg Graduálból

Mutasd mi hozzánk, Úristen,
Az te irgalmasságodat,
És az te idvezítő fiadat
Adjad minekünk.
Jövel, szabadíts meg minket
Hatalmas Úristen,
És mutasd meg a te színedet
És mi idvözölünk.

Bocsásd el Úristen
Az te hatalmadat,
És szabadíts meg minket
Minden nyomorúságtul.
Áldott az ki jött
Az Úrnak nevében –
Bizony Isten: bizony ember:
Megszabadítani minket.

Könyörgés elnyomatásban

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nyomorúságtól nem nyughattatok.

Jaj, jaj, nagy iga ki az fejünkön
Forog mindennap az mi földünkön;
Megrögzött rajtunk, mint varjú dögön,
Ezen a földön. –
Miként az varjú vagy holló, dögön.

Jaj, én Istenem, már hová legyünk!
Nagy ínségünkben kit reménlhetünk?
Nyavalyáinkban kit szepegessünk?
Hogy nincsen nekünk
Kit engeszteljünk!

Bízzunk Istenben, megsegít minket –
Csak buzgó szívvel óhajtsunk ötöt,
Az Christus-Jezusért, ki miérettünk
Az magos mennyből
Váltanunk lejött.

Bírák, polgárok, hogy nem nyughattok?
Falut, udvart egyre rójátok,
Kapunkon ki s be miért futtok-lóttok?
Talán nektek is
Nincs nyughatástok!

De ez csak semmi; hát ha az többit
Kezdem számlálni, – fogtok rémülni
És az lelketek kezd kesergeni,
Ekképpen magát
Kezdi siratni:

Óh magasságban lakozó Isten!
Könyörülj rajtunk ez ínségünkben!…
Mert elepedett lelkünk egészen, –
Még Isten sem jut
Immár eszünkben!

1718  
Ismeretlen szerző műve

Péchi Simon: CIX. Soltár

Oh Uram Isten én dücsőségem: kérlek ne hallgas ilyen Igen:
Mert az istenteleneknek szájok és az csalárdoknak torkuk, én reám igen ki tátódott: én velem már csak csalárd nyelvvel beszélnek.
Engemet rút gyűlölséges szókkal és cselekedetekkel ugyan megkörnyékeztenek: és szüntelen minden ok nélküli harczolódnak énvelem.
Az én hozzájok való szeretetömért is csak ellenséget szenvedek őtöllök: ki helyén csak imádkozom.
És ők énnekem a jóért mindenkor gonosszal fizettenek: és szeretetem helyén gyűlölséggel.
Úristen látogasd meg te is őtet istentelen gonosz emberekkel és gonosz Sáthán-angyalt állas az ő jób keze felöll.
Ha pörlekedik valakivel veszessse pörét és sententiáztassék lator gyanánt: és még imádsága is mind bűn gyanánt vétessék.
Magának is élő napjai legyenek kevesek: és becsületes tisztít is más vegye el.
Az ő fiai árvákká maradjanak: és felesége özveggyé.

Tűz Tamás: Szent Borbála napján

Kemény a föld és pendül mint az érc,
Ezüstfátyol libbent a zöld füvekre,
Borbála, tiszta szűz, hová kísérsz?

A hűs vizekre ráfeküdt a jég.
Szép kék szemével visszahív az álom…
A pallos éle villan itt ma még.

A lángok lobognak mint a pálmaág.
A homlokod taván a tűz elúszik
s az égen mintha csillag szállna át.

Borbála, nézd, én félek mint az őz,
az arcom sápadt mint a gyenge mirtusz
s a fájdalom a szívemre esőz.

Rám nézel hosszan, aztán mész tovább,
Szelíd cipellőd vígan cseng a földön
s mint könnyű dallam libben el ruhád.  

Jaj, térjünk vissza! Villan már az érc!
Szép kék szemét lezárta már az álom…
Borbála, tiszta szűz, hová kísérsz?

                              1942

Fekete István: Miklós-reggel

Miklós-reggel lágyan, csendben,
fehér pihék raja árad,
Miklós-reggel szép fehérbe
felöltözteti a fákat.
 
Miklós-reggel, hogy kinéztem
a havas, szép virradatba,
cipőcskétek is ott állott,
minden jóval megrakodva.  
 
Miklós-reggel égi pelyhek
boldog álomrajt szitálnak,
s hívő-tisztán, messzezsongón,
lelketek földjére szállnak.

Margócsy Kálmán: Ádventkor

Csillagos volt az ég, ragyogással tele,
Angyalok karával s dalától eltele,
Mikor megszülettél világ megváltója,
A bűn hév tűzének oltogatója.
Bölcsőd csak úgy ringott mint akárki másé,
Édesen hol virraszt anyaképe másér’.

Voltál jó gyermek is, szüleidnek tetsző,
Mindenkor jósággal, erénnyel feltetsző,
Nőttél örömükre s mások jóvoltára,
Embertársaidnak boldogítására.
Gyarapodtál szépen, nemcsak az években,
De Isten s embernél kedves erényekben.

Férfikorod delén viselted a terhét
Fárasztó munkának s a napnak is hevét,
Mindez nem lankasztott, erőd nem csüggedett,
Néma megadással vitted a keresztet.
Ahol jajszó hallszott, nemcsak meghallottad,
Gyógyír balzsamával el is csitítottad.

Most is itt vagy köztünk, velünk vagy mindenütt,
Ahol szent nevedben egybegyülekezünk,
Ahol az imának felcsattog a szárnya
S ajkainkon zendül ének zsolozsmája.
Légy is velünk, Uram, a sírig egészen,
Ott is s túl azon is neved áldva lészen.

                       1912. december

Bárdosi Németh János: Lucázás

Luca, luca kitykoty,
szabad-e lucázni,
szép eladó lányért
szalmát szórni, rázni,
tyúkot, ludat babonázni,
luca, luca, kitykoty.

Luca, luca, kitykoty,
vizük borrá váljon,
hosszú kolbász, hurka
lógjon a padláson,
házuk népe bajt ne lásson,
luca, luca kitykoty.

Luca, luca, kitykoty,
sok csibe, lúd keljen,
aludttejes köcsög
száradjon a kerten,
vetés, virág megeredjen,
luca, luca kitykoty.

Luca, luca, kitykoty,
maradok, ha mondják;
nem kérek én itten
szalonnát, se sonkát,
csak a lányuk selyemkontyát,
luca, luca kitykoty.

               1959

Váci Mihály: Betlehemes

Fehér szakállas mennyek bóbiskolnak
a törten megkönyöklő tornyokon.
Pillámra hull virágzón és elolvad
a súlyos égből egy könnyű szirom.

Elhangzott lépteket őriz a mellem,
szemem gyerekkori csillagokat.
Három fáradt bölcs kételkedik bennem
a betlehemi fényesség alatt.

Lélek-fehér tájon át sorakozva
a gyermekkorba tartó lábnyomok;
a harangzúgás hömpölyögve hozza
a fény gyűrűin ringó templomot.

Báránybéléses köd borul a tájra;
kifordított kucsmákban állanak
az oszlopok; vasalt csizmában járja
a kopogós földet a fürge fagy.

Mindnyájunk szíve ma-született Jézus,
imádatlan, meztelen didereg.
Várja köré terelt örömök nyáját,
hogy forró párát ráleheljenek.

Parasztok, pásztorok ájtatos gondban
virrasztanak, – szemük a csillagon;
jönnek vörös fényét követve: – hol van,
amire oly rég vár a bizalom.

Dsida Jenő: Szilveszter

Asztal körül, ím, csupa jó barát!
Csörömpölünk a villával, a késsel,
egymásra nézünk igaz szeretettel,
s új esztendőbe így megyünk ma át.

Mert nem igaz, hogy fekete az átok!
Nem kell busulni, jó az Isten, jót ád!
Csak dalolni kell egy-két szilaj nótát,
s akadnak mindig hűséges barátok.

Ez az ujjongó mesebeli város:
itt táncra se rest senkinek a lába
s hajrá, előre! Örüljön, ki páros!

Ezen az éjen csupa-csupa gond ful
a bolondságok boros folyamába - -
csend - - -
- - a toronyóra tizenkettőt kondul!

                  1924. december 30.

Farcádi Sándor: A mi karácsonyunk

Karácsonyéj. Tán épp e percben állott
A szent csillag meg Betlehem felett
s megtalálván a vágyott kisdedet:
Zsolozsmáznak a három szentkirályok.

S velük zsolozsmáz máma minden ajk –
Öröm ragyog sok milliónyi arcon;
Csak épp a mi lelkünk kell gyászt sóhajtson
S hozsánna helyett búgjon tompa jajt.

Oh, mert minket vad orkán dühe ért be:
Legyűrt: utunk sötét, reménytelen –
De küzdünk s bízunk benned Istenem!

S talán számunkra is kigyúl a fénye
Egykor egy szent csillagnak és vezet
S megáll majd várt Betlehemünk felett!