Góbi Imre: Imre

Csordultig volt boldogsággal
Ifjú szíve, lelke.
Nehéz poggyász katonának,
De büszkén viselte.
Édes anyja könnyein át
Fölmosolygott rája:
Koszorúsan gyere vissza
Lelkem katonája!

Ellenséggel, hogy keményen
Farkasszemet nézett,
Körülötte kis csapatja,
Jó magyar vitézek:
Egyet villant... egyet dörrent,
Vér gyűlt homlokára...
Sírhattok már apja, anyja,
Testvér, özvegy, árva...

Kihullott a kard kezéből,
Elnémult az ajka,
Sóhajtásba foszlott széjjel
Az utolsó: Rajta!
Ágyudörgés morzsolta szét
Végső sóhajtását,
Mennybe szálló tiszta lelke
Szárnya suhanását.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Bakák, bakák!

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hová tettétek a bakancsotok?
Ugye, ott hűvösek az éjszakák
és mégse fázik árva csontotok?
Ugye, hogy ott fölöttetek
a nyár fuvalma helyett
észak ködének dermeteg
virága bonta kelyhet?

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hova tettétek a csajkátokat?
Ugye, hogy ott nincs jó forró menázs
és mégse szórtok hangos átkokat?
Ugye, hogy ott nem oly kemény
cibak a föld göröngye,
mely sorsotok nagy nyughelyén
táplál már mindörökre?

Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hová lett lelketek pünkösdi álma?
Ugye, ott hűvösek az éjszakák
és elpereg a gyönge majoránna?
Ugye, hogy ott a szív jaját
elnyomta a vak árok
s a sír komor bástyáin át
a vér lassan szivárog?

Sajó Sándor: Dal az éjben

sajókép8Galíciában, lövőárokban
Magyar honvédek ülnek bús sorban;
Zimankós éj van, a lelkük fázik
S száll, melegedni, messzire, hazáig.

S a Tiszapartról álmok ringnak:
Harangszó, napfény, szénaillat…
S a mély árokban, méla búban,
Fölzeng a nóta édesszomorúan.

- Közelben, szemközt, muszka árok;
A hang odáig elszivárog;
Orosz legénység hallgatja, hallja.
S figyelni kezd az idegen dalra.

S ahogy bűvölten, előbbre megy egyik,
Közelebb lopódznak egytűl egyig:
Puskára könyöklőn, néma rajban
Fürösztik a kedvük a zengő dalban.

Ott állnak, - fejük lehajtva mélyen,
Szláv szomorúság szobrai az éjben,
Lelkük, magyar dal bűbáján evezve
Tudj’ Isten hol jár messze, messze…

                               1914

Vékony Pál: Kiss Péter alszik…

Hallgassatok el érctorkú kutyák!...
Legyen oly csöndes a halálmező,
Mint egy elhagyott, régi temető…
Kiss Péter alszik… Jaj, ha így találnák,
Ezer halállal küldenék a lelkét
A jó Istennek fényes trónusához…

S most jöjjetek mind: síró özvegyek,
Szegény, ártatlan, árva gyermekek,
Hét tőrrel átvert szenvedő anyák,
Szívtelen Nérók, lelketlen Cézárok,
Kik selyemágyban pihenitek ki
A dőzsöléstől tunya testetek…
S lássátok Kiss Péternek elnyűtt testét…
Beesett arcát,…glóriás fejét…
S csókoljátok meg érdes két kezét…

Kiss Péter alszik…Álmodik talán?...
Tán odahaza jár a falujába
S dolgozgat asszonyával a határba.
Messze a tájon békesség honol,
A kék mennyégben pacsirta dalol…
S előttük szerte – ó, nem vérpatak –
Égő pipacsvirágok nyílanak… -
A gyötrött ajkak ím álomban beszélnek:
„Nincs csizmácskája a kis Petikének…
Kabát kellene a kis Marikának…
Tejecskéje sincs szegény Janikának…”

S hogy reggelre felváltani akarták,
Kiss Péter még akkor is álmodott…
Megtört szemeit nem bírta felnyitni,
Mert két keserű könnycsepp ráfagyott…
S égnek meredő, ökölbeszorult
Kezét nem bírták lehajtani…

                            1918

Vargha Gyula: A Magyar társadalomhoz

Hogy gyászruhát ölts, nem kívánom,
Ma gyászruhára nem telik;
De jól vigyázz, a sors ne kérje számon
Üres szíved ledér örömeit.

A nagy halott még hantolatlan,
S te már nevetsz, örülsz, mulatsz,
A nyüzsgő emberáradatban
Nincs, nincs egy bánatülte arc.

Mosolygó asszonyok, leányok
Kacér ruhákban lejtenek,
Tolong a dandy-nép utánok,
Gyönyört szomjaznak a szemek.

Zsúfolt a kávéházak öble.
A nagy tükörtáblák megett,
Balgán időt pazarlva, ölve
Látom a léha tömeget.

Száz mulatóba s mulatóbul,
Mint nyár szakán a méheraj,
Zsibongva, zsongva ki- s betódul
Nő, férfi, agg és fiatal.

Zenétől harsog minden utca,
Húzzák a talp alá valót...
Talán a sátán maga húzza
Pokol felé az indulót.

1918.

Gellért Oszkár: Neuilly

Kék csillogó szemecskék, nekipirult orcák,
Négy összebújt szőke fej az asztal felett,
S kis mutató ujjacskák: dél, észak, kelet…
Most megy meghalni egy ország.

„A Bácskát te rajzold, az közelebb van hozzád,
S ha Erdéllyel kész leszek, majd tovább adom.”
S még marad a negyediknek is – nyugaton…
Most megy meghalni egy ország.

És siklik a ceruza s nem téved egy morzsát,
Mert felmehet sokezer magyarra az is.
S negyedfél milljóból vállal ez is, az is…
Most megy meghalni egy ország.

S hogy végül kihozzák a jövő haza korcsát,
Az új határon egy csak elmosolyodik,
Furcsállva mereszti szemét a második…
Most megy meghalni egy ország.

S míg a legkisebb – óh szent, ó szent fiatalság! –
Radírt kap s végigszánt a mappán vele,
A nagynak a szeme már daccal van tele…
Most megy meghalni egy ország.

1920. Most megy meghalni egy ország.

Fónay Jenő: 1956. október 23.

Nehéz volt a légzés már
forralt a levegő.

Az urak kapkodtak.
Most szabad vagy nem szabad?!

Aztán hirtelen… jött egy messzi gondolat
s kit érdekelt már.
Megindult a csendes utcán
a zajos tér felé.

Még a Mátyás templom harangja is kondult.
Lehet! Rosszul emlékezem
de ahogy a t ér zengett a Pesti oldalon
azt soha nem felejtem.
Egy nagy akarat, szent eskü
a sok fiatal torokból
mint valami henger
s mikor kart a karban elindultunk
a tábornok felé
hullámzott az élő tenger.
Szeretetcsíkokat rajzoltak a sorok
feltámadtak az elfüggönyözött jelszavak
felröppent újra a régi dal
„Kossuth Lajos azt üzente”…

szozattovabbacikkhez

Gavallér János: Dal a pesti srácról

„Szevasztok, én meghalok!”
- mondta a pesti srác,
mikor golyót kapott.
„Szevasztok, én meghalok!”
- mondta a pesti srác,
sírtak a csillagok.

Hitszegők, elárulták!
Naplopók, kifosztották!
Folyt a vér, sírtak falak,
pesti srác, ó pesti srác,
többet nem mész már haza!

Apáért és anyáért,
születő csecsemőért!
Folyt a vér, sírtak falak,
pesti srác, ó pesti srác,
többet nem mész már haza!

Hová mennél és minek,
hová mennél, nincs haza!
Tükörben gyáva lélek,
integet, ó pesti srác,
hová is mennél haza?

szozattovabbacikkhez

Pesti József: 1956-ban

Megrengett a vert föld,
kiléptek a nagy vizek,
megmozdult az élet,
s az új kalász zizeg.

Már nyugszik a kéreg,
a folyóknak partja van;
de nem állhat az élet!
A szabadság parttalan

Temesváry Ferenc: Dicsőséges október emlékére

Hajnali négy óra. Dörögnek az ágyúk,
tankok dübörögnek, ropognak fegyverek;
a halál orgiázik a pesti aszfalton,
míg barikádon állnak a pesti gyerekek!
Ott szorgoskodnak a Dobó Katicák,
füst, láng, korom az egész Budapest,
szórják a halált, míg a vérük csordul,
s köröttük mindent vérpirosra fest.
Helyükbe újak és megint újak jönnek,
mind bátor, mind hős, mind harcol velük,
repülnek a benzinnel megtöltött üvegek,
a hősök szelleme irányítja kezük!
S hogy mégis elbuktak, nem az ő hibájuk,
nem a kis országé, nem győzők érdeme;
Nyugat hallgatott, csalárdul elárult,
mit számított neki a magyarok élete?...
Aztán, mint Pilátus, a kezüket mosták,
mea kulpáztak és befogadtak minket,
a reménynek mécsét is felcsillantották,
hogy elaltassák lelkiismeretünket.
Mi tudjuk, a világ felejteni kész,
de mi visszük tovább az Októberi Lángot,
míg élünk, míg tehetünk valamit népünkért,
követeljük a szabad Nagy-Magyarországot!
És történjen bármi e vajúdó világban,
mi hiszünk Hazánk feltámadásában!

Dr. Tötösy Ernő: Egy hét csupán…

/Az 1956-os magyar szabadságharc 6. évfordulójára/

Egy hét csupán…
csak annyi volt a fény,
mely átvillant a barnult fák között
s életre kelt a vérrel öntözött
avar fölött.
Egy hét csupán…
csak addig szólt a dal.
A kapzsi téllel győztesen dacolt,
s a vén természet egyik elrabolt
szép álma volt.

Egy hét csupán…
csak addig szólt a dal,
csak addig szólt a dal,
és száj a szájnak büszkén adta át
de elnyomta az ágyúzó galád
- zengő szavát.

Egy hét csupán…
csak addig élt a szó!
A nyomdagépek zúgták hangjait,
és szórták, zengték a magasba vitt
nép vágyait.

Egy hét csupán…
Előtte ifjú volt.
Szerelmes, boldog, győztes lázadó.
De gyermekajkán merev lett, fakó,
s vérzett… a szó!

Egy hét csupán,
mert ennyi volt szabad!
Jött ágyúszó, tél, fagyos gyötrelem.
Így készült röpke hét nap s éjjelen
… történelem!

Sajó Sándor: Beszédes ajkad néma, csendes, Éj a szabadban, Mint megnyúlik a gyertyaláng is…

Sajó Sándor:

Beszédes ajkad néma, csendes

Beszédes ajkad néma, csendes,
Olyan borús a homlokod,
Mintha szíved egész keserve,
Búja lefestve volna ott.

Szenvedsz sokat; te is csalódtál,
Oly puszta vagy, oly hallgatag,
Bágyadt szemed sötét egében
A kín villámai látszanak.

Szenvedsz sokat; kit úgy szerettél
A lányka hűtlen elhagyott,
S fáj a szíved, hogy csak kacagja
Szerelmedet, búbánatod.

És csak bolyongsz fájón, lemondva
Zokogsz letűnt múltad felett,
Mintha feledted volna régen,
Hogy most is férfi a neved.

Óh légy erős, szegén barátom
Lelked borúja tűnjön el,
Ki bánatod fennen kacagja,
Az könnyeket nem érdemel.

szozattovabbacikkhez

Döbrentei Kornél: Halottak napi vers

„Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera”

Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
vérrel nemesített ősz
termését bitófa-csősz
őrzi cselédmódra jól,
kéjbehorgadt kampó alól
végső büszke kiáltás
szétrepeszt börtönfalat,
s iszonyúan abbamaradt;
dacteli csöndje mázsás
súlyként döndűl a tájba,
s újra lesben a pányva,
a rend bosszúval bagzó –
tüntetés a harangszó.

Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
mennyi sír fejfa nélkül,
menny a rögbe leszédül,
hány sír földdel egyenlő,
hősökre uszult bendő,
kiknek betiltva dombjuk,
sejtjeinkből a dómjuk –
emlékük, a szabadság
koravén bús magzatát
trikolórba csavarva
emeljük ravatalra,
és a nemzeti gyászpad
hír-üzérnek, de hánynak
lett azóta is vidám
terülj-terülj asztalkám –
hiénák tápdús tora:
magyar utolsó vacsora.

szozattovabbacikkhez

Horváth Béla: Tiltakozás

Egy könyvet készítek, amelyben nincsen egy betű sem,
Az üres lapokat ügyesen egybe fűztem,
Hogy tanúságot tegyenek az oktalan lapok:
Ez volt a kor, midőn a költő hallgatott.

Vagy írok majd egy könyvet én, ha még szabad,
És betűrendben lesznek ott az oktalan szavak.
Egy szótárt írok, nehogy lekobozzák,
És benne lesz a bujdosó okosság.

szozattovabbacikkhez

Kannás Alajos: Nincs mentség

A mongolt még megértheted
lökték hajtották s azt se tudta
hogy hol lett temető az utca
hogy Berlin vagy Közel-Kelet
gyújtotta rá a tankokat
de aki nyomdokába lépett
a magyar talál-e mentséget
valóban így lett boldogabb?

Matók Leó: Jaj lett itt a jóknak

Rakd el, Klió, a hétpecsétes könyvet,
Takarj be jajszót, vért és drága könnyet.
A történetnek ne legyen szava,
S fedjen be minket hosszú éjszaka.

Sokszor bízom, hogy álmodom talán,
És reggel ismét lesz egy új talány,
S én eltöprengek majd csalóka titkán,
De jaj – az álom nem lehet ily hitvány.

Rakd el, Klió, a hétpecsétes könyvet,
Mely drága múltunk erdejére zárul,
Emlék marad majd benn’ egy kis hazárul,
Mely áldozatja lett a gaz közönynek.

És írd meg még, hogy béke lett itt – béke,
De írd meg még, hogy nem titánok voltak,
Akik földünkre gyáván bandukoltak,
De Ázsiának szennyes söpredéke.

S írd meg még, hogy jaj lett itt a jóknak.
S az árulók, a pénzéhes, galád had
– Romlott idők és észtipró gyalázat –
Nevezték őket: felszabadítóknak!

Szombathely, 1947. október 18.

Zas Lóránt: Nem

Kocsis Imrének

Nem a bitófák rémes árnya:
az igazság lesz a kokárda.
Nem a sortüzek fémes lángja:
az áldozat talál hazára.
Nem a börtönök félhomálya:
Isten, aki a tettet látja.

Arany János és a káromkodás

Mikor Arany János Nagyszalontán jegyzősködött, egy tanácsbeli egyszer azt kérdezte tőle:
- Hogy lehet az, hogy a nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta teremtettét, egy káromkodást nem hallunk?
Arany kurtán és nyugodtan válaszolt:
- Nem szokásom.
- Hátha nagyon megharagszik – firtatá a tanácsbeli.
- Akkor hallgatok – felelte Arany.
- De ha nagyon, de nagyon megharagszik?
- Akkor nagyon, de nagyon hallgatok – felelte Arany, s ezzel be is érte a tanácsbeli.

Arany János

Féja Géza: Nyirő József

József Nyiro Hungarian Writer Film Szinhaz Irodalom Oct 18 24, Nr 42

Nyirő az új erdélyi irodalom elindítói közé tartozik. A „Jézusfaragó ember” a Kolozsvárott meghúzódó budapesti emigránsoknak „Nyugatot” folytató jelentéktelen kísérleteivel szemben dacos kezdet volt. Írója nemrégiben lépett ki a katolikus egyházi rendből s forradalmi konokságot hordozott, oda merészelt térni, ahol a magyar folklór nagyjai, a Kálmány Lajosok abbahagyták. A „Jézusfaragó emberben” a magyar folklór legjobb sejtelmei szabadulnak fel, keresnek epikai formát, teljes megmutatkozást. Ennek a könyvnek a költői prózája a néplélek, rejtett, tiltott s lenézett mélységeit, elhagyatott zugait vallja szülőföldjének, nem lett tehát, nem is lehetett belőle irodalmi szenzáció, de annál döntőbb hatást gyakorolt a jobbakra. Erre az útra térni akkoriban egyetlen író sem merészelt: Nyirő a néplélek erein keresztül visszafelé utazott: az eredet, az őskultúra, Ázsia, a fajta elindító élményei felé. Hősi vállalkozásba kezdett s úgy cselekedte, mintha új kultúra alapítását rótta volna reá a sors, gőgös kezdeményező volt, nem pedig körültekintő, okos szórakoztató. A „Jézusfaragó ember” szellemi forradalma azonban nem Nyirőben teljesedett. Később megdöbbentő fordulat történt: a forradalom apja egérutat vett és beállott szórakoztató regényírónak.

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: Szabó Lőrinc temetésén

A tücsök ősszel meghal
nem húzza muzsikáját
az ember a halott bogártól
nem húzza le a száját

nem fintorog barátja
ha földet harapott
mikor a hosszú temetésen
fölállnak a papok

és búcsúztatják lassan
a  szétszórt menetet
mikor az első sorban bukdos
a nagyranőtt gyerek

próbálják összetartani
de futnak a hadak
mint őrült hírtől megzavart
fekete bogarak

Hogy lássák még az arcát
még hátha fölfedi
a szél a szemfedőt szeméről
vagy bika ökleli

szívét szarvára tűzi
és fölágaskodik
még maga is a koporsóból
talán viaskodik

a szenvedélytől torzult
ajak még szólni fog
még nő a haja körme és
szájában ott a fog

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Madách-ünnepen

A Kisfaludy Társaságban

Kiszabadulva ketrecbörtönébül
Ha bús világa új reményre szépül
És hazaszállva dúlt fészket talál:
Magasság, mélység árjain csapongva
Míg lelke kínját befelé jajongja,
Mit érez, mondd, a sebzett sasmadár?
Gomolygó felhők fekete lován
Nyargalvást jönnek kusza néma árnyak,
Seregbe gyűlnek s bólogatva állnak
A kerti fák közt Alsó-Sztregován,
A sebzett sas, ki ember és magyar,
Kiben az öröm önhamvába hal,
Mert hajh! Világa rombadőlt világ:
Fáradtan ül meg önnönkínja ormán
S múlton, jövendőn végigvándorolván
A mindenségről ír tragédiát…

Óh szentgyászú könyv, búsan emberi,
Életbölcsesség zengő bibliája,
Lantját a költő melyben úgy veri,
Ujját előbb hogy önvérébe mártja,
Nekem: sok búmat enyhítgetni lágyan
Imádságoskönyv életem során,
Minden magyarnak: fény az éjszakában
Ledőlt világok átkozott porán!
Magányos órán, mikor fáj a lét
S mégjobban fáj a nemlét gondolatja,
Mikor sötétlőn áradozva szét
Szegény lelkünket száz gond fojtogatja,
Mikor az ember meggyötört szívén
Ezer gonoszság harcot vív a jóval:
Én vagy Ádám, Lucifer is én,
Fölöttem lengve Madách lelke szólal
s mint felkelő nap, fénybe olvad át
Lelkem tavára festve önmagát…

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke – mesélte – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltűnődve –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki voltál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp ily szentül hitte az igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szentjóbi Szabó László: A Fogadás

Chlóé! ne fuss tőlem te durcás gyermek!
Haszontalan bújkálsz mert nálad termek
Akarmint mesterkedsz akarmint igyekszel
Attól a négy csóktól meg nem menekszel.
 
Abba fogadott vólt ma Chlóé velem
Hogy ha ő el búvik én meg nem lelem
Meg lett a fogadás négy erős csók alatt
Én rá is találtam, de ő el szaladt.
 
Ne bújj Chlóé! ne bújj, ha rád találok
Nyólc erős csók alatt hidd meg nem állok
Most négy csókig buktál a tett fogadásba
Néggyel szaporítod reá adásba

Szalóky József 1848-as honvédőrnagy levelezése –későbbi feleségével, Szentpétery Júliával

Az aradi börtönben raboskodó honvédőrnagy dandárparancsnokot előbb akasztófára ítélte Haynau vésztörvényszéke, majd később kegyelem útján csökkentették a büntetést 16 évi várfogságra. A fiatal tiszt börtönbe szállítása közben ismerkedett meg a Szentpétery család Júlia nevű leányával. Az ismeretségből szerelem, mátkaság, később hosszan tartó, boldog házasság lett. Ennek a szerelemnek az emlékét őrzi az Egy aradi fogoly levelezése menyasszonyával című könyv. 1856. július 20-án Aradról értesítette menyasszonyét: „Igen szeretett, imádott Júliám! Élek és – szabad vagyok!”

Arad, 1850. december 12.

Nagysád angyalok körében nőtt fel, élete eddig gyönyör és boldogság volt, azért nem képzelheti lelkem megrázkódtatását angyali sorait olvasva.

Amennyi fájdalmas tapasztaláson mentem át néhány év alatt, hogy részvétet földi lénytől remélni már nem mertem, sőt még azon örömöket is, miket valaha élveztem, inkább álomnak, semmint valónak kezdtem képzelni.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: A magyar népdalok [XIII. rész]

Vannak saját cserélhető szavak; minő a be és de. Például: Jaj be szennyes a kendője; álnok szívű de elhagytál. Ilyen a ki és mi. Amaz, mely szabály szerint csak személyt illet, dologra is vitetik, például: Nem tiszta madár az, ki fészkét mocskolja. Vajh ki jó, vajmi jó helyett.

    Mind ezeknél pedig fontosabbnak látszik a nyelv költői kezelése, hová a szótagok időmértéke, rím és ritmus tartoznak, s elvégre a költői szólamlás (dictio) maga, melyekben népköltészetünk külső és belső formája foglaltatik.

    Időmértéket illetőleg a mi nyelvünk a legtisztább mennyiségi (quantitativ) nyelvek közé tartozik, s benne minden szótag meg van jelölve, s egyúttal a szem is eligazítva még akkor is, ha nincs ékezve az önhangzó, hanem két vagy több mássalhangzó által követve. Ilyen nyelvből már mily könnyű lesz mértékre alkotni verset, kiki átlátja. Mind e mellett ha népdalainkon végig nézünk, alig fogunk állandó tiszta mértekeztést találni magában a dalnak nyelvi részében, hanem a zenét kell fölhíni segítségül. Minden értő és műbarát örömére nagy sikerrel tőn itt kísérletet Fogarasi J. Művelt Magyar Nyelvtanában, s én úgy hiszem; hogy a magyar népdalok és zenében (mert a kettő egy) uralkodó versmértéket csakugyan kifürkészte, s a feladást szerencsésen megoldotta1. Ki erről bővebben óhajt értesülni, az idézett könyvre utasítom, hol zenészi tapasztaltségra épült elvek után könnyen eligazodhatik, s alapjára mehet az egész magyar mértékezésnek, mi költőink figyelmét igényli leginkább.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Mátyás király

A mélyről jött király humanista műveltséget szívott magába, friss, nagyigényű szervezete a reneszánsz minden áramát felfogta. A történetírók azokat a nemzetek tekintik valódi európai nemzeteknek, a virtuális Európa tagjainak, melyek a reneszánszot befogadták és végigélték; Mátyás király birodalmát tehát a reneszánsz s a virtuális Európa keleti határának tekinthetjük. A magyar szellem törvényei szerint az erős külső hatás belőle is mély belső magyar visszahatást, „visszaütést” váltott ki: Hunyadi Mátyásban magyar reneszánsz is történt, az Attila-emlék született újjá. Mátyásról két kép él emlékezetünkben; az egyiken ül s könyvei között tudósaival vitatkozik, a másik azonban lovon ábrázolja, amint a „világ négy táját” kémleli.

    Ferdinánd nápolyi király kedveskedésből spanyol lóidomítót küldött Mátyás udvarába, Mátyás azonban visszautasította ajándékát: „Akár török, akár keresztény népek ellen küzdöttünk is, e háborúkat mindig kedvező eredménnyel, melyeket a mi népünk idomított… Nekünk nem olyan lovakra van szükségünk, melyek hajlított lábbal ficánkolnak, hanem olyanokra, melyek, ha erre sok kerül, szétvetett lábaikra bátran támaszkodnak.” Lovas magyar önérzet szólalt meg Mátyásban; Thúróczy második Attilának, Bonfini szittya Marsnak, Tubero „Attila után a magyarok legdicsőbb királyának” nevezi őt. A magyar reneszánsz tehát két póluson nyugodott: az olasz-latin kultúrán s a keleti lovas kán újjászületett öntudatán. A könyveket gyűjtő és mecénáskodó Mátyás nem volt kevésbé serény a hadakozásban, mint Kun László.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Csókakő

[Kata és Éva]

Fehér vármegyében Csurgó és Mór között fekszenek a Csókakó romjai.

    Csókakő várának is érdekes regéje van. Miként adta oda Zsigmond király… de nem vágunk a krónika elé, mely eléggé mulatságos, még ha nem igaz is.

    De igaz is lehet. Én legalább, ha akarom, valamennyiben hiszek, ha nem akarom, egyben sem hiszek.

    Mert valamennyi donatiós történet közt a legismertebb, legnyilvánvalóbb a Mária királynő adományozása, a ki azt kiáltja a Kis Károlyra rohanó Forgácsnak:

    Vágd fiam Forgács,

    Tied lesz Gymes és Gács.

    Nos, ilyen szép, de mégsem egészen valószínű, hogy ő felsége ráért volna ebben a borzasztó pillanatban versben beszélni.

    Már ennél mégis igazabb lehet a Csókakő története, mely a Zsigmond alatti török háborúra ereszkedik vissza.

    Háborút viselni akkor is nagy mulatság volt; olcsóbba is jött, de némi üggyel-bajjal bizony akkor is járt.

csókakö

szozattovabbacikkhez

Vajda Ferenc: Székely kérdés a XVI. században

székely lófőErdély története a szászok bejövetele <1141> óta a három nemzet: magyar, székely és szász nemezt történetéből szövődik össze, egészen a legújabb időkig. Mind a három nemzetnek külön, de egymástól elütő szervezete, alkotmánya és törvényei voltak, s így külön politikai tényezőként szerepelnek az országban, elismerve azonban mindenik a korona teljes felsőségét: az államhatalmat.

    Földjük is külön területen állott. A székelyföld ˂terra Sicolorum> a hét székely széket foglalta magában. Ez a földterület népileg annyira egység volt, hogy itt más népfaj nem lakott, csak székely.

    A fajiság és külön szervezet azonban nem választotta el annyira a három nemzetet, hogy nagy dologban, vagy éppen a közös veszély idején: egymásra ne találtak volna. Így, midőn 1437-ben a jobbágyság felkelése mind a három nemzet érdekeit egyaránt veszélyeztette: Kápolnán közös gyűlést tartottak és megalkották <1437. IX. 16.> a három nemzet unióját, melyet később is többször meg újítottak. <Kőváry: Erdély Története II. kötet 53.>

    A történelem tanúsága szerint a három nemzet ősi kiváltságait, faji életét sokszor zavarta meg egy vagy más körülmény, amit sérelmeztek. Hatása azonban ezeknek a sérelmeknek nemcsak azon nemzetekre terjedt ki, melyiknek a kebelében felmerült: hanem kihatott a más két nemzetre és az állami életre is, így volt Erdélyben több ízben: szász kérdés, magyar és székely kérdés, aminthogy napirendre került az impérium változása után is, a nemzetiségi <kisebbségi> kérdés és ennek során: a székely kérdés.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Szent-Mihálykor

Járomszeg nyolc volt,
kettő nincs meg;
a cselédházról, ahol laktál
eltűntek a fakilincsek;
egy ekekulcsot a vakrozsda
szétmart… és a négy ökröd is
be-be szökdösött a rozsba.
Ezért itt hagyod három tyúkod
s viheted a pereputtyod,
- szólt a kasznár Mihály-napkor.
S a cseléd, mint a fafejőke
hallgat és áll… hogy merne szólni:
a kasznár félisten előtte.
Aztán az erdész is zajong:
- loptad a fát fagyos bitang
s most reszkess úgy, mint nyárfalomb.
Tán azt hitted az elmúlt télrül,
hogy Mihály-napra majd elévül?

szozattovabbacikkhez

Számadó Ernő: Kisasszony napján

Bukolikus nyárvégi hangulat,
Őszirózsa, csigerbor, fehér
Szőttesben füstölt szalonna
És egy jó siláb szikkadt kenyér.
 
Napsütötte alma és hüvös málna
Illata szállong, harkály nevet
A sárguló ágon s a meztelen
Kövekből párolog a meleg.
 
Az égen pelyvaszőke fellegek
Lengenek, mint ujdonszőtt vásznak,
Róka lopódzik át a nádason,
A réten csikók nyihorásznak…
 
Sarjuszénát kaszáltam s most állok,
Nézem a sok ezüstzöld rendet
És mint az őzek, finom sejtéssel
A készülő őszre merengek.

szozattv


szozat a tiszta hang 01 meghivo karpatia Email Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf