A terhes álmú éjszakába
Vajon meddig ég még hiába?
Vad fa-óriások lombja fojtja,
Hamuvá égni? ez a sorsa?
Parázs szívébe lángok marnak,
Bús fény-heroldja a magyarnak…
Nagy erdőtűznek várja sorját,
Amelytől felragyog az ország…
Szennyes, hullámzó ár: hiába,
Lesz még erdőtűz, árva fáklya!
Addig csak lángolj, büszke fáklya…
Szombathely, 1948. január 20.
Galyatető, 1940. október 24.
Köszönöm a levelét, Klára. Kár volt gúnyosan kezdenie: én akarattal nem írtam, hiszen anyuka bővel elmondott mindent. Nagyon megismertem a vele töltött idő alatt, nagyon kiismertem, olyan oldaláról, amelyet alig sejtettem: hogy mennyire hasonlít rám. Édes volt, ahogy felszabadultságában egyért-másért lelkendezett, s főleg ahogy tárgyaktól, bokroktól búcsúzkodott, s ahogy pertu beszélt hozzájuk. Akár csak én. Nagyon sajnálom, hogy nem bírta a buszt: kedvében akartam járni az „érdekes” hazajuttatással. A jóba, finomba könnyen beletanulna, a viselkedésbe is. Mondta, hogy méltóságosasszonyozták? Itt el se tudják képzelni, hogy a magamfajta ember nem méltóságos. S kezet csókolt neki a titkár, s Jellen Gusztáv is (az Atheneum vezérigazgatója), aki szintén itt van! – Akkor még nem tudtam, hogy ő az, ő szólt hozzám, azt hittem, hogy újságíró a KSV tájáról. (…)
Még néhány éve is a Göcsej expresszel utazhattunk Zala fővárosába. A vonat még ugyanúgy jár, de már elvesztette tradicionális nevét. Nincs már Göcseji Barna [sör], Göcseji Csemege [sajt], de évente megrendezik a népszerű kosárlabdatornát, a Göcsej Kupát, és kortyolhatunk a méltán híres, eredetvédett göcseji körtepálinkából. Mi is az a Göcsej? Hol van Göcsej? Hol kezdődik Göcsej? Gyakran találkozom ezekkel a konkrét, egyszerűnek tűnő kérdésékkel. A válasz azonban ennél bonyolultabb. Ennek igyekszem utánajárni a következő sorokban. Kérem, kövessenek!
Göcsejt viszonylag későn, a 10. században népesítették be honfoglaló eleink. A mai Zala megye nyugati részén húzódott a gyepű, ennek mentén telepedtek le a határokat őrző védők, pl. a lövők Zalalövőn. Utoljára a megye nyugati része, a szegek világa telt meg élettel, itt kaptak a 10. század végén földbirtokot katonai szolgálat fejében a várjobbágyok. A birtok mellé nemesi cím is dukált. E kiváltságot sokáig élvezték a környék elszegényedett, hétszilvafás kisnemesei. Göcsej déli részére jobbágyi sorú várnépeket telepítettek le. Göcsejt először Göböcse néven említik egy 1689. november 7-én kelt levélben, amit Gyöngyösi Nagy Ferenc egerszegi várkapitány írt gróf Batthyány Ádámnak, a dunántúli hadak főkapitányának.
Az állandó magyar színház építése már régóta benne volt a komáromiak terveiben. A múlt század harmincas éveinek végén alakult komáromi kaszinó is fölvette ezt a programjába és a színészetnek nagy pártfogója volt. A Komáromban játszó Kilényi színigazgatónak és Latabár színésznek például megengedték, hogy a kaszinóba úgy járhattak, mintha annak tagjai lettek volna. Az állandó színház terve még most is a megvalósítás előtt áll és igen kevés reménnyel kecsegtet, hogy hamarosan megérje azt Komárom. Ha 1914-ben nem tör ki a világháború, valószínűleg testet ölt a terv. Az akkortájban épült Kultúrpalota terveinél erősen figyelembe vették, hogy az csak hangverseny céljaira szolgálhasson, mert hiszen hamarosan lesz Komáromnak állandó kőszínháza. Az Angliában lévő nyári színkör igen alkalmas hely volt és kellemes. Nagy nézőtere, hatalmas karzata, páholysorok, lesüllyesztett zenekar eléggé kielégítette Komárom igényeit és sok-sok kedves színházi estét élvezett ott végig a komáromi közönség. Hogy a tervezett kőszínház mielőbb megvalósuljon, gyorsan lebontották ezt a színkört, de aztán jött a mindent elsöprő háború. A háború alatt két nyáron a lovardában építettek egy kisebb színkört, de az rossz akusztika miatt csak a színpadhoz közel ülők hallották az előadást. Aztán a Katolikus Legényegylet, a Jókai Egyesület Kultúrpalotája, a tisztipavilon nagyterme, ahol most a mozi van és a Kisduna mellett, a már lebontott Maitz-féle mozihelyiség, a Dalegyesület, a református Kollégium, a Baross utcai Dózsa-féle sörcsarnok emeleti nagyterme adott újabban helyet a magyar színészetnek. Milyen jó volna, ha a sétatéri nyári színkör még megvolna!
A magyar népdal tehát a természet mind a három országából választa érzéseinek jelképeket, s pedig olyakat, melyek mindenkor dicséretére válnak a magyar nép kedélye s ízletének. De valamennyinél nemesebb lesz mégis azon elnevezés, mely egészen az ember és a lélekvilágból vétetik, s e részben kevés nép fogható a miénkhez, midőn lelkem, szívem, édesem stb. neveket használ szeretett tárgya megnevezésére; legfelsőbb pedig az eszmevilágé a keresztyénségből, hol páratlanul áll az angyal elnevezés.
Hogy erről kellő fogalmunk legyen, ide jegyzem az elő kötet szerelmi dalainak elnevezéseit. Ilyenek „rózsa, édes rózsa, kedves rózsa, viola, legkedvesebb violám, virágszál,. szívemnek gyöngyvirága, tulipán, gyönyörű virágom, pintyőke madárkám, tubám, galambom, kedves galambom, szerelmes galambom, galambocskám, szépen szóló galambom, madaram, gyöngy madaram, sőt szerető egy dalban (Hol voltál te kis nyulacska?) még a kis nyulacska is; kincsem, kincsecském, drága kincs, legdrágább kincsem, angyalom, angyalkám, kedves angyalom, szép angyalkám, drága angyalom, szívemnek bálványa, szeretőcském, szerelmem, drága szerelmesem, szívem, édesem, kedvesem, édes dudu, duduskám, szép babukám, babuskám, babám, alakom, kegyesem, csin-csillagom, csillagom teremtette, csillag teremtette, lépes mézem, drága egyetlenem, reményem, tündöklő szép napfényem, eszem adta, teremtette, egyszóval mindenem” melyek nagy részint több ízben fordulnak elő.
Mária, Szentháromság leánya,
Atyaistennek drága kincstartója,
Jézus Krisztusnak boldog szent anyja,
Üdvös légy, Szentlélek templomja.
Angyaloknak királyné asszonya,
Mennyországnak örvendetes útja,
Paradicsomnak tündöklő kapuja,
Üdvös légy, életnek kegyes anyja.
Az Szentírás téged élő fának,
Méltán nevez mennyei rózsának,
Élő kenyér-hordozó hajónak,
Vízen járók fényes csillagjának,
Makula nélkül való tükörnek,
Áron, Mózes és Jesse vesszejének
És bezárlatott múlatókertnek,
Szörnyűnek, mint rendelt seregeknek,
Turulmadár, de megszelídültél!
Szennyes porba jaj de lemerültél!
Zord hatalom nyűgözi a szárnyad,
Turulmadár, de gyönge madár vagy!
Jött-ment az út Magyarország földjén,
Zsákmány a hit, erőszak a törvény;
Ősi nemzet egyre fonnyad, gyérül,
Mint fa lombaja hideg őszi széltül.
Gazda, pusztul a halom, a róna, –
Aki lakta, puszták bujdosója;
Templomoknak oltára bedőlve,
Magyar vallás kiűzve belőle…
Magyar népem, könnyes szemmel látom
Vergődésed kemény nyoszolyádon;
Rád zúduló tengernyi gyalázat
Szívem mélyén dacos búra lázad.
Brezoviczán, Árva megyében született, szegény sorsú, de igen vallásos szülőktől 1829-ik évben, január hó 11-én. Brezoviczán, mint kis községben, még csak elemi iskola sem lévén, a fogékony elméjű fiút szülei beadták Trestennára, és az elemi iskolákat itt végezte. Ezután a magyar nyelv elsajátítása végett lejött alsó Magyarországra, s Félegyházán, majd Szabadkán végezte kitűnő sikerrel iskoláit. Mint költészeti osztályt végzett tanuló 1847-ben a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rend szerzetes tartomány papjelöltjei közé vétetett fel, és a próbaévre a szécsényi szerzetházba küldetett, hol mint újonc szerzetes papnövendék találták az 1848-ik évi események és már ugyanezen év május hó 20-án, midőn a szabadságharc kezdetét vette, a magyar haza iránti tiszta, önzetlen szeretetből és őszinte kötelességérzettől sarkallva, letette a szerzetesi öltönyt azon feltétellel, hogy ha a veszélyben forgó magyar haza iránti kötelességének fegyverre leleget teendett, újra fölveszi a szerzetesi ruhát és mint fölszentelt áldozópap fog Istennek és a katolikus híveknek szolgálni.
Ott aludt el lova mellett,
Körülötte síri csend lett,
Az őrtüzek kialudtak,
Egy-egy csillag ragyogott csak.
Csillagoknak bágyadt fénye
Elveszett az éj ködébe,
De kigyúlt a huszár arca:
Vitte a ló véres harcba!
Bömböltek az ágyúk szerte,
Ment a sereg port keverve,
Lobogókba kapaszkodva
Tört a szél a sebes nyomba.
És futott a gőgös ellen…
Huszároknak ki áll ellen?
Örült, a ki távol jára,
Félve nézett az is hátra.
Vágtatott a ló dübörgve,
Lába alig ért a földre,
Piros csákó, könnyű dolmány!
Láng ragyogott minden gombján.
Hír, dicsőség útján járnak
A magyar huszárok,
Libeg, lobog a mentéjök,
Villog a szablyjok.
Meghallják, hogy itt az ellen:
Nosza felriadnak!
Szél utol nem éri őket,
Annál is gyorsabbak.
Ott rohannak! Ott a zászló!
Ágyúdörgés hangzik.
A huszárok vitézsége
Mindenütt utat nyit.
Neki mennek az ördögnek…
Csatazaj elhallgat,
Híre sincs az ellenségnek,
Örül, ha szaladhat.
Nincsen párja a huszárnak
Hetedhét országon,
Ellenséggel be nem éri,
Annál is tovább ront.
Nem esik el az ellenség
Dörgő fegyverétől,
A magasból szédül vissza,
Midőn ég felé tör.
1848. május 21.
Légy ma kétszer áldott, piros pünkösd napja,
Ma megünnepellek szívből, igazán:
Ím, áll a szabadság büszke ércalakja,
Fénye végigreszket a magyar hazán.
Elmúlt nagy dicsőség örök hirdetője,
A honszeretetnek Memnon-szobra ez,
Mely egykor, ha vész jön, megzendül: előre!
S e jelszó a szívek riadója lesz!
Elszórtan a honban, egyszerű sírokban
Pihennek a hősök, halhatatlanok;
De ma honszerelmük újra lángra lobban,
S örök dicsőségük új fénnyel ragyog.
Haza és szabadság, e két örök eszmény,
Porló szíveikből nyert új életet;
– Nincs, amiért sírjunk hősök kora vesztén:
Íme, e szoborban mind fölébredett!
E szoborban gyúl most a múlt összes fénye,
Itt tanuld a múltat, óh én nemzetem!
Lelkesít, vigasztal, bíztat, mintha élne,
Általa enyhül meg a sivár jelen.
Egy sugárt e fényből minden magyar szívbe!
Hadd jelölje ott a népek igazát,
Hadd tudjunk küzdeni, lelkesedni érte,
És szeretni híven nemzetet, hazát!
Eltűnt viharja árva nemzetemnek,
Véres dicsőség vészes napjai!
Körültetek lebeg borongva lelkem,
S a harc zaját is vélem hallani.
– Óh, szent szabadság, mennyin estek érted,
Küzdve dicsőn, óh mennyin haltak el!
Harcoltak ők, most már nyugosznak ott lent,
Fáradt testük egy sír takarja el.
Egy sír, melynek minden hantja szent lett,
Mert hősök ők, kik ott lenn nyugszanak,
Nagy álmaikban látva egy dicsőbb kort,
Amely a honra majdan felvirrad.
Oly jó lehet álmodni lenn a földben,
Álmodni csendben, hosszan, boldogan,
Tudván, hogy ők elvégezék a munkát,
S hogy a magyarnak szabad honja van!
Hogy vívtak ők, hogy küzdtek a hazáért,
Bátran, vitézül, elszántan híven;
Nem volt veszély, mely nagy lett vón előttük?
Nem tudta egy se, mi a félelem.
A szarmata síkon
Huj-huj! A turul szárnyalva
Virítson!
Huj-huj, magyarok,
Robogó viharok!
Valaha régen
Van jó ezer éve –
Tán épp e vidéken
Taposott a fényérre
Az őseitek paripája;
Fölkapva lovára,
Kantári megeresztve,
Utipor felhőibe veszve
Tán itt robogott deli hadva
Ükapátok valamelyik ükapja…
Huj-huj, ti magyar paripák,
Keselábú szép hókalovak!
Nyöszörögjön a muszka világ
Szikrát csiholó patkótok alatt!
Ti okos szemetekben
Lélek tüze lobban,
S diadal heve reszket
Feszülő inatokban.
A Kárpátokban most olvad a hó
S a régi csontok kifehérlenek,
Csontok, szürke rongyok közt, tört puskák közt,
Csontig fehérré tisztult emberek.
Be forrók és piroslók voltak mind, mind!
S jött téli hó, tavaszi áradat,
Nyári harmat, s lemosta forró vérük,
S az édes földet, mely rájuk tapadt.
S jöttek távoli könnyek, búcsúcsókok,
És sok kicsi árvagyermek-imádság,
S lemosták róluk, ami még volt földi,
Harc gyűlölségét, élet sajnálását.
Fehérek lettek, mint a temetők
Márványai távoli hosszú sorban,
A Kárpát: csupa nagy, nagy sírhalom,
S ők fehér tejútként rá végigszórva.
Nyugton nyugosznak, minta csillagok.
Máshol még áll a harc, győznek, vagy buknak;
Ők a maguk harcát már megharcolták
S tisztán vitték meg kardjukat uruknak.
És Isten őket kegyelemben vette,
Az éhséget, fagyot s a vért lemérte
S rátette árváik nyomorát s könnyét,
És ilyen szövetséget testált érte:
Ypern alatt az ágyú ugatott,
Az ó-templomban megtelt minden ágy,
Egy drágamívű vén oltár előtt
Letettek három véres katonát.
Egyik provencei éneket dúdolt
És lázban súgta csendesen: Lisette –
A másik csontos velszi katona
Lehunyt szemekkel nyelte a vizet.
Köztük feküdt egy szép, szálas legény,
Mezőkön termett Árgyílus király –
– Az anyád itthon rólad álmodik,
Húszéves bojtár Könyves Tóth Mihály.
Ti, akik ott ültök a rádiónál,
S hallgatjátok az esti híreket,
Felcsillan a szemetek egy-egy szónál,
És nagyot dobban kicsi szívetek:
Tegnap ismét bezárult a gyűrű,
S a Don mellett nagy volt a zsákmányejtés;
Csak éppen Kis Pál honvéd közlegényről
Nem számolt be a nagy hadijelentés.
Pedig Kis Pál ott volt a nagy csatában,
Szemében égő magyar akarás
Vitte előre a rohamra bátran,
Amikor kezdődött a támadás.
Arcán a halál megvetése volt,
Kezében villogó szuronyú puska,
Száján a „hajrá” egetverő orkán,
S így rohant rá, ahol védett a muszka.
Kis Pál nem tiszt, csak közvitéz,
A szürke sorban egy.
Ki földet túr, vet, szánt, arat,
S ha kell, rohamra megy.
Két nagy bakancs, kérges tenyér,
S egy Manlicher csupán
borjúval hátán lépkedett
A dobpergés után.
Csak hogyha őrsön állt szegény,
A lelke reszketett.
Kis Pálnak volt egy szíve is
S a szívében hét gyerek.
Hét apró gyermek arca élt,
Mint tón a holdvilág.
Patróngolyónál súlyosabb
Gond nyomta bornyúját.
Holdvilágos éjjel a csillagos égre
Tekintek, már alszik az oroszföld népe.
Pihennek a viskók, szétszórva a völgyben,
Miként csontvázak rideg sírgödörben.
Készen van az ágyam szalmakazal szélen,
Nem az édesanyám vetette meg nékem.
Idegenbe szakadt fiának munkája,
Könnyeznek szemeim, úgy fekszem le rája,
Mint a nagy világot járó szegény vándor,
Aki száműzetve lőn az otthonától.
Ráhajtom fejem szalma vánkosomra,
Unszolom elfáradt lelkemet álomra.
Csillagos az égbolt, a holdnak sugára
Csillogó ezüstöt szór a föld hajába.
Hallgatom a halkan suttogó szellőket:
„Csak egy éjszakára küldjétek el őket”.
Mint drága ékszer aranykoszorúban,
Zajló habok közt szirtes nyugalom:
A táj öléből égre tornyosultan
Úgy áll e vár, ez ősmagyar halom.
Ez itt a szenthegy: árnyas templomában
– Ó, hallod-e? – egy ezredév piheg;
A múlt kárpitját sejtelmes homályban,
Egy láthatatlan kéz lebbenti meg.
Mint csillagfény a hangtalan nagy ében,
Itt lélek jár az íves bolt alatt,
S tán porszem ring a fátylas fény ölében,
Mely még Szent István saruján tapadt…
Szomorúan jár-kel benned a költő,
Sok régi búja mélyből felfakad,
Már alig hitte, hogy meglátja benned
A sziklaerős, ódon házakat.
Ha véletlenül kalapom is lenne,
Mint másoknak is van, levenném ma itt,
Mert akkora öröm, és gyász van bennem,
Hogy azon még a sírás sem segít…
Beteg vagyok, már közel a halálom,
De megköszönöm édes Istenem,
Hogy Mátyás szobra előtt meghajthattam
A letisztelgő őszülő fejem.
Nem is tudom, hogy hány Mátyás kellene
Ma ide, s mennyi férfi, mennyi kard,
Mert siratni kell bizonytalanságban
A roppant hős, de maroknyi magyart…
Nemzetőr, 1941. május 5.
Versekben tündöklő Erdély, 1996.
Tisztelt Hallgatóság!
Sajó Sándort, bár leginkább magyarságának hitvallásáról szóló és irredenta költeményiről ismerik, termékeny alkotó volt. Hat verseskötetén túl, amelyek legfőbb mondanivalója Isten, az erkölcsi értékek, a kitartásra, a megmaradásra buzdítás, a család, a haza, a nemzet és a szülőföld tisztelete, számos Heine, Horatius és egyéb műfordítás és még egy történelmi dráma szerzője is. Sajó Sándor, noha megbecsült pedagógus elsődlegesen, soha sem áradt belőle annak az iskolának a levegője, amely irigy és rosszindulatú kritikusai szerint poros és sablonos, „rutinos, de nem mély, inkább patetikus verselő”. Sajó Sándor költői pályája minden vád dacára megcáfolja azt a sokat hirdetett, a róla gyakran írtakban már szinte elkoptatott áligazságot, hogy nem fejlődhetett ki igazi költővé, mert a tehetséget kiölte belőle a korszellem kényszere, a keresztény kurzus légköre, az iskolai élettel járó bürokratizmus, a konferenciák átkos unalma, meg az igazgatói és tanfelügyelői jelentések áradata, mely árhullámként lehűti Múzsáját.
Sajó Sándor:
Képzeletem a múlt időt bejárja,
Merengve száll az eltűnt kor felett,
Hol a szabadság hősi szózatára
A honfi oly dicsően elveszett.
– Itt él a nép, mely oly hősen csatázott,
Itt folyt a vér sok rémes nagy csatán;
Ez hát a föld, szent honfi-vértől ázott;
Szent a te földed, édes szép hazám!
Én nemzetem hányszor sújtott a végzet,
Dicső, de kínos ezredév alatt;
Ha jött, elébe álltál a veszélynek,
De eltiporni nem hagytad magad.
– Él még a hon, a szabadság hazája,
Magyar lakik a rónán, bérceken;
Győzött az eszme, – óh megadva ára:
Vérrel szerezted, édes nemzetem!
85 éve, 1933. február 3-án született a költő, Béri Géza. (Összetörten, 46 évesen ment el közülünk 1979. december 24-én!)
a sír
NIncs sehol
a sír a gyilkosok
a test se ITT
NIncs sehol
a test se OTT
a csont a gyilkosok
NIncs sehol
a csont
(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!
1983
Egy ember a sárban, és taposnak rajta,
Pedig nem is nemes, nem királyfi fajta,
Csak egyszerű munkás, olcsó rongy a bére,
Kínok között folyik verejtéke, vére.
Mégis azt kiáltják: ütni, ütni, ütni,
Hagy dolgozzon többet, amíg tud mozogni.
Azután mehet a selejt ember tárba,
Ha nem tud dolgozni, nincs szükség reája.
Megfútták a harsonákat!
Nem kívülről, de belül.
Csodálkozhat is a század,
hogy e nép mily emberül
víjja félelmes csatáját
s poklok ellen törni kész.
Nagyra akkor nő, ha vágják
s mérhetetlenül vitéz.
Jerikói fallal zártak
körül minket a gazok.
Szívünk, szánk hiába lázadt,
senkisem oltalmazott.
Kardhoz kellett nyúlni bátran,
mert a szó már nem segít,
Élet sarjad a halálban
s nyer, ki mindent elveszít.
Ihol ama híres gróf Listius László,
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
Haj mit ér az fegyver? Haj mit ér az virtus?
Plútó országában elhallgat a ritmus.
Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus,
ragyog örökkétig, égi amethystus.
Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam,
hogy a Krisztus igaz utait elhagytam,
Hóhér fene marka fenyeget most engem.
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
Az leszen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem, lybanoni rózsa!
Itt fekszik egy lantos szittya.
Lantját a Hádeszbe dobta,
húrját egyszer csak széttépte.
Nagy műnek csend a pecsétje.
Eldobta piros csizmáját,
költeményei szikláját.
A csillagoknak az éther
és a soknak a kevés kell.
Ki látja, megcsodálja
A remekmívű márványt.
De bámuld bár a szobrot,
Ő nem néz vissza már rád.
Szobor vagy: műremek vagy,
De bárhogyan szeretlek,
Csak állsz és nem viszonzod
Az alkotó szerelmet.
A szobrász rémülettel
Bámulja alkotását
És fölemeli lassan
Iszonyú kalapácsát.
Sinkovits Imrének és
Gombos Katalinnak
A versek sűrű erdejében
fekszel a földön fák királya,
hozzád jövök hazátlan költő,
Baróti ledőlt diófája.
Hozzátok jövök néma tölgyek,
Arany Jánoshoz megpihenni,
Margitsziget: elsüllyedt ország,
bezárult utad valamennyi.
A váli erdő bozótjában
Vajda borongós arcát látom,
boldogtalan szerelme átsüt,
mint nyári hold az éjszakákon.
Virágok fehér fergetegje:
Üllői út kibomlott fái,
illatozó lombotok alatt
kereslek szelíd Kosztolányi.
