Németh László: Móricz Zsigmond*

I.

    Huszonöt éve ír. Poéta ezüstlakodalma nem ad zárt képe oeuvrejéről fejlődése még új világításba helyezheti eddigi munkásságát, de elhelyezkedése kortársai közt s a magyar irodalom folyamában immár végleges; íróságának értelme, iránya és érdeme szembeszökő; túl az egyszerű ismertetésen, alkalmi magasztaláson, értékelést kíván.

    Az író vállalkozás. Öröklött képességei: az alkat; gyerekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne.

    Móricz Zsigmond vállalkozásának sokféle szerencse kedvezett. Lírikus nemzedékben ritka epikus tehetség. Szatmár megyei szülőfalujából debreceni diákéveken át kerül Budapestre; a paraszt és vidéki élet képeivel megszínesedett elme európai látópontot kap, írótársakra talál, akikben egy irodalmi megújhodás bősége és életkedve duzzad; jön a fájdalom, megajándékozza tragikus életlátással, ami nélkül nagy költő el sem képzelhető.

    Vállalkozása mégsem teljes sikerű. Tehetségében, önismeretében és külső körülményekben rejlő okok fékezik félgőzre. Eredményei nagyszerűségükben is csonkák, negyven kötetnyi ajándéka fölmérhetetlen kincs és – torzó.

    A magyar tehetségek története az övé. Roppant lehetőség, gyors, gigászi úttörés és betorkálás.

Gulyás Pál: Búcsú Móricz Zsigmondtól

I.
    Utolsó üzenet Móricz Zsigmondnak
    1942. szeptember 6. vasárnap,
    Maroshévíz állomásán

Szeptember 6. van most, vasárnap,
most a hűs árnyékok megállnak,
nem megy semerre a Természet,
őrzi a Napot, a szent képet.
A Természet semerre nem megy,
de te mégy ám, messzire mégy…
Ez itt Maroshévíz, a nemzet
itt mutatja meg erejét.

A Maros erre folyik délnek,
erre kanyarog napnyugat
düllőinek… Itt csak az él meg,
ki majd kinyitja kapudat.

*

Ki zárta be az ősi ajtót?
Ki csukta be kelet gádorát?
Ki sóhajtott szádon utolsót?
Ki kapta fel a föld porát?
…………………………….
…………………………….
(Isten Veled, Móricz Zsigmond! Nem tudok
tovább üzenni: robog a vonat…)

Móricz Zsigmond: A magyar asszony

Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony,
hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember
káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs.
 
A magyar nő teste sovány, arca fáradott,
mozdulati lankadottak, tétovák.
Ruházata hitvány, vékony, ócska rongy;
a magyar nő soha nem költ magára,
nem telik a magyar nőnek uj ruha,
sem uj kötény, sem egy uj fejrevaló,
még a gyerekeknek se, nem magának.
Pedig tél van és meztellábbal vagyunk,
jó volna egy kis csizma, vagy kis kabát,
de a magyar nő kunyorálni nem tud
a gazdagtól, tudja úgy sem ad, ha kér.
Szól a gazdag: "nincs galambom, nem telik,
háromszáz forint mostan egy kis cipő,
Janikámnak, Évikémnek úgy vettem,
hát muszáj megkimélni a régivel,
nézd az uram maga rongyba, fótba jár,
de hiába rosszba keressük a jót!
Hanem ezt a bóbitácskát odadom,
ha az első két szobát kisurolod".
S a magyar nő kisúrolja csöndesen,
mert tűrő és engedelmes a magyar,
és nem vágja a gazdagnak szemibe;
hogy tíz forint ára munkát nem teszen,
hét krajcáros, haszontalan cifraságokért.

Harsányi Lajos: Dante első verse Beatricéhez

Nem ismerlek. Csak láttalak.
De szívverésem elakadt
S most viharzón ontom feléd
A lángragyulladt szavakat.

Ha nem szeretsz, megáll a nap,
A rémült hold elájul,
Szétrobban minden csillag
S mint tört cserép aláhull.

Ha meg szeretsz, az ég, föld
Boldog sikolyba tör ki
S örökre a te édes
Egyetlen neved dörgi.

Nadányi Zoltán: Furulyaszó

A szőlődombon jártunk. Sárga villák,
levélzöld kertek és árnyékba bútt
fehér házak közt kanyargott az út,
szirmok fakadtak és tavaszi trillák;
zöld kockákat szegett a drótkerítés,
belül kotlóstyúk, kis malac, tehén
és hápogás, zsongás, szamárnyerítés,
alvó komondor az ól tetején.

Oly jól esett a kertek üde zöldje
s az illatos szél, mely arcunkba fútt
és görbült, fordult, kanyargott az út
és mentünk kisujjunkat összeöltve
és válogattunk, melyik volna jó:
fehér kis ház, vagy sárga nyaraló?
kis kert kazallal, vagy a nagy gyümölcsös,
hol kecske dörgölőzik a fatörzshöz?

Emelkedett, ereszkedett az út
és láttam arcodon a mélabút:
az út alattunk és az ég felettünk!
nekünk sehol sincs házunk, se kapunk,
szép zöld kockákból egyet se kapunk,
a kintrekedt úton mi kintrekedtünk.
Emelkedett, ereszkedett az út
és a szívemben felfakadt a bánat,
felzendült és zenélt maga-magának
mintha gondtalan kis furulya búg:
övék a ház, a kert, a föld, a jószág,
övék a szőlő, a lugas, a rózsák
és minden, minden…
                                  és enyém az út.

Sík Sándor: Folyosó

Két óra közt. Állok a folyosón.
Szembe jön rám egy villogó szemű,
Borzolthajú és borzontosszakállú,
Rosszul gombolt kabátú, nyugtalan,
Mosolygó, ráncos, fáradtarcú férfi.

Még bennem reszket szava szökkenése
Az órájáról. Apró cédulái
Még szeme előtt röpködnek zizegve,
Még látom, ahogy görnyed a katedrán,
Oldalt fordulva, könyökére dőlve.
Nyugtalan ujja gyér hajába jár,
Két szenvedő, nagy lobogó szeme
Fejünk fölött az űrbe tévedez,
És ajkain sercegve gyúl ki ránk
A művészet sorvasztó mély szerelme,
Az ihlet fénye (lobbanó lidércláng),
A Lélek omló, láttató tüze.
Jön, hozzámlép, karonfog, elkísér.
Mit olvasok? Mit írok? Mit szeretnék?
Kérdez, felel, tanácsol, hív magához,
Könyveket ígér, és csak hozzam el,
Amiket írok. Oly sűrűn kopog
Szívem ablakán szava zápora,
Mint a tavaszi termő lágy eső,
A nőttető májusi eső,
Mely zöld mosolyba és selyembe vonja
A boldog, ifjú földeket.

Zempléni Árpád: Vámbéry halálára

Turán turulja szárnyát leereszti;
Turán síkságát könnyharmat fereszti;
Tengri atyától aki adatott,
Legnagyobb bölcsünk, Vámbéry – halott.

Vér harmatozzék koporsója mellett;
Halom takarja, mit népek emeltek;
Porát virrassza magyar ég alatt
Az örök nagy Turáni Gondolat.

                        1913. IX. 17.

Tompa Mihály levele – Böszörményi Katalinnak, Soldos Emíliának

Az őszi hangulatok és a „virágregék” poétájának két ifjúkori múzsája volt. A második: Böszörményi Katalin. A fiatal református lelkész anyagi körülményei miatt akkor még nem tudott megházasodni. Az elmulasztott boldogságért később hűséges és gondos felesége, Soldos Emília kárpótolta. Sajnos, nem maradt fenn egyetlen szerelmes levelük sem. 1849. május 1-én a levélnek alig nevezhető lakonikus üzenettel kérte meg a kezét. Még aznap megtartották az esküvőt. Bisztray Gyula írta, hogy „estére már vitte is a fiatal menyecskét keleméri otthonába”.

/1842? Sárospatak/

        Egyetlen Katikám! Kedvesem!
    Itt van az ígért hajfürt, piros szalagja jelenti, hogy szerelmem irántad ily lángoló.
Óh, Kedvesem! Én csak azért kívánok élni, hogy veled élhessek, csak azért kívánok boldog lenni, hogy téged boldogítsalak. – Képeddel alszom el, képeddel álmodom, képeddel ébredek fel. – Szüntelen csak egy gondolatom van, és az Te vagy; s midőn Istennek imádkozom is, csak terólad gondolkozom, de mit tehetek én erről!
    Látod édes Katicám! Nem nyílik virág a jóltevő nap nélkül; puszta és kietlen az én életem nálad nélkül – te vagy életemnek tavasza, napja, reménye, mindene. Hányszor nem csókolom meg forrón a tőled nyert emlékeket! Óh, csak tizedrésznyire szeretnél is te engem, mint én téged szeretlek! Te vagy vigasztalásom minden szenvedések közt. Teérted fogom könyv mellett virrasztani az éjszakákat, míg örökre enyim nem leszesz. Óh, légy hív és szeresd a Teéretted sírig lángoló
                    Miskádat

1849. május 1.

    Emma kisasszony!
Az idők nagyon háborúsak, az élet rövid, házasodni kell. Becsületem ki van váltva, itt a pár sor.
                                                                                                                                                  Tompa

Közi Horváth József: Az igehirdető Mindszenty [II. rész]

A prímási székben

Nem volt még esztergomi érsek, aki főegyházmegyéje határain belül és azokon kívül annyi szentbeszédet mondott volna, mint ő. Ebben a vonatkozásban érsekelődjei legnagyobbikát és a magyar szónak utolérhetetlen mesterét, Pázmány Pétert is felülmúlta.

    Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy érseksége és prímássága szabadon töltött három és fél évének fontosabb hazai szentbeszédei – teljességükben vagy bő vázlatban – írásban is rendelkezésünkre állnak. A félhivatalos katolikus kőnyomatos, a „Magyar Kurir” ugyanis egészen vagy kivonatosan közölte a szövegüket. 1945-ben és 1946-ban elmondott jelentősebb prédikációi „Igazság és szeretet” címmel nyomtatásban is megjelentek a „Katolikus Főiskolák Baráti Körének” a kiadásában. Ebből a kettős forrásból vette át őket a Dr. Vecsey József által szerkesztett, Münchenben megjelent háromkötetes „Mindszenty Okmánytár”.

    Vecsey bevezető megjegyzései szerint Mindszenty prímás beszédei és nyilatkozatai „nyelvi kifejezésmódjukat illetően szembeötlő stílusbeli egyenetlenséget mutatnak.” „Magyarázatul – írja – arra kell emlékeztetnünk, hogy ezek java az egyház és szabadságjogaiért folyó harcok közepette született, amikor azonnali cselekvésre volt szükség. Ezek tehát rögtönzések és esetleg pontatlan gyorsírói lejegyzések nyomán láttak napvilágot. Különben Mindszenty bíboros, ha csak tehette, beszédeiről vázlatot készített és azokat a sajtó rendelkezésére bocsátotta.

Mikszáth Kálmán: Veneturné vára

– A cinkotai kántor konkurense –

Venetur egyszerű szegény kurta nemes ember volt a szép Háromszéken. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap [vagy ötszáz esztendővel ezelőtt], mikor rákopogtatott a vendég egy kivaló* személyében.

    - Adj Isten jó napot, nemes uram.

    Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.

    - Fogadj Isten – szólott a gazda, – kerülj beljebb, ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy, ülj mellém a tálhoz-

    - Azt sem kérdezed, ki vagyok?

    - Mi közöm hozzá. Elég ha azt tudom, fáradt vagy-e vagy éhes?

    - Mindkettő vagyok.

    - No akkor ide izibe a tálhoz szógám. Hanem megállj csak, hová való vagy mégis?

    - Budára.

    - Hm. Nálatok megszokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinyég, kiszaladok a konyhára és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.

    Venetur csakhamar zsírt olvasztott, füstölt kolbászt hozott le a kéményből, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielőtt a vendéget hozzá ültette volna, de bezzeg jól is laktak aztán belőle, úgy hogy alig bírt szuszogni gazda és vendég.

Petelei István: A marosvásárhelyi céhek házi szokásairól

Kutatásaim közben, melyeket a magyar történeti társulat iniciativái folytán a marosvásárhelyi céhszabályok megismerésében tettem, sok olyan adatra találtam, melyre a kibocsátott kezdő pontokban nincs rovat. – A céhek jegyzőkönyveiben fennmaradt azon apró jegyzetkéket értem, melyek a házi szokásokra vonatkoznak, élénk és érdekes világot vetve azon kedélyes, családias viszonyra, melyben a céh tagjai egymáshoz, –, s alárendeltjeikhez a legények társulatához állottak.

    Azt hiszem, hogy ma, mikor a míveltségi állapotokrúl szóló adatokból igyekszik megmagyarázni a történelem az eszmék fejlődéseinek módjait, nem érdekesség nélkül való, ha a régi középrend erkölcsi életéről, családias szokásairól és asztaltartásának törvényeiről feljegyezgetjük azt, amit tudunk. Ilyeneket akarok a mi városunkból is egyet-mást ide írni.

    Vásárhely előnyös stratégiai helyzetét (mint Erdélynek szinte geometriai központjáét) csak az újabb időben ismerték meg és aknázták ki helyes irányban; míg régebben éppen az volt veszedelme, hogy biztonságban tartására, megerősítésére semmi gond sem fordíttatván, az ellenséges hadak s esetleg kisebb portyázásoknak elkerülhetetlen és védtelen útja volt. – S e körülményben kulminál aztán a céhek létjoga és tekintélyes állásra való emelkedése. Eme testületek szövetkezvén, először egy régi kétemeletes zárdát erősítenek meg, majd terjedvén erőben lassankint hat bástyát építenek, szerelnek fel és védenek meg.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XI. rész]

Egy gyönyörű kertbe vezetlek

1. Egy gyönyörű kertbe vezetlek titeket,
Amely kertben soha el nem tévedhettek.
Mert Úr Jézus a kertésze, Szűz Mária kertésznője,
Szent Domonkos atyánk a gondviselője.

2. E gyönyörű kertben három virág nyílik,
Fehér, piros, sárga szépen illatozik.

3. Ez a gyönyörű kert körül van kerítve,
És legszebb rózsákkal föl van ékesítve.

4. Akik e szép kertbe be akarnak lépni,
Az elvállalt titkot buzgón kell végezni.

5. Mindenki szedheti a kertben a rózsát,
Ha szívből szereti a szép Szűz Máriát.

6. Azért e mai nap újuljon a rózsa,
Égi jó anyánknak kössük koszorúba.

7. Midőn a zord halál reánk veti fátyolát,
E gyönyörű kertből nyerhetünk egy rózsát.

[Minden vers után: Mert Úr Jézus a kertésze, Szűz Mária kertésznője,/ Szent Domonkos atyánk a gondviselője!]

Gyűjtötte Volly István

A szombatosok énekes könyvéből

Törvényed tartását azért választottuk,
Izráel táborát kedveltük, javalltuk,
Magunk ahhoz adtuk,
Nyomorult sorsával semmit sem gondoltunk.

Noha keresztyénség nagy fenn tartja tollát,
Ördög is ellenünk igen feni fogát,
Ártalmas fullánkját, –
Ha nem őriz szent úr megállja bosszúját.

Talpa alatt tartja szegény zsidó népet,
Szombatért üldözi törvénykövetőket,
Kergeti híveket, –
Ha nem őrzöd, szent úr, megemészti őket.

Örülünk mi ezen, noha ők nem tudják,
Hogy mely törvényedet jegyül fiaidnak,
Adtad szolgáidnak.
Ők szidalom gyanánt minket azzal hívnak.

Rólunk nem rázzuk le szent szombatod nevét:
Szombatosok leszünk, mert sátán erejét,
Elálljuk nagy mérgét,
Tűréssel meggyőzzük sok kegyetlenségét.

Vigasság ez nekünk, hogy szent törvényednek
Bélyegét viseljük nagyságos igédnek,
Szombat innepének:
Népei így vagyunk úri felségednek.

Himnusz a felfeszített Krisztushoz

Idöz légy ez világnak jó megváltója,
Nehezülteknek kívánsága,
Ki körösztfára emeltetél,
Két kezedön figgesztetél,
Tű szent kezek idvöz legyetök,
Új rózsával megtöltetök:
Kiket elterjesztvén ágra keményön húztak1,
Vas szegekvel meggyakdostak2
Kikből gyöngyelő véröd hullott,
Asszu földet harmatozott.
Látom, hogy foly mindenünnen
Te szent véröd nagy bévségvel:
Piros oly, mint mast nyílt rózsa,
Mi lelkönknek váltságara,
Bárson színű vérös kezed
Szerelmemben megölelöm,
Szoméhozott asszu számval
Iszom szent vérödet kívánságval,
Körösztfádat ha szorejtom,
Sírva mondom vígasságom.
Keménséges nagy kénodért,
Te szent véred hullásáért
Adok hálát könnyhullatva,
Szent kezedet megapolva3.
Szent vérödben keserödvén,
Reménységöm beléd vetöm.
Te szent kezed oltalmazzon
Halálomkor és te jógod4
Engemet hozjá fogadjon.

/1/ Kezeidet kiterjesztvén feszesen a keresztfa ágára húzták.
/2/ Megszurkáltak.
/3/ Megcsókolva.
/4/ Jobbod.

Gajdács Pál: Berde-cipó*

Mint a méh, ha más vidékre
Mézgyűjteni messze szálla,
Laci fiam vágytól égve,
Elment kincses Kolozsvárra.
S ottan, hol az „Egy az Isten”
Hitet vallják, prédikálják,
Osztozva a lelki kincsen,
Járja egyik iskoláját,
S míg lelkét sok bölcs tanárja,
Testét Berde hűn táplálja.

Berde-cipó! E kenyérnek,
Mind azt vallja, nincsen párja…
Amit méltán úgy dicsérnek,
A lelket is általjárja.
S valót mondok, nem mesélek,
Hisz e kenyér nem korpából,
De sütve van nemes lélek
Szeretete lisztlángjából…
S aki adta, aki mérte,
Áldott legyen neve érte!

Mollináry Gizella: Arató ünnepen

Jól van ez így, ahogy van,
hogy Tiéd az ország és a hatalom.
Férfierényre kellenek ide az asszonyszentek
hogyha a gazdurak poharaznak, ölelnek, énekelnek
a jószág után felvert porban,
botorkálva az alkonyatban,
az itatóknál türelmesen meg-megállva,
tüzet szítni, házat őrizni, visszatérni a portára
oh! Mária
elkellünk erre...

Most behordódik majd a szemes-élet
s a derekunk a kínra-érett
is szüretel majd egy hajnalon.
Künn nyöszörög majd az ehült jószág
egy hajtás vizet majd a szomjra
nekünk, nekik nincs ki nyújtson,
csak valamely régi, rút irigyünk,
csoszogó lenyűtt, falú véne
ül a gyehenna tüzű ágy elõtt.

Móra Ferenc: Kenyérért való imádság

Isten, ki végzetünk felett
Úr vagy örömbe, búba,
Ó, légy atyánk s tekints le ránk,
A tékozló fiúkra.
Bűnök tüskéin térdelünk:
Irgalmasságot tégy velünk
S add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!

Imára kulcsolt két kezünk
Csörget csúfos bilincset,
Rab nemzetet, tudjuk mi jól,
Fehér kalács nem illet.
Ha szűkös lesz, ha íze vesz,
Ha csűreink ocsúja lesz:
Add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!

Dalmady Győző: Szent István napján

A templom megtelik hívőkkel,
De még cseng a harang szava;
Az ég ragyog, úgy tetszik, mintha
Az ég súgná azt vissza ma.

Emelkedett érzéssel lépek
A kis templom lépcsőire,
Nincs kétségem, hogy ezen ünnep
Az égnek is nagy ünnepe.

A szellőben, mely épen érint,
Az égiek dala susog,
István király nevétől hangzik,
A mire csak gondolhatok.

Ének a szent jobb kézhez

Töredék. 1484

Ó dicsőséges szent jobb kéz,
Melyet magyar óhajtva néz,
Drága gencse népönknek,
Nagy öröme szívönknek!

Ölbey Irén: Nagyboldogasszony

Forró nyár zeng a kék határban,
tétova szárnyon száll az illat,
a szűz magasság csodalágyan
zsolozsmázó pacsirtát ringat.

Pihen a kapa és a sarló,
a városból harangszó csobban,
tüzet kortyol az aszú tarló,
a nagy síkság ünnepel mostan.

Gyík surran smaragd fűlugasban,
szél lengedez, - tündéri dallam, -
topáz barackba mar az ínye.

Ő jár itt: Mater Dolorosa,
a titkos mélyértelmű Rózsa
s érik a szőlő és a dinnye.

                  1941

Vitéz Somogyváry Gyula /Gyula deák/: Új ének Szent István napján

Nem sírás most István-napi ének,
ma nem kesergünk, gyászos öltözetben.
Akik feléd most mosolyogva néznek,
erőben, hitben, ifjan, rendületlen:
ez a te néped, glóriás király!

Úgy állsz fölöttünk, mint a sziklaszál,
mely fölemelte homlokát az égig,
hogy évezredek során lásson végig,
vajjon az utunk merre kanyarog,
hogy el ne vétsük, éjben, zivatarban,
mert nehéz út ez.
                            Egyszer sziklakatlan,
majd meg hajnalló, napfényes orom,
rajta veríték s vérhullás a vám
- más nemzet százszor összerogyna tán –
de örök út!
                  S mi járjuk, magyarok
és megújulunk rajt, a szenvedésben,
száz sebünk van és nem halunk meg mégsem,
mert áll a kőszál, lépteink vigyázza:
Isten vitéze, Isten óriása
s a homloka vak-éjben is ragyog,
hisz koronázzák fénylő csillagok!

Kosztolányi Dezső: Mohács

Csata előtt

Nehéz meleg leng a vidék lapályain.
Békétlen állanak a felpörkölt hadak.
Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak,
hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.

A pusztaság üres, az égen semmi folt,
habozva áll a húszéves, öreg király,
a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál,
de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.

Egyszerre indulást rikolt a kürttorok,
nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok,
elsápad a király és megbotol a ló...

És fönn az ég ivén sötéten nyargaló
vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll,
ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál.

Ady Endre: Esze Tamás komája

Gábor fiam Bécsé,
Oda is van nőve.
Örzse lyányom a Krisztusé,
Papok szeretője.
 
Morva grófé földem,
Asszonyom a sírban.
Menjünk, menjünk Munkács felé,
Már eleget sírtam.
 
Nincsen e világon,
Nem maradt már semmi:
Esze komám, ideje már
Rákócziért menni.
 
Magyar bolondoknak
Bolond útját járom,
Bécsi lator lett a fiam,
Pap-céda a lyányom.
 

Erdélyi hajdútánc

Nosza hajdú – firge varjú,
Járjunk egy szép táncot;
Nem vagy fattyú – sem rossz hattyú –
Kiálts hát egy hoppot!
Szájad mondjon – lábad járjon
Egy katonatáncot.

Pöndülj csizma – járjad anyja!
Elöl tollas, elöl
Amaz Palkó – rosszvér fia –
Vigyáz kívül-belöl.
Toppants gyorson – hadd csosszanjon,
Ne maradj balfelöl!

Nosza Ránduj – hol vagy Viduj?
Fújd az bagi táncát,
Az emlőjét – az tömlőjét
Ne kéméld az sípját.
Mert emennek – Kis Péternek
Adta az Balsarját.

Fordulj kedves lovam…

Kuruc nóta

Fordulj kedves lovam,
Lengyelország felé,
Úgysem jövök én már
Soha visszafelé:
Szegény hazámat már
Sohasem láthatom…
Nincsen olyan bánat,
Mint az én bánatom.

Tele van a lelkem,
Keserj könnyekkel,
Alig-alig bírok
Hánkódó szívemmel:
Amit érzek, úgy fáj,
Hogy ki sem mondhatom…
Nincsen olyan bánat,
Mint az én bánatom.

Indulok, megállok,
Búcsúzom örökre,
Utólszor borulok
A hazai földre:
Utólszor csókolom,
Holtig siratgatom…
Nincsen olyan bánat,
Mint az én bánatom.

Gyóni Géza: Szent hamvak

Állok, szabadság, ódon templomodban.
Mi benne fény volt, itt van, összehordtam.
Mártírkoporsó, vérpad benn az oltár,
Tört békócsörgés a dicsérő zsoltár;
Tépett zászlók, rúdjukról leszaggatvák,
A csonka jelszó rajt: Isten - - szabadság...
S a szent csaták elnémult orgonája:
Tört, csorba ágyúk fekszenek sorjába,
Ahogy a végső fönséges akkord,
- A zsarnokok ítélő harsonája -
Halált lehellő ajkukon fagyott...

Éjfélre jár és én magam vagyok.
A fáklyafény inogva végsőt lobban -
Állok, Szabadság, ódon templomodban.
És visszahívom tűnt korok csodáját;
A dűlő oltárt újra környülállják
Az áldozók, a rajongók, a szentek
S imádatánál az ezerszer szentnek
Halottszín arcuk vérpirosra válik,
Ahogy az esküt mormolják: Halálig!...

Krúdy Gyula: Rákóczi harangja

Olyan nagy harang tán a világon sincs, mint a debreceni öreg harang. Ezt az öreg harangot - büszkesége a debrecenieknek - úgy hívják: Rákóczi. A nagy fejedelem nevéről keresztelték el az öreg harangot.

    Az öreg harang nemcsak abban különbözik a többitől, hogy százmázsás testének a meglódításához legalább három emberre van szükség, hanem abban is, hogy csak nagy ünnepen szólal meg. Mikor mély, zúgó szava száll a városon, még a hortobágyi gulyás is meghallja a hangját, és azt mondja magában:

    - Rákóczi beszél!

    A hagyomány szerint Rákóczi Ferencnek a szava van benne a nagyharang zúgásában. A szabadság fejedelmének hangja száll végig a hortobágyi rónán, ha a harangot meghúzzák. Száll, száll a hang a magyar mezőkön, és az emberek leveszik a kalapjukat, mert Rákóczi Ferenc jut az eszükbe.

Harsányi Lajos: Vazul szeme

                       (VI.)

Ha égő méccsel jársz-kelsz
Széljárt sikátorokban,
Kezeddel véded lángját,
Másképp könnyen kilobban.

A lelkedet is így védd,
E titkos égi lámpát.
Ha szél fütyül, ne engedd,
Hogy elfújják a lángját!

Hisz nélküle dühöngő
Vak éjszakába hullnál
S irtóztatóbb lennél a
Kiszúrtszemű Vazulnál.

Mihálka Gábor papnövendék, honvédvadász

A történelmi Máramaros megyei Konyha községben született. A világosi fegyverletétel után, világi pályára lépett, s mint királyi járásbíró halt el Felsővisón.*

*

Róla sem sikerült többet megtudnunk. Itt kell megjegyezzük, hogy az ungvári görög katolikus papneveldéből huszonöt kispap lépett önként a haza védőinek soraiba, kiknek[néhány kivételével] azonban sem neveiket, sem tetteiket eddig nem sikerül kideríteni. Pedig fontos lenne, hogy kik e derék, hazafias kispapok, hogy tiszteletre méltó neveiket megmentsük az enyészettől, a haza 1848-49. évi szabadságharcáról a történelem számára. Az első önkéntesek leginkább az irreguláris szabadcsapatokat gyarapították, mind a honvéd-vadászokat. A honvédsereg első vadász alakulatai 1848 őszén, még mint önkéntes csapatok szerveződtek. Két ilyen alakulat volt: az Újházy - féle vadász csapat, valamint a tiroli vadász század. Mindkettő szervezése még szeptemberben, Jellačić támadása idején kezdődött el. Az előbbi alakítása Újházy László kormánybiztos, az utóbbié az osztrák születésű, de Pesten élő Witalis Söll nevéhez fűződik. Az akkori utca embere dicsőítette az önkéntes vadászokat, nem véletlenül jellemezte őket így versében Garay János, a kortárs költő: „Mind hősek ők, mind férfiak, Mind hü és hazafi…”

Balogh István: Viharban

Verik a viharok gyenge csónakunkat,
Éj fekete felhők takarják utunkat;
Tarajos habok közt, mint az ingó nádszál,
Vergődik a lelkünk s kérése hozzád száll:
Kelj fel miközöttünk Urunk, jó Mesterünk,
Hatalmaddal tarts meg, különben elveszünk!

Durva hitetlenség verdesi hitünket,
Rád vetett szidalom sózza kenyerünket;
Keserű átokká lett a Te szent neved…
Meghalt a békesség; meghalt a szeretet,
Kelj fel miközöttünk Urunk, jó Mesterünk,
Szerető szíveddel tarts meg, mert elveszünk!

Négy-ötezer helyett milliók éheznek,
Az ínség pusztáján kenyeret keresnek;
De nem reád néznek, egymást fosztogatják,
Kicsikart falatjuk vérbe mártogatják.
Kelj fel miközöttünk Urunk, jó Mesterünk,
Irgalmas lelkeddel tarts meg, mert elveszünk!

Éhség fenyegeti kis gyermekeinket,
Édes tej helyébe nekik követ vetnek.
Ne engedd öledből kiragadni őket,
Szent igéd tejével tápláld a gyengéket.
Kelj fel miközöttünk Urunk, jó Mesterünk,
Igéd erejével tarts meg, mert elveszünk!