Isten, ki csillagok honában ülsz
S bölcsen intézed milliók sorsát,
Hozzád kiáltunk kínok éjjelén:
Elégeld már a jajt, ne sújts tovább!
Sok bűnnel fetreng néped a porban
S bűnhődik a múltért bilincsek közt…
Nagy Isten, Te látod mily elhagyott,
Szabadulásra nyújts neki eszközt!
Kegyelmed ajtaján kopogtatva
Egy nemzet kér tőled új életet;
Ó, ne rejtsd arcodat felhők mögé.
Szüntesd meg rajtunk az ítéletet!
Trianon mindennapos emlékére
Romok, romok.
Kifakult vörös és megfeketedett repkények'
a falakon, amerre járok,
s tőből levágott kezek fájdalma a tájban.
A Nagyalföld közepén
egy holló lépeget magányosan,
mint Kanizsai Dorottya
ama régi, hagymázas csatatéren.
Mögötte ott zsibong a napsütötte Királyhágó.
Autók, népek és megmámorosodott szénaillat
hordái rohangálnak
a magaslati kanyarokban.
Egy szerelem, óh Istenem,
ha segíthetne szívemen.
Ha békítő nyugtot adna
egy jó férfi tiszta hangja.
De nem elég, óh nem elég,
zúg vágyam, a búgó kerék.
(Magasságok vize hajtja,
álmokat őrölök rajta.)
Esett öreg, éhes gyermek,
zokogással szíven vernek.
Rokkant férfi, beteg asszony,
jön, hogy sírva elfakasszon.
S jóanyámtól ezer másig
szívem sírva, kúszva mászik.
– Reményik Sándornak –
Mi tagadás: már haza mennék
ennyi nagy kóborlás után,
de attól félek megugatna
leghűbb barátom: a kutyám.
Az elbocsátó, régi házat
is látni szeretném nagyon,
de félek, hogy a régi kertben
nagy zöld lángokkal ég a gyom.
Megmutogatnám a fiamnak
az Ér s a Kraszna merre foly
és Mármaros felől mily szép a
kékderengésű hegymosoly,
Megmutogatnám a szilágyi
vályogszagu kis házakat,
amikre a változott idők
emésztő tüze rászakadt.
Hirdesse dal! Zúgják bús harangok!
S mint romboló, viharzó orkán,
hangos, fájó riadók hirdessék
palotában és kicsiny tanyán:
Legyen vége a szolgaságnak!
„Igazságot Magyarországnak!…”
Tudjátok meg, mindenütt e földön,
tudjátok meg, népek, emberek:
Nem gyávaság, aljas aknamunka
dönté sírba a nagy nemzetet!…
Kit a sötét sírba dobának:
„Igazságot Magyarországnak!…”
Mindegy, hogy honnan kavarodott belénk;
hogy menny hozta-e, vagy pokoli láng;
hogy könnyharmattal a szíveinken ért,
s kelyhének szelíd illata imánk;
vagy öled bíborán fakadt szememre
szirmokkal hulló, kárhozott virág,
a felszálló hajnali köd dereng-e,
vagy vulkán festi az ég borulatát:
vérem rohan, lüktetve szét az égen,
új hullámzással bíbor a világ,
lenni! – ragyogva szemed szerelmében,
nem fontos semmi, csak szomjazni rád,
s a gyűlöletből mosva, hófehéren
álmodni, vágyni fel, mint szűz imák!
Gyűjtő, Kisfogház, 1954. aug.
Ki nem adni a kézből a tollat,
a halott költők bekopognak.
Éjfél elmúlt, sötét van szobámban,
felriadok. Izzad az ágyam.
A fluoreszkáló fényben
arcokat látok fehéren.
Bajuszos és szakállas képek:
Csokonai szemébe nézek,
Balassi oldalán kardja,
Kölcsey a Himnuszt szavalja.
A madár fiaihozt is hallom,
beleborzongok. Lesz-e hangom
elmondani, hogy lehet némán,
vakon vegetálni? Mihály néz rám.
Vörösmarty ajkán a Szózat
könnyeket fakaszt szememből. Szóljak
itt született gyermekeimnek,
hogy hazámban börtönök voltak és
ólak? Menekültem onnan.
Halász Józsefnek
Lehangoló reggeleink, az alvástalanság
narkózis nélküli bizonytalansága
vezérli napaink megszokott ritmusát,
ahol nincs kitérő vagy robosztus felhágás
a sziklára: sorompóink lezárva.
Fenekednénk, de fennakad kiáltozásunk
az udvaraikon kiakasztott fehérneműk
garmadájában, tulipános ládáink
lakatjai nem nyithatók régóta már,
sajnáltatjuk magunkat és siránkozásunk
mosolyt csak a minket megértők és sírba
tenni akarók ál-orcájára. Bánat-
zuhogásaink hóesésében menetelünk,
útjaink jobb és bal oldala késekkel
kihántva: aknamező ez, ahol gyermekeink
ösvényért kutatnak, földre meresztett
tekintetük reménytelenség és utálat.
Négy út hozta idáig az utast,
négy út keresztezte egymást négy-
ezer évvel Krisztus születése
előtt, Bet Shean-nak nevezték
a várost, palesztinok éltek itt,
és Dávid idejében foglalták
el a zsidók, majd arabok jöttek
a hetedik században, karcsú
minarettek meredtek az égre,
az ima szólt. Négy út viszi ismét
az utast, Izraelnek nevezik
a földet, ahol palesztinok
laktak hatezer évvel ezelőtt,
és az ima ismét más nyelven szól.
Bet Shean
Az „írók írója”, a Nemzeti Színház egykori igazgatója írta a leveleket második feleségének. Az ifjú énekesnő ekkor még a szabadkai színház tagja, a házasságkötés után azonban hosszú ideig nem lépett színpadra.
1
1893. november 10.
Milyen édes, édes kis levelet írt nekem ma az én drága Angyalom! Örülök is neki mint a bolond.
Harminc esztendőre, ha előre néz az ember: milyen rengeteg, végeláthatatlan hosszúság az! A harminc jövendő esztendő. Ha pedig visszatekint harminc esztendőre: milyen rövid kis pálya az az elmúlt harminc esztendő!
De ez mind csak érzéki csalódás. Az igazság az, hogy harmnc esztendő, emberi mértékkel mérge, igen nagy idő. Akármilyen kicsinek látszik is, mikor visszanézünk rá. Sőt egy nemzet életében is nagy idő harminc esztendő. Azaz, hogy harminc esztendeje válogatja. Van a nemzet életében sok olyan harminc esztendő, amely csak annyi, mint egy perc. És van olyan harminc esztendő: amely kitesz annyit, mint három század. Már t. i. hogy vagy ront annyit, vagy javít annyit, mint máskor három század.
Ez a most letelt harminc esztendő bizony a rontás dolgában bőven kitett nálunk három századot. Hogy mit csinált az ország gazdaságából, azt abból látjuk legjobban, hogy milyen ma ez az ország.
Szinte csodaszámba megy a képes levelező-lapok világában, ha egy amolyan két krajcáros kincstári kerül ki a levélhordó táskájából. Egy ilyet kaptam minap, telve furcsa ákombákomokkal. Persze nem kis erőfeszítésembe került, míg kibetűzhettem írójának nevét, a jó öreg Fioóét, a ki csak most tudta meg, hogy nekem, a faluból oly messzire elszakadottnak, kis babám van, s e fölötti örömében sok jót, hosszú életet, egészséget, boldogságot olvasott rá a levelező-lapra (levélre nem telt neki), a melyen azzal a tanáccsal is ellátott, hogy vágjam össze a kis levelező-lapot, s aztán kis zacskóba varrva, miként a scapulárét szokás, akasszam a kicsike nyakára, a ki ez által védve lesz minden bajtól.
Ez a szegény jó öreg parasztasszony gyermekkoromban minden nap be-benézet hozzánk, s ha a legcsekélyebb bajom volt is, mindjárt elkészítette az ő szokásos szenes vizét, a mitől csodálatosképpen a legtöbbször jobban is lettem. De nemcsak ehhez a babonához értett ő, tudott még sok egyebet. Ő olvasott rá a tehenekre is, a mikor nem akartak tejelni.
Trianonra a magyar szellemi élet, az irodalom és a politika kétféle választ adott. A többségi álláspont a megcsonkított Magyarországon a revízió követelése, más szóval az irredentizmus volt. Ez a gondolatkör a történelmi Magyarország maradéktalan helyreállítását kívánta megvalósítani, vagy a magyarlakta területek visszaszerzését tűzte célul. Az erdélyiek másképpen gondolkoztak, ők a történelmi példát, az erdélyi fejedelemség százötvenéves időszakát követve széles körű autonómiát élvező Erdélyt vagy független Erdélyt szerettek volna megvalósítani, a történelmi realitásokat és szülőföldjük etnikai sokszínűségét figyelembe véve.
A transzilvanizmus vagy erdélyiség első és talán legfontosabb összetevője a kivándorlással, a repatriálással szemben fogalmazódott meg.
Várrom ma már Korlátkő is, az egykori Nyitra megyei Jablánc nevű községének közelében. A tatárjárás után épült, hogy a Kis-Kárpátok északi felének átjáróját védje Nagyszombat és Morvaország között. Korlátkő vára a XIII – XIV. században nevezetes védelmi pontja volt a széles vidéknek. Királyi vár volt, majd az 1300-as esztendőkben Csák Máté is uralta.
1 A karnagynak. Dávidnak, az Úr szolgájának zsoltára.
2 Sugallatot a gonoszok szívébe
álnokság szava önt.
Az Úristen félelme
nincsen szemük előtt.
3 Mindegyik áltatja magát:
hogy nem deríti ki a bűnét senki,
nem fogják meggyűlölni.
4 Ajkán gazság és álnokság terem,
a bölcsességgel felhagyott,
avval hogy jót tegyen.
5 Az ágyán fekve gonoszságot tervez,
s mihelyt rálép a bűn útjára
kész minden aljasságra.
Popély Gyula: A magyarság kárpát-medencei esélyei a jövő Európájában (1. rész)
Előadásom axiómájaként szeretném minél világosabban leszögezni, hogy amennyiben nemzetünknek egyáltalán van bármilyen létesélye a jövő évszázadban, annak színtere csakis a Kárpát-medence lehet. Csakis ebben a térségben képzelhető el bármilyen magyar élet, csakis itt remélhető nyelvünk, kultúránk és identitásunk tartós fennmaradása. Ennek feltételeként itt kell rendezni és megerősíteni belső tudati világunkat, itt kell – jobban mondva: kellene – megerősödnünk számbelileg és szellemiekben, és nem utolsósorban itt kell kialakítanunk jövőbeli együttélésünk feltételrendszerét a Kárpát-medencében meghonosodott vagy kialakult egyéb nemzetekkel.
...egy trendi lány ünnepel
Az Ispán-kúti kukoricás,
dömdödöm, dömdödöm,
fájón kérdi aratóját,
hova tűnt el
Söndöröm, Söndöröm.
Hordott volna lézerkardot,
dömdödöm, dömdödöm
nem átkoznók a kozákot,
azóta is,
örökkön, örökkön.
Fehéregyházára, turul árnyékába,
dömdödöm, dömdödöm,
hantolták el egykor,
teste mégis sehol,
Söndöröm, Söndöröm.
Szelleme itt honol
Köszöntelek,
a reménytelenségek, megrokkanások és elesések züllött korából,
emberért való golgotás útvesztőiből,
egytestvér, köszöntelek.
Nem ünnepellek,
mert tudom, hogy az egyszerű szavak
és tettek forradalmárja voltál
és tudom,
ha karod ma emelhetnéd,
szétvesszőznéd a nyavalygós áltisztelők
hazug dicséretének kántáló seregét.
De átkiáltom hozzád mindannyiunk egyszerű köszöntését,
mintha bányászok találkoznak a tárnák titkos mélységeiben
és lámpájukat meglengetve köszöntik egymást.
Köszöntünk mi is
— Petőfi kocsmájának helyén —
Itt fázta az éjjelt,
itt itta borát,
mert szürke a korban,
gyémántrög a porban,
előzte korát.
Lebontva a kocsma,
kidöntve a bor,
De él a keserve,
bennünk se leverve,
az álma ha forr.
Pozsony, 1939.
A téli ágat zúzmara marja,
Az éjszakában hófény cikáz.
Gyereket tart az új anya karja,
Frissül, éled a paraszti ház.
Az apa méláz, merengve hallgat,
Tudja: az élet komoly dolog.
A bakter kürtje közel rivallgat,
S félőn nyínak a komondorok.
Az éj sötétje mindent árnnyal tölt,
Szilveszteréjjelt ringat az Alföld,
Fázós madáron kihull a toll.
A messze visszhang messzire érez,
Egy gyereksírás ér el füléhez,
S nem sír vissza, de visszadalol.
1922. dec. 8.
Szállnak reményink, e szép madarak...
Midőn legjobban szállanak,
S szíják a mennyei tiszta léget,
Hol már sas sem tanyáz;
Jön a való, e zord vadász,
S lelövöldözi őket.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Magyar harangok hangja csendül,
Magyar szívek imája zendül.
Magyar folyók, magyar Kárpátok,
Vérkönnyben ázott rónaságok,
Élők, egymástól elszakadtak,
Halottak, akik nem nyughatnak,
Kövek, fák erdők – mind kiáltnak:
Igazságot Magyarországnak!
Amíg nyílnak a vadvirágok,
Amíg remegnek délibábok,
Amíg a földön vágyak kelnek,
Élnek, szerelnek, énekelnek,
Amíg magyarnak szíve dobban, –
Virágban, könnyben, vérben, dalban
Isten üzen a nagyvilágnak:
Igazságot Magyarországnak!
A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben részesült pályaműve
Rabmagyarok ajkán sóhaj ha kél,
Fülembe zengi a tavaszi szél.
A panaszszó fájó szívembe vág:
Rabföldeken most nem nyílik virág!...
Csak tűrjetek szegény rabmagyarok,
Jönnek még szebb s dicsőbb tavasznapok!
Messze-messze Birnám-erdő azt susogja:
A Kárpátok, a Bácska mienk lesz újra!...
1923
Isten, ki gondolsz égi madárra,
Áldást ki hintesz minden határra,
Irányt ki adsz a zúgó folyónak,
Segítő kart a bús bujdosónak,
– Ura ki vagy a csillagos égnek,
Napragyogásnak, örök sötétnek,
Népek sorsának – élet-halálnak:
Adj igazságot Magyarországnak!
Isten, ki ítélsz mi bűneinken,
Ki előtt titok szívünkben nincsen,
Ki a jó tettet fizeted jóval,
Gonoszat sújtasz ítélő szóval:
Tekints le hozzánk, bús Tisza-tájra,
Hű magyar néped nézd, milyen árva…
– Szívedben így tán irgalom támad…
Adj igazságot Magyarországnak!
Nem tudom, nem tudom, hogy minek is élek.
Falusi tanító s nyughatatlan lélek!
Kicsi nekem ez az iskola belője,
Poros a padlója, rossz a levegője.
Kályhája füstölős, ablaka tenyérnyi.
Néhány ujja tud csak a napnak beférni.
Aprók a gyermekek, alig vannak százan,
Azoknak is mindig az i-t magyarázzam.
Picike a kréta, szűk a tábla fája,
Picike betűket lehet írni rája.
Gyügye szövegen kell a fejemet törni,
S ha felírtam, mindig le is kell törölni.
Szeretett minket, mi is szerettük.
Az ő tárgya volt a történelem.
Csak ami elmúlt, azzal törődött,
Nem érdekelte a szürke jelen.
Egész övig ért fehér szakálla,
Talán, hogy a szívét takarja be.
Az osztályzatot is ide írta,
Senkit sem buktatott meg sohase.
Mikor elfáradt, nyugdíjba ment el,
S jöttek a helyébe fiatalok,
Türelmetlenül jelennek élők,
Akiknek az ajkán a múlt dadog.
Szép kikelet itt van újra, —
bárányfelhők jönnek, szállnak,
Aranyszínű napsugártól zöldbe borult ága-lombja
az orgona- s akácfának.
Ünnep van a szívünkben is; —
dal, mosolygás fakad ottan, —
s jövünk eléd hófehéren, a kikelet köntösében, —
s virágokkal megrakottan.
Minden szirom egy imádság, —
s áldás minden kis levélke; —
szeretetünk harmat rajta,. . .
A sok szépért, — a sok jóért
A felhők a hegyekre könyökölnek,
reggeltől estig úgy lesik a völgyet;
néha hirtelen előrontanak
s füstölgő záporokat ontanak.
Nagyot csattan a villám karikása;
öklelőznek, kergetőznek; utána
visszafutnak, mint vásott kamaszok,
a hegy mögé és meglapulnak ott.
Az ég nevet, kimosdva tiszta kékre,
szivárványt kezd s elunva hagyja félbe;
kis szellő rebben, aztán mint ijedt
pulikölyök, a bokorba siet
Tetszünk-e majd, szomorú múzsám,
Olyan mindegy ma már:
Hogy a piacnak gúnyos nevetése
Vagy borostyánja vár,
Olyan mindegy ma már.
Mi a dalért mindent odaadtunk,
Amit az élet ígért.
Mi a dalért sár-sírba dobtuk
A dús cselédi bért,
Amit az élet ígért.
Minket a dalért szomorúság
Halottasinge övez,
S fejet hajtunk már, mikor a piac
Koszorúz, vagy kövez;
Koszorúz, vagy kövez.
1914
Az életcél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
Úgy ingyen ahhoz senki sem jut el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj
Sem indulatból, sem pedig díjért,
Szeresd híven felebarátidat,
Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát
Szívednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az Istent, s mindenekfelett
Áruld erősen költeményimet.
Pest, 1848. január
