Ambrus Zoltán levele – menyasszonyának, Benkő Etelkának

Az „írók írója”, a Nemzeti Színház egykori igazgatója írta a leveleket második feleségének. Az ifjú énekesnő ekkor még a szabadkai színház tagja, a házasságkötés után azonban hosszú ideig nem lépett színpadra.

1

1893. november 10.

Milyen édes, édes kis levelet írt nekem ma az én drága Angyalom! Örülök is neki mint a bolond. Egész nap a levelemé vagyok, s ahányszor magamra maradok, újra meg újra összeállok diskurálni vele.

Hogy boldog voltam-e ott, te édes, édes kis levél?! Hisz azóta is csak annak a pár órának az emlékében élek!Hisz nem is álmodhatnám kedvesebbnek, édesebbnek, angyalibbnak az én drága kis Etuskámat, mint amilyen hozzám volt ez alatt a pár óra alatt! Ahányszor rá gondolok a sétánkra – pedig mennyit gondolok rá! – édes és mégis gyötrő kívánságok fognak el, szeretnék menni megint, utánad, érted, és a karjaim önkéntelenül kitárulnak a vágytól.

Féltékenységről szólsz, drága, kis levelem? (Hát még én!) Mintha bizony valami nagyon csábítana engem akárki, akinek megvan az a megbocsáthatatlan hibája, hogy nem az én Etuskám! Az igazat megvallva: nem is nagyon csábítanak. És ha véletlenül a fejükbe vették volna a világ összes szép asszonyai, hogy meg fognak hódítani: átkozott kevés alkalmuk volna rá.

Nagyon, nagyon édes vagy, drága kis levelem, de azért máskor ne késsél ilyen sokáig! Mert téged ám roppantul várnak, óráról órára! És aki téged vár, most már nagyon boldogtalan olykor, ha híredet se hallja, édes életem!

Különösen most ne hagyjon sokáig tudatlanságban, kedves angyalom! Mert csakugyan nem tudom, mikor mehetek. Azért ne tessék valami nagy biztonságban lenni és példának okáért kacérkodni. Mert betoppanhatok én előbb is, mint gondolja. (Félek különben, hogy ez csak üres fenyegetőzés.)

Igaz. Jobban vagyok, de még mindig lázas és éppenséggel nem regényes alak. Ebben a pillanatban nem harcképezni való jelenség: azon egyén, aki mindenkor határtalanul imádja az ő drága kis Etuskáját.

Te édes, édes, édes

                                                                                                                                  Z

2.

1893. november 24/25. éjjeli 4 óra.

Csak most jutok hozzá, édes kis angyalom, hogy magának írhassak, pedig egész nap, mindenütt, minden munkám közben, látom a maga édes, szép szemeit, és bizony nehezemre esik leőrölni azt a sok mindenféle dolgot, ami engem mind nem érdekel. Ne haragudjék, hogy csak így írok: nincs más papírom, s nem akarom megvárni a reggelt.

Arra szeretném kérni: írná meg kiváltképpen azokat a mindennapi apró históriákat, amelyek maga előtt „közömbösek” de előttem nem, mert maga körül történnek. Nem volt valami bosszankodása az én kérésem miatt, amelyet olyan jó szívvel teljesített a kedvemért, édes kis drágám?!

Úgy-e nem határoz a szerződés dolgában, amíg meg nem állapodtunk?… Az igazat megvallva, kezdek nagyon aggódni. Mondja, mit gondol, nem fogja-e egyszer megbánni, hogy áldozatot hoz értem?

Csókolja meg helyettem Édes Mamájának a kezét (nagy hálával vagyok iránta) s szeressen egy kicsit.

Aki örökre a tiéd.