Dr. Medvigy Endre: Transzilvanizmus I. rész

Trianonra a magyar szellemi élet, az irodalom és a politika kétféle választ adott. A többségi álláspont a megcsonkított Magyarországon a revízió követelése, más szóval az irredentizmus volt. Ez a gondolatkör a történelmi Magyarország maradéktalan helyreállítását kívánta megvalósítani, vagy a magyarlakta területek visszaszerzését tűzte célul. Az erdélyiek másképpen gondolkoztak, ők a történelmi példát, az erdélyi fejedelemség százötvenéves időszakát követve széles körű autonómiát élvező Erdélyt vagy független Erdélyt szerettek volna megvalósítani, a történelmi realitásokat és szülőföldjük etnikai sokszínűségét figyelembe véve.

A transzilvanizmus vagy erdélyiség első és talán legfontosabb összetevője a kivándorlással, a repatriálással szemben fogalmazódott meg. Az irredenta szemléletű Végvári-versek szerzője, Reményik Sándor és az erdélyi írók transzilvanista többsége egyaránt az otthon maradás mellett tört lándzsát. Úgy vélték, hogy eredményesebb lehet a kisebbségi jogokért, az erdélyi autonómiáért, esetleg a független Erdély megteremtéséért folytatott békés küzdelem, ha a magyar őslakosság nem szóródik szét, nem repatriál, hanem népünk etnikai gócait erősítve, szülőföldjén marad. Ez a gondolat Végvári verséből, az Eredj, ha tudsz!-ból, Kós Károly kiáltványából, a Kiáltó szóból, Nyirő József novelláiból és publicisztikájából, Tamási Áron Szülőföldem című lírai szociográfiájából és számos más korabeli forrásból jól kiolvasható. A Szülőföldem egyik fejezetcíme: Itt élned és halnod kell a Szózatra és az Erdély földjéhez, népéhez, szabad szellemiségéhez való hűségre emlékeztet. A repatriálás az érzelmi kapaszkodók megléte ellenére mégis tömeges méretet ölt.

A földönfutók másik csoportja nem Horthy Miklós Magyarországára, hanem a Kárpátokon túlra, az ókirályságba tart. Parasztok, munkások, a nyomor űzi el őket otthonukból. Szerencsét próbálnak, hátha a bércektől napkeletre kenyérhez jutnának. Nyirő József így ír róluk Bajposta című elbeszélésében: „Ott állnak vagy tizenketten, lerongyolódott idegen, koldusszegény székely legények Bukarestben a Mihai Viteazul szobor mellett. Pár napig, amíg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebujokban ődöngtek, parkok padján keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek.

Egyik-másik nekivág valamelyik utcának és végül eltűnik, a többi ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirtfokhoz a hajótöröttek. Előveszik az elemózsiát és búsan rágják a hazulról hozott fekete kenyeret, míg benne tart, később eladják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyellik. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné.”

A kisebbség Erdélyben tartásának szándéka nem csupán érzelmi töltésű, hanem nagyon is észszerű. Az anyanyelv szabad használatáért, a magyar nyelvű oktatásért, az emberi jogokért, autonómiáért folytatandó küzdelem feltételei gyengülnek azáltal, ha a magyarság lélekszáma apad, vagy ha néprajzi gócaiból kimozdíttatva szórvánnyá válik. A kisebbségi vagy nemzetiségi önfenntartás feltételei kedvezőbbek, ha az őshonos magyarság nem széled szét a szélrózsa minden irányába, hanem Erdélyben marad. „Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek között nemzeti autonómiánkat” – olvashatjuk a Kós Károly fogalmazta Kiáltó szóban.

A főhatalom-változás sokkja után a transzilvanista írók nagy lépést tesznek előre a tények tiszteletben tartásának irányába, amikor tudatosítják: Erdélyt évszázadok óta három nép, a magyar (a székelyt nem említem külön, merthogy az is magyar), a román és a szász lakja. A magyar az őslakos, a román meg a hatalmat gyakorolja. Tamási Áron novellájában, az Erdélyi társaságban a székely, a román és a szász legény békésen iszik egymás társaságában a kocsmában, és az elviekben három részre osztott közös furulyán mindegyikük bátran szöktetheti a maga nótáját, ameddig a román csendőr tűri.

Kós Károly Erdély című művelődéstörténeti vázlatában úgy fogalmaz: „Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de amellett közös, és minden néptől elütő karaktert is veszen fel.”

Az Erdély földjén élő népek közötti közeledés természetesen helyes, rokonszenves. Ezzel szemben az a gondolat, hogy az itt élő népek közelebb állnak egymáshoz, mint anyaországi nemzettársaikhoz, ez csak fikció. A harmincas évek második felében Európa-szerte felerősödött a nemzeti érzés, ha úgy tetszik, nacionalizmus. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Erdély népei nem egymáshoz közelednek, hanem anyanemzetükhöz. A magyar kisebbség a trianoni Magyarországhoz, a szászok a Német Birodalomhoz, a románok pedig Nagy-Romániához. Így szűnt meg egy szép illúzió.

A transzilvanisták a fenti tapasztalat ellenére keresik Erdély földjén a lehetséges partnert, a továbblépéshez szükséges reménybéli szövetségest. Feltételezik, hogy nemcsak a magyarság, hanem Erdély másik két népe is autonómiát kíván magának. Ha ez valóban így lenne, akkor a három autonóm nép szövetségére épülhetne az autonóm Erdély vagy a merészebbek szerint a független Erdély. Kétségtelen, hogy a két háború között vagy ma is léteznek román transzilvanisták, de ők sajnos létszámukat tekintve törpe kisebbségnek számítanak. Ilyen erdélyiséget valló irodalmi és művészeti folyóirat volt a Boabe de Grâu (Búzaszemek). Ebben, ez Erdély mindhárom népének kulturális értékeire nyitott orgánumban jelent meg román fordításban és Gy. Szabó Béla szövegképeivel, folytatásokban Nyirő József Isten igájában című regénye, az 1933-as és az 1934-es évfolyamban.

Az erdélyiség új türelmi ediktum. Az erdélyi írók – mintha a történelmi múlt visszhangozna – a különböző vallású, világnézetű és nemzetiségű embertestvéreiket egymás iránti türelemre intik. Európában először 1557-ben, a tordai országgyűlésen fogalmazódott meg az elv: mindenkinek joga van hitét, felekezeti hovatartozását megvallani. Kezdetben az előbbi gondolat a lutheri reformáció és a katolikus vallás közötti választás lehetőségét jelentette, de hamarosan bővült ez a gyakorlat, a kálvinizmus és az unitárius hit is a bevett vallások közé emelkedett. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem idején a szombatosok, az anabaptisták és a zsidók is háborítatlanul gyakorolhatták vallásukat.

Trianon után a türelmi elvet a gyakorlatban kiszélesítették a transzilvanista írók. Nem csupán hitbéli vonatkozásban, hanem a nemzetek, nemzetiségek közötti érintkezésben is követendőnek tartották. Elvárták volna, hogy a román állam legyen megértőbb, türelmesebb velük. Jámbor óhajuk nem talált meghallgatásra. Ezzel szemben a türelmi elv és gyakorlat Erdélyben, a magyar–magyar kapcsolatokban jól érvényesült. Erdélyi nemzettársaink ellentéteikben, vitáikban türelmesebbek, megértőbbek voltak egymás iránt, mint ahogy ez az anyaországban a húszas-harmincas években szokásos volt.

Nyirő József leginkább transzilván elbeszélését Erdély címen a vallási türelemről írta. (Méltó párja Tamási Áron Erdélyi társaság című novellájának.) Egy székely falu határában ismeretlen eredetű, azonosíthatatlan halottat találnak. Ez eleinte zavart okoz, de a holtat egy magánházban mégiscsak felravatalozzák. Kérdés, hogy ki fogja eltemetni? A kezdeti bizonytalanság után a tordai országgyűlés türelmi elve érvényesül, együtt temet a református, a katolikus és az unitárius pap (Keleti Újság, 1933. december 3.).

A türelmi elv szépirodalmi megfogalmazásai közül talán Berde Mária Az én apám című szabadelvű verse az egyik legjellegzetesebb alkotás a transzilván példatárból. Ez a lírai alkotás a költőnő édesapjának türelmességét állítja az olvasók elé, példaképül. Az apa művelt, felkészült ember, valamennyi vallással és néppel szemben toleráns. Számos nyelven beszél, ha kell, románul vagy héberül hirdeti az igét.

Kuncz Aladár az erdélyiség első megnyilvánulási módját elsősorban a lírában fedezi fel, Áprily Lajos, Reményik Sánor, Tompa László, Bartalis János és Szentimrei Jenő tájverseiben. Áprily Tetőn című költeményét a transzilvanizmus szülőatyjának és legfőbb ideológusának, Kós Károlynak ajánlotta keletkezésekor, a húszas évek elején, a történelmi Magyarország összeomlását követően.

„Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: »Minden összeomlott...«”

Nincs még béke, nem hallgattak el a völgyben a fegyverek, „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.” A hegytetőn nyugalom van, fehér sajttal kínálja a magyar költőt a (román) pásztor. A legendás verset a költő méltó módon, emelkedetten fejezte be: „s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”

A természet ábrázolása azonban nem egyedül a líra kiváltsága. A fenyvesek, a havasok világáról Nyírő József elbeszélései ízes székely nyelven vallanak a Havasok könyvében. Kemény János novelláskönyve, az Ítéletidő és Wass Albert nem egy írása, így A titokzatos őzbak is az erdélyi természetet dicséri. Az utóbbi hosszú elbeszélés nem csupán az erdélyi táj gyönyörködtető szépségét dicséri, de beszámol a magyarság 1919. január 19-én megtartott kolozsvári, főtéri tüntetésről is, ahol még egyszer fellobogott, majd lehanyatlott a háromszínű lobogó, és ahol román katonatisztek célzott lövéseket adtak le a demonstrálókra. Tavaszy Sándor transzilvanizmusa mentes a hatalomváltás szörnyűségeitől, de nevezetes könyve, az Erdélyi tetők természeti ihletettségű, így kapaszkodik meg Transsylvania megtartó földjében. A kisebbségbe kerülő magyarság a nemzetiségi elnyomás elől, ha csak tehette, a természetbe menekült.

Az erdélyi magyar irodalom Trianon utáni második alkotói hullámában számos történelmi regény látott napvilágot. Ennek legalább két oka volt. Az iskolákból az új, idegen hatalom száműzte a magyar történelmet, vagy ha mégis engedte tanítani, azt nagyon szelektáltan, netán a román sovinizmus szempontjait figyelembe véve tette. A történelmi regény így az iskolából kiűzött vagy lényegéből kiforgatott, cenzúrázott történelemtanítás pótlását vagy helyreigazítását is szolgálta. A másik szempont, amit a kisebbségi elnyomás tükrében meg kell érteni, hogy az író inkább történelmi párhuzamokban, áttételesen ábrázolta a maga korát, mert így kevésbé volt kitéve a cenzúrának vagy a bírói szigornak.

Székely Mózes írót Zátony című regénye megírásáért állították bíróság elé. Roska Mártont egy régmúltat idéző régészeti írásáért hurcolták meg.

A fontosabb történelmi regények, amelyek arra voltak hivatva, hogy erősítsék a transsylvániai magyar kisebbség nemzeti tudatát, szülőföldjükhöz való érzelmi kötődését: Gulácsy Irén: Fekete vőlegények, Gyallay Domokos: Vaskenyéren, Kós Károly: Varju nemzetség, Az országépítő, Makkai Sándor: Ördögszekér, Táltoskirály, Sárga vihar, Nyirő József: A sibói bölény, Madéfalvi veszedelem, Szántó György: Aranyágacska, A bölcső és Tabéry Géza: Vértorony, Szarvasbika.

Az említett históriai regények felsorolásából kiemelem Kós Károly 1925-ben, az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában megjelent krónikáját, a Varju nemzetséget. Erdély és főleg Kalotaszeg vérzivataros történelmét és nyakas, megmaradásáért elszántan küzdő magyar népét, három generáció történetét ismerhetjük meg a könyvből. Bethlen Gábor fejedelem józan reálpolitikája és II. Rákóczi György felelőtlen kalandorsága ott van a háttérben, mégsem ők a mű főszereplői, hanem a kalotaszegi magyar nép. Féja Géza szerint Kós Károly mesterien idézi meg a régi századok, a fejedelemség Erdélyért élni és halni kész embereit a gazdálkodásban és a honvédő harcban. Jól visszaadja, hitelesen egy régmúlt kor szellemiségét, atmoszféráját.

Nyirő József regénye, A sibói bölény idősebb Wesselényi Miklós és II. József eltérő társadalomszemléletét és küzdelmét ábrázolja. A kérdés az, hogy a birodalmi gondolat és a németesítés győz-e, letarolva mindent, ami Erdély és a magyarság megmaradását erősítené, vagy megerősödhet a történelmi régió és kivirágzik ékes anyanyelvünk. A regény azt sugallja, hogy a központosítási törekvések csak időlegesen érvényesülhetnek. II. József halálával az Erdőn túli tájon helyreáll a rend. Az újabb időkben is ez várható, el fognak tűnni az Erdélyt bitorló zsarnokok, megmarad az őshonos nép, anyanyelvében is megerősödik a nemzet.

A Berde Mária megfogalmazta Vallani és vállalni kívánalomnak az erdélyi magyar irodalom fejlődésének harmadik hullámában tesznek eleget az erdélyi írók. A történelmi múltba való visszamenekülés helyett megjelennek a saját korukat, a nemzetiségi létet és a románok manipulált és türelmetlen kisebbségi politikáját is ábrázoló írások, nem megfeledkezve a szociális kérdésekről sem. Ilyen törekvés már a húszas évek derekán is jelentkeztek, többek között Ligeti Ernő Föl a bakra című regényére gondolok. Ez a könyv megmutatja a kisebbségi középosztály lecsúszását, deklasszálódását. Mégis a társadalomfeltáró vagy szociografikus erdélyi könyvek a magyarországi népi mozgalom kibontakozásával párhuzamosan jelennek meg. A világot látott Balázs Ferenc hazatérve egy kis faluban, Mészkőn telepszik le. Unitárius lelkészről van szó, aki a székely írók egyik jelentős alkotója. Hívei lelki gondozásán túl, falujában szociális reformokba kezd, például tejértékesítő szövetkezetet alapít. Mészkői küzdelmeit, társadalmi reformtörekvéseit második önéletrajzi jellegű könyvében, A rög alatt címűben tárta a magyar olvasók elé.

–folytatjuk –