Fekete Lajos: Erdély felé a fiammal

– Reményik Sándornak –

Mi tagadás: már haza mennék
ennyi nagy kóborlás után,
de attól félek megugatna
leghűbb barátom: a kutyám.
Az elbocsátó, régi házat
is látni szeretném nagyon,
de félek, hogy a régi kertben
nagy zöld lángokkal ég a gyom.
Megmutogatnám a fiamnak
az Ér s a Kraszna merre foly
és Mármaros felől mily szép a
kékderengésű hegymosoly,
Megmutogatnám a szilágyi
vályogszagu kis házakat,
amikre a változott idők
emésztő tüze rászakadt.
Járnánk a gond-kuszált mezőket,
a vérsajtoló dombokat
s a kezét fogva odasúgnám:
ne beszélj magyarul sokat.
Mert nehéz emlék lett s fájdalom
ez a táj, amely még nem rég
bízón várhatta haza a
letiport álmu Ady Endrét…
Nekem tilalmas szülőföldem,
mert én nem tudok oláhul
s gyermekálmaim tarka leple,
csak szemfedő lesz hogyha rámhull.

1930