Ferke Ágost: Tábori levél

Lesbe küldtek. Éjszakára.
A drót elé. Térdig havas gödörbe…
Rád gondoltam, hitestársam:
Szívemet a keserűség gyötörte.
Jajongott az oláh szél is.
Szememből a nagy hidegtől könny fakadt…
Vagy tán attól hullt a könnyem,
Hogy a Gombost meg a Bimbót eladtad?...

Fel sem érem az eszemmel
Hová lett a gyenge szíved, jóságod?
Hogy is tudtad odaadni,
Pénzért azt a két gyönyörű jószágot?!...
Ugy-é, mondják?!... te is mondtad:
Nincsen párjuk a dabasi határban!
Nem is akadt más vidéken,
Pedig én most sok országot bejártam!...

szozattovabbacikkhez

Gróf Esterházy Alajos és Lühe Nándor huszárhadnagyok hősi tette és egyéb történetek

kép3Gróf Esterházy Alajos, a 7-es huszárok hadnagya, őrjáratra indult Ludvikovánál. Amint a faluhoz ért, megtudta, hogy a közelben három orosz század es egy üteg táborozik. Esterházy nem fordult vissza, hanem elszántan folytatta útját. Nem is kellett sokáig mennie, maris egy orosz lovasdandárra bukkant. Most mar visszatért volna, hogy megvigye a hírt, de semerre sem volt szabad az út, mindenfele muszka lovasok cirkáltak. Egyelőre egy erdőben húzódtak meg a huszárok, de meg le sem szálltak paripáikról, maris közeli lódobogást hallottak es egy perc múlva lándzsás orosz lovasok tűntek fel az erdő fai koszt. A gróf habozás nélkül előrantotta revolveret es az oroszok vezetőjere fogta. A fegyver eldördült, a muszka lefordult a lóról, mire társai megfordultak es megeresztett kantárszárral elvágtattak. A huszárok az egész éjszakát az erdőben töltötték.

szozattovabbacikkhez

 

Fekete Lajos: Menetelő katonák

Miféle furcsa szörnyetegkúszik lomhán a völgybe le?
Ez a hegyoldal volt talán,
a holtrafáradt katonák
mai gyakorlótere?

kép2Nyárvégi, poros alkonyat
uszálya alól dobogást
hallok s a völgybe kígyózó
sötét sorokban szótlanul
menetelnek a katonák.

A hegy vajon mily óriás
álmát vajúdta újra, hogy
estére kelve e sereg
bozótos méhéből kitört
s az éjszakába gomolyog.

Mint ős szörny felemelt feje,
a had élén úgy ül a tiszt
lován s utána húz a test,
egymáshoz fenve élesen
a váll szuronyos csontjait.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Egy névtelen katonához

/Néhai Bálint Gábor fejfájára/

I.
Hol vagy, Bálint Gábor? Nyisd fel zárát,
mozdítsd el a halál vasgúláját!
Vagy még mindig nő feletted
csúcsa, terhe, dombora,
porrá zúzza csontod is, hogy
emlék se lehess soha?
Te is mindent elfeledtél,
az enyészet malmai
koponyádban megőrölték
a szerelem halmait.
Életed szét van dobálva
összevissza: kémia,
induló tehervonatok,
kisfiad, Szibéria,
megfagyott fogoly halottak
tonnái, forradalmár
zászlók, tűz, vér, hétesztendő,
nirvánai csavargás,
Kolozsvár, Debrecen, könyörgés
kérvények, embervadak
röheje, mély, gyászszakállas
taplószívű honfiak…

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Mese a tábortűznél

Láttál sasot, ki ringva száll magasba,
Kék tengerére végtelen egeknek
S láttál erdőt, hol villámtól hasadt fa
Csonka ágával felhőt fenyeget meg?

A sas mámortól részeg szívvel szárnyal,
De visszatér, hol sziklán várja fészke,
A tölgy, gyökér, kit köt ezer karjával,
Vágyva bámul a ködlő messzeségbe.

Sasnak és tölgynek lelkét örökölte
Ember, akit ma gépes szárnyak hordnak,
Mert tudja: visszabukni kell a rögre,
Ha sújt korbácsa, Isten, ostorodnak.

Lányaik mézét csak épp ismerni kezdte,
Asszonyszájról tán cimboráktól hallott,
Gyáván nézett még a sötét szemekbe,
Ha egy-egy szőke fej fölébe hajlott.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Ítélet

Hajhó, ti magyarok, hunnyadt magyarok,
Óceánumtól öreg Azsiáig:
most van az óra, hogy minden elválik.

Most a tüzes angyal vörös felhők ormán
kiáltja rovását pallosa vasának, –
bús egek kidörgik, valamik valának.

Most van az óra, hogy oda a mulatság,
hasztalan remegnek riadozó térdek.
Úristen kezében csörömpöl a Mérleg.

Most a szelek zúgnak, tengerek kirúgnak,
se égnek, se földnek nincs kapaszkodója, –
ki-ki maga telte, most van az óra.

Most anya se válthat, temető se rejthet,
szét vagyon repedve szíve is a Földnek,
Úristen száján táncol az »öld meg!«

Hajhó, ti magyarok, hunnyadt magyarok,
ki-ki maga eszi, ki-ki maga issza,
Úristen száján nem megy ige vissza.

Lendvai István: Irredenta

Megesküdött minden magyar:
élve, halva egyet akar,
Égben és az ég alatt,
földön és a föld alatt,
vízen és a víz alatt,
mind a világ összedőlhet,
tenger helyén róna nőhet,
föld az óceánba fúlhat,
égi csillag megvakulhat,
négy sarkán világ kigyúlhat,
nincsen addig nyugovása,
örök Isten azt meglássa,
másvilágon úgy nyugosszák:
mégis egy lesz Magyarország!

Megesküdött minden magyar:
élve, halva egyet akar.
Megesküdt a föld, az ég,
meg az Alföld, meg a vég,
csecsemő és öregség,
mind a bölcső és koporsó,
mind a kard és mind az orsó,
mind a napfény és a vihar,
mind a nyárfa és az ihar,
Pozsony, Kassa, Bácska, Bihar,
folyók vize, hegy gerince,
mind a szőlő, mind a pince:
akármerre osszák-fosszák,
mégis egy lesz Magyarország.

Buda Ferenc: Rend

Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremnek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre,

szozattovabbacikkhez

Szőnyi Gyula: A rab

A rabságnak nagy koporsójában,
Hol a halál százakat arat,
A szabadságcsillag arany fénye
Áttörte a vasrácsos falat.

A bús rabnak, bús szívébe szállott,
Hol vígságnak nincsen otthona,
Szent szabadság sötét alkonyától
Sújtja őt a balsors ostora.

Hányszor tekintett már fel az égre,
Kérni ott a megváltó halált,
Míg borongós volt lelkének mélye,
A hitében új reményt talált.

Hitte, hogy majd boldog lészen újra,
Rabsága már nem tarthat soká,
Szerettei édes otthonában
Szabadság fénye ragyog rá.

szozattovabbacikkhez

Tollas Tibor: Az őr

Tóth Bálint költőnek, rabtársamnak

Az udvaron áll a „Rend” élő szobra.
Sötét alakját fény füröszti át.
S egy pillanatra lelkéről lemossa
A szorító, szürke egyenruhát.

Önárnyékából fényre lép az ember,
Szólna is már és lehullna a fal.
Nézd, juhászbottá szelídül a fegyver.
Faluról indult mosolygó magyar.

De csizma döng, egy durva hang kiáltoz.
S ő árnyékába gyorsan visszalép.
A merev egyenruhában úgy áll ott,
Mint faköpenyben, mely szorít, de véd.

Parancs zsinórját mozgó bábok, gépek,
Ki itt a bűnös, milyen hatalom?
A kézzel, mely tegnap országot védett,
Saját testvérét vereti agyon.

                                           Vác, 1950

Baróti Szabó Dávid: M. B. Orczy Lőrinc generális úrról

Orczy felett Mars s Melpomené versengtek. Őtet
Tenni magáévá Mars is akarta s ez is.
Az kardját, ez gyöngy versét égig viszi. Végre:
Fegyvere, mond az enyim; verse, felel ez, enyim.
Hallgatván a pert s mosolyogván íjjas Apolló,
Laurussát s tegzét fogja s ezekre fakad:
„Marshoz vers, múzsához kard, úgymonda, nem illik,
Orczy tehát hozzám tartozik s az enyém.”

Berda József: Epitáfium

Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon,
gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámat
eszedbe jut: ama, években megőszült, derűs
kedvű vándor hortyog emitt mélyen, ki
az örökkévaló fiatalság énekese volt
egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében
nagyokat ölelni, míg kedvire ehetett-ihatott
e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem
vidíthatja őt többé sokfajta mulatságaival.

Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő
megöregedni soha: legény volt ám a talpán,
ki, ha meghalt is él még irgalmatlanul,
s mintha félálomban volna, – úgy hallgatja most
alulról, mint zengenek néki hangversenyt a madarak
odafönn míg meghatottan egyre várja a vigasztaló napot,
mikor fiatal lábak melege tapadása alatt
dicsőségesen feltámad majd halottaiból.

Füst Milán: Álmatlanok kara

Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt:
A völgynek öble döbbentő, mély verem
S a hegy nem domború, de sötét lap kék egen
És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold:

Ó ha most, ha most aludni tudna égő két szemünk
S a nehéz gondolat oszolna könnyű köddé
S a borús homály alakzatja mind álom-gomollyá!

Járunk s a távoli lámpa s a könnyesszemű csillag vet fényt nekünk,
De a zord fenyő torz árnyait elénkbe önté…
Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá
S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté!

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Fáy András halálára

A humor és vígság istennőjét mi baj érte?
Aki kacagni szokott, kit sirat oly szomorún?
Fáynk nincs többé! Legjobb, leghűbb fia volt ő;
Fáynak elvesztén nem csoda, szíve ha fáj!

Fáy András litográfia Barabás Miklós

Lendvai István: Morus Tamás balladája

Morus Tamás, egykor nagyúr,
királyának pecsétes lordja,
most ott ül, hol nincs kék azúr,
lába a vasbilincset hordja,
bársony helyett darócban ül,
szakállt eresztett finom álla,
az őr lépése kong kívül,
s benn patkánynép hancúroz nála.

A börtönajtón koppanás,
fordul a rozsdás kulcs a záron.
– »Jó reggelt uracskám, Tamás!«
– »Jó reggelt! Alisz, hites párom!«
Legott egymást ölelgetik,
forróbban, mint féléve sincs még,
a csókjuk is hosszabb, pedig
köröttük börtön, bánat, ínség.

szozattovabbacikkhez

Petőfiné Szendrey Júlia: Kezd már tombolni…

Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.

Nyögdelve hajlong a fák dereka,
És reszket rajtuk valamennyi ág,
Egy-egy sóhajtás, oly hosszú, nehéz
Mint haldoklóé, vonul rajtuk át!

Hisz haldokolnak, mert most hagyja el
Őket az élet, a tavasz jele:
A zöld levél, az árnyas lombozat,
Mit letép róluk az ősznek szele.

Fölöttem is már őszi ég borong
S lelkem zilálja őszi fergeteg; –
Letép-e rólam minden örömet,
Miként a fáról a leveleket?…

Szentjóbi Szabó László: Az együgyű paraszt

Amott a hegynek oldalába,
Egy kis mezei falucskába
Egy földes uraság lakozott,
Ki egy levélre várakozott.
S hogy megkapja az izenetet,
A postára küld egy követet,
Kinek megígér jó áldomást,
Csak hozza hamar az írást.

Sokat tesz egy icce bor ára!
A paraszt is fut a postára,
S kérdez levelet az urának,
Hogy azt kiválthassa magának.

A postán akadván kettőre,
Kitartja a kezét előre,
De Pál nem tudván az árához,
«Hát hogy adjuk?» szól a postához.
A posta magát elneveti:
«S noc krajcer» ezt feleleti,
«Dehogy uram! a méregdrága.
Négy krajcár lesz illő váltsága.

szozattovabbacikkhez

Vachott Cornélia levele – Erdélyi Jánosnak

Cornélia Vachott Sándor költő és Vahot Imre újságíró-szerkesztő testvére. Szerelmi csalódása után ismerte meg a kor kiemelkedő filozófus-esztétáját, Erdélyi Jánost, akit megszeretett. Násznagyuk Kossuth Lajos. A boldog házasságnak a fiatalasszony „gyermekágyi idegláz” okozta korai halála vetett véget. A kis Cornélia Zsuzsannak kétéves korában követte édesanyját. Róla emlékezett meg Vörösmarty Az anyátlan leányka című versében:

Anyádnak lelke tán
Virággá változott,
S a honbúl, melybe kelt,
Égszín ruhát hozott?

Mosolyogj csak kis leány,
Mosolyogjon két szemed;
Szent fény mi benne ég:
Remény s emlékezet.

szozattovabbacikkhez

Jónás Alfréd: Elfelejtett dátumok a magyar színészet hőskorából I.

1820. június 24.

Az első pozsonyi állandó színház 1774 – 1776-ig épült. Magyar mágnások építtették, magyar pénzen, a német Múzsa számára. De ez nem is csoda, mert bár Pozsony már a 18. század végén modern nyugati város benyomását keltette, kultúrája, amely a bécsi udvar közvetítése révén jutott el a városba, a nemzet ébredéséig német volt.

    Nagy idő telt el, míg a magyar Múzsa is helyet kapott Pozsony német színházában, amelynek megnyitásakor magyar színészet még nem is volt, később pedig az elnyomás kora következett; Bécs közelében magyar intézmény csak lassan gyökerezhetett meg s fejlődése is csak vontatott lehetett.

    Nagyon érdekes esemény segítette a német Pozsonyba az első magyar színtársulatot.

    Déryné, a magyar színészet e ragyogó csillaga – kinek a múlt század első évtizedeiben már nagy hírneve volt az országban – 1818 táján Sátoraljaújhelyen volt társulatával, amikor egy próba alkalmával megjelenik egy igen derék, csinos növésű szép fiatalember, ámbár nem gyermekfiatalságú. Szép fekete haja, kicsiny fekete bajusz volt. Igen csinos feketébe öltözve, nagy aranylánccal az óráján s tele gyűrűkkel az ujja. Beköszön.

    - «Bocsássanak meg uraim, dámáim, hogy háborgatom. Én Kilényi Dávid színigazgató vagyok. A primadonnám elszökött és én utána utazom.»

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Az új Blaháné

Hogy a hét város Homér születési helye fölött vitatkozott hajdan, az nagy bolondság volt. Mert akárhol született is, mindegy, egész Görögországnak világított.

    Hogy három vármegye, Csanád, Somogy és Nógrád azon vitatkozik, egyik sem akarván őt felléptetni, hogy hova nem való Szontagh Pali, az is nagy bolondság. Mert ha meg volna is állapítható a szülő megyéje, azért mégsem lennének kénytelenek őt ott megválasztani.

    Hanem, hogy most az a kérdés kezd felülkerekedni, beteg-e vajon Hegyi Aranka, vagy sem, az már nem tréfadolog. Egy ilyen vitának mindig van jogosultsága…

    A kis pacsirta elhallgatott. Üres a berek és unalmas.

    Rettenetes hírek szivárognak ki. A pacsirtának torokbaja van. Elmegy gyógyulni Emsbe s nem fogjuk látni sokáig.

    A Népszínház udvarának homokján az ő picike lábnyomait a Solymosi és az Együd vastag talpa agyontapossa, öltöző szobájába hiába suhan be az esti szellő… Ő nem lesz ott. Elveszítjük. Igaz, hogy csak rövid időre, de a nélkülözésben a percek is nagyon hosszúak…

    Hát igazán beteg-e? Hírt hír gyorsan vált: Nincs semmi baja, csak meghűlt kissé.

    Nem igaz, mintha semmi baja sem lenne, – beszéli egy másik „hiteles forrás”. Oda van, elmegy s a jó Isten tudja, hogy mikor tér vissza.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo