Ady Endre: A Lánchíd levele

A Lánchíd a következő levelet intézte hozzánk:

„Hajh, Széchenyi István, téged ugyan hiába nevezett el Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak. És engem is hiába csináltattál, hogy hirdessem Magyarország dicsőségét. Pestet és Budát összekötöttem, s már azt hittem, hogy Pestet nem is Budával, de Európával kötöttem össze. Vén híd vagyok, aki sokat láttam s akit Hentzi se tudott elpusztítani. De most öregen, rozogán, javítás előtt, úgy képzelem, hogy el kell múlnom. El kell múlnom, mert Magyarország az én keletkezésemnél ősibb múltba süllyedt. Ha Magyarország megint úgy él, mint a Lánchíd előtt, miért maradjon meg akkor a Lánchíd? Az udvari táncestélyre fogatok robogtak keresztül rajtam. Emlékezem, hogy még István nádor is megfizette a vámot, amikor rajtam keresztülhajtatott. Az új urak, az új magyar urak ingyen mehettek Pestről Budára. A hídvámos és a rendőr lekapták a kalpagjukat s kézzel-lábbal intették, hogy nem kell pénz. Soha ilyet nem értem még meg, habár rég sejtettem, hogy új eseményekhez új Kossuth kell.

Zavarban, nagy zavarban vagyok én, öreg Lánchíd. Holnap már az következhet, hogy koalíciós mágnás ingyen kocsizhat át rajtam. De viszont tudom, hogy engem egy demokratikus gondolat teremtett, ha vámot is szedek, ami nem az én hibám. Kérem a tekintetes szerkesztőséget, hogy van-e jogom nekem tovább élni? Mert úgy látom, hogy olyan Magyarország van megint, ahol komp és ladik elegendő. Olyan Magyarország, ahol urak az urak, ha gazok is. Mielőtt szégyenemben elsüllyednék, fogadják bús üdvözletemet – a Lánchíd”.

Budapesti Napló 1908. január 17.

Balla Ignác: A Lánchíd

Te vagy az Ős, Lánchíd! A többi híd őse,
Régi nagy napoknak büszke hirdetője.
Érezted a vészt, mely szent hazánkra szakadt,
Együtt voltunk rabok s velünk lettél szabad.
Nehéz, szent harcunkból részed ki is vetted
S a halál is ott járt, lángcsókkal feletted!

De a szárnyas, néma, nagy homokórába
Porszemként hulldogál óra az órára.
S négy kőoroszlánod nézi élettelen,
Mint födi el lassan a múltat a jelen.
Mert biz már fáradt vagy, alig munkabíró,
Vagy ifjú hidak közt jó agg táblabíró.

Úgy állsz a víz fölött homorún, komolyan
S néma hódolattal néz fel rád a folyam,
De ha egy-egy büszke gőzhajó erre jár,
Lapátverése is csöndesebb erre már,
Nagy, néma tisztelet lesz úrrá itt rajta
S szikrázó kéményét alattad meghajtja…

        1909

Krúdy Gyula: Hídavatás

Vajon lesznek még holdas, nyári éjjelek, midőn a Lánchídon valaki merően, csüggedten, lehorgasztott fejjel a vízre bámul, míg a deres bajuszú, tapasztalt rendőrbiztos megérinti hátulról a vállát, és szelíden elmondja, amire ilyen alkalomra a rendőriskolában tanították?
Mire e betűkből ólom lesz, és az újságárus nyakába veszi a várost a friss lappéldányokkal, a Lánchídon már sok budai lakos jött át Pestre, vígan, topogva, nézdelődve próbálgatták az újraépített hidat; az öreg polgárok kis fiacskáikat kézen fogták, és Széchenyi Istvánról és Clark Ádámról beszéltek; a budai asszonyságok a jurátusokra emlékeznek, akik egy régi márciusi estén minden zárt kocsit megállítottak, míg egy hintóból halovány, de elszánt arccal lépett ki egy fehér kabátos generális az egykori hajóhídon:
- Ich bin graf Lamberg - mondta, és a jogászok kardja kirepült a hüvelyből.
Majd Táncsics Mihály kocsiját húzza a lelkes sokaság, mintha évtizedekig, lelkesedésében, mindig kifogta volna a lovakat a mámoros ifjúság, Kossuth Ferenc, Wekerle Sándor és Küry Klára lovait; Táncsics Mihály óta ez lett a divat.
A régi Pest és Buda, de félig-meddig Magyarország évszázados története fűződik a hídhoz, amelynek kőoroszlánjait minden régi magyar megbámulta.
Ha Zuboly élne, nemrégen elmúlt magyar időknek pompás krónikása, mily tanulságos és élvezetes elbeszélésekkel köszöntené a megifjodott vén hidat.

szozattovabbacikkhez

Csata Ernő: Bolyai Farkas

Szonettkoszorú

1.
Érezzétek a végtelenséget,
a messzeséget, amelyből néma
villanások lüktetnek s a léha
idő elnyújtja a szűkös mértéket;
    az ősöket, akik elenyésztek
idő előtt és feljajdul néha
a temetőkből az örök téma:
génjeinkbe kódolva tovább élnek,
    akár egy ósdi, régi axióma,
ami újra az égből kiszakadva,
mintha misztikus világból jönne.
    Az ismeretlenben kóvályogva,
a szellem önmagát is tagadja,
amerre a paralellák nőnek.

2.
    Amerre a paralellák nőnek,
ott szétváltak a geometriák
és senki sem érti az emberfiát,
miért olyan fontosak a szögek,
    vagy az összege két derékszögnek,
amin rágódtak az akadémián,
s nem két tudósélet-analógián,
kik egy vidéki világból jöttek.
    Itt az űri csendben barátom Gauss,
végre kiegyeztünk a tételekben,
ránk lepattanó egyenesek dőlnek.
    Újra létezek, amolyan fénykvantum
a mindenható ősemlékezetben,
ahol nincs nyoma ráncos időknek.

szozattovabbacikkhez

Lakatos Imre: A két Bolyai

„A mátemátikus költő, akinek be is kell bizonyítani állításait”. Különösen igaz ez a két Bolyaira, akiknek matematikai teremtő erejében szinte döntő szerepet játszott a költői fantázia. Bolyai Farkasnál ez a fantázia túlteng, szétszóródik más területekre is és legyengíti a kivételes bőségben benne élő matematikai teremtő erőt. Bolyai Jánosnál fiatal korában példátlan tömörséggel összpontosul a kitűzött cél felé s „a semmiből egy új más világot” teremt. Azután szétszóródik a teremtő tömörség nála is és csak lángészre emlékeztető foszlányokban és az áttörhetetlen falak előtt vergődő zsenik önigazolást kereső kibúvójában, tehetetlen világmegváltó tervekben nyilatkozik meg.

    Más viszonyok között mindketten learatták volna rendkívüli képességeik kivételesen bő, végső termését is, erdélyi elszigeteltségükben az érvényesülni nem tudó tehetségek keserű szájízével meg kellett elégedniök töredékterméssel és egész sor jogosan nagyreményű nekilendülésük csak velleitás, már kiindulásában megtorpant erőfeszítés maradt. Bolyai Farkas kora francia, angol, vagy német kultúrájában egyenesen mintaképe lett volna a harmonikus lelkű és rendszeres teremtőerejű nagy tudósnak, akinek sokoldalú képességei megengedik, hogy néha sikerült kirándulásokat rendezzen a művészet és irodalom területeire. Hiszen páratlan lelki egyensúlyozottsággal és szinte mosolygó türelemmel szenvedte el késő öregkoráig az öntudatában kétségtelenül mártíriumnak érzett marosvásárhelyi rossz sorsát is. Bolyai János kevésbé egyensúlyozott, de ujja hegyéig zseniális egyéniségét pedig csak újabb, nagy alkotásoknak tüzelte volna a más viszonyok között elmaradhatatlan siker. Így addig sem tudott eljutni, ameddig apja még eljutott, hogy legalább pár évre igazi tudósok társaságába kerüljön. A matematikusok koronázatlan királya, Gauss, Bolyai Farkas tanulótársa és haláláig vele leveleket váltó barátja elhárította magától Farkas kérését, hogy fiának mestere legyen. És később az „Appendix” iránti közönyösségével akaratlanul is egyik főoka lett annak, hogy Bolyai János élete vége felé mind inkább mind inkább az őrültség határvidékeire jutott.

szozattovabbacikkhez

Molter Károly: A Bolyai házban

Ez a város, a „hegyen épült Debrecen” fogadott be több, mint negyedszázaddal ezelőtt és engedte meg hogy közel ezeréves életének legválságosabb korában befolyásoljam irodalmi ízlését. Az ősi „Zekulavasarhely”, hivatalos mai „Targu-Mures” neve alatt, mint székelyfőváros tűri most, hogy szeressem, sőt viszont is szeret a maga módján, mert ínségben kinevelt – jobb híján – magyar íródeákjának. Könyvtárainak annyi gyönyörű iniciáléja közt én, a vargabetű, hogy fejezzem ki méltóképp a hagyományait? Történelmi emlékeit, melyek vérforralóan szépek, magyar temetőit, melyekben a Bolyaiak, Petelei István, Kántorné vagy Zágoni Aranka György sírján kívül is annyi nálam jobb elme porlad? Az ember vénül, veszít léhaságából, semmi kedvem, hogy mint Lesage „Sánta ördög”-e, fölnyissam az éjszakai házfödeleket és megszellőztessem a város titkait. De nem is leselkedem meggyötört lelke után, mely nemzedékek alatt állt össze kisgazda és kisiparos jellegűvé, s gyanakvó, népi nehézkességében aligha tárul föl első füttyszóra akármilyen jött-ment, patkányfogó furulyásnak. Inkább kiragadom egy lakóját fajképnek…

    Tavaly kánikulában fürödtem a Marosban és kiláttam a vízből egy külvárosi házikóra. Fürdőruhás fiatal menyecske kiáltott ki ablakán egy arramenő vénasszonyra: „Nagymama, nagymama, jöjjön keed bé.” A még erőteljes vénasszony éppen befordult volna lányához, amikor egy szembejövő, ráncos újságárusné rárikácsolt:

    - Azt tudtam, meghaltál má „nagymama”!

szozattovabbacikkhez

Illés Endre: Az elborult költő

Esténként a Csigában ült; ez a «Csiga» kisebb vendéglő a Sebestyén téren.
    Férfi volt, férfitársaságra vágyott.
    Mindenféle írók, régi barátok, színészek gyűltek köréje a vendéglői asztal mellett; ő volt közöttük a legelső. Az első költő az országban. «Gyakran el-elnéztünk mi Vörösmarty Mihályhoz, ki akkor költőink fejedelme volt – írja Vahot Imre emlékirataiban. – Épületes beszédeiből sok jót és szépet tanulgattunk poharazás közben, mert mi tagadás, a mi Mihály bátyánk szerette a jó borocskát.»
    Mintha ezt gyanús emlékezésekben kellett volna leleplezni. Szerette a bort, a jó bort, komor, nyugodt kortyokban itta. De bort ivott s nem «borocskát», ahogy a pesti divatlapszerkesztőcske hitte. A borról írta ő legszebb verseit.

Igyunk barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.

    Nem volt vidám férfi; szerencsés ember sem volt. Miért tagadta volna az elmaradt hír, kéj, a megtagadott öröm ellenszerét.

Ha fájó kebleden
A gondok férge rág,
S elhagytak hűtlenül
Szerencse és világ,
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll.

*
    Napjai akkor így teltek… Délelőttönként dolgozott; nehezen, lassan írt, a Szózaton négy évig töprengett; «Mostani költő ennyi idő alatt hat regényt ír, ötven novellát, három-négy színművet s azonkívül három új lapot szerkeszt és buktat meg. De együgyű is volt az a régi idő; régi kornak komor nagy költője!» - korholta őt később a fogadatlan híres fiskális Eötvös Károly. – Délután az Akadémia nyelvészeti osztályának összejövetelein vitatkozott, vagy a Kisfaludy Társaság ülésein vett részt. Néha sétált is, azután olvasott. Estéit a színházban töltötte kedvtelésből is, hivatalból is; kötetre való kritikát ír ezekben az években, 1837-től 1842-ig ő az Athenaeum színházi kritikusa. «Szüksége lőn, – mondja Gyulai, – hogy vacsoráját vidám baráti körben töltse, s hol költhette volna vidámabban, mint régibb és ifjabb írótársai és őszinte tisztelői körében.»

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Mikes búja, A sas

Vörösmarty Mihály:

Mikes búja

„Hányódál: tengerré lett a sok baj alattad,
Vésszé a balsors, mely űz vala fejedelem, s most
Semmi nem oly csendes, mint sírlakod a rideg éjben.
Tégedet a hajnal még alva hagy, a delelő nap
Alva talál, nyugodalmadból ragyogása nem ébreszt.
Még, melyen viharok megharcolnának időnként,
Kő sincs hamvaidon. Pusztán és jeltelenül áll
Kis halmod, s egyedül vagyok én mellette kesergőd
Hontalan agg, lét és nem lét közt ingatag árnyék.
És mi az én könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből,
Régi ütődéstől mindennapos árja szememnek.
S óh egek! Óh Isten! Neked ennyire kell vala jutnod,
Hogy siratód ily sok harcmunkáidnak utána
Én legyek, oh te, kiért országnak kellene sírni.
Melynek halma föd itt, ellenség földe: nem ösmer;
Melyben alászállott híreddel előbbi szerencséd,
Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé.
Vajha ne érezd ezt a súlyos földnek alatta,
S hogy fejedelmi porod nincs emlékezve, ne tudjad:
Ím élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás,
És ha magyar tán még e gyászos földre vetődik,
Elmondom neki: „Itt nyugszik fejedelme hazádnak,
Számkivetett onnan, mert sem vala benne szabadság.”

Vörösmarty Mihály:

A sas

Fák surgárán zápor s szélvész harcolnak időnként,
    Mégis fenn a sas tartja királyi lakát.
A ki napot keres, a vésszel megvíni ne féljen,
    Vagy közlélekként tűrje, ha porba szegik.

Vályi Nagy Géza: Limanova

Lelkem csapongó szárnyait kibontva,
Nagy messziségek rajzát kémlelem –
Túl bércen, felhőn – kéklő távolokba
Ragad, röpít ma lázas képzetem…
A múlt borongó, ködlő fátyolából,
Hívlak, idézlek – zengő fénycsoda, –
Szűz glóriáddal tündökölj, világolj
Komor fenségű név: Limanova!…

Név – nemcsak név vagy… Büszke fogalom már:
Nemes csengésű, vérgyújtó zene –
Egy nemzet lelke mélyén drága oltár:
Magyar dicsőség fennkölt ünnepe!…
Bíborvirágos, mámoros Vasárnap,
Mit ércbe vésnek késő századok –
A bátorságnak, önfeláldozásnak,
Jelképe, mely szent példakép ragyog…
Megittasulva csillogó csodától
Szívem vadul ver – káprázik szemem:
Látom, látom, hogy megindul a tábor,
S mint ár zúg át a lengyel földeken…
Látom, látom: az égvívó tusákat;
Hogy küzdenek az elszánt héroszok…
Látom, látom: félistenek hadának
Sorát – amint bősz, új rohamba fog…

szozattovabbacikkhez

 

Jablonczay Pethes Béla: Magyarok bejövetelére

Budapest, 1919. november 16.

Bujdosó kurucok százada jön,
Horthy Miklós kornétása fújja,
Lebben a zászló, csörren a szabja:
Árpád fiai hont foglalnak újra.
- Szemünkbe most szívünkből jön a könny,
Hogy régi fénnyel köszöntjük őket,
De jöttük mégis eszünkbe hozza –
A messzi, messzi alvó temetőket.
Vagy tán nem is alszik bennük senki,
Mert hallották ott is a riadót
S a régi hangra a Gács mezőkön
Minden halott honvéd kardot csatolt?
…S eljöttek ide…ím itt is vannak
Régi arcokat talál a szemem,
Igen, ők azok…vagy tán tévedek,
Mert szememen fátyol van: könnyezem…
- Olyan dalosok ezek a fiúk,
Mintha köztük Gyóni Géza járna
S mindegyiknek szerelmes lapot
Írt volna hazulról a babája.
Hidegen hulló fagyos esőbe’
Virágos erdők illatát érzem,
Mind ami szép volt, felkeres engem
S új életre pezsdül szittya-vérem.
Ezen a napon úgy jöttél elébem,
Ahogy őket sohase láttam
S nem hittem, hogy e napot megérem,
Bár mindig bíztam a feltámadásban.

Erdélyi Tibor: Az Isten megsegít!

Hol van ma csend…? Hol van ma béke…?
Szép álmot álmodók derűs menedéke:
a csend, a fény, felhőtlen ég,
hová egy sóhajt küldhetnék,
– ábrándvilágom hegyein át –
egy elcsitult hangot, szót, imát…
Hol van ma csend…? Hol van ma béke…?

*
Víg napok torán ne higgye senkise,
hogy orgonaszó, zsoltár, csendes szentmise
megbékélt lelkek szárnyán száll az egekbe fel.
Szemünkön s fülünkön szörnyű lepel:
süketté lettünk és vakokká. Jaj!
Jégesőként hull ránk a dal, kacaj,
jégesőként a fuvola hangja,
s már ágyúként dörög a templom harangja,
kerül a fény is. Csúf árnyék követ.
És az vesse ránk az első követ,
aki a kétes jövőbe lát!
Csak a szívünk…, a szívünk a régi…, a szívünk a jó!
S érzi, hogy úszik a fehér hajó,
álomfolyón és vágy folyón
és vérfolyón, – az ősfolyón –
felénkúszik a vágyhajó…
Testvérszívek kérését hozza,
lüktetése vérünket fodrozza,
hangtalan jajja felénk sikolt,
s mi dal, zsolozsma, imádság volt:
az ma sziklaként zuhan le ránk.

szozattovabbacikkhez

 

Kapui Ágota: Felelet

„A jót velünk sem az teszi,
Ki ölbe vesz s álomba ringat,
Hanem ki vesztünk éhezi.
Becsüljük meg hóhérainkat.”
                       Székely János


adhatsz nevet a semminek,
és önmagad a mindenségnek –
ne altasd csendekkel hited:
a hóhéraink ma is élnek.

etethetsz tenyérből vadat,
vélhetsz farkast is őzikének,
sziszeghet kígyóként szavad –
a hóhéraid ma is élnek.

a nagy kollektív feledés
elmédbe fúrt féreglyukat,
már nem hevít a múlt, kevés!
a vállalás szab új utat.

bár kihaltak az ordasok,
a báránykák még mindig félnek,
s a csillagszemű pásztorok…
mert hóhéraik ma is élnek.

        2017

Mészöly Dezső: San salvadori énekek

I. LIDÉRC

Vakító Istenasszony, mezítelen Szabadság,
Te, kiben frigyre lépett a Gyengédség s a Vadság.
Te, kinek tünde teste szemünk előtt rezeg,
ki éji fekhelyünket Gyehennává teszed,
Kit éberen egyre hív, s álmában néha lát
vackán a felkelő, ágyán a nagydiák,
priccsén a vézna rab, s posztján az éji őr,
míg géppisztoly ropog a zsákutcák felől,
s egy messzi rádió kever hetet-havat,
sejtetve képedet, lebbentve fátyladat,
Szabadság, szép lidérc, lápokra vezető!
Veszejtőnk, szólj, mi ez? Nézd, nézd az ifjúság
félszet nem ismerő öngyilkos virtusát!
Vakon követ e nép, amerre elhaladsz.
Tank ellen fegyvere a benzines palack.
Erdője semmi csak feltépett utcakő,
mégsem remeg, mikor ránéz a puskacső…
Szabadság, nézd hogy’ hull kétoldalt két sereg!
Hány férfiszívű és lányképű gyerek!
Istennő vagy-e hát, vagy sóvár kurtizán,
ki ifjú szívekből kiontott vért kíván?
Mi nékünk szerelem, neked csak furcsa hecc?
Ne kínozd híveid: mondd meg, ha nem szereted.

szozattovabbacikkhez

 

Szőnyi Gyula: 1956. november 4.

Előző nap oly tiszta volt az ég,
a nap millió ága ragyogott,
örülhetünk, hogy háborgó szívünkből
elűzte a kínos bánatot.

Hosszú volt az átok éjszakája,
ami akkor rémálomnak tűnt,
a lelkekben orkánok dühöngtek,
de a vihar végül már leült.

Megindult a megbénított élet,
a munkás is vígan dolgozott,
paraszt már az ő földjét művelte,
s a fáradtság rája nem hatott.

Múzsák is új lantokat pengettek,
szabadságnak zászlaja lengett,
hirdette, hogy feltámasztották a
sírban levő magyar nemzetet.

De a hajnalt óriási dübörgés,
tüzes villám ébresztette fel,
páncélszörnyek törtek ránk vadorzón,
az elnyomás béke ellen kell.

A tűzesőt vérrel oltogatták,
véres volt a nap, ahogy felkelt,
zordon felhő lassan eltakarta,
s a szörnyeteg új birokra kelt.

Szabadság és béke hirdetője,
fájó szívvel a földre zuhant,
ahol öröm és vigasság zengett,
az a föld most egy új síri hant.

Ady Endre: A Rákóczi vén harangja

A Rákóczi vén harangja
Ha megkondul,
Panaszosan sír a hangja
Meg nem értett fájdalomtul.
 
Síró szava elzúg, elszáll
Messze, messze -
Mintha minden kondulása
Egy hatalmas sóhaj lenne...
 
Nem így szólott, nem íly búsan,
Messze régen:
Lelkesítő honfi-tűz volt
Hívogató érc-nyelvében.
 
Zúgó szaván fölcsendült a
Hálaének,
Szíve dobbant győzedelmes
Labanc-verő hajdú-népnek.
 
Ő még látta a régen múlt
Nagy időket,
Még látta a szabadságot
Hősiesen kiküzdőket.
 
szozattovabbacikkhez

Arany János: Rákócziné

Ballada


Mi lelt téged bús gilice madárka?
Párom után nyögdécselek bezárva;
Vas kalitkám csillog-ragyog, aranyos:
De a lelkem, -
Hejh! a lelkem
Fenekéig zavaros.
 
Mi lelt, mi lelt, szőke asszony, kékszemű?
Társam után az én szivem keserű:
Oroszlányom viaskodik csatában,
Én pediglen
Fogva vagyok
Büszke Bécsnek várában.
 
Büszke Bécsnek rettenetes császárja!
Minek engem itt tartani bezárva?
Miért reszket koronádnak gyémántja?
Elbocsáthatsz:
Gyönge kezem
Koronádat nem bántja.
 
Szabadságra könnyű módon szert tehetsz,
Szőke asszony, elbocsátlak, elmehetsz:
Csillapítsd le lázadozó férjedet,
Békességért
Hejh ! örömest
Odaadlak tégedet.
 
szozattovabbacikkhez

Endrődi Sándor: Mi dobog mi zokog?…

«A KURUC NÓTÁK»-ból

Mi dobog, mi zokog
A fekete éjben,
Vadonat erdőség
Sűrű sötétjében?
Valami nagy bánat
Jár ott epedően –
Magyarország szíve
Dobog az erdőben.

Földönfutó népség,
Hazátlan kuruc-had
Sötét nóták mellé
Vérkönnyeket hullat.
Jajja fölsirámlik
S el-elhal erőtlen –
Magyarország szíve
Dobog az erdőben.

Füzesi Magda: Levél Zágonból Rodostóba

Mióta nem hallom híredet,
belefulok a tespedésbe.
Van, ki sír, van, ki bosszúval fizet,
én kiáltanék: más is megértse,
hogy e parttalan, puszta szigeten
már az óceán is oázis lenne,
hallgatom a semmi mormolását
és belefagyok a szürkületbe,
mert száműzték felőlem a Napot,
és az Isten is elhagyott…
Itt, Zágonban, a pusztulásban
magam is Mikes Kelemen vagyok.

        1998

Juhász Gyula: Rákóczi hársfái

Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák.
Hamuszín fátyolban néz a nap a tájra,
Mint régi dicsőség hamvadozó lángja.
Csak zúgnak a lombok, össze-össze bújva,
Mintha századoknak felzokogna búja.
Őszi zimankóban úgy fáznak, remegnek,
Könnyűi csillognak hervadt leveleknek.
 
És a hársfalombok regélnek, regélnek
Napfényes időkről gyönyörű regéket.
Hej, mikor a völgyben, hej, mikor a bércen
Tárogató zengett olyan-olyan szépen.
Diadalra mentek hadverő leventék,
Fegyverük acélát labancságra fenték.
Rákóczi, Rákóczi, mikor itt merengett,
Diadalt számlálva, dicső győzedelmet.
 
De az a verőfény hamar őszre válott,
Fölverte panasz, gyász az egész országot.
"Őszi harmat után, nagy hegyeknek ormán"
Bújdosik a kuruc, bús dalokat mondván...
Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák,
Őszi szél átzendül felzokogón, fájón,
De a tárogató nem zeng már a tájon.
 
        1900

Ady Endre: Az Avar-domb kincse

Zengett az Avar-domb
Őszi, csöndes éjeken
Apám kis földjén,
Zengett az Avar-domb,
Nekem zengett, csak nekem.

Vad népe Bajánnak,
Véres fejű avarok
Nekem üzentek:
»Vad népe Bajánnak
Neked kincseket hagyott.«

Zengett az Avar-domb,
Kiszöktem egy hajnalon
Az ősi kincsért.
Zengett az Avar-domb,
Mélyedt, mélyedt a halom.

Vad népe Bajánnak,
Béna lesz már kezem:
Ások, csak ások.
Vad népe Bajánnak:
Azt a kincset keresem.

        1906

Nagy Emil László papjelölt, honvédvadász, majd tüzér

Kecskeméten, Pestvármegyében született 1828-ban iparos szülőktől. Iskoláit Kecskeméten végezte, 1845-ben a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rendi papjelöltjei közé vétetett föl. Majd 1848. év december havában, mint első éves hittanhallgató a szerzetes csuhát letéve, a Gyöngyös város által Mészáros Lázár hadügyminiszter és hadvezér rendeletére alakított 150 önkéntes vadászból álló csapatba vétette föl magát s részt vett az 1848. évi december 28-án Szikszónál és 1849. évi január 4-én Kassánál vívott ütközetekben. A magyar hadsereg szervezése folytán az önkéntes vadászcsapat feloszlattatott s azután újra felvette a szerzetesi öltönyt, s folytatta hittani tanulmányait, de csak rövid ideig, mert a hazájáért s a szent szabadságért lángoló ifjú pap nem uralkodhatott szíve honszerelme fölött. S látván a veszélyben forgó hazát, újra a haza védelmére állott, s Görgey hadseregében a honvédtüzérséghez vétette fel magát és csaknem folytonos — hatvani, bicskei, isaszegi és nagysallói — csaták között eljutott egész Komáromig, hol a szőnyi sáncok bevétele alkalmával súlyos sebet kapott és a komáromi kórházban sebe következtében meghalt huszonegy éves korában. Így adózott a hős fiatal szerzetes életével hazájának.

Ady Endre: Ember az embertelenségben

Szivemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

szozattovabbacikkhez

 

Bárd Miklós: A nemzethez

Legyőztek, - megrogyottan, éhen.
Nem bírtuk tízzel szembe négyen,
Nincs benne szégyen.
A sebét nyalja ott a három,
De rajtunk küteges halál van,
És genny a vérben.

Óh népek Istenadta Jóbja,
Nem ennyi van terád kiróva,
Nehéz a próba:
Ha rút fekélyed majd beszárad,
Csonkára vágják kezed, lábad,
Hogy csússz a porba.

Óh Jób, a győzők kése nyisszen,
Mint porba döntött koldus-isten
Heversz te itten.
De él az Úr! s ha késők éli
Vonagló hitedet nem éri,
Nincs veszve minden.

Óh Jób, hitednek szól a próba.
Hitedben kelsz te csodamódra
Szebb létvalóra:
Lábad kinő, még talpra állsz le,
Kezed kinő, még visszavágsz te,
Ne csússz a porba!

        1919

Dutka Ákos: Sírásók

Sorsunk kötöttük hódító hadakhoz,
Sorsunk hajója mire révbe ér,
Két élű kardunk bűnt tetézve halmoz;
Elvész a kincs: a lélek és a vér.

Elnyűtt inakkal, csüggedő szemekkel
Mások pányváján sírsz majd jó magyar;
Európa telve új hitekkel,
Csak itt rivall a bamba régi dal.

Hiába minden, meghalunk mi olcsón,
Sírunkat ássuk, szemünk megvakult,
Hazug mesékkel altat itt a múlt.

S a sír előtt még az sincs, ki sikoltson,
Ki átkozódva vért és könnyet ont,
Egy énekes, egy mártír, egy bolond.

        1919

Gráf Kálmán: Zord idők

Kegyetlen ősz. Holdasszony méla mécse
Melengeti az elszürkült Dunát,
Míg vándorol fáradt mezőkbe tépve,
Kiszikkadt múlton s tar pusztákon át.

A meddő rög elvérzik kinn a réten,
Zokogja száz nem-lett kalász torát,
Mert adatott, hogy minden mag kiégjen
És minden érés vesszen koronát.

Babonák rőt lidérce búg az erdőn,
S a roncsolt tölgyek rendre hullanak…
Csak fönn az ormon bömböl dús-kesergőn
Kíntól veretvén egy királyi vad.

És hallga: síró síp rí a tanyákon,
Sok bölcs ivásról s víg voltról zenél,
A gazda szomjan ül a pinceháton,
S imádkozik, mert nem leszen kenyér.

Valami bő és áldott nyár a vétkünk,
Mely vért, erőt, bort tengerként adott,
Míg más gyümölcsöt, mi ős fákat téptünk,
S öles karunk ma nyűtt és lankadott.

Most rontó rémek tánca ring a dombra,
S ránk roskadott a leggyötrőbb szüret:
Az örök Prés tiporja szét a csonka,
Tövist-vajúdó szép magyar szívet.

        1919

Lampérth Géza: De profundis…

Hozzád kiáltunk, hallj meg minket,
Uram, s bocsásd meg vétkeinket.

Valljuk: kegyelmes voltál hozzánk,
Áldást kegyed özönnel szórt ránk.

Kezedből jókat bőven vettünk,
Tán épp ezért – tékozlók lettünk.

Veszély ha ért, fordultunk hozzád,
S nem fordítád el tőlünk orcád.

S veszély ha múlt s ellen nem ártott,
Egymás ellen ütöttünk pártot.

Váteszt, prófétát Tőled kaptunk,
S mi álprófétákra hallgattunk.

Csillagtüzekkel raktad múltunk,
S mi lidércláng után indultunk.

Gránit utat mutattál nékünk,
S mi sokszor, haj, mocsárba léptünk.

szozattovabbacikkhez

 

Kozma Andor: Zrínyi a költő

Messze komor múlt mélybe nézek,
Feltünedeznek régi vitézek,
Daliásak, erősek, hű magyarok.
S íme, a rajzó lelki tömegbül,
Mely a borún mint fény köde lendül,
Felmagasulva egy kiragyog,
Egy csodamód kiragyog!

Meghat e kép, könny gyűl a szemembe,
Mind szaporább dobogása szívemnek,
Térdre aláz mély áhítatom, –
Nagy hit emel föl szinte a mennybe
S büszke reményem bízva pihen meg
A kimagasló fényalakon,
A lantos, a kardos hős alakon.

Ő az: a költő! Ő az: a bajnok!
A ki dalában visszamorajlott
A nagy őse kivívta halál-viadal,
Zrínyi a költő lelke világít,
Zrínyi a bajnok szelleme áll itt
Ércszavú lantja virágaival
S kardja tüzes villámaival.

Ő a magyar!… Nem! Ő a magyarság
Megtömörült szép minta egésze,
Zrínyi a lantos, a bölcs, a merő.
Ő a tükör, amelybül az ország
Legnemesebb, jobb isteni része,
Nemzeti lelke sugárzik elő, –
Ő a töretlen ősi erő.

szozattovabbacikkhez

 

ifj. Szász Károly: Mohács miénk marad

Egy szajnaparti hírre

Hol szárnyszegetten, búsan ülnek
Szegény magyar sasok,
Míg kínpadunkat ácsolgatják
Kevély hatalmasok,
Onnét röppen föl – vigaszul tán –
A hír, s gyorsan halad:
Hogy a rút, kapzsi osztozásban
Mohács miénk marad.

Kik elveszítjük kincses Erdélyt,
El Tátra ormait,
Bánság kalászba’ dús mezőjét,
És Kassa tornyait,
S Komáromot, Dunánknak őrét,
A biztos várfalat –
Vigasztalódjunk koldus árvák:
Mohács miénk marad!

Igen, akárhogyan rabolsz is
Kajánok serege,
Ha földünk’ s népünk’ elszakítod,
S jövőnket is vele,
S ha tán kegyetlen gúzsba kötve
Szavunk is benn szakad –
Bús végzetünknek néma gyásza:
Mohács – miénk marad…

        1920

Tóth Bálint: Sirató

Gérecz Attila 1956. november 7-én hősi halált halt költőbarátom emlékére

Most, hogy az április est a dombkoszorút beragyogja,
          könnyű levélbontó szél fodrozza a hárs
          koronáját,
s a város eloldva a földtől a fényben az égig
fellebeg, üszkeit eltakaró füstként, nem,
nyílik s jácint, nem füst, illat emel,
                                       most látlak: szemben az úton
szállsz fütyörészve, hajad szárnyként lobog kétoldalt
                                                                    koponyádon
könnyű, nyalábnyi sugárral fon karjára a Tűz, mely
már megemésztett, de te szállsz, neveted csak,
                                                     s Nővérével, a Fénnyel
táncolsz,
             pillanat és
                             sírod marad itt m9közöttünk:
csak sírod, zuzmós, havas ágak alatt, a november
könnyes esője alatt, szép arcok könnye alatt, és
kék fejüket múlásba ütő bimbóknak könnye alatt,
                                                                                én
mégse siratlak: már úgy szállsz és nősz az időkben
egyre élesedő körvonalakkal a fényben, hogy nem
                                                                      változhatsz
lobogásod egyre nagyobb lesz s mind tisztább.
Nem vagy már, mégis a szép és könnyű halálnak
                                                             példáját mutatod
és én, ki siratlak, majd hadd emeljem
arcodnak mosolyát pajzsul a rettenet ellen.

Agyagfalvi Hegyi István: Árny és ezüst

Bús téli utca, híg homályba fúló…
Valaki jön… most jár a lámpagyújtó.

Nehéz az út a ködbe és a fagyba,
fáradtan lép, de célját mégse hagyja!

Itt-ott – magános útjából kitérve –,
tűzcsókot dob a lámpák holt szívére.

S ahol felbukkan, holt szívet keresve,
lángrózsa nyit nyomán a szürke estbe,

megszínesül az utca és a házak
sejtelmes, lenge álomvárakká válnak!

Zúzmarás kertek minden fája, bokra
életre szépül, ezüstben ragyogva!

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat 2019SZENTKORONA iroszov konyvtar 11 26 attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf