Szenczi Molnár Albert: Jeremiás prófétának siralmas éneke

/Szerzője ismeretlen/

Keserves szívvel Magyarországról mondhatjuk magunkról
Az nagy siralmat, kit Jeremiás régen írt zsidókról:

Emlékezzél meg, hatalmas Isten, nyomorúságinkról,
Tekénts mireánk, állj bosszút immár mi nagy romlásinkról.

Mert örökségünk tűlünk fordula pogán nemzetségre,
Mi lakóhelyünk szálla mirólunk idegen népekre.

Édes atyánktól immár megváltunk, árvaságra juttunk,
Édes anyánkval mind egyembe özveggyé maradtunk.

Megszomjúhozván minnen vizünket drága pénzen isszuk,
Nagy fáradsággal bégyűjtött fánkat immár áron vesszük.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Szent László

Béla fiát, Lászlót a váradi sírterem őrzi,
Lelke magas mennynek fénypalotáiban él.
Sok harcolt hajdan vad erőben bátorodott hős:
A legerősebb ő s a haza szente vala.

1833

 

King St. Ladislaus

 

Weöres Sándor: Szent Iván hava

Lassú tűzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tűnő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hőt-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.

Melleikben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Örök éjű forró csónak,
élettelen! maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.

1935

Dalmady Győző: Krisztus a búzakalászok közt

Búzavetés végében
Áll a Krisztus képe;
Eget, földet megindít
Néma szenvedése.

Nagy úr robog el arra,
Könnyelműen néz szét;
A látomány meghatja,
Szánja-bánja vétkét.

Szántóvető közeleg,
Istenére gondol,
Megemeli kalapját,
Egy imát is mormol.

Vándor megáll egy percre,
Ajkán ily szók kelnek:
«Istenem, mit szenvedt ő!
Több panaszt nem ejtek.»

szozattovabbacikkhez

József Attila: Aratásban

A búzát vágja sok szilaj legény
- Marokszedő leány halad nyomukba -
A sima réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.

A rengő búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.

Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.

A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyűl a keresztekbe-rakott élet.

1922. jún. 18. körül

Vályi Nagy Géza: Magyar ember ilyenkor…

Magyar ember ilyenkor kint jár a határba’,
Verejtéke, könnye hull… suhint a kaszája…
Elnézi a dús kalászt késő napnyugtáig,
Az arcáról boldogság, szent öröm sugárzik.

Magyar ember ilyenkor fohászt küld az Égbe,
Megfürdeti lelkét a nyári verőfénybe…
Elszenderül s a szívét halk zene himbálja:
Kalász-zsongás a világ legszebb muzsikája!

1936

Ady Endre: Érettségi

Ismét erőket nyer az élet,
Mind-mind merész, viharzó, érett,
Mind-mind merész, mind tettre vágyik
S harcolni kész egész halálig.
És mégis-mégis fázva, szánva
Nézek ez ifjú daliákra:
Mind-mind merész, viharzó, érett
S elkoptatja majd mind az élet
És jön helyükbe újabb gárda,
Diadalra és tettre vágyva.
És így kopnak el hosszú sorba'...
A nagy vágyaknak ez a sorsa...

1900

Bertalan Sándor: Gondolatok

Olaj a tanító! Míg ég a lángja
Világító lánggal a lelket járja!
Mutatja az utat; nevel és oktat,
Szeretet szavával szívet dobogtat!
S ha elhamvad a láng, s a szív megszakad,
- Mennyországban az Úr örök üdvöt ad!

1938

Gárdonyi Géza: Kezdő tanítónak

Mikor először lépsz az iskolába,
legyen arcodon Jézus nyájassága:
szólítsd köréd a kisgyermekeket,
és simogasd meg kezecskéjüket.

S ha látsz közöttük rútat, rongyosat,
gyermeki arccal búbánatosat,
ismerd meg benn a korán-szenvedőt, -
s öleld magadhoz, és csókold meg őt.

Szakály Dezső: Tanító vagyok

Tanító vagyok. Magyar tanító.
Másnak nem sokat mond ez a két szó,
de nekem mindent. Maga az élet.
Múlt, jelen, jövő. Biztos ígéret
arra, hogy népem mellett állhatok,
dolgozó Embert, azt formálhatok.

Embert, dolgozót, aki víg s szabad,
szenet fejt, tervez, szánt, vet és arat.
Országot épít, gyógyít, muzsikál,
mint sas madár fönn az égben száll.
Embert, ki Úr lett a Világ fölött
s Ember maradt az emberek között.

Tervem csak egy van, állandó s örök:
ha a nap süt rám, ha a menny dörög -
Vetni a magot, a gazt irtani,
az ifjú embert úgy tanítani
ege ha borul, vagy ha kiderül:
szeresse honát „rendületlenül”!

Ez az én tervem, vágyam, álmom is.
Esküt tettem rá, és azt tartom is.
Egy nemzedéknek fogom kezét,
figyelem féltően az ütőerét.
Egy nemzedéknek, mely mint szökő ár
magasba tör, s emberségre vár.

Ha szíve dobban, azt is érzem én.
Ha könnye perdül, az is az enyém.
Örömét, búját osztva viselem…
Így, csak így teljes az én életem.
Érettük élek, érettük halok,
mert magyar vagyok, tanító vagyok.

Sík Sándor: Vakáció

Otthonomtól messze járok,
Mint a madár, szabadon.
Hegyek vállán napot várok,
Erdők csendjét hallgatom.
Újságlapot fel se bontok,
Nem olvasok levelet:
Kimondom a kontrabontot
Évköznapom, ellened.
Minden gondom elátkozom,
Mókusokkal barátkozom.
Nem parancsol a bíró!
Éljen a vakáció!

Három hétig fittyed hányom,
Bölcsesség és tudomány.
Eprészés a tudományom,
Bölcselőm a csalogány.
Ha a tóra kievezek
Csillaghűvös estelen,
Bizony minden úgynevezett
Okosságom restelem.
Berzenkedő tekintélyem
Rövid úton elintézem:
Ki vet nálam, gyerekek,
Különb cigánykereket?

szozattovabbacikkhez

Emőd Tamás: Kuruc takarodó

Jődögél, nődögél nagy idegen felleg,
Átvedlek labanccá, ha sehun se kellek,
Letépem vállamról a Rákóczi rojtját,
Nékem mán a rajtát német szón rikoltják, -
Se ingem, se kapcám ez a rongyos fajta,
Eb a lelke rajta.

Párducbőr a plundrám, Isten tuggya hányszor
Aszalta nagy hévség, vasalta vad zápor,
Együtt kószáltam a kőszáli sasokkal,
Egy szállásom volt az ordas farkasokkal,
Lánynak sose küldtem galambszárnyon póstát, -
Vasat hordtam, ócskát.

Dúskálhatnék én is grófok asztalánál,
Nékem is nyitódnék ezer szép virágszál,
Nyusztprémmel szeghetném én is a mentémet,
Tehetném a lánynak illendőn a szépet, -
De nem volt rá soha móddal érkezésem:
Vasér voltam, Bécsben.

Testálom magamat már most a pokolnak,
Kiben az pápista papok rostokolnak,
Takarodót fúttak, veres az ég alja,
Én leszek a császár legbuzgóbb vazallja, -
Aki tehet róla, régen rothad az mán,
Ebek harmincadján.

1918

Gárdonyi Géza: A lengyel határon

- Kik vagytok, ti halvány, rongyos emberek?
- Magyarok vagyunk.
- Édes vérim honnan, merről jöttetek?
- Hazánkból futunk.
- Hazátokból? Ki üldöz el belőle?
- Az átkozott német.
- Lipót király? az ország megmentője?
- Rablója a népnek.
- Rabol? Tán tinektek nincsen kardotok?
- Zászlónk nincs hozzája.
- Hová mentek hát, ti szegény magyarok?
- Bujdosunk világba.
- Vissza! Vissza! Én is megyek honomba!
Pusztuljon onnan a német a pokolba!
Dobjátok a koldusbotot szemétre!
Kard való a magyar ember kezébe!
Vissza! Velem! Fegyvert fogjunk magyarok!
- Ki vagy mondd, te Isten legszebb vitéze?
- Én Rákóczi vagyok!

1903

Gyökössy Endre: Rákóczi

Dicséret, dicsőség! diadalmas úton
Hazádba visszatért hős fejedelem!
Koporsódnál mélyen leborul a nemzet,
Imádkozik és hisz nagy ünnepeden.
Óh, mert testet öltött évszázados álma,
Boldogabb jövendő hajnalát csodálja.
Könnye is kicsordul, hogy keblére szorít
Édes pihenőre örvendő hazád.
S érzi, hogy erősebb, hogy veled megvívja
Örök, ősi jusson minden igazát!

Hosszú hontalanság büszke vértanúja,
Bocsásd meg a nemzet minden bűneit,
Míg idegen földön domborult a sírod,
Hogy nem gondoltunk rád, óh, ne hidd, ne hidd!
Igaz: gyengék voltunk. Álmodozók lettünk.
Habozó aggódás kötözte le lelkünk.
De a múlt hibáját, ím, bevalljuk bátran
S koporsódnál kérünk: bocsáss meg nekünk,
Hogy emelt fővel járhassunk porodhoz,
Hogy lelkedben élő fiaid legyünk!

1906

Jókai Mór: Az első diadala a „libertas”-nak

Kezdte a fejedelem a szabadságharcot a magyar oroszokkal, parasztokkal, rongyosokkal, aztán csatlakozott hozzá a köznemesség, elkövetkezett az idő, hogy a főnemesek is pártjára álljanak. – Megnyitá azoknak a sorát Károlyi Sándor. – Nagy bosszúsággal telve el a Bécsben nyert kigúnyoltatás miatt, útközben érté meg, hogy a megyéjébe már vissza nem mehet, mert ott Rákóczy parancsol. Tehát Kassára akart betérni: de a császári parancsnok, Nigrelli, azt üzené neki, hogy nem adhat szállást. „No, ha te nem adsz, keresek ott, ahol adnak!”, mondá a büszkeségében sértett főúr, s egyenesen átment Rákóczy táborába.

    A fejedelem tábornokává tette a kitűnő hadvezéri tehetségű főurat, s rábízta a jászkun sereget. Károlyit nyomban követte a sógora, Andrássy György báró, ezt meg a két testvére, István és Pál. Az utóbbi éppen fehér barát volt, csuhástól együtt jött át a kurucokhoz, azt nem is vetette le; abban vezényelt, úgy hívták, hogy a „dervis generális”. Kegyetlen kemény katona volt: még a nevét is rettegték.

    Eközben Eger város is meghódolt önként: csak a vár tartotta magát.

    Ekkor kezdték el a bécsi kormányurak észrevenni, hogy ez mégsem olyan nevetni való komédia, s kezdtek felőle komolyan gondolkozni.

szozattovabbacikkhez

Simon Zoltán: Dal a kurucokról

Csillámlik a patkó, kavarog porfelleg…
Jó kuruc legények labancűzni mennek;
Fellegként vonulnak, fényes csatarendbe’,
Csillag van a kardon, villám van a szembe’!

…Rápattan Rákóczy hollószín lovára,
Győzelmes serege száguld a nyomába’…
Amerre kardja vág, vad paripa horkan,
Gazdáját nyerítve, úgy vágtat el onnan!...

Mire a nap leszáll s beköszönt az estve,
Ezer holló károg, lakomára lesve:
Kuruc a labanccal alszik ottan álmot…
Őszi szél, őszi szél hullat rá virágot.

* * *

Csillámlik a patkó, kavarog porfelleg,
Jó kuruc legények bujdosóra mennek…
Földönfutó immár a szép kuruc tábor,
Hajh! mert az Isten sem igaz ügyet pártol!

Elől megy Rákóczy, jó lován, a Rárón…
Sóhaj kél mögötte, sóhaj kél magából:
Mért jutott a szent ügy ily hitetlen végre?
Mért került a haza gonoszok kezébe?!

Mint megtépett felleg, bujdosik a tábor…
Temetőbe indul, temetőt hagy távol…
A magyar szabadság napja lemenőbe’:
Rodostói tenger, - az a temetője!

1902

Hangay Sándor: Zomotor*

Pogányok papja hirdetem:
Sorsunkat új szelek sodorják
És új időknek dala zengi
A régi hitnek zomotorját.

Pogányok papja hirdetem:
Mohos kútfőknél, hol lakott,
A harcok régi Istene,
A magyar Isten már halott!

Oltára dűlt, templomja rom,
A tűznek lelke megszökött
S a kard, Atilla úrnak kardja
A múltba visszaköltözött.

Ott csüng a végtelen nagy űrben
Csabautja, hol mennybe ér
És beporozza csillagporral
A száguldó Göncölszekér.

Göncölszekéren: Magyarország.
Darutollas sok szép legény . . .
És lenn a földön nincsen ország..
Csak temető van a helyén.

Sírdombok közt sikongva kószál
.a Tisza habja, sir, jajog:
Világ! — Ki tudja merre mentek,
Hová lettek a magyarok? —

Jaj annak, aki itt maradt még.
Hogy végezné el küldött voltát.
Mint én hirdetve sorsunk töltét
S a magyaroknak zomotorját.

 

*halotti, temetési gyászszertartás

Ivanics Jusztin János áldozópap, honvédgyalogos

Bács-Bodrog vármegyében, Szabadkán született 1832-ben, jómódú magyar iparos-polgár szülőktől. Alsóbb iskoláit szinte Szabadkán végezte. Mint 6-ik osztályt végzett tanuló, 1847. évben az Üdvözítőről címzett Szent Ferenc-rend papjelöltjei közé vétetett föl és a próbaévet folytatván egész 1848. május 20-ig, midőn a szabadságharci küzdelem kezdetét vevén, valamennyi szerzetes újonc papnövendék vele együtt letette a szerzetesi öltönyt, hogy a szeretett és veszélyben forgó haza szolgálatába álljanak.

    Ivanics egyelőre szülőföldjére, a szülői házhoz ment vissza Szabadkára és itt akart a honvédek közé fölvétetni; de ezen szándéka kivitelében részint gyenge testalkata, részint alacsony termete akadályozták. Ez végtelenül fájt Ivanics hazáért lángoló szívének. Kispap társai mind dicsően harcolnak a hazáért, csak ő maradjon itthon, midőn a haza veszélyben van? Nem! ezt nem teheti! Lelkében el volt keseredve a szabadkai sorozó bizottság iránt, mely őt nem vette be. Elhatározta magában, ha egyáltalán nem veszik be katonának, elszökik a honvédekkel s midőn ezek harcba mennek, ő is közéjük vegyül s úgy küzd a szeretett haza ellenségei ellen.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Gyászmesterekhez

még nem haldoklik
csak beteg
ez ország de
polgára sem
bármint jelentik
míg lesen
lesik
bérnök gyászmesterek
és van hit
árnyékbabillent
megrejtve holnapba
mába
sorskufárok
bár nyomába
uszítnak
kültelki istent.

Kesztyűsné Balog Margit: Biharban

Valami csöndes melódia kél,
Amint az emlékbe visszatért nóta :
Otthon a csöndes, esteli ködben
Fölsir a róna, a büszke róna.
Átalöleli édes hangjával
A bús, virrasztó magyar fejeket.
Susognak halkan, vigasztalóan,
Zsongó dallammal a falevelek.
És belesivít az éjszakába
Idegen hangon síró pikula,
Bejárja szava messzi a tájat. . .
Kis Körös partján, hűs füzek alján
Oláh pakulár őrzi a nyájat!

Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jő az éj?

Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamuját
kapargatjuk és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?
A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.

1919

Reményik Sándor /Végvári/: Szól a censor...

Szól a censor: Vetó; megtiltom ezt.
E hasáb üres marad és fehér! -
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.

Szól a censor: Vetó; hatalmam nagy;
A semmiségbe vetlek vissza én! -
S a fehér lapról láthatlan sorokban
Feltámad az elítélt költemény.

Szól a censor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked
S szól az Ige: én öröktől vagyok
S nem érintnek halálok, születések!

Szól a censor: Ez férfi munka volt,
Ma nem olvasta senki e lapot! -
S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram.
Látatlanul mindenki olvasott!

1919. december 20.

Torkos László: Döntsetek már!

Döntsetek már, félre a kínpaddal,
Hadd tudjuk végre meg, Istent és világot
Gúnyoló haragtok mit mér reánk?
Ha nincsen igazság, ha nincsen irgalom,
Diadalt szent jogon erőszak ül,
Tépjétek végképp le a haza testéről
Cafattá marcangolt kicsavart tagjait,
Rajta mit fityegnek éktelenül!

Döntsetek már! Hadd tudjuk végre meg
Istent és világot gúnyoló lelketek
Mit mért reánk?
Hogy nincsen igazság, hogy nincsen irgalom,
Vad önkény tobzódik, hol ember-állat él,
Cinkosok konca lett árva hazánk.

szozattovabbacikkhez

Tóth Árpád: Hazám, hazám…

Hazám, hazám, hazám, hazám, hazám!
– Ó, drága szó, te fájdalmasan édes,
Hittem-e, hogy még így szívemen égess,
Hogy drága szavad záporozza szám?

*

Ó, messzi dombok őszi szőkesége,
      /Egy nemzet búja ül e dombokon/
Ó, esti lombok vak feketesége,
      /Egy nemzet búja csügg e lombokon/…

1919

Bárd Miklós: Sejtés volt…

Sejtés volt, mely lidércként búsan,
Rossz órákban a lélek ingoványán
Imbolygott. – Sejtém, jönni fog
Valami, ami nem volt soha még
Egy-egy dalomból fojtva kizokog
A kimondhatatlan szörnyűség,
Mikor egy népre rászakad az éjjel.
A napom bús volt, tele volt lidérccel.

Most éj van, és én túláradt ajakkal
Azt hirdetem, hogy él a hajnal,
És hirdetem, hogy jönni fog
Valami, ami nem volt soha még,
Mert áldottak a terhek és kínok,
Fénylő jelekben szól hozzánk az
S az éj szelében zsong a biztató dal.
Az éjszakám tele van csillagokkal.

1920. február

Móricz Zsigmond: Kesergő

/Querela Hungariae/

Balkarom keletre, jobbkarom nyugatra,
szegény fáradt lábaim déli sárban áznak,
megtöretett bús fejem az északi kopáron:
földre teríttettem, gázoljatok rajtam!

Nem hogy vérem hullott, nem hogy kimerűltem,
nem tudatlanságomból, koldus nyomoromból;
nem gonoszságnak miá buktam el esetten,
nem éltem fogyott el: de a becsületem!

Hazugok kihazudják, gyávák kigyávulják
gazok kigázolják maguknak a dús jövőt;
csak én nem tudtam volt, soha, magam kelletni,
csak én nem vállaltam, soha, menteni magam.

Hogy fújták, hogy fújták, kígyókövet ellenem,
hogy fenték, hogy fenték előre rám fogukat:
s én jártam, sétáltam, büszke szemmel, szabadon,
nyugati szél zilálta, keleti szél cibálta hajam.

Balkarom lenyesve, szívem fölött jár a kés,
jobbkarom lekötve, mezőimre dűl a vész,
lábaim üszkösen, koponyám lékesen,
erőm, velőm, vérem fogy.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Vérszerződés

Jertek, akik még itt maradtatok,
Nagy esküt tegyetek
Sötétzengésű, ős-pogány igékkel,
Mik Etelközből maradtak reánk,
S letűnt századok bíboros ködén át
Koldulnak felénk.
Jertek, akik még itt maradtatok:
Vérszerződést kötünk.

De előbb fehér lovat áldozunk,
Feláldozzuk az átkos paripát:
A vágyat, amely innen messze űz.
Ha meghalt balga vágyunk táltosa,
Amelynek szárnyán annyin elröpültek,
Ha ez a bús mén feláldoztatott,
Akkor esküdhetünk
Sötétzengésű ős-pogány igékkel,
Csorgatván vérünket egy közös tülökbe.

Hadd tartsa egy vércsöpp a másikat,
Egy lélek a másikat közözze:
Ne szállhasson el innen senki többé!

1922

Somló Sári: Szent Anyaföld

A rege így szól: »Pusztulunk, — veszünk . . .
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk «
Múltak borúja ... az idő halad !
S e régi gyász — örökre új marad! . .

Szent anyaföld! Te takaró, te termő!
Oly sok nagyot, dicsőt magadba rejtő !
Hol annyi eszme, áldozatrakészség,
Honszerelem, erő, harcos vitézség,
Tudás, alkotni vágyás, akarat
Porlad — a vérrel ázott hant alatt . . .
A természetnek mely csúfsága hát,
Hogy termő méhed nem szül büszke fát,
Sudaras, lombos, égretörő, bátrat,
Gyöngének védőt, rombolónak gátat,
Buján virágost, gyümölcs alatt hajlót.
Viharnak ellenállva — zúgva zajlót.
S a pusztulást, ha lombhullatva sírja,
Tavasz reménye új rügyekre bírja!
S fakadjon árnyas, lombos szent liget
A temetők és tört szívek felett,
S a gyökerek, — egy országot beszőve
Fúródjanak szívekbe, agyvelőkbe,
S szívják magukba onnan a hatalmat.

szozattovabbacikkhez

Tanfi Iván: Töprengés

Mi hallszik, mi hallszik szerte a világban?
Özvegyek sírása, árvák zokogása,
Bánatos szíveknek fel-feljajdulása
Szerte a világban!

Mitől nő, mitől nő a vizeknek árja?
Keserű könnyeknek záporesőjétől,
Megrepedt szíveknek bús vértengerétől
Nő a vizek árja!

Miért volt, miért volt, hogy így kellett lenni?
Ha valaki erre megfelelni tudna,
Egyetlen vigasz szót, ha csak egyet súgna,
Hogy így kellett lenni!

1920

Babits Mihály: Csonka Magyarország

   Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőkét! A tiétek
zavaros, mint mocskos habja! ti leborultok az Ércbálvány előtt!

döntsön az erőszak!

s döntött az Erőszak…

mi jogotok beszélni többé?

Nekem van rá jogom!

ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:

én elkiálthatom:

Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!

   falak, omoljatok hangjaitól!

Gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben!

   mit érnek a ma-épített falak körülöttem?

szozattovabbacikkhez

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf