Az első Mária ének

Körülbelül abban az időben,
amikor IV. Béla király az országot újjáépítette a tatárjárás után,
írták bele 700 évvel ezelőtt egy régi misekönyvünkbe, a Pray-kódexbe,
latin nyelven ezt a szép, egyszerű, bensőséges éneket Máriához.

Mindig kegyes és jó,
dicséretreméltó Mária!

Lelkünknek hozz gyorsan,
segítséget mostan, Mária!

Malaszttal vagy teljes,
anyánk is kegyelmes, Mária!

Bűneinket oldd fel,
vétkeinket vedd el, Mária!

Így vagy szerencsésen,
Istentől termékeny, Mária!

Építs újjá minket,
bocsásd bűneinket, Mária!

Isten Anyja lettél,
férfit nem ismertél, Mária!

Bajból ránts ki engem,
örömöt adj nekem, Mária!

E világ úrnője,
Egek királynője, Mária!

Örök dicsőségben,
imádkozzál értem, Mária!

Murányi Árpád: Hála és kérés

/Úrvacsora utáni imádság/

Köszönöm, Istenem,
Amit tettél velem!
Bűneim verméből
Kiszabadítottál.
Szent Fiad vérével
Hófehérre mostál.

Szerelmid mily nagyok!
Én, ki porszem vagyok,
Ingyen jóságodért
Mit adjak cserébe?
Fogadd el, Istenem!
Szívem adom érte.

Szíveknek Orvosa!
Te légy gyógyítója!
Hegessze be sebét
Kegyelmednek árja.
Bűn miatt ne legyen
Többé sose kínja.

Irgalmas Istenem!
Maradj mindig velem!
Ha véget ér pályám,
Engedd, hogy Szent Fiad
Megnyissa számomra
Égi hajlékidat.

1967

Szenczi Molnár Albert: XXXV. zsoltár

Könyörgése Dávidnak az megszabadításért

1 Pörölj Uram pörlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paisodat ragadd elő,
Én segedelmemre állj elő,
    Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el,
Mondjad ezt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegétlek.

2 Szégyenítsd meg Uram őket,
Kik kergetik életemet,
És az kik reám fenekednek,
Nagy szégyennel hátratérjenek.
    Mint az szél az könnyű polyvát,
Széjjel szórja az föld porát,
Így az nagy Isten angyala
Őket széllel futamtassa.

3 Ó útok legyen setétség,
És oly sikamló, mint az jég,
És az Isten angyala őket
Kergesse, rontsa meg fejöket,
    Mert nékem hálót vetettek,
És mél árkot készítettek,
Hogy életemben ok nélkül,
Megejtsenek kegyetlenül.

4 Engedjed, hogy az hitetlen
Essék veszélben véletlen,
És azon hálóban akadjon,
Kit nékem vetött, hogy megfogjon.
    Essék bé azon árokban,
Kit nékem ásott utamban,
És örvendez az én lelkem
Az Úrban, ki megtart engem.

5 Minden én tetemem mondja:
Hozzád hasonló ki volna
Uram, ki az szegént megtartod,
Az erősbtől megszabadítod?
    Az nyomorult szűkölködőt
Az kóborlótól megmentöd.
Hamis tanok föltámadnak,
És sok gonoszt reám fognak.

6 Az jóért ők gonoszt adnak,
Hogy lelkemtől megfosszanak,
Noha midőn megbetegültek,
Zsákban öltöztem őéröttek.
    Ő ínségeken böjtöltem,
És érettetek könyörgöttem,
Mint atyámfiát úgy szántam,
Gyakorta hozzájok jártam.

szozattovabbacikkhez

ifj. Gyurátz Samu: Az én jó tanítómnak!

/Hajas Kálmánnak/

Isten és Szüleim
Után azt mondhatom,
Hogy jó tanítómnak
Legtöbbel tartozom.
Hogy mily tartozás ez
Tudja, ki ismeri,
És hogy mivel lehet,
Kell azt törleszteni.

Tíz éve már annak,
Hogy az iskolába
Én tanulni jártam
Hozzá utoljára;
Mit Tőle tanultam,
El nem is feledtem,
Az életben máris
Sokszor hasznát vettem.

Tíz év óta minden
Megavult, változott
Új iskola épült:
De Ő régi maradt.
Kicsiny diákjait
Most is úgy szereti,
Hogy van talán köztük
Kit nem úgy szülei.

Nem soká tanít már,
Mert az iskolától
Saját akarata,
S Isten jóvoltából
Búcsúzik: de azért
Itt marad közöttünk,
Szeressük mink is úgy,
Mint Ő szeret bennünk.

Most ünnepelték Őt
Nagyok és kicsinyek,
Hálátlan iránta
Hát én sem lehetek;
De mit adjak néki,
Mivel jutalmazzam?
Tán az lesz a legszebb,
Mit Tőle tanultam.

Bokrétát kötöttem
Szép kék nefelejtsből,
Tisztelet-, becsület-,
Igaz szeretetből.
Ezt adom hát néki,
Bár ez is csekélység;
Áldja meg több jóval
A gazdag Istenség!

1914

Ifj. Hajas Gyula: Akármerre jársz-kelsz…

Akármerre jársz-kelsz,
Szépítsd a világot:
Tépjél ki egy-két gazt;
- Ültess pár virágot!

A keserű könnyből
Törölj ki egy cseppet:
Ennyivel is fogy a
Bánat körülötted…

Közelebb segíted,
A földet az éghez:
Irts ki egyetlen bűnt;
Vígy csak egy jót véghez!

Mutass igaz példát
Egy-egy tévelygőnek:
Mások tanítója
Így válik belőled!

Akármerre jársz-kelsz,
Kelts új reménységet:
Fakassz mosolyt; - Erre
Hívott Isten téged…!

1938

Reményik Sándor: A legrögösebb út

    Imre Sándornak, volt tanítómnak, 
magános magyar út vándorának - 
hálás szeretettel 
 
    Emlékszem, épp tizenhat éve már, 
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun. 
Áldással, békességgel elbocsátott 
A kolozsvári ős collegium. 
Emlékszem: épp tizenhat éve már. 
Künn a kertben zsongott az alkonyat 
S a levegőben reszketett a nyár, 
Hogy utolszor a katedrára léptél: 
Vizsgák után - búcsúztató tanár. 
Megilletődtünk, mert megilletődtél. 
Azután szépen, egyszerűn - beszéltél, 
Halálos-komolyan: 
Az életnek, s a magyar életnek, haj! 
Két kárhozatos, örök útja van. 
Az egyik lejtőn iramlik alá, 
S halál-futását mi sem köti meg. 
A másik mindíg kötve tartaná 
Egyenes úton is a kereket. 
Így szóltál akkor. És minden igédnek 
Summája volt e végső tanítás: 
"Aki ezt megérti, az nem lehet 
Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."

szozattovabbacikkhez

Szemlér Ferenc: Medárdus

Bontogatják a nyári fellegek
a gubanc eső feltekert zsinórját,
pár hosszú rojtját már a Cenk felett
fújó szelecskék a fákra sodorják.

Henger gyanánt fordul a föld velük
s a hegygerinc hosszán a sűrű szálat
magához rántja mind – már mindenütt
háló-fonatja van a szemhatárnak.

Futunk haza. Az átlátszó szövet
most minket is lágy rostjaiba hurkol,
a fordulástól megszédült tömeg
ugrálva ráng és eltűnik az útról.

Üres a táj, csupán a föld forog
s makacsul sző egy véghetetlen szőttest,
… tudod mi vagy? egy észrevétlen bog
a minta roppant mezejéhez képest.

1938

Juhász Gyula: Új verseim elébe

Menj nélkülem hát a Városba, ó könyv,
Menj nélkülem a szürkülő vidékről,
Ha itt maradnál, mint újborban ó gyöngy,
Eltöredeznél mély keserűségtől.

Menj nélkülem, mint egykoron Ovídnak
Szomorúsága, menj zokogni, ó könyv,
Menj diadalnak, bosszulásnak, írnak,
Legyen kék tenger végre ez a sok könny,
Mely a kék ég alatt dalolva renget
Dicsőségcsillagot s csillagszerelmet.

1911

Kosztolányi Dezső: Szent László jelenése

Viharra dördült az ég alja távol.
László morzsolta a szent olvasót,
aztán letette s a vén bibliából
halkan, hívőn deákul olvasott.

Hálát adott, hogy jámborak a népek,
s kihalt az elhagyott pogány berek.
Szavára villám lobbant és setét lett,
az arca elsápadt s megreszketett.

És messze az ég kékes, ferde, kancsal
tüzét veté el a felhőn vadul,
úgy, mint midőn még háborgott Hadúr.

S vér-csapta szüggyel a fényködbe fent
a karcsú gím könnyezve megjelent,
halálra válva, lángoló aganccsal...

1905

Agyagfalvi Hegyi István: Esdeklés az életért

Péter és Pál, magyar szentek,
őrzői a búzaszemnek,
a reménynek és a kedvnek,
álljatok ki a határba,
ha a rontók arra mennek!

Ilyen szükség nem volt Rátok,
soha ilyen tüzes átok
fejünk felett nem villámlott,
mintha Ti most elalusztok
s élet-csősznek ki nem álltok!

Ha sárgul a kalásztenger,
vigyázzatok éber szemmel!
- így esd minden magyar ember, -
Péter és Pál, magyar szentek,
segítsetek most még egyszer!

1944

Cságoly Péterfia Béla: A magyar aratás kezdete egykor, Péter-Pál napján

„Érik a, érik a búzakalász... „hangzott még 80-90 éve szerte a határban az aratok nótája, amikor a gazda egyik legszebb munkáját végzi: a kenyérnek való betakarítását. Az ember feltörte a kemény földet s magot vetett beléje.  A többit azután rábízta a Jóistenre, aki felhőket terelt az elvetett magok föle, meghintette permetező esőjével, megérlelte záporozó arany nyilaival, a napsugarak özönlő parazsával,  s egy reggel – leginkább Péter és Pál apostolok napja közelében – büszkén mondta a gazda a háza népének, hogy „Holnap aratunk!”

    Kiforrázták a vizes sajtárokat és csobolyókat, jó étel főztek másnapra, a férfiak hangos pengéssel fenték, csengve kalapálva fenték-verték ki élesre a kaszát. Nagy ünnep volt az aratás, megkoronázva az azt követő arató-ünneppel, amikor az falvak apraja és nagyja díszes menetben vonultak fel a földbirtokos vagy a gazda haza elé s adtak át tisztelettel neki a föld ajándékát, a legszebb-legdúsabb gabonából font koszorút.

szozattovabbacikkhez

Képes Géza: A marokszedő lyány

Dűlt búza közt lenge
marokszedő lyány volt,
piros fejkendője
mint a pipacs lángolt.

Aranydarázs dongott;
piros pipacs lángolt,
rám nézett: a szeme
kék búzavirág volt.

1931

Móra László: A Kenyér ünnepen

Emberhangyák' nyüzsögnek szerte,
Aratnak hajnal óta mar,
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár...
. . . Ma ünnepet ül a határ.
A munka zajlik egyre, egyre.
Az Égen itt-ott felhő ácsorog.
Kaszáiknak éles pengéjére
A búza könnye rácsorog:
A sok kalász meg tántorog...
Meghal, mint szent csatán a hősök:
Az emberért a porba hull . ..
Keresztre rakjak s megfeszítik,
A szívet elszedik rabul,
S vérit fogyasztják balzsamul.
Keresztben mar az évi termes.
Megáll a szorgos sok tenyér:
Letarlott földön ünnepoltár tar,
Rajt' fold véréből nőtt kenyér...
Imádság-fénye Égbe ér.
Keresztben áll az égi termes,
A mindennapi kenyerünk,
Szegényes, tépett asztalunkra
Az Isten adja fel nekünk
Es varja, hogy a szent kenyérhez
Méltók, — és emberek legyünk!

Rozman József: Arató paraszt

Zenél a kasza, dűl a rend,
Pacsirta trilláz odafent.

Dolgos paraszt, ki jól vetett,
Aratja most az „életet”.

Az arca komoly, meghatott:
Így ünnepli a nagy napot.

Kaszája most nagyot suhint,
S megáll pihenni egy kicsinyt.

Áll; - már kezében a kalap.
Áll, mint oltár előtt a pap.

Imádkozik. Körötte csend.
A kis pacsirta már leszállt,
S figyelve néz rá idelent.

1925

Nemes Nagy Ágnes: Nyári éj

Emelkedik a lassú tenger.
Az álom süllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júliusi éj csobog.

Üvegzöldszínű habja szélén,
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.

S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világító moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.

Erdélyi József: Lehel kürtje

Megfejtem a lehel-nevet.
Lehel annyi, mint lehelet.

Minden név és szó: gondolat.
Lehel annyi, mint patyolat…

Nem hogy a kürtjébe lehelt,
másról nevezték el Lehelt.

Arról, hogy a becsületet
szerette, nem az életet.

Ha kedves volt az élete,
hétszerte a becsülete…

A Lech-mezei ütközet,
Lehel serege ottveszett.

Lehel minden elveszthetett,
egyet nem: a becsületet.

Ő nem lehetett gyászmagyar.
Dicsérje e kései dal!

Mansbarth Antal világi lelkész

Csákberény mintegy két óra járásnyira fekszik Székesfehérvártól római katolikus és református hitvallású lakosokkal. 1849-ben lelkészei voltak Mansbarth Antal plébános, szép, középtermetű szőke férfiú, a hittan és egyéb tudományokban, valamint a szépművészetekben kitűnő, a székesfehérvári egyházmegyének dísze, és Szikszay János református pap. E két férfiút szoros barátság, mondhatni testvéri szeretet kötötte össze. Mindkettő szeplőtelen jellem; hű, igaz hazafi, megtett mindent, amit hazája iránti kötelessége parancsolt; de semmi olyast, melyért büntetést érdemeltek volna, kihirdették a függetlenségi nyilatkozatot s népeiket a hazaszeretetre oktatták, tanították, s hazafiúi kötelmeik teljesítésére buzdították.

    Jelen sorainkban Mansbarthról akarván megemlékezni, csakis róla fogunk szólani, de amit róla írunk, ugyanaz történ hű barátjával, Szikszay János református pappal is; együtt éltek, együtt haltak is meg.

    A győri és komáromi vesztett csaták után a Dunántúli vidéket osztrák katonaság lepvén el, megkezdődött a katonai uralom s vele az árulások és bosszúállások szomorú ideje.

szozattovabbacikkhez

Dénes György: Gyóni Gézáról és verséről

Az embernek nehéz választania versélményei közül. Hiszen százszámra, ezerszámra érintették meg lelkét egy életen át. Minden vers szuverén, mint ahogy minden költő külön világ. A külön világoknak ebben a hatalmas birodalmában sosem nyugszik le a nap, s remélhetőleg nem is hajlik soha nyugovóra. A sumer akkád eposzoktól napjainkig nyújt esztétikai élményt és vigaszt a költészet, még akkor is, ha tragédiákról beszél. De éppen a fájdalmak föloldásával ad reményt, hogy tovább élhessünk.
    Nem véletlenül választottam mondandóm tárgyául Gyóni Géza: Öröme van a pacsirtának című versét. Egyrészt, mert ifjúkori versélményeim sorába tartozik. Másrészt, mert Gyónit már szinte elfelejtették. Az elmúlt évtizedekben is leginkább két versét emlegették: a Cézár, én nem megyek és a Csak egy éjszakára című háborúellenes költeményeit. A Hét évszázad magyar verseiben is csak két költeménye szerepel: a Csak egy éjszakára mellett a Sírvers.
Gyóni költői szerepe az igényesebb olvasóknál ismert. Újságíró volt. A régi Magyarországon több város lapjánál dolgozott, közöttük a pozsonyi Híradónál. Első kötete is Pozsonyban jelent meg 1904-ben, Versek címmel. Az első világháború előtti kötetei nem keltettek különösebb figyelmet. A háború vihara emelte magasba, irodalmi vitákat is provokálva.
    A költő mindjárt a háború elején került az orosz frontra. Galíciában harcolt Przemyśl várának védelmében. Az orosz erők bekerítették a várat. A várvédőkkel együtt a költő is bent szorult. Gyóni kezdetben verseivel lelkesítette a magyar katonákat. Háborús költeményeit repülőgépen küldte haza a lapoknak. Mindez jól jött az otthon biztonságában ülő „hadfiaknak”. A háborús pártiak, élükön Rákosi Jenővel, fölhasználták Gyónit a háború propagálására, s a vérzivatart ellenző Ady fölé helyezték, mint a becsület és hazafiság hősét. Innen ered Ady Gyóni-ellenessége.
    Gyóni ebben az időben sok verset írt. „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett” című kötete több kiadásban is megjelent. Lelkesedését azonban hamarosan lelohasztották a háború gyötrelmei, a vér és halál infernója. Egy lázas órájában megírja a Csak egy éjszakára című háborúellenes versét, amellyel halhatatlanná teszi nevét.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Bús monológ egy arckép előtt

Holló Jánosnak

Búsrajzú férfi-portré
Néz le reám a falról.
Rémlik, hogy ismerős:
Tükrökből ismerősöm,
Kék tükrökből, amelyek
Vizek hátán csillantak,
Mikor hidakon álltam
S a mély vizekbe láttam
Szomorú sok-sok őszön.

Ó ismerős bús homlok,
Nagy tervek büszke dombja,
Nagy tervek síri dombja,
Kezem sokszor simított.
Kezem de sokszor is vert,
Míg gyászra kongó órán
Halottlepő lepellel
Jártak fel sírjaikból
Régi vágyak és titkok.

Ó ismerős szemek,
Sötétek, messze nézők,
Mindig távolba nézők,
Közelben mit se látók:
Az én szemeim vagytok,
Ködben is rózsát érzők,
Míg más ölébe hullik
Az ért gyümölcs s a teljes
Virág, a legvirágzóbb.

Én ajkam, kacagónak
Mért nem festett a mester!
Hiszen kacagni oly jó
Magunkat bátran fentrűl,
Vagy megátkozni szörnyen!
(Hol láthatott igaznak,
Hogy átkozódó ajkam
Egy bús ecset vonásán
Fáradt mosolyra ferdül?)

Én ajkam, de igaz vagy:
Ó nem érdemes immár
Kacagni, átkozódni,
És sírni sem titokban.
Egy-két csók s dal talán még,
Amit ez ajkak várnak,
És azután, jó mester,
A képed vallja csak, hogy
Valaha én is voltam.

1911

Gyóni Géza: Zsoltár

Semmiséged rettegd, te gőgös,
Semmiséged az Úr előtt,
Ki irgalmas a szenvedőhöz -
De jaj annak, százszor jaj annak,
Ki szívében nem félte Őt.

Én érzem térdhajtó hatalmát.
Por, féreg, annyi sem vagyok -
S tikkadt ajakkal várom irgalmát,
Hogy kijelentse az igét:
Már minden megbocsáttatott.

Babylonban akik még laktok,
Feketeszívű emberek,
S testvért testvérre uszítgattok -
Karddal vár rátok is az Úr:
Rettegjetek! Rettegjetek!

Mint nyöszörgő verébfiók
Olyan szomjas, szomjas a szívem,
Pedig a kínok poharát
Minden órában kiürítem.

Itatja énvelem az Úr
Sok szennyes óra rút iszapját
És ajkaim a meakulpát
Hiába, mindhiába hajtják.

Krasznojarszk, 1917. június 14.

Szép Ernő: Istenem, Gyóni Géza…

Ő oszttatott be szegény, a vad világháború magyar dalosának. Ő kántálta végig; akár a törökvilág rongyos katonadeákja; a beöltöztetett magyarok útját; Uzsoktól Krasznojarszkig.
    Azt az átkozott Hadak Útját, amelyen végig minden kiesett csepp vérrel egy falat földet veszítettünk, minden rohammal egy falut, minden csatával egy várost, minden nagy magyar győzelemmel egy magyar vármegyét.
    Minden álom, minden szerelem, minden édes eszme nélkül való háború lantosának szánatott Ő, a baj, a keserűség, a testi-lelki gyötrelmek Jeremiásának.
    Csillagtalan sötétségben átkozódni, jajveszékelni, összeönteni a könnyeit a szenvedő testvérek könnyével.
    Ó, szegény Gyóni Géza elment a tavasz lombjaival fején, odaadta a katasztrófának az erős, fiatal életét, a szerelemre való szívét, a Mindenség elé nyitott lelkét, odaadta az egészségét, életét.
    Ő adta a legeslegtöbbet! Ő, aki verekedett és verset írt, aki éhezett és szomjazott, Ő, aki Szibéria rabja lett, Ő, aki beleőrült a fogság feneketlen kínjaiba és feneketlen végtelenségébe. Ezer esztendő legtragikusabb magyar katonája Ő.
    Nem tudja gondolatunk elgondolni, képzeletünk elképzelni, lelkünk befogadni azt a bibliai próbát, azt a millió magyar fiúkét, férfiakét, akiket Gyóni Géza sápadt arca képvisel.
    Komor, nagy vas-szobroknak képzelem őket, óriási sötét jegenyék erdejének, merengve vonuló gyászos felhőknek odafenn az Égben.
    Sóhajtok és megalázkodva hajtom le fejem Gyóni Géza emléke előtt, aki már nem halott, hanem álom, aki már nem tragédia, hanem legenda, aki több már, mint költő, mert Ő már költészet.

1937

Vajthó László: Egy igaz poéta halálára

– Gyóni Géza elhunyta alkalmából –

Poétasors ez a világ óta,
Embere új, de régi a nóta.
Hős mostohái való életnek
Sohsem aratnak, mindig csak vetnek.
Tavaszi rónán tarlókon járnak,
Nem ragyog rájuk virágvasárnap;
Eszmék tüzében fogynak halálig.
A mihez nyúlnak, mind porrá válik;
Rajtuk a hajsza sebet ezert üt,
Falat kenyérért kéri a lelkük;
S ők csak rohannak, félig már halva.
Százszor felállnak egy bűvös dalra;
Nevet a távol: majd holnap, holnap!
S Ígéret földjén összeomolnak.
Tenni akarnak s meg vagyon írva,
Cél előtt, ifjan dőlni a sírba;
Bús mártírjai a koldus dalnak
És nem élhetnek, míg meg nem halnak.

Szürke fajtái körmölgetőknek
Évek mesgyéjén nagyra vergődnek:
Csöpp zaja sincsen lágy sarujoknak.
Tesznek meg vesznek, meggyarapodnak;
Eszme nem lázong bennük szemernyi,
Szorongó szolgák, nem mernek merni;
Rögös utaktul kis lelkük fázik,
Alig hogy látnak a szomszéd házig;
Lótuszevői a pillanatnak,
Sohase’ vetnek, mindig aratnak;
Ki-kisétálnak a híves érig,
Unokák vesztét sorba megérik;
Mindig bíztatnak, nézik a harcot,
Sohse’ vallanak csúfos kudarcot,
Állítnak rózsás fejfakeresztet
Szent daliáknak, kik értük estek;
Vallják magukat igaz magyarnak
És addig élnek, míg meg nem halnak.

1917. augusztus.

Kiss Menyhért: Üzenet

Át napsugáron, sötét árnyakon
Száll, száll a szellő lengő szárnyakon
Feléd. Erdélyem, örök bánatom…

Mi lesz veled? Nappal és éjjelen
Várom a sorsod, ó be kénytelen
Várni szüntelen, véges-végtelen!

Szavunk elveszett, szemünk könnye foly,
Dereng-e hajnal, csillag, merre, hol?
Vigasz, remény, segítő jobb sehol.

Madár ha röppen, szellő hogyha száll,
Felhős Kárpátok, Marosmenti-táj,
Szívünk értetek ó be fáj, be fáj…

Arcunk sápadt, szemünkben láng lobog,
Harangok, kürtök, tompa, mély dobok,
Tüzet fog hányni torkotok…

A holtak is fel fognak kelni, fel,
Csaba királyfi titkos sergivel,
S a honvédek Petőfivel.

Te Duna-Tiszaközi jó magyar,
Ne késlekedj, siess, siess hamar,
Ha kezdődik a véres zivatar…

Lesznek csodák még: halld meg, ó Kelet,
Terhes a kor,m a Kárpátok felett
Áttör ujjongva egy szebb kikelet…

Lengyel Bertalan: Fohász

Jóságos Isten! Mi Erős Várunk!
Hozzád száll gyarló, esdő fohászunk.
Könyörögve kér meggyötört Hazánk:
Oh, légy kegyelmes, hallgasd meg imánk!

Atyánk! Rettentő súlyos a vétkünk,
Feledtük Krisztust, fiad, vezérünk.
Hamis próféták útjain jártunk,
Ősi hitünktől szinte elváltunk.

Ne ítélj, Urunk, bűneink szerint!
Tévelgő néped ismét Rád tekint.
Megbántuk vétkünk, óh, irgalmazz hát!
Szánd meg nagy Isten e szegény hazát!

Fordítsd el rólunk vessződet, kérünk,
Eléggé megvert, büntetett vétkünk.
Lásd meg erőtlen gyönge voltunkat
S ne bántsd miattunk magzatainkat.

Porba hullva kér vezeklők serege:
Tekints le, Atyánk, megtért népedre.
Vedd le vállunkról bűneink terhét
S mutasd meg végre Ígéret földjét!

1921

Reményik Sándor: Némely pesti poétának

Küldi egy lantos a végekről

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az „asszony”-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy „Übermenschek” vagytok most is még,
S túl e széttépett, nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy „testvériség”?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e,
Mikor mi már csak hörögni tudunk,
Mert fojtogat az ellenség keze?

Szeretnék most a lelketekbe látni:
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma!
Sok mindenről kell, mindenről lehet, –
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
S szeretném, ha látnátok: hogy’ vagyunk,
Öletekbe tenném holt gyermekünk,
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!

Szeretnék, ha a lelkünkbe látnátok,
És látnátok a véres rongyokat,
Amikbe koldus-testünket takartuk,
S a gaz kezet, mely fészket bontogat
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!

Mutatnám az ebként kivert magyart,
Hogy’ búcsúzik a határszéli fától…
S a szívetekbe perzselném a képét…
Azután – ha tudtok – daloljatok – másról!

1919. szeptember

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919

Sántha Károly: Ének

Sírnak a magyar mezők,
Sírdogálnak a virágok;
Ti ellankadt könnyezők,
Szomorúan nézünk rátok,
S felsóhajtunk: könnyeket
Harmatozzatok, egek!

A föld áldott kebele
Repedez az eső szüntén,
Repedez, gonddal tele,
Aggódó szívünk is szintén
Sok a bűnünk, Istenünk,
Azért bánsz így mivelünk.

Rónaságunk szomorú,
Mert vetése hervadóban,
Népünk arcán ül ború,
Mert reménye hamvadóban,
Nyomorunknak éjjelén
Nem világít a remény.

Hozzád térünk, oh, Urunk,
Bízó lelkünk Téged áhít;
Trónodnál leborulunk:
Nyisd meg az ég csatornáit,
S föld megújul és vele
A hit száraz gyökere.

Nem csüggedünk el soha,
Mert Atyánk az Isten nékünk;
Bár sorsunk most mostoha,
Így biztat szent reménységünk:
Jó az Isten, áld, szeret,
Ad ő nekünk kenyeret.

1921

Vargha Gyula: Kálvária-járás

Hazám, hosszú kálvárián
Visz fel a Golgotára utad;
A sok bitang, ripők, zsivány
Örül, ha rajtad egyet rúghat.

Torkuk egészen elrekedt,
Tajtékzó ajkuk szinte kékül,
Azért a vad „Feszítsd meg”-et
Üvöltik egyre, szünet nélkül.

A merre gyász-utad halad,
Korbáccsal a pribékhad ott áll,
S lesújt rád, a kereszt alatt
Ha néha tán megtántorodnál.

Halálsápadt arcod felett
Piros lángot vet a gyalázat;
De kötve két erős kezed,
Sajgó szíved hiába lázad.

Egy-egy villám cikázik át,
Aztán az árny a fényt kioltja,
Keserved hasztalan kiált
Az elsötétült égi boltra.

Hiába! Elvégeztetett.
Rövid az út már a bitóig;
De, kik lesik már vesztedet,
Ne örvendezzenek bakóid.

Előtted az Isten fia
Mint bíztató remény világol;
Meg kelle szintén halnia,
Hogy feltámadjon a halálból.

Bodor Aladár: Kórus

Megtaposott, könnytől és vértől részeg
Maradék földünk, üszkös, kihűlt fészek,
Akin gunnyasztunk kicsapzott rossz lázban,
Messzi a magyar télben s éjtszakában, –
Te sötét, mély föld, nem érzed-e meg:
Mint néznek rád rémült magyar szemek?

Forogj, vén föld! A tágult szem igéz,
Az ősi titkú magyar földbe néz,
Megváltót vár e nép, mert jönni kell,
A földet dobbantjuk, hogy küldje fel,
Most szülje, most, mert teljesül időnk,
A végzet ajka nyílik, szíve döng.

Föld, föld, magyar föld, most, most add a hősi,
A tárt szeműt, megbuzdító erőst,
A rettentő, a fölszakadó lávát,
Ki bosszúállást hoz hadak útján át,
Kinek kard nő a vén hun legelőből.
Ki szívét nekünk kiszakítja tőből.

Hősi, férfi-magzatot, kin ül a végzet,
Ki gyújtsa föl a Főnixmadár-fészket,
Ki kibomló istenostorként csattan,
Ki testvérein úr lesz, irgalmatlan,
Mosolytalan s gőgös szemébe zárva
A mi fajunk gyászpompás árvasága.

Föld, vajúdó, hörgő, csukott szemű,
Vérünktől és könnyünktől keserű,
Kit ingadozni érez szédült lábunk,
Belédfogózunk, mélységedbe vájunk,
Átkos-imádás kórusban térdelünk:
Nem volt elég a harc! Hőst, hőst nekünk!

Kerecsényi Dezső: Bálteremben

Húzza a cigány, húzza egyre
Csillogó szép bálterembe’.
Suhogó ruhák, kipirult arcok…
S kacagó szemmel járják a párok,
Járják szüntelen,
- Nem pihen senki sem –
Az idegen táncot.

Künn egy ország fekszik porba’
Megcsúfolva, széttiporva.
Hazátlanok síró jajja
(Mintha nem is miénk volna)
Gyenge ahhoz, hogy a zenét,
A kacagást túlharsogja.

A cigány csak húzza, húzza…
Rá dobban a láb, ablak remeg,
S nem látják a fénylő szemek,
Nem látják, mit én látok egyedül,
Hogy nekik a Sátán hegedül.

1921

Reményik Sándor: Mene Tekel

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És ismét ködbe vész.

A kéz vagyok; a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És hatalmas és hideg, mint a sír.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
És nem látni, csak kinyúló karom,
Végigfutni a fekete falon
És róni lángbetűt,
Vagy fehér falra fekete betűt,
Mindegy,
Csak lássa jól,
Akinek szól.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Szeretne, haj sok kéz lecsapni rája,
De akkor eltűnök
S elhitetem, hogy csak káprázat voltam,
Önnön szívök tükrözött borzadálya,
Csak a rossz lelkiismeret.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
Nem vagyok költő s nem vagyok lovag,
Egy láthatatlan penna vagyok csak,
Mely jő és ír
És hatalmas és hideg, mint a sír.

És nekem nincs nevem,
Ahogy nincs a villámnak, a viharnak,
A halálnak
És nincs a viperának sem.

Nem név akarok lenni, – fogalom,
S csak a szívekben égni,
Mint üszkös seb,
Mint el nem múló tüzes fájdalom.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És ismét ködbe vész.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
S valamit mindenkinek írok én,
A csüggedőnek azt írom: Remény!
A kétkedőnek az írom: Kitartás!
A könnyelműnek azt írom: Vigyázat!
Az árulónak én, hogy arca égjen,
Azt írom: Szégyen!

S egy szót a zsarnokok falára is,
A hatalom falára,
Egy szót, amely nem hosszú,
Egy szót csupán: Bosszú!

1919. szeptember 8.

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf