Gyökössy Endre: Rab magyar éneke túl a Királyhágón

Beteg az én lelkem, csontom,
Jaj, még meg kell háborodnom!

Uram, ölelj, szeress jobban,
Ne ostorozz haragodban.

Mentsd meg az én gyötrött lelkem,
A sír szélén tarts meg engem.

Nem volt még itt a nagy próba!
Ne fektess a koporsóba.

- Nyöszörögve fohászkodom,
Nyoszolyámat könnyel mosom.

A gubbasztón ülök, várok –
Fülem siket, szemem hályog,

Orcám hervadt, testem vénhedt…
Sok ellenség úgy megtépett!

Úgy rohantak rám mindnyájan,
Levagdosták kezem, lábam.

Kimetszették számból nyelvem,
Mert szent magyar szót nyögdeltem!

- Uram, mégis, így is – vagyok,
Hozzád fel-felsóhajthatok.

Ha bénán is: élni hagyj csak –
Vége szakad siralmamnak.

Óh, most minden ellenségem
Megszégyenül rút bűnében.

Nem hallgat csak a bolond rá,
Hazug híre feslik ronggyá.

Sár-hatalma omlik röggé…
Igaz magyar él örökké!

1920

Tarnóczy Árpád: Bujdosik a madár

Bujdosik a madár,
Ellankadt a szárnya.
Hujh! … fekete hajnal virradott, virradott
Szép Magyarországra,
Szép Magyarországra,
Hét dicső vezérek meghasadt sírjára.
Hét vezérek sírján
Panaszkodik sírván
Tummuznak a táltos:
Huj! … én szegény népem, aki nem tapos meg,
Legalább megátkoz,
Megátkoz, megátkoz.

Bujdosik a magyar,
Kinek nincs hazája,
Hajh! … nincsen hazája, siratott, siratott
Szép Magyarországba,
Szép Magyarországba,
Hét vezérek vérén szerzett országába.
Nagy idők letűntek
Horpadt csatakürtnek
Mégis rí a hangja:
Huj! … Árpád vezérnek dicső nemzetsége!
Hujrá, magyar rajta!
Rajta magyar, rajta!

Vesszen el a magyar,
Magja is szakadjon.
Hujh!... bús emléke is örökké, örökké
Átkozott maradjon,
Átkozott maradjon,
Elfelejtett sírján fűszál se sarjadjon,
Ha Árpád országát,
Drága szép hazáját
Gyáván veszni hagyja…
Huj!... ha veszni hagyja, ne is nézzen Isten
Többé a magyarra,
Többé a magyarra!

1920

Várady Aladár: Ki a viharba!

Ki a viharba ! . . . Hej hajós !
A gálya reng!...
A lánc szakad!
A vész ragad, a partra csap,
Darabra szab az áradat!
Ki a viharba, hej hajós!
Nincs vesztened! Órád ütött!
Töltsék ki nemtelen dühök
A bosszúálló ördögök!
Tombolja ránk mérgét a vész,
Rettentő torkát tárja fel,
Üvöltse végítéletünk! . . .
A gályáról zsoltár felel!
Az éghez vágják jajszavunk
A tébolyodott elemek:
Ó ! Sors mennydörgő Istene!
Ne hagyd elveszni Népedet! . . .
Hát megveszett a földteke,
Hogy gúnykacajt röpít feléd?!
Egy őrült megragadta tán
A sors borzasztó tengelyét?!
Hogy összetörje kis hajónk,
Mit ezredév viharja dúlt . . .
S melynek falán a gaz pogány
Harag rettegni megtanult?!
Hogy ránk uszítsa rémhadát,
Hogy rágják élő csontjaink! . . .
Hogy vérbe fúljon jajszavunk /
Halálhörgésbe kínjaink! . . .
Eget ostromló tengeren
Uram 1 . . .
karod terjeszd felénk !
Kovácsold össze fegyverünk,
Szablyád, mit összetördelénk ! . . .
Ki a viharba! Hej, Magyar!
A legborzasztóbb óra hajt! . . .
Majd odvaikra forrasztják
Bús karjaink a gúnykacajt!

Homor Imre: Az áradó Duna mellett…

Jertek ki a Duna partra
Jó magyarok! Jertek, jertek!
A Dunának vize árad –
Nyaldos földet, rétet, kertet.
A Dunának vize árad
Gyors iramban, egyre jobban…
Mi okozza? Eső nem jár,
Honnan hát e sok víz? Honnan?

Dévény alatt, Pozsony mellett
Kezd a Duna áradásba,
Komáromnál már magasan
Rohan tovább; bárki látja.
Vág is duzzadt, Nyitra szintén,
Garamnak is völgye telve,
Az Ipoly is medrét vájja
Mélyre – búsan, keseregve.

Magyar könnyek hullanak be
E folyókba mindenfelől,
Magyar könnyek hullanak ma
Tátra alól, Fátra mellől!
Kis-Kárpátok bús lankáin
Ma könnyekkel permeteznek,
Várromos Vág-völgye táján
Porló hősök is könnyeznek.

Duna vize ezért árad
Napról-napra egyre jobban.
Egyik partján a cseh örvend
S a magyar szív alig dobban;
Másik partján magyar sóhaj,
Magyar ököl… magyar átok…
Sok Duna-víz folyt le eddig,
De magyart így sohse látott!

Jertek ki a Duna partra
Jó magyarok! Jertek, jertek!
S itt e víznél, melybe annyi
Magyar könnye belepergett,
Esküdjünk szent esküvéssel
És kiáltsuk túlra, - oda:
„Széthullani szép hazánkat
Nem engedjük! Nem, nem, soha!”

1920

Móra László: Feltámadunk

A sok babér, a sok írás,
Mit aranyból kötött a Múlt:
Tarlott mezőn, őszi csatán
Mind elhervadt, mind elfakult…
Magyar csillag nincs az égen!
Aludj, aludj szittya vérem…

Kárpátoknak sziklaorma
Nem védi már Árpád földjét,
Magyar kasza nem aratja
Szép Bánátunk zsenge zöldjét.
Magyar csillag nincs az égen!
Aludj, aludj szittya vérem…

Duna-Tisza gyöngyhabjára
Félve szállnak a sirályok.
Szent Istvánnak koronáját
Félve lesik új királyok.
Nincs csillagunk fent az égen!
Aludj, aludj szittya vérem…

Eltemetted kis hazámat
Gyűlölködés lángvetése!
Ezért csügged a rab madár,
Hazaszálló szárnyverése.
Csak veszteség földön, égen!
Aludj, aludj szittya vérem…

… De ha egyszer feltámadunk
S újra nőnek majd nagy nevek:
Véremből nőtt két fiammal
Szent csatánkban elől leszek!
Kél még csillag fent az égen!
Feltámadsz még szittya vérem!

1920

Petrovics Pál: Mivé lettél, hazám Trianonban?!

Magasságban ragyogó Napkorong!
Nagyságodon s fényeden elborong
A múltba lengő lelkem, óh Honom:
S nem lehet a bút visszafojtanom.
Mi vagy s mi voltál? – óh, ha sorsodon
Naponta s éjjel elgondolkodom, -
Sugáraid, óh, hova hunytanak,
Ki magasabban álltál, mint a Nap?...

1940

Iváni Rella: Hazám!

Hazám! tíz éve minden este
Rajongva, vágyva és szeretve,
Még az álmodásnál is előbb,
Tüzet gyújtok oltárod előtt.

Szólj, parancsolj, mit akarsz velem,
Nem rémít a gyászos végtelen,
Érted imádom a bánatot,
Fogadd el e nagy áldozatot.

Hazám! tíz éve minden este
Rajongva, vágyva és szeretve,
Lázadó szívemet adom
A trianoni ravatalon.

Radnai István: Ötvenhatos mindenszentek

közös kehelybe
csordult vérük
égessünk gyertyát
értük
ismeretlen sírjukon

vérük túlcsordult
taplóként
a szomjas föld
beitta
gyújtsunk gyertyát
mindenütt

mindenütt
ahol csak a föld őrzi
és emlékük
parázslik

1969

Nagy Gáspár: Ők már kivárják…

/fohász a temetetlen holtakért
és a jeltelen sírokban várakozó vértanúkért/

Ők már kivárják
ott a föld alatt
hűségesen simul
homok agyag – és
nápolyiként a
megtört deszkaprés
nyelvük helyére hull
akár a kés
s fölvérzi utolsó szavuk
mihez alig volt joguk
itt hol végórán szólni is
rebellió: fényes tüntetés –
és kinő szájukból
rettenet virág
sírjukat ott keresd
VILÁG! – s ha vak rá?
süket és béna vagy nem meri?
Isten a Világ gyáváit akképp
bünteti hogy görnyedjenek
élve ítéletnapig –
de Ők már kivárják
ott a föld alatt
kivárja ott velük
homok agyag – és
csöndben kivájják fényük
a deszkaprés alól
mikor föltámadnak
halottaiból

Kányádi Sándor: Naplótöredék

A fény, a fény
szuronyok hegyén villan.
nem ilyen fényre vágytam én,
amilyen itt van.

A szél, a szél
katona szaggal libben.
Ne fújd, ne fújd el őszi szél,
amit még hittem.

A vér, a vér
agyamban vadul lüktet.
Ó isten, isten, hogyha vagy,
segítsd meg véreinket.

**

Kolozsvár, 1956. október 25. éjszaka

Vajda Albert: Egy ötvenhatos önvallomása

Ha újra kezdeném, - ezt mondod magadnak,
és sóhajoddal búcsúztatod a szálló időt.
Édes Istenem, hogy is volt három évtizeddel ezelőtt…
Harminc év! Jaj, mennyi sok barázdát vágott
arcod szántóföldjébe
a Gond ekéje.
Vajon, ha nézhettél volna elébe,
ha jövőbe látó tükröt tart eléd
egy túlvilági kéz
és láthatod új sorsod nehéz,
kanyargós útjait, vajon elindultál volna-e
azon a novemberi nyirkos hajnalon,
tarlókon át, csontkemény rögökbe
botolva, torkodon a bizonytalanság
szorító kezével?

Három évtized porzott már el feletted!
Kár is tagadnod, kenyered javát feletted,
hányszor borult s derült az ég feletted,
hányszor bántad meg szavad, tetted…
Sokszor nevettél, gyakran csak tetetted
a jókedvet, hisz valójában sírni lett
volna kedved.

szozattovabbacikkhez

Kisfaludy Sándor: Himfy szerelmeiből

A kesergő szerelemből

7. dal

Mint a szarvas, kit megére
A vadász mord fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én e pár szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szívembe:
Futok, hajh! de vesztembe.

27. dal

Ott, a hol én nevelkedtem,
Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem! –
Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy ölében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében,
Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
Lefolytanak. – Halandó!
A jó hamar mulandó.

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: Ünnep

Áldással, Uram, amiért
nékem is adtál valamit,
áldással, amiért
nemcsak szépséget s szórakozást
teremtettél, nemcsak gyönyörű
templomokat s félelmetes
pénz-szörnyeket, nemcsak ifjú
lelkesedést, friss vért, kacagó
lányokat s gyermeket – óh,
áldással, Uram, amiért
a mulandó örömök
s harcok hétköznapjai után
megteremtetted az ünnepet,
a megnyugvást,
a semmit,
aki az idő teljességében
értem is eljön
és áldott karjaiban
elringat mindörökre. Ámen.

Gróf Csáky Pál levele – mátkájának

1599.

    Teljes életem fogytáig való alázatos engedelmes szolgálatomat ajánlom, Szerelmes én Édes holtomig való Édes Szerelmem, világi kincsem, lölköm, Édessem, minden Szívem.

    Szerelmes világi kincsem, Szerelmem, lölköm Szívem, Édessem, édes írásodat alázatosan vettem. Adja az Úr Isten szerelmes Sízvem Édessem, holtomig megérdemelhessem. De szívem, én Édes Szerelmem, bizony nagy kín csak reménységben, hanem az Úr Isten adná már azt a szerencsés órát, Szerelmem, Szívem, éjjel-nappal veled élhetnék, halhatnék, szerelmes Szívem, bizony Szívem, szerelmedben s szerelmedért csak nem tudok hova lennem. Szerelmes Szívem, alázatosan kérlek, megbocsáss, hogy röviden írok, mert Szívem Szerelmem, az német borbély hólyagot akar rajtam vonni, mert Édes Szívem Szerelmem bizony rosszul voltam az fejemre. Bizony szerelmes Szívem, semmi egyébért, mert Szívem Szerelmem, nem lehet oly, az mit előtted tagadjak. De az én szerelmes szerelmedben nem újulhatom, hogy idejét nem érhetem, mind az által Szívem Édes Szerelmem megadhatja az Úr Isten azt is, talán meggyógyít ő szent Felsége, és Szerelmes Szívem, most semmit nem küldhetek, mert rosszul vagyok, mind az által el nem felejtem ugyan, mind hogy ajánlja magát kegyelmedben, holtig való szeretetedben, Édes kebeledben – árva holtig való rabszolgád

                               Gróf Chiaky Pál

Ady Endre: A kuruc halála

Ha a vitéz megkopik,
És ha rongyos rajta a ködmön,
Vitézzé válik legott,
Hogyha megint a régi köd jön.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S e béna agg kor
Milyen vidáman emlékezik.

Ha a labanc lesz a kuruc,
Hogy tud mosolyogni magában,
Így szól: kuruc a karom,
Hát hadd legyen labanc a lábam.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S béna agg kor
Milyen vidáman emlékezik.

Ha rokkant már a vitéz,
S készülget a csúnya halálra,
Megdörzsöli a szemét
S hunyorgat ravaszul a bálra:
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna agg kor
Milyen vidáman emlékezik.

Jókai Mór: Rákóczy mint Erdély nagyfejedelme

Amint Rabutin a tízezernyi császári haddal elhagyta Erdélyt, Rákóczy hívei ismét fegyverbe öltöztek, az otthagyott Tige tábornok a kocsárdi éjjeli harcban össze lett törve Pekry hajdúi által, s az I. József hívei ismét csak a három szász városba szorultak össze.

    Savoyai Jenő herceg megverte a franciákat Olaszországban, erre a bécsiek megint abbahagyták a békealkudozást, s a parancsszóhoz folyamodtak, amire aztán Rákóczynak az volt a válasza, hogy felavatta magát Erdély fejedelmének.

    A fényes ünnepélynek a marosvásárhelyi szabad mező volt tanúja.

    Az itt felállított sátor alatt tevé le az esküt II. Rákóczy Ferenc, a nagyatyja hitlevele szerint Erdély összegyűlt rendei előtt; mely után magas eszméktől áthatott beszédet tartott a sokaságnak, melynek végeztével Pekry tábornok az ország rendei nevében üdvözlé a nagyfejedelmet, felséges úrnak címezve őt.

szozattovabbacikkhez

Lampérth Géza: A Mármora-tenger…

A Mármora-tenger
Nagy messze morajlik,
Morajlása mégis
Egész ide hallik.

A szívem, a lelkem
Egyre mindig hallja…
Hej, ez a hang nem is
A tenger moraja!

Lélek szól e hangban
- Csupa vád és bánat! –
Lelke Rákóczinak
S Zrínyi Ilonának.

Kik e honért éltek,
Küzdtek mind a végig,
S síri vánkosul egy
Hantja se jut nékik…

Zúgó tenger partján,
Hideg síri ágyban
Nem tudnak pihenni
Idegen országban.

szozattovabbacikkhez

Turbók Gyula: Felvidéki kuruc rigmusa

Csak jöttünk, jöttünk, mint hazátlan, vert sereg,
a szívünkből vér hullt, megűztek fegyverek,
bozótok vártak, sűrűk, gyilkos kanyarok,
tudtuk: a Történelem örök szava dob
hátra meg előre.

Most itt vagyunk s szabadon tárhatom karom,
a fényt, napot, nézzétek hát már, akarom!
Évezrek sötét zugából dől a nóta,
új lobbot vet az időbe Európa,
tisztító láng lobog!

Nézd ezt a fényt itt s kövesd népem és hazám,
nyomába ha jársz, érkezel meg igazán,
felejtsd el Mohácsod, sok jajduló estéd,
idők átok-rácsát végre verekedd szét
új izmos ököllel!

Most meghalsz, vagy mindent helyrehozhatsz: válassz,
most a teljesülés kapujában állasz,
ide indultál, s a zár az ajtón holt vas,
világ-viharban most már üss, verj, kopogtass
s megnyittatik Neked!

1938

vitéz Somogyvári Gyula: Kuruc riadó a soproni sáncon

Riadozzál pajtás! Régi dobok szólnak
s újult hangja kél a vén tárogatóknak.
Lajtamenti porta vérvörösen lángol,
Riadozzál pajtás,
Kezdődik a hajtás.
Vak Bottyán doboltat: ébredjen a tábor!

Tán a Heister tört be, vagy tán csak a fattya?
Akárki, ne kérdezd! Házunk gyújtogatja.
Nemes magyar nemzet sebei újulnak,
Riadozzál pajtás!
Csak a kardvillantás
S meglásd, a patkányok mindjárt kipusztulnak.

Bíztasd paripádat nagy-sebes járásra,
Idejében érjünk véres áldomásra!
Soproni sáncokról visszahull a német,
Rusztnál megszorítjuk,
Újvárnál aprítjuk
Hímondója sem lesz tolvaj seregének.

szozattovabbacikkhez

Falu Tamás: Kisasszonynapja

Érzed? már szilvaillat.
Elgurultak a dinnyék.
A fecskék megremegtek
És messze szálltak innét.
A hangos hegyoldalban
Nyiladoznak a pincék,
A koldus fa gazdag lett
És földre szórja kincsét.

Látod? már őszirózsa.
Szívek kertjében jóság.
Látod? levelek hullnak.
Szomorú szomorúság.
Az ősz az uzsorásunk,
A nyár volt az adósság.
Most behajtotta rajtunk…
Dobjunk utána rózsát.

1926

Nagy Miklós: Mária

Nem tudlak úgy megénekelni,
Ahogy régóta szeretnélek.
A könnyes szép ősi magyar ének
Nem tud belőlem fölszakadni,
Ahogy százados évek sírták
Borús, hívő, mélységes évek:
Mária! Mária!
Itt zúg rejtelmes szent viharja,
Itt zúg valahol mélyen bennem:
Hitem, vágyam bús lobogása
És fajtámé. Ó, soha ki nem zengem!
Csupán csak rövid szent neved száll
Mind fénylőbben, mind tüzesebben:
Mária! Mária!

Rezek Román Sándor: Egyszerű szonett Szűz Máriához

Már oly rég csend van, s mégis boldogan
– mint halni járó vágyak kerülője –
Tenálad, Mária, Mesterem Szülője,
bízó lélekkel húzom meg magam.

Mezők virágát hoztam ím, Neked,
egy dalt dúdolva teszem most elédbe:
Salve Regina … Nézz, Anyám, feléje:
fogadd a szívem, s nyújtsd áldó kezed.

Most kint is sárga lombhullás zizeg;
lelkem Nálad virraszt. Úgy-e hiszed:
tiéd vagyok, ó, nyújtsd áldó karod!

Úgy-e akkor is eljössz, ha az ősz
ködös felhőin messze-messze nősz
s jászolban Fiad altatgatod …

Csokonai Vitéz Mihály: Mihály-napi álom

Beszélje el minden ember, az éjjel mint nyúgodott?
Szent Mihály nap éjszakáján mint aludt s mit álmodott?
Én elmondom, mit álmodtam: emlékezem rá nagyon, -
Mert az álom nem mindig az essős időtől vagyon, -
Én elmondom, mit álmodtam. - - Az éjjel, hajnal felé,
Édes ölébe az álom gyengén merített belé.
S ímé, maga Dubranovszky előmbe jött álmomba,
Az, aki essőt-mit, megmond a kalendáriomba.
Fekete palástján írva voltak az égi jelek,
A napnak, holdnak járását kijegyezgette velek.
Innepi veres zsínórral van kihányva ruhája,
Bőjtöt jegyző kereszteket sűrűn raktak reája.

szozattovabbacikkhez

Kiss Jenő: A kolozsvári Szent Mihály-templom

Vitéz templom, a város közepén,
különös tisztelettel nézlek én –
a bajtársnak szól ez a tisztelet,
ki őrt áll itten, őrzi a teret.

Ablakszemedből fény csap, égi láng,
elnéznélek így, el, míg a világ!
Félválladon a feltűzött torony
meg-megcsillan, mint napban a szurony.

Állsz, mintha kőből volnál, mereven;
állsz mozdulatlan, időn és teren. –
Hogy is moccannál, hű vitéz, Mihály?
Hisz ím előtted Mátyás – a király!

Kolozsvár, 1940

Krúdy Gyula: Szent Mihály lova

Makrancos lett a Szent Mihály lova, leveti magáról azt, akinek nincs elég pénze az erszényében.

    Aki egész életében gyalog járt, végre is lóra kell ülnie, amikor megnyergelik neki a Szent Mihály lovát.

    Jó volt tudni ezt a gondtalan lovaglást, amelyben a régi világban „vasárnapi lovasnak” sem kellett félni a lepottyanástól. Felültünk rá fehér lepedőben vagy lengedező szalonkabátban, amelyet úgy szeret megfújni a szél utoljára. Dalárok szomjaztak, amíg a lóra ültettek: temetői szónokok krákogtak, és búcsúbeszédet tanultak valamely fejfa mögött: derülten nézett a sírásó gödre partján: néha még akadtak fájdalmas jelenetek is a gyönyörű ünnepélyen, amikor lovagolni tanították a gyalogjárót – ámde a halott már nem törődött vele, hogy ki fizeti a számlát azért, mert Szent Mihály lovát elővezették a legények.

szozattovabbacikkhez

 

Vályi Nagy Géza: Szent Gellért

A vér, vész, viharmarta, nagy hegyen,
Melynek tövét az ősi folyam mossa:
Áll, mint intőjel, élő tilalomfa,
Mint bronzba dermedt, bús történelem…

Körötte: átok, gyűlölség, harag,
Képromboló had – szitkok árja hull,
S Ő áll, áll némán, mozdulatlanul,
Nyugodt, királyi és szelíd marad…

Nem félemlíti meg soha, soha
Torz igék, eszmék mákonytébolya, -
Fölötte fény zeng, aranypára reszket…

Tekintete: mély és elszánt – merész,
A vén Dunának habjaira néz,
És kéklő égre tartja a keresztet…

1938

Lászlóffy Aladár: Ó, iskoláim, drága iskolák!

Lehűlt a kő, ahogy lement a nyár,
a hervadás a tájra visszajár
és emlékezetből a szekerek
zörögnek még a konviktus megett;
jönnek a seregek a hegyen át…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Ahogy a táj ölén a patakok:
eredt, szaladt, találkozott a sok
tudásra éhes és tudást-hozó,
csizmáik alatt ropogott a hó
A rókaprémek és a kisgubák…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

Megszólalt itt meg ott a kisharang.
A madár fenn, a vándor itt alant.
A madár megy, a deák érkezik,
a fagy pirosra csípte két kezit,
mikor utazott hét határon át…
Ó, iskoláim, drága iskolák!

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Magyar mezítlábas

Egy szabad még: a sóhajtás,
Szomorú sor, ugye pajtás?
Régi zászlónk rongyos, sáros,
Rajtunk tenger komiszáros.

Régi csárdánk csupa rom már,
Más határban jó Fakónk már,
Magunk ülünk fázva, fájva,
A magyar siralomházba.

Borunk fogytán, dalunk fogytán,
Régi kedvünk mese volt tán,
Régi hírünk szélbe szórva,
Idegeni szérűn polyva.

Hej, kenyeres, ha még egyszer
Föltámadnánk napkelettel,
És halálos, hősi tettel
Sírba dőlnénk - becsülettel!

Szepessy László: Szent Imre sírja*

Konrád bíborba’, cifra köntösökbe’
Sivár koldusrongy-lelket hordozott;
Belémerülve földi gyönyörökbe’
Nem hallhatá az égi szózatot…
De egyszer egy magányos éjjelen
Föl nem vidítja bor, se szerelem;
Kutatja a vigasztaló utat,
S Rómába küldi vádló bűntudat.

Borzad rémítő vétkein a pápa,
Alig bír adni penitenciát.
Vezeklő vasövet a derekára
S írott pecsétes levelet ad át:
«Zarándokolj a szenthelyekre el,
Hol ajkadon imádság esdekel
S ha az írás tűnik, bilincs lehull,
Az lesz a jel a bűnbocsánatúl!»

Konrád a félvilágot már bebolygta,
De nem mutatkozott az égi jel.
Szentföld porára hull immár a csókja,
Hol minden szent emléket átölel…
A Golgotán sírt egyik éjjelen,
Hol Mária előtte megjelen:
«Keresd fel Mária-országomat.
A bűnbocsánat ott meglátogat!»

Magyar hazánkba térve, a vezeklő
Székesfehérvár templomába megy,
Hol István, Imre sírján, mint az erdő,
Csodák virága nől ezer, nem egy.
…Est pírja reszket ónos ablakon
S halván dicskört a főoltárra fon,
Midőn elszenderül a hűs kövön,
S álmában István tündökölve jön…

szozattovabbacikkhez

Kovács Lajos kispap, honvédgyalogos

Született Szabadkán, Bács vármegyében előkelő szülőktől, atyja városi tisztviselő volt. Iskoláig Szabadkán végezte. – Mint 6-ik költészeti osztályt végzett igen jeles tanuló 1847-ik évben a kalocsai főegyházmegye papjelöltjei közé oly kikötéssel vétetett föl, hogy a bölcsészeti tanfolyamot saját költségén kellend végeznie. Egerbe küldetett tehát a bölcsészeti tanfolyamra, hol az 1-ső évet elvégezvén, 1848. augusztus elején mint már kispap Egerből Szabadkára hazament, az iskolai szünidőt a szülei háznál töltendő.
    Szabadka város már szeptember hóban harcias színt öltött, amennyiben a fellázadt szerbek elleni hadjárat megkezdetvén, különféle fegyverzetű magyar csapatok vonultak át ezek megfékezésére. Fellángolt a magyar csapatok láttára Kovács Lajos kispapban is a veszélyben levő haza iránti szeretet tüze s letéve a papi öltönyt, beállott honvédnek és Szegeden a térparancsnoksági irodában mint tizedes volt alkalmazva még december végén is.
    Hogy Kovács Lajos a szabadságharc ideje alatt mindvégig a katonai irodában működött-e? avagy valamelyik honvédzászlóaljba beosztva, fegyveres szolgálatot tette- a hazának? bizonyos adatok hiányában nem szólhatunk. Csak annyit tudunk, hogy a szabadságharc lezajlása után a kalocsai főegyházmegyébe nem vétetvén vissza, világi vagyis a polgári pályán maradt s mint ilyen Szabadkán városi tisztviselő lett, hol mintegy 45 éves korában, dacári kitűnő szellemi tehetségének, nem éppen szerencsés körülmények között halt el.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf