Jókai Mór: Eötvös József

Mint költő, szónok, mint államférfi magas volt,
Eddig is oly közel állt éghez, ahol hona van.

Honfi-szerelmétől melegednek az ifjú szívek majd,
Költő-híre egünk nappali csillaga lesz.

Szelleme élni fog ott, hol imádnak még szabad eszmét!
És koszorút terem ott, hol pora nyugszik, a föld.

Nem földben! Szerető szívekben van temetője,
Semmi se lesz hamuvá! Mindene fénybe megy át.

Tanfi Iván: Nem bírjuk már!

Nem bírjuk már, nem tovább,
Küzdelmünknek vége!
Napról-napra mostohább
Bús jelenünk képe!

Balsors, régi cimboránk,
Mint mindig — nyomunkban!
Mennyi szikla, tüske, ág,
Göröngyös utunkban!

Letettük a fegyverünk,
Béke előtt állunk !
De ha Isten nincs velünk,
Ez lesz a halálunk!

Ha Isten nem tesz csodát,
Elvész szemünk fénye:
Erdély s a Felföld szlovák
Csehek kedve-kénye!

Hát hiába élt hazánk,
Egy nagy ezredévet?!
Én istenem, nézz le ránk,
Ne hadd veszni néped!

Már csak Te tehetsz csodát
Szent ítéleteddel,
Keserűség poharát
Keresztünkről vedd el!

Vakságunkért nagy-nagy árt
Kell úgyis fizetnünk,
De Uram, egy fénysugárt
Tán megérdemeltünk! . . .

Loránd Zoltán: Voltunk egyszer...

Voltunk egyszer Világnak félelme —
Reszkették országok izmos karunk;
Voltunk egyszer Világnak oszlopa, —
Áldották országok vitéz hadunk'.

Törpültünk mázsák súlya alatt.
Lángoltunk Szó-virág kelyhében;
Robogtunk kínnal, bajjal világon által . . .
Cifrán, énekkel, muzsikaszóval,
Vakhittel, süketen, kábulóan . . .

/Ácsolnak egy koporsót/

Hittünk a hitben, hittünk a szóban:
Virtusos két karunk Égre csapott . . .
Szabdaltuk, vagdaltuk, rést rés után törtünk —
Nem néztünk, nem láttunk: „előre, előre!"
. . . Magos Ég robajjal reánk szakadt.. .

/Készülnek egy temetésre/

Hej . . . voltunk egyszer Világnak oszlopa,
Miért is ne lennénk immár a halotta . . .

Áprily Lajos: Kolozsvári éjjel

A kövezet akácvirágos,
holdfényben áll a sarki bolt.
S nem ismer rám a régi város,
a régi hold.

Kopott kövét a régi útnak
riasztó léptekkel verem.
S akácfalombok összesúgnak:
„Nem ismerem…”

Tárt ablakon az éjszakába
egy nóta száll, halk, mint az ősz.
S a dal és aki zongorázza,
nem ismerős.

Egy kertajtó kilincse moccan
és visszakoccan: „Idegen...”
S rá felbúg rég nem sírt jajokban
az idegem:

Holdas tetők, virághavas tér,
dalok, tüzek, csodák:
nem az enyém többe! - Ahasvér,
gyerünk tovább!

Csanádi Imre: A megszállás után

        Meg-meglódulva szárnyal
        a surrogó madárraj,
szeszélyes foltban, tágul, esik össze,
tüdőnk harcát a morc égig növesztve, –
    e hallgatag, szeszélyes és borús
            tavaszban, március
tar fái fölött, nekiszabadulva
        csapong, magát kifújja,
tovariad és visszacsördül újra…

        Tavaszi első pár nap!
        Csupa tüzes vasárnap…
ünnepe földnek, friss nedvnek, sugárnak…
        Pezsgés tündéri kéje…
        Csörgő, finom zenéje
bogyót-tépászó csonttollú-csapatnak, –
        egy fáról másra csapnak,
boldogan, ahogy állat-nép vigadhat…

        Hová is tűntek? Árva
csönd tátja száját kongón a világra.
        De fönn szabad a pálya:
bölcsebben nálunk, falaink felett
        rajzolták önfeledt
köreiket a szárnyasok időtlen, –
mit tudják, értik, bánják, mi megy ittlen?

        hogy itt fal támadt hoppra
elénk, árnyékát vetve a napokra,
kis házainkra: ni üszköt idéznek!
döbbent szívünkre: vér festi szurokra!

        Mint tébolyult leány,
    int szemérmetlen, vihog vissza rám
mit érdemesnek vallhatunk, nemesnek, –
szólásra gyúlnak, fakón földre esnek
    lőtt arccal, ez s ez hány cimborám…

1944 március végén, Fehérvár

Jankovich Ferenc: Romhalmok fölött

Romhalmok fölött telehold
ha megáll az egykedvű égen,
a mulandóság tündére int
penész-uszályos köntösében.

Telehold, gyászos, vén apáca,
mit bámulsz áttetsző orcáddal?
Mit állsz suhogó éjruhádban?
Kisírt képed kinek világol?

Nem merengünk, szólít az élet:
pusztulj innen, te meddő, te vén!
Csecsemőket bimbózó anyák
pihegnek, óh, a romhalmok tövén…

Ébredő, párás sóhajok
emelgetik a messzeséget.
Millió élet nyílni akar,
téged dicsérni, élet, élet!

Bukj le, agg tündér, hát ne bámulj
múlt-idézőn erre a tájra!
Ki ér rá elmerengni még?
Nem nézünk vissza, hátha fájna.

Csak előre, a jobb parancsra,
feledve mindent, ami volt.
A dalra is úgy nyíljon ajkunk,
mint aki soha nem dalolt.

Weöres Sándor: A reménytelenség könyve

/Részlet/

Mert a förtelem beözönlött a lét szívéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szívéig:
a genny elöntötte a világot,
nem csak kívül, az események arcát fekélybe borítva:
gyökerén megmérgezte a világot.

Figyeld: a barmok hangja megváltozott.
Mintha ölnék őket, úgy nyöszörögnek és üvöltenek.
Falánkok, fürgék, mint régen,
de hangjuk merő nyomorúság.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Figyeld: a virágok illata megváltozott.
Gyönge és kesernyés.
Ők nem tudnak róla, nem érzik.

Figyeld: a gyümölcsök íze megváltozott.
Kényszeredett és alig-édes.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Olyan lett mindegyik évszak, mint a kacagó vak-leány.
S minden, mint a hülye, ki nem sejti igazi nyomorúságát.

Ha figyelheted halottaidat
s a meg nem születetteket és nem-létezőket:
hosszú fekvő árnyékon, mely mint a lóca,
ülnek és sírnak.
S ha figyelheted a testteleneket:
menekülnek, füstöt vet a szárnyuk.

Mert a förtelem beözönlött a lét szívéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szívéig:
a halálban sincs béke többé.

Kapui Ágota: Csak az a fekete autó

A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

Csak az a fekete autó ott a sövény mögött túl a lámpa hal-
vány fénykörén ahol a póznák árnyéka a földre zuhan mie-
lőtt még eldördülne a pisztolylövés mielőtt még léptek dü-
börögnének végig az úton mielőtt bedőlne a kertkapu s az
ajtót belökné az erőszakos kopogás árnyak osonnak a lép-
csőházban a körfolyosó kihalt csigavonalán terpeszkedik a
gőzölgő hagymaszag émelyítő estillat a tájban felhők fölé
emelkedő éhség elviselhetetlen korgása a hasban a félelem
párálló verejtékezése a remegő ing alatt Csak az az út lefelé
lépcsőről lépcsőre lökdösnek az árnyak köröttük leng az éj-
sötét lódenkabát kalapok lehajló karimája elfedi a gyűlölet
szikráit zárka-szűk szemekben Csak a cigaretta parazsa lyug-
gatja a csendet a kiáltás elhaló visszhangja csapódik fájón a
falra nyomán a vér rajzolja körbe a lapuló sziluettet a tenyér
holtsápadt titkait Csak a fekete autó ajtaja ne záródna a kínra
a kétségek nyomában árnyékként vonaglanak Hallgat az asz-
szony üres ölére bámul hangtalan konyha kövére dermed a
kiöntött krumplipaprikás a kettéharapott kenyér a feldön-
tött szék a sírással küszködő felhorzsolt torok a süketen tá-
tongó csendben Csak az a fekete autó ott a sövény mögött

2017

Telegdy Pál levele – menyasszonyának, Várady Katának

A Telegdy család története Szent István király koráig megy vissza. Ősük Csanád volt, akinek hatalmas birtoka a Biharban feküdt. A családot a XVI. században anyagi összeomlás érte. Az elszegényedett Pál a gazdag Váradyak utolsó leszármazottjával, Katával kelt egybe 1589 elején, 25 éves korában. Szerelmes levelei víg kedélyű, színes fantáziájú, megnyerő embernek mutatják.

1588. október 20.

Az én szerelmes mátkámnak, Várady Kata asszonynak adassék.

    Köszönetemnek és magam ajánlásának utána, kívánom Istentül ez világban hosszú ideiglen való jó szerencsés íletit, minden jóakaró urainkkal, barátinkkal egyetemben. Istennek hála és egíszsigben, jóban vagyok, kit hogy felőled is hallok, igen örülök rajta, kiben tartson meg az Isten.

    Jól lehet, hogy nem akartam addig írni, míg az én levelemre válaszodat nem látom vala, de mivel hogy az mely levelet az húgom leveliben kötve neked írtam, és az mi szolgánktul, Nagy Farkastul, ki ez napokban ott nálatok is volt, küldtem volt, kezetekben még ez ideig nem jutott, jól tudom, mert az Szakoly Miklós sógor uram leveliben dugtam vala az húgom levelit, hogy inkább ne hulljanak egymástul, vélvén azt, hogy mind együtt legyetek, ki tudom immár eddig kezetekhez költ, azírt, ha énnekem arra választ nem tíszesz, megládd, hogy olykor nem teljesítem be én is kírísedet, olykor juttatom eszedbe, hogy ingyen sem hinnéd, akkor megmondom osztán, hogy azírt legyen az.

    Továbbá magam állapotja felől most egyebet nem írhatok, hanem hogy szeredán lesz két hete, hogy ide haza jöttem az úrtul, szüretre innét Zetemre megyünk, ott csak annyit kísem, míg az szüret elvígeződik, ki az szőlők termísihez kípest tudom nem igen sokat tart, ott elvígezném dolgomat, mivel hogy Zetent hozzátartozójával egyetemben kezemhez veszem, uramék visszamenvén Szentmiklósra, vígan onnat Zetemből az úrhoz megyek vissza, mi dologírt, ha Isten arra menőben szembejuttat egymással, tudtodra leszen.

    Húgom, Borbála asszony igen köszöni a barackot, én is ettem benne, szinte olyan ídes mint temagad, talán azért, hogy temagad raktad volt az kosárba, igen köszönöm, hogy nekem is küldöttél.

    Isten tartson meg jó egészsígben én édes szerelmes atyámfia, ídes társom.

    Ez levél költ Szentmiklóson 26 októbris 88.

    Az te mindennél jobb akaró atyádfia ídes mátkád

Telegdi Pál

    ennek utána mit teszem ez, megismerjed:

    Ha engem szeretsz, ragd mind el a ki leveleket én neked írok.

Féja Géza: A széphistória

A széphistória ott kezdődik, ahol a „történelem” körvonalait elnyomja a kaland gyönyörűsége. Egyik legszebb széphistóriánkban, a délszláv eredetű „Bankó leányában” a leány megtréfálja a királyt; az öreg horvát vitéz helyett leánya megy a királyi udvarba, sorra leveri a vitézeket, titkolja lány-voltát, s csak akkor fedi fel, midőn már hajón menekül: szép almáit mutogatja üldözői felé. Figyelemreméltó a Szendrei Névtelen históriája Szilágyiról és Hajmásiról, mely balladás menetű, s a nép kö9rében népballadává fejlődött. Legkiemelkedőbb széphistóriánk az „Árgirus históriája”, Gyergyai Albert írta olasz források alapján.
    Gyergyai Albert históriája elején altató szél fúj: a mese bűbájos szele, mely átalakítja a világot. A „szép”, a „csodálatos”, a „titokzatos” világa következik. A különös fa éjszaka aranyalmákat terem, melyek reggelre eltűnnek. A király, akinek kertjében a csodálatos fa áll, a jövendőmondótól kér tanácsot a nagy feladatra, az aranygyümölcsök megszerzésére. Az ősi mesehagyomány szerint ki is vállalkozhatik erre, mint a mesebeli kiskirályfi. Gyergyai Albert választékos „ruhába” öltözteti mesehősét:

„Szép egyenes teste az ifjúnak vala,
Idejének szintén virágjában vala,
Úrfi módra termett vitézi járása,
Minden dolgaiban tökéletes vala.

Nem felette karcsú, közép ember vala,
És kiterjedt feje, szép sima homloka,
Két fekete szeme és piros orcája,
Tekintetre méltó, kívánatos vala.”

    A leány is, akit a mesehős sok küzdelem után elnyer, igazi reneszánsz-virág:

„Aranyszínű haja földig terjed vala,
Étszaka igen is ugyan fénylik vala,
Nyoszolyája részét árnyékával tartja,
Fénylik gyenge testén testszínű ruhája.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Tragédia Meyerlingben

Az itteni újság nagy, ha aktuálisnak éppen nem is nevezhető leleplezései nyújtanak romantikus szenzációt: a közel félszázados mayerlingi titokról húzzák le a hazugságok leplét. Az osztrák köztársaság régi Habsburg-archívumaiból most kerülnek nyilvánosságra a tragikus és szakállas Rudolf halálának regényes körülményei. Ennek a legendának ma már valami szép, letisztult füzetesregény-íze van, valami Sobri Jóskás elmúltsága, a kosztümök, a levegő, az emberek, nevek, a vidék valami hazafias ponyvairodalom poros, vérfagyasztó közléseiben is papírszerűen közönyös monotóniáját lélegzik. A szép Vetsera bárónő s a daliás Habsburg – udvari kamarilla s vadászkastély a fenyvesekben – a zord császár-apa s a megtört szívű anyabárónő – az intrikus és ragyogó Larisch grófnő, a lelkes közvetítő, aztán a fin de sičcle Bécs fiákeresei, lakájai, rendőrfőnöke és ékszerészei mind fölkelnek sírjukból egy pillanatra, s kelletlen arccal vallomást tesznek a hétpecsétes titokról. Amit lassan már nagyon elfelejtett az új század és generációja – nemcsak a titkot, se a Habsburgokat is mindenestől, szenvedélyeikkel, betegségeikkel és aranygyapjas szomorú tekintélyükkel. Az egykori monarchia hosszú és rossz álmát alusszák már a szereplők mind a kapucinusok dohos bécsi sírboltjában tovább. Az apa és fiú mellett, engeszteletlenül és mulatságosan. Sovány és vérszegény kísértetek ezek. Most, hogy az újkor fürge apró Mommsenjei lehúzzák róluk a halotti leplet, s a történelem sírásó keze csontjaik között kutat, egy pillanatra megint az övék a szétszakadt monarchia érdeklődése.
    A Habsburgoknak tagadhatatlanul volt legendaalakító tehetségük. Főként fogékony és figyelmes publikumuk. Az osztrák ház családi krónikájával tragédiák busaságában csak a Romanov-dinasztia vetélkedik.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Kékkő vára

kekko500Amennyire a történelem emlékezik (nálunk bizony rövid emlékező tehetsége van annak is), Kékkő mindig a Balassák vára volt, innen is vették a praedikátumukat.

    Bár most is a Balassáké lenne, mert az ősfamíliákból, leszámítva a Hunyadiakat, Rákócziakat és Zrínyieket, a Balassák a legrokonszenvesebbek.

    Akadt azokból minden; hadvezér, politikus, poéta, még rablólovag is, de magyartalan érzésű soha sem. Csináltak a Balassa-várakban sok mindenféle rossz dolgot, még hamis pénzt is, de hamis politikát nem.

    A kékkői vár, mely Nógrád megye felső részében fekszik, egy meredek sziklaormon, két órányira Balassa-Gyarmattól, nem játszott nagy szerepet. Felvonóhídja előtt ritkán álltak ostromló hadak, faltörő kosok és ágyúk. Még a török, majd a kuruc-világ is nagyobb, említésre méltó kalandok nélkül suhant el a szép kurtosi völgy fölött, mely a vár lábainál terül el, árnyas erdőcskével, hímes rétjeivel, kanyargó patakjával. Még a sziklaormon szelíd gesztenye-erdőben folytatódik.

    Csupán egyetlen olyan esemény fűződik a várhoz, amit a krónikaírónak nem szabad homályban hagyni, ami a dicső vitéz Balassa Imrével történt.

szozattovabbacikkhez

N. Bartha Károly dr.: A csërge készítése az udvarhelymegyei Bágy községben

– Beke Lidi, 65 éves szövőasszony elmondása és munkája után –

Bágy, Udvarhely megyében a homoródoklándi járásban fekszik, a regös-énekekről híres Kénos közelében. Színtiszta székely falu, csekély kivétellel reformátusok. A lakosság mai lélekszáma 560-ra tehető.

 

A csërge készítése csak Bágyban van szokásban, sem a szomszédos vidéken, sőt más székely megyében sem foglalkoznak vele, csupán bent Csíkban. Bágyban azonban ma is általános házimunkája a fehérnépnek, még nyáron is csinálják mezei munka elakadása idején. „Nëm hiszëm, hogy tíz ház lëgyën – mondta Lidiné –, ahol nëm csinálják. Ha ëgy kicsi esső lëgyën, futunk s csináljuk”.

Másfél nap, míg a mejjék-et mëgfonnyuk, másfél a dúrgálás; (mejjék vagy féveͦtő = keresztbemenő szálak; dúga vagy leőtő vagy őteje = hosszábamenő szálak). Akkor ëgy félnap këll a festésre, s félnap a leszövésre.

Cserge készítése 1 ábraA gyapjút itthon mëgmossuk, mëgszaggassuk apróra, s visszük a fűsüllőre. Akkor ëgy harmadát mëgfonnyuk vékonyra a mejjék-nek; amit pedig beléverünk (tudniillik szövés közben), vastagabbra mëgdúrgájuk (= lazán fonják meg mutatóujj vastagságnyira). A gyapjút nem kerék-kel dúrgájuk. (1. ábra), hanem guzsajra kössük, és faósóval dúrgájuk.

szozattovabbacikkhez

Beniczky Péter: Isten a hadak verője

Seregek hadnagya s vitézek strázsája,
Ki lakol az egekben
Onnét intesz, rendelsz és karodon viselsz,
Mert úr vagy magas mennyben,
Áldod bátor szívvel, harchoz erős képpel,
Ki harcol te nevedben.

Mert egyedül Isten, ki vitézzé tészen
Vehetsz erőt kezébül,
Nem jön ő fegyverrel, de csak tekintettel
Parancsol az egekbül,
Nézi a szíveket és nem az erőket,
Nem ver hadat tegezbül.

Méltó hát kegyelmét, kérned segedelmét
Ily hatalmas vezérnek,
Kitől áldást vehetsz és romlást is nyerhetsz
Ha nem tetszel kedvének,
Magasztal kit akar és mást porba takar
Nagy ereje kezének.

szozattovabbacikkhez

Dies irae

Az a nap eljő nagy haraggal,
Mely megemészt mindent lánggal:
Dávid mondja Sibyllával.

Nagy félelem akkor lészen,
Mikor bíró székben lészen.
Mindent hogy meghányjon vessen.

Akkor trombiták zengenek,
Hogy mindenek felkeljenek,
Krisztus székinél legyenek.

Halál rémül, s a természet,
Hogy feltámad minden nemzet,
Bíróra is alég nézhet.

Könyvet akkor előhoznak,
Kiben mindent írva látnak,
S törvényt tésznek ez világnak.

szozattovabbacikkhez

Ismeretlen szerző: Himnusz a Szűz Máriáról

Téged egek áldanak,
minden kegyek asszonyát,
Mária!

Bűnösök kiáltanak
e siralomvölgyön át,
Mária!

Halld szavunk, töröld le könnyünk,
kérd érettünk szent Fiad,
Mária!

hogy majd trónjánál pihenjünk
a Te érdemed miatt,
Mária!

Fordította latinból Babits Mihály

Endrődi Sándor: Újév alkalmából

/Mindenkinek, aki olvassa./

Az év fáján a napok csak
Hervadozó levelek.
Csendben, rendben, egymásután
Valamennyi lepereg.
Mindegyik visz a szomorú
Feledésbe valamit…
Légy kivétel! Neked egy-két
Boldog álom, édes emlék
Mindvégig maradjon itt!

1907

Farkas Imre: Újévi köszöntő

Ködbe tűnő esztendőre
Hull ismét az emlék fátyla,
Nézzünk vígan a jövőbe…
Eljövendő esztendőbe
Áldás hulljon minden házra,
Öröm legyen, ne pedig gond,
„Hogy mit is hoz majd a másnap?”
Legyen vége egyszer már a
Magyar megpróbáltatásnak.
A kis gyerek csak kacagjon,
Férjhez menjen a kisasszony,
Adjon Isten termést bőven,
Sok gyümölcsöt, kalászt, rengőt,
Hogy példának emlegessük
Majdan ezt az új esztendőt.
Hallja az Úr az imánkat:
Segítse meg a hazánkat,
Tüntessen el minden könnyet,
Gyűlöletet, elvakultat –
Ó tudja, hogy megbűnhődtük
A jövendőt és a múltat.
A gond szálljon messze innen –
S lepje meg a szíveket
Az áldó, a megbocsájtó,
Fehér angyalszárnyon szálló
Mindenható szeretet.

1929

Kassák Lajos: Január 1, hajnal

Bort kóstoltam ma, édes, jó bort, melyet egy névtelen tisztelőm küldött
újév hajnalán karcsú, hosszúnyakú üvegben
és ízes, drága falatokkal köritetten. Ó Teremtőm,
ki gondolhatott rám ezen az első januári hajnalon így töprengtem,
miközben ingben és alsónadrágban álltam szobám küszöbén és ijedten dideregtem.
Kint tél volt s a szél belemart mezitelen lábszáramba és mezitelen mellembe,
mert igy álltam ott s a hitvány ingem is elfeledtem összekapni.
Ki nyújthatta felém láthatatlan kezét? Pillanatra komolyan szégyelltem magam,
mint ahogyan ő is szégyellhette magát, szegény, nem mert szembe fordulni velem,
testvéri keze talán remegett, amíg ajándékkosarát felém nyújtotta.
Kint hajnal volt és tél volt, de hiába vacogtak össze a fogaim, éreztem,
hogy ez a pillanat, mikor a boldogság harangja megkondul a szívben,
mikor a sötétség fátylai fellebbennek és hallom az uj esztendő sugallatát.
Kóstoltam a borból, hogy vidáman köszönthessem az eljövendő időt és
általában az egész nagy életet, amely halállal fenyegetett
egy fél századon át. Éreztem, ahogy lassan feje tetejére áll körülöttem a világ
és nem bújtam vissza a takaró alá, vidám és nyughatatlan lettem egyszerre.
Kiléptem az uccára, ahol részeg férfiakkal és részeg asszonyokkal találkoztam,
láttam, hogy egyformák vagyunk valamennyien, köszöntöttem őket, jobbról és balról
megcsókoltam orcájukat, miközben félkarommal magasba emeltem borosüvegem
és énekelni kezdtem barna szeretőmről, akit már rég elfeledtem
s most mégis fellebeg előttem, mint maga az örök,
felejthetetlen szerelem.

1936

Czóbel Minka: A harkály mondja…

(Az erdő hangjából)

Álmatag kis lány,
Mit tehet róla,
Hogy rózsa nyílott
A télbe’, a hóba’?

Hó közepette
Fellángolt lelke,
Karácsony este
Párját ölelte.

Harangok zúgtak
Éjjeli misére,
Amikor először
Borult - keblére.

szozattovabbacikkhez

Kövy János: Vízkereszt

Tormaízű, hűs vízkereszt,
bűvös, tiszta, zsolozsmás óra.
A nap rőt gyöngyöt hint a hóra.
A tető jégcsapot ereszt.
A szél, mint részeg furulyás
koldus dülöng s duhaj nótára
gyújt rá. A felhők vitorlája
csupa hunyó, piros parázs.
Leszáll a nap. Vadszekfű-illat
hull a mezőre. Tejes csillag
rest fénye mossa a világot.
Most indulnak a szűz határban
somfabottal, ködkoronásan
a három szent, fénylő királyok.

1943

Krúdy Gyula: Vízkereszt napján a háborús fővárosban

Farsang – te gyászruhás ledér –, már második esztendeje jössz elő a téli alkonyatból lengő fekete fátyolban, lakkcipőben, selyemharisnyában, a parfőmödet tubarózsából szűrték; falun, halott menyasszonyok ravatalánál érezni ez illatot gyakorta; egyik setét szemed a végzetet siratja lassan omló könnyekkel, míg a másik tamburmajor mozdulatait lesi, aki a temetési zenét vezényeli nagy pálcájával… A szívedben vágy és gyász, mint ifjú özvegyasszonyéban, aki férje koporsójánál első szerelmével találkozik; a bokádban tánclépés remeg, mint az esti szél bujkál a nők hajában, míg a térded imádságra rokkan egy csodatevő templomocskában; nem tudod: sírj vagy nevess… szabad-e csókolózni a setétségben vagy mindig a nagy vízbe bámulni a hídról?

    Mikor falun laktam, a kutyáim Vízkeresztkor ugattak, farsangi figurák mutatkoztak az utcán. A farsang áhítatos időszaka volt a kalendáriumnak. Mindenki igyekezet megbolondulni egy napra vagy egy órára.

    Az élet most fáradt és érdemtelen vén színész, mindig ugyanazon szerepeket játssza, mint némely öreg komédiások. Háború és mindvégig háború. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a középkorban, midőn a valamire való férfiú életének tíz vagy húsz esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal, nemegyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldoskatonát. Egy jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre, Madridban vagy Krakkóban tölthette a telet…

szozattovabbacikkhez

Ölbey Irén: Szent Pál levele a korintusiakhoz

– I. levél, 13. fejezet –

Beszéljék bár földi, vagy égi nyelven,
Ha szent szeretet nem lobog szívemben,
Csak csengő-zengő cimbalom a lelkem.

Tudjam a jövőt és a titkokat,
Miket az ész csak vakon tapogat,
Legyen enyém a földnek minden tudománya,
Ha oly okos lennék is, mint az angyalok,
S hitem bár nagyobb volna, mint a Himalája,
Szeretet nélkül semmi sem vagyok.

S osszam szét bár a szegényeknek minden kincsem,
Mindent, amit erőm s verejtékem terem,
Ha szeretetem nincsen,
Mit használ az nekem.

A szeretet türelmes, engedelmes,
A szeretet mindig másoknak kedvez,
Gonoszságra, bűnre sohasem lázad,
Ikertestvére ő az igazságnak,
Nem féltékeny és rosszat nem akar,
A szeretet élet és diadal,
Nincs benne nagyravágyás, nincs harag,
Az mindenkinek mindent odaad,
Mindent remél, mindent elhisz s ha kell,
Töviskoronát is visel.

Jön a kor, s betelnek a prófétálások,
Jön a kor és megszűnnek a nyelvek,
Nem lesz nóta, nem lesz ima, sem átok,
S tudományok sem lesznek,
De a szeretet mindig élni fog.

Most még sok minden érthetetlen itt lent,
De egykor nyílt fény lesz minden homály, titok,
Egykor színről, színre meglátjuk Istent.

Az Úr nekünk a ködös életútra
Három mécsest adott.
Nélküle bús lábunk bús útvesztőbe jutna.
Előttünk három fénysáv izzik, ing, vakít:
A szeretet, a remény és a hit.
S köztük a szeretet a legnagyobb.

1931

Rezek Román Sándor: Ima Szent Margithoz

Árpádházunk drága gyöngye!
Megkínozva, meggyötörve;
Hozzád száll dalunk.
Villogó sűrű sötéten,
hátborzongós sűrű éjén
átver halk szavunk.

Hadd idézünk! messze nézünk,
sírva csúszik el reményünk
hűs kezed után.
Hétszázéves messzeségben,
Isten örök közelében
meghallgatsz talán.

Sírva jön Hozzád a nemzet,
kérve-kérünk, jaj ne vesd meg
esdeklő szavát.
Arcod tiszta szent varázsa
gőgös szívünk porba rázza
s verje mélyen át.

Égi szűzi Margaréta!
Tőled csillog mind a rét s a
tiszta ifjúság.
Tisztítsd szívünk lánggal,
áldozatos hősi vággyal,
s álljon új világ!

Árpádházunk drága gyöngye!
Megkínozva, meggyötörve
Hozzád száll dalunk.
Villogó vörös sötétben
messzenéző hő reményben
Téged vár karunk.

Szabados János: Az utolsó Zrínyi

I.

Murányi vár, a vész legyen lakód!
Kerülje vándor arra az utat!
Legyen falad között örök sötét!
Milyen sötét fenéktelen kutad.

Falad között hangzott az «esküszünk!»
Visszhang susogta rá: halál! halál!
És megjelent ott akkor Zrínyi bán,
Vérzett szíve, hogy pártütést talál.

«Öcsém vigyázz! s ti is mindannyian
Halálba mért rohantok önként?»
«Ha félsz te, bátya, hát nem félek én.»
Így szólt apám, – aztán megtörtént.

Bakó suhintott és lehullt a fej,
Apám feje lehullt a porba,
Jó honfiak, de rossz alattvalók
Apámmal hullottak le sírba.

Így bünteték a pártütőket, így
Vesztek mind el, kiket szerettem;
Pihenni mily jó lenn ott nekem
A föld alatt velök fejetlen.

szozattovabbacikkhez

Istvánffy Miklós: Tinódi Sebestyénről

Hős magyarok, daliák, akiket Mars s ősi erényük
    a csillagok fölé emelt,
harcotokat lantján elzengte Tinódi Sebestyén;
    hálával tartoztok neki:
Mint ahogy ős görögök harcát elzengi Homéros,
    s Achillt, Ajaxot élteti,
úgy ha irigy Végzet titeket letarolt is, örökre
    éltek Tinódi lapjain.

Fordította Geréb László


tinodilantos

Juhász Gyula: Tinódihoz

A magyar éjben újra fölzokognak
Siralmaid s a véres századoknak
Minden keserve ott él énekedben.
Lantos Sebestyén nézz le ránk a mennyből,
Taníts bennünket hinni és remélni,
Komor világban víg jövőnek élni.

Föl magyarok, testvérek,
Zendüljön régi ének,
Új gyásznak hangja szálljon,
Mint hit harangja kongjon,
És zúgjon mint ítélet,
Legyen zenéje élet.

Mert élni akarunk mi,
Dicső magasba jutni,
Hol újra nagy nevünk lesz,
És boldog ünnepünk lesz.
Egész világ csodálva
Tekint magyar hazánkra.

De addig is esengve szálljon égnek
A magyar éjben virrasztón az ének,
Tinódi Lantos szárnyas lelke küldje
E nagy borúból az örök derűbe,
A magyar Isten trónusát elérje,
S legyen győzelmes himnusszá a vége.

Tinódi Sebestyén: Szondi eleste Drégel várában

    Az föven tizenöt napig legelének,
Esmeg jó Budából hamar készülének,
Szancsákok, vajdák békök egyben gyülének,
Tizenkét ezeren álgyúkval eredének.

    Vitéz Ali basa dolgába bölcs vala
Drégelvára alatt táborával szálla,
A vár törésére álgyúkat állatta,
Négy álgyúja, hat tarackja neki csak vala.

    Jó vitéz Szondi György benn porkoláb vala,
Békefalusi Gergely ő társa vala,
De akkor házához kikéredzett vala,
Az megszálláskoron el-kirekedött vala.

    Töretni az basa nagyot tetete,
Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere;
Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitézsége,
Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte.

    Sőt a várnak falát, tornyát igen törte,
Basa oroszfalui pappal kérette:
Az várat megadná, magát ne vesztené.
»Már későn költ ahoz« :Szondi csak ezt izené.

    Sok foglya őneki, kettőt ő hívata;
Két énekös apródját előállatá.
Azok előtt ily testamentomot szólla:
Az Ali basának két apródját ajánlá.

szozattovabbacikkhez

Csata Ernő: Madéfalva

Mára,
fekete karakül sapkák mélyén
szunnyad a régi siculicidium,
feledésünk hűvös szele csapkodja már,
galambbúgos kapuk faragott oszlopait,
még,
ezerráncú csizmák talpán
reccsen tovább az enyészet,
s vitézkötéses harisnyák
szorítják derékon az inget,
ahogy,
viasszal pödört bajuszok tövén,
vasárnapokon elpihen az ima
s hosszú prédikációk nyomán,
álomba roskad a szülőföld,
csak,
néha szisszen fel,
évfordulók fájó nyilallásai miatt,
ha túl a hegyeken a csángómagyar,
ősi kesergőkkel, székelyeket sirat.

2005. január 7.

Versényi György: Csokonai szobránál

Munkás város közepében
Lombok árnyán áll szerényen
Szegény költő érczalakja,
Elmereng a lelkem rajta.

Sivatagban, pusztaságon,
Kő'párnán is édes álom,
Tündérálmok délibábja
Vette ringató karjára.

Édes álmát eldalolta
Lágyan csengő szép dalokba'.
S szívből szívbe száll az ének,
Szomjú lelkek gyönyörének.

Zeng szerelmi boldogságot,
Epekedik, kéjt sovárog,
Panasz csendül, méla bánat,
Csélcsapságos, imént támadt.

Majd sodor a dal magával,
Föl, magasra, égbe szárnyal,
Fényhonába csillagoknak,
Ideálok hol ragyognak.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf