Forró nyár zeng a kék határban,
tétova szárnyon száll az illat,
a szűz magasság csodalágyan
zsolozsmázó pacsirtát ringat.
Pihen a kapa és a sarló,
a városból harangszó csobban,
tüzet kortyol az aszú tarló,
a nagy síkság ünnepel mostan.
Gyík surran smaragd fűlugasban,
szél lengedez, - tündéri dallam, -
topáz barackba mar az ínye.
Ő jár itt: Mater Dolorosa,
a titkos mélyértelmű Rózsa
s érik a szőlő és a dinnye.
1941
Nem sírás most István-napi ének,
ma nem kesergünk, gyászos öltözetben.
Akik feléd most mosolyogva néznek,
erőben, hitben, ifjan, rendületlen:
ez a te néped, glóriás király!
Úgy állsz fölöttünk, mint a sziklaszál,
mely fölemelte homlokát az égig,
hogy évezredek során lásson végig,
vajjon az utunk merre kanyarog,
hogy el ne vétsük, éjben, zivatarban,
mert nehéz út ez.
Egyszer sziklakatlan,
majd meg hajnalló, napfényes orom,
rajta veríték s vérhullás a vám
- más nemzet százszor összerogyna tán –
de örök út!
S mi járjuk, magyarok
és megújulunk rajt, a szenvedésben,
száz sebünk van és nem halunk meg mégsem,
mert áll a kőszál, lépteink vigyázza:
Isten vitéze, Isten óriása
s a homloka vak-éjben is ragyog,
hisz koronázzák fénylő csillagok!
Csata előtt
Nehéz meleg leng a vidék lapályain.
Békétlen állanak a felpörkölt hadak.
Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak,
hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.
A pusztaság üres, az égen semmi folt,
habozva áll a húszéves, öreg király,
a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál,
de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.
Egyszerre indulást rikolt a kürttorok,
nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok,
elsápad a király és megbotol a ló...
És fönn az ég ivén sötéten nyargaló
vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll,
ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál.
Gábor fiam Bécsé,
Oda is van nőve.
Örzse lyányom a Krisztusé,
Papok szeretője.
Morva grófé földem,
Asszonyom a sírban.
Menjünk, menjünk Munkács felé,
Már eleget sírtam.
Nincsen e világon,
Nem maradt már semmi:
Esze komám, ideje már
Rákócziért menni.
Magyar bolondoknak
Bolond útját járom,
Bécsi lator lett a fiam,
Pap-céda a lyányom.
Nosza hajdú – firge varjú,
Járjunk egy szép táncot;
Nem vagy fattyú – sem rossz hattyú –
Kiálts hát egy hoppot!
Szájad mondjon – lábad járjon
Egy katonatáncot.
Pöndülj csizma – járjad anyja!
Elöl tollas, elöl
Amaz Palkó – rosszvér fia –
Vigyáz kívül-belöl.
Toppants gyorson – hadd csosszanjon,
Ne maradj balfelöl!
Nosza Ránduj – hol vagy Viduj?
Fújd az bagi táncát,
Az emlőjét – az tömlőjét
Ne kéméld az sípját.
Mert emennek – Kis Péternek
Adta az Balsarját.
Kuruc nóta
Fordulj kedves lovam,
Lengyelország felé,
Úgysem jövök én már
Soha visszafelé:
Szegény hazámat már
Sohasem láthatom…
Nincsen olyan bánat,
Mint az én bánatom.
Tele van a lelkem,
Keserj könnyekkel,
Alig-alig bírok
Hánkódó szívemmel:
Amit érzek, úgy fáj,
Hogy ki sem mondhatom…
Nincsen olyan bánat,
Mint az én bánatom.
Indulok, megállok,
Búcsúzom örökre,
Utólszor borulok
A hazai földre:
Utólszor csókolom,
Holtig siratgatom…
Nincsen olyan bánat,
Mint az én bánatom.
Állok, szabadság, ódon templomodban.
Mi benne fény volt, itt van, összehordtam.
Mártírkoporsó, vérpad benn az oltár,
Tört békócsörgés a dicsérő zsoltár;
Tépett zászlók, rúdjukról leszaggatvák,
A csonka jelszó rajt: Isten - - szabadság...
S a szent csaták elnémult orgonája:
Tört, csorba ágyúk fekszenek sorjába,
Ahogy a végső fönséges akkord,
- A zsarnokok ítélő harsonája -
Halált lehellő ajkukon fagyott...
Éjfélre jár és én magam vagyok.
A fáklyafény inogva végsőt lobban -
Állok, Szabadság, ódon templomodban.
És visszahívom tűnt korok csodáját;
A dűlő oltárt újra környülállják
Az áldozók, a rajongók, a szentek
S imádatánál az ezerszer szentnek
Halottszín arcuk vérpirosra válik,
Ahogy az esküt mormolják: Halálig!...
Olyan nagy harang tán a világon sincs, mint a debreceni öreg harang. Ezt az öreg harangot - büszkesége a debrecenieknek - úgy hívják: Rákóczi. A nagy fejedelem nevéről keresztelték el az öreg harangot.
Az öreg harang nemcsak abban különbözik a többitől, hogy százmázsás testének a meglódításához legalább három emberre van szükség, hanem abban is, hogy csak nagy ünnepen szólal meg. Mikor mély, zúgó szava száll a városon, még a hortobágyi gulyás is meghallja a hangját, és azt mondja magában:
- Rákóczi beszél!
A hagyomány szerint Rákóczi Ferencnek a szava van benne a nagyharang zúgásában. A szabadság fejedelmének hangja száll végig a hortobágyi rónán, ha a harangot meghúzzák. Száll, száll a hang a magyar mezőkön, és az emberek leveszik a kalapjukat, mert Rákóczi Ferenc jut az eszükbe.
(VI.)
Ha égő méccsel jársz-kelsz
Széljárt sikátorokban,
Kezeddel véded lángját,
Másképp könnyen kilobban.
A lelkedet is így védd,
E titkos égi lámpát.
Ha szél fütyül, ne engedd,
Hogy elfújják a lángját!
Hisz nélküle dühöngő
Vak éjszakába hullnál
S irtóztatóbb lennél a
Kiszúrtszemű Vazulnál.
A történelmi Máramaros megyei Konyha községben született. A világosi fegyverletétel után, világi pályára lépett, s mint királyi járásbíró halt el Felsővisón.*
*
Róla sem sikerült többet megtudnunk. Itt kell megjegyezzük, hogy az ungvári görög katolikus papneveldéből huszonöt kispap lépett önként a haza védőinek soraiba, kiknek[néhány kivételével] azonban sem neveiket, sem tetteiket eddig nem sikerül kideríteni. Pedig fontos lenne, hogy kik e derék, hazafias kispapok, hogy tiszteletre méltó neveiket megmentsük az enyészettől, a haza 1848-49. évi szabadságharcáról a történelem számára. Az első önkéntesek leginkább az irreguláris szabadcsapatokat gyarapították, mind a honvéd-vadászokat. A honvédsereg első vadász alakulatai 1848 őszén, még mint önkéntes csapatok szerveződtek. Két ilyen alakulat volt: az Újházy - féle vadász csapat, valamint a tiroli vadász század. Mindkettő szervezése még szeptemberben, Jellačić támadása idején kezdődött el. Az előbbi alakítása Újházy László kormánybiztos, az utóbbié az osztrák születésű, de Pesten élő Witalis Söll nevéhez fűződik. Az akkori utca embere dicsőítette az önkéntes vadászokat, nem véletlenül jellemezte őket így versében Garay János, a kortárs költő: „Mind hősek ők, mind férfiak, Mind hü és hazafi…”
Verik a viharok gyenge csónakunkat,
Éj fekete felhők takarják utunkat;
Tarajos habok közt, mint az ingó nádszál,
Vergődik a lelkünk s kérése hozzád száll:
Kelj fel miközöttünk Urunk, jó Mesterünk,
Hatalmaddal tarts meg, különben elveszünk!
Durva hitetlenség verdesi hitünket,
Rád vetett szidalom sózza kenyerünket;
Keserű átokká lett a Te szent neved…
Meghalt a békesség; meghalt a szeretet,
Kelj fel miközöttünk Urunk, jó Mesterünk,
Szerető szíveddel tarts meg, mert elveszünk!
Négy-ötezer helyett milliók éheznek,
Az ínség pusztáján kenyeret keresnek;
De nem reád néznek, egymást fosztogatják,
Kicsikart falatjuk vérbe mártogatják.
Kelj fel miközöttünk Urunk, jó Mesterünk,
Irgalmas lelkeddel tarts meg, mert elveszünk!
Éhség fenyegeti kis gyermekeinket,
Édes tej helyébe nekik követ vetnek.
Ne engedd öledből kiragadni őket,
Szent igéd tejével tápláld a gyengéket.
Kelj fel miközöttünk Urunk, jó Mesterünk,
Igéd erejével tarts meg, mert elveszünk!
Hozzád sír föl lelkem, nemzeteknek Atyja!
Kesergő szívemnek hozzád száll imája;
Boldogtalan hazám jóságod ne hagyja:
Küldd szent áldásodat egedből reája!
Ezer éven védted ezt a szép országot,
S nem hagytad elveszni semmi bajban, vészben:
Fenntartó kegyedért szíved legyen áldott…
Segítsd meg most is, ez újabb ezredévben.
Mert látod, hogy minden égtáj felől tépik,
Ősi vitézséggel megszerzett határit;
Jó fiai szíve bármint sajog, vérzik:
Nélküled segítség nincs számunkra már itt!
Azért porba hullva előtted, nagy Isten!
Imádkozom Hozzád, nemzetem nevében:
Ne hagyj inogni a Benned helyzett hitben,
Légy velünk a bajban, segíts meg a vészben!
Büszke Kárpátoknak sötét koszorúja,
Legyen szép hazánknak örökig határa,
És aranykalászát délibábos róna
Magyarnak teremje, magyar kéz munkája.
Nyíljék egyetértés minden honfi szívben,
Ne dúlja pártviszály nemzetünk egységét;
Hallgass meg engemet, óh, jóságos Isten!
S tartsd meg szép hazánknak ősrégi épségét.
1919
Nagy nehéz világban gyötrelemmel járunk,
Hegyes tövis sebzi minduntalan lábunk;
Legörbít a porba ezer csapás súlya,
Mit bűneinkért ránk mértél, és s föld Ura.
Elhagytunk Tégedet, Te is el bennünket,
De, irgalmas Isten, mentsd meg az éltünket!
Könyörgünk Tehozzád visszatérve, esdve:
Sújtoló karodat mirólunk már vedd le!
Bűnhődtünk eleget múltért és jövőért;
Bűninkért tengersok szenvedés s bánat ért;
Siralmak éjjelén vezess már keresztül,
- Kegyelmes Isten, Benned bízunk egyedül!
1919
Szürke, bánatos, ellopott napok
Tengersok könnyét gyűjtöm csendesen…
S lelkemmel mégis megbékélt vagyok.
Ne sírj kicsikém, drága kedvesem!
Hosszú éveken Nélküled élek,
Szíved verését nem hallgathatom.
De minden órám minden percének
Álomcsókjait neked adhatom!
Mert ebből élek négy egész éve
Mint bilincselt rab idegen földön…
Sok sóhajomat mind egybetéve
Imába, dalba, könnyekbe öntöm.
S lelkemmel mégis megbékélt vagyok,
Mert érzem forrón, hogy vársz, hogy szeretsz…
Látom, tudom, hogy a kis galambok
Harmatlelkébe kincset hintegetsz.
Bízva remélek tovább, szüntelen:
Egyszer az Isten csak hazavezet!
Hogy a boldogság összejön velem
S újra enyém lesz, ki engem szeret!?
1918
A dalom dal csupán,
A szikra szikra csak,
Felröppen és lehull,
Elalszik nyomtalan,
Vagy felkapja a zúgó forgatag
S viszi...
A szikra bámul s maga sem hiszi,
Míg száll az égnek,
Hogy lángjától majd szálas fenyvesek,
Koronás tölgyek égnek,
A lelkek sűrű rengetegje ég.
Mert száraz idő járt,
Körül a határt,
Csontig-velőig szikkasztotta ki,
A tikkadt erdőt
Oh, könnyű most,
Könnyű felgyújtani!
Erdély, vérző gyöngye az ősi ékszernek,
óh, be kár, hogy benned jövevény madarak
s nem sasok fészkelnek.
A sasok eltűntek viharok sodrával
s nem játszanak többé napsugárban fürdő
hegyeid fodrával.
Fehéren szikrázó havasok ormára
lelkünk jár csak vissza, kemény, harcraedző
bajnoki tornára.
A kis sasfiókok, didergő csepp árvák
fészkükből kiűzött, idegenben küzdő
apáinkat várják.
A havasi gyopár már kalaphoz vágyik,
a fenyvesek lelke bánatba merülve
gyászdalt furulyázik.
Nem visszhangozza a székely dalok hangját.
Megvet, gyűlöl minden fészekre vadászó
korcs, mihaszna bandát.
Idegen fejszéknek, ha csapását hallja,
a sasokra gondol és felrémül sírva
az orgyilkos zajra.
És ha holtan dől ki egy-egy fenyőszála
mint fájdalmas anya meggyilkolt fiára,
úgy hull búsan rája.
Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.
Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a napvilágnak
árvája.
Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.
Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.
Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.
Így végeznék bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.
Mit bánják ők? Nevetnek ők,
várnak ákácos temetők
mireánk.
Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.
1920
Bibó Istvánnak
A süllyedő hajó
megszállott távírásza
konokul
kopogja
a vészjeleket
tititi tátátá tititi
tititi tátátá tititi
Mentsétek meg
lelkeinket
Hallották a
hajók
s nem jöttek
megmenteni a
vízbefúlót
„Neki
már
mindegy…”
Hát
nem volt
mindegy!
1920 óta lassan, de szívósan és egyre határozottabb odaállással akkora tábor sereglett köréje, aminőre Kazinczy óra nincsen példa. Ady szuverén egyénisége lehetetlenné tette, hogy írókból rekrutálódjék a testőrsége, Babitsnak azonban szüksége volt a testőrségre, mindig reszkető s katasztrófák előérzetében lúdbőrző életérzése követelte, hogy maga köré szervezze a fiatal nemzedék számban jelentékeny részét. Ady halott volt, Móricz Zsigmonddal mereven szembehelyezkedett az uralkodó közvélemény s a hajsza ki-kiújult ellene. Babits azonban már a forradalmak után írt riadt védekezésében bebizonyította, hogy egyénisége nem lesz új hősi tömörülésnek fáklyája, még mécsese sem. Az öncélú szellem álláspont, az ártatlan elefántcsonttorony mindig hamarabb kap türelmet a hatalomtól, mint a szablyára emlékeztető penna; az emberrel, a fajtával, a közösséggel eljegyzett szándék. Babits nem gondolta át mindezt tudatosan, csupán reszkető életérzése kergette föl az elefántcsonttoronyba, ámbár ifjú testőrei már tudatos és bölcs elhatározás alapján kúsztak utána, biztosítókötelekkel a derekukon.
– Babits halálára –
Ah, itt állasz az ünnepélyesség arany
Koronájában, ősz! Hogy ne lássék, hogy a levél
Eltűnik, s feketén kavargó szél lopja ki
A természet dús ékszertárából, ami volt.
Mostoha és galád sors! Elpusztul a dús,
S mint vén, hűlt templomok oltárkővel,
A hegyek meddő-szomorúan fehérlenek, –
Óh, fénylés, dal, öröm, elmúlt az ünneped!
Fekete, üres világ! Mi benne értelem,
Ha mint az árnyék, elköltözik a Szép,
Béke, öröm, remény elszáll a holtak után,
A fáklyás hit az élet éktelenségei közt
Lehull, s örök éj elragadja a nemest,
És hogy rejtő sötétben öldököljön az
Ártás, s az árva szellemnek ne legyen
Kiáltó szája: setteng a Rém,
S mint másként el nem ért küzdőt, orv, buta nyíl –
– Kiknek szava, vagy csöndje tiltó fellebbezés: –
Egymás után oltja a nagyokat el.
/Egy Babits-ünnepély prológusa/
Kik összegyűltek ma e teremben,
S kiket meleg fényével átitat
Csodákra váró, méla mélyű csendben
A szívekből kigyúló áhítat,
Köszönöm ím a bennetek parázsló
Tüzet az idők komor hidegén,
Legyetek üdvöz egy nemes varázsló,
Egy tiszta költő arany szigetén.
Igen, míg künn a bús kor rossz viharja
Vak hullámokkal zúzni fenyeget,
S a vén világot jajgatni kavarja,
Hajókat sújtva és reményeket,
Óh jertek, megpihenni, felpihegni
A parton, ahol megtörik az ár,
Ahol a vad vész verve búj lihegni,
Mert Prospero varázsvesszeje vár.
Hogy rémülve futott Mahomet Nándornak alóla,
A mentett várnép istenelé Hunyadit.
»Keljetek, édesim, mond ő föl az égre mutatván:
A harc volt csak enyém, győzelem Istenemé!«
A DEBRECENI KOLLÉGIUM FALÁRA
Tiszta szellem, aki nem vagy már
sem víz, sem tűz, sem föld, sem felleg,
aki már puszta hang se vagy
és akit mégis ünnepelnek,
aki száz éve vagy halott
és aki mindig halott voltál,
akinek számára e föld
nem volt tivornya, hanem oltár –
távoli szellem, névtelen
eszme, a bolygó fogalomnak
partjáról intek most feléd,
partjáról a zord siralomnak:
én sem lelem az utat itt,
az út itt a föld alá megy le,
a föld pincéjébe mutat
köröttem mindenféle mesgye,
a bús Minden-mindegy remeg
vak vezérek cézári botján
s a felhőkből a föld alá
bukik a büszke aeroplán…
Szép nap virradt fel Széphalomra,
A honra szép nagy nap virradt;
Zendüljön a Sátorhegy orma,
Völgy és lapály víg zaj miatt!
Az őszi lomb sárgán omol bár:
Mulasson itt élet, mosoly!
Rózsát hozzon a vad folyondár,
Mely e mohos sírkőre foly!
Ki nyugszik itt, csendes ligetben?
A sokaság örméri jól,
Mely erre néz s tolong lélekben
A négy folyam tájékiról.
Eljutni oly könnyű odáig!
Az ég a sírhalom felett
Örök fényben dereng, világlik…
Míg a föld vérnyommal fedett.
Mert érdemére halhatatlan,
De nem várt rá virágos út;
Vérzett nehéz viadalokban,
Felé ezer hullám tolult,
S míg folyt – sokáig folyt – az élet:
Viszály nem szűnt, hab nem lohadt;
Pazar kézzel hinté a végzet
Lábához a sárkány-fogat.
A törpeség, a bűn, a vakság
Acsarkodott, ment ellene;
Szégyenlék őt, és megtagadták,
Kik egy vérből voltak vele;
S élet, világ mit tőle megvont:
Tán tűzhelyén föllelve lőn?
Ült homlokán itt is rideg gond…
Örök felleg magas tetőn.
Zrínyi Ilona a vértanú Zrínyi Péter lánya és az ugyanakkor vértanúhalt halált Frangepán Ferenc unokahúga, I. Rákóczi Ferenc özvegye. Később a nála 14 évvel fiatalabb Thököly Imrének felesége, kinek oldalán maga is egyik szervezője a Habsburgok elleni kuruc felkelésnek. Férjét a törökországi száműzetésbe is követte.
1.
Munkács, 1686. május 5. és 10. között.
Az én istenem ne adja azt érnem, hogy az én édes uram nélkül bárminemű bátorságos várban vagy helyben megmaradásomat lelhessem. Én azt nem kívánom: hanem vagy élet, vagy halál – semminémű félelem vagy nyomorúság engem kegyelmedtől el nem rekeszt. Csak éppen kegyelmed el ne hagyjon, én ha gyalog is, kész vagyok elmenni, valahun hallom kegyelmedet lenni…
Senki sem engemet, sem két gyermekemet megijedt állapottal nem látta. Valamint elején, úgy a dolog folytán készek voltunk fejünk felszálltáig a várat megtartani életünk leheletével is. Lássa immár, kikkel tett fel az ellenség, ha asszonyember vagyok is, Munkácson meg mertem várni őket, vigyék hírét máshová is…
Bara Ignác György csíkszenttamási 59 éves székely ember a faekéről a következőket mondja:
A mostani emberek azt se tudják, mi a kín s a nyomorúság, ami régebben a szántással járt. A mostani ekét két gyenge ló vagy két tehén könnyen viszi, de régebben a faekét négy ökör is nehezen húzta. A nyomáson* háromszor szántottak: május végén ugaroltak, július végén forgattak és szeptemberben, Kisasszony napja körül, a megforgatott földet boronálták, elmagolták és a vetőmagot „alája szántották”.
Mind a három szántást a faekével végezték, amelynek leírása a Venczel József joghallgató által készített rajzzal illusztrálva így következik:
A faeke két főrészből áll: eke és taliga. Az eke főrészei: az ekeszarc (1), a gerendej (2), az ekefej (3), az átlóköldök (4), a hosszúvas (5) és a kormány (6). 1. Az ekeszarv a vízszintesen fekvő ekefej hátsó részében bevésve, hátrafelé kissé ferdén áll; alsó harmada alsó felében jobb- és baloldalt a kormányláb (7) befogadására alkalmas fúrt lyuk van; alsó harmada felső felében a gerendej befogadására készült véset van és felül az ember két keze számára fogásra alkalmas két szarvban végződik. – 2. A gerendej vízszintes állású, kemény- (bükk) fából készül; az ekeszarv említett vésetén keresztül ér; kiérő végén, közvetlenül az ekeszarv mellett, furat van, amelybe jó erős faszeg, az ú. n. farszeg (8) jár. A gerendejen az ekeszarv előtt néhány colra függőleges furat van, amelybe a fabot (9) nyelét szúrják. Ettől eléfelé: téglalap alakú, kissé alsó végével eléfelé ferdülő véset van az átérő és szeggel odaerősített átlagköldök (4) számára.
Öt héttel a letartóztatása előtt, 1948. november 18-án a nemzethez intézett utolsó szózatát így fejezte be: „Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos”.
Ebben az egyetlen mondatban benne van Mindszenty József egész életprogramja. Benne van szentbeszédeinek és lelkipásztori körleveleinek a célja és tartalma is.
Különösen vonatkozik ez a megállapítás esztergomi tényleges érsekségének és prímásságának, valamint száműzetése idejének éveire, amikor alig volt olyan szentbeszéde és körlevele, amelyben ne buzdította volna hallgatóit, illetőleg olvasóit arra, hogy legyenek hűek keresztény hitükhöz, egyházukhoz és nemzetükhöz; hogy legyenek, bárhol éljenek is, mindenütt jó keresztények és jó magyarok.
Válogatott szentbeszédeinek és körleveleinek elolvasása után világossá válik előttünk, hogy korunk nagy magyar hitvallója és vértanúja ennek a két mélygyökerű emberi érzésnek, a hithűségnek és a hazafiságnak elevenen tartásával igyekezett megóvni az otthoniakat az ateista kommunizmustól, a szórványmagyarságot pedig az asszimilálódás veszedelmétől.
Prédikációinak és pásztorleveleinek könnyebb és jobb megértése céljából, mielőtt az elolvasásukba kezdenénk, érdemes sorra venni az igehirdető Mindszenty életállomásait és megtudni: hol, mikor, kinek, hogyan beszélt. És azt is, hogy otthon és világot járó missziós körútjain hogyan fogadták és hallgatták a magyar és az idegen nyelvű hívek.
Miért? (korábbi címén: Előhang) (1936)
Szabó Dezső állandó témái között szerepelt az élet értelme. Több írásában is felvetette a Miért? kérdését: miért is vagyunk a világban? 1926-ban nagyszabású regény írásába kezdett ezen a címen (melyet egy némafilmtől kölcsönzött, amelynek tartalmát részletesen olvashatjuk lapjain.), a cselekmény színhelye a román megszállás alatti erdélyi kisváros, Kézdivásárhely, valamint az akkori világ fővárosa, Párizs. Sajnos a választ itt nem találta meg, mert a regényfolyam elapadt, elkészült részeit csak a Ludas Mátyás Füzetekben közölte később. Ugyanitt adta ki korábban Szilágyi Márta című regényének néhány elkészült első lapját, melyek elé egy verset illesztett: Előhang címmel. Miután azonban a regény még novellának is rövidre sikeredett, a gazdátlanná vált előhangot - lényegtelen változtatásokkal - a Kolozsvári Levelek 58. darabjaként, Miért? címmel újra kiadta.
Az ötvensoros, zömmel rímtelen, de sorokba tördelt vers egyetlen kérdés körül örvénylik: miért kell élni, azaz: miért kell Szabó Dezsőnek élni? Hiszen ő már nem egyéb, mint egy nagy temető, amelyben ott fekszik minden meghalt énje (minden nagy terve) Miért az egész, hiszen "tőr az élet s a világteremtés / Előre megfontolt gyilkos akarat..."? Ő már nem tehet mást: kinyújtja fáradt, roppant karjait, és ringatja ezer halottait halott dajkaként, holt sírásóként. A vers alapgondolata rokon A Philadelphia ablakában-éval: a kudarc beismerése, de hiányzik belőle annak hősi optimizmusa. De hogy a komor hangulatot valamiképpen oldja, egy játékos altatódallal zárja: "Tente, tente szépen, /Kicsi kutya tarka, / Jó gyermek elalszik, / Jó gyermek nem kérdez, / Mert könnyes lesz édes / Holt anyámnak arca."
Ezekről is meg kell emlékezni, mert ezekből van a legtöbb, kivált Székelyföldön, hol, mint már említettük, a várak egy részét az óriások építették.
De az óriásoknak segítettek az erdélyi krónikás urak is, akik minden hegyre, minden dombra egy-egy várat tesznek, illetőleg minden földkidudorodáson egy hajdankori castrum nyomait vélik felfödözhetni.
Volt is tagadhatatlanul sok ilyen, a régi pogány világból a székely rabobánok várai és még előbbről a rómaiaké – hanem a nagyobb fele soha sem volt.
Óriások, tündérek építették az efféle várakat és ők is lakták egyik hegyről a másikra lépegetve, mikor sétáltak.
A torjai várúr leánya lent játszadozik a völgyben s a kötényébe szedte a szántóvető székely góbékat ekéstől, ökröstől s úgy vitte föl nagy örvendezve óriás apjához: «Nézd papa milyen kedves kis játékszert találtam.»
A Karsfal melletti török várban bűvös bivalyok és agarak őrzik a föld alatt levő kincseket.
Rapsonné váráról és boszorkány-asszonyáról egész mitológia kering a nép közt.
Milyenek is voltak azok a régi boszorkányok. Szépek, délcegek, várakban laktak, arannyal átszőtt bíboros rokolyát viseltek, négy lovon jártak, hadakat vezettek, királyfiakat vertek szerelem bilincseibe, varázslatos füvekkel, bájitallal, selyemhajzatuknak bűverejével.
1. A pócsi szép templomban
Kinyílott egy szép rózsa,
Siessünk csodájára,
Születése napjára.
2. Szűz Mária e rózsa,
Ég és föld királynéja,
Szent Anna leánya,
Kisasszonyunk, Mária.
3. Angyaloknál ékesebb,
Csillagoknál fényesebb,
Köszöntésedre jöttünk,
Tiszta szívvel üdvözlünk.
4. Atyaisten ültette,
Szentlélek eljegyezte,
Mennyből szállt e szép rózsa,
Jézus lett a bimbója.
5. Jertek hívek, tisztelni,
Máriát köszönteni,
Pócsnak ékes csillaga,
Üdvözlégy Szűz Mária!
