Marék Antal: Magyar írók utolsó órái

Az író nem hal meg, csak áthasonul. A lét keserves, viharos és nyugtalan évei után átmúlik meg másik világba, hol nyugalom és béke van, hol nem éri az írót igazságtalan támadás, nem keseríti életét szegénység, egyedüllét vagy betegség. Ünnepélyes pillanat ez, amelyre jóformán minden író gondolt az írásművészetében aggodalmait megörökítette. Sokan nem féltek a haláltól. De voltak olyanok is, akik rettegve gondoltak az elmúlásra. Mindez azért, mert úgy érezték, hogy nem dolgoztak eleget. Nyugtalanul és sértődötten haltak meg, mert úgy érezték, hogy nem teljesítették teljes egészében azt a feladatot, amelyet maguk elé tűztek.

    Különös feladat ez, bemenni a szobákba, hol halhatatlan lelkük éppen búcsúzik a törékeny testtől. Nézzük az arcokat, amelyeken most valami földöntúli megelégedés vagy szomorú csalódás sugárzik. Milyen szánalmasak most ebben a megalázó némaságban, mikor a lobogó szellem már nem tudja tovább tartani a lelket, mert kilép a halódó testből, hogy az örökkévalóság árnyékába jusson. De vajon biztosan odajut-e? Minden író vágyik az örökkévalóságra s mikor úgy érzi, hogy az élet vége közeledik, számot vet magával, alkotásaival és tetteivel. A kritika még nem végezte el feladatát, nem osztályozta az írót úgy, hogy szemét az örökkévalóság édes gyönyörének büszke tudatában hunyhatja le.

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Szülőim sírjánál

Alusztok rég, kopár, kietlen
Temetőben, domboldalon;
De hát a földi gondok ellen
Lehetne-é jobb oltalom,
Mint egy horpadt, öreg, magános sírhalom?

A nagy világ lármája nem hat
Ez elhagyott nyugvóhelyig;
Kihajt a lomb, s megint lehervad,
Év év után múlik, telik,
Mérve a vén idő egyhangú lépteit.

De ti, akik alusztok mélyen,
Nem halljátok, nem méritek;
Nem rezdül át a néma éjen
Se hang, se fény. Lenn a hideg,
Beomlott sírgödör sugártalan, siket.

A szél a fák fagyvette ágát
Már tőletek tördelheti.
Mindegy, a sírok pusztaságát
Fehér hó vagy zöld fű fedi,
Vagy a fű gyökerét a nyár kiégeti.

szozattovabbacikkhez

Zombory Andor: Anyaszívek

Zord éjszakán, titkos mezőkön
Ezernyi apró szárnyas láng röpül;
A színük égő, mint a hulló vérnek
És szívalakot nyertek köntösül…
Hová siettek lángoló szívek?
Vérző lángocskák, merre szálltok?
Az éj sötét, hideg, riasztó:
Bizalmas ösvényt nem találtok.

Úttalan erdők rengetegjén
Keresztül tudtok-e majd törni?
Éjszak örvénylő nagy viharja
Nem fog-e gyorsan elsöpörni?
Van-e erőtök átlebegni
A véres, könnyes tengerek fölött,
S tüzes egeknek záporában
Megbújni, mint az üldözött?

sz4

szozattovabbacikkhez

Csata Ernő: Orbán Balázs

        …a Csontbáró emlékére
Szonettkoszorú

1.
Kapuk alatt botorkál a kegyelet
egy vissza-visszarángatott lélek
sírkövéhez, hol nem akar egyebet,
csupán az elrabolt örökséget.
    Ahol a becsület többször temetett,
Szejke porán, apai örökségen,
hogy tiszta legyen a lelkiismeret,
ami nem hagyott nyugodni régen.
    Itt egy betűrengeteg suhog körül,
s a föld gyomrából, a Borvízoldalban,
a régmúlt bugyborékol örökül:
    alant könnycseppek, a talpunk alatt
a sokat féltett, székely Szentföldünk,
amit kiérdemelt egy nagy akarat.

2.
Amit kiérdemelt egy nagy akarat,
egy székely szív erős óhaja, vágya,
hogy végül Tündérkertjében maradt,
s élt benne Aranyos Szegelet álma.

szozattovabbacikkhez

Bacsinni Bacsinszky Mihály honvéd, görögkatolikus papnövendék

Ungvár megyében, 1829-ik évben született Zaricsón, hol édes atyja görögkatolikus lelkész vala. Neveltetését művelt és vallásos lelkületű édesanyja vezette a legnagyobb gond- és figyelemmel, mindent elkövetvén, hogy testileg szépen kifejlett Miska fia, lelkileg is kellően kiképezve legyen.
Mihály elvégezvén a philozofiai studiomokat, Popovics Bazil, ungvári püspök őt, mint nagyszerűen ajánlatos külsejű s amellett, szelíd, jámbor, erkölcsös viseletű ifjút szívesen vette be a kispapok közé az ungvári papnöveldébe. Bár csak középjó bizonyítványt mutathatott fel – minthogy igen csekély időt szentelt studiumokra, inkább művelődési társulatok, nyelvészet és zene iránt volt igen fogékony – de talentumának erejére őt egy ifjú papnövendék sem múlta felül. Gyenge latin volt, de azért, bármely tantárgyból, mely latin nyelven volt írva, egyszeri átolvasásra 1–2 lapot kész volt szó szerint elmondani. A német nyelvet és zongorázni saját szorgalmából tanulta meg; egy szóval finom érzésű, s gyengéd, művelt, női körökben kedvesen láttatott ifjú volt. Róla iskolatársai azt beszélték, hogy hét évig szopott.

szozattovabbacikkhez

Magyar József: Az első világháború, 1914-1918

Az első világháborút megelőző két nagy katonai, – kölcsönös segélynyújtási szövetség volt Európában. Az elsőhöz az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország tartozott. Ez volt a Hármas Szövetség. A másik: Anglia, Franciaország, Oroszország, az entente [Antant].
Ennek a szembenálló két félnek elsősorban gazdasági, így katonai és politikai érdekei teljesen ellentétesek voltak. A háborús készülődés már régen folyt a nagy leszámolásra.
A háború kitörésének közvetlen oka volt, hogy Szarajevóban, Bosznia fővárosában, egy katonai szemle végén Ferenc Ferdinánd trónörököst feleségével együtt meggyilkolták. A merénylő, Gavrilo Princip szerb, vezető katonai körökkel állt összeköttetésben. A Monarchia jegyzéket intézett Szerbiához s mivel azt visszautasították, mozgósította katonai erejét. A háborút így már nem lehetett megállítani. Tisza István magyar miniszterelnök mindent elkövetett, hogy a háborút megakadályozza, de nem sikerült. A Monarchia július 26-án hadat üzent Szerbiának. Két nap múlva az oroszok, majd az 1871. évi vereség megbosszulására, a franciák. Ezt követte az angol hadüzenet Németországnak, majd a Monarchia üzent hadat az oroszoknak.

szozattovabbacikkhez

Dr. Parányi Ferenc: Levél

Kedves Lenke! Ne értsen félre,
Adott szavamat visszavonom,
Nem leszünk egymásé a télre,
Koldusbot már a menyasszonyom.

Féllábú nyomorékká lettem,
Gránát ütött a fedezékbe…
S akit én annyira szerettem,
Lehet egy koldus felesége?

De ha már más karján lesz boldog,
És koldulni jönnek sánták, vakok,
Ne hagyja ugatni a Lordot,
Mert hátha az egyik én vagyok!

                                  1918

I WW

Hargitai Tihamér: Levél a táborból

Ágyúcsövön írom neked
Kis fiam e levelet.
Kék az ég a fejem fölött,
Olyan, mint a te szemed.
És azok a céltalanul
Szálló vándormadarak,
Oly feketék, oly sötétek,
Mint a te göndör hajad.

Egyre harsog a trombita,
Prüszkölnek itt a lovak.
Megvan-e még a trombitád,
Mit csinál a falovad?
Tél van, köd van, mind lehulltak
A fákról a levelek,
Vigyázz, fiam, meg ne fázzál,
Kis fiam, ne légy beteg.

Nemsokára hazajövök,
Hipp-hopp melletted leszek.
Aranytarsolyban hozok majd
Sok csodás mesét neked,

Hozok neked kardot, puskát
S mindent, mindent, ami van.
Csak legyél jó, gyöngyöm, lelkem,
Virágocskám, kis fiam.

Ifj. Wlassics Gyula: Elnémult lantok

Van lantosunk e hős időkben,
Kit nem jár át a nemzet láza?
Oh, van, ki tétován meredve
Kietlen szív hideg szemével
Néz az imádságos csatákra?

Hol a ti látostok, kiszáradt,
Szegény, bús, vak szemek? – Nem láttok
Villámcikázást, napragyogtát,
Csillaghullást, tengerviharzást,
Színes szivárványt, délibábot?

Koldus szemek, – tovább se néztek,
Mint párotok vonagló ajka!
Koldus szívek, lelketlen lelkek –
Dúsabb a hányódó-vetődő
Gazdátlanul keringő sajka!

Süket fülek, – hangot se hallók,
Míg zeng világ szimfóniája!
Némult torkok, kik nem daloltok,
Mikor szent ének harsanását
Hős százezrek friss sírja várja!

Nincs átkom rátok. Minden átok
Száradjon most az ellenségen, –
Nektek csak szánalom maradjon,
Árvák árvái kiknek a szent
Lángok lángja nem él szívében!

Kersék János: Az asszonyok, ha összejönnek

Az asszonyok ha mostan összejönnek,
Kegyes szavak peregnek s drága könnyek.
Magyar anyák: sok bús, fehér Madonna,
Ki koszorút, jaj, megnyugodva fonna
Akár egy főre, vagy akár egy sírra.
Akármelyik ráborulna sírva,
Csak tudná, hogy mi történt messze véle?
Ki mondja meg neki: meghalt-e, él-e?

Zokogva fogják meg egymás kezét,
Himnusszá lesz a suttogó beszéd.
Míg az ajk csuklik, a szemekben ég
Komor magyar tűz, ősi büszkeség.

„Tudjátok, merre ment? Viharba, tűzbe,
Az ellenséget felhajszolva, űzve
Túl árkon, bokron. Nincs előtte gát.
Ki sem fújhatja most szegény magát
S nem ér rá írni egy lapot…
Nem rég ezüstöt, most aranyt kapott.”

szozattovabbacikkhez

Kiss S Jenő: Szomorú ősz

Nagyon régen volt az ősznek
Ily szomorú képe:
Kedvességét honfi-bánat
Össze-vissza tépte;
Minden helyen néma csend ül,
Csak sóhaj kél szárnyra,
Az aggódó szívek mélye
Magyar fegyver diadalát várja.

Sárguló lomb suttogása
Gyász, búsongó ének;
Vigaszt nem ad a milliók
Megsebzett szívének.
Mert amikor a könnyes szem
Leperegni látja:
Vele együtt hull a vérünk
S fájó lelkünk kimondhatatlan bántja.

kisskép9

szozattovabbacikkhez

Kolpaszky Jenő: Reszkető hópihén…

Reszkető hópihén vércsillagok égnek.
Utolsót lobban most sok reményes élet;
Feslő szép virágok törtek le a télben,
Sok holtat takar be az ég hóleplével.
Leborul az éjjel…

Az égen ragyogó, új csillagok égnek…
Friss sírok búsítják a békés, nagy bércet.
Hősökért zokognak magyar nők, gyermekek,
Szívük nagy búja a szemükből úgy pereg.
Átsírják a telet…

Vérsávos hópihe reszket a sírokon.
Szellővel küld könnyet sok szülő, nő, rokon.
Krisztusnak keresztje áll némán az éjbe’
Hókönnyet sodort a szél az Úr szemébe:
Letört sok reménye!
                                               1916

kolpaszkykép6

Kriza János: A hazatérő katona

Idegen országban
Árnyékot ad a fa,
Alatta kesereg
Egy vagdalt katona.

Mindegyre kesereg
A vagdalt katona,
Búsítja kebelét
Szegény székely hona.

Hajh, keserű kenyér
A katona kenyér,
Veres a karéja,
Mert festi piros vér.

A bele nem puha,
De kemény, mint a kő,
Nem patyolat-fehér,
De barnán-sötétlő.

szozattovabbacikkhez

Lampérth Géza: A jövő dala

Sajgó magyar szívek, gyászos magyar lelkek,
Kiket hét fájdalmak tőre jár ma át –
És nem hozhatom még, mire úgy esengtek,
De hirdetem már a sebek balzsamát.

Eljő a megváltás… el kell jönni annak,
Szent sebeinkre ki égi írt dalol.
Elcsukló siralmak, zengő diadalmak
Vajúdó méhe már hordja valahol…

Rákóczi hadában kuruc volt az őse.
Nagyapja honvéd, apja – népfölkelő,
Tündér Kárpát vagy poklos Doberdó hőse…
S ő: a magyar dac, hit, hűség, őserő!

szozattovabbacikkhez

Osváth Eszter: Ó béke, jöjj…

Ijedten, kiáltozón, sírva:
Kereslek fénylő, szent Békesség,
Bús alázattal várva, híva.
Nincs nagyobb úr e földön nálad!
Hogy elvonultál, messze mentél,
A világ lángban áll utánad.

A szíveket vad, lobogó tűz járja,
A szemek tiszta tükre elborult,
Rávetődött a harcok árnya,
Az élet halálra van szánva…
Óh Béke, jöjj puhán, fehéren
S ragyogva borulj rá a világra.

Rátkay László: Az ápolónőhöz

Kereszt a karodon, kereszt a szívedben,
Olyan vagy, minőnek, a magyar nőt hittem,
Áldjon meg az Isten.

Gyászolsz, mégis vidám szót gyöngyözik ajkad,
Beteg katonáid, hogy megvigasztaljad,
Áldjon meg az Isten.

A sebesült, ha sír, te is ejtsz egy cseppet,
Mert enyhébb a könny is, mihelyt párban reszket,
Áldjon meg az Isten.

Ha jön a nagy óra, a hős haldoklóra,
Karod, mint angyalszárny, átöleli óva,
Áldjon meg az Isten.

És ha kiragyognak, a béke sugári,
Eltűnsz, mint a harmat, nem fognak találni.
Áldjon meg az Isten.

Mert jutalmat nem tűr királynői lelked,
Elég az öntudat, babérát viselned,
Áldjon meg az Isten.

Lőrinczy György: Föl, a végekre!

katonakép1Föl, a végekre! Föl, a határra!
A magyar rögnek vér az adója
És vér az ára!
Lóra, legények! Kaszára, kardra,
Hős magyar népem!
Te üldözött vad, te legkedvesebb
A földkerekségen!

Föl, a végekre! Föl, a határra!
Zúg a magyar hegy, a magyar erdő,
A magyar bánya!…
Lóra legények! Kárpáti sziklák
Kincstermő szívét
Ne mocskolja be gyáva hadával
A becstelen pribék!

Föl, a végekre! Föl, a határra!
Ez a mi földünk! Nekünk teremjen
Dala, búzája!
Villámló kardunk szilaj haraggal
Suhogjon rajta,
Zsiványmarkokkal ki elrabolni
Tőlünk akarja!

szozattovabbacikkhez

vitéz Somogyvári Gyula: Magam bátorítása

Szívem: ne fájjon néked az a másik,
míg el nem múlik ez a förgeteg.
Szívem: nem sírunk nagy-idő múlásig
és nem tűnődünk tegnapok felett.
Szívem: mi ketten most nem is vagyunk,
szívem: nagy ének most a mi dalunk!

Szívem: nem látjuk mi most a virágot,
szívem: szent böjtök szakadtak reánk.
– Áldott tűz most a te gyertyavilágod –
Jaj! – csak ne szánjad most azt a leányt!
Szívem: mi ketten most nem is vagyunk,
szívem: nagy ének most a mi dalunk!

trianontábla

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: A faluban most virágzik az akác…, A vers halála, Háború van, Magasság, Szent gyász

Sajó Sándor:

A faluban most virágzik az akác…

A faluban most virágzik az akác,
Bolyongok az utcátokon,
Rám se nézel, meg se látsz;
Akácvirág illatával
A lelkem is feléd szárnyal,
Hívlak, várlak – hiába…
Neked mintha nem is nyílna
Az akácfa virága.

Hervad is még, virul is még az akác,
Lesz még idő, barna kislány,
Sírva fakadsz, hogyha látsz;
Akácvirág illatával
Szerelmed is felém szárnyal,
Úgy hívsz, úgy vársz – hiába…
Énnekem csak egyszer nyílik
Az akácfa virága.

szozattovabbacikkhez

Gömöri György: Ilyenkor

október végefelé
amikor csurgatott méz-színűre vált a roppant
királyi terebélyű gesztenyefa
a Király kollégiuma előtt
rezesedik a naspolya lombja
s lecsupaszul a kicsiny fügefa is
nem takargatja tovább a szerény termést
ilyenkor ősz fordulóján
újra hallom a kürtszót
a messziről felzengőt
pár perccel mielőtt a menet
és történelmünk legönfeledtebb karneválja
                                          megindult

Kannás Alajos: Kegyelem

Azok kik sosem ismertek kegyelmet
a megbocsátás tömjén füstölőt
szüntelen rázzák bűnért nem felelnek
habár hazugság tornyuk összedőlt…

Akik sohasem gondoltak kegyelmet
csak bordák közé csúsztatott vasat
hazudják egyre minden jobb és szebb lett
mert sírhatunk a Kárpátok alatt…

Azok kik… tudjuk most is hogy azok kik
ha majd uralmuk végleg összeomlik
kik élő tesbe csak szögeket vertek

Mit sohasem hittek és sohasem adtak
kiáltozói elvetett szavaknak
jaj, megbocsátás… kegyelem… kegyelmet

KannasAlajos

Tóth Bálint: Örök béke

Koszorú Nagy Imre és
mártírtársai ravatalára

Elárulva és megcsalatva,
kincstári pokrócba csavarva,
villanydróttal összekötözve,
arccal földnek ástak a földbe,
mégis, eltört nyakcsigolyával,
nem állunk perben a világgal.

Mi immár tanúságot tettünk,
senki nem ítélhet felettünk,
életünk adtuk a hazánkért,
s igen, a világszabadságért,
s ha lesz valaha örök béke
annak mi lettünk előképe.

Nagy Imre újratemetése fortepan 5849

Csighy Sándor: A vég

Kialudtak a lángok.
Azok is, amelyeket
szép szabadságálmok
szítottak,
azok is, amelyeket
a zsarnok
tüzes csóvái gyújtottak
a város felett.
Mint erdőtűz után a fák,
ha felhők esője csepereg,
úgy állnak a házak
és az emberek.
A temetők
új hantjaikat mutogatják.
Alattuk álmodik
a szabadság
és harmincezer gyerek.
Az öröm szétrebbent,
mint megriadt
fehér galambsereg.
Gyászt öltött a remény
s október dicsősége
úgy él tovább,
mint magyar vérrel írt
örök költemény.

Kapui Ágota: November 4.

Jaj a legyőzötteknek, barátom,
jaj annak is, ki legyőzött,
ki épp arra járt egy este,
vagy aki csak levegőzött.
Kinek nem nyílt ki az ajtó,
azt a halál kapta vállra,
s átvonszolta ernyedt testét
zsákmányként a másvilágra.
Jaj annak, ki zászlót bontott,
s lengő lódenkabát szárnya
repítette merész tettét
újságpapír oldalára.
Kinek mosolyát a börtön
porrá törte, mint a csontot,
jaj volt annak, kit legyőztek:
vakmerőt és sült bolondot.
Gyermeket, kit a szabadság
úgy vonzott, mint töltött puska,
s hogy a halál ott a sarkon
éppen rá vár, nem is tudta…
Jaj annak, akit legyőztek:
csak egy nemzet, csak egy ország –
szeméről a hályog-múltat
novemberi ködök oldják.

Kulcsár Balázs: Merre voltatok?

November négy volt! Dübörgő tankok
nyomán a zsarnok új vért ontatott…
és egész ország lángolt az égig
és ti akkor, nyugati hősök,
merre voltatok?

Friss koszorúval mindszenti hantok
közé új holtnak ásták a vermet…
Lefagyott hitünk minden virága,
amit az a feledhetetlen
október termett!

És mi nyugatra ökleink ráztuk,
átkozva éltetek és holtatok,
segítség kellett, – azt se tuduk,
merre voltatok?

Ányos Pál: Gróf Zrínyi Miklósról

Ellenség csontyai közt gázolt vérében,
Nyugszik Zrínyi Miklós dicsőség ölében.
Elesett! de fején maradt borostyánnya,
Nem lehetett ekként Szulimán zsákmánnya,
Magyar! e sír felett ne hullass könyveket,
Mert a könyv nem illett bajnoki szíveket.
Tapsolj, s kevélykedgyél illyen vitézedben,
Pompa gyanánt hordozd nagy nevét mellyedben.
Zrínyi! édes hazánk címeres fajzása!
Nyugodgy! terjedjen rád az egek áldása.
Majd, ha a trombita rettentő hangjára
Mindegyikünk testét felvészi magára,
Elődbe sietünk, s ölelünk tégedet:
Megháláljuk akkor nemes estedet.

1782

zrinyi1

Kisfaludy Károly: Alkonyi dal

Im kedvesem édes! kék hegyeken túl
A nap remegő sugára leszáll,
És tiszta gyepágyon lágy pihenésre
Oly biztosan int a berki homály.

Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
S hű párja körül a fülemile zeng,
És illatözönben zöld koszorúkkal
A boldog aranykor képe dereng.

Ott messze irigylő vizsga szemektől
A földi szokás rab féke szakad,
Csak a szerelemnek égi hatalma
Vesz kényeket és új kénybe ragad.

S mint parti virággal víg ölelésben
A feldagadó hab habbá vegyül,
Úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
Míg a gyönyörség mélyibe dűl.

szozattovabbacikkhez

Móra László: Vörösmartyhoz

Mikor Te éltél, Mesterem,
Vihar tombolt a magyar föld fölött.
Az egyik kéz temetni készült,
A másik értünk őrködött.

Vihar van most is. S míg a szél
Egész világot felriaszt,
A Szózat szava fáklyafény…
Hűséges ezred őrzi azt!

S bár minden napnak könnye sok,
És minden napnak súlya nehezül,
A Te szavadtól újul az erő:
„Hazádnak rendületlenül!”

Szavadnak szent varázsa van,
És bármint tép a vad vihar szele,
Állunk a vártán parancsod szerint:
„Áldjon vagy verjen sors keze!”

Reményik Sándor: „Lélektől lélekig”

     /Tóth Árpád posthumus-kötetéhez/

E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene…
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.

Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Kosztolányi sírdombjánál…

A kerepesi rózsás temetőben
Most van a bús nap piros lemenőben,
Lehull a haja vérpiros fonatban,
Rózsákat csikland szellős alkonyatban.

Fedetlen fővel állok egy sír mellett,
Halott, ki nem rég oly sokat jelentett.
Különb csillag itt alig fénylett nála,
Most földterhet tart szíve és a válla.

Kosztolányi már lent hever a porban,
Fészket rakott, mint cinke a bokorban,
Úgy letakarták könnyek és virágok,
Hogy a bánattól halálomra várok.

Hát így lesz? Elmennek az ismerősök?
Porrá válnak a szegény szelíd hősök?
Eltávoznak a békés álmú költők?
Csak évek lesznek döcögősebb, zörgők?

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf