I.
Húsvét harangoz karcsú tornyainkon,
vérünk csapolta kemény hosszú böjt,
véreztünk mind a Krisztus öt sebével,
vérzik az Élet: ember és a föld.
Keresztre verve régi bűneinkért
poharunk epével, ecettel tele,
latrok között inaink szakadtan
hisszük: Virrad már Húsvét reggele.
Reggel. Mikor a sziklák megrepednek,
s sírod felett majd tündökölve állsz
megváltó Isten: szeretet, szabadság
Tavasz van, vasárnap,
húsvét, ünnep, reggel,
megborotválkozik
ilyenkor az ember.
Jó hogy feltalálták
ezt az új borotvát, –
nem szerettem soha
azt a régi fajtát.
Nem szerettem soha
azért nem s vettem.
Olyan szörnyü szerszám,
kényes és kegyetlen.
Elég volt belőle
1-ső Rigmus
A Krisztus sírjára egy nagy kő tétetett
De ezen a napon róla elvétetett
Mert az Halál tőle úgy meg győzetetett,
Hogy mind lelki – testi el töröltettetett.
Vagyon ugyan ma is meg halandóságunk
De az jobb életre való utazásunk
Mert ha elromlik e romlandó sárházunk
Feltámadunk, lészen örök boldogságunk
A Krisztus ez napon lett feltámadása
Erős zálog nékünk, s annak bizonysága
Hogy a holt tagoknak lész meg újulása
Mert a fő eleven vagyon urasága
Ezen vigasztaló szók meg fogásokra
Ha kinyílt szívetek és meg tartásokra
A hitet meg szerzik boldogulástokra
Tulajdoníttatik igazságotokra. (Ámen.)
Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?
1967
I. A ledöntött templom
A gyermekkorom öreg erdejét
Kegyetlen kéz fektette le,
Nagyszombat estéjére épp.
A megmaradt gyér fák között,
Mintha nem történt volna semmi sem:
Madár dalolt.
Az ég a puszta földre ráhajolt.
Isten ledöntött templomában
Elmerülve, sokáig álltam.
Nekem műtermem volt.
Itten dolgoztam én.
Fodor Dezsőnek
Hozsanna húsvét! Künn tavasz száll,
sziklasírodból föltámadtál
és csodát műveltél megint.
Puszta földünk virággal ébred,
sok zsenge ág zsoltárt zeng néked,
Jézus, naparcod rámtekint.
Hozsanna húsvét! Hitünk sója,
bénák betegek gyógyítója,
fénypallosodtól a halál
sötét szárnyával éjbe rebben,
szétáradsz bennem győzhetetlen,
romlandó testem talpra áll!
Büszke vaspaták fennkölten tapossák
a bősz sárkányt, a gyalázatosat.
Ezer év óta, ezer bronzba öntve,
győz mindig a tiszta lovag.
Tudna csak szobrot vagy verset faragni
szegény sárkányok fajzata:
büszke bronzkörmük alatt nyomorultan
mindig egy szent vonaglana.
Ügyefogyott király volt az
A második Endre,
Papucs alatt szuszogott az
Isten-teremtette;
Felesége tartotta az
Ország gyeplőszárát,
Őgyelgett is ám a szekér
Majd tüled, majd hozzád.
Gyönge kéz az asszony keze,
Nem való kormányra,
Hát ha még a gyöngeségnek
Gonoszság a párja!
Endre király, gonosz asszony
A te feleséged,
Szíve gonosz, neve Gertrúd
Kiállott Rákóczi
A munkácsi sáncra,
Reá támaszkodék
Pántos pallosára.
Reá támaszkodék
Pántos pallosára, –
Reá rivalkodék
Az rézdobosára:
„Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom!
Most néked megmondom:
Ne azt verd, hogy: Mars, mars!...
De azt verd, hogy: Rajta!
Ördög nyúzza az anyádat –
Ne úgy verjed a dobodat!
Ma friss szénaillat leng a szélben felém
s régi kaszasuhintások kimért ritmusa.
A fű ma is úgy nő, mint annak idején,
a történelem fűnyírói fordulnak másként
kiszáradt, harcos izmusok fölé.
Elmaradnak letarolt, hős világok,
itt folyton, valami rég elcsattant,
nagy pofonok varas sebein járok,
ahol a trencséni csata fájó emlék,
ahol százpengős paripán ülni
Elcsöndesült minden. Szomorún, setéten
Terül el az este csendes csatatéren.
Sötét felhők mögül a hold búsan lenéz…
Csendes csatatéren haldoklik egy vitéz,
Egy jó kuruc vitéz.
Gyilkos seb égeti… közel a szívéhez…
Jobban fáj egy másik, mint a lelke érez.
Égő fájdalommal csordultig a lelke…
Rákóczi lesújtva - Rákóczi leverve.
Rákóczi leverve.
A kurucvilág költészetéből
Ne higyj magyar a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet:
Mint a kerek köpenyeged,
S pecsétet üt ollyat rája,
Mint a holdnak karimája:
Nincsen abban semmi virtus –
Verje meg a Jézus Krisztus!
1706. július végéről
I.
Gótívű templom csöndes csarnokában,
Amelyet napsugár föl nem keres,
Fájdalmas Istenanyja zsámolyánál
Imádkozik egy ifjú szerzetes.
S míg ajka önfeledve mond imákat,
Amelyek hangja szívből nem fakad:
Képzelme szárnyán messze elkalandoz,
Keresve szebb időket, múltakat.
Született Palicson Arad megyében, de a családi összeköttetései folytán a fővárosba kerülvén, ott végzé iskoláit s kért felvételt a székesfehérvári püspöki megyébe. A hittani tudományokat itt végezte s 1831-ben acsai káplánból lett boglári plébános.
E községnek 18 éven át nemcsak buzgó lelkésze, hanem önzésnélküli jótevője volt a szó legnemesebb értelmében! Egészen hivatalának élt, vagyis nemcsak hívei lelki üdve körül fejtett ki buzgó tevékenységet, hanem azok anyagi jólétének előmozdításában is egyaránt fáradhatatlanul működött. A szabadságharc alatt mint tábori lelkész szolgált, bukása után a Habsburg-önkény plébánosi állásától is megfosztotta.
Térkép van előttem,
Rajt’ egy piros határjelző vonal,
Szememből egy-egy könnycseppet kicsal
A csúf piros vonal.
Ha könnycsepp hull rája,
El-elnézem mily nagy a hatalma,
A piros vonalat mossa – marja,
A könnycsepp hatalma.
Istenem, mily szép lesz!
Ha a magyar keserűség árja,
Zúgó záporként özönlik rája,
A magyar könny árja!...
1923
Mi jártunk hajdan Volga, Brenta partján?
Regébe szőtték egykor a nevünket.
S ha jámbor népek hírünk meghallották,
Így imádkoztak: ments meg Uram, minket!?
Nekünk volt régen Hunyadink, Kinizsink,
Hollós Mátyásunk és Nagy Lajosunk?
Mi voltunk hajdan hatalmasok, büszkék –
S most alázottak s tiprottak vagyunk?
Nekünk volt egykor Bocskaink, Bethlenünk,
Nagy Rákóczink és Kossuth Lajosunk?
Mi vívtunk annyi fényes nagy csatát –
S most rab módjára láncot hordozunk?
Vérző szívvel, könnytelt szemmel
Hungária Gyászt öltött fel;
Ködös jövő áll előtte,
Kóbor remény jár fölötte;
Bánatában szívszorongva
A Golgotha útját rójja…
Fel-felnéz a keresztfára:
Ott a szenvedés határa!
Mintha vigasz jönne onnan,
Szíve újra éled, dobban:
Új világ vár, új élet jön –
Soká bár, de még nem későn…
Hungária ébredj, remélj:
A keresztre feszített él!
1920
Talán most is kinyíltak a Sajómenti orgonavirágok,
Talán most is dalolgatnak esténkint a Sajómenti lányok,
A gömöri hegy virágát talán most is koszorúba fonják,
Talán most is játszi szellő csókolgatja a gyors Sajó fodrát.
Ha nyílnak is az orgonák, tudom Isten, halványabb a színük,
Ha dalolnak is a lányok, tudom Isten, felsajog a szívük,
Ha fonnak is vadvirágot koszorúba, nem maguknak fonják,
A szellő is sírva adja a csobogó haboknak a csókját.
1923
Ha némaságtok hasznosabb a szónál
Csukódjék össze némán ajkatok!
Ha szó hatalma visz közelebb a célhoz;
Hangos jajszókkal égig sírjatok!...
Ha Szeretet hint enyhülést a kínra,
Szeressetek forrón, amint lehet!
Ha Gyűlölet hoz megváltást reátok
Akkor hajrá csak gyűlölködjetek!
Ha hosszútűrés zúzza szét rabságtok
Bilincseit: hát tűrőn várjatok!
Ha gyors cselekvés ígér győzedelmet;
Fegyverre, kardra, „rajta!”, magyarok!
Ha Istenkéz emel ki mély örvényből
Imádjatok egy isteni kezet!…
Ha Sátán művel véletek csodát csak:
A sátánnal is szövetkezzetek!
1923
Ottokár püspök emlékének
A jószagú mezők ajkán tavaszi nóták;
ibolyák mosolyognak; virágszirmok fehéren
a kéklő selymű égig illatoznak,
elomló hantokon, új magvetések rendjén,
áldásos íveléssel lendülnek a karok.
Messze harangzúgás és gyászdrapériák
között indul utolsó utazásra
Itt tavasz ujja költ rügyezni tarka bimbót,
öröm ég ifjú fákon és életet varázsol:
túl, fénylő síneken most jön a gyorsvonat.
Siet a palotáktól, lassan ringat a réten;
hogyha halottszeme még utoljára tárul,
kinyílhasson az édes, aranyszín napsütésre
Valódi sajtóbirodalmat épített ki rövid idő alatt a Horthy-korszak kezdetén Bangha Béla. A ma nyolcvan éve elhunyt jezsuita páter a katolikus hit védelmére és terjesztésére vállalkozott. Fontos célja volt a keresztény családokat szerinte két oldalról bomlasztó ateista szocializmus és materialista kapitalizmus elleni harc – és mind a két ellenfél első soraiban vélte felfedezni a zsidóságot. De a fajvédőkkel is meggyűlt a baja. A két háború közti rendszer magára is gyakran utalt „keresztény kurzusként", és a keresztény öndefiníció terjedéséért igen sokat tett az éppen nyolcvan éve elhunyt Bangha Béla jezsuita páter és lapszerkesztő sajtója, mely nagyban meghatározta az ország közéleti diskurzusát a húszas évek elején.
Gyűlölni csak az tud
aki már szenvedett,
de gyűlölni sem tud
aki csak szenvedett.
(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.)
1913. január 21.
Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket, amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redukció előtt benézek hozzájuk.
Justitiát, az igazság istenasszonyát, az ókori mitológia bekötött szemű nőalaknak rajzolja, amely jobbjában kétkarú mérleget tart, balkarját pedig egy kihúzott, kétélű kardon pihenteti. Ez a kép, sok századéven átszivárogva, általánosan ismert a jelenben is: a festők ecsetje, szobrászok vésője mindig ezt az alakot örökíti meg, mikor a »Jog« vagy »Igazság« fogalmát érzékíteni akarja.
Igazi mitológiai mélységgel fejezi ki ez az ábrázolat a jognak kényszerítő erejét: a jobbkéz a mérlegen leméri az igazságot, a balkar pedig a kétélű karddal érvényt szerez az igazságnak. A kard, amely egyelőre békén pihen a kézben, ha kell, le is tud sújtani arra, aki az istenasszony szavának nem engedelmeskedik.
„Én mezői virág vagyok. És völgyeknek lilioma, miként liliom tövis között: ugyan én barátom leányok között. Miként malos fa erdői fák között: ugyan én szeretőm fiak között. Kit én kívánok vala, annak árnyékán ülök és gyümölcse édes én torkomnak. Király engem borpincébe vőn, én bennem szerelmet szerze. Virágokkal ékesejtsetek, malos fákkal szórjatok meg engem, mert szeretet miatt ellankadék. Ő balja én fejem alatt: és ő jobbja engem megölel. Ó Jeruzsálemnek leányi esketlek titeket mezőknek kecskéire és szarvasira én szeretőmet fel ne serkentsétek, fel ne ébreszjétek: míg nem ő akarja. Én szertőm szava íme ez hegy közbe szökdösve jött, dombokat által szökött.
1. A tej. Ha a tűzhelyen elfut a tej, le kell sózni, mert a tehén tőgye kisebesedik. Ha tejjel dolgoznak nem beszélnek. Nem illő a fejőre ráköszönni. Régen az asszonyok a felső szoknyájukat a fejükre borították és úgy fejtek. A tejet nem az asztalról, hanem a padról viszik el. Az eladott tejbe vizet öntenek és a gazdasszony ujjával belenyúl, hogy a kemence falára keresztet rajzoljon. A kannát nem viszik üresen haza, hanem kenyeret, vagy sót tesznek bele a tehénnek. A tejet nem szabad megköszönni, hanem azt kell mondani, hogy köszönöm a szívességét. Tejet régebben nem adtak a gyerekágyas asszonynak, mert azt tartották, hogy fehérfolyást kap.
2. A vaj. Köpülés közben, hogy a vaj előbb összeálljon, a következő verset szokták mondani:
„Kelj vajam, kelj,
Kertek alatt hasas asszony
Írós vajat kíván.”
Zsolna és Nagybiccse között, a vág partján, a Sztrázsó-hegység egyik sziklák koszorúzta, 570 méter magas hegyormán látjuk Hricsó várának romjait. A Vág menti út védelmére, az utasok szemmel tartására épült még a tatárjárás előtt. A várnak volt egy elődje is. A régebbi vár alapjaira építkezett Kilián vitéz. Nagybiccse várának királyi várnagya alapjaira építette Kilián vitéz. Nagybiccse várának királyi várnagya. IV. Béla 1240-ben Bartolomeus nevű hívének Farkas nevű fiát ajándékozta meg a várral, s azt még az unoka, Biccsei Miklós is bírta. Hricsó mindig a biccsei vár tartozéka volt; akié volt Biccse
1 Dávid-zsoltár. Amikor Abimelek előtt őrültnek tette magát, az pedig eltávozásra kényszerítette.
2 Áldom mindenkor az Urat,
számban dicsérete örökké megmarad.
3 Benne talál a lelkem dicsőséget:
örvendeznek, ha hallják, a szegények.
4 Csodáit magasztaljátok velem,
dicsérve
5 Én az Urat keresem, s ő felelt
s minden nyomorúságomból fölemelt.
6 Feléje nézel s arcod felderül,
és soha meg nem szégyenül.
7 Gyötrelmeiben a szegény az Urat hívta,
az hallgatott rá s megszabadította.
8 Hadával az Úr angyala
Nincs most itt terünk arra, hogy a gazdag revíziós nemzetközi jogi irodalomról bármilyen szemlét adjunk. Csak néhány alapművet említhetünk meg, és azok kapcsán szólhatunk némely revíziós jogcímről. Az ezirányú külföldi szakirodalomból kiemelkedik mint alapmunka – standard work – a Kunz Die Revision der Pariser Friedensverträge, Bécs 1932. Ez a munka három nagyobb témakörbe csoportosítva tárgyalja anyagát: 1. a békeszerződések szerkezete revízió szempontjából; 2. a revízió jogcímei; 3. a revíziós (jogi) eljárás. Itt csak a revíziós jogcímekkel foglalkozunk. A revízió jogcímeinek szempontjából Kunz megkülönbözteti a szűkebb és tágabb értelemben vett revíziós formát. Megjegyzendő, hogy Kunz felosztását a vonatkozó szakirodalom elfogadta, de Buda László ellenkező nézeten volt az említett A revízió nemzetközi jogi alapjai Bp. 1933. című tanulmányában.
"Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?"
Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.
Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán
