Béniss Tamás ferences szerzetes- papjelölt, honvédgyalogos

Szabadkán, Bács vármegyében született 1829-ik év december hó 23-án. Iskoláit ugyancsak Szabadkán végezte. Mint 6-ik költészeti osztályt végzett tanuló 1846-ban a legszentebb Üdvözítőről címzett szent Ferenc-rend papjelöltjei közé vétetett föl és a Jászberényben eltöltött próbaév után Szolnokra rendeltetett a bölcsészeti tanfolyamra, hol mint első éves bölcsészt találták az 1848-iki események.
    Itt 1848. május hó 2-án letette a szerzetesi öltönyt, hogy szükség esetén hazáját fegyverrel is szolgálhassa. Egyelőre Szabadkára tért vissza szülői házához, hol az események fejlődését azon szándékkal várta, hogy mihelyt a haza szent ügye megkívánja, azonnal a szabadság védelmére keljen.

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: Boldog katonák

Míg vérezünk messze földön, sok csatán,
Bíz’ itthon is kuruc dolgok folynak ám:
Bezajongva az utcákat, tereket,
Háborúsdit játszanak a gyerekek.

Csatáinkat a hír addig mesélte:
Talpra állott a sok apró legényke.
S mind felcsapott katonának, hadd lássák,
Hogy mit tud a magyar ember, ha bántják!

Csattognak is a fakardok, fapuskák,
Víg honvédek űzik, törik a muszkát,
Nem kímélik, nincs kegyelem számára!
Nagy a harc, de még nagyobb a lármája!

Ablakomból úgy elnézem őket ott,
Játékunkon magam is elmulatok,
Jó kedvükbe beléolvad a lelkem,
S a keserű valóságot felejtem.

szozattovabbacikkhez

Móra Ferenc: Mikor elmentek

Mikor elmentek délcegen,
Te láttad őket, Istenem.
Lelked fölöttük repkedett
És fegyverükre fényt vetett.

De hát a könnyet láttad-e,
Mely lábnyomuk gyöngyözte
S hogy sóhajtásokból halad
Fejünk fölött galambcsapat?

Felének színe hófehér,
Feléé éjféllel felér:
Sóhajtja azt fehér jegyes,
Emez hites szívből repes.

Hát a kimondatlan szavak,
Miket bölcsők sóhajtanak
S a hant alól a holt szülők:
Fölérnek-e hozzádig ők?

szozattovabbacikkhez

Pásztor Árpád: A Naphoz

Nap, Nap! Forró sugarú Nap!
Tavaszteremtő, most siess, ne késs.
Nem kellettél még soha hamarabb,
Soha nem várt még ilyen szent vetés.

A tél rögén, az árkok jég ölén,
A hó fagyán, a szélvitt hegyeken,
Millió ajk esd hozzád égi fény,
Törj át ködön, fagyon, havon, jegen.

Enyhítse arcod a rettenetet,
Hidegebbé ne tedd még a halált,
Öntsd el derűd a csatatér felett,
Óh, csókold meg, akit golyó talált.

Tükrödben szeme megtört sugara
Égjen hajnalban házuk ablakán,
Az álomgondból riadó anya
Fia nézését megérzi talán.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Hazafelé

galíciaMessze földön, nagy Galíciában
Magyar huszár hogy éljen bújában?
Sóhajozva tengeti a sorsát:
Én Istenem, jaj de bús egy ország!

Nagy idejét naprul-napra méri,
Hogy leteljék, jaj tán meg sem éri;
Ne szégyellné, – a könnye is hullna:
Édes hazám, mikor látlak újra?

Ősz felé oszt’ kapják a parancsot,
A kaszárnya vidám daltul harsog;
Ezer szívnek felröppen a vágya:
Haza, haza, szép Magyarországba!

Megy az ezred, halad mind előbbre,
Hegyek, völgyek maradoznak tőle;
Egyszer aztán – ott van a határon,
Oszlop mellett, melynek színe három.

szozattovabbacikkhez

Szabolcska Mihály: Ének a csatatéren

            – Karácsonyi legenda –

A harcmezőn közelget ím’ az éjjel…
A gyönyörűn szép, színes alkonyatban,
Az éji árnyak mintha hosszasabban
Birkóznának ma az alkonyi fénnyel.
A menny sötétkék, kárpitos tetője,
A seregektől nyüzsgő hómezőkre
Mintha csodásan közel lehajolna,
És minden csillag fénylőbben ragyogna!

– De ki ügyel itt most az égre?
Itt reggel óta széles, nagy vonalban
Folyik a harc, ádázul, szakadatlan.
A hómező hullámozik
Beláthatatlan távolig.
Az ágyúszónak se hossza, se vége.
De hallga! – mintha pihenőre szállna.
Talán a bűvös alkonyattul:
A harci zaj is egyre halkul.
S ím e váratlan némaságban,
A különös, sejtelmes félhomályban:
Énekszó hullong valahonnan!
Foszlányosan, félénken, szaggatottan.

szozattovabbacikkhez

Huszárvirtusok az I. világháború harcterein

A Vilmos-huszárezred hőse volt Német Mihály is. Talán a legkisebb katonája volt az ezrednek, sokat tréfálkoztak emiatt vele bajtársai. Szörnyen bántotta ez a huszárt és valami nagy cselekedettel szeretett volna tiszteletet szerezni magának. Egy napon azután pompás alkalom kínálkozott erre.
Járőr lovaglásra küldték ki több társával együtt és a kis Német Mihály elhatározta, hogy – most vagy soha! Most valami olyan haditettet kell végrehajtania, amelyet megemlegetnek az ezredben. Nem kisebb tettre határozta el magát, mint hogy átlopódzik az orosz őrsök vonalán és kikémleli az ellenséges hadállásokat. Egy percig sem gondolt a veszedelemmel, amely fenyegette. Macska ügyességgel átlopódzott az ellenséges őrsök vonalán és a hajnal derengő világosságában besurrant a faluba, amelyet az orosz gyalogság tartott megszállva. Egy ház előtt hat muszka reggelizett. Álmos szemmel ülték körül a tábortüzet. Német Mihálynak merész terv ötlött az agyába.
- Bizony elfogom én ezt a hat muszkát – dörmögte és nesztelenül a hatuk mögé lopódzott. Egy pillanat alatt köztük termett, a másik pillanatban már lefegyverezte a muszkákat és terelte őket visszafelé. De mert kevesellte foglyait, útközben még egy kozákot is elfogott. Aztán a muszkáival együtt újra megtette a kockázatos utat, vissza az orosz előőrsök vonalán át és átadta a foglyokat parancsnokának.
Azóta nem mernek tréfálni Miska huszárral. 

szozattovabbacikkhez

Góbi Imre: Imre

Csordultig volt boldogsággal
Ifjú szívem lelke…
Nehéz podgyász katonának,
De büszkén viselte.
Édesanyja könnyein át
Fölmosolygott rája:
Koszorúsan gyere vissza
Lelkem katonája!

Ellenséggel hogy keményen
Farkasszemet nézett,
Körülötte kis csapatja,
Jó magyar vitézek:
Egyet villant… egyet dörrent
Vér gyűlt homlokára…
Sírhattok már apja, anyja
Testér, özvegy s árva…

Kihullott a kard kezéből,
Elnémult az ajka,
Sóhajtásba foszlott széjjel
Az utolsó Rajta!

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: Túl a Kárpátokon

Túl a Kárpátokon
Furcsa világ járja:
Nincs ott a napnak most
Soha éjszakája,
Mikor a nap fénye
Másutt már elfogyott,
Ott az ég akkor is
Bíbor fénnyel lobog.

Azt mondják: az a fény,
Mely felsüt az égre,
Milliók bánata,
Szerencsétlensége:
Miket sok jámbor kéz
Épített magának,
Városok és falvak
Porig tűzben állnak.

Nem igaz, nem igaz,
Ne mondják azt nekem!
Nem romboló tűzvész
Látszik ott az egen,
Nem rombolás, nem halál,
Nem istencsapás az:
Tündöklő, felséges
Hajnalhasadás az!

szozattovabbacikkhez

Kocsis László: Hazajöttek

Hazavárjuk őket, hazajöttek végre,
Kiket rejtegetett idegen sír mélye,
Kikért gyászruhába annyi szív öltözött,
Kikre annyi árva gondolt bús könny között,
Akiknek virágos házuk udvarába
Azóta költözött a lélek sírása…
Itt az édesapa, ott a kedves gyermek!
Özvegy, apa, anya, árva, jer öleled meg…

Hazajöttek végre, csak nézem, csak nézem…
Édes bús emlékük könnyesen idézem:
Mind vitéz volt, bátor, mind hősi katona,
Lássátok, most jönnek hosszú, néma sorba…
Rongyos a ruhájuk, sáros a bakancsuk,
Meghalni hazánkért – nekik e parancs jut!
Nem látják már többé kis falunknak tornyát,
Nem mondják: jó anyám, hitvesem karolj át!

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Fábián Mihály honvéd eltűnt

Augusztusban nagy csillagok
alatt eltűnt az én öcsém,
anyókám sír… és azóta
bánat estéllik a szemén.

Hű Miskánk, én kis katonám,
a Prutnál rohamra szaladt,
körötte idegen gránát
dörgött idegen ég alatt.

Azóta nincs. Eltűnt. S utána
szél sír át a csatatéren,
s anyókámmal együtt én is
mindennap sírba kísérem.

Ha él, majd jön, s ha meghalt, nagy
Prut menti sírját lezárjuk,
s szívét a földnek vérpiros
magyar virágnak felajánljuk.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: Szibériai álom

Sötét kozákposztok álltak kinn az éjben,
Majd hogy el nem vesztek a nagy hóesésben.
S benn a barakk mélyin, – ó fehér karácsony –
Száz rab magyar hevert nyirkos szalmaágyon.

Aludtak szegények, – lelkük szárnyat oldott,
Hallotta mindenik: a kis magyar tornyok,
Ging-galang, ging-galang, mintha nekik szólna,
Ünnepre konganak messzi a távolba’.

Kinn a vigíliák angyallá változtak,
Az ajtót kitárva zengő hangon szóltak,
– Szavuk álombeli, halk, gyönyörű, boldog, –
– Menjetek magyarok, – konganak a tornyok!

És elindulának valamennyin, százan.
Mentek, mendegéltek a puszták havában, –
Irkutz fala felett, hol az éjfél kéklett,
Nyűtt bakancsuk már a csillagokra lépett.

szozattovabbacikkhez

A csángó menyecskék és lányok

A hős egri nőknek méltó utódaik vannak. Bukovinában, a monarchia keleti csücskében is volt oroszjárás. A derék rutének, románok és csángók, akik ott laknak minden tekintetben támogatták a hadsereget. Különösen kitettek magukért az andrásfalvi és hadikfalvi csángó asszonyok. Mikor az oroszok fel akarták gyújtani az egyik hidat és már le is öntötték volt petróleummal, előrerohantak az andrásfalvi és hadikfalvi asszonyok és seprővel, bottal, kővel és forró vízzel nekiestek az oroszoknak és elkergették őket. Ezek a szegény csángók ott a külföldön is megőrizték szép nemzeti nyelvünket és a magyar szívet is.

-Új Idők, Bíró Lajos tudósítása-

Doleschall Ervinné: Szomorú örökség

Gyászos öröksége az ember kezének,
Hímporát veszti mit: – ember-kezek érnek.

A legcsodásb rajzú kristályos hópehely
Csöppnyi vízfolt csupán: – ha ember rálehel.

S nem egy égben fogant, nemescélú eszme,
Lett hirdetőjének – golgota keresztje.

Meddő az emberi lélek minden álma,
Véres vergődés csak lelki szárnyalása.

Az embert végzete, sorsa, öröksége
Leláncolja a föld szomorú rögére.

Mert ha emelné is lelkének sas-szárnya,
Ezer földi erő újra porba rántja.

Örökségünk – ó jaj! – mindörökre, a kín,
Míg élet épül föl – az Élet romjain.

Reichard Piroska: Ver sacrum

Sok gyűjtött kincsét mind máglyára hordta,
vérrózsával sűrűn teleszórta,
szent tavaszát így sosem pazarolta
az embernek keze.

Ennyi bánatot még sohasem sejtett,
nevetni így még sohasem felejtett,
ily nehéz könnyet még sohasem ejtett
az embernek szeme.

A nagy világ még sohase fájt jobban
s minden időkben, minden csillagokban
ily elhagyottan még sohase dobbant
az embernek szíve.

Az I. világháború Petőfije

Mikor a magyar szabadságharcot virágjában tiporták el a muszka csordák 1849-ben, akkor áldozatul esett a barbár tömegeknek a világszabadság költője Petőfi Sándor is. Petőfi volt az ébredő nemzet tettreserkentő lantosa, az ő tüzes költeménye a „Talpra magya”r ihlette meg az 1848-as márciusi ifjakat, akik vér nélkül vívták ki a magyar alkotmányt. A hazánkba betört orosz hordák felkoncolták, vagy a legújabb kutatások azt bizonyították, magukkal hurcolták Petőfit, aki a segesvári csata után nyomtalanul eltűnt. A nagy poéta legendás alakja lett a magyar népnek...

    Az első majd második nagy háborúnak is megvannak a maga lírikusai, a nemzet dalos csalogányai. Amit a nép érez, azt a poéták[nevesek vagy névtelenek] gyönyörű formába öntve megörökítik. Az igazi költő sorstársainak és nemzetének tolmácsa és nemcsak önkeservének panaszos muzsikusa. Az igazi poéta prófétája, lelkesítője, valóságos papja fajának, aki honfitársait a szépre, a jóra és igazra tanítja. Isteni adomány a költői ihlet, az írói tehetség, és aki ezt az áldott tehetséget nemesen használja, az nagy jótevője embertársainak. A Szózat havilap szerkesztőinek kezdeményezésére emlékévét 2016-2017-ben megünnepelt, és 2017. december 16-án Magyar Örökség díjasnak is választott Gyóni Géza mellett Szepessy László költő-tanár lettek számomra az I világháború harcaiban elhunyt magyar költők legnépszerűbbjei.

szozattovabbacikkhez

„Legeltessük az Úr nyáját”, szent X. Pius pápa antimodernista enciklikájának száztízéves évfordulójára emlékezve

X. Pius pápaSzáz évvel ezelőtt, 1907. szeptember 8-án adta ki a később szentté avatott X. Pius pápa Pascendi Dominici gregis [„Legeltessük az Úr nyáját”] kezdetű apostoli körlevelét, amelyben az általa modernistáknak nevezett katolikusok tévedéseit ítélte el. A modernizmust X. Pius egyértelműen tévtanként határozta tehát meg, és „comulatio omnium haeresium”-ként, vagyis „minden eretnekség gyűjtőmedencéjeként” ítélte el. Pius egyébként pápasága idejének jó részét a múlt századforduló filozófiai-egyházfegyelmi viszonyainak rendezésére fordította, s valóságos „keresztes hadjáratot” hirdetett a katolikus hitfelfogás és önértelmezés heterodoxiája ellen. Ennek nyomán később híressé [hírhedtté?!] vált az ún. antimodernista eskü – a klerikusi ordinációra jelentkezők kötelező egyházfegyelmi hittétele – vagy a Praestantia scripturae kezdetű motu proprio, amelyet az enciklikát követően, 1907. november 18-án adott ki, s amellyel a megátalkodott modernisták kiközösítését rendelte el.

szozattovabbacikkhez

Petri Mór: Hadak útja

Hol vagy Rákóczi? – Tárogatód alszik
A Kárpátokban valahol elásva.
Nem annak hangja az erdők zúgása,
Hegyek nyögése, mely amonnan hallszik?

S Mátyás, nem látod: minden csupa harc itt
Sereged hol van: földnek indulása?
Árpád lelkének a felzúdulása
A Retyezáton, ami átviharzik.

És Csaba, Csaba! Fia Atillának,
A földkerekség rettegett urának,
Várnak a bízó „Székeke”: merre késel?

Vitézid pedig megsokasodának,
Fénylik az útja a Hadak útjának
S lent mégis gyász van és pusztul a székely.

1918; Magyar Irredenta, 1922. 7. sz.

Juhász Gyula: Magyar Straszburgok

    Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a múlt.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vára Duna mellett.

    Máramarossziget

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőkhöz is szíves.

szozattovabbacikkhez

Balaskó Jenő: Szakértőbeszéd a felkelők sírjánál

Gondozni kell erős sírját,
gondját kinek kinevettem,
életet gondolt halálában,
éljen csak örökké, halálában –
ki kell nevetni a felkelőt.

Emlékezni kell a hősről,
elfelejtett megölni engem,
ellenségben barátot látott,
ilyen jó embert senki se látott –
ki kell nevetni a felkelőt!

Élő halála él-e még?
eltemethetetlen, tudom.
Törvényét nekem tanítja,
fiának majd fiam tanítja –
ki kell nevetni a felkelőt.

Ha majd eszmém s népem unom,
újrateremt majd az érdek!
Felizzik újra rovarsötét belsőm,
életre hevítve rovarfényes külsőm! –
ki kell nevetni a felkelőt.

szozattovabbacikkhez

Szőnyi Gyula: Nem felejtünk

Nem felejtünk, soha nem felejtünk!
Ezt fújja szél, ezt zúgja folyó.
Magyar földön, vihar verte tájon,
Ezt dalolja a tárogató.

Nem felejtjük el az átkos múltat.
Nem, hogy népünk béklyón szenvedett.
Szabadságért szomjúhozó vágyát,
Könnyel oltja hős sírok felett.

Bár meg kellett halni sok magyarnak,
Drága hazám, te szabad maradsz.
A sok hősnek áldott szent porából
Árvák könnye életet fakaszt.

Megtépázva százezer veszélyben
Élni fogsz, mert élned kell, hazám.
Ha ifjad hull küzdelmünk harcában,
Új ifjat szülsz, szép magyar Anyám.

Szent hazánknak új világa támad.
Hol szabad lesz nép s nemzetünk.
Hőseinkért bosszú nincs szívünkben.
De nem felejtünk, nem felejthetünk.

Tóth Bálint: Magyar litánia

Hallottátok, hogy mondatott: Szemet szemért és fogat fogért…
Hallottátok, hogy mondatott: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.
Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket…
Máté 5, 38, 43, 44

Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:
feledni éjszakai vad hánykolódásokat,
(egy hónapban két éjjelt börtönben töltök,
és kéthavonként felakasztanak.)
Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:
hogy megszeressem a hóhérokat,
s imádkozzam ellenségeimért…
Pedig tudom, ez az egyetlen út,
ki megnyitja a szent kaput
az oltárhoz, hol a szeretet ég,
de befogadni az igaz igét –,
hogy magam előtt se legyek hazug –,
tudod, Uram, ez száz szentnek elég!

szozattovabbacikkhez

József Attila: Nem! Nem! Soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

                                1922 első fele

Juhász Géza: Az utca és a föld /József Attilláról/

József Attila első verskötete ugyanakkor jelenik, mint az Erdélyié: 1922-ben. A forradalmak és az országvesztés bódult csöndje után egyszerre szólal meg bennük a magyarság legmélye: az uradalmi cselédház meg a külváros. A népi kötet címe: Ibolyalevél, a proletáré: Szépség Koldusa. Életmegpecsétlő szó mindegyik. S egész osztályukra jellemző, hogy az idősebbik, Erdélyi, még csak kiverekszi a helyét úgy, ahogy, de József Attila tébolyba taszítva pusztul el. A Gép öli meg, amelyikben annyira hitt.

    Tizenhét éves, mikor első kötetét kiadja. Még diák, s máris kész formaművész, csakúgy játszik a legnehezebb ritmusokkal. Élményanyaga pedig elég volna egy aggastyánnak is. A pesti bérkaszárnya dobja föl, a proletárnyomor. Nagyapja még oláh pakulár, apja szappanfőző: szocialista és buzgó templomjáró. Anyja kun cselédlány. A költő 1905. április 11-én született. Két nénje túléli, Jolán meg is írja az életrajzát. A borzalmak könyve ez. Apjuk faképnél hagyja őket; anyjuk napszámba jár, munka közben lezuhan, kórházba kerül, gyermekeit az utca neveli. A két kisebb lelencsorba szorul, paraszt házhoz. A fiút Pistának kereszteli a gazda s ha „rossz”, ostorral veri véresre. Itt kap fekete alapszínt József Attila világa. Utolsó éveiben félelmetesen ránőnek s szétszaggatják gyermekemlékei.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: A halott József Attilához

Sorsodnak vége, vége, vége,
Ölel a Föld, a tiszta béke,
A gyorsvonat elé ugrottál,
Bolond és egyben okos voltál…

Itt hagytad a szemét világot,
Ki mindig vert és sose áldott,
Nagyobb voltál, mint száz miniszter,
Ma már elhiszik, elhiszik, el…

Kopottan jártál és éheztél,
Belül már korán elvéreztél,
Írtad a verset, a virágot,
Zsugori sorsod gyilka bántott…

Ember voltál, most csillag lettél,
Nagyon sajnálom, hogy elmentél,
Kimúltál, az égre felhulltál,
Csak emlék már, hogy köztünk voltál.

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: Élni és meghalni…

Végtelen Isten! Midőn e sorokat
írom, hogy hatalmad zengjem, nehéz
munkában telik életem. Ne nézz
kegy nélkül reám, a földi fájdalmak

költőjére. Keservesen megy dolgom.
Kínlódom és fázom és nincs hová
párnára lehajtsam fejem, habár
egész világ fölé terül szózatom.

Bús, végzet-fényű csillagom hánykódik
vad tengeren. Röpködök, mint nyugtalan
sirály, ég és föld között hangtalan.

Ó, kérdem, – mi végre lettem? Felelj, mi
bölcs szándékod állított ide, e bús-
bús földi térre – élni és meghalni?

Gyulai Pál: Báró Kemény Zsigmond sírjánál

Kicsiny falu, oly nyugalmas magány,
Árnyas gyümölcsös a domb oldalán;
Három diófa a földig borul,
S benn mintegy rejtve két sír domborul.

Kemény az anyja mellett nyugszik ott,
Még ifjú volt, hogy innen távozott,
Sok zordon év telt-múlt el azalatt,
S csak halni ért meg, honnan elszakadt.

Sok zordon év! Emlékök még erős,
Ott küzde tollal, mint csatán a hős,
S mint ősei kardja sok száz éven át:
Úgy védte tolla vészben a hazát.

Mily bánat, kétség s mégis mennyi hit
Rezegte át szívét és könyveit!
Rajzolta az embert s az államot,
S a sors titkába mélyen béhatott.

szozattovabbacikkhez

József Attila levele – Szántó Juditnak

1.

    Budapest, 1931. április 19.

        Kedveském,
    Éjjel fél kettő van, fekszem és nem tudok elaludni. Te jártál a fejemben, de nem is a fejemben, – úgy betöltöttél egészen, mint az előbb még a sötétség a szobát. Most már muszáj írnom, muszáj, pedig eddig – a magam számára kínosan – halogattam, az Isten tudja miért. De ahogy fölgyújtottam a lámpát, az a sok mindenfajta érzés, gondolat és szorongás, ami te-ként egészen betöltött, épp úgy szétvált külön fantasztikus és nevetséges darabokra, mint ahogy árnyékokra bomlott a sötétség. Nincs hangom, ha kettőnkről akarok beszélni hozzád; ha erőltetem, másnak érzem, és az fáj.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: A magyar népdalok [V. rész]

Legrégibb dalaink, Kölcsey szerint, melyekben még nemzeti történet említtetik, a kurucvilágból maradtak reánk; ezekből a Thököly, Rákóczi, Bercsényi, Bóné nevek hangzanak felénk; s ezekben a poétai lelkesedének nyilvánságos nyomai látszanak1. Sajnálatos, hogy e nyilatkozat igazságát a népköltési gyűjtemény nem cáfolhatja meg bőven régibb dalokkal, vagy nem bírja erősíteni az idézett korbeliekkel. Egy töredékecskét Gömörben még ma is tud a nép; hol a nagy pipájú Szuhainak ma is él maradéka a Száraz vagy Szuha-völgyön. Mi ebben a magyar nemzetről mondatik, „nagy pipájú, kevés dohányú” nem egyéb, mint a fájdalom szarkazmusa, s eredetét a hazai körülményekből veszi. E kis töredék egyenesen a kurucvilági maradvány.

    Az állandó katonaság felállításának ideje, tehát a múlt század második vagy harmadik tizede, szülé az így kezdődő panaszos dalt:    

    Már minálunk verboválnak kötéllel,    

    Isméri ezt az egész ország, s úgy látszik, hogy ennél jobban egy dal sem volt elterjedve a nép között, mely tulajdon sorsának látta benne siralmas rajzolatát. A benne előforduló Kassa városa, melyet minden táj egyformán megtart, Abaúj vidékére teszi a dal szülő helyét; a már szó pedig idejét, mi 1715 után mihamar lehetett.

    A Laudon győzedelmére írott ének „Már Belgrád a mi várunk” szintén megjelenti a maga korát, ha csakugyan ezen alkalom hozta volna elő. Benne    

    „Hol van a török ereje?
    Nem így volt most öt esztendeje.”   

szozattovabbacikkhez

Jónás Alfréd: Elfelejtett dátumok a magyar színészet hőskorából. II.

színház          Az első magyar nyelvű operett előadás Pesten, 1860. november 21.

     Bár kissé furcsán hangzik – de azért mégis csak így történt, – hogy az első magyar nyelvű operett előadás Pesten 1860. november 21-én a Nemzeti Színházban folyt le.

     A jelenben élő ember tudatában a Nemzeti Színház úgy él, mint a magasabbrendű színművek előadására szolgáló műintézet, amelyben a zene csak nagy ritkán és többnyire csak mint aláfestő elem fordul elő. A múlt század 60-as éveiben a Nemzeti Színház nemcsak a prózai darabok színháza, hanem a népszínmű mellett még a zeneművészet, az operai előadások hajléka is volt.

     A Nemzeti Színház igazgatója az 1860-ik évben Nyéky Mihály udvari tanácsos volt, aki nem szerette a népszínműveket. A népszínműveket teljesen le akarta szorítani a Nemzeti Színház színpadáról. Azok elmaradása folytán a színház műsorában mutatkozó hiány kitöltésére éppen jól jöttek neki az Offenbach-féle operettek. Nyéky először Bécsben látott egy ily operettet: a mulatságos és kitűnő zenéjű darab megnyerte tetszését. Az operett Bécsből először a pesti német színházba a «Pester Stadttheater»-be származott át, hol 1859. május 24-én adták elő az első operettet, a «Hochzeit bei Laternenschein» címűt, melyben Treumann, a bécsiek híres színésze lépett fel, mint vendég.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Sinka minosz 2018 06 22 MÁTYÁS 2018 06 30 VÁC MÁRIANOSZTRA trianon 768x432 lovaijjász kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf