Kacskovics Tibor Béla: Este a Kazamatákban – Gyóni Gézának küldöm

Szomorú mostan odakünn
az alkony szürkületje,
mely ráborítja fátyolát
a hamvas védművekre.
Szomorú most az alkonyat,
a lomha téli alkonyat!

S szomorú fent az öblös ég;
boltján mogorva vész ül,
a San-vidéki végeken
hogy új legenda készül:
gránit-oroszlány küzködik,
aggott oroszlány küzködik!

Vad hordák dúlják mindenütt
e bús, lengyel vidéket;
féléve már ide s tova,
hogy volga-menti népek
tanyáznak itt a vár tövén,
elárvult sziklaszál tövén…

Kerecseny János: Az Oroszlánok Oroszlánja

               A Przemysli Hős emlékének

Kettérepedt a földnek ócska kérge
És bömbölve tört föl a pokol:
Millió muzsiknak veszett dühe-mérge
Tűzcsóvát festett a kegyetlen égre
És tombolt a véres várfokon...

Kancsuka hajtott félvad férficsordát
A halálba vert gyilkosnak ajka,
Gépmadár okádta a poklos-bombát,
Vaseső döngette az acél bordát
S kelepelt a géppuska ajka.

Halál járt égen, földön és föld alatt
De a vár csak állt, mint Kárpát bérce.
Hiába döntött az ágyú is falat,
Ott termett a magyar és ott is maradt
Küzdve, míg kihullt kezéből érce!

Juhász Gyula: A halott vár legendája

                    Gyóni Gézának

A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
S a vár órája monoton az éjfelet veri.

Egy, kettő, három, négy, öt... ó, szent Miklós... a csoda!
Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

Kiss Menyhért: Aranyliliom

Piros vérben fürdik a mező, a rét,
Bíboros áradat zúg át a síkon,
Piroslik távol az alkonyati ég,
Nem soká látlak, már, szép magyar vidék,
Nem soká látlak már: Aranyliliom.

Kard oldalamon, csákó a fejemen,
Szívemen lángoló rózsaszirom,
Halál árnyallik izzó szememen,
Be kábító, mély gyönyör a szerelem,
És el kell válni, Aranyliliom!

Nem is szerettél… úri lányi flört,
Egy ötlet, szeszély, ennyi volt bizony,
Csak én éreztem azt a bús nagy gyönyört,
Mely üdvözített és mégis meggyötört:
Felelj a szíveddel, Aranyliliom!

Egy katona, hol a Visztula foly
S ólomszürkén ködlik a messzi horizont,
Őszi árok partján, vérben haldokol,
Egy nevet súg, – s ajkán szelíd, bús mosoly:
Aranyliliom… Aranyliliom…

Kosztolányi Dezső: Öcsém

Az én öcsém mostan katona a határon,
A szerb hegyek mentén Ferenc József bakája.
Szívdobbanásommal mérek fel minden éjet,
Lámpákat gyújtok és így gondolok reája.

Ezer szurony között, szekerek éjjelében
Az ő szeme ragyog, kiáltó-ismerősen.
Ki tudja merre néz, ki tudja, hol világít
Sok százezer szem közt? – nem tudja senki, ő sem.

Öcsém, én kisöcsém a háború zajába
Egy csókot küldök én, a lőporfüstbe: versem,
Hogy érezd a bátyád, gondolj játékainkra,
Ragyogj, kis hős, ragyogj és a lelked nevessen.

Nagy Ilonka: Katona-sírok

Ha álmodva járunk a temetőben
S gyászoló bánattól terhes a szívünk,
Zizegő szirmokkal, virágokkal telten
Horpadó sírokra omlunk, s könnyezünk:
Gondoljunk a messze-messze idegenbe,
Katona-sírokra, apró keresztekre.

Az árva hantokon csendül-e fel ének?
Megcsuklik-e a térd, a hűlt porok felett?
S nyugalmáért esdve a sok holt vitéznek
Immár kulcsolva vannak-é kezek?
Van-e, ki virágot szórva-hintve rájuk,
Széppé varázsolja csendes síri álmuk?

Bíró László: Levél

Levelet írt az édes kis öcsém:
„Jól vagyok Bátyám, nincs semmi bajom,
Itt szép az élet, tündérek táncolnak
Esténként az Isonzó habokon.

Ma én állok őrt, - fönt a csillagok
Olyan szépen vigyáznak majd reám…
Hazagondolva száll-száll a lelkem,
Ti köztetek van most is az imám.

Mert bár oly szép, gyönyörű itt az élet,
Fehér havon mégis piros a vér,
S olyan sápadt, borús lesz annak arca,
Akit itten a halál csókja ér.

És ti otthon estenként csöndben ülve
Gondoltok-e néha még énreám,
Imába szőve mondja-e nevem
Könnyezve, sírva az Édesanyám?

Falu Tamás: Foglyok éneke

Szürke láthatárnak
Végtelen a vége,
Jutunk-e még egyszer
Házunk közelébe?
Kiskapunk küszöbén
Leomolni vágyunk,
Kedves feleségünk,
Kicsi fiunk, lányunk.

Füstölgő kéményű,
Meleg ölű fészkünk,
Mint a gerezd-dió,
Benned úgy megférünk.
Sótlan a kenyerünk,
Éjjel fölvet ágyunk…
Kedves feleségünk,
Kicsi fiunk, lányunk.

Sántha Károly: Bús lány imádkozik

Bús lány imádkozik.
Megnyílt a fényes tiszta menny
Szellő, ne suttogj most, pihenj.
Virágos zöld lombok alól
Madárka most te ne dalolj.
Méhecske, víg utadra kelvén,
Ne zümmögj ott a rózsa kelyhén.
Borítson mindent néma csend:
Menyasszonynak imája cseng.
Bús lány imádkozik.
           
Bús lány imádkozik.
Csak halkan itt – bánat van ott:
A sok fogoly, a sok halott!
Jajunk, keservünk oda sír,
Akikhez oly közel a sír,
Ahol a hősök reggeltől estig
A tért vérrel pirosra festik…
Ki hont szeret: Istent imád,
Menyasszony zeng buzgó imát.
Bús lány imádkozik.

                 1917

Reményik Sándor: Hymnus

Állok és leeresztem fáradt lantom,
Sok vékony gyermekhang: szférák dala
Oly messziről, olyan nem földi hangon
Énekel… Ez itt egy iskola.

Zárt ablakok… Meszelt fehér falak,
Állok és egész valóm remeg,
Nem hallgattam e dalt ily álmatag,
Ha énekelték zúgó tömegek.

E dalra port hintett a hétköznap
És ünneplőjét sár fecskendte végig,
Hozzá nyúlt minden hamis hitű pap,
De lelke szűz maradt, s most száll az égig.

Mennék. A szívem úgy vibrál, remeg –
És mégis, mint egy kőszent állok itten,
Belülről zeng a dal: »Isten álld meg!«
S én gondolom: Ó, hogy megvert az Isten!

                                             1918. dec. 18.

Kosztolányi Dezső: A bús férfi panaszai

[részlet]  

Szülőföldem bús határa, hajh,
elér-e még a bánat és sóhaj?

Mert hozzád többé nem visz a vonat,
csak így emelhetem rád arcomat.

Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,
te hontalan, hozzád kiáltozom.

Bölcsők, koporsók, temetői por
és templomok ormán az estbíbor.

Kis iskolánk, amelybe a harang
oly édesen beszélt, akár a lant.

Lombok, virágok és színes kavics
a sínek mellett. Hullámos Palics.

Rakovszky József: Oh, hányszor álmodott a Nép!

Oh, hányszor álmodott a Nép
dicsőt, nagyot, szegény.

Oh, hányszor lakta bús szívét
a csalfa, vak remény.

Oh, hányszor húzta pap s király
terhét igás nyaka,

hogy végre annyi éj után
feljő majd hajnala.

S ha volt is egy-egy villanás
koromsetét egén,

nem gyulladt tűzbe senki más,
csak pár szegénylegény.

És így lelet játékszerül
szabadságot, jogot,

Szőnyi Gyula: Fekete rabó

Egy fekete rabó száguldott az utcán.
Utána a halál kaszása robogott.
Két ifjúnak lelkét elrabolni készült,
Kiknek testük még élt, de lelkük már halott.

Alig lépték még át a húsz év küszöbét,
A csúf halál már is meg zsarolta őket.
Ott ült a bírák közt, és fülükbe súgta,
Követelőzően, hogy övé a két élet.

Vigasztaltuk őket, utolsó reménnyel.
Láttuk ott a halál kéjenc vigyorgását.
Tudtuk, hogy őket már meghívta a hóhér,
Hogy járják el véle, a haláluk táncát.

Száguldott a rabó, a bitófa felé.
Mi voltunk a gyásznép és búsan hallgattunk.
Az egyik bajtársunk búcsúdalt énekelt.
Csendben szólt az ének, amerre haladtunk.

Tollas Tibor: Szegedi ballada

Húszéves múlt csak Ötvenhatban,
anyjának egyetlen fia.
Legenda őrzi, halhatatlan.
Miért kellett meghalnia?

A Csillagbörtönben kínozták
s kivégezték egy hajnalon.
Titokban tömegsírba dobták
be maradjon utána nyom.

Anyja azóta eszét vesztve
– így mondják – egész Szegeden
keresi fiát nappal, este,
utcákon át és tereken.

Könyörtelen, élő kísértet
kiált, torkából kín fakad.
– Hová tettétek? Megöltétek?
Adjátok vissza a fiamat! –

Rónay György: Guillaume de Machaut balladája

1.
Fáradt volt és öreg. Járt kalandokban, követségben, háborúban.
Most már csak otthon ült, a múltakon tűnődött s rekedt lantját pengette néha szomorúan.

Egy almafája volt, alatta kerek asztal, ott könyökölt napestig, tenyerében álla.
Fehér galamb suhant az égen, leszállt az asztalára.

Csőrében levelet hozott, s ő s ezt olvasta benne: „Ne feledd el,
mióta meghallottam dobogását, mindennap együtt hálok a szíveddel.”

Akkor fölállt, megropogtatta derekát és elindult a messzi várba.
A várúrnő fönt állt a bástyán és mosolyogva várta.

Vértesy Jenő: Kossuth

Édes szárnyas lovam! Jerünk hosszú útra.
Bontsd ki aranyszárnyad’, vigyj engem a múltba.
Ahol csillag ragyog, ahol nincsen felhő,
Körösleg zöldellik csupa cserfaerdő.
A cserfaerdőnek bólint minden ága,
Koszorúba fűzzük hősök homlokára.

Sorra a nevüket ki győzné beszélni?
Ország követei, főrendi, vezéri,
Egyszerű nemesek, fényesnevű urak:
Ott a haza bölcse, a nagy törvénytevő,
Ott Erdély nagyura, a vasgyúró lovag,
Agyában eszme forr, karjában az erő.
Ott van a próféta, a legnagyobb magyar,
Tar homloka ezer gondolatot takar.
Ott van Kossuth Lajos köztük, hogyne volna!
Beh szeret az Isten! Ki szedné ezt sorba?

Weöres Sándor: Öregek

`Kodály Zoltán mesternek`

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."

Kossuth Lajos levele – Zeyk Saroltának

Az agg férfi szerelemre gyulladt a majdnem gyermeklány iránt. Ennek az igazán „romantikus” vonzalomnak lehetünk tanúi a költői hangulatú levelet olvasva.

    1885. május 2.

    Ápril 23-kai leveledben van egy szívélyes szó, – a szeretet szava, melyet megilletődött szívvel köszönök neked édes angyalom. Mennyi jóságnak kell lenni a Te fiatal szívedben, hogy engem szegény örömtelen öreget életem borús végalkonyán ily derítő napsugárra méltatol. Légy meggyőződve kedvesem, hogy jóindulatodat – engedd, hogy szeretetnek nevezzem – mély érzéssel viszonzom s fogom viszonozni utolsó percéig azon maroknyi napoknak, melyeknek terhe még a földön reám méretett.

    Leveledet olvasva újra elgondolkoztam – mint már sokszor tevém – afelett, hogy tulajdonképp minek is nevezhetném azt a vonzalmat, mellyel irántad viseltetem.

Arany A. László: A felvidéki magyarság néprajza

- Részlet -

A néprajzi értékű Felföld magyarsága földrajzilag három csoportot alkot: a pozsonyi, a Nyitra vidéki és a keleti csoportot. A kétnyelvű községek magyar szórványai nagyjában ezek körül csoportosulnak, és csak kevés fekszik ezeken kívül.

    A pozsonyi csoporthoz Püspöki, Szunyogdi, Vereknye tartozik, továbbá a főrévi, a dénesdi és a torcsi magyar kisebbség. E csoport falvai nem a szó szoros értelemében vett falvak. Pozsony közelsége s a jó összeköttetés miatt inkább polgáriasodott, nyugati jellegű települések ezek, amelyek a város mezőgazdasági szükségletének ellátására rendezkedtek be. Gazdaságai belterjes gazdálkodásra berendezkedett, korszerűen vezetett mezőgazdasági üzemek. Bizonyos paraszti jelleget azért még megtartottak. Tárgyi művelődésben, építkezésben, ruházatban, gazdálkodásban teljesen polgáriasultak. Egyetlen megmaradt szabad tűzhely őrzi csak a régi építkezés emléklét, egy-két kulcsra járó falakat a régi mesterkedést. A legöregebb férfiak felöltik néha a testhez álló, fekete zsinóros, magyaros nadrágot és kis fekete kabátot. Kitartóan viselik a „kosút-kalapot”. Elég magas, szélesebb, szegett karimájú kalap ez, amelyet Érsekújvárott szereztek be. Most már ezt is elhagyják, mert nehezen szerezhetik be. A nők öltözete a megszokott, félig városi, félig falusi öltözet, széles szoknyából és bő blúzból áll. Régebben is a városi divat leszállt darabjait viselték. Blúz helyett az ún. „majkát”, a sonkaujjú blúzt viselték. Minden 30-60 éves asszony azonban hű ragaszkodással őrzi régi főkötőjét, hogy abban temessék el. A fiatalok öltözete teljesen városias. A hagyományos gazdálkodás nyomait, csökevényeit a hátsó udvarban találhatjuk még meg. Ilyen az aprított fa elraktározásának régi módja, a „csökbagla”. Ilyen még a fonott sövény és a fonott sövény mezőkapuja, a burgonyaverem, a gyér nádfedés stb.

Madarassy László: A palóc „fakanál”

Az egy darab fából faragott és tarisznyára fölcsatolható vízmerítő csészét, amelyet a szakirodalom csanak vagy kapinya néven tart nyilván, a keleti palócság fakanál-nak nevezi. Ez a palóc fakanál, szerkezetét nézve, semmiben sem különbözik azoktól a vízmerítő facsészéktől, amelyeket Bátky összefoglaló művében¹ Gömör, Hont, Nógrád és Heves megyékből, tehát a palóc-felföld területéről közölt. Legföljebb alak és díszítés tekintetében találunk az egyéni vagy helyi ízlésnek megfelelő apró eltéréseket. Hogy ezekkel a fakanalakkal, amelyeknek néhány jellemző darabját alább bemutatom, mégis foglalkozni kívánok, annak oka az, hogy a vízmerítő facsészék faragásának kielégítő magyarázatát a szakirodalomban nem találjuk. Az, amit pl. Malonyay erre vonatkozólag itt-ott elmond, egyáltalában nem alkalmas a kérdés tisztázására².

    S borsodi Bükk-hegység nyugati, erdős, ligetes nyúlványain és az Eger-, Szilvás-, Bán-patakok völgyeiben lakó palócságnak – sőt már barkóságnak – tarisznyájáról ma sem hiányozhat a több-kevésbé díszes fakanál. Ezeket a fakanalakat csaknem kivétel nélkül pásztorok faragják, akik egyéb holmik faragásában is jeleskednek. (Mikófalva környékén, Herman Miklós mikófalvi közgazdász fáradozásainak eredményeképpen, a fakanálfaragás valóságos reneszánszát éli!) A magyar népi faragás emlékeinek kutatása közben két ízben is, 1930-ban és 1931-ben, látogattam meg őket, akik közül különösen a mikófalvi Dobogó-tanyán legeltető öreg juhász, a 76 esztendős Víg András, az egercsehii Csónakkút-majorban lakó „bacsu” (juhászszámadó!), Berze István, fiával: Berze Jani juhászbojtárral és a szilvásváradi községi kondás, Német Varga Ferenc, tudtak értékes felvilágosításokat adni.