Czipott György: Gyászmesterekhez

még nem haldoklik
csak beteg
ez ország de
polgára sem
bármint jelentik
míg lesen
lesik
bérnök gyászmesterek
és van hit
árnyékbabillent
megrejtve holnapba
mába
sorskufárok
bár nyomába
uszítnak
kültelki istent.

Kesztyűsné Balog Margit: Biharban

Valami csöndes melódia kél,
Amint az emlékbe visszatért nóta :
Otthon a csöndes, esteli ködben
Fölsir a róna, a büszke róna.
Átalöleli édes hangjával
A bús, virrasztó magyar fejeket.
Susognak halkan, vigasztalóan,
Zsongó dallammal a falevelek.
És belesivít az éjszakába
Idegen hangon síró pikula,
Bejárja szava messzi a tájat. . .
Kis Körös partján, hűs füzek alján
Oláh pakulár őrzi a nyájat!

Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jő az éj?

Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamuját
kapargatjuk és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?
A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.

1919

Reményik Sándor /Végvári/: Szól a censor...

Szól a censor: Vetó; megtiltom ezt.
E hasáb üres marad és fehér! -
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.

Szól a censor: Vetó; hatalmam nagy;
A semmiségbe vetlek vissza én! -
S a fehér lapról láthatlan sorokban
Feltámad az elítélt költemény.

Szól a censor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked
S szól az Ige: én öröktől vagyok
S nem érintnek halálok, születések!

Szól a censor: Ez férfi munka volt,
Ma nem olvasta senki e lapot! -
S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram.
Látatlanul mindenki olvasott!

1919. december 20.

Torkos László: Döntsetek már!

Döntsetek már, félre a kínpaddal,
Hadd tudjuk végre meg, Istent és világot
Gúnyoló haragtok mit mér reánk?
Ha nincsen igazság, ha nincsen irgalom,
Diadalt szent jogon erőszak ül,
Tépjétek végképp le a haza testéről
Cafattá marcangolt kicsavart tagjait,
Rajta mit fityegnek éktelenül!

Döntsetek már! Hadd tudjuk végre meg
Istent és világot gúnyoló lelketek
Mit mért reánk?
Hogy nincsen igazság, hogy nincsen irgalom,
Vad önkény tobzódik, hol ember-állat él,
Cinkosok konca lett árva hazánk.

szozattovabbacikkhez

Tóth Árpád: Hazám, hazám…

Hazám, hazám, hazám, hazám, hazám!
– Ó, drága szó, te fájdalmasan édes,
Hittem-e, hogy még így szívemen égess,
Hogy drága szavad záporozza szám?

*

Ó, messzi dombok őszi szőkesége,
      /Egy nemzet búja ül e dombokon/
Ó, esti lombok vak feketesége,
      /Egy nemzet búja csügg e lombokon/…

1919

Bárd Miklós: Sejtés volt…

Sejtés volt, mely lidércként búsan,
Rossz órákban a lélek ingoványán
Imbolygott. – Sejtém, jönni fog
Valami, ami nem volt soha még
Egy-egy dalomból fojtva kizokog
A kimondhatatlan szörnyűség,
Mikor egy népre rászakad az éjjel.
A napom bús volt, tele volt lidérccel.

Most éj van, és én túláradt ajakkal
Azt hirdetem, hogy él a hajnal,
És hirdetem, hogy jönni fog
Valami, ami nem volt soha még,
Mert áldottak a terhek és kínok,
Fénylő jelekben szól hozzánk az
S az éj szelében zsong a biztató dal.
Az éjszakám tele van csillagokkal.

1920. február

Móricz Zsigmond: Kesergő

/Querela Hungariae/

Balkarom keletre, jobbkarom nyugatra,
szegény fáradt lábaim déli sárban áznak,
megtöretett bús fejem az északi kopáron:
földre teríttettem, gázoljatok rajtam!

Nem hogy vérem hullott, nem hogy kimerűltem,
nem tudatlanságomból, koldus nyomoromból;
nem gonoszságnak miá buktam el esetten,
nem éltem fogyott el: de a becsületem!

Hazugok kihazudják, gyávák kigyávulják
gazok kigázolják maguknak a dús jövőt;
csak én nem tudtam volt, soha, magam kelletni,
csak én nem vállaltam, soha, menteni magam.

Hogy fújták, hogy fújták, kígyókövet ellenem,
hogy fenték, hogy fenték előre rám fogukat:
s én jártam, sétáltam, büszke szemmel, szabadon,
nyugati szél zilálta, keleti szél cibálta hajam.

Balkarom lenyesve, szívem fölött jár a kés,
jobbkarom lekötve, mezőimre dűl a vész,
lábaim üszkösen, koponyám lékesen,
erőm, velőm, vérem fogy.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Vérszerződés

Jertek, akik még itt maradtatok,
Nagy esküt tegyetek
Sötétzengésű, ős-pogány igékkel,
Mik Etelközből maradtak reánk,
S letűnt századok bíboros ködén át
Koldulnak felénk.
Jertek, akik még itt maradtatok:
Vérszerződést kötünk.

De előbb fehér lovat áldozunk,
Feláldozzuk az átkos paripát:
A vágyat, amely innen messze űz.
Ha meghalt balga vágyunk táltosa,
Amelynek szárnyán annyin elröpültek,
Ha ez a bús mén feláldoztatott,
Akkor esküdhetünk
Sötétzengésű ős-pogány igékkel,
Csorgatván vérünket egy közös tülökbe.

Hadd tartsa egy vércsöpp a másikat,
Egy lélek a másikat közözze:
Ne szállhasson el innen senki többé!

1922

Somló Sári: Szent Anyaföld

A rege így szól: »Pusztulunk, — veszünk . . .
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk «
Múltak borúja ... az idő halad !
S e régi gyász — örökre új marad! . .

Szent anyaföld! Te takaró, te termő!
Oly sok nagyot, dicsőt magadba rejtő !
Hol annyi eszme, áldozatrakészség,
Honszerelem, erő, harcos vitézség,
Tudás, alkotni vágyás, akarat
Porlad — a vérrel ázott hant alatt . . .
A természetnek mely csúfsága hát,
Hogy termő méhed nem szül büszke fát,
Sudaras, lombos, égretörő, bátrat,
Gyöngének védőt, rombolónak gátat,
Buján virágost, gyümölcs alatt hajlót.
Viharnak ellenállva — zúgva zajlót.
S a pusztulást, ha lombhullatva sírja,
Tavasz reménye új rügyekre bírja!
S fakadjon árnyas, lombos szent liget
A temetők és tört szívek felett,
S a gyökerek, — egy országot beszőve
Fúródjanak szívekbe, agyvelőkbe,
S szívják magukba onnan a hatalmat.

szozattovabbacikkhez

Tanfi Iván: Töprengés

Mi hallszik, mi hallszik szerte a világban?
Özvegyek sírása, árvák zokogása,
Bánatos szíveknek fel-feljajdulása
Szerte a világban!

Mitől nő, mitől nő a vizeknek árja?
Keserű könnyeknek záporesőjétől,
Megrepedt szíveknek bús vértengerétől
Nő a vizek árja!

Miért volt, miért volt, hogy így kellett lenni?
Ha valaki erre megfelelni tudna,
Egyetlen vigasz szót, ha csak egyet súgna,
Hogy így kellett lenni!

1920

Babits Mihály: Csonka Magyarország

   Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőkét! A tiétek
zavaros, mint mocskos habja! ti leborultok az Ércbálvány előtt!

döntsön az erőszak!

s döntött az Erőszak…

mi jogotok beszélni többé?

Nekem van rá jogom!

ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:

én elkiálthatom:

Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!

   falak, omoljatok hangjaitól!

Gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben!

   mit érnek a ma-épített falak körülöttem?

szozattovabbacikkhez

Diószeghy Dezső: Észak-Erdély üzen

Az északi része az anyához tért meg,
Csaba király népe újra szabad,
Egyvéres sikoltás most a másik része
És sír és vár a kínzó szolgaság alatt.
Nekünk örülni még mindig nem szabad.

A szél fájó sóhajtást hoz felénk a túlról,
Az őszi zápor meg égő könnyeket,
Az est mesél még sok magyar fiúról,
Akiknek Erdély földje adott életet.
Nekünk örülni még mindig nem lehet.

Homlokuk komor, mint Erdély magas bérce,
A lelkük bátor és hideg, mint a vas,
Szavuk keményen cseng, mint a sziklák érce,
Állanak szilárdan, mint az erdélyi havas
És várnak egyre a bús szolgaság alatt.

Minékünk örülni még mindig nem szabad,
Mert érezzük egyre fájó könnyetek,
De ígérjük, Erdélyre felkel még a nap
Úgy megyünk, mint mindent eltipró fergeteg.
Láncot leverve letöröljük könnyetek.

De nekünk addig örülni nem szabad.

Juhász Gyula: A békekötésre

Magyar Tiborc, világ árvája, pórja,
Nézz sírva és kacagva a nagyokra,
Kik becstelen kötéssel hámba fognak,
Hogy tested, lelked add el a pokolnak!

De azután töröld le könnyedet
És kacagásod jobb időkre tedd,
Úgy állj eléjük, mint a végitélet
Bús angyala, ki e világba tévedt:

- Urak, világnak gőgös urai,
Nem gyásznak napja nékem e mai,
Emlék, remény lelkemben úgy remeg,
Mint villámos viharban az egek!

Kardom letettem, várok, dacolok,
Az Isten él és a vén föld forog,
Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van
Bitang hódítók palotáiban.

Már reng a föld, már villámlik az ég,
Lesz itt ítélet, harag napja még
S világok romján, tűnt gazok felett
Én még hozsánnát énekelhetek!

Hozsánnát néked Istenem, te nagy,
Szabadság, aki lelkem lelke vagy
S magyarként és emberként - Üdv Neked! -
Élem tovább az örök életet!

1920

Mécs László: A bányafüttyös válasza

Boldogság-bánya volt Nagy-Magyarország,
s hogy beomlott a felvidéki tárna,
sötétben éltek magyar szívek, orcák,
a mélyben testvérekként tömörültek
s a bányafüttyösök napfényt fütyültek.

Húsz napja még csak, hogy napfényre jöttünk,
s kegyelmes úr, a magyar parlamentben
ön leckéztetve pálcát tört fölöttünk,
elhagyta ajkát a szörnyű badarság,
hogy magyarságunk csak Benes-magyarság.

Ha temetésen kántor torka zengi
becsuztatóját s félliterszám önti
a könnyet benne, nem tudhatja senki,
hogy mennyi benne hát a tiszta részvét.
A könnyekért mindég megkapja pénzét.

Kegyelmes úr, az ön magyar mivolta
kétségtelen, de nem tudjuk lemérni!
Míg magyarságát tósztokká dalolta,
barokkos cím- és ranguszály kisérte
és bársonyszék is csurrant-csöppent érte.

Mi magyarságunk, melyet úgy leintett,
mint a feltámadt Krisztus igazsága,
mezítelen világít: sebeinket
tapogathatja halk, kegyelmes ujja.
Rajtunk a Benes-szenny is allelujja!

Magyarságunkat csak kálváriával,
könnyektől áradt folyók zsoltárával,
cseh börtönökkel, júdások hadával,
anyák huszévnyi jajjával lehet csak
megmérni, aki mást mond, az fecseg csak.

Kegyelmes úr, pohárköszöntők hőse,
ezt üzeni a Felvidék regőse:
mint frontharcost harctéri fecsegések,
az ön magyarkodása minket untat
és felidézi golgotás utunkat.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

Téli szél a targallyakat fújja;
Mint az isten égre tartott ujja,
Mint megcsúfolt, kikacagott álom:
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették, s most véle nagyra vannak,
Törött véres kardját a magyarnak,
De míg minden nép a sírját ássa:
Van szava, hogy világgá kiáltsa.

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük gúzsbakötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadozó vérrel,
Idézve menny-pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

Kezünk, bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom,
Jöhetnek jövő századok, s megint
Csak »Recrudescunt« régi sebeink!

E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög,
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!

Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak,
Puha szívek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírba ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.

Fenyő madár, behavazott fákon,
Száraz haraszt, téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje:
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

1918. dec. 16.

Sajó Sándor: A magyar fiú éneke

Amikor én születtem
E csonka ország gyermekének,
Már szomorú volt itt az élet;
Csak nőttem, növekedtem
A nyomorúság kenyerén
S ez nem tejben, csak könnyben ázott, –
Apám ki tudja hol csatázott,
Anyám meg egyre sírt, szegény…
Tavasz jött s Húsvét, tél s Karácsony,
Számunkra gond a gond után:
Karácsonykor nem volt kalácsom,
Húsvétkor nem volt új ruhám…
Amikor én születtem,
Gyermeknek lenni hajh! nem volt öröm;
Úgy nőttem, növekedtem,
Mint árva fűszál porladó kövön…
Most már eszmélek, ó, most már megértem
Én nemzetemnek árvasorsát,
Tudom, mért volt oly bús a gyermekségem:
Azért, mert nincsen Magyarország!

A múltat már nem kérem számon,
Hogy búban nőttem, azt se bánom, –
De a jövendőt nem adom!
A süket lelkek még nem hallják,
Én hallom már az Isten hangját:
Én népem, segíts magadon!
Ős földünkön most úr a gazság,
De él az Isten s van igazság,
És az igazság: hatalom, –
Már jövendőkbe forr a vérem:
Most nincs hazám, de – úgy segéljen! –
Lesz még, mert visszafoglalom!

Sántha Károly: Ének

Dallama: Légy csendes szívvel.

Velünk az Isten! Miért sírnál
Reménység nélkül, óh, magyar?
Emelt fővel állj meg a sírnál,
Hogy az téged el nem takar.
Sírunk csak megvetésre ásva,
Múltnál is szebb virágozásra –
Velünk az Isten!

Velünk az Isten! Népek Atyja,
Te védtél tíz századon át;
Szent István a kezében tartja
A keresztet és koronát.
Napunk bár vált bús éjszakára,
Mi nézünk Mátyás csillagára –
Velünk az Isten!

Velünk az Isten! Föllegébül
A nagy Igazság felragyog,
S Árpád hazája újra épül,
Esküdjünk erre magyarok!
Zengjen az Ige szájrul-szájra,
Erős lelkekből égre szállva:
Velünk az Isten!

1920

Sík Sándor: Kiáltás Zrínyihez

Hej, magyar Délföld kőtorony-vitéze,
Hét-ország-nép közt fejjel óriás:
Balfátumú kor termett őr-magyarnak,
S balcsillagoktól vészes éjszakáján
Megtöretett, mártír Magyarországod
Most balzsamul idézi arcodat.

Téged idézünk, keserű nagyúr,
Mer a magyar jaj néked ismerős.
Mint a hegyes tőr, mely most minket öl,
Nagyszíveden is általszaggatott.
Te láttad a földönfutó magyar
Lappangva bújni sápadt asszonyával,
Magyar földről magyarabb táj felé.
Te láttad túlnan a magyar Murán
Az ellenség mohó farkasszemét
És hallottad pogány csizmák zuhogtát
Magyar kéz verte várak kőfalán.

Csáktornya termein dobogva jártál,
És elbolyongott üstökös szemed
Pogányoktól penészlő roncs hazádon.
Ültél a zengő pulpitus előtt
Szigetről írván döngő éneket,
De akkor is nehéz magyar kezed
A kard fején virrasztott szüntelen
És vártad, vártad a magyar napot.

Kiáltás voltál, tettek trombitája,
Az áfiumtúl tántorgó magyarnak
Öngyilkos nyugtát karddal verted el,
Megemelted vezéri homlokod,
S hadakat nemzett a véres magyar föld,
S kínzott melléből várak tornyosodtak.

szozattovabbacikkhez

Szathmáry István: Nagy lesz újra Magyarország!

Magyarország szent földjére
Nagy fekete gyász borul,
Meggyalázták, leigázták,
Széjjeltépték botorul.
Messzi földről néma váddal
Néz apáink sírja ránk:
Ezer évig a szabadság
Szent oltára volt hazánk.

Akinek a szíve, lelke
A házhoz hű maradt,
A Vág partján, Maros mentén
Ma csak könnyet s vért arat.
Hát a magyar vitézségnek
Mindörökre vége már?...
Zrínyi kardja merre villog?
Nagy Rákóczi merre jár?...

Ha magyar vagy, nyugtod addig
Élve, halva, nem lehet,
Míg bitorló dúlja, gyötri
Ősi, drága földedet.
Ezeréves dicsőségünk
Minden lapja arra int:
Ősi daccal, hősi karral,
Tépjük össze láncaink!

Ősi daccal, hősi karral
Fogjunk össze, magyarok,
S akkor a mi dicsőségünk
Napja újra fölragyog.
Friss virággal, kikelettel
Vár apáink sírja ránk:
Nagy lesz újra Magyarország,
Ezeréves, szép hazánk!...

vitéz Somogyvári Gyula: Gyújtogatás

Várom, hogy próféták járjanak köztünk
és felrázzák a beteg lelkeket.
Legyen a szavuk korbács suhogása,
szikrák, tűzesők szívekre-hullása
s a tanításuk: égő gyűlölet.
Várom, hogy próféták járjanak köztünk.

Várom, hogy pártunkra álljon az Isten
s ítéljen köztünk: kié ez a rög?
S hogy haragjának legyünk ostora,
cikázó villám, mely el nem ég soha,
mindaddig míg csak egy rabló hörög!
Várom, hogy pártunkra álljon az Isten.

Aztán jöhetnek a régi igék is:
a megbocsátás és a szeretet.
De amíg tart e szörnyűséges torna:
zarándokoljunk tűzért a pokolba
és gyújtsuk lángra a magyar lelkeket.
Aztán: jöhetnek a régi igék is…

1920. március

Füst Milán: Szózat a sírból…

Ne írj értünk anyánk,
E föld oly porhanyó,
E föld most is hazánk,
És benn’ nyugodni jó.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

Ne sírj értünk apánk,
Így elpihenni béke,
A szív mosolyog reánk,
Mert megküzdöttünk érte.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

Nem kis dolog volt, nem kenyér,
Nem haltunk meg az életér’.
Több volt ez annál: bús hazánk
Könyörgő szemmel néze ránk.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

Napfény deríti hát szemünk,
E túlvilági fényt nekünk
Egy lázas honnak árva népe
Borítá koporsónk fölébe.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

S ellenfelünk, gondold meg ezt.
Mi nem holtak vagyunk, de fény,
Mi láng vagyunk e földtekén
S öröktűz lesz e sírkereszt.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

1956. december 3.

Erdélyi József: Sértő Kálmán

Sértő Kámán, – te voltál a költő:
elszakadtál egészen a földtől;
sikerült is hamar megvénülnöd
és a földről a föld alá tűnnöd.

Harmincéves, vagy annyi sem voltál:
huszonkilenc, amikor megholtál;
három évvel Petőfit túlélted;
talpad, tudom, a szégyentől égett.

Mert te olyan büszke gyerek voltál:
nem arcodon, – talpadon pirultál;
szégyelled, hogy élsz, hogy élsz még mindig;
nem akartál jutni a harmincig.

Nem akartál, szerettél bár élni,
a haláltól oly sokáig félni.
Nem akartál: Sértő Kálmán voltál;
költő voltál, éltél avagy holtál…

Sértő Kálmán! Te szerettél engem.
Sértő Kálmán! Te gyűlöltél engem.
Szerettél, mert költőnek találtál.
Gyűlöltél, mert gyávának tartottál.

Költőnek, mert… Gyávának mert… Vége…
Sértő Kálmán! Te a magyar égre
nem homálynak, hanem fényes Napnak,
fogantattál Holdnak és csillagnak.

Az is lettél: Nap és Hold és csillag;
nem is vagy Te rabja sötét sírnak:
örökre szól a Te dicsőséged,
s aki él, csak rabod lehet Néked.

Aranyszóló, Stádium Sajtóvállalat, Budapest, 1944

Gombos Gyula: Egy költő halálára

Magyarországon, ha egy államtitkárnak, nem szólva miniszterről, enyhébb vakbéloperációja van, még a távirati iroda is naponta közli a jelentéseket egészségi állapotáról. De ugyanazon a Magyarországon egy költő, aki nemcsak az élő irodalomnak, de a mindenkorinak is feltétlenül maradandó értéke, vergődhet, pusztulhat és kimúlhat anélkül, hogy erről a közvélemény és a hivatalos kulturális tényező tudomást vennének; legfeljebb két-háromsoros apróbetűs hírben s az is csak a jobbszándékú lapokban.
    Sértő Kálmán az a költő, akit apróbetűs hírek közt észrevétlenül és nagyon komolytalanul parentáltak el, pedig az öt legjobb élő költőnk között feltétlenül helye volt. Maga ez az eset és Sártő Kálmán egész ügye, életével és halálával, hacsak egyszeri, személyi eset volna, akkor is felháborító lenne. De Sértő Kálmán nem egyszeri, kirívó eset, hanem jellegzetes kortünet. Halála és friss sírja nem arra indít bennünket, hogy emlékbeszédet mondjuk róla, megmutatva maradandó értékeit (minek is beszéljünk azoknak most, halála után, arról, hogy ki volt ő, akik míg élt, nem tudták megbecsülni), hanem egy újabb friss nyilallás bennünk, hogy arról beszéljünk, aminek Sértő Kálmán is csak áldozata: a tömeg és a lélek viszonyáról, a kultúra és a közösség viszonyáról és az értékelések végzetes ferdeségéről és anarchiájáról.
    Sértő Kálmán egész tragédiájának ez az alapja: a közösség, mint egyöntetű egész, lényegében más, mint a kultúra, amit legjobbjai teremtettek és napról-napra is tovább teremtenek.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Áldjon meg az Isten, Búzakóstolás, Legszebb halál

Sértő Kálmán:

Áldjon meg az Isten

Ritkán cselekedő Úristen áldjon meg
Parasztfajtám téged, aki sokat nyögtél.
Zsíros kalapodat félrebillentetted,
S káromkodtál inkább, minthogy könyörögtél.
Nézted a kék eget, lepöktél a porba,
Keresztet vetettél, súgólyukon gyóntál,
Bajuszt pödörgettél villám-születéskor,
S borzashajú, mafla ökörrel kínlódtál.
Áldjon meg az Isten minden elégséggel
És erődhöz illő, világosult ésszel.

Nem kértek ám tőled katonát a harcba,
Tudták az ilyet csak zászló alá vágni,
Megrokkant fiaid Bakonyba mehettek,
Vagy a nagyerdőbe mankókat csinálni…
Nem te hoztál törvényt, csak az adót vitted,
Megadóztatóid szétszórt asztalára,
S a Jézus sem mondta, hogy a búzát vigyed
Dicsértessékkel be a plébániára.
Áldjon meg az Isten minden elégséggel
És erődhöz illő, világosult ésszel.

Sokszor összesúgtál, hogy a kutya város
Nadrágos urai mind megdöglenének,
S földnél lustább dámák, ha az asszonyaid
Csücsökre kötözött bugyrot nem vinnének.
Ha egyszer kitartó henyélésnek adnád
Testedet-lelkedet boróka bokorban,
Visszakeltegető gazdáid jönnének,
Hogy megint csak marha legyél a járomban.
Áldjon meg az Isten minden elégséggel
És erődhöz illő, világosult ésszel.

Dózsa volt királyod s a nevét sem tudod,
Más kezét bámulod augusztus havában,
Virslit dugsz a sörbe és olvasót pengetsz
Celebráló mózsik gyertyás sátorában.
S hazamégy dünnyögni, nehogy elhanyagold
Bőgő barom mellett buta köhögésed.
Én a te ágyékod kiszakadt gyümölcse
Együgyű fejednek azt kívánom néked:
Áldjon meg az Isten minden elégséggel
És erődhöz illő, világosult ésszel.

1933

szozattovabbacikkhez

Juhász Géza: A fekete bojtár

sinka1Veres Péter mondja a parasztírókról: „nem szervesen a népből fejlődtünk, hanem az irodalmon keresztül jutottunk vissza hozzá”. Ne felejtsük ezt, különösen mikor Sinka István jelentőségéről van szó. Szabó Pált, sértő Kálmánt a katonaság tereli végképp a betű felé, Veres Pétert a szakszervezet neveli íróvá. Sinkának nincs semmi ilyen külső kerete, csak a könyvek. Segítségükkel verekszi át magát az ellenálló világon. Olyan méretű ez a harc, hogy egész költészetének egyik főmondanivalója marad. Újra meg újra ezt dolgozza föl: pályájának, kibontakozásának a történetét. Ma már nemcsak lírai vallomásokban, elbeszélésekben áll előttünk a sorsa, hanem önéletrajzában is.
Ez az önéletrajz, a Fekete bojtár vallomásai, merőben más világ, mint a Veres Péter Számadása. Az pontos évszámokkal tagolódik, világos, áttekinthető, mint egy tudományos mű. Sinka vallomásainak már a címe is mágikus, lírai; maga a könyv pedig szeszélyesen árad szét, akár a Tisza, előre-sejtet, vissza-utal, pörbe száll, ki-kifakad. Nem csak arról van itt szó, hogy Sinka más vérmérséklet. Más a világa is. Rögtön beköszöntőül azt beszéli el, mennyi megfoghatatlan dolog történt, mikor egy szalontai éjszakán megszületett. Két rongyos síró gyerek kéredzett be az anyjához. Enni kaptak, lefeküdtek. Éjjel újra megeredt a sírásuk, hol innen, hol onnan, de őket magukat nem lehetett megtalálni többé. Ez a névtelen, titokzatos sírás, amely kísértetiesen árad a sötétből, mindenünnen, ez a Sinka öröksége.
Veres Péter alkotása vakító nyári fény, Sinka költészetében mindig ott lappang az éjszaka: körülöleli a sugárzó eget, bele-belefuvall a kánikulai tikkadásba.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Halált küldött az éji rét, Időtlenség, Ilondi kaszások, Magyar vendégek

Sinka István:

Halált küldött az éji rét

Ebből a nagy magyar csendből
hova indulsz Szabó János?
Látom köszönget a szemed,
a szemed, a szép nagy álmos.

Két kezedet ide hajtod,
küzdő arcodat amoda
– Ugye te szép dongószájú
nem bántottak még így soha?

Ennyi bántás sohase ért,
ennyi bántás még az se volt,
amikor korgó hasaddal
csúfolódott a teli bolt.

Amikor a könnycseppedet
esti szél csókolta szét,
s amikor a hátad alá
halált küldött az éji rét.

Pedig ugye, hogy ringatott,
ágyad volt, ha fájt a semmi
– Szabó János, a te hazádban
Szabó Jánosnak nem jó lenni!

Ki kérdi: honnan eredtél?…
S még mondani is úgy fáj a szó,
hogy eltűnsz csak, mint pici forrás,
mint táj nélküli magyar folyó.

Házadat hű, nehéz kezek
építik már… nő a tető:
gyertya fénylik a lábodnál
ott szúnnyókál a temető.

1937

szozattovabbacikkhez

Zrínyi Kata levele férjének, Forgách Imrének

A levél írója, a dicsőséges nevű család női leszármazottja, a szigetvári hős, gróf Zrínyi Miklós leánya Kata leveléből csupa melegség, gyengédség és szerelem sugárzik, amely szép példája a nemes, tiszta és mélységes hitvesi szerelemnek… amely egy gyermekekkel áldott férjes asszonyszívből áradt.

*

    Az én holtomig való szolgálatomat ajánlom kegyelmednek, mint szerelmes szűvem én édes urának. Kívánok az Atya Úr Istentől az Christus által kegyelmednek kimondhatatlan sok jókat testünk és lelkünk szerént, kiben hogy velem egyetemben, én édes szerelmes uram, ő szent felsége kegyelmednek sok jó ideig megtartson, szent nevének tisztességére és nekünk idvességünkre, imádjuk ő szent felségét. Továbbá szerelmes én édes szívem uram, kegyelmednek azt írhatom, hogy az mi szerelmes gyermekeink, Istennek hála, mind békével vannak. Én édes szerelmes szívem uram, az szánat (a szánt) ím elküldöttem kegyelmednek, kérem szívem én édes szerelmes uram, hogy kegyelmed siessen haza. Én holnap várom kegyelmedet haza, ha kegyelmed nem jöhet holnap, bizon elég bánatban leszek. Ezvel ajánlom kegyelmednek az én holtomig való szolgálatomat és az én kegyelmedhez való tiszta szívből való szerelmedhez való tiszta szívből való szerelmemet, mint szerelmes szívem én édes lelkem uramnak.

    Az Úr Isten hozza kegyelmedet, szerelmes én édes uram, jó egészségben haza hamar és adja az Úr Isten, hogy láthassam kegyelmedet szerelmes én édes lelkem uram ugyan jó egészségben és boldog életben, kiben nagy sok jó ideig egyetemben a mennynek, földnek ura minket megtartson az ő áldott szerelmes szent fiának érdeméért – amen.

    Ez levél kelt Bychen (Bittsén) cseterteken estve felé öt órán 1572.

    A kegyelmed szolgáló leány és társa

                                                                          Zryny Kata

A májusfa

A májusfa vagy májfa a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke, akárcsak a zöldágjárás [http://www.szozat.org/index.php/emlekezet/tartalommutato/11344-volly-istvan-cigandi-majusjaras vagy
http://gepujsag.hu/arhext/szozatarh/showpage.php?pid=348]. Volt vidék, ahol egyszerűen csak felállította a legény szerelmese kapujában a fát, amit a leány boldogan vett tudomásul s ott hagyta a hónap végéig. A palóc vidéken a legények csak lerakták a fát a ház elejibe, a többi a leány
dolga volt. Ha szépen felékíti, az azt jelenti, tetszett neki a legény aki hozta, míg a magára hagyott vagy csak éppen feldíszített fa nem volt öröm a szerelmes ifjú számára. Itt-ott a májusfát nemcsak szépen felpántlikázták, hanem borosüvegeket is kötöttek rá. Szokásban volt a májusfa,
illetőleg az arra kötött kendők ellopása. Annak szégyen volt arra, aki nem őrizte meg, míg dicsőség azoknak, akik el tudták lopni. Bácskában egy hét múlva a legények leszedték a májusfáról a kendőket, szalagokat. Muzsikaszóval jelentek meg, aminek mulatság lett a vége. Az Alföldön a
legények versenymászást, vagy versenyfutást rendeztek a közös májusfa díszeiért s ezeket a nyertes szétosztotta a leányok között. Hont megyében a kendőket s a szalagokat puskával lövöldözték le úgy, hogy a legények kikiáltották annak a leánynak a nevét, akinek az ajándéktárgyát
lelőtték.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [III. rész]

Hogy a magyar népdaloknak mily rengeteg része vonatkozik a katonára s a katonaéletre, azt mindenki tudja, a ki legalább tíz-húsz népdalt ismer. Azt ellenben, hogy melyik népdal, mely időből való, általánosságban nehéz volna meghatározni. Némely örök emberi érzéseket kifejez népdal, azt hiszem, századokig is elél, sőt bizonyos változásokkal még tovább, szinte örökké. Hanem épen a katonadalok kora valamelyest mégis ellenőrizhet a katonai szervezetben időként beálló lényeges változások révén. Így például mindazok a katonadalok, melyekben keserű antimilitarisztikus
íz van, csak olyan időkben keletkezhettek, mikor a katonák túlnyomó részben idegenek voltak. Azok pedig, melyekben a besorozástól való félelem nyilatkozik meg, vagy a katonafogdosás régibb idejében vagy az általános hadkötelezettség behozatala óta keletkezhettek.

Megálljatok fiúk, fáradt vitézek…

Megálljatok fiú, fáradt vitézek,
Hazám felé csak még egyszer hadd nézzek.
Pihenjünk meg még egyszer a hantjain,
Ha vérrel nem segíthettünk bajain.

szozattovabbacikkhez

 

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf