Weppery László: Vivát… vivát…

Nézem a keresztre feszített Krisztust
Mit tett hogy így bántatok el vele
Mi volt bűne, hogy ily büntetést kapott
Ily szörnyű vég lett Krisztus élete

    Nézem a keresztre feszített Krisztust
Gondolataim oly messze járnak
Krisztus tanítványai: Apostolok
Részei vagytok halálának

    Ti Júdás és Pilátus cinkosai
Bűntudat nem lázít-e titeket
Hamis vádakat hitviták tüzéből
Hoztatok halálos ítéletet

    Vivát vivát tombolja a bősz tömeg
Halált Krisztusra, halált… halált
Ellenvétót nem kiált senki
A tömeg ünnepli Pilátust

    Krisztus a tömegre tekint elmereng…
Mily nép ítél engem a Golgotán
Hitében megroggyant eltévedt lelkek
Nézzétek a Krisztust a keresztfán

Aranyosrákosi Székely Sándor: A székelyek Erdélyben

Részlet az első énekből

    Fegyvereket zengek s nagytettű hősöket, a kik
Hadviselő kézzel legelőbb fundálnak Erdély
Halmain országot, miután Szikambria térén
A hunnus nemzet, két részre szakadva, csatázott
Egymással. Sok erős seythák elhulltanak ottan.
És vágták nyúgot fövenyét jeles éjszaki férfiak.
Hétezren maradának az ádáz harcnak utána,
Irnakkal, miután Aladár elhulla vitézül
És Irnakra maradt a kormány. Khába leindult
Iszter folyamnál elejének földjire vissza,
Irnak hátramaradt, s nyugoton letelepedni vágya.

Bekényi Benedek: Werbőczy István Hármaskönyvének első kiadása elébe. /1517/

A szerzőhöz

Van, kit az önszeretet hajt, mások a hírre vadásznak,
    szellemi munkával más nem emészti magát,
Érezd e bajt, te dicső, boldog, te hazádra figyelmes,
    s hűn foglalkozták régi szokásaival.
Méltó törvényt rótt egykor görögökre Lykurgos
    és a szicíliait jogra tanítja Ceres:
ám te az elszórt sok jó törvényt összeszedted,
    hogy mielőnkbe bocsásd drága hazánk jogait.

    Fordította Geréb László

Vimmer Ignácz káplán, honvédgyalogos

A győri egyházmegye jeles papjai közül való volt és a szabadságharc a kónyi római katolikus plébánián találta őt, mint káplánt és szívesen felajánlotta magát a szabadság védelmére. Végig harcolta az egész szabadságharcot s így számtalan csatában is részt vett és bámulatos hősies magatartást tanúsított, s mindennek daczára, mint közvitéz tette le a fegyvert, nem akarván soha semmi tiszti rangot vagy kitüntetést elfogadni. Puritán volt; nem önmagáéit s nem katonai rangért, hanem a népjogért s a haza függetlenségéért harcolt.

Tömörkény István: Elbúcsúzás

A népfölkelő már a kékbeliben van, új derékszíjjal, új bakancsban: holnapután megy a zászlóalj. Bejött hát utána a tanyáról a kocsival az asszony, behozta a kisfiút is, meg behozta ezúttal a fiatalabb sógorasszonyt is a kislányával. A sógorasszonynak is oda van az ura, az még honvéd. Hát mostan úgy elbúcsúzásként beszélgetnek egy üveg sör mellett. A népfölkelő széles, nagy, erős, izmos ember, afelől nincs mit tartani, hogy a fáradságot ki ne bírná, afelől nem is beszél semmit, inkább csak az otthonvaló dolgokat tárgyalják. A gyerekek ki-kiszaladnak az utcára, megcsodálni a villamost, ha arra megy, amelyet ritkán látnak, vagy úgy lehet, még sohasem láttak. Az aratásról van szó.

    - Ne félj, majd helytállok – mondja az asszony. – Majd én is besegítök – mondja a sógorasszony. Továbbá a gyerekek sem egészen aprók már, a marokvetésben majd szintén szolgálnak. Így sorra kerül mindenféle otthoni ügy, a kis tanyai ház élete, és az asszonyok vigasztaló szavakjat mondanak, hogy majd ellesznek valahogy.

Hangay Sándor: Miért kell sírni?

Nagy uraknak kenyeréből
Soha én nem ettem,
Nagy uraknak léhűtője
Soha nem is lettem.

Népem szíve dobogását
Sírtam énekszóba,
Katonákat vigasztaltam
Világégés óta.

Üres zsebbel, üres kézzel
Mentem, úgyis jöttem.
Szegény voltam, szegény vagyok,
Ma sincs nekem többem.

Csak a szívem, az lett búsabb
És a nótám halkabb.
- Ó jaj! – mért kell sírni mindig
A szegény magyarnak?

                1919

Kelen László: A korhoz

- Ó, szörnyű bálvány, millió halottól vemhes,
Idő előtt elhalt világok romja,
Te káros inda, mely lelkem befonja,
Te óriás mindent szorító combja:
Úgy állok előtted, mint gyermek,
Kinek játékát a szél elseperte.

Már nincsen semmim: minden torz kezedbe,
Ki nem nőtt szép álmaim leteperve,
Fülem csak szörnyű zúgásodat hallja:
Minden tiéd egy roppant hamvvederbe!     

Ó, ifjúság, gyönyörű ifjúságom:
Éhes gyomrodnak sírva felajánlom.
Dal, melódia, édes ezüst forma
Széttaposva fetrengenek a porba;
Könny, unalom, bánat, szívem szerelme
Mind ott senyvednek pusztító tüzedbe.

- És most hozom, - hogy oltárodra vessem –
Szegény kis életem. – Fogadd kegyesen.

                                 1919

Thomée József: Öt év után

Öt év után! Hogy újra, újra látlak,
Nem változott, tán semmi, semmi sem,
Fakóbbak lettek tűnő, hosszú árnyak,
De nyomdokuk már többé nem lesem.
Tavasz volt akkor, és – most, - ládd, a télbe
A rózsás kertünk álma hull le rám,
Kicsiny kacsód űz el remegve, félve
Fájó borút újra… Öt év után.

Öt év után!... Sok, sok földet bejártam
Szenvedve, küzdve borús ég alatt,
Véres sziklákon felvérzett a lában,
De nótás lelkem nálad, itt maradt.
Te hozzád tért, ha megpihenni vágyott,
Ha megkínozták gyilkos, vad tusán,
Te nálad lelt üdítő, enyhe álmot
Én csókos párom te… Öt év után.

Öt év után… Karomba zárlak újra,
S az ajkamon szent csókod lángja ég.
Szemem az éjt többé már nem kutatja,
A szenvedés, bú, könny feledve rég.
Fehér karod, ha átölel szelíden
Szerelmes, csókos, színes éjszakán,
Már újra élek, boldog önfeledten
Fészkünk ölén, Kicsim!... Öt év után!

Öt év után!... A lámpa fénye reszket,
S kandallóban pillog a parázs,
Kis otthonunk, kínálva nyugtot, enyhet,
Susog, dalol. Ne érezz és ne láss,
Csak most ölelj, s sötét selyemhajaddal
Boríts el fájó álmok alkonyán,
S szeress, ölelj, csókolj, ragadj magaddal,
Mint egykor régen, most, - öt év után…

                               1919

Erdélyi József: Sirató ének

Hét évig hallgattam hangos hallgatással,
hét évig gyászoltam belül titkolt gyásszal,
hét évig kerestem egy könnyet, egy jajszót,
hét országra hullót, hét országra hallszót.

Ideje már szólnom, ideje már sírnom,
hét országra szóló síron-ravatalon,
ideje siratnom az eleven holtat,
kit gaz árulói hét tagra koncoltak.

Csonka törzsökére, szívére borulnom,
ideje már méltó gyászéneket fújnom,
hessegetve róla csúf marakodókat,
vijjogó keselyt és torozó hollókat.

Hét évig elnéztem, látó szemem hunyva,
elhallgattam, halló fülemet bedugva,
szóló számra tettem türelem lakatját,
tudni sem akartam népem állapotját.

Hét ország könnyével ideje már sírnom,
hét ország vérével vádlevelet írnom,
kötögetnem fennen hét ország elméjét,
felvilágosítnom nyomora nagy mélyét.

Hétig hanyagoltam: temettem hét évig –
talán még megépül, talán még kinyílik,
mosolyog reám még tündéri szeme-szája,
nem marad örökké bús szívekbe zárva.

Hét évig reméltem – hét évig elvárom,
ha addig sem támad fel az én országom:
elbujdosok innen hetedhét országba,
népek tengerébe, nemzetek sírjába…!

                        1927, június 4.

Juhász Gyula: Bús magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Boldogságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemgödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben Istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek,
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl v an az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne feljetsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

1922

Bangha Béla SJ.: Prohászka Ottokár szerepe a magyarországi katolikus megújhodásban /részlet/

Az első nagy lökést a rekrisztianizáció felé Zichy Nándor püspök indításai után főleg Prohászka Ottokár adta a magyar katolicizmusnak. Eredményeit tüneményes tudásán, szellemiségén, sugárzó erején és magával ragadó ékesszólásán kívül jórészt annak köszönhette, hogy kezdetben tudatosan óvatos volt. Sokan akkoriban rossz katolicizmusként vádolták Prohászkát s gyakran hangzott a bíráló szó, hogy amit a szószéken mond, azt nagyrészben akár protestáns vagy zsidó szószéken is elmondhatta volna. De Prohászka nagyon jól tudta, mit csinál; tudta, hogy félrenevelt hallgatósága a teljes igazságot akkor még nem viselte volna el s okos alkalmazkodással egyelőre beérte azzal, hogy olyan igazságokat hangoztatott s olyan formában, amelyeket a hittől, igazságtól messze eltávolodott kor is megérthet. A zsidó és szabadkőműves sajtó ujjongott s tapsolt Prohászkának s őt szívesen játszotta ki a határozottabb hangokat pengető többi hitszónokkal szemben. De Prohászka elérte a célját: kényszerítette a templomtól elszokott társadalmat arra, hogy felfigyeljen a katolikus pap és püspök szavára, hogy újra elkezdjen érdeklődni a nagy kérdések iránt, amelyeket ő egyelőre burkoltan, de mégiscsak szőnyegre hozott s észrevétlenül új nimbuszt, tekintélyt, népszerűséget font az egyházi igehirdető homloka köré. Prohászka előtt divat volt a pappal s Egyházzal szóba sem állni, viszont Prohászka óta divat lett az Egyház és a templomi szószék: ez volt a nagy apologéta első nagy diadala és teljesítménye.

Prohászka Ottokár: Kultúra és terror

A szocializmus legsötétebb oldala a gyűlölködés és a terror. A tömeg psziché e két alacsony szenvedélye már magában véve is éles ellentétet jelent minden valláserkölcsi alapon álló kultúrával szemben; ugyanakkor pedig aggodalmat ébreszt a gondolkodó emberekben, kik aligha kereshetik a haladást s a nemesbülést a rabság s a tömeguralom útirányaiban. Szegény szabadság s emberi méltóság, hányan veszik fel programjukba ez ideálokat, s hányan tapossák küzdelmeikben sárba őket!

    Előbb főleg a középkor s az akkori egyház ellen hangzott el ez a vád; s kivált a liberalizmus panaszolta föl, hogy a katolikus középkor a szabadságot nem tisztelte, s bár a szabad akaratot tanította – manapság ezt sok kultúrember tagadja s a szabadságért mégis lelkesül- mégis a tudományos kutatásban, a nézetekben s az emberi fejlődés szabad mozgásában érvényesülését állítólag megakadályozta. Mi lesz hát ezentúl a szabadság s az emberi méltóság sorsa?

    A modern fejlődés ugyan úgy az államban, mint a tudományban a többszabadság jelszava alatt indult meg, de azért az állam is, nemkülönben a társadalmi s gazdasági élet is tele van az elnyomás s az erőszakoskodás égbekiáltó bűneivel. Vegyük csak az állami és társadalmi élet operaházát, első versenyporondját, a parlamentet; vegyük szemügyre a pártpolitikai életet, nem látjuk-e abban a hatalmaskodás- s erőszakoskodásnak szabadalmazott üzelmeit? Felnőtt emberek: átlag mégis csak művelt emberek alkotják a pártokat; de állásfoglalásukat, sakkhúzásaikat s intrikáikat az ösztönösség s az érdekhajhászás kiszámíthatatlansága jellemzi és bélyegzi. Ha ezt a hatalmi huzavonát s e maszlagosító példa nyomában a többi körök és klikkek, a vén rókák kisded játékait nézi az ember, mély bepillantást nyer annak a német filozófusnak mondásába s rájön arra, hogy voltaképpen mit is akar mondani, mikor azt írja: «In der Tat hängt die Weltanschauung wesentlich vom Willen ab und auch im einzelnen bestimmen die Erfahrungen des Menschen seine Weltanschauung. Die persönlichen Erlebnisse geben seinen Anschauungen persönliche Färbung und erst den richtigen Welt» (Paul Warberg, Religion u. Kultur. 63.l.(1), s valóban mennyire igaz, hogy érzelmi momentumok s az azok által befolyásolt akarat vagy inkább akaratosság s ösztönösség határozza meg az ember állásfoglalását s világnézetét. Ha híres emberek is bizonyos társadalmi vagy gazdasági életáramokba nem sodródnak bele, ha épp ezen s nem más politikai vagy művészi befolyások alá nem kerülnek, egészen más erkölcsi s politikai ábrázatuk volna, s arról az ábrázatról bizony rá nem ismernénk a mostani emberre. Ezt inkább a szabadság sorsának mondhatnók, mint önelhatározásnak és jellemességnek.

Bangha Béla: A magyar kereszténység és katolicizmus szerepe a századforduló idején, a szabadkőműves és szabadgondolkodó egyeduralom korában. /részlet/

    … a magyar katolicizmusnak sok tekintetben kivételes helyzete volt, amelyet a leghevesebb ellenséges támadások is csak lassan másíthattak volna meg. Volt történeti és közjogi súlya, volt tekintélyes vagyona, igen elágazó iskolahálózata. Ezt azonban éppúgy, mint a néplélekben rejlő nagyfokú, ősi vallásosságot, mégis tudatosan kikezdte a végső leszámolásra készülő destrukció.

    A századforduló idején s egészen a háború végéig a magyar közéletben és szellemiségben, a törvényhozásban és közfelfogásban szinte korlátlanul a szabadkőművesség uralkodott. Nézzük meg az akkori hírlapokat, az akkor megjelent könyveket, az akkori parlamenti naplókat: a kereszténységgel, s főleg a katolicizmussal szemben alig találunk ott mást, mint gúnyt és lenézést, türelmetlen kirohanásokat s bántó megjegyzéseket. A szabadkőművesség nyíltan tárgyalta a kereszténység likvidálását: a hitoktatás megszüntetését, a szekularizációt, a hitvallásos iskolák eltörlését, a szerzetesek elleni háborút. A budapesti napilapok nagy része szinte kéjelgett abban, hogy ma ezt, holnap azt a vallási igazságot, ünnepet, személyiséget, intézményt tette vitriolos gúny vagy felháborodott szidalom tárgyává. Az értelmiség csaknem a maga egészében távol tartotta magát a vallási élettől, a munkásság menthetetlenül a legdurvább fajta szocialista izgatáshoz és vallásellenességhez látszott szegődni, a főváros kormányzatában másnak, mint zsidó törzsfőnököknek s azok engedelmes uszályhordozóinak szava nem volt. Ez a helyzet bénítólag hatott minden amúgy is gyér katolikus megmozdulásra: aki katolikus részről megmozdulni vagy katolikus irányban valamit kezdeni mert, arra mint a kutyák a sebzett vadra, rávetették magukat azok, akiké volt a sajtó s a parlament, a főváros és a vidéki városok vezetése, az egész közélet és közgondolkozás. Azt széttépték, szétmarcangolták, azon egy ép foltot nem hagytak. Emlékezünk, milyen heves és sorozatos támadásban volt része a Mária-kongregációk újjáéledésének, hogyan iparkodtak lehetetlenné tenni minden katolikus szervezkedést; jaj volt a papnak s világi katolikusnak, aki egyszer szószéken vagy népgyűlésen, előadói asztalnál vagy irodalmilag komolyabban követelni merte a kereszténység közéleti uralmát. (Barkóczy-ügy.)

Lakatos István: Az éjszaka válaszai

– A Könyvet kulcsra zárni, éneket
nem énekelni, verset láncra fűzni…
– Hiába, vér a kötésen, betűi
könyvfödélen is átsötétlenek.

– Feledni szót, szétzúzni vágyakat,
gondolatot ítélni némaságra…
– Kiülnek a néma szembe, hiába,
onnét kiáltanak.

– Lehűteni szívet-kínt, elfagyott
szenvedélyekre hengergetni sziklát…
– Harmadnapon meghasadnak a kripták:
fölöttük élő test ragyog.

Vári Fábián László: Illyés Gyula fejfája előtt

Hazámtól távol,
Hozzád sírközelben
Tőled kérdezem,
mi végre hát?
S ha nem mondtad elégszer,
hiába mondta,
hogy ezerszer jaj
a nyelvhagyottnak,
mert biccen a szó már
a száj szögletén.

Te sem is tudhatod,
ki vagyok én,
mert csak a kérdésre
kapcsol az agy:
„Melyik nép
fogadott gyermeke vagy?”

Eleitől fogva
génjeinkben hordva:
anyaország, anyaöl,
anyatej, anyanyelv.

Mienk vagy!
Beszélünk fuldokolva,
ha fakad a sírás,
ha harsan az elv.

Makacs szánkra fegyelmet
izzó jogarral égess,
csak őrizz meg bennünket, édes,
édes anyanyelv!

Frangepán Ferenc levele – feleségének, De Naro Júliának

A Habsburg-terror áldozatául esett főnemes feleségéhez intézett búcsúleveléből a kor sötét politikai és társadalmi viszonyaiba nyerhetünk betekintést.

Neustadt, 1671. április 29.

Drága szeretett, kedves Júliám!

Az ég akaratából és isten rendeléséből el kell költöznöm az életből egy másik életbe, mert vétkeztem kegyelmes császárom uralkodói fölsége ellen; e néhány sorban forró ölelést, utolsó istenhozzádot akarok küldeni neked; drága Júliám, Jézus szívére kérlek, bocsáss meg nekem keresztény irgalommal, ha bántalmazásban, szenvedésben lenne részed meggondolatlanságom miatt. Drága Júliám, azért is, hasonlóképpen és a legalázatosabban bocsánatot kérek, ha házasságunk alatt akár a legkisebb sérelmet is okoztam neked. Én teljes szívemből, teljes lelkemből megbocsátok, ha bármikor is okot adtál neheztelésre, hiszen csak aggódó, tiszta, igaz szerelemből tetted. Minden rokonomtól és barátomtól elbúcsúzom utoljára, kérem, mondjanak egy requiemet a lelkemért; remélem, isten segítségével és támogatásával lelkem hamarosan isten szentséges színének örök gyönyörűségét élvezi. Drága Júliám, szívvel-lélekkel szeretnék utolsó emléket hagyni neked mély szerelmemről, de semmim sincsen. Szívem mélyéből könyörögtem a császári fölségnek, hogy természetes jóságával és irgalmával nagylelkű legyen hozzád, és ekképpen tanúsítsa hálámat hűségedért; nem is kétlem, hogy bőséges jutalmakban lesz részed. Orfeo Frangipanétól is búcsúzom, és kérem, bocsássa meg, ha vétettem ellene; mindig szeretet tanúsított irányomban, s erre a szeretetre kérem, hogy bármiben megsértette a császár Őfelségét, és kihívta haragját, a legalázatosabb könyörgéssel kérje irgalmas bocsánatát, boruljon a legfölségesebb császár lábához, és nem zárul be előtte a kegyelem kapuja, sőt, talán valamilyen császári jutalomban is részesül; erre is a legnagyobb tisztelettel kértem ő császári fölségét. Sajnálom, hogy semmi Orfeóhoz illő értéktárggyal sem rendelkezem, s így semmilyen emlékkel sem kedveskedhetek neki. Többet nem írok, isten veled, drága Júliám, isten veled, világ. Szerető élettársad voltam ezen a világon, a másikon is hűséges közbenjáród leszek az isteni fölség előtt. Drága Júliám, nagyon szerető és hűséges férjed maradok örökre.

Francesco Frangipane

Ui. Ha Bernardino, az apród felkeresne, drága Júliám, szívesen fogadd az én kedvemért, mert hűségesen szolgált engem.    

Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [V. rész]

    Ezen hasonlatos előadást hozta elmémbe „Gyulai Pál” olvasása, mert a tengerszem alatt nem is értek mást mint egy regényt. Olykor olykor meggyüremlik színén a hab, fölveti magát egy-egy jelenet a mélységből s tova játszik a sima lapon: ha ezen imitt amott feltűnő jelenségeket elméd által összekötöd: ez a regény története, de a mellékrajzok ugyanannyi költészet, igen új és festő, bár nem korrekt nyelven, hullámzó telj és erőben. A darabosság s érdesség mindamellett, minthogy nem üres héj, kedvesen hagyja magát ízleltetni. Mondok azonban egy észrevételt. „Gyulai Pál” nem a közkelet s népszerűség regénye. Művelt embernek való olvasmány mindenestül. Tömérdek isméret, észrevétel, megjegyzés, különösen igen szép s helyökön álló hasonlatok s képek a műveltség világából, történetekből, ellentétesen, mint Eötvösnél, ki jobbára inkább a természetből merít. Azokat nem fogja érteni, s e miatt a mű szépségét sem érzeni mindenben olyan olvasó, ki nincs eléggé művelve a polgári és különösen művészeti történetekben s a természettudományban. A bölcsészet állása is méltóan és híven van képviselve akkori tudományos világunkból; de ki fogja érteni a kaballa, vagy kaballisztikai bölcsészet jelenségeit a tudomány történetének ismerése nélkül, holott regényírónak ez szinte egyetlen, s bölcsészeinknek sem ajánlható eléggé, főleg ha magyar bölcsészetről is beszélnek immár.

Hegyi József: Betegségek népi gyógymódjai Siklódon, az egykori Udvarhely vármegyében

    Igézet-fejfájás. Gyógyítása a fejnek igézetvízzel való megkenése. Az igézetvíz így készül: egy kannát tele vízzel a szoba földjére húzott keresztre téve, abba néhány (lehetőleg keresetlen faboronafogból való) eleven szenet dobnak ezen igék mondása közben: Fekete szemnek igézetire, macskaszemnek igézetire, cigánynak, magyarnak igézetire. Az így készült igézetvízből a beteggel három cseppet megitatnak s azután kézzel való erős dörgöléssel – igézetvízzel – a homlokot, vakszemet és nyakat megkenik. A megmaradt vizet pedig az ajtósarkára öntik, mondván: Akkor fájjon a fejed, mikor az ajtósarka.

    Pokolvar-fejfájás. Gyógyítsa a pokolvarnak ezüstpénzzel vagy kovásszal való lekerüllése a következőképpen: a beteg homlokára az ezüstpénzzel (vagy kovásszal) egy keresztet húznak, mondván: Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten! Vidd el ezt a nehéz fájdalmat a Jordán vize mellé s szippantsd a Jordán vizit, ne e szegény ártatlannak a vérit. Egyidejűleg a pénzdarabbal (vagy kovásszal) napvisszájára kerüllik a fejet s kerüllés közben a nyakcsigolyán szintén keresztet húznak. Az eljárás háromszor ismétlendő. Utána a beteg azonnali meggyógyulását várják.

Mikszáth Kálmán: Sáros-Patak

«Erdély vizikátora»

A pataki várat a hagyomány szerint Retel építette. Retel pedig azon urak közé való volt, aki még látta Ázsiát s volt benne «odahaza».

    Együtt jött Árpáddal s kíséretében volt, midőn az a meghódolt országot öreg korában beutazta. Egy helyütt egy megáradt patakot gázolt át Árpád a lovával, de forgatagos helyre jutván, az örvény elkapta lovastól. Retel volt az első, aki utána ugrott és kimentette.

    - Fiam, – mondá Árpád – ezt a szolgálatodat nem hagyhatom szó nélkül. Legyen ettől a pataktól kezdve a föld a tied!

    - De meddig? – vágott közbe a birtokszomjas Ethe.

    - A legközelebbi patakig, amit majd útközben találunk – szabta ki az agg vezér találomra a birtokhatárt. (Egypár ezer hold ide-oda volt még akkor.)

    Retel lefoglalta a birtokot és egy erős várat épített a folyó parton, melyet ős források Retel-pataknak neveznek, csak később cserélődött ki a Retel elnevezés «Sáros»-ra.

    A pataki vár sok kézen ment keresztül, míg a Rákócziakéba került. A Retel utódjaitól elcserélte I. Endre, akinek a felesége lakott ott szívesen, talán mert közelebb érezte magát onnan a hazájához Kievhez. Azontúl hosszú ideig volt királyok lakóhelye. Itt született a «jószívű» Erzsébet királykisasszony is: a későbbi kálvinista fészekben egy katolikus szent. Hosszú ideig bírták a Perényiek. Itt lakott Lórántffy Zsuzsanna, majd Zrínyi Ilona, történelmünk e két asszonya.

    A sárospataki vár fénykora a Rákócziak idejére esik. Ezeknek a főfészke. Kivált a II. Rákóczi Ferencé, kinek úgyszólván fejedelmi székhelye volt; itt tartott országgyűlést is s fényes leventék, udvart képezve, nyüzsögtek a komor falak közt.

Németh László: A vizsolyi biblia

    I.

    A kassavölgyi „magyar” egyházak hatvan év felé járó esperese, Báthory országbíró eldugott birtokán nyomdát állít s kiadja az első teljes magyar bibliát. Bizonyosan rég hordta tervét, amelyben harcos élete lökőségeiből a maradandóság egére szökhet: de a vizsolyi bibliához kevés volt egy ember akarata, ahhoz sok akarat és sok „véletlen” összefutása kellett.

    Érdemes visszaidézni a kort, melynek zaklatásai elől Isten magyarul készülő könyve a vizsolyi templomhoz függesztett hajlékban keresett búvóhelyet. Érdemes kézbe venni az első kiadás könyv-mamutját a tizenhatodik század leghatalmasabb magyar nyomtatványát, amely szinte korunkig kiáltja a beléhalmozott emberi erőfeszítést és érdemes felújítani a magyar nyelvet, amellyel ez a kor a biblia szépségeinek nekimerészkedett. Pillanatnyi szélcsend, harminc esztendei papi múlt tekintélye, biztos hely, sok pénz, Báthory és Rákóczi féle mecénás, könyvtár, lelkes munkatársak, magyarul tudó nyomdász: mi mindent kellett Károli Gáspárnak összeterelnie, ha élve akarta felmutatni a művet, amelyre elhívatott.

    Három év alatt készült a vizsolyi biblia, de feltételeinek egy életen át kellett készülniök. Hisz voltak előbbre is buzgó fordítók, csak fejedelmek, béke, eszköz nem volt. A vizsolyi bibliához nemcsak tudás, de makacsság is kellett. A nagy mű felé vonzó szívósságnak abban a reménytelen korban nem is oly ritka példája ez a könyv. Példa, mely a mi elhányt cikkekben és gombakönyvekben burjánzó századunkig ragyog.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [VI. rész]

Asszonyunk Szűzanyánk

1. Asszonyunk, Szűzanyánk,
Üdvözlünk tégedet,
Kérünk, óh meg ne vesd
Pártfogolt népedet.

2. Te, kiben tiszteli
Honunk védasszonyát,
Őrizd meg s gyámolítsd
A jó magyar hazát.

Gyűjtötte Volly István

Balassi Bálint: A XLII. zsoltár

Mint szomjú szarvas, kit vadász rettentett.
Hegyeken, völgyeken széllyel mint kergetett,
Rí, léh s alig vehet szegény lélekzetet,
Keres kútfejeket:

Úgy keres Úristen, lelkem most tégedet,
Szerte mind kiáltván a te szent nevedet.
Szabadulásra hogy öntsd kegyelmedet,
Mint forrás fejeket.

Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könnyemtől,
Midőn ily szót hallok épp ellenségemtől
Kiben lelkem elhűl.

Mondd: te számkivetett, nyavalyás s megromlott,
Amaz reménylettel istened most holott?
Tőled immár régen talán elhasonlott,
Hogy vagy ilyen romlott.

Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben,
Hogy kevély ellenség azt veti szememben.
Kín elkeseredem s ottan jut eszembe,
Mint éltem helyemben.

Szkárosi Horvát András: Vigasztaló ének

              Nótája: Segítségül híjjuk az etc.

Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege,
Mert nem árthat néked senki gyűlősége,
Noha ez világnak rajtad dihőssége
De nem hágy szégyenbe Krisztus ő felsége.

Királyi nemzet vagy, noha te kicsin vagy,
Az atya istennek bizony te kedves vagy,
Ő szent fia által már te is fiú vagy,
Minden dicsőségben higyjed, hogy részes vagy.

Hogyha te igazán a Krisztusban bízol,
Higyjed, hogy lélekben istennel meghízol,
Ha Krisztus vérében igaz hüttel iszol,
Higyjed, hogy örökké meg nem szomjúhozol.

Akármint halásszon az ördög utánad,
Az ő tagjaiban dühösködjék rajtad,
Mind tőrrel, fegyverrel siessen utánad,
Ha Krisztusban bízol, neked az sem árthat.

Ady Endre: Hamvazószerdán

Meghajtom bűnbánón fejem
S mit rég' tevék, imádkozom.
Általnyilallik lelkemen
Egy rég' nem érzett fájdalom.
Egy rég' nem érzett fájdalom
Imára szólit engemet,
Hisz' örömtől imádkoznom
Oly régen-régen nem lehet.
*            
Ez a nap már rég' az én napom,
Ez a bánat régi, régi kincsem,
Nem a bűnbánásra alkalom,
De örök lelkiharc, örök Isten!
Nem az örömnapoknak álmát
Siratom némán, könnytelen szemekkel,
Hanem lelkem borongó árnyát,
Kisértő, rémes szellemekkel...
*            
Ejh! hagyjuk a sírást,
Sírjon, kit bűne sírni késztet,
Pohár csendüljön, ébredjen a szív:
Ma ünnepel halál, enyészet...
Ma zokogástól hangos a templom,
Könny a szemekben, hamu a fejen, -
Dalra fel, míg mások zokognak,
Ez a nap az én régi ünnepem!...

Békés Gellért: Gyümölcsoltó

Nézd: itt a kert, e szűz anya,
ki őszre várja gyermekét,
de áldást hordozó ölében
ringatja már, amit remélt.

Egy dombra dől s a márciusnak  
fanyar zöld fényét ízleli,
szemérmesen takarva testét
a naptól, - ám az felfedi

a rögbe rejtőző palántát,
az ágak duzzadó rügyét
s a körtefa fehér virágán
játékosan fut szerteszét.

Egy rózsatő is megfogamzott
és kék kendőjét lengeti
a kényes írisz. Mért nem nyílsz hát?
Titkod a tél miért fedi?

Te vagy a mag és te az áldás,
az élet mélyedből szakad:
tárjad ki hát a márciusnak
másnak termő magányodat.

                    1961

Gyóni Géza: Böjti sóhaj

Ah, március van és tavasz van,
Kopasz földön füvek fakadnak,
És kopasz fők furcsán hódolnak
A fránya szabadgondolatnak.

Arra szólít a nap sütése,
Arra a szép nők nevetése,
Hogy az alkalmat, míg tavasz van,
Senki bolondul le ne késse.

De jaj, szemek csukódjatok le,
És fülek süketüljetek
S ti vágyak, legalább is nyolc nap
Gyászolva hamun üljetek.

Mert erkölcs s haza ellen vét az,
Ki e földön meglátja aztat,
Amit elrettentő például
Molnár apát úr leragasztat.

              1912. március 31.

Gyóni Géza: Húshagyó

Bálközi napok tovatűntén,
Mikor búcsúzik már a farsang,
Zsebek és szívek könnyebbültén
Az éjben ily hozsánna harsang:

Ó hála már, hogy véget értek
A drága, drága, drága percek,
Ó hála már, hogy sátorfáját
Összeszedi Kárnevál-herceg:

Nem kell már lennem vizavinak,
Akit viharhangon keresnek
És nem kell már kezet csókolnom
Százötven lady patronessnek.

Öreg legény, boldog legény haj,
De jó, hogy a farsang leáldoz,
Vagy tizennégyszer közel voltam
Apage, ó, a házassághoz.

Isten veled már gyönyör-parkett,
Libegő mouslin, lengő selymek,
Kicsi házasság-szédelgések
Egy évre megint elpihentek.

Jókai Mór: Hamvazó szerdán

Itt van a nap, az a szent nap,
Mikor minden ember egyszer
Megbánja, a mit vétkezett.
Ifju asszony bánja nagyon -
Hogy pártáját elcserélte;
Vén legény, - hogy ifju férj lett.
Görög bánja volt királyát,
Kiért nem tud ujat kapni.
Szultán bánja háremhölgyét,
Ki elszökött muzsikussal.
/A muzsikus is azt bánja./
Lengyel bánja, hogy énekelt,
Muszka bánja, hogy ütlegelt,
Kerepesi igazgató
Bánja ténor s primadonna
Elkifogytát s bánatában
Diapasont alább hangol;
Drámajátszó szinész bánja,
Hogy nem tanult énekelni.
Bánja Mexicot franczia,
Az angol a gyapot árát.
Szaid pasa azt, - hogy meghalt;
Handabanda, - hogy született;
Ujságíró bánja, - hogy irt;
S olvasó, - hogy praenumerált.

Sommer János: Mátyás könyvtáráról a moldvai fejedelemnél

Despota, nézd szintén, szomszéd föld volt fejedelmét,
    Mátyást, Corvinok nemzete adta királyt:
Mennyi igyekvéssel gyűjté, gonddal, kegyelettel,
    össze a jó könyvet szent palotája fokán.
Gyorsan elérte a jót, mire tört ifjúkora óra,
    szinte tudós lett már gyermeki éveiben.
Bármi jeles könyvünk van még ős Róma korábul
    s ó Görögországból, megveszi mindazokat.
Bősz Szolimán, te török szultán, verjen meg az Isten!
    Mért dúltad fel a dús kincsek e szép tömegét?
Hát nem elég teneked, Magyarország városa, népe
    árvultan zokogott holt fejedelme fölött?
Még ide is nyúltál durván barbár kezeiddel,
    azt a szegény könyvtárt lábaid eltapodák!
Könyvei tárházát széthordta a harcosok alja,
    Mátyás híre-nevén mégse vehettek erőt!
Élni fog és áldott Mátyás neve mindig, örökkön,
    barbár horda silány üszkeit átragyogón.

Itt van a példa, kövesd: s meg nem halhatsz fejedelmem,
    íme, előtted az út, ez visz a csillagokig!

Dalmady Győző: Nemzeti ének

Mátyás király koronázására, 1464*

Téged Isten dicsérünk,
Buzgó szívvel áldunk!
Mátyást adtad minékünk:
Tartsd meg jó királyunk!
Dicsőség és szerencse
Álljanak hozzája,
Nevét fennen hirdesse
Későn is hazája.

Koronáját övezzed
El nem múló fénnyel,
Sugarával lelkednek:
Égi bölcsességed.
Dicső célok vezessék,
Törve diadalra,
Szabadság és népegység
Legyen a hatalma.

Áraszd a szent palástra
Erőd és kegyelmed,
Álljon nyitva a szárnya
Szegény védetlennek,
Vállait a királynak
Tegye erősekké:
Terheit a kormánynak
Szilárdan viselné.