Lakatos István: Psalmus Hungaricus

Amott a pusztán kerekedni látok
hollósötét szárnyon viharvilágot;
hazám, imádott hazám, te áldott,
nagy szerelmemben hozzád kiáltok.

Sötétből néha felriadva érzem,
belőled, általad, érted kell élnem,
érted kell lennem kínokra készen,
egyaránt örömem, tűrnöm szenvedésem.

Széles e világon nincs hely számomra’
nincs otthon más földön boldogságomra,
sem haza más tájon nagy bánatomra,
életemet ki meggyújtád, te légy, ki eloltja.

Csapkodnak szörnyű szerelmi lángok,
lángzivatarban derékig állok,
nagy szerelmemben hozzád kiáltok,
reggel, délben, este szavadra várok.

Mert nem tudok szebbet, mint magyarnak lenni,
gyötrelmesebbet, mint téged szeretni,
gyönyörűbbet, iszonyúbbat, mint számot vetni,
hogy kívüled, nélküled nincs számomra semmi.

Szeretlek ahogy csak ember bírja szívvel,
meghalnék érted, munkám mellől hívj el,
próbálj ki engem, könyvedbe írj fel,
hogy essem, ha zuhan sorsod, szálljak, ha ível.

Tanyák, falvak, városok, melyeket szerettem,
bizonyítsátok ezt az én szerelmem,
visszhangozzátok minden szívekben’
őrizzétek meg, valljatok mellettem.

szozattovabbacikkhez

Kornis István levele – Gyerőfi Borbálának

A nemesi családból származó Kornis István főkamarásmester a Habsburgok híve, és így II. Ferdinánd király belső titkos tanácsosa volt. Szerelmes leveleivel más asszonyát ostromolta.

 

1.

1701. május 1.

Méltóságos Grófné.

Ajánlom kötelességgel való szolgálatomat Kegyelmednek.

Édes kedves Grófné Asszonyom, valóban bánom ilyen közel volt Kegyelmed házamhoz, s ilyen bizonyos embere jött Kegyelmednek hozzám, még csak egy vakarításnyi levelit is nem vehettem Kegyelmednek, mid ezeket az ifjú legényi beszédemért vélem, hogy cselekszi Kegyelmed, az kiben nem méltó Kegyelmednek kétségeskedni, mivel már nem bolondság dolgunk, s nem is kicsiny emberek által folytatom dolgom, nem kevés becstelenségemre esnék Kegyelmeddel való játszadozásom, noha gyermeki ésszel vagyok, de meg tudom az ilyeket gondolni, az mint ottlétemben is mondtam Kegyelmednek, valahol Kegyelmed becstelenségit kívánnám, ott becsteleníttetném magam is, csakhogy sok dolgaim lévén hamarsággal öszvekelésünk nem lehet, ne sajnálja Kegyelmed az sok rossz ember nyelvének tűrni.

szozattovabbacikkhez

Csúzy Zsigmond: Dicsőséges Szent József

Valamint az Ótestamentomban éhel halandó Egyiptust József pátriárkára bízta vala Fáraó, úgy a fölséges mindenható Isten e mái dicsőséges Szent Józsefre Jézust, mint üdvösségre elevenéttő drága mennyei kenyeret.

    Álmélkodva csodálja azért Noé a több pátriárkákkal a mái dicsőséges Szent József pátriárka méltóságát és egyéb minéműségit. Mert ha (példának okáért) Mojzes Fáraó Istenének neveztethetett, vagy azért, hogy ím csodás traktája véle volt, ha Jeremiás még anyja méhében megszenteltetett, hogy a pogányokon rendeltetett, mennyivel inkább Szent József, aki Jézus Máriával legalább harminc egész esztendeig szövetségesen társolkodott s jovaikban részesült. Jézus őtet mint atyja helyett való tútorát, a Boldogságos Szűz pedig mint igaz férjét tisztelvén, mindenkor megböcsülték, és alázatosan tőle függöttek.

    Sőt még Keresztelő Szent János is, az Újtestamentom-béli szentekkel, dicsőétsék az Urat Szent József méltóságában, mert noha Keresztelő Szent János érdemlette ugyan megkeresztelni Üdvözétőnket, de csak ujjal mutatta: Ecce Agnus Dei, qui tollit peccata mundi, József pedig édesdeden csókolgatván sokszor ölében is hordozta. Noha a kedves tanétvány Urunknak mellyére merészlette fejét az utolsó vacsorán lehajtani, Tamás sebeiben ujjait ereszteni, Mária Magdolna pedig lábait mosogatni, de Szent József nem egy vacsorán, nem egy óráig, hanem harminc esztendőkig nemcsak oldalát, kezét avagy lábát, hanem minden tetemét szabadosan illette, apolgatta, csókolgatta.

    Egy szóval: dicsőétse az apostolok fejedelme, Szent Péter, kinek noha hatalommal adattak ugyan kulcsok, hogy kötözéssel vagy oldozással tetszése szerént megnyithatja vagy bézárhatja a mennyország kapuit, Szent József pedig nem az Anyaszentegyházon, hanem az Anyaszentegyház fején, fejedelmén, a Krisztus Jézuson atyai hatalommal uralkodott. A kisded Jézus pedig mintegy szolgája vala (úgymond Szent Lukács) Szent Józsefnek, és valóságosan tútorságára bízattatott; következik, hogy Szent József hatalma is eziránt sokkal nagyobb volt.

Féja Géza: A protestáns kor – XVI. század

Magyarországon az újkort s irodalmunk fordulópontját Dózsa György tábortüzeinek fénye jelzi. A laikus vallásosság fölverte a magyarságban a szélesebb, átfogóbb közösségi tudatot. A rendi társadalomba a köznemesség és a parasztság sohasem nyugodott bele, mert a rendiség a régi lazább s inkább mellérendeltségen alapuló társadalmi szervezet helyébe a merev alárendeltség elvét iktatta; Az Aranybulla után Budai Nagy Antal, majd pedig Dózsáék recsegtették a rendiség bordázatát. Az Aranybullát a szélesebb közösség nevében kényszerítették ki a köznemesek; a magyar közösségi gondolat Budai Nagy Antal és Dózsa célkitűzéseiben még átfogóbb lett. Dózsa vállalkozása azonban vérbe fúlt, s Werbőczy megteremtette a rendi öncélúságot. Egy nagy társadalom történeti mozgalomnak könnyebb megölni a testét, mint a lelkét. A paraszthadakat Zápolyaiék legázolták, de társadalmi vágyaik és közösségtudatuk „megszállotta” a fiatal protestantizmust, mely feltörekvő áramlat volt, prédikátorai többnyire a melyből jöttek és csaknem azokkal a társadalmi rétegekkel találták szemben magukat, mint Dózsa vállalkozása.

    A protestantizmusnak elsőrangú érdemei közé tartozik, hogy polgárjogot szerzett az irodalomban a magyar nyelvnek. A nemzeti nyel s a könyvnyomtatás meghonosítása koráramlat parancsa volt; a protestantizmus azonban a magyar mélyrétegnek, a népnek a nyelvét árasztotta az irodalomba. A protestáns prédikátor azon a nyelven, s olyan indulatokkal, dühvel és drámai extázissal beszélt, mint valamikor a székesfehérvári mezőn a nép „választott vezetői”. A protestantizmus széttörte a középkor formakényszerét és lehetővé tette a magyarság emberi természetének és lelkének szabadabb ömlését; magyar szellemi forradalom volt.

    A középkorban az egyházi tekintély közölte a tömegekkel a szentesített világképet, melynek sérthetetlenségét a világi hatalom is biztosította. A protestáns korban azonban fölemeli fejét a „község”, mely a Dózsa-forradalom leverése folytán nem tudta társadalmi és politikai vágyait megvalósítani, s most szellemi szerepet követel magának. Mindenütt összefut a „tömérdek parasztság”, hitszónokokat hallgat és hajlamai szerint akar vallást és papot választani. A társadalmi és politikai önkormányzat legázolt eszméjéből kinő a lelki önkormányzat elve, s a nép elszántan ragaszkodni kezd hozzá.

    A prédikátorok nemcsak átérezték ennek a népi izgalomnak a fontosságát, hanem többnyire a bűvkörébe jutottak, azonosultak vele és műveket alkottak belőle. Egymásután jelennek meg a könyvek, melyek a tömegek természetes lelkére és igényére épülnek.

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: A magyar irodalom középkora

A költészet és elsősorban a líra kalauzolásával három évszázadon szeretném végigvezetni Önöket, úgy, ahogy azt a kiszabott idő – öt előadás – lehetővé teszi. Célom: átadni azt az élményt, melyet a magyar lélek színváltozásai Mohácstól Csokonai haláláig bennem keltettek. A tárgyi tudnivalót kisebb-nagyobb szakmunkák sokasága oly kitűnően összefoglalja, hogy velük versenyre kelnem szerénytelenség és naivitás lenne. Én utazni, szétnézni szeretnék egy kicsit a múltban, s megpróbálom felkelteni a vágyukat, hogy esetleg saját maguk kutassanak és nézelődjenek tovább ezekben az öldöklő századokban.

    Mindig emlegetni szoktuk, hogy mennyire „közel áll” hozzánk, milyen „érdekes” a mindenkori jelen irodalma. Miért érdekes? Mert az élet anyagába csomagolja az örök emberit. Az örök emberi azonban három-négyszáz évvel ezelőtt is örök emberi volt, s ezen az alapon egy-egy régi írás szintén érdekes lehetne legalább annyira, amennyire valamely divatos mai író tárcája, aktuális és gyors elmefuttatása érdekel bennünket az újságjainkban. Hogy sokszor mégsem az, annak egyoldalúságunk az oka. Az, hogy a jelen szűk csigaházába záródtunk, és nincs érzékletes kapcsolatunk a magunk és nemzetünk átfogóbb sorsával.

    Csakugyan szegénység ez, csakugyan veszteség? Minden tudatlanság az, minden hiányosság szűkít rajtunk. Egészen kivételes nagy szellemek kikerülhetetlenül rák erőszakolják jelenségüket és hatásukat a világ és az idő minden tájáról. Azonban egyrészt még az ő igazi ismeretük és jelentésük is ködös és lebegő marad, ha nem illeszkedik valami közös áttekintés hálózatába; másrészt a hagyomány, a múlt éppúgy megeleveníthető, mint a mai nap. Egy emberöltőnyi saját tapasztaláshoz egy emberöltőnyi idő szükséges, de a szellem századokat megismerhet egy félesztendő alatt, s a hagyományban is élni: annyi, mint nagyobb életet élni, egy nagyobb nemzetben élni. Magyar nemcsak annyi van, amennyi velünk egyszerre és lélegzik a nap alatt; a magyarsághoz hozzátartozhatnak a halott magyarok milliói, tíz- és százmilliói. Tőlem függ, hogy hozzátaroznak-e. Pártvezérek nyilatkozatait hallgassam meg nap nap után a magyarság sorskérdéseiről, és mondjak le Zrínyi véleményéről? Igazi szellemi szomjúság nem lehet ennyire igénytelen.

    Igaz, hogy a múltba hallgatózni, a múltban élni eleinte határozott munka. Szokni kell hozzá, mint minden új elemhez. Egy kicsit nyelvésszé, törtésszé, kultúrhistorikussá kell alakultunk. Nem megy nehezen. Észre se vesszük, hogy nőnek ránk új érzékszerveink, s hogy finomodnak.

szozattovabbacikkhez

Szerb Antal: A Szentírás /I.rész/

Az Ó-szövetség

Az Ó-szövetség, mondják, nem egy könyv, hanem egész irodalom. Olyan, mintha a görögök egy könyvbe tömörítették volna Homéroszt, Aischylost, Platónt, Szapphót és számos kisebb szerzőt, beleértve a gunyoros Lukianost is. Aki az Ó- szövetség irodalomtörténetét mondja el, a zsidó nép irodalmának kilencszáz vagy ezer esztendejéről számol be, mert a legrégibb szövegrészek, mint a Tízparancsolat is, a tudósok szerint Kr. e. több mint ezer évvel keletkeztek, a legifjabb könyv, Salamon király Bölcsessége pedig a Kr. e. I. században. Mégsem lehet a Szentírás néven összefoglalt irodalmi műveket történelmi sorrendben tárgyalni, mint más irodalom alkotásait, mert keletkezésük időpontja több mint vitás, az Egyház által szentesítet hagyomány sok esetben ellentmondásban áll a kutatók nem mindig meggyőző érvelésével. Mi tehát az egyes könyveket nem létrejöttük feltételezett sorrendjében, hanem az ősi hármas beosztást követve, műfajok szerint vesszük sorra: először a történelmi műveket, majd a zsidó szellem sajátos műfaját, a prófétikus írásokat és harmadsoron a költeményeket, elbeszéléseket, filozófiai műveket, tehát a határozottan irodalmi jellegű könyveket, amelyeket a hagyomány egyszerűen Írásnak nevez.

Mózes

A történelmi művek között az első helyet méltósága, valamint a benne elbeszélt események ősisége révén a Pentateuchus, vagyis Mózes öt könyve foglalja el. Az ősi hagyomány e könyvek szerzőségét Mózesnek, a zsidó nép vezérének tulajdonítja. A katolikus Egyház mindmáig a hagyományos álláspontot foglalja el és 1906-ban leszögezte, hogy az eddig felhozott érvek nem döntik meg Mózes szerzőségét. Ezzel szemben a protestantizmus a bibliakritika művelőinek tanítását tette magáévá és azt vallja, hogy a Szentírás első könyvei keletkezésük idejére nézve egyáltalán nem az első, mai alakjukban négyszáz évvel későbbiek például Amos próféta könyvénél.

Bibliakritika

A bibliakritika álláspontját először Jean Astruc, XV. Lajos háziorvosa alkalmazta 1753-ban; szerinte a Genesis több mű összeolvasztásából keletkezett; két főforrása közül az egyiknek szerzőjét jahvistának nevezi, minthogy ez Isten nevét Jahvéval jelöli, a másikat elohistának, minthogy az Istent az Elohim (többesszám!) névvel illeti. A bibliakritika legnevezetesebb művelője Wellhausen 1883-ban és 1894-ben megjelent műveiben ezt az elméletet Mózes valamennyi könyvére, sőt a hozzájuk csatlakozó Jósué könyvére is kiterjesztette, úgyhogy nem Pentateuchusról, hanem Hexateuchusról beszél.

szozattovabbacikkhez

Tőkés Béla: Magyarpalatkai (Mezőség Erdély) népviselet

Magyarpalatka egyik azon pár falu közül, ahol a Mezőségen még számosabban élnek magyarok. Kolozs vármegye mocsi járásához tartozik. A szomszédos Keszü és Vajdakamarás szinte tiszta magyar lakosságú. A közeli Magyarszovát, Kályán és Kolozson pedig szintén nagyobb számban élnek magyarok. Hogy ősrégi település lehet, bizonysága, hogy Keszüben és Palatkán is Árpád-korabeli a magyar templom. Hogy a fent leírt egyszerű viselete pedig nem a kultúra hiánya, hanem az élet szüksége, bizonysága az, hogy a kis 450 lelkes ref. gyülekezet 1710. óta felekezeti iskolát tart fenn a maga erejéből.

A mezőségi magyarság szinte minden ruhadarabját ma is maga készíti. A máshol olyan rohamosan jelentkező európai divat nem nagyon hatott még rájuk. Körülményeik, életmódjuk ugyanaz mint századok előtt volt, így nem csodálkozhatunk rajta, hogy viseletük is ódonszabású. A falu összlakossága kerek számban 1000 lélek. Ennek fele román, akikkel békességben élnek. Egyformán földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik mind a kettő. A román és magyar alig különbözik egymástól. A kolozsvári vásáron, vagy nyíltabb helyeken ha megjelennek a palatkai magyarok, viseletüket mindenki román viseletnek tartja. Szerintem ennek nincs is nemzeti jellege. Ez a földművelő és pásztorkodással foglalkozó ember ősi viselete. Hogy aztán hol van az igazság, döntsék el a szaktudósok, én leírom egyszerűen ruházatukat, darabonként, ahogy következnek. Előbb a férfiakét.

Tőkés 2 ábra Férfiak harisnyában ill gatyában nyakkendővelMájus elején miután kicsapják a csordát, „nem irtóznak többet a marhától” s őszig mezítláb járnak. Munkában és télen bakancsot és bocskort viselnek. A bocskort mindenki maga készíti el, ezért olcsóbb és elterjedtebb, mint a bakancs. A vásárban (Mocs, Kolozs, Kolozsvár) megveszi a talpbőrt, összehajtja, kivágja s az orrán szíjjal összefűzi. Kapcát, szalmát tesz bele melegítőül, s szíjjal kötözi fel. Egy pár bocskor eltart egy esztendeig. Körülbelül 4 hónapig viseli, ekkor megtalpalja s így is eltart még 6 hónapig. Ára 140 lej (4.50 P.). A bocskor mellett bakancsot is visel. Csizmát ritkán. (1–2. ábra)Tőkés 2 ábra Férfiak harisnyában ill gatyában nyakkendővel

Gatyájuk, amiben nyáron járnak szárközépig érő korcos gagya. Az ünneplő gatya alján vágottas díszítést látunk. A románokén csipkét is. Ők azonban ritkábban viselik a gatyát, inkább szűk fehér vászonnadrágban járnak, amit solovár-nak hívnak. A gagya két szára négy szélből készül, lába közt négyzetalakú darab, a gagyafenék.

szozattovabbacikkhez

Váradi Antal: Ave Maria

Szent csönd van fönn s alant. Zengő harang
Zsong, bong kicsiny toronyban; ing a lomb,
Reng, hajlong, bontja, bántja untalan
Az esti szél, mely rajta átbolyong;
S miképp egy véghetetlen glória:
Terjeng a zsongó «Ave Maria».
Nyomán imádság szent virága nő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Ilyenkor rózsabimbó lesz a szív,
Halkan fesleni kezd, kinyíl, kitárul,
S a fennkölt érzelem, mely benne vív,
Az égbe röppen édes illat-árul.
Oly jól esik, hogy kiket szeretünk
Fönn és alant – mindért könyörghetünk.
S imám oly benső, oly tiszta hő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Ó, áldd meg őt, kit ifjúkorba még
Szívfájdalom gyötört s üldöztetés…
Ha mind csillaggá alkotná az ég:
Dicsfényt vonna köré a szenvedés…
Kit szenvedő szülők, férj s gyermekért
A fájdalom hét tőrdöfése ért…
Ki véled oly rokon, te bús szülő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

És hogy csordultig légyen a kehely
Szülő, barát, férj, résztvevő rokon
Örök hazába költözének el,
S ő egyedül maradt e sírokon,
Hogy, mellyel őket lángzón fogta át,
Szeretetének minden sugarát
Dicsfény gyanánt lelkemre vonja ő –
Ó áldd meg, áldd meg, égi nő!

Én egyedül maradtam mindene,
Kit én szeretek s akit ő szeret,
Miként ha Isten ujja intene,
Hogy a rideg, részvétlen föld felett
Ne hagyjam el egy percre is, soha,
S könyörgjek érte, hogyha mostoha
S borongós szárnyú lészen az idő;
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Élethajónkat vihar üldözé,
S csak ketten szálltunk vész, orkán közé,
A vihar áldozatot, vért kívánt,
S ő kincsét, boldogságát egyaránt
A hullámokba szórta – csakhogy én
Kikössek boldogabb pert fövenyén…
Kinek föláldozása ily dicső:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Szívembe szent virágot ültetett…
– Saját, gazdag szívéből vette mind: –
Hitet, reményt, forró szeretet,
Hogy bennem újra nyíljanak megint.
Amíg hát egy bimbójuk élni fog,
Mindig a hű kertészre gondolok,
S imát nyit minden évszak és idő:
«Az én anyámat áldd meg, égi nő!»

S ameddig lelkem Isten tükre lesz,
Ameddig benn egy gondolat ragyog,
– Még akkor is, midőn csak egy kereszt
Jelez a földön, melyet elhagyok –
A túlvilágnak csillagkapuját
E hozzá forrt imával lépem át:
«Ave Maria! ki szent vagy s dicső,
Az én anyámat áldd meg, égi nő!»

Bódás János: Virágvasárnap

Csak hulljatok virágok, pálmaágak
Csapongjon a piros szárnyú öröm
S higgyétek, hogy Dávid utódja jön
Szabadságszerző győzelmes királynak.
Ő... látja már, hogy messze mint a felleg,
Fekete átok varjúraja vár
És szárnyra kap, s hogy nemsokára már
Káromkodnak, akik most énekelnek

Ő... tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány,
Ijedt szívvel fut szét sok tanítvány,
Nem marad bennük se remény, se hit...

S egy szürke fa a borzongó erdőbe,
mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle,
meg-megrázza zörgő leveleit...

Nagy László: Gyümölcsoltó

Beteg zsiványként kinyitott késsel
fekszem éjjel nappal s ki tudja
hány lepedő vásik el alattam
amíg a kökényfa nekem is
kivirágzik menyasszony-alakban

Oltani akarok, nem gyilkolni
halálfej-eszmék ellen kinyitva
testvér vagyok a késsel a lázban
csillagom virraszt a penge csúcsán
pulzusom vérrel ver a gyöngyházban
játszanék s a verejték elönt

Játszottam valaha méhdöngésben
kölyöklélekkel harangzúgásban
egy anyag volt a sugár s a késem
kökényfa-menyasszony mellé álltam
akarod-e ezt a tisztességes
asszonyt, akarom, legyen a társam

Hóban az eskü, eljött a csönd
volt a menyegző, most pedig tor van
kökényfa-menyasszony emlékére
iszom, és arra is, aki voltam
tündérkednek most virágarcok
villámcsapások mélyen a borban

Feljössz menyasszony, feltornyosodsz
meszelt falak közt inogtat lázam
megmarkolnám a virágözönt
s nehezebb nálam a lánc az ágyban
oltanék s a verejték elönt.

Játék, idea édesen egy volt
csillagok kölyke amikor voltam:
eszme nyargalt meg, hogy a menyasszonyt
idegen rüggyel játszva beoltsam
virág-rezgésben műtét, a nikkel

játéka drága kökény-erekkel
s máris ölében fogja a pólyát
föltartott öklű ringló-gyerekkel
fölglóriázva családom látom
szólván: jónapot, család, családom

Nehéz az éjszaka, lázak, lázak
látszanak a macskák oroszlánnak
üstökösökre ezek vadásznak
ördögei a tetőnek, dombnak
tenger erejével dorombolnak

Ezerkilencszáz-hatvankilencben
írtam e verset Gyümölcsoltókor
érezve, hogy az üvegpohárban
ágyamon lánchoz koccan az óbor
mikor kökényfa-menyasszonyt vártam
s ribancként húzott rengeteg láncszem

tisztának a tisztát őrizzük meg
oltalmazzuk az időben, ámen

Martos Ferenc Don Quijote

    Alkonyi fényben, ősz fejét lehajtva,
Ágyán pihen a manchai vitéz,
Vértje, sisakja nem ragyog már rajta,
Falon függ dárda, kard és kelevéz.
Az orvos, a pap és a jó Senora
S a borbély ottan állnak búcsúzóra,
Míg Sancho Panza hátul pityereg…
S fáradtan, halkan szól a vén gyerek:
    »Most, hogy a nap már hajlik nyugovóra
S szárnyát rebbenti keleten az éj,
S érzem, hogy elszáll, üdvözlégy, nagy óra! –
Minden, ami kín s minden, ami kéj:
Meggyónom, íme: csacskaság volt éltem,
Amiért vívtam, vágyódtam s reméltem,
Valami terhes álom volt csupán:
Hiszem, nem lesz több álmom ezután.
    Hányszor mondottad, hajművész barátom,
Ha véres fővel porba’ heverék,
Szélmalmok ellen hasztalan csatázom,
Kihalt az óriások törzse rég’,
Miről azt hittem, hogy Roland sisakja,
Neked cintányér… hőseim csapatja,
Bilincsbe verve: csupa gályarab…
Borbély, látod, te voltál okosabb.
    Sierra zúgó rengetegje mélyén,
Merlinnek bűvös barlangján ki jár?
Varázsodú magányán, éjek éjén
Hiába sír a szép Ginevra már…
Hol a lovag, aki leszállna érte
Tüzetokádó poklok fenekére?
Mesébe illő történet, hogy oly
Lovag is élt, valaha, valahol.
    Sárkány helyett jó toledói szablyám
Boros tömlőknek torkán csattogott,
Kincset kerestem zöld erdő harmatján
És kergetém a hulló csillagot.
Világszabadságért lángolt a lelkem
S száz ellen egymagam csatára keltem.
A seb s az ütleg nem fájt… ami fáj,
Csak az, hogy nem volt több, mint – birkanyáj.
    És Isten véled, szívem királynője,
Toboso virága, Dulcineám.
Szívem kitépték, hogy álmát ne szője…
S álomtalan’ is Rólad álmodám.
Durva darócba mért öltöztettétek?
Liliom bőre vérzik… ti pribékek!
Alig látom már, olyan halovány…
Hallgassatok… tudom, csak pórleány« …
    …Így szólt. És míg a nap végső sugára
Hó üstökére bíbor fényt vetett,
Fáradt szemhéjját csöndesen lezárta,
És felsóhajtott, hosszan… Este lett.
– Alszik – rebegte a Senora, fázva.
– Megjött a esze – mond Sancho – a lázba’.
– Meggyógyult ő – az orvos így beszélt.
… És Don Quijot’ meggyógyult már. Nem élt.

Kuliffay Ede: Hősök sírja

A francia hadjárat után

Csendes völgyben hűs pataknál,
Barna fából kis kereszt áll,
Virágfüzér
Pihen szépen rajta,
Virágos sír
Domborul alatta.

Virágos sír, virágos sír,
Rá a hajnal harmatot sír,
S folyton-folyvást
Díszben virul a hant:
Hisz nyolc huszár
Nyolc hős nyugszik alant…

Itt estek el hajdanában
Egyenlőtlen bősz csatában:
De emlékök
Ragyogó fényére
Bámulva néz
Most is a táj népe.

És a rege el-elmondja:
Hány ellenség dőlt halomba?
Vértől áradt
A patak gyors habja.
Oly csodát tett
A huszárok kardja.

Így estek el mind a nyolcan,
Véres karddal, véres harcban;
De kardjokat
Ekkor sem tették le:
Oda nőtt az
Mindenik kezébe…

A hősöket sír takarja,
Jó vasukat rozsda marja;
De a hanton
Piros virág nyílik,
Piros vérhez
Ilyen virág illik.

Fejfájokon napsugártul
A koszorú meg nem sárgul…
És nem tudja
A vidéken senki:
Ki szokott rá
Friss virágot tenni? – –

Csendes a völgy, csak a patak
Suttog lágyan bűv szavakat…
S egy-egy szellő
Leng a sír fejére,
Mintha csodás
Titkokról beszélne…

Ady Endre: Emlékezés Március Idusára

Óh, bennem lobogott el
Ama szinte már savós,
Tüzetlen és makacs,
De jó nedvű ifjúság.

Március Idusára
Voltak mindig szavaim,
Olcsók és rímesek,
De akkor az volt igaz.

Hadd lássam, óh, hadd lássam
Azt a régi Márciust,
Midőn az ifju bárd
Őszintén s jól hazudott.

Óh, Napja Márciusnak,
Óh, megroppanó havak,
Be jó emlékezés,
Ki mostanában esik.

Be jó ma ez az Élet,
Mikor a Holnap sunyi,
Be jó épp ma élni,
Mikor Halál s Élet: egy.

Juhász Gyula: 48 március 15.

Ó régi szép est... tündöklő siker,
Mikor jön egyszer hozzád fogható,
Dicsőséged az egekig ivel,
A deszkáidon tetté vált a szó.

Igen, az Ige testté lett, derék
És lelkes nézők tapsoltak neked,
Színházi est, melyen - ó büszkeség! -
A gondolatszabadság született.

Aktoraid: Petőfi, Jókai,
Vasvári, Táncsics és a korai
Tavaszi mámor sok nagy ifja még,

Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
Ki Jókainak szívére hajolt...
Ó régi szép est: jössz-e vissza még?

1924

 

Vályi Nagy Géza: Márciusi rapszódia

Vigadjatok, ha tudtok még vigadni, -
Virágos, nótás bárkán részegülten
Suhanjatok a gyönyörök taván, -
Kacagjatok – én nem tudok kacagni,
Míg sír Hazám!
Szédüljetek bódító örvénytáncba,
Engem nem ejt meg sátáni öröm:
Egy nagy halottat virrasztok komorlón,
És gyászruhába öltözöm…

Harsogjatok víg, győzedelmi himnuszt,
Önámító toron;
Én vert hadakkal bujdosom…
Lélekvásáron kurjongassatok,
Leplezzetek bíborral – rongyokat,
Ámuljanak el süketek, vakok, -
Oh, én nem ülök talmi ünnepet, -
Oltárok romján, eszmények bukásán
Tépett lobogót lengetek…

Csak higgyetek az ájult, fülledt csöndnek
A süppedt párnák ringató ölén,
És örvendezzetek a mának – míg lehet –
S a fényjátéknak tespedő vizén,
Én nem hiszem:
A csillogást, a boldog holnapot,
Hazug a fény;
Én hallom már a távoli morajlást,
És vészharangot kongatok…

Viseljétek a szolgaság igáját,
Ha megszoktátok a gyalázatot;
Én lelkem mélyén titkon lázadok:
Szárnyam kibontom szellős rónaságon,
S a kék eget, a végtelent imádom,
A nyílt harcokban megfutók cselédje
Puszták királyi népe nem lehet, -
Én dacolok, ha önkény járma vérez, -
Nekem fájnak a tátongó sebek,
Fel-feljajdulok villámos haraggal,
És rabbilincset tördelek…

Induljatok bár – csüggedt megadással
Egy új Mohács felé;
Én olvasok a a csillagjóslatokból,
Hogy nem lehetünk az enyészeté!
Nem, nem megyek
Önásta sírba – soha veletek,
Azok halnak meg csak, akik akarnak,
Én – keblemet kitárom a viharnak,
S embernemjárta, gyilkos szirteken
Török előre – fajomért a célig,
S az élet jogát hirdetem…

1938

Németh József honvédőrmester, papnövendék

Született Szegeden 1831. évi április 20-án, gimnáziumi tanulmányainak bevégzése után a temesvári papnöveldébe lépett. – Itt találta őt a szabadságharc megkezdése.

    A tüzes vérű, hazát forrón szerető kispap nem soká váratott magára. Letette a könyvet s egyházi öltönyt, és sietett a megtámadott haza és szabadság védelmére, s mint I-ső éves klerikus, a honvédek sorába lépett s mint altiszt Guyon tábornok hadseregében, több Tisza menti csatában vett részt;utóbb jelen volt Vécsey tábornoknak Temesvárt ostromló hadseregében és így átküzdötte az augusztus 9-én vívott szerencsétlen temesvári nagy csatát.

    A világosi fegyverletétel után a zászlóalj szétzüllött. Solymos táján az oroszok által bekeríttettek és elfogattak, Arad megyei Mikalakára vitettek és bezárattak; de a zászlóalj nagyobb része a sok nélkülözés miatt testileg lelkileg kimerülve, nagyobb része, mint szolgálatra alkalmatlanok, nem soroztattak be, hanem bizonytalan időre szabadságoltattak. Ezen sorsban részesült Németh József is.

    Sok hányatás, zaklatás és vetődés után hazaérkezvén, ismét jelentkezett a papnöveldébe, ahova szívesen föl is vétetett a volt derék honvéd altiszt és 1854-ben áldozó pappá lőn fölszenvelve.

    Németh József amily készséggel sietett egykor a szabadság zászlója alá, s mint egykor a harctéren, épp oly nemes szívvel szolgálja ma is a magyar hazát és egyházát, mint jeles egyházi főpásztor, fölszentelt püspök.

Juhász Gyula: Kossuth-nóta...

A lóca végén, óbor mellett,
Nagy, barna legény énekelget,
Egy szál cigány ugyan cifrázza,
Ujjong, zokog az ő nótája.

Az ő nótája az a nóta,
Mely egyre járja még azóta,
Hogy magyar álmok visszaszállnak
Tavaszába egy szebb világnak.

A gyertya fogy, tüzel az óbor,
Elég is volna már a jóból,
De a legény büszkén, merengve
Bámul egy álomregimentre!

Más nóták jöttek, hej, azóta,
Hogy megszületett az a nóta,
De rendületlenül, kevélyen,
Nem tudsz felőlük, jó legényem.

...Mint hogyha magyar fajtám lelke,
Ujjongna, sírna, énekelne.
Árva legény, szép, konok bánat,
Ó be szeretlek, be sajnállak!

1907

Kosztolányi Dezső: Gyászkar

Megölték őt. Megölték.
Nagyhangon elkiáltom
világnak, embereknek,
hegyeknek és folyóknak.
Megölték őt. Megölték.

Gyászolni így tudunk ma.
Ordító fájdalommal,
elbóduló szavakkal,
elbődülő haraggal.

Mert jaj, nem azok ölték,
kiket szegényke látott,
hogy a földet harapta,
és verte azt a földet
irtózatos ököllel,
mely nem lehet övé már.

Mert jaj, nem azok ölték,
kiket szegényke gondolt,
hogy életét kereste
rövidlátó szemével,
úgy mint a kertje földjén
szemüvegét kereste.

Mert jajjaj, mások ölték,
kiket sohase látott.
Mert jajjaj, mások ölték,
kiket sohase ismert.

De én ismérem őket,
én tudom, mit csinálnak,
én tudom, merre laknak,
én tudom, hogy mit esznek.

Bujakór koszorúzza
a homlokuk pirossal,
és verje meg az Isten
őket sokféle jóval,
élettel, hosszú-hosszú
évekkel, pénz sokával,
ásító unalommal.
Hadd tolják őket édes
ringású párna-széken,
és tágranyilt szemükben
halkan égjen a téboly.

Vargha László: Kelj fel, kelj fel, Árpád-vezér!

Kelj fel, kelj fel, sírágyadból,
Kelj fel Árpád vezér!
Hiszen te már mély álmodból
Úgy is felébredtél.

Ágyúdörgés ébresztett fel,
Kardok csattogása,
Száguldozó harci mének
Patkókattogása.

Kelj fel, kelj fel, Árpád apánk,
Tekints szét hazádban,
Kárpátoktól Aldunáig
Áll a nemzet gyászban.

Kárpátoknak bérces hegye
Harci kürttől hangzik,
Duna folyam csendes tükre,
Piros vértől habzik.

Édes hazánk határain
Bősz ágyúk dörögnek,
Vértől ázott magyar földön
Haldoklók hörögnek.

Szép hazánknak védelméért
Unokáid vére
Bősz csatákban patakként hull
Hazánk szent földjére.

Tárd ki karod védelemül
Szép magyar hazánkra,
Unokáid piros vére
Ne hulljon hiába.

Te vezetted e hazába
Ezt a magyar népet,
Ezer éve áldja érte
Dicső, szent emléked.

Siess, siess, honfoglalás
Dicső, nagy vezére,
Állj fel vitéz vaskaroddal
Hadaink élére.

Vidd hazánkat győzelemre,
S foglald el azt újra,
Hogy azt senki a magyartól
Elvenni ne tudja.

Pécs Gyuláné: Tetemrehívás

Hószemfedő hull a szürke alkonyatba,
Selymes jégvirággal beszőve, befonva.
Drága nagy halottunk elhagyatva árván
Alussza alatta álomtalan álmát. ..
De mozdul az alkony, rémes árnyak járnak,
Éjjeli prédára dögkeselyűk szállnak.
Óvatosan jönnek, vonalról-vonalra,
Próbálgatják — Uram Isten
Jól meg van-e halva?
Aztán összevesznek, marakodnak rajta
És a halott csendben mintha mosolyogna
— Az enyém a karja! Az enyém a lába!
— Az enyém a szíve! Enyém alvadt vére!
— Én hadd vájjam csőröm gőgös két szemébe!
Hej az a dermedt kar, ha egyet mozdulna . ..
E sok lármás népség ezerfelé futna.

Tetemrehívás van. Feltámadást várunk.
Keressük az Istent. Várjuk igazságunk.
Idegentől várjuk?
Én balga magyarom, ugyan nézz csak széjjel.
Ezer éves múltban, idegenektől jót
Neked mikor mértek?

Hát. . . ha temetni kell, temetünk, szép csendben,
De lelkünkbe véssük örök élő hittel:
— Nem halt meg mindenki, akit eltemettek!
Szétszaggathatjátok, tiporhattok
rajta...
De lesz egyszer kürtszó! Lesz mégegyszer hajnal!
Oh lehet, elmúlik évtized, évszázad . . .
Behorpadt sírunkon, rég füvet kaszálnak.
De a porunkból nő nagyra az a cserfa,
Melyből a taglónak
nyele lesz faragva!
S a pusztító harcban, vad üvöltő szélijén,
Mely hunyó parazsat
vészes lánggá éleszt,
A tüzes pernyében, mely gyújtva száll szerte . ..
Napsugárban fénylő hazai porszemben
Mindnyájan ott leszünk! Úgy segéljen Isten!

1920

Csoóri Sándor: Láttam arcodat

Bibó István emlékére

Krumpliszatyor és hosszú lódenkabát –
ez jut eszembe rólad napok óta
s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,
mikor a piac káposztaszagában sorsára vár az ember
s az élet olyan, mint beázott cséplőgép
egy messzi szérűn.

Sokáig nem tudtam: ki vagy;
talán egy megviselt, özvegy férfi
gondoltam némi részvéttel
hónapokig,
talán egy leszázalékolt szívbeteg, aki fölött
hosszan elidőzget már a Mártírok útjai harangszó.
Aztán a név. A neved. A kézfogásod.
Aztán az utcakőről az égre fölsikló szemüveged.
Aztán a magyar ótestámentumi bűnök félszavakkal
ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.
Köhögsz a hideg emlékektől,
de nyomban mosolyogsz is,
mint a sors jólneveltje és a történelem
utolsó úriembere, aki kezet csókol sután
a századokon átvonuló Antigonénak
s a tömegsírok árva halottai mellé is leül,
bűntelenül vállalva el az élők
bűnét.
Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék,
végsőkig magyar, mert végsőkig kétségbeesetten, önemésztő,
ki a mézelő akácosban
s nők hullámzó szája közelében is félve nézi:
nem szállták-e meg sasok a kezét
s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát?

Láttam arcodat magányosan, mint most a magamét
e délelőttön
s láttam szemedet is:
a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy
virágzó gesztenyefát, búcsúzóban,
ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.

Krumpliszatyor és hosszú lódenkabát –
ez jut eszembe rólad napok óta
s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,
mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember,
de szégyenében csak a földet nézi.

1981

Kamuthi Kata levele – férjének, Serédi Istvánnak

1645. február 28.

 

Szolgálatomat ajánlom kegyelmednek édes szerelmes szívem uram. Istentől kívánok minden jókat.

Édes szívem én a sok rettegő szívem félelmét elunva, édeském, hogy hírt nem hallhatok kegyelmed felől, amikor hallok, újabb búsulásban vagyok édes kegyelmedért; még eddig a gyermek hála Istennek, békével vagyon, magam bizony igen beteges vagyok, mivelhogy semmi is nem ehetem, amit én kívánok, nem tehetem mindenkor szerét; édes lelkem, bizony ennyi kevés üdőre ugyan felettébb nagy vagyok, édes szívem, az én Istenem talán az én sűrű könnyem hullásával való keserves imádságomat hallgatja meg, amint magam kértem, hogy csak adjon Isten, bátor kettő legyen; úgy veszem édes szívem eszembe, hogy nem egy leszen, de amint hát Isten szent akaratja legyen áldott. Édes szívem, én kigyelmednek még két levelénél többet nem láttam, édes szívem, ne gondolkodjék mi felőlünk, mert itt miriggyel nem halnak, meg ott kinn is megszűnt régen, akkor is nem holtanak a mi jószágunkban, mikor én Tason voltam; édes szívem, csak a himlő hagymás becse vagyon itt, a mi jószágunkban; édes szívem, az a szamosszegi jószág még kezemben, de újabb kontraktust végeztünk, mert nem volt mihez ragaszkodjam, nem volt prorogat*, aki valamennyit mégis használt volna, noha bizony igen becsületet vitt Kállai György uram, Tordai uram végben, édes szívem, Újhelyi uram is igen becsületesen viselte magát;

szozattovabbacikkhez

Dömötör Tekla: Állatalakoskodások a magyar népszokásokban

    I.

    Ennek a tanulmánynak középpontjában metodikai okból állanak a magyar népi szokások állatmaszkjai. Teriomorf alakok megjelenése szokásban, mondában, mítoszban általában arra mutat, hogy itt igen ősi réteggel állunk szemben. Az egymástól tanításban és struktúrában különböző nagy világvallások mellett meglepően azonos formában élnek tovább mindenhol a népi vallásosságban a primitív teriomorf formák.

    Viszont a még ma is fennálló népszokásokban ezek az állatalakoskodások már nagyrészt elvesztették eredeti jelentőségüket, kapcsolataikat és sokhelyütt csak másodlagosan fűződnek ahhoz a szokáshoz, melynek keretében ma találjuk őket. Így tehát a magyar népi alakoskodások állatmaszkjai az európai kultúra kereszténységelőtti rétegeihez vezetnek, anélkül azonban, hogy magának a szokásnak ősi voltát bizonyítanák, vagy annak eredetére nézve biztos felvilágosítást nyújtanának. Az Európában ma is fennálló népszokások magyarázata, komplex és egyben töredékes voltuk miatt mindenütt nagy nehézségekbe ütközik, de kiváltképpen Magyarországon, ahol a magyarság etnikai és kulturális sokrétűsége sokszor kioldhatatlan csomót jelent a kutató számára. A szálak ezerfelé vezetnek, ha a magyar népi kultúra egységes harmóniába is szőtte őket össze. Így a magyar népi alakoskodások is egységesen állanak ma előttünk, értelmezésük azonban mégis sokszor leküzdhetetlen akadályokba ütközik, mert elemeik nem egységes eredetűek és így egységesen nem is értelmezhetők1.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Az ómagyarság

A honalapító magyarság hosszú keleti út után tért a Kárpátok medencéjébe. Az ómagyarság lelkialkatát és kultúráját úgy érthetjük meg, ha ennek a keleti útnak belső történetét szemügyre vesszük. Összefüggő és bőséges nyomaink s adataink nincsenek, részletes és végső értékű képet ezen a téren még nem várhatunk; óvakodunk attól, hogy a turánista képzelgés szellemi lejtőjére kerüljünk. Annyit azonban kétségtelenül megállapíthatunk, hogy a honfoglaló magyarság műveltsége magasrendű volt és ennek a műveltségnek körvonalait is megrajzolhatjuk.

    Az eredeti ugor magyarságot talán még őshazájában, de vándorútján mindenesetre és többízben ótörök hatás érte. A Kárpátok medencéjében török és törökös törzseket is talált, s a honfoglalás után is fogadott be török népelemet. Hosszú ideig, valószínűleg még a honfoglalás idején is az ómagyarság két nyelvet beszélt, a törököt és a magyart. A magyar nyelv győzött, ami annak a jele, hogy bármennyire színt és képességet is kaptunk a törökségtől, az ugor elem volt nemzetünk emberi humusza.

    A hosszú vándorút folyamán a magyarság természetesen keletről és délkeletről érkező kultúrákat fogadott magába. Az ugor-magyarság, midőn először találkozott a török rajokkal, már fejlett műveltséggel rendelkezett, halászó, vadászó és pásztorkodó lovas nép volt, színvonala semmieset4re sem hasonlítható nyelvi szempontból legközelebbi rokonaink mai, lesüllyedtnek és visszafejlődöttnek tekinthető színvonalához.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Somlyó vára

– APAFFY MIHÁLY URAM RAVASZSÁGA –

szilágysomlyóA Magura hegység hármas bérce olyan, mintha az ország címeréből a hármas halom lenne. Ez alatt porladozik a somlyói vár, mely fellegvárból, az erődből és a tulajdonképpeni várból állt.

    A somlyói vár soha sem volt valami nagy erődítmény, hírét, nevét is onnan veszi, mert a Báthory-ház somlyói ágának (s ebből támadtak a fejedelmek és a nagy lengyel király) praedikátumául szolgált. A Báthoryak bölcsője a somlyói vár, melyet egykor Báthory László szerzett volt, a felesége Pókay Anna útján.

    A Magura hegységgel szemben fekvő «Púpos» hegy oldalában ma is mutogatják a szilágy-somlyói lakosok azt a kis barlangot, ahol az őskorban egy sárkánykígyó lakott, melyet a Báthoryak őse ölt meg. Innen is van a címerükben a három sárkányfog. Természetesen mese az egész. S hogy több legyen egyel a csodadolog, ott van a Magura völgyében a «Pokoltó» is; egy kis tavacska, melynek a néphit szerint nincs feneke. Aki abba beleesik, csak a pokolban áll meg. ez a legbiztosabb útja a pokolra való jutásnak.

    A vár a Báthoryak idejében élte fénykorát, ezek szívesen tartózkodtak itt, s egyre építgették, szépítgették. Maga a lengyel király és testvérei itt születtek és a somlyói ág utolsó gazdag örökösnőjét, Báthory Zsófiát is itt kérték ki II. Rákóczi György erdélyi fejedelem részére. Történeti eseményeket azonban Somlyó nem igen ért meg, mert a félreeső helyen nemcsak hogy a hadak útjába nem esett, de egy csomó vár: a nagyváradi, székelyhidi, ecsedi, erdődi és szatmári erődök) valósággal védgyűrűvel vették körül.

szozattovabbacikkhez

Hagymási Bálint: Ad Pannoniam

Boldog lehetsz szerencsés Magyarország,
Derűs éghajlat fürdeti tájad,
Kerek világon sehol gazdagabb föld,
Termékenyebb táj nincsen a tiédnél.
Bányája nincs különb Hispániának,
Nálad nemesebb fémet nem szül Corinthus,
Érced értékesebb, mint Delos érce…
Isten kegyéből kincsben, gazdagságban
El nem maradsz te egyetlen országtól…
A céreszi ajándékokban dúskálsz…
Szardínia nem termel annyi búzát,
Aquliában nincs kövérebb asztag,
S a földjeid sokkalta zsírosabbak,
Mint szántói gazdag Campanianak.
Van-e vidék, amelynek venyigéje
Különb bort termel? s tán tüzes csatával
Nem győzöl-e jó latin borocskán? …
Kristálytiszta, zúgó folyókat táplálsz,
Virágtól illatos mezőket fürdetsz,
Forráshelyük lányoknak kedves berke.
Csiszolt márványod fényes, dús erével
Akár a parosi, oly dísszel ékes.
A csordáidnak se szeri, se száma
És mindegyik más fajta, így a gyapjuk
Bő kézzel önti hasznod, gazdagságod.
„Szerencsés, drága föld, te vagy hitünknek
Örök dísze és bárhonnan zúduljon,
Csupán te vagy a Krisztushívő népnek
Védelme és legyőzhetetlen pajzsa,
Söpörd halálba már e számos csürhét,
Amely a népek rablásán nőtt eddig,
Már mind e nép jobbal szomjazza vérét,
Pusztítsd hát el nevét is a töröknek.
Boldog ország, aki a Hectorokból
Vitéz hadat szülsz s kebleden gyakorlott,
Szilajlelkű, kemény csapatot táplálsz,
Az egyetlen vagy, kinek ifjúsága
A római babérral versenyez
S kik Trója fényével együtt ragyognak,
Nevelsz Catókat, Scipiókat oktatsz.

Szulik József: A Boldogságos Szűz oltalma

Az évek zúgnak, mint a sasnak
Szárnycsattogási fönn a légben;
Nem hiszem, hogy messze haladjak,
Végéhez ér nehéz ösvényem.
Ha visszanézek a nagy útra,
Melynek göröngyit megtapostam:
Jó Szűzanyám! hálára gyúlva,
Vallom – Te voltál hű oltalmam!

Mosolygó völgy ölén, ha jártam,
Zöld pázsiton s kedves virágok
Között, míg hűvös fák árnyában
Enyhültek a forró sugárok;
Míg édes dalra indult ajkam
S szívem vidámsággal volt telve:
A te neved hangzott a dalban,
Te adtad a kedvet szívembe!

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Hamvazószerda

Csörgősapkáját vágja az a sutba,
Aki kifáradt, gethes, vén talán,
Aki fiatal, az most kezdje újra
A hamvazó nap rózsás hajnalán.
Víg Karneválért öltsön gyászt magára,
Sírjon békén, aki sírni akar,
Él Karnevál és élni fog, hiába,
Annak, aki még erős, fiatal...
Az élet oly szép, míg tudunk örülni
S hamar öregszünk, nagyon is hamar.
Óh, van időnk sok hamuban csücsülni,
Ha lángunk múlik s fehér lesz a haj.
Míg dús a fürtünk s fellángol a vérünk,
Vétek a bánat, vétek a halál
S míg a vénségnek jármába nem érünk,
El a hamuval, éljen Karnevál!...

Beney Zsuzsa: Gyertyaszentelő

Biztosan jár az imbolygó hajóban
gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
lángok zizegő zajában, időtlen
idejében a fénylő pillanatnak,
amikor – gyermek maga is – a gyermek
sorsát viszi két törékeny kezében.
Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
biztosan jár az imbolygó hajóban.
Karjaiban a cseppnyi test a lángok
éveiben, a földalatti árnyak
rácsai között érik a halálra.
Végtelen tengerén a fájdalomnak
lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
gyermek-szívében eszméli a titkot,
amit nem értett az angyal szavában:
hogy „áldott vagy az asszonyok között”.

Győry Kálmán: Böjt

Mikor én böjtölök,
Nem öltözöm gyászba,
Daróc feketébe…
Kedvtelésből csupán
Nem járok az utcán,
Rongyosan megtépve.

Mikor én böjtölök,
Szívet tépő imát
Nem sikolt az ajkam;
Hogy piaci néptől,
Sok hitvány beszédtől
Felmagasztaltassam.

Mikor én böjtölök,
Nem rútítom orcám
Ijesztő komorrá.
Lengő fürteimre
Nincsen hamu hintve
És port nem szórok rá.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf