Kis Pál nem tiszt, csak közvitéz,
A szürke sorban egy.
Ki földet túr, vet, szánt, arat,
S ha kell, rohamra megy.
Két nagy bakancs, kérges tenyér,
S egy Manlicher csupán
borjúval hátán lépkedett
A dobpergés után.
Csak hogyha őrsön állt szegény,
A lelke reszketett.
Kis Pálnak volt egy szíve is
S a szívében hét gyerek.
Hét apró gyermek arca élt,
Mint tón a holdvilág.
Patróngolyónál súlyosabb
Gond nyomta bornyúját.
Holdvilágos éjjel a csillagos égre
Tekintek, már alszik az oroszföld népe.
Pihennek a viskók, szétszórva a völgyben,
Miként csontvázak rideg sírgödörben.
Készen van az ágyam szalmakazal szélen,
Nem az édesanyám vetette meg nékem.
Idegenbe szakadt fiának munkája,
Könnyeznek szemeim, úgy fekszem le rája,
Mint a nagy világot járó szegény vándor,
Aki száműzetve lőn az otthonától.
Ráhajtom fejem szalma vánkosomra,
Unszolom elfáradt lelkemet álomra.
Csillagos az égbolt, a holdnak sugára
Csillogó ezüstöt szór a föld hajába.
Hallgatom a halkan suttogó szellőket:
„Csak egy éjszakára küldjétek el őket”.
Mint drága ékszer aranykoszorúban,
Zajló habok közt szirtes nyugalom:
A táj öléből égre tornyosultan
Úgy áll e vár, ez ősmagyar halom.
Ez itt a szenthegy: árnyas templomában
– Ó, hallod-e? – egy ezredév piheg;
A múlt kárpitját sejtelmes homályban,
Egy láthatatlan kéz lebbenti meg.
Mint csillagfény a hangtalan nagy ében,
Itt lélek jár az íves bolt alatt,
S tán porszem ring a fátylas fény ölében,
Mely még Szent István saruján tapadt…
Szomorúan jár-kel benned a költő,
Sok régi búja mélyből felfakad,
Már alig hitte, hogy meglátja benned
A sziklaerős, ódon házakat.
Ha véletlenül kalapom is lenne,
Mint másoknak is van, levenném ma itt,
Mert akkora öröm, és gyász van bennem,
Hogy azon még a sírás sem segít…
Beteg vagyok, már közel a halálom,
De megköszönöm édes Istenem,
Hogy Mátyás szobra előtt meghajthattam
A letisztelgő őszülő fejem.
Nem is tudom, hogy hány Mátyás kellene
Ma ide, s mennyi férfi, mennyi kard,
Mert siratni kell bizonytalanságban
A roppant hős, de maroknyi magyart…
Nemzetőr, 1941. május 5.
Versekben tündöklő Erdély, 1996.
Tisztelt Hallgatóság!
Sajó Sándort, bár leginkább magyarságának hitvallásáról szóló és irredenta költeményiről ismerik, termékeny alkotó volt. Hat verseskötetén túl, amelyek legfőbb mondanivalója Isten, az erkölcsi értékek, a kitartásra, a megmaradásra buzdítás, a család, a haza, a nemzet és a szülőföld tisztelete, számos Heine, Horatius és egyéb műfordítás és még egy történelmi dráma szerzője is. Sajó Sándor, noha megbecsült pedagógus elsődlegesen, soha sem áradt belőle annak az iskolának a levegője, amely irigy és rosszindulatú kritikusai szerint poros és sablonos, „rutinos, de nem mély, inkább patetikus verselő”. Sajó Sándor költői pályája minden vád dacára megcáfolja azt a sokat hirdetett, a róla gyakran írtakban már szinte elkoptatott áligazságot, hogy nem fejlődhetett ki igazi költővé, mert a tehetséget kiölte belőle a korszellem kényszere, a keresztény kurzus légköre, az iskolai élettel járó bürokratizmus, a konferenciák átkos unalma, meg az igazgatói és tanfelügyelői jelentések áradata, mely árhullámként lehűti Múzsáját.
Sajó Sándor:
Képzeletem a múlt időt bejárja,
Merengve száll az eltűnt kor felett,
Hol a szabadság hősi szózatára
A honfi oly dicsően elveszett.
– Itt él a nép, mely oly hősen csatázott,
Itt folyt a vér sok rémes nagy csatán;
Ez hát a föld, szent honfi-vértől ázott;
Szent a te földed, édes szép hazám!
Én nemzetem hányszor sújtott a végzet,
Dicső, de kínos ezredév alatt;
Ha jött, elébe álltál a veszélynek,
De eltiporni nem hagytad magad.
– Él még a hon, a szabadság hazája,
Magyar lakik a rónán, bérceken;
Győzött az eszme, – óh megadva ára:
Vérrel szerezted, édes nemzetem!
85 éve, 1933. február 3-án született a költő, Béri Géza. (Összetörten, 46 évesen ment el közülünk 1979. december 24-én!)
a sír
NIncs sehol
a sír a gyilkosok
a test se ITT
NIncs sehol
a test se OTT
a csont a gyilkosok
NIncs sehol
a csont
(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!
1983
Egy ember a sárban, és taposnak rajta,
Pedig nem is nemes, nem királyfi fajta,
Csak egyszerű munkás, olcsó rongy a bére,
Kínok között folyik verejtéke, vére.
Mégis azt kiáltják: ütni, ütni, ütni,
Hagy dolgozzon többet, amíg tud mozogni.
Azután mehet a selejt ember tárba,
Ha nem tud dolgozni, nincs szükség reája.
Megfútták a harsonákat!
Nem kívülről, de belül.
Csodálkozhat is a század,
hogy e nép mily emberül
víjja félelmes csatáját
s poklok ellen törni kész.
Nagyra akkor nő, ha vágják
s mérhetetlenül vitéz.
Jerikói fallal zártak
körül minket a gazok.
Szívünk, szánk hiába lázadt,
senkisem oltalmazott.
Kardhoz kellett nyúlni bátran,
mert a szó már nem segít,
Élet sarjad a halálban
s nyer, ki mindent elveszít.
Ihol ama híres gróf Listius László,
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
Haj mit ér az fegyver? Haj mit ér az virtus?
Plútó országában elhallgat a ritmus.
Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus,
ragyog örökkétig, égi amethystus.
Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam,
hogy a Krisztus igaz utait elhagytam,
Hóhér fene marka fenyeget most engem.
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
Az leszen bírája, akinek adósa. –
Könyörögj érettem, lybanoni rózsa!
Itt fekszik egy lantos szittya.
Lantját a Hádeszbe dobta,
húrját egyszer csak széttépte.
Nagy műnek csend a pecsétje.
Eldobta piros csizmáját,
költeményei szikláját.
A csillagoknak az éther
és a soknak a kevés kell.
Ki látja, megcsodálja
A remekmívű márványt.
De bámuld bár a szobrot,
Ő nem néz vissza már rád.
Szobor vagy: műremek vagy,
De bárhogyan szeretlek,
Csak állsz és nem viszonzod
Az alkotó szerelmet.
A szobrász rémülettel
Bámulja alkotását
És fölemeli lassan
Iszonyú kalapácsát.
Sinkovits Imrének és
Gombos Katalinnak
A versek sűrű erdejében
fekszel a földön fák királya,
hozzád jövök hazátlan költő,
Baróti ledőlt diófája.
Hozzátok jövök néma tölgyek,
Arany Jánoshoz megpihenni,
Margitsziget: elsüllyedt ország,
bezárult utad valamennyi.
A váli erdő bozótjában
Vajda borongós arcát látom,
boldogtalan szerelme átsüt,
mint nyári hold az éjszakákon.
Virágok fehér fergetegje:
Üllői út kibomlott fái,
illatozó lombotok alatt
kereslek szelíd Kosztolányi.
Ne sírjatok! el könnyező szemek,
Hisz itt babért, nem ciprust hintenek,
Borostyán hull itt, és nem gyászvirág,
E ravatalnál tapsol a világ,
És mind mienk a taps és koszorú,
Mért lenne hát szívünk bús, szomorú?
Mienk a hazáé volt mindene.
A szem volt ő, mely értünk messze néz,
Hallás, mely mindent figyelembe vész,
A kéz, melyben törvényünk volt a kard,
Mely oltalmaz, véd s ha kell, visszatart;
Az ajk, mely minden érzést kifejez:
Egy nemzet vágya és igéje ez,
Erős, hatalmas akkor, hogyha szól:
Félelmes, mikor hallgat és dacol.
Úgy jött szelíden, mint a magvető:
Nagy eszméknek magvát hintette ő,
Egyenlőség, szabadság elveit,
Ahol csak fellép, mint a nap derít,
Munkára kelt, idomít, ösztönöz:
Együtt tavasz s gyümölccsel teli ősz,
Fejlődni, tenni, a hol csak lehet:
Megérdemelni a polgár nevet.
Ne tudd soha, hogy más is voltam,
nem az, ki most: álom-legény.
Ne tudd a dalt, amit daloltam
a tévelygések idején.
Ne tudd soha, hogy mást is vártam,
nem azt, mit most: halk léptedet.
Ne tudd, ne tudd, hogy merre jártam,
míg megláttalak tégedet.
Ne tudd, hogy míg idáig értem,
cimborám volt sok vétek-úr,
ne tudd, hogy ez a fehérségem
egészen új, egészen új.
Ne tudd soha, hogy más is voltam,
nem az, mi most, álom-legény.
Ha tudnád – jaj! – akkor a múltam
piros arccal szégyenleném.
1918
I. Rákóczi György ebben az időben még csak gazdag magyarországi főnemes, és mint Bethlen Gábor fejedelem híve, részt vesz a Habsburgok elleni hadjáratban. Az aggódó feleség csak burkoltan és önmagát fékezve fejezte ki leveleiben hűséges vonzalmát.
I.
1620. november 1.
Kegyelmednek, mint szerelmes uramnak ajánlom szolgálatomat.
Amióta az Úr Isten ő szent felsége kegyelmedet ismét tőlünk felvitte, négy rendbeli levelét kegyelmednek vettem, melyekben a kegyelmed jó egészségét megértettem, akinek szívem szerint örültem. Az utolsó levelében írja kegyelmed, hogy semmi újságot nem küldhet, mivel ott most minden szűk volna, de soha kegyelmed énnekem kedvesebb újságot nem küldhet jó egészségénél, mint mikor jó egészségben értem kegyelmedet lenni. Hála az Úr Istennek, mi is itt tűrhető egészségben vagyunk, melyet kegyelemed felől is szívem szerint kívánok hallani. Hogy pedig azon panaszkodik kegyelmed édesem, hogy én kegyelmedről megfeledkeztem volna, és kegyelmednek semmit sem írnék; ezt kegyelmed ne nekem, hanem a levélhordóknak késedelmes voltaknak tulajdonítsa, mert mindenkor, valamikor innen felmentek, s az alkalmatosság hozta, kegyelmednek írtam, de ha késedelmesek voltak a felmenésben, azt nekik tulajdoníthatjuk.
A 19. század elején kezdődött meg az a folyamat, ami elvezetett a göcseji patriarchális nagycsaládok megszűnéséhez, a földbirtok elaprózódásához és a végső, súlyos következményhez: az elszegényedéshez, reményvesztettséghez, elidegenedéshez.
Apajogú, férfijogú. Ezek a kifejezések riasztónak tűnhetnek a mai, emancipált korban. Az apaközpontú nagycsalád feje és ura -szinte kényura- valóban a gazda, de a gyakran 30-40 főből álló família vezetéséhez, a parasztgazdaság megszervezéséhez erős kézre, gyakran diktatórikus eszközökre volt szükség. A demokrácia elvei a nehéz döntésekben csak anarchiához vezettek volna.
A legidősebb, legrátermettebb férfi irányított, intézte a pénzügyeket, adta ki a napi feladatokat. Esténként meghallgatta helyettesét, aki beszámolt az elvégzett munkákról.
Ha száz évet visszalapozunk a komáromi színészet történetében, csodálkozva látjuk, hogy akkor nem egyszer gyöngyélete volt a magyar színészetnek Komáromban. Ezek a kedves dolgok azonban később megváltoztak és volt idő, amikor a nyomorgó komáromi színészetről írtak szomorú esetet.
Száz évvel ezelőtt a jó komáromiak vetélkedve pártolták a magyar színészetet és magukat a színészeket is. A vármegye, a város legelőkelőbb családai örültek, sőt valósággal büszkék voltak arra, ha egy színésznőt vagy színészt magukhoz vehettek a színiévad alatt teljes ellátásra, ami egyenlő volt a tejben-vajban való fürösztéssel.
Az első magyar, sőt országos hírnévre szert tett operai primadonna, Déry Istvánné szül. Széppataki (Schenbach) Róza is élvezte száz évvel ezelőtt ezt a nagy komáromi vendégszeretetet.
Öltözetük bő szoknya és színes rékli, szalag a hajban.
Székeket raknak körbe, eggyel kevesebbet, mint amennyien a körben elhelyezkedtek.
A körön belül nótázva sétálnak. A vezető kívül áll és nótáztatja őket, majd hirtelen tapsol, mire mindegyik játékos gyorsan leül. Akinek nem jut szék, kiáll a játékból, de egy széket is kivesznek a körből. Tehát minden tapsolásnál egy-egy szereplő kiáll. Győz az, aki utolsónak marad a széken.
A játék főszépsége a jóízű dal, amely szól, amíg csak a játék tart. Meg-megszakad a játékvezető tapsára egy-egy kis időre, de tovább folytatódik ott, ahol abbahagyták:
Haja, haja, gombos majoránna,
Szép a kislány hajadon korában.
Én is szép voltam most esztendeje:
Elhervasztott (a) babám szép szerelme.
Felszabadul a veres kakas
Fellegbástyánk peremére
Szél füstölög zászlómagas
Virrad lelkünk hűlt pernyéje
Hanyatt hajló megdőlt égbolt
Sziklakő zeng hajnalába
Ólomszemez rideg tébolyt
Caraffa és Saponára
Megbolydul a vasas német
Szemük fémlő vak golyóbis
Mordály villog mellig éget
Lángol ott a véres hó is
Címeres sas árnyékától
Komorul a környék gyászba
Lidércfényes várkriptánkból
Leng Absolon éj-palástja
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.
Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készülnek, jaj, mik is készűlnek?
- részlet -
Bevezetés
Régi dicsőségünk, hol késel a éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah, ezeren némán fordulnak le: álom
Öldösi szíveiket, s velük alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb, jámbor apáktól.
Trencsén vármegyében, Rajeczen született 1827-ben, jómódú, szlovák, iparos polgári szülőktől. Az elemi iskolákat szülőfalujában, a gimnázium négy alsó osztálynál Zsolnán, az 5-ik és 6-ik osztályt Gyöngyösön végezte, hol a magyar nyelvet is elsajátította. Mint költészeti osztályt végzett 1844-ben a Szent Ferencz-rend papjelöltjei közé felvétetett s miután megfelelt a hazaszeretet parancsolta kötelmeknek, ismét felvette a csuhát és 1850-ben áldozó pappá szentelték. Meghalt 1889-ben 62 éves korában.
Benedek Ferenc 2-ik huszárezredbeli közhuszárt 1915. január 1-en Csermák János ezredes Hajasdról Fenyvesvölgybe küldte vissza az országúton négy lovassal. Csermák ezredes csoportja Hajasdnál az országúttól északra éppen ütközetben volt. Benedek a parancs szerint Fenyvesvölgy felé nyargalt, — miközben az Ungnak Fenyvesvölgytől keletre fekvő hídjánál, csekély távolságról hirtelen oldaltüzet kapott. Megsarkantyúzta lovát és huszárjait magával ragadva, átvágtatott a hídon, azután észrevette, hogy húsz-harminc orosz gyalogos néhány száz lépesnyire éppen azzal foglalatoskodik, hogy egy ottmaradt élelmiszeres kocsinkat fosztogatja. Benedek kardot rántott s a kocsi mellett sebesen ellovagolva, egy oroszt levágott vele, mire a többi a váratlan támadástól meghökkenve, szanaszét szaladt.
Komáromi Jánosnak
Mit búsulsz kenyes
Szűk kenyered gondján,
Jégverés bújába,
Beléáporodván?
Szoríts a szíjadon,
Mikor korog belül,
Ami fogad maradt,
Szorítsd kegyetlenül.
Avult köpönyeg vesd
Nyalkán panyókára,
Vesd ki a melledet,
Utca sorsát járva.
Ha láttunk jobb időt,
Rosszabbat is láttunk,
Keserűbbe szíjhoz is
Hozzávásott vállunk.
„Jónapot sógor! Oly rég vártalak,
Már nem is tudom, mikor láttalak.”
„Akkor láttál, amikor én téged.
De az idén volt-e jó termésed?”
„Termés, hála Isten’, az csak volna,
Ha a sok gond nyugodni is hagyna.”
„Bajod van tán? Ha van, legyen eszed,
Mondd el gyorsan, - talán segíthetek!”
„A háború?... Az ég szerelmére,
Te sem hallottad, mikor lesz vége?”
„Azt nem. De most vannak jó híreink:
Győznek, egyre győznek a mieink.”
„Győznek ám, - de drága is lesz ára,
Pistámnak már ott maradt egy lába.”
„Hát a Jóska?...”
Még egyszer búsan megcsókolt anyám.
Szeméből könnyek arcomra peregtek.
Vonatkerekek fájón dübörögtek…
Olykor még most is mintha hallanám.
Panaszra nem nyílt azóta a szám.
Tüzek lobognak a komor, vak éjbe…
Egykedvűen nézek a nagy messzeségbe,
Kezem ott nyugszik puskám ravaszán.
Gyötrelmes sok-sok átélt éjszakán,
Mikor fülembe metsző szél süvöltöz,
Az a búcsúzás mégis visszaüldöz…
Virágos vonat… Zokog az anyám…
Harctér, 1917.
A háborús nagy iskolában,
Halálos harcok mámorában,
Klió*, mint szigorú vigyázó,
Csak néz és mindent följegyez:
Kit ide írt föl: mint hiányzó
S halnitudásban mind jeles.
Nevüktől ég a büszke márvány
És szól: reám csak vérnek árán
És csak arannyal szabad írni, –
S aki olvassa, annak – szabad sírni…
Óh, sok-sok könnyet sírjatok:
Nagy gyász van itt és sok halott…
Akiknek van még magyar könnye,
Ki nem fásult még bús közönyre:
Mikor szemében könny szivárog,
Illesse váddal a világot,
Miért ontott annyi drága vért, –
De gyászra gyúlva, búban égve
Kérdőn hiába néz az égre, –
Az meg nem mondja, mért…
