Kapui Ágota: Felelet

„A jót velünk sem az teszi,
Ki ölbe vesz s álomba ringat,
Hanem ki vesztünk éhezi.
Becsüljük meg hóhérainkat.”
                       Székely János

adhatsz nevet a semminek,
és önmagad a mindenségnek –
ne altasd csendekkel hited:
a hóhéraink ma is élnek.

etethetsz tenyérből vadat,
vélhetsz farkast is őzikének,
sziszeghet kígyóként szavad –
a hóhéraid ma is élnek.

a nagy kollektív feledés
elmédbe fúrt féreglyukat,
már nem hevít a múlt, kevés!
a vállalás szab új utat.

bár kihaltak az ordasok,
a báránykák még mindig félnek,
s a csillagszemű pásztorok…
mert hóhéraik ma is élnek.

        2017

Mészöly Dezső: San salvadori énekek

I. LIDÉRC

Vakító Istenasszony, mezítelen Szabadság,
Te, kiben frigyre lépett a Gyengédség s a Vadság.
Te, kinek tünde teste szemünk előtt rezeg,
ki éji fekhelyünket Gyehennává teszed,
Kit éberen egyre hív, s álmában néha lát
vackán a felkelő, ágyán a nagydiák,
priccsén a vézna rab, s posztján az éji őr,
míg géppisztoly ropog a zsákutcák felől,
s egy messzi rádió kever hetet-havat,
sejtetve képedet, lebbentve fátyladat,
Szabadság, szép lidérc, lápokra vezető!
Veszejtőnk, szólj, mi ez? Nézd, nézd az ifjúság
félszet nem ismerő öngyilkos virtusát!
Vakon követ e nép, amerre elhaladsz.
Tank ellen fegyvere a benzines palack.
Erdője semmi csak feltépett utcakő,
mégsem remeg, mikor ránéz a puskacső…
Szabadság, nézd hogy’ hull kétoldalt két sereg!
Hány férfiszívű és lányképű gyerek!
Istennő vagy-e hát, vagy sóvár kurtizán,
ki ifjú szívekből kiontott vért kíván?
Mi nékünk szerelem, neked csak furcsa hecc?
Ne kínozd híveid: mondd meg, ha nem szereted.

Szőnyi Gyula: 1956. november 4.

Előző nap oly tiszta volt az ég,
a nap millió ága ragyogott,
örülhetünk, hogy háborgó szívünkből
elűzte a kínos bánatot.

Hosszú volt az átok éjszakája,
ami akkor rémálomnak tűnt,
a lelkekben orkánok dühöngtek,
de a vihar végül már leült.

Megindult a megbénított élet,
a munkás is vígan dolgozott,
paraszt már az ő földjét művelte,
s a fáradtság rája nem hatott.

Múzsák is új lantokat pengettek,
szabadságnak zászlaja lengett,
hirdette, hogy feltámasztották a
sírban levő magyar nemzetet.

De a hajnalt óriási dübörgés,
tüzes villám ébresztette fel,
páncélszörnyek törtek ránk vadorzón,
az elnyomás béke ellen kell.

A tűzesőt vérrel oltogatták,
véres volt a nap, ahogy felkelt,
zordon felhő lassan eltakarta,
s a szörnyeteg új birokra kelt.

Szabadság és béke hirdetője,
fájó szívvel a földre zuhant,
ahol öröm és vigasság zengett,
az a föld most egy új síri hant.

Ady Endre: A Rákóczi vén harangja

A Rákóczi vén harangja
Ha megkondul,
Panaszosan sír a hangja
Meg nem értett fájdalomtul.
 
Síró szava elzúg, elszáll
Messze, messze -
Mintha minden kondulása
Egy hatalmas sóhaj lenne...
 
Nem így szólott, nem íly búsan,
Messze régen:
Lelkesítő honfi-tűz volt
Hívogató érc-nyelvében.
 
Zúgó szaván fölcsendült a
Hálaének,
Szíve dobbant győzedelmes
Labanc-verő hajdú-népnek.
 
Ő még látta a régen múlt
Nagy időket,
Még látta a szabadságot
Hősiesen kiküzdőket.
 

Arany János: Rákócziné

Ballada

Mi lelt téged bús gilice madárka?
Párom után nyögdécselek bezárva;
Vas kalitkám csillog-ragyog, aranyos:
De a lelkem, -
Hejh! a lelkem
Fenekéig zavaros.
 
Mi lelt, mi lelt, szőke asszony, kékszemű?
Társam után az én szivem keserű:
Oroszlányom viaskodik csatában,
Én pediglen
Fogva vagyok
Büszke Bécsnek várában.
 
Büszke Bécsnek rettenetes császárja!
Minek engem itt tartani bezárva?
Miért reszket koronádnak gyémántja?
Elbocsáthatsz:
Gyönge kezem
Koronádat nem bántja.
 
Szabadságra könnyű módon szert tehetsz,
Szőke asszony, elbocsátlak, elmehetsz:
Csillapítsd le lázadozó férjedet,
Békességért
Hejh ! örömest
Odaadlak tégedet.
 

Endrődi Sándor: Mi dobog mi zokog?…

«A KURUC NÓTÁK»-ból

Mi dobog, mi zokog
A fekete éjben,
Vadonat erdőség
Sűrű sötétjében?
Valami nagy bánat
Jár ott epedően –
Magyarország szíve
Dobog az erdőben.

Földönfutó népség,
Hazátlan kuruc-had
Sötét nóták mellé
Vérkönnyeket hullat.
Jajja fölsirámlik
S el-elhal erőtlen –
Magyarország szíve
Dobog az erdőben.

Füzesi Magda: Levél Zágonból Rodostóba

Mióta nem hallom híredet,
belefulok a tespedésbe.
Van, ki sír, van, ki bosszúval fizet,
én kiáltanék: más is megértse,
hogy e parttalan, puszta szigeten
már az óceán is oázis lenne,
hallgatom a semmi mormolását
és belefagyok a szürkületbe,
mert száműzték felőlem a Napot,
és az Isten is elhagyott…
Itt, Zágonban, a pusztulásban
magam is Mikes Kelemen vagyok.

        1998

Juhász Gyula: Rákóczi hársfái

Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák.
Hamuszín fátyolban néz a nap a tájra,
Mint régi dicsőség hamvadozó lángja.
Csak zúgnak a lombok, össze-össze bújva,
Mintha századoknak felzokogna búja.
Őszi zimankóban úgy fáznak, remegnek,
Könnyűi csillognak hervadt leveleknek.
 
És a hársfalombok regélnek, regélnek
Napfényes időkről gyönyörű regéket.
Hej, mikor a völgyben, hej, mikor a bércen
Tárogató zengett olyan-olyan szépen.
Diadalra mentek hadverő leventék,
Fegyverük acélát labancságra fenték.
Rákóczi, Rákóczi, mikor itt merengett,
Diadalt számlálva, dicső győzedelmet.
 
De az a verőfény hamar őszre válott,
Fölverte panasz, gyász az egész országot.
"Őszi harmat után, nagy hegyeknek ormán"
Bújdosik a kuruc, bús dalokat mondván...
Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák,
Őszi szél átzendül felzokogón, fájón,
De a tárogató nem zeng már a tájon.
 
        1900

Ady Endre: Az Avar-domb kincse

Zengett az Avar-domb
Őszi, csöndes éjeken
Apám kis földjén,
Zengett az Avar-domb,
Nekem zengett, csak nekem.

Vad népe Bajánnak,
Véres fejű avarok
Nekem üzentek:
»Vad népe Bajánnak
Neked kincseket hagyott.«

Zengett az Avar-domb,
Kiszöktem egy hajnalon
Az ősi kincsért.
Zengett az Avar-domb,
Mélyedt, mélyedt a halom.

Vad népe Bajánnak,
Béna lesz már kezem:
Ások, csak ások.
Vad népe Bajánnak:
Azt a kincset keresem.

        1906

Nagy Emil László papjelölt, honvédvadász, majd tüzér

Kecskeméten, Pestvármegyében született 1828-ban iparos szülőktől. Iskoláit Kecskeméten végezte, 1845-ben a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rendi papjelöltjei közé vétetett föl. Majd 1848. év december havában, mint első éves hittanhallgató a szerzetes csuhát letéve, a Gyöngyös város által Mészáros Lázár hadügyminiszter és hadvezér rendeletére alakított 150 önkéntes vadászból álló csapatba vétette föl magát s részt vett az 1848. évi december 28-án Szikszónál és 1849. évi január 4-én Kassánál vívott ütközetekben. A magyar hadsereg szervezése folytán az önkéntes vadászcsapat feloszlattatott s azután újra felvette a szerzetesi öltönyt, s folytatta hittani tanulmányait, de csak rövid ideig, mert a hazájáért s a szent szabadságért lángoló ifjú pap nem uralkodhatott szíve honszerelme fölött. S látván a veszélyben forgó hazát, újra a haza védelmére állott, s Görgey hadseregében a honvédtüzérséghez vétette fel magát és csaknem folytonos — hatvani, bicskei, isaszegi és nagysallói — csaták között eljutott egész Komáromig, hol a szőnyi sáncok bevétele alkalmával súlyos sebet kapott és a komáromi kórházban sebe következtében meghalt huszonegy éves korában. Így adózott a hős fiatal szerzetes életével hazájának.

Ady Endre: Ember az embertelenségben

Szivemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

Bárd Miklós: A nemzethez

Legyőztek, - megrogyottan, éhen.
Nem bírtuk tízzel szembe négyen,
Nincs benne szégyen.
A sebét nyalja ott a három,
De rajtunk küteges halál van,
És genny a vérben.

Óh népek Istenadta Jóbja,
Nem ennyi van terád kiróva,
Nehéz a próba:
Ha rút fekélyed majd beszárad,
Csonkára vágják kezed, lábad,
Hogy csússz a porba.

Óh Jób, a győzők kése nyisszen,
Mint porba döntött koldus-isten
Heversz te itten.
De él az Úr! s ha késők éli
Vonagló hitedet nem éri,
Nincs veszve minden.

Óh Jób, hitednek szól a próba.
Hitedben kelsz te csodamódra
Szebb létvalóra:
Lábad kinő, még talpra állsz le,
Kezed kinő, még visszavágsz te,
Ne csússz a porba!

        1919

Dutka Ákos: Sírásók

Sorsunk kötöttük hódító hadakhoz,
Sorsunk hajója mire révbe ér,
Két élű kardunk bűnt tetézve halmoz;
Elvész a kincs: a lélek és a vér.

Elnyűtt inakkal, csüggedő szemekkel
Mások pányváján sírsz majd jó magyar;
Európa telve új hitekkel,
Csak itt rivall a bamba régi dal.

Hiába minden, meghalunk mi olcsón,
Sírunkat ássuk, szemünk megvakult,
Hazug mesékkel altat itt a múlt.

S a sír előtt még az sincs, ki sikoltson,
Ki átkozódva vért és könnyet ont,
Egy énekes, egy mártír, egy bolond.

        1919

Gráf Kálmán: Zord idők

Kegyetlen ősz. Holdasszony méla mécse
Melengeti az elszürkült Dunát,
Míg vándorol fáradt mezőkbe tépve,
Kiszikkadt múlton s tar pusztákon át.

A meddő rög elvérzik kinn a réten,
Zokogja száz nem-lett kalász torát,
Mert adatott, hogy minden mag kiégjen
És minden érés vesszen koronát.

Babonák rőt lidérce búg az erdőn,
S a roncsolt tölgyek rendre hullanak…
Csak fönn az ormon bömböl dús-kesergőn
Kíntól veretvén egy királyi vad.

És hallga: síró síp rí a tanyákon,
Sok bölcs ivásról s víg voltról zenél,
A gazda szomjan ül a pinceháton,
S imádkozik, mert nem leszen kenyér.

Valami bő és áldott nyár a vétkünk,
Mely vért, erőt, bort tengerként adott,
Míg más gyümölcsöt, mi ős fákat téptünk,
S öles karunk ma nyűtt és lankadott.

Most rontó rémek tánca ring a dombra,
S ránk roskadott a leggyötrőbb szüret:
Az örök Prés tiporja szét a csonka,
Tövist-vajúdó szép magyar szívet.

        1919

Lampérth Géza: De profundis…

Hozzád kiáltunk, hallj meg minket,
Uram, s bocsásd meg vétkeinket.

Valljuk: kegyelmes voltál hozzánk,
Áldást kegyed özönnel szórt ránk.

Kezedből jókat bőven vettünk,
Tán épp ezért – tékozlók lettünk.

Veszély ha ért, fordultunk hozzád,
S nem fordítád el tőlünk orcád.

S veszély ha múlt s ellen nem ártott,
Egymás ellen ütöttünk pártot.

Váteszt, prófétát Tőled kaptunk,
S mi álprófétákra hallgattunk.

Csillagtüzekkel raktad múltunk,
S mi lidércláng után indultunk.

Gránit utat mutattál nékünk,
S mi sokszor, haj, mocsárba léptünk.

Kozma Andor: Zrínyi a költő

Messze komor múlt mélybe nézek,
Feltünedeznek régi vitézek,
Daliásak, erősek, hű magyarok.
S íme, a rajzó lelki tömegbül,
Mely a borún mint fény köde lendül,
Felmagasulva egy kiragyog,
Egy csodamód kiragyog!

Meghat e kép, könny gyűl a szemembe,
Mind szaporább dobogása szívemnek,
Térdre aláz mély áhítatom, –
Nagy hit emel föl szinte a mennybe
S büszke reményem bízva pihen meg
A kimagasló fényalakon,
A lantos, a kardos hős alakon.

Ő az: a költő! Ő az: a bajnok!
A ki dalában visszamorajlott
A nagy őse kivívta halál-viadal,
Zrínyi a költő lelke világít,
Zrínyi a bajnok szelleme áll itt
Ércszavú lantja virágaival
S kardja tüzes villámaival.

Ő a magyar!… Nem! Ő a magyarság
Megtömörült szép minta egésze,
Zrínyi a lantos, a bölcs, a merő.
Ő a tükör, amelybül az ország
Legnemesebb, jobb isteni része,
Nemzeti lelke sugárzik elő, –
Ő a töretlen ősi erő.

ifj. Szász Károly: Mohács miénk marad

Egy szajnaparti hírre

Hol szárnyszegetten, búsan ülnek
Szegény magyar sasok,
Míg kínpadunkat ácsolgatják
Kevély hatalmasok,
Onnét röppen föl – vigaszul tán –
A hír, s gyorsan halad:
Hogy a rút, kapzsi osztozásban
Mohács miénk marad.

Kik elveszítjük kincses Erdélyt,
El Tátra ormait,
Bánság kalászba’ dús mezőjét,
És Kassa tornyait,
S Komáromot, Dunánknak őrét,
A biztos várfalat –
Vigasztalódjunk koldus árvák:
Mohács miénk marad!

Igen, akárhogyan rabolsz is
Kajánok serege,
Ha földünk’ s népünk’ elszakítod,
S jövőnket is vele,
S ha tán kegyetlen gúzsba kötve
Szavunk is benn szakad –
Bús végzetünknek néma gyásza:
Mohács – miénk marad…

        1920

Tóth Bálint: Sirató

Gérecz Attila 1956. november 7-én hősi halált halt költőbarátom emlékére

Most, hogy az április est a dombkoszorút beragyogja,
          könnyű levélbontó szél fodrozza a hárs
          koronáját,
s a város eloldva a földtől a fényben az égig
fellebeg, üszkeit eltakaró füstként, nem,
nyílik s jácint, nem füst, illat emel,
                                       most látlak: szemben az úton
szállsz fütyörészve, hajad szárnyként lobog kétoldalt
                                                                    koponyádon
könnyű, nyalábnyi sugárral fon karjára a Tűz, mely
már megemésztett, de te szállsz, neveted csak,
                                                     s Nővérével, a Fénnyel
táncolsz,
             pillanat és
                             sírod marad itt m9közöttünk:
csak sírod, zuzmós, havas ágak alatt, a november
könnyes esője alatt, szép arcok könnye alatt, és
kék fejüket múlásba ütő bimbóknak könnye alatt,
                                                                                én
mégse siratlak: már úgy szállsz és nősz az időkben
egyre élesedő körvonalakkal a fényben, hogy nem
                                                                      változhatsz
lobogásod egyre nagyobb lesz s mind tisztább.
Nem vagy már, mégis a szép és könnyű halálnak
                                                             példáját mutatod
és én, ki siratlak, majd hadd emeljem
arcodnak mosolyát pajzsul a rettenet ellen.

Agyagfalvi Hegyi István: Árny és ezüst

Bús téli utca, híg homályba fúló…
Valaki jön… most jár a lámpagyújtó.

Nehéz az út a ködbe és a fagyba,
fáradtan lép, de célját mégse hagyja!

Itt-ott – magános útjából kitérve –,
tűzcsókot dob a lámpák holt szívére.

S ahol felbukkan, holt szívet keresve,
lángrózsa nyit nyomán a szürke estbe,

megszínesül az utca és a házak
sejtelmes, lenge álomvárakká válnak!

Zúzmarás kertek minden fája, bokra
életre szépül, ezüstben ragyogva!

Czuczor Gergely: Baróti Szabó

Virt temetőjében mely sírhalom őrzi Barótit,
Kérdni hiába fogod, dőlt feledésbe helye.
E föld méltatlan vala fényt kölcsönzeni tőle;
Hol pora nem becses, a szelleme sem marad ott.*

*) Később díszes síremléket állítottak Baróti Szabó Dávidnak.

Radnóti Miklós: Arckép

Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!

1930. október 11.

Zilahy Lajos: Orosz délibáb

- Ki látott ilyet, télen délibábot?
Valami rontó csoda hozta ránk,
Tél volt és sűrű-sűrű hó esett,
De szláv szemekben gyulladt fel a láng,
A Kárpátoknak sziklalábát mosta,
Ott ringott fénye Fenyvesvölgy előtt
És fejtetőre álltak benne csonkán
Kárpáti tornyok, zsúpos háztetők.

Mint vén juhász a puszták délibábját,
Karjára dőlve nézte Nikoláj.
Falvak füstöltek – ki magyar faluk –
Vörös lángtenger volt az esthomály, –
Mint Péter-Pálkor fenn a nyári nap,
A szlávok álma delelőre hágott
S magyar völgyekben messzire ragyogtak
A bíborvörös orosz délibábok.

Szabó Lőrinc levele – Lázár Júliának

Júlia a numerus clausus elől ment Bécsbe, de még itthon beleszeretett a költőbe. A húszas években hazajött Budapestre, és divatszalont nyitott a Váci utca 28. sz. házban. 1944-ben halt meg, Szabó Lőrincék temettették el, róla szól a költő „Egy barátnőnk temetésén” című verse:

Csak azt szeretném elmondani, hogy
mégis mi temettünk. Egyik szemed
a napot kereste, a másik, a bal,
félig hunyva maradt. Ujjad közé
fagyöngyöt tettem s fenyőt. Délután
vittek ki. Sár volt, borús ég. Ahogy
régi baráti koporsók előtt
te álltál egykor, úgy volt minden, úgy
álltunk előtted mi. Rák s drótsövény
kettős kínjából szabad ég alá mentettünk…
………………………………………….Ez a perc
volt az igazi búcsú! Azután
már csak intéztem a dolgokat, a
kötelező tennivalókat, és
most két nap múlva, már csak
emberi fájdalommal mondom el, versben, így,
mert másképp nem lehet, távollevő
barátaidnak, hogy láttalak és
eltemettelek, Lázár Júlia.

Mikszáth Kálmán: Csejte vár és asszonya

Nyitra vármegyéről azt szeretik énekelgetni a tótok:

Nyitra, drága Nyitra,
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.

    Hát igaz, írt sok szépet, hanem van egy-két olyan «beírás» is, a mi bízvást elmaradhatott volna. A legborzasztóbbat egy asszony csinálta, a ki ott székelt Nyitra megye tömérdek várai közül az egyikben: a csejteiben.

    A várnak, mely a Nádasdyaké volt, elég hosszú és viszontagságos története van, de azt mind feledékenységbe temette ez az egy eset.

    Magyarország majd minden várát áztatta vér: küzdő daliák kiomlott vére, de egyet se több vér, mint a csejteit.

    S egyik sem olyan égbekiáltó. Mert ez leányvér volt. (Hetedfélszáz leánynak a vére – egy akkori elég hiteles jegyzék szerint.)

    1610-ben éppen törvényt ül vala Pozsonyban a palatinus Thurzó György, mikor jelenti az ajtónálló huszárja, hogy egy lutheránus pap szeretne vele beszélni.

Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században [II. rész]

3. Alsó- vagy fehérruha

A férfi alsó- vagy fehérruhához az inget, lábravalót, népiesen gatyát és kapcát számítjuk. Radvánszky a mosható fehér szövetből készült alsó ruhadarabokat nappali és éjjeli viselet szerint osztályozza. Szól a férfiak hálóköntöséről, hivatkozik Thurzó Imre meggyszínű háló subájára. Példát idéz skófiummal, azaz aranyfonállal kivarrott férfiingekről és magyar formájú bő lábravalókról. Különben pedig a férfiak nappali fehérruhájára nézve kevés adattal rendelkezett³⁰. Demkó is emiatt panaszkodik „A felsőmagyarországi városok élete” c. könyvében. Többszáz leltár – úgy mond – egyetlen lábravalót se és igen csekély számú férfiinget jegyzett fel. Talán vagy nem viselték, vagy oly csekély volt az értéke, hogy nem tartották említésre méltónak³¹.

    A debreceni leltárakban is ritkán és mindig kevés számmal fordul elő. De megvolt okiratokkal bizonyíthatólag már a XVI. sz. végefelé az alsóbbrendű társadalmi rétegnél is, legalább egy-egy pár úgy az imegből, mint a lábravalóból, hogy felváltva lehessen viselni. Még kevésbé hiányozhatott tehát az alsóruha a jobbmódú polgári családban.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XIII. rész]

Angyaloknak nagyságos asszonya

1. Angyaloknak nagyságos asszonya,
Úr Jézusnak dicsőséges anyja,
Mennyországnak királyné asszonya,
Paradicsom megnyílt szép kapuja.

2. Reád néznek árváknak szemei,
Özvegyeknek keserves szívei,
Szegényeknek nyomorult ügyei,
Bűnösöknek bánkódó lelkei.

3. Neked szólunk szüzeknek virága,
Pátriárkák nemes unokája,
Apostolok igaz tanítója,
Minden szentek édes vigassága.

Magyarország Nagyasszonyához

Kinek első szent királyunk
Felajánlott minket:
Boldogságos szűz Mária
Tekintsd ügyeinket!
Fájó szívvel, könnyes arccal
Ím hozzád sietünk:
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

Körülvette országunkat
A nyomor az ínség, –
Bánatunkat újra kezdjük,
Noha vége sincs még.
Pusztulunk, s ha te nem védesz,
Semmivé kell lennünk…
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

A te kerted ez az ország,
Mely betegen hervad,
Boldogsága virágait
Fogyasztja minden nap;
Kopár földje úgy nedves csak,
Ha mi könnyet ejtünk…
    Magyarország Nagyasszonya
    Könyörögj érettünk!

Erős vár

– Luther Márton éneke –

Erős vár a mi Istenünk
és oltalom és fegyver;
a bajban Ő segít nekünk,
mely ránkszakadt sereggel.
    A régi Gonosz
    újra ostoroz;
    fegyvere merő
    csalárdság s nyers erő;
    a földön nincs, ki bírja.

Erőnk erőtlen ellene,
hadával ha eláraszt,
de megküzd értünk Az vele,
kit Isten maga választ.
    Ha kérded: ki az?
    Jézus Krisztus az,
    hadak hadnagya
    igaz Isten maga
    Ő győzni fog a harcban.

Október II-ik vasárnapján

Magyarok Nagyasszonya ünnepére
                     Dallam: Égi szűz virág

    Óh dicsőséges, óh fényességes,
Szép csillag szűz Mária,
Íme ma neked, szent hálát rebeg
Buzgó szívvel Hunnia!

    A menny kertjében, csodaszépségben
Tündöklő szép rózsaszál;
Rád a Szentlélek magas kegyének
Gazdag malaszt-árja szállt.

    Hazánk öröme, népünk gyönyöre,
Szendeség szép liljoma!
Egyesült benned a földnek s mennynek
Minden kincse s aranya.

    Sion hegy-orma, országunk tornya,
Áldjon Nyugat, Dél s Kelet!
Szeresd e népet, a magyar téged,
Mint jó anyát úgy szeret!

Gyóni Géza: Árny az éjszakában

Október 31.

Éjszaka volt. A boltíves teremben
Maga maradt a wittenbergi.
Kísérő társa csak a gondolat,
Mely árnyékot vet lelke tükörére.
A gondolat, az üldöző, az átkos,
A lelkes árnyék, mely ágyához ült
És elrabolta legszebb álmait.
Ott volt vele a bús kolostor mélyén,
Álomtalan komor, vak éjszakákon,
A kételkedés nagy óráiban -
S fülébe súgott őrült dolgokat:
- Hogy nézze végig borzalom nekül
A vérfagyasztó, bús komédiát,
Melyben az állat öltözik csuhába
S a képmutatás üli orgiáját -
S ne sirjon, míg a színjátszó röhög
A meggyalázott Isten képibe...
- Elűzte akkor. De azóta, éjjel,
Mikor csak ő s a gondolat virraszt,
Csak visszatér. És gúnyos ördög-arcát
Felé fordítja, bárhová tekint.