Serfőző Simon: Feledésből az emlékmű

Mintha nyugalom levegőzne,
megnyugvás csöndlene.
Csak a hallgatást hallani,
mintha minden rendjén lenne.

Mint a kutya,
szél-gazból, a múlt
föl sem vonítana.
Kóbor madár:
körül a láthatárt
rossz lelkiismeretünk se
csapongná.

Nem hallgatnánk,
s hallgattattak volna el velünk semmit.
Nem rángatnának meg az egek,
hánykolódnának hányszor
a halmok, égtájak is.

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Emil: Nem vagyok több

Nem vagyok több széthulló anyagnál,
Az enyészet durván rám tipor;
Elmúlok, ha napjaim lejárnak
S lesz belőlem egy maroknyi por.

De a míg él bennem egy idegszál,
Anyagomban lángot szítva fel:
Annak élek, a mi szép e földön,
Annak élek, a mi fölemel.

Annak élek, a mi halhatatlan,
Mint az égbolt ragyogása fenn,
Múló élet tündöklő eszményi:
Hit, szabadság, lángész, szerelem!

Hűlő testem átadom a földnek,
Hogy helyettem hozzon létre mást;
S küszöbén az örök elmúlásnak
Üdvözlöm az örök haladást!

Jókai Mór: Kukacok versenye vagy ki a legjobb barátja a fának?

Hernyó

Enyim a fa! Ez már megíratott.
Tessék megnézni karcsú gallyait,
Az én «gyűrűmet» tetszik látni ottan.
E gyűrűvel van eljegyezve ő.
Ha a tavasz jön, én vagyok legelső,
A zöldülő fát a ki felköszönti.
Minden levélről, a mit ő kihajt,
Legpontosabban lajstromot viszek:
Körülnyírom; könyv nélkül megeszem;
Én őrködöm fölötte: engem
Le nem ráz róla semmi fergeteg;
Ha szél jön, én belé kapaszkodom,
Hogy el ne döntse, s hogyha jő a tél,
Én akkor is a fát el nem hagyom,
Reá kötözve élek, rajta csüngök,
Leghűbb lakója fának én vagyok.

szozattovabbacikkhez

Lászlóffy Aladár: Fohász titokzatos

Orgonaillat van ma Váradon,
kökényvirágos fennsík Cserhalom
és Torda kettébehasadt hegyén
nagy patkó nyomát öntözi a fény.
Titokzatos, milyen titokzatos,
hogy honnan bukkansz fel körünkben most…
De mi lesz velünk, hogyha Szentmihály
még lángpallosú arkangyal se már?
mai testünk-lelkünkből mi marad,
mikor köznév csupán Szentgyörgy, Arad?
mire Szentlászló már csupán falu,
betelt rajtunk valami szomorú,
vagy csak az idő keze dolgozott?
Titokzatos, milyen titokzatos:
az idők illatáról mámoros
a sok berek és hágó és szoros,
nagy idők színe ül e tájakon,
ezüstpalástját hordja Cserhalom
s aranyhomokját hozza a Szamos…
Titokzatos, nagyon titokzatos,
mert Szépkenyerüszentmárton se más,
mint névből nyíló hangos látomás,
egy szóból zengő bonyolult delej,
mit névtelen pór-ízlés hangszerelt
a szimfónikus anyanyelv szerint,
mely minden szóra, névre visszaint.
Titokzatos, nagyon titokzatos –

Perényi Klára levele – férjének, Gelsei Pethő Lászlónak

Sztropko, 1686. február 20.

Most nékem kedves hitös társamnak ajánlom alázatos szolgálatomat; Isten minden jókkal és jó egészséggel áldja meg Kegyelmedet, szívből kívánom. Vettem a Kegyelmed levelét, melyben mit írjon Kegyelmed, jól értem; igen fáj azon a szívem édes szerelmem, hogy Kegyelmednek vékony egészsége vagyon, akit az én Istenemtől kívánok mennél jobban Kegyelmednek édes szívem, és a Kegyeled sanyarún való tartásán igen bánkódok és búsulok, akit az én Istenem könnyebbítsen meg, és örvendetesb hírt hallani adjon én nékem az én szerelmem felől. Édes szerelmem, ami a magam állapotját illeti, most hála Istennek friss egészséggel bírok, melyhez hasonlót az egy Istenemtől kívánok, hogy az én Istenem tartsa meg az én árva szerencsémre és tegye boldoggá ez elmúlandó világon Kegyelmedet édes szép szerelmesem. Ami a pénzt illeti, az bizony valóban szűkön van nálam, mert a sok romlás, pusztulás miatt a jobbágyok sem adhatnak adót, s másunnét nincs hun vennem, a Kegyelmed bátyja is soha még egy rossz silinget is nem adott, noha eleget kértem, nem ugyan a magam szükségeért, mint a Kegyelmedért. Ami pedig a fehér ruhát illeti, nincsen módom benne, hogy küldjek, mert félek, hogy meg nem adják Kegyelmednek, úgyis csak ha volna. Amit Kegyelmed izent Pető Ferenc uramnak, örömest jó szívvel megmondom, ha hazajő, de mostan nincsen itthon. Varannóra ment; ha pedig maga az úr el nem akarna menni oda a kegyelmed dolgában, hát én, ha Kegyelmed parancsolja, magam odamegyek, és ha a generális uramnak, ha a lábát is fogom csókolni, mégis kikérem Kegyelmedet; talán tekintetbe veszi az én árva állapotomat. Ezek után Isten tartsa és éltesse Kegyelmedet sok számos esztendeig igaz jó egészségben édes lelkem, maradok kegyelmednek holtig való szerelmes, igaz hites társa.

Datum Sztropko die 20. febr. 1686.

                                                                                        Perényi Klára    

Féja Géza: A második reformátor

Kézai Simon, Kun László udvari papja igen keveset beszél Kun László nagyapjáról, IV. Béláról, akit talán éppen a legnagyobb árpádkori reformátornak tekinthetünk. IV. Béla koráról külföldi írók tudósítanak, de közvetlen élmények alapján: Rikhárd szerzetes, aki Juliánus barát nagymagyarországi útjának élményeit jegyezte fel. Rogerius nagyváradi kanonok, aki „Siralmas éneket” írt a tatárjárásról és Tamás spalatói érsek históriájának a tatárjárásra vonatkozó közlései. Mindhármat idegen papok írták, akik hűvös, tárgyilagos szemmel, kívülről nézték életünket, de jóindulatú együttérzéssel viseltettek irántunk, éppen ezért az Árpádkor belső fejlődéséről nélkülözhetetlen adatokat közölnek.

    Rogerius mester és Tamás spalatói érsek nemcsak a tatárjárásról írnak, hanem a nagy történelmi tragédiát megelőző siralmas társadalmi viszonyainkat is feltárják. A magyar oligarchia a tatárjárás előtt éppenolyan siralmas szerepet játszott, mint Mohács előestéjén. A királyi jószágok az előbbi uralkodók könnyelmű adományozásai folytán jelentéktelenné olvadtak, a főispánok birtok híjján katonaságot nem is tarthattak, amidőn hadba indultak „egyszerű vitéznek” látszottak. Az oligarchák pedig „annyira megvagyonosodtak, hogy a királyokat semmibe sem vették”. A tatár veszedelemben sem hittek, elhomályosította tekintetüket a hanyatlásnak indult vezetőréteg örök kórsága, a teljes felelőtlenség. IV. Béla szembeszállott velük, le akarta törni őket s merész reformot tervezett, a nemezt regenerálásának reformját: keleti erővel, friss keleti vérrel;ezt a nagy szándékát törte ketté a tatárjárás.

szozattovabbacikkhez

Dr. Nyárády Mihály: A Rétköz régi halászata (I. rész)

A Rétköz Szabolcs vármegye északi negyedében, a Tisza baloldalán feküdt.

    Területét már csak a vízmentesítés idejét megelőző korból származó térképen sikerül körülvonalaznunk1.

    Ezekről megállapíthatjuk, hogy a Rétköz nagyjában azonos a Felsőszabolcsi Tiszai Ármentesítő Társulat kötelékébe tartozó ártérrel2, S hogy mélyebb helyeiből jutott a Nyírvízszabályozó Társulatnak is+.

    A Rétköz területe – hozzávetőleges számítás szerint – 150.000 magyar holdra rúgott.

    E vidéket a földrajzírók régebben is a Nyír, Nyírség, vagy Nyírköz részének tekintették4.

    Egykori lakói azonban a soknevű táj homokosabb részének engedték, sőt arra is tolták át a fentebb elsorolt neveket5. A maguk lakóhelyét, községét pedig rétközinek vagy rétoldalinak mondták6. Amint az e vidéknek a belső vagy a külső részén feküdt.

    El kell ismernünk, hogy a Rétközt az ősök még nem minden ok nélkül tekintették különállónak. Rajta a zabolátlan Tisza vize különleges helyzetet teremtett7. Áradásai alkalmával a folyóba torkolló folyásokon és ereken bejutott a Rétköz belsejében levő tavakba. Onnan ismét a folyásokon és ereken a tókákbe és rétekbe9. Esetleg – rövid időre – a mezőgazdaságilag használható területekre is ráment. (Ez volt a futó árvíz!) Ha azonban a víz a Tiszában a szokottnál is bővebben volt, úgy már nemcsak a rendes útján haladt. A part alacsonyabb részein is áthömpölygött.

szozattovabbacikkhez

Szerb Antal: A Szentírás /II. rész/

    Az Új-szövetség

     

    Az újszövetségi Szentírás kisebb terjedelmű, könnyebben áttekinthető, mint az Ószövetség. Időben is egymáshoz közelálló műveket foglal magába, tartalma és hangja is egységes, valamennyi szöveg egy nyelven, a görögön maradt ránk. És az egésznek magasabb egységet ad, hogy középpontjában egy alak áll, az Üdvözítő.

    Evangéliumok

    Krisztus alakja adja meg az Evangéliumok jelentőségét, nemcsak vallási, hanem irodalmi szempontból is. A szépség, tisztaság, emberfölötti nemesség, amely az Evangéliumok minden verséből árad, Krisztus alakjának visszavert fénye. A három első evangélium: Máté, Márk, Lukács, az ún. szinoptikusok, nem tekintethetők oly mértékben irodalmi műveknek, mint az ószövetségi írások; sokkal kevesebb irodalmi igénnyel íródtak, nem oszthatók be az irodalom antik eredetű műfajai közé, nem alkalmazzák az irodalmi hatás eszközeit. Irodalmi értékük éppen abból ered, hogy annyira mentesek minden mesterségbeli tudástól; magában álló naivitással, ösztönösséggel és ezért törés nélkül adják vissza Krisztus életét és tanításait. Szépségükről írni olyan, mint a felhők vagy a fák szépségéről – éppoly természetesek és éppúgy hozzátartoznak az emberiség lelki életéhez.

    A szinoptikus kérdés

    Keletkezésük ideje és körülményei évszázadok óta tartó vita tárgyát képezik. A szent hagyomány e műveket az első keresztény nemzedéktől, az apostolok kortársaitól származtatja, tehát a Kr. u. 40 és 70 közti időből.

szozattovabbacikkhez

Sztárai Mihály: LXXIV. zsoltár

Nóta: Sok ínségünkben neked jelentjük

Sok ínségünkben hozzád kiáltunk
    felséges úristen!
Mert parancsoltad, hogy megkeressünk
    az mi szükségünkben.

Tudjuk, hogy méltán mi bűneikért
    te megvertél minket,
Mert nem tiszteltük, sőt ingerlettük
    te szent felségedet.

Az mi atyánk, mivélünk öszve
    ellened vétkeztek,
Azért, hogy téged ők nem ismertek,
    téged nem tiszteltek.

Reád maradtunk, mert mindenektől
    mi elhagyattattunk,
Az ellenségtől ostromlattattunk,
    naponként rontatunk.

Ígéretedből, te szent igédből
    téged megismertünk,
Szent fiad által néked könyörgünk,
    légy kegyelmes nekünk.

Ne hadd, tekints meg ígíretedet
    és az te népedet,
Kik tiszta szűből mostan dicsírik
    az te szent nevedet.

Végy ki immáran ez nagy ínségből,
    ez idegen kézből,
Hogy te szent neved magasztaltassék
    mi nemzetségünktől.

Sok hálát adunk mint istenünknek
    és mi teremtőnknek,
Te szent fiadnak és vigasztaló
    szent lélek istennek.

1564 után

Takács Imre: Krisztus létrán a keresztre megy

Ne cibáljatok engem, önként megyek.
Ne takarja el arcát a csődület.
Ne sirassa-nevesse, élje a döbbenetet!
Ne legyek sajnálatos, de félelmetes!

Jajgatásom lenne a halál cicomája,
nem a meztelensége, de ruhája.
Ha válna kivégzésemből karnevál,
szégyellnéd halálomat, kedves anyám.

Az ácsok is aludtak volna inkább,
magam a keresztemet különbül kifaragom.
A csapolás nyekeg, a kéz-fa hintáz,
lejön, amíg fölérek a harminc létrafokon.

A rossz munka négyünket majd megbír-e?
Rajtam kívül a hóhért s a két pribéket…?
Ha dőlünk a magasból, jó messzire! –
s lesz akkor egyőnk helyett négy kivégzett.

Körben az éles kövek fehérlenek,
régóta megkopaszult a Koponya-hely.
Legyen a kedve szerint ez az ünnep! –
hóhérja Judeának újra csak lesz.

S reméljük, fönn maradok, fönn, egyedül,
meglátom Jeruzsálem templomait.
Sohse volt, ami most teljesül,
a kilátás onnan az öledbe visz,

atyám, kit képzeltelek József helyett,
mintázva mégis róla új Jehovát,
jámborabbat, akit az új kor szeret,
ha ezt is el nem önti a durvaság,

ha nem az ember-mocsok virága nől,
amiben veszni látszott, az időből,
s nem lesz még állatibb a nyesett köröm,
a sárkány pikkelyénél a sima bőrön

ha nem csúfabb pokol-jegy ütközik ki.
Szelídebb istent hoztam, hoztam volna.
Futnak ezek a régi istent hinni,
a maguk dolgában is elbotolva,

mintha foglalták volna jövőjüket,
őseik fészkében is mint a rablók,
fonnak a vallásból is barbár ügyet,
köpnek a vízvezetékbe a bitangok.

Rómát is táncoltatnák a jog szerint,
amit a zavaros vízben megszereztek.
A Légió legelje szegények kiskertjeit,
de arrébb? – meg ne sértse az ősi istent!

Ők a jámbor, zsidók, ha élnek rómaiul,
s miattuk kipusztulhat a zsidóság,
majd Jákob ördögei, ha másként fordul,
s legyen csatatér akkor ez az ország!

Reménytelen hazám! – a régi szükség
többé nem tömöríti a fiaidat.
A titkos gyűléseken a szélütött nép
élhetetlenjei tolonganak.

A bénák, inaszakadtak, rossebesek;
s ám voltam siker-ember a rongyosak,
a mankókkal fegyverzett gyász-sereglet
élén, míg kiröhögtek a szépvállúak.

Atyám, kitaláltalak, most légy velem!
Te vagy kelepcém, csapdám – szoríts!
Az ige megtestesül, papjára érvényesen
most föltett gondolatom lett sorsom is.

Magdolnák, Veronikák, ég veletek! –
a tetves szállásokon hű kemencék!
A jövő éjszakái jéghidegek.
Figyeljetek, mintha a dobot vernék

a vándor szerecsenek, a sírás művészei.
Könnycseppek jégverése a kecske hátán,
hang-fény az éjszakában, megfékezni
az öngyilkos dühöt, a benső sátánt.

A gödrös kőasztalon az olaj ég,
szájukból köpik oda az éhesek.
Ott, az erő-maradék, fény-maradék
ragyogványaiban ki tud szebbet? –

Ki tudna tündérkedni több meleggel? –
sírnak a szagosodó bélpoklosok -
s a jövendő virágát szülni reggel
kik lesznek szerelemben kifakadók?

Akiket élet sorvaszt, halál tipor,
nézzetek ide kerek szemetekkel!
Nem vagyunk különbek, mint az úri por:
gyémánt nem lehetett, s lennie kell.

Porszemnek közületek, nehéz nekem
e létrán közeledni szavaimhoz.
Ha belül hűtlen vagyok, az én ügyem,
de csaláson keresztje többet oldoz,

mindnyájunkat, Magdolnák, Veronikák,
és e családból mégis a csoda lesz.
Jelkép a félreértett jóság gyanánt,
de még egy kivégzéshez csúf e kereszt.

Atyám, te gondolatban megtestesült,
a festők fölfestenek a templomokra,
magam is bálvány leszek, majd rám is üt
a tömeg, ha szükség lesz új Jézusra.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: A szegény asszony könyve

Egy szegény nő, Isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámoltalan,
Ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
Még midőn jó férje megholt;
De ruhája mégis gyászol:
Szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy’ volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga,
S az ebédnél nincs vendége,
Csak a múlt idők emléke.
A ki maga néz a tálba,
Azt az étel nem táplálja:
Több annak a gondolatja,
Mint a mennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre
A sok jó és bal időre,
S félig étel, félig bánat:
Mindkettőbe belefárad.

    Hej nem így volt hajdanában
Míg nem járt özvegyruhában:
Tele kamra, tele pince,
S mindig kézben a kilincse,
És szegénynek és boldognak
Udvar és ház nyitva voltak.
Vendéget nem kelle kérni:
Önként szoktak ők betérni,
Víz’ dicsérni, bor’ fecsélni,
És a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit Isten küldött,
Ide gyakran beköszöntött,
És azon, mit innen elvitt,
Lelkében nem tört meg a hit:
Nem hideg pénz, hideg arcok,
Eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
Bár nagy ritkán, nem jött vendég,
Akkor sem lőn üres a ház,
Bőven volt az istenáldás:
Jobbra, balra sok a gyermek,
Játszottak és verekedtek,
S gondjaiért az anyának
Sok bajt, örömet adának.
    Hajh azóta sok bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugatnak,
S a szegény nőt elhagyatva
Úgy maradt mind a szedett fa.

    Az idő jár, s ő csak megvan,
Hol reményben, hol bánatban.
Szűken teng kis vagyonábúl,
És ha néha sorsa fordul,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut:
Jobb időkből rossz szokása,
Hogy a könnyeket ne lássa,
Megfelezi kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.
    Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét híják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egy pár ernyedt szál tart öszve,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhintve
Az öreg, jó Sára lép be:
«Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár.»
«Hát mi jót hoz, Sára néni?»
«Istenem! bár tudnák hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jól esnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten igéjével,
Így legalább árva lelkünk’
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében.»
    «Jó asszony, felelt az özvegy
Könyvem nincs több, csak ez az egy.
De ha már úgy megkívánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével.»
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.

    Most a két jó öreg asszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiába.

Ady Endre: Özvegy legények tánca

Szent György-nap éjén sipitók,
Nyugtalanok a denevérek:
Dohos várak ó termeiben
Táncolnak az özvegy legények.

Bolond és fehér valahány.
Lesik a szent, tavaszi Holdat.
Hopp-Sárit és Áve-Máriát
Váltva és bokázva dalolnak.

Khiméra asszony serege,
Buta valót öldös, ahol jár.
Kereszttel őket szent pap űzi
S bütykös bottal hájhasu polgár.

Szent György-napon három a tánc.
Éjfélkor egy tátongó sírnak
Mélyébe esne hirtelenül,
Hol rózsák és asszonyok nyílnak.

Huhog lármájuk messzire.
Viszik a hírt gyors inu kémek:
»Hahó, a tisztelt romok között
Dőzsölnek az özvegy legények.«

S egy rózsát tép le mindegyik.
Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.
Egy Lédát keres: reámered
S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.
Reggel hiába gyűl a nép,
Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
S egy-két bolond, verses papír-lap.

Bözödi György: Szentgyörgynap

Hány jó cimborám, hány igaz cimborám van
jó férfi, barát, kiket az élet komolyodóra fogott
már fiatalságuk tavaszán, gyertek mind ide most.
Nevem napját tartom ma, Szent György napján,
bor mellett illene vigadni itt ma.
Látjátok-e, megszülettem a világra én is és
Szentgyörgynapján keresztelte meg a pap a fejem.
Hej, szép volt a fiatalság akkor, csak úgy rugdalózni
ha szentelt vizet próbáltak meztelen bőrömre csepegtetni!
Rugdalózni az egekre, a pap felé, szent vízre, tavaszra,
hisz áprilisban voltunk akkor is, bomlott
tavaszban. Rugdalózni a lábbal
és kézzel, lábakkal, mintha kezek volnának
és kezekkel, melyek akár lábak is lehetnének
egyformán még. Nézni a napsugarat, a
kacagva csobogó hólét a földön és visítani, ha csóré
bőrünkhöz ér a szent víz, visítani pogányul!
Látjátok-e, felnőttem, férfiú kezd már lenni
belőlem. Huszonegy év, múlik az idő, lábammal
marsolok katonának, mint régi komor harcosok,
kezemmel küzdök a megélhetésért, nem szabad őket
összetéveszteni már. Romlott hitványság ez a világ,
látom. A lelkem mosolyog azért most is,
a szemem felcsillan néha, a hólé
s a tavaszi ég nem hagyja nyugton sehogy sem.
De kezdek már veszedelmesen beletörődni
mindenbe, az egyre keserűbbé érő sorsba, a
munkába, küzdelembe, a hétköznapokba s kezdem
már elhinni, hogy ez az élet. Huszonegy év,
fiatalság, hova léssz el!? Hej jó volna
még egyet lázadozni így most tavasszal
jó volna csóréra vetkőzni bátran s kiállani
a nap alá, kiáltva, ordítva pogányul, mert
búcsúzik a fiatalság… és rugdalózni keményen
az életre, az égre, szentelt vízre, tavaszra.

1935

Jékely Zoltán: Aki Szent György napján született

Ezer évig szeretne élni,
és a földön mindent szeret;
s mindég csupán az emberek,
az emberek az ellenségi.

Gonosz csillagoknak hatalma
küldte égő lelkét bele,
s ha jő az alkonyat szele,
szegény mindég szállni akarna.

Van bűne, s büntetést nem ismer,
mert minden bűne szertelen,
égből jött: az ítéleten
jelen kell hogy legyen az Isten.

Mert ki teremté ily gonosznak,
hogy éjjel jár, mint denevér,
hogy nem kell földi pályabér
s könnyei örömet okoznak?

Ilyen vásottnak ki teremté,
hogy csak forrásvizet szeret,
s ha nincs, bort iszik, ha lehet,
de a szegénységről sosem fél – ?

Ezer évig szeretne élni,
s nem fáj, hogy tudja, ne lehet;
pedig az örökéletet
csak mécspislogásnyit reméli.

Üresen kell neki a templom,
csak a koporsók s alakok,
mennyszínű, karcsú ablakok,
orgonaszó, sekrestye-limlom.

Átkozottul s furcsán magányos,
száz ember közt van egyedül,
s ha egyedül van, menekül
a száz közt lelhető magányhoz.

Nem jó, ahol van: messze vágyik,
hol a horizont leborul;
de vágya visszahomorul,
s lelkéből egy darab leválik.

Bukdácsol, s nem tanul a kárán,
hol szükség van rá, nincs jelen.
Lézeng a végtelen határán,
mint őszi légy az üvegen.

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
    Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
    Oszlopi közt remegő rém alak inte felém.
És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán?
    Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vesd öszve jelenkort:
    Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!


260px Huszt Dörre

Ady Endre: A Rákóczi vén harangja

A Rákóczi vén harangja
Ha megkondul,
Panaszosan sír a hangja
Meg nem értett fájdalomtul.

Síró szava elzúg, elszáll
Messze, messze -
Mintha minden kondulása
Egy hatalmas sóhaj lenne...

Nem így szólott, nem ily búsan,
Messze régen:
Lelkesítő honfi-tűz volt
Hívogató érc-nyelvében.

Zúgó szaván fölcsendült a
Hálaének,
Szíve dobbant győzedelmes
Labanc-verő hajdú-népnek.

Ő még látta a régen múlt
Nagy időket,
Még látta a szabadságot
Hősiesen kiküzdőket.

Még a magyar dicsőségnek
Látta fényét,
Visszaverte egy hatalmas,
Szabad népnek szívverését...

...Síró hangon szól Rákóczi
Vén harangja,
Jaj, de kevés szívet talál,
Ki panaszát visszaadja.

A szabadság, mely fölemelt
Egy világot,
Megtagadva egy harangnak
Érckeblébe visszaszállott.

S a hideg érc úgy megérti
Bús fájdalmát,
Siratja a szabadságnak
Elveszített birodalmát...

A Rákóczi vén harangja
Ha megkondul,
Panaszosan szól a hangja
Elfelejtett hősi korrul...

Debrecen

Madách Imre: A halál költészete

Miben van olyan nagyszerű költészet,
Rejtélyes mélység, mint benned, halál?
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel kezet fogva áll! –

Vadon zajongva az élet működése,
Erőlködik és küzd a sokaság,
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a fölszínre hág.

Csúsz a nyomor, görbedve szidja sorsát,
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.

Tündéri ábránd az ifjú világa,
Míg a hívőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.

S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől
Az ő ösvénye messze elszakad,
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat.

S íme eléjök lépsz, halál, szelíden
Magadhoz téríted mindnyájokat,
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.

Oh, vajmi rosszul ismert tégedet, ki
Undok rémnek festett; szent anya vagy,
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,
Jő és minden játékot abbahagy.

Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd,
Leleplezed a titok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod
Dalolván néki a halál dalát.

Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,
Melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi ráfigyelnek
És a vad szenvedély elandalog.

Csodáljam-e hát, hogy fölénk madárként
Költészetem is messze menekül
Az utcának zajától s megpihenni
A csendes sírnak szent ormára ül?…

Erdős Gábor szeminarista, honvédvadász és két sorstársa

Szatmár megyei Patóháza községben 1827-ben született, hol édes atyja gör. kath. lelkész vala; felsőbb iskoláit Szatmárott és Egerben végezte, 1847-ben Ungvárott kispapnak vétetvén föl, Nagy-Szombatba küldetett az ottani prímási szemináriumba.

    1849-ik évi január havában önként beállott az I-ső honvéd vadász ezredbe, melynek Ormay Norbert volt az ezredese. Vagy két hónapot Nagyváradon és Debrecenben az alakulás és felszerelés miatt eltöltvén, az ezrednek I. és II. századát, melyben Erdős is volt, Ungvárra és onnan Turia-Remetére rendelték az ott levő vasgyár őrzésére, melyben ágyúgolyókat öntöttek a magyar ágyúk részére. Ezen két századhoz mozgó nemzetőrök és ungi szabad csapatbeli lovasok csatlakozván, innen Bárfára és innen a szomszédban levő lófalvi (Koblina) táborba rendeltettek, hová még más két honvéd gyalog zászlóalj, huszárok és tüzérek érkeztek. Az ott levő tábor főparancsnoka Dembinszky lengyel tábornok, dandárparancsnok pedig Lázár Vilmos, az aradi vértanú volt.

    Bártfa és Lófalva közt összeütközésök volt a muszka táborral, de a csekélyebb magyar tábor azzal nem mérkőzhetvén meg, kénytelen volt hátrálni. – Lemesánynál ismét volt egy kis csatájok, győzelemmel ugyan, de azért hátrálniok kellett, és így több apró csatát harcolva, Miskolc-, Szolnok-, Kecskemét- és Nagykőrösön keresztül Szegedig hátráltak, ahol a muszkatábor már nem követte őket.

szozattovabbacikkhez

Dura Máté: A magyar nép

Nem az a vér a magyar vér,
Mely mi bennünk folydogál,
Olyan lassú, lusta, csendes,
Mint akár a tetszhalál;
Hanem az, mely ha megárad,
Széttépi a gátakat,
Úgy csitul le, hogyha medre
Partja tiszta, mély, szabad.

Nem az a kedv a magyar kedv,
Amiben élt ősapánk,
Mely lángolt a bor tüzétől,
Ellobbant, mint a szalmaláng;
Hanem az, mely mint a villám,
Úgy gyújt, rombol, meg se áll,
Míg dühétől el nem pusztul,
Város, erdő, száz határ.

Nem az a szív a magyar szív,
Mely nagylelkű, ingatag,
Melyet nem gyúrt szirt keménnyé,
Két évezres sorsharag;
Hanem az, mely mint a tűzhegy,
Lávalángban tör elő,
Elpusztít egy fél világot,
Nincs előtte gát, erő.

Nem az a nép a magyar nép,
Mely más néppel alkuszik,
Jogaira könyökölve
Vitatkozik, aluszik;
Hanem az lesz a magyar nép,
Mely nem tűr bent idegent,
Nyer hatalmat, háborút, fényt,
Honából új hont teremt.

1920

Horváth Imre: Kiáltás

Magyarok, az égre kérlek:
Legyünk végre jó testvérek,
S amíg küzdünk ezer bajjal:
Fogjunk kezet bizalommal!

Árvák vagyunk, árván élünk,
Gyámolítónk nincsen nékünk…
Csak Isten és önönmagunk…
Másban mi már nem bízhatunk!

Bíztunk ebben, bíztunk abban:
Kevély földi hatalmakban,
Bíztunk csaló bitangokban,
Juhbőrbe-bújt farkasokban.

A bitangok ránk rohantak,
Mindenünkből kiforgattak…
Kirabolva, elhagyatva
Úgy maradtunk vérbe fagyva.

Mikor újra talpra álltunk,
Rabul ejtett régi átkunk:
Íme, magyar a magyarral
Viszálykodik vad haraggal!

Magyarok, az égre kérlek:
Legyünk immár jó testvérek!
Gyűlölködő testvér-pártok,
Egymást mostan ne marjátok!

Nem látjátok? Az ég alját
Lángok verik, lángok nyalják…
Terjed a tűz egyre jobban…
Jaj, elveszünk a lángokban!

Ha nem oltjuk, jaj lesz nékünk:
Tűzhalál lesz gyászos végünk!
Ne rohanjunk hát egymásra!
Mentsük inkább, ami drága!

Hej, testvérek összefogni!
Viszály tűzét el kell fojtni!
Ki gáncsot vet: balga, dőre!
Fogjunk kezet és úgy menjünk
Becsülettel – csak előre!

1921

Váradi Aladár: Dolgozz Hazádért!

Dolgozz hazádért, ó, magyar!
Ne vádold folyton sorsodat.
Rombolja elszánt akarat
Útadról szét a gátakat!

Karod feszítse szent erő,
Hogy visszanyerd e föld jogát,
Nézd szembe bátran végzeted,
Törj vakmerőn előre hát!

Könny nélkül hord a bánatot,
Viseld keményen mély sebed,
Öröm zajával ne vigadj,
Nem lehet gyászod, — ünneped!

Ne tudd, hogy éj van . . . s nappalod,
Csak megfeszült munkád legyen,
Harsogjon büszke, nagy nevünk
Ismét az ősi bérceken!

Dermesztő fagyba, sárba lépj.
Ne rettegd vad tél zord havát,
Dolgozz ! . . . és tűrd a szenvedést,
Hogy visszanyerd szegény hazád!

Rövid, parány élted ne féltsd,
S ha harcra hív a harsona/
Bár élted egy van, mint hazád,-
Ha férfi vagy, hát dobd oda!

Hazádra jobb sors úgy virrad,
Ha verítékkel törsz ugart/
Munka, erkölcs és akarat
Mentheti meg csak a Magyart! . . .

Fakó egekre dús öröm,
Majd visszatér a régi fény,
Derűit napodra győztesen,
Szent glóriát fon az erény!

Füzessy Mihály: Erdélyi levél

A torkunkat szorongatja fojtott honfi-bánat,
Halottrablók meggyalázták bérces, szép hazánkat,
Szent zászlónkat letiporták, szívünk fölött őrizzük foszlányát.
Sírva járunk, sírva kelünk,
Csak az biztat: Isten velünk,
Nem hagyja el nyáját.

Háromszínű lobogónknak szomorú a sorsa,
Megrongyolva, bemocskolva taposták a porba,
De ha egyszer fölemeljük, könnyeinkkel mossuk le tisztára.
Ha elhagy a sötét sereg,
Csókkal köszönt minden gyerek
Hazánk szent határa!

1921

Horváth Imre: Húsvét - 1921 -

Virrasztunk a bús magyar éjszakában
S hittel várjuk a szárnyas Angyal jöttét,
Ki sebet kötöz s rabláncokat tör szét
E megtépett, e megtiport hazában.

Ha jő az Angyal, hozsánna fogadja!
Magyar virrasztók zengő zsolozsmája
Csak őt dicsérje, buzgón őtet áldja,
Ki fáklyát tart és az utat mutatja.

Jövel, Igazság szárnyas Angyala!
Hogy ránk ragyogjon húsvét hajnala:
Hazánk sírjáról vond félre a sziklát!

S amíg mi dacos, büszke, nagy reménnyel
Vágyón kutatjuk jövőnk rejtett titkát:
Övezz be minket szent húsvéti fénnyel!

Ady Endre: PROHÁSZKA OTTOKÁR NAGYVÁRADON

– A katolikus szabad líceum –

Nem fogunk a Vészi Józsefék hibájába esni, s nem fogjuk kivételes nagy embernek deklarálni Prohászka Ottokárt csak azért, mert merészebbnek s intellektusban gazdagabbnak látszik, mint többi fegyverese az ecclesia militansnak. Végre is, ha nem volnánk annyira Ázsiában, amennyire Ázsiában vagyunk, talán nem volna olyan rendkívüli eset, hogy gondolkozó ember tudomást vesz a természettudományról, s hajlandó tudomásul venni, hogy vannak bizonyos természettudományi igazságok is. És csak nálunk ütődnek meg s álmélkodnak az emberek:

    – Ni, egy pap, aki nem átkozódik, hanem vitatkozik Nietzschével, Spencerrel és Pollák Illéssel. Nem kiabál kínzó kamara s inkvizíció után, s nem irtózik a tridenti kőfal kijebb tolásától, és azt meri hirdetni, hogy Krisztus nem a főpapokért, főurakért, földi dölyfös hatalmasokért halt meg, hanem mindannyiunkért.

    Hogyne volna ez új és csodálkozásra méltó. Boldogult Schlauch Lőrinc például csak „fölfedezte”, hogy létezik egy Herbert Spencer nevű úriember, s bizonyos evolúció című törvény, és már tudósok tudósa lőn belőle. Így vannak az emberek Prohászka Ottokárral.

szozattovabbacikkhez

Bánkövy Kornél: Prohászka

Mint fenn, magasban bérci sas
Szálldos, kering a szirt felett:
Világok eszmetájain
Úgy röpdös a magasba fenn
Prohászka lelke. szent igéi:
Prófétaszózat, ihletett.

Korhadt tudósok vén falát
Halomra dönti fegyvere,
Száradt szíveknek ajtaját
Varázskulcsával felnyitá,
Mert Abból indult, s Azzal s Abban,
Ki a tudósok Mestere.

Hogy hol nagyobb? Én nem tudom…
Ha zeng a lelkek húrjain?
Ha szól a bölcsesség szavával?
Ha lát a látnokok szemén?
Vagy tán ha felsikolt szavával
Nyomornak, búnak könnyein?

Hogy hol Prohászka legnagyobb
Mégis? Tudom, ha kérdik:
Ha sasszemén nem földre néz,
Ha szárnya fel, magasba száll,
Ha lelke szent alázatával
Letérdel… imádkozik…

1925

Prohászka Ottokár: A könny hazug…

A könny hazug, a szó sivár,
Jól tudom én, hogy rám mi vár:
Valóság lesz minden remény
S a fájdalomból költemény;
Oh, mennyi üdv, ó, mennyi fény,
A végtelenben élek én,
A könnyeken s a harcon át
Zengem a Megváltó dalát:
Küzdj s ne féld az enyészetet,
Hogy megtaláld az életet
Örökre!

Esztergom 1895. okt. 19.

Horváth Béla: Az égi körben…

Tormay Cecile emlékének

Az égi körben bánkódnak a bolygók,
Mert porból vannak, meghasad a kristály,
A csillagok s a csorba föld hasonlók,
És bánatunk az üstökösnek is fáj.

A fára néz a fű, a föld a napra,
S a csillagok megismerik az Istent,
Mert ez a rend és Három Ujja tartja
Az égi csóvát és a létet is lent.

S ha mint a szívünk, megszakad a csillag,
Utolsó lángja örök egekig csap,
A mennybe röppen, rajta nem marad por.

Az Alkotóhoz megy az alkonyatból,
És nem látjuk, de műveinkre még lát,
Az éj sötétebb s a mi szívünk némább.

1937

József Attila: Meghalt Juhász Gyula

Szól a telefon, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín a földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

Mit mindjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szakállad és hajad.

Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat.

Juhász Gyula: Falusi harang verse, Halott társak üdvözlése, Köszönet a nőknek

Juhász Gyula:

Falusi harang verse

A hangom egyszer régen meghasadt,
A nagy, szent Dómból selyem ég alatt
Idekerültem,
Szegény, repedt falusi harang.

Most hirdetem a paraszt-születést
És kongatom a koldus temetést.
Giling-galang,
S a jég ellen védem a vetést.

Ködös, kopott táj, fázós, idegen
S én zengetem halottas énekem.
Bim-bam, bim-bam,
Fölöttem megmaradt a végtelen.

Távol harangok idekonganak:
Giling-galang, bim-bam, giling-galang.
Temet, sirat.
Engem sirat, temet száz büszke hang
Száz boldogan zengő és távoli harang.

 

Juhász Gyula:

Halott társak üdvözlése

A temetőkből indultam közétek,
A temetőknek éneklője, én,
Halottakat magasztal ez az ének,
Kik halhatatlanok a hír egén:
Az élők vígak, búsak, ifjak, vének,
Emlék az egyik, a másik remény.
Ők élnek harcokon, kudarcokon túl,
Nekik örök harangok hangja kondul.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Juhász Gyula

Vidéki város útján lépdelek.
Az őszi napfényt csöndben élvezem.
Elnézek arcot, hulló levelet,
vándorbotot fog nyugtalan kezem.

Egy címtáblán ez áll: JUHÁSZ GYULA.
Alatta hízott, címeres ökör.
A boltajtóban áll a bolt ura:
nagy hús-ember, kit semmi sem gyötör.

Köténye véres, tárcája teli
bankókkal: bambán-boldog bácskai.
Az utca népét gőggel nézdeli,
nincsenek lélek-sebző álmai.

Minden névnek külön varázsa van,
a név megüt! Juhász Gyula! Finom
poéta volt, halkléptű, társtalan,
golgotázott sok képzelt kínon.

Családtalan csavargó, kékszemű.
Kallódó élet kiskocsmák zugán,
kinek lakzija volt a kismenű,
s nem vágyott bankós boldogság után.

A költészet mákszirmú nevetés,
mákony csurran belőle s ópium:
– madárijesztő volt e mákvetés
között kopottan s csöppet sem hiún.

Madárijesztő-melle: méla báj
kis fészke volt, hol vágyas szív lakott;
– jó, hogy nincs lélekvándorlás: e háj-
tömegből most hogy törne ablakot?!

A hentes unja merengésemet,
s átszól: „Mit néz? Nem vagyok új kapu!”
Vándorbotom mozdul, felrezzenek,
s tovább visz az örök útilapu.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf