Szervác József: Halottak napja-dal

/leendő tettemért/

Lassabban a testtel, föld,
szülötteid zabáló, lassabban a testtel,
maradok még, még semmi nem veszett el,
bár minden zár alatt – majd később örököld

ha mi marad belőlem: egy ormótlan rakás hús,
körötte báva túlélők, kurafiak, pár árgus
lelkű könyvelő, végül hogy kipipáljon
(avval sem lesz békébb a béke e tájon) –

lassabban, ácsi, föld, már régen visszaloptál
belőlem annyi mindent, érd be egy darabig,
majd magam döntsem el, várj a sorodra, míg
elvégeztetem, leszek minden halottnál

hullább, egy megpökdösött dög –
megyek majd hintón, hajtóm az öregördög –
mit érdekel: a fanfárokból majd szellentés rivall –
partodnál üdvözült nyerők, tulkok klakkjaival –

csak eső essen, ríjon csak vörösbort az ég,
s míg hullasz rám, föld, ezek kántáljanak: na még! –
mit érdekel, mit vartyognak majd a korcsok –
úgyis viszek magammal néhány árva kortyot –

s ha hagynék ideát is, az én dolgom: kire
(s ha nem addig az addig, az eddig eddig-e?).
Te föld! Míg kívüled vagyok, enyém a rám eső rész.
Enyém sírhatnékom joga. A bőgőké a bőgés.

Lévay József: Mártonnap után

Post Martinum novum vinum.

Mártonnap elmúlt, itt jön a tél,
Zúg már szele az ugaron:
Ízleld az új bort tűzhelyednél,
Édes búsongó magyarom!
Derűs, avagy borús az égbolt,
S bár szenvedésed már elég volt,
Kétkedve nézed az időt,
Nem mersz remélni szebb jövőt.

Ragadj pohárt! locsold belőle
Hervadozó reményedet;
Talán erőt fog nyerni tőle
S virágot is hajt, úgy lehet.
Űzi holnapod aggodalmát
És megtanít becsülni a mát,
Mely, míg tőled el nem siet,
Minden kincsével a tied.

Lásd! a nem rég szűrött italnak
Kinyílt már félig a szeme,
Nem csillog még, de már ma annak
Nem must, hanem bor a neve.
Csecsemő-pólyáit lerázva
Ifjúságot öltött magára
S örömre vár, dallal kínál
Kis tűzhelyed szikráinál.

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: Szent Erzsébet

Wartburg fölött vad német szél fütyül.
Hó csillog fönn a hesszen ormokon.
Zordon, vad ország. Nincsen itt rokon.
Baljós vidéke leprás, szörnyű föld.

A férj Szentföldre ment nehéz csatákra,
Útközben meghalt. Olasz föveny takarja.
Az özvegyet otthon mindenki marja.
Vigasza Jézus s három kisded árva.

A hegytetőről gyakran néz keletre.
– Ó szép Pozsony! Szülőföld, ifjú város!
Ó messze síkság, tündöklő, virágos!

De mélán gondol Assisi Ferencre.
És Jézust látja száz beteg alakban
S a német leprást megcsókolja lassan.

Monostory Gyula: Advent

A Szűz, kit angyalszó köszöntött
Üdvünk rorátés hajnalán,
El-elmereng egy régen hallott
Bölcsődal zsongó dallamán.

Szemében ég derűje fénylik,
Ajkán a zsoltár szent zene,
És mintha gyermeket becézne
Ölelve tárul szét keze.

Majd újra visszasiklik csendben,
Szívére zárja szelíden
S hallgatja, érzi: szívverése
Édes visszhangját odabenn.

S az áldott kéz fonálért mozdul,
Ajka dalol, míg tűbe fűz,
Puhán simítja tiszta gyolcsát:
Pólyácskát varr a szende Szűz.

1939

Szemlér Ferenc: Szent Imre herceg ünnepére

I. ifjú:

Mikor az ősz így elközelget
És Imre-nap elérkezik,
Mondd, évről-évre ünnepelni
Miért gyűlünk mi össze itt?
Mondd meg nekem, szent Imre herceg,
Ki volt, mi volt, hogy tudjam én,
A magyar ifjak mért örülnek
Nevének kedves ünnepén?…

II. ifjú:

Volt régen nékünk egy királyunk,
Az első áldott szent király,
Kihez a nemzet hő imája
Esengve most is visszajár;
Ő hozta, adta a magyarnak
A Krisztus egy igaz hitét…
Király, apostol egy személyben…
Te is tudod tán a nevét?…

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Lehel

Melyik szerelmes nem választ magának
A számtalan közül egy csillagot?
És melyik költő nem választ magának
A számtalan közül egy bajnokot?...
Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti;
Ki a vitéz, ki engem föltüzel?
Ki e vitéz?... a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel!

Ez volt a hős, ez volt a kürt!... e hősnek
Halála egy nagy égzengés vala;
Kilencszáz év múlt, és ez égzengésre
Most kél a visszhang: lantomnak dala.
Ti jászok és ti kunok, hallgassátok,
Mert, úgy hiszem, legjobban érdekel
Titeket, ő, a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.

Mi a legjobb köszörűkő? a bosszú;
Ez fente meg a magyar kardokat.
Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszú;
Ez hordja mostan a magyarokat.
Éles kardokkal, szélvészrohanással
A németek földére érnek el;
Elől száguld a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.

Hiába fented kardodat, magyarság!
Felsőbb hatalom esküdt ellened.
Harcod koporsó, óriás koporsó,
Amelybe dicsőséged temeted.
Nagy lakomája volt ez a halálnak,
S kit el nem költe: mint rab vesztegel.
Ezek között a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.

"Akasztófára!" dörg a német császár,
"Akasztófára e zsiványokat!
Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy
Teremni fogtok még virágokat?
Lám, kivirultok újólag. - Mivelhogy
A vezér elsőséget érdemel:
Előre hát, te kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel!"

Kilépe a hős: "Isten néki, császár,
Függjek koszorúként ez oszlopon. -
Német vagy, nem t'om: lesz-e emberséged?
Meghallgatod-e végkívánatom?
Szeretnék egyszer még kürtömbe fújni,
Vén bajtársamtól hadd búcsúzzak el!"
Ekkép beszélt a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.

Megkapta kürtjét s úgy megfújta a hős,
Hogy a császár megsiketült bele,
Megsiketűlt és eldőlt... innenonnan
Kilencszáz éve, s még föl sem kele.
Nem is kel ő fel többé. - Jászberényben
Még megvan a kürt csorba élivel,
Mit megcsorbított a császár fején a
Győzötten is még győzelmes Lehel.

Pest, 1845. október 16. - november 25. között

Konrád József pazmanista kispap, honvédgyalogos-főhadnagy

Született Szegeden. A bécsi Pazmaneumban negyedéves hittani hallgató volt, midőn a szabadságharc küzdelmei vívattak.
    A honfi szeretettől lángoló kispap szívesen fölajánlotta szolgálatát a haza és a szabadság megmentésére s a híres 33-ik zászlóaljba lépett önkéntesen. Mint tagja ezen dicső zászlóaljnak, számos nagy csatában részt vett s a jeles kispap annyira jelesül viselte magát, mint honvéd is, hogy csakhamar főhadnagyi rangra emeltetett s mint ilyen, Világosnál letevén a fegyvert, elzáratott.
    A börtönből megszabadulván, besoroztatott közembernek az osztrák hadseregbe; több évig tartó szolgálat után hazakerült és érdemei elismeréseül Szeged város főkamarásának neveztetett ki, mely hivatalt azonban nem sokáig élvezhette, ugyanis viszontagságos élete pályáján mellbetegségbe esvén, mint fiatal, nőtlen hivatalnok halt el Szegeden 1860-ban.
    Közte és Nagy Pál közt történt a következő megható eset. Mindketten szegediek, mindketten kispapok s mindketten a 33-ik zászlóalj katonái voltak, Nagy Pál 1860.ban Szegeden volt káplán. Egyszer beteghez hívták, Nagy kérdezte: kihez? A cipész inas csak annyit tudott mondani: a gazdám fiához. A szabadság-téren áthaladva, a német-utcába tértek s benyitottak egy szerény házba, s íme a volt honvéd-káplán előtt fekszik vitéz volt honvéd társa, Konrád József, ki felösmervén bajtárást, összetéve kezeit így fohászkodott: „Óh, Istenem, de szeretsz engemet, hogy még végső vigasztalómul is honvédtársamat küldöd.” A szent ténykedés elvégzése után a két bajtárs egymás nyakába borult s keservesen fájdalmasan zokogott. Bánatos lelkükben még egyszer felcsillant a ragyogó múlt az ő fényes csatáival. A két volt vitéz honvéd alig tudott egymástól megváltni.
    Konrád maga egy szép latin imát mondott, felajánlá lelkét a jó Istennek s mint igaz, hű keresztény bajnok és az egyháznak fia múlt ki. Az akkori szegedi plébános, Kremminger Antal prépost a hős honvédpapot a legnagyobb fénnyel temette el óriási közönség jelenlétében, ami az akkori időben éppen nem volt kis dolog s elég ok lehetett volna egy pár évi börtönre.

Radványné Ruttkay Emma: Öreg János

Hej, ősapáim, préda szentek,
Jobb lett volna másképpen élni!
Dolgozni kellett volna többet
S talán kevesebbet henyélni.

Mindent elvisz az úri élet,
Ős magyar átok, Pató Pálos…
Én most tehozzád szólok, nagyapám,
Tivornyáskedvű, öreg János:

Ha látnád, hogy mivé törpültünk,
Hová szakadtunk el a rögtől!
S hogy egész drága, magyar fajtánk
De nincs messze a sírgödörtől…

Öreg János, mit tegyek már most
Én érező, bolond szívemmel,
Mit rám testáltál örökségül, -
Ha semmim sincsen a zsebemben…

Neked még jó volt, öreg János!
Fidibuszra is bankó tellett,
Adtál szegénynek, jónak, rossznak,
Dalolgattál a pipa mellett.

Mi már csak emlékezni járunk
Az őseink dús asztalához…
- Hogy úgy éltél, ahogyan éltél,
De nem jól tetted, öreg János!

1920

Somboryné Pohánka Margit: Elvégeztetett…

Ki ezer halált vívódál értünk:
Eljut-e trónod zsámolyáig
A mi keresztre feszíttetésünk?

Átokvert nemzet vészdúlta hazán,
Golgota-utad legendája
Nékünk ily gyásztelt nem volt soha tán!

Közös sorsban osztozván ma Veled;
Homlokunkon Júdás-csók égett,
S zúgta ránk a világítélet:
„Ecce homo!...” És – elvégeztetett…

Négy folyam táján visszhangja reszket
Dacos hitünknek: nem, nem, soha!
Győzelemittas latrok fején
Leszünk bosszuló istenostora…

Míg gúnyt kacag a vad pribék tömeg,
S míg hordják a kín Nessus-ingét;
- Tavaszi sejtés… bűvös álom
Mozdul, s indul a földtől innét…

S a trianoni sziklasírba
Majd diadalmas fénycsóva ragyog…
És megtorpan a gyűlölség árja
Sínylő magyarok rabbilincsén
Szelíd szavadra: „az út én vagyok…”

Te vagy az ige… az út … s igazság, -
- Ki elkísérsz a feltámadásra;
Engedd szent lépted neszét sejtenünk,
…………jövel……jövel……………
Óh, örökélet Messiása!

1920

Thomée József: Üzen a falunk

Vad, zegernyés idő jár, vaksötét
Az éj… Vihar viháncol a Dunán,
Eresz nyikorg, a kémény sír, dudál,
A sürgönydrót az eszterhéj fokán
Mint bomlott hárfa jajdul, nyög, zokog,
Tört ablakunk szél rázza szüntelen…
Bújj közelébb én szöszke kis fiam,
Hallod? … falunk!... a Székelyföld… üzen!...

A telihold, a jóllakott kaján,
Sunyítva jár loncos felhők alatt,
Ha lopva, néha, erre kandikál,
Nyomába sűrű, gyászos árny szalad.
Harang kondul!?... nem… de a kis falunk
Harangja zúg… Vihar?... Tűz?… Jégverés?...
Veszkődve száll az erdős bérceken…
Ne bánd fiam!... Az ima, könny kevés!...

Hallod?... Üzen a kis falunk!... Fiam!...
Üzen a ház, a kert, a kis patak,
A galambdúcos cserkapu, pitar,
A kereszt, hol az út ketté szakad…
Aludj, ha tudsz!... Az álom elkerül…
Anyád halkan imádkozzon veled.
Én, én fiam, már nem bírom tovább!...
Falunk üzen… Én újra elmegyek!...

Hogy lestem, amíg járni megtanulsz,
Vágyódva-vágytam gyügyögő szavad…
( - Idegen nóta, szitkok, ég a ház, -)
Ha nem megyek, a lelkem meghasad!...
Imádkozz édes, szöszke kis fiam,
Velünk az Isten, nagy, jó, végtelen!...
S ha nem jönnék többé, könnyet ne ejts,
Csak áldd!... falunk!... a Székelyföld… üzen!...

1920

Vályi Nagy Géza: Sem egy halmot, sem egy völgyet…

Sem egy halmot, sem egy völgyet,
Egy csepp vizet, egy szál tölgyet,
Egy szirtfokot a hazánkból
Soha el nem veszthetünk!
Mint madárka a fészkéhez,
Ragaszkodunk hozzád édes
Reménységünk, örökségünk,
Ősi jussunk, mindenünk!

Nem kínálunk, nem ajánlunk,
Üzérkedést nem csinálunk!
Fájó kínban égő lelkünk
Ma büszkébb, mint valaha.
Ezer éve, amióta
Miénk Kárpát kéklő orma,
Erdély bérce, Tokaj bora,
Kincses bányánk aranya!

Így rendelé el a végzet,
Így alkotá a természet:
Hármas bércfal szegélyezi,
Négy víz árja futja át…
Folyóiba, szent földjére
Hét vezérnek omlott vére,
Ősapáink könnye mosta
Valamennyi zeg-zugát.

Jöhetnek az útonállók,
Sehonnani vad zsiványok,
Bevághatnak a húsunkba
Gyilkos módra, szilajon,
Megalázhat, meggyalázhat,
Porba sújthat a pogányhad,
De a sírba nem dönthetnek…
Nincs rá földi hatalom!

A hiszékeny, leigázott,
Megcsalatott, vértől ázott
Magyar népnek – meglássátok!
Új karja nő egykoron…
Boldog élet napja jő el…
S új karokkal, új erővel
Végig sújt a kufárlelkű,
Istentelen latrokon!

1920

Várady Aladár: Magyar bosszú

Mert ottan fent már nem vigyáztak,
Hát ránk tiportak, meggyaláztak!
Halódó hőssel kelt birokra
A győzedelmes, gyáva csorda!
Feldúlták ősi, szent tanyánk,
A hősök vére szertefolyt,
A szüzek sápadt ajkiról
Raboltak átkozó sikolyt.

Csörgött a korbács, szállt a jaj,
(Ó! Víg ének a csatazaj!)
Anyák szent testét tépte szét!
Hát hol vagy Isten, hogyha élsz?
Bosszút liheg ma minden itt,
A gyermek vérről álmodik.
Apja holttestén sír, zokog,
Véres csóvákat, kobzosok!

Dobogjon, rengjen meg a föld,
Ha Árpád népe felrobog,
Ha felharsan a harci kürt!
Véres csóvákat, kobzosok!
Véres csóvákat, kobzosok!
Gyalázott sírok átka kér!
Hadúr haragvó pallosán
Csorogjon tengerként a vér!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De nem!... Határunk ormain
Átkom éjlova megtorpan,
Leejtem bosszuló karom:
Bocsásd meg nékik ó, Uram!

1920

Kosztolányi Dezső: Rapszódia

Nincsen, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.

Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.

Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.

Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.

Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.

Csak csöndesen, szívem, aludj,
jó neked így, jó nekem úgy,
akárhogy.

Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.

Mit bánják ők? Nevetnek ők,
várnak akácos temetők
mireánk.

Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.

Pécs Gyuláné: Tetemrehívás

—1920—

Hószemfedö hull a szürke alkonyatba,
Selymes jégvirággal beszőve, befonva.
Drága nagy halottunk elhagyatva árván
Alussza alatta álomtalan álmát. ..
De mozdul az alkony, rémes árnyak járnak,
Éjjeli prédára dögkeselyűk szállnak.
Óvatosan jönnek, vonalról-vonalra,
Próbálgatják — Uram Isten
Jól meg van-e halva?
Aztán összevesznek, marakodnak rajta
És a halott csendben mintha mosolyogna
— Az enyém a karja! Az enyém a lába!
— Az enyém a szíve! Enyém alvadt vére!
— Én hadd vájjam csőröm gőgös két szemébe!
Hej az a dermedt kar, ha egyet mozdulna . ..
E sok lármás népség ezerfelé futna.

Tetemrehívás van. Feltámadást várunk.
Keressük az Istent. Várjuk igazságunk.
Idegentől várjuk?*
Én balga magyarom, ugyan nézz csak széjjel.
Ezer éves múltban, idegenektől jót
Neked mikor mértek?

Hát. . . ha temetni kell, temetünk, szép csendben,
De lelkünkbe véssük örök élő hittel:
— Nem halt meg mindenki, akit eltemettek!
Szétszaggathatjátok, tiporhattok rajta...
De lesz egyszer kürtszó! Lesz mégegyszer hajnal!
Oh lehet, elmúlik évtized, évszázad . . .
Behorpadt sírunkon, rég füvet kaszálnak.
De a porunkból nő nagyra az a cserfa,
Melyből a taglónak nyele lesz faragva!
S a pusztító harcban, vad üvöltő szélijén,
Mely hunyó parazsat vészes lánggá éleszt,
A tüzes pernyében, mely gyújtva száll szerte . ..
Napsugárban fénylő hazai porszemben
Mindnyájan ott leszünk! Úgy segéljen Isten!

Endrődi Sándor: A pálya végén, Én voltam?... Itt hagylak…

Endrődi Sándor:

A pálya végén

1913. augusztus 15.

No, ezt sem hittem volna sohasem,
Hogy földi életemben valaha
Megülök ilyen szépen, csöndesen!

Ki egykor csak az izgalmat kívántam,
És a gyönyört is mindig ott kerestem
A szenvedélyek rontó viharában:

Most üldögélek jó meleg napon,
És nézegetem a bomló világot,
És nincs más vágyam, csak a - nyugalom.

Köröttem lomb suttog, szellők zenélnek,
Én meg tűnődöm az elmúltakon,
Miközben lelkem árnyakkal beszélget.

Édes megnyugvás ily békében élni,
A tűnt napokkal csöndben leszámolni
És a jövőtől semmit sem remélni;

Érezni, hogy már bevégződik itt,
S egy szent, gyöngéd kéz, mely szelíden érint,
Köröttem lassan mindent elsimít...

Komor pompával száll alá a nap,
S az éjből fáradtan felém vitorláz -
Tán az utolsó földi pillanat.

Most hangok verik fel az éjszakát,
A fekete lég hullámzó sötétén
Halk szárnycsapással hattyúk úsznak át:

S fölöttem, míg hév könnyem árja hull,
Éltemnek minden üdve, kéje, álma
Még egyszer fénylőn, zengőn átvonul.

 

Endrődi Sándor:

Én voltam?...

Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Endrődi Sándor

Endrődi Sándor (Ellinger Ede felvétele) – cropHa költő meghal, akkor állítsunk meg az utcán egy járókelőt, akármelyik olvasóját, hozzuk eszébe a poéta nevét s kérdezzük meg tőle, milyen versére emlékszik? Válaszul többnyire egy verscímet kapunk. Majdnem minden költőnek van egy–két olyan költeménye, mely mélyen bevésődött az emberek emlékezetébe, szinte jelképezője egész költészetének. Ez a kísérlet sohasem meddő. A felelet, melyet a költő említésére természetes lélektani visszahatásul kapunk, minden fejtegetésnél hívebben jelzi, mit jelent az illető az olvasók nagy táborának, nemcsak azt, milyen hatást keltett benne, hanem azt is, miképpen óhajtja látni megfinomított, képzeleti alakját, mellyel lelki közösségben él. Endrődi Sándor nevére majdnem egyértelműen ez a válasz kel: «Visszavárlak».

    Ez a holdas, halott–hívó költemény annak idején tüneményes pályát futott meg. Évtizedekig szavalta az ifjúság ünnepélyeken, akadémiai vizsgákon, színészek mondták el ünnepi ruhában, hangversenydobogókon, s ma is egy letűnt kor ideges borzongását idézi vissza. Csakugyan ebbe a versbe össze van sűrítve Endrődi Sándor egész romantikája. Ő volt a romantikus, a tücsökdalok írója, a kékvirág–kereső, balatoni vizek bolygó hollandija és első yachtosa, temetők zarándoka egy meglehetősen józan és kiábrándult korban, mely a nagyváros aszfaltját és kávéházait bámulta, a meglepetés lázával. Vonalai puhák és omlatagok. Alig látszik a rajz, csak a színek rémlenek, a határok elmosódnak, mint a vízfesték gyengéd foltjai. «A rezgő, búcsúzó sugárok Egymást csókolva lágyan, szépen Simulnak el a tiszta légen...» Majdnem mindig két, három jelző, vagy határozó szerepel, mely kiegészíti egymást, összeolvad és úgy alkot egységet. Nem kemény művész. És ez nem tárgyaira vonatkozik (mert a gyengédségnek és ábrándnak is vannak titáni bajnokai), hanem eszközeire. Az egyetlen kifejezés rendszerint több finom színnel írja körül, pointilista módon.

szozattovabbacikkhez

Váradi Antal: Endrődi †

Túl a mennybolt kék acélján
Tárogató harsog.
S megújulnak borús-mélán,
Századévek omladékán,
A Rákóczi-harcok.
Harci mének tombolása
Fogadja a hegedőst,
Hogy idvezült szeme lássa
A nagy vezért, ama hőst…

És a mennyek acél-boltján
Görög lant is vígan zendül –
Vén poéta zendítette,
Aki babérosan fent ül
Az Olympos sziklaormán
S szólal rokonhangokon,
Öregapánk, vígdanájú
Fenséges Anakreon…

Aztán repül hattyúszárnyon,
Tovább, tovább… amerre mén
Dalok szent összhangja szárnyal
Kíséretül útja mentén,
Majd szerelmes, majd gyötrelmes,
Lemondó, majd győzedelmes…
Ott mered föl, mint egy ködből
S holdsugárból épült várlak –
S a Balaton nagy tükréből
Felsír hozzá: Visszavárlak…

S zsong a Kevlár búcsú-hangja,
Visszhangzik a nagy ég –
S Haydé néma szerelmi titka:
„Kaftánja kék…”
És himnuszok Istent ostromló
Imája száll nagy ünnepéllyel,
Fönséges ódák harsonái
Zendülnek szerteszéjjel!

Akik szerették: várnak ott rá,
Tárt karral a mennyek körében,
S mit szent örökségül hagyott rá:
A lant – kíséri fönt az égben.
S mi, mint az égbe robogó
Illés lángzó szekere útját,
Bámuljuk égbetűntét, dalaink
Tán követni se tudják…

Agg lantos, ott, Petőfi mellett,
Ott van helyed…
Szánj minket, sirass és könyörögj értünk.
Isten veled!

1920

Diószeghy Tibor: Advent 1956

Romok között sikolt a szél.
Temetetlen testek felett
fagyottszélű falevelek,
s fenn az égen lábujjhegyen
ott jár a tél.

Róma nevet, Párizs mulat,
New York maga a bódulat,
kacagás csap fel az égig,
az éjszakát rőfszám mérik,
az utcákon konfetti száll,
pár berúgott sír, kiabál,
- - s fenn az égen lábujjhegyen
ott jár a tél.

Romok között sikolt a szél.
Szál ruhában hosszú sorok,
egy egész nép ott nyomorog,
falat kenyér, pár szem krumpli,
páncélos zúg, futni, futni!
- - S fenn az égen lábujjhegyen
ott jár a tél.

Róma kacag, Párizs mulat,
New York maga a bódulat,
gramofon szól hangos szóval,
kirakatok ezer jóval,
operák és varieték,
vendéglátó vidám esték,
autó surran, földalatti,
van idő, minek szaladni?
Fűtött vonat, meleg kocsik,
nehéz bundák a kapuig,
- - s fenn az égen lábujjhegyen
ott jár a tél.

Romok között sikolt a szél.
Kisded jászla szegény, kopott,
nem ér meg tán több holnapot,
s lenn a földön lábujjhegyen
csak a nyomor szava beszél,
csak félelem.
Róma, Párizs, New York kacag,
a templomok fényben úsznak,
a Kisdedre selymet húznak,
s a harangok hangja szabad…
Romok között sikolt a szél.
Temetetlen holtak felett
fagyott harmat a szemfedél.
A föld hallgat, az ég hallgat,
- - s egysem ítél!... - -

Kapui Ágota: November 4.

Jaj a legyőzötteknek, barátom,
jaj annak is, ki legyőzött,
ki épp arra járt egy este,
vagy aki csak levegőzött.

Kinek nem nyílt ki az ajtó,
azt a halál kapta vállra,
s átvonszolta ernyedt testét
zsákmányként a másvilágra.
Jaj annak, ki zászlót bontott,
s lengő lódenkabát szárnya
repítette merész tettét
újságpapír oldalára.
Kinek mosolyát a börtön
porrá törte, mint a csontot,
jaj volt annak, kit legyőztek:
vakmerőt és sült bolondot.
Gyermeket, kit a szabadság
úgy vonzott, mint töltött puska,
s hogy a halál ott a sarkon
éppen rá vár, nem is tudta…
Jaj annak, akit legyőztek:
csak egy nemzet, csak egy ország –
szeméről a hályog-múltat
novemberi ködök oldják.

2017

Sinka István: Ellopott szivárvány

Fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.

Új Magyarország, 1956. november 2.

Gérecz Attila: Örök arcunk

Ha zárkám festeni kéne, a kép zord
lenne. A táj faláról, mint sötét
keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld
lángjaival füstös főt hajt feléd.
Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld,
mint végtelennek véges küszöbét…
S a közepén, keresztbetett lábakkal
Kamil ül, mint szokott, szemben a nappal.

Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett
az Isten lágy agyagból – gondolom –,
s most a fájdalommal lesz az enyészet
drágább a végtelennel oly rokon
arcon, mint évszázados repedések
ifjú mosolyú Buddha-szobrokon.
Ül, mint kit a Sátán el sohasem nyer.
Ha élni kell, ily halálos az ember.

Ha élni kell, az ember még halálos
angyalarcával egyszer visszaint.
Művészetünk, az egyetemi város
– amint fölépítünk –, a gyáraink,
s vén földünk vert, ráncos arca, hová
rozs-szíjak hegén gyümölcsös árnya int
– lesz örök arcunk, s pár sosem hallott dal.
Más mi lehet itt még a magyarokkal?

Oly meztelenek és szánalmat keltők.
Takarnók őket, meg ne fagyjanak.
Zúzos lelkem óváná mint téli szellők
belehelik a gyönge gallyakat.
Ha tél jönne, és férgesét leszelnők,
talán, ha fáj is, nem maradna mag.
Szikrázzon hát lelkünkkel zúzmarásan,
csak századok szívébe fagyva lássam!

Sötétedik. Az alkony már szemünkre
gyújtogatja vöröslő mécseit.
A felhő, mintha hegykereszten függne
(ember nincs is, csak szenvedés itt)
sebet tajtékos oldalába ütve
az esti fény megváltó kése nyit.
Majd szétcsorog a vér, vádnál sötétebben,
s én megmosom arcom s kezeim a sebben.

Kihűl a Szépség, homlokára alszik,
s majd bűnjelül hordja, ki nincs miért
lemeztelenítse az ember-arcig.
A vers körülvesz, mint ezüstös vért.
Csak néha hagyjuk el, kemény a harc itt,
és elveszik, ki harcán győzni vélt.
Mint árad a vér, a kín, mint a tenger,
s föllebeg hátán a könnyebb: az ember.

Márianosztra, 1955.

Kisfaludy Károly: A poézis

Összezavart hangok: nap, hold, láng, fergeteg, ég-föld,
Bú, panasz és új szók a költőt nem teszik ám még;
Benned, hogy ha nem él a nagy s szép érzete, hagyj fel,
Sasnak szárnyaival, ha erőd nincs, szinte alant jársz.

Ölvedi László: Mona Lisa

Előtted állok régen,
ki tudja, mióta beszélgetek, viaskodom veled?
A részeg világ ma táncot jár a vulkán tetején,
birodalmak süllyednek a sírban,
eszmék és formák válnak megvetett salakká-
Minden pillanat: új változás és kárhozat,
csak a te mosolyod szent és változatlan…

Rohannak a percek és a századok.
Egy pillanat:
ezer életbimbó feslik sziromba
s kitárja harmatos kelyhét a nap felé.
Egy pillanat:
ezer csók szikrázik a reszkető emberajkakon,
dalol, esdekel, rombol, üdvözít
a mirtuszfürtös, lápvirágos szerelem.
Egy pillanat:
ordítva nyargal a tűz a háztetőkön,
árvíz hömpölyög,
a sárgálló búzaföldeken végigsöpör a jégverés.
Ínség jajdul:
apadt mellére halott csecsemőt szorít az anya,
gyilkoló gyárak börtönében sorvad a férfi,
a leányt utcasarokra veri a nyomor…
Megsiketültek a fülek, hiába kong a vészharang.
Egy pillanat:
véres szekéren vágtat a Háború,
harcizsivaj, lövészárok, pergőtűz, roham…
tipró fekete paripán, vörös pallos kezében
éhesen száguld a Halál.
Egy pillanat:
hiénák járják a csatatereket,
Párisba, Genfben, Trianonban békéről prédikálnak
a véreskezű, hivatásos hazugok
s kitépik a kerékbetört szívekből
a jóság, emberség mosolygó hitét.

Egy pillanat _ _ _
s eltűnik minden a szörnyű színpadon,
vétek, fájdalom, nyomor és halál…
Csak téged láttak Mona Lisa,
szemed sugára múltat, jelent, jövendőt áthidal,
megnyugvást ád, diadalmas szűz hitet
minden emberben, gyönge önmagunkban is
és felgyújtja a Szomorúság fekete partján
a sohasem múló Szépség fároszát.

Vargha Gyula: Gyulai Pál emlékezete

Ősz volt, midőn szép csöndesen lehajtád
Örök nyugvásra fáradt ősz fejed.
A válás könnyű volt, meg sem sóhajtád;
Hideg szél fútt tarlott mezők felett,
Siratva tán az örömek kihaltát.
Csupán az emlék játszott még veled;
Az is föl-fölsírt, mint bús síri ének,
Letűnni jó letűnt kor gyermekének.

Oh, hogyne vágynánk messze, ki a korbúl,
Melyet nem értünk, mely minket nem ért,
Midőn lassanként mind fonákra fordul,
Mit nemzetünk bírt, álmodott, remélt;
Ha telve a pohár, sőt már kicsordul,
Ürömből a sors mit számunkra mért,
És sok botor megédesíteni vágyva,
Mérget kever a keserű pohárba.

Sötét borúban tölt el s honfigyászban
Ifjúkorodnak sok szép ideje;
De a tavaszban éltető varázs van,
Az ifjú szív reménnyel van tele;
Hittél te is a nagy feltámadásban,
Lelked a gyász nem görnyesztette le,
Magasra nőtt, mint súly alatt a pálma,
S körülsusogta jobb jövőnek álma.

S a szent romok közt megzendült az ének,
Soha, soha olyan dalos berek;
Annál hűvösb dala a fülmilének,
Minél fájdalmasabban kesereg;
S bármily sötét, oszolni kell az éjnek,
Ha hajnalt hirdet a madársereg.
A költők fájó sirató-dalában
Hajnal derengett, s élet a halálban.

És amikor hajnallott a hazának,
Szép napod éjbe épp akkor veszett;
Örömeid hamar leáldozának,
Haj, sírba szállt szép ifjú hitvesed.
Azóta rajtad ott ködlött a bánat,
Szívedben folyvást ott sajgott a seb.
S hogy teljes légyen örömid enyészte,
Új gyász a régit kétszer is tetézte.

De férfi voltál, könnyedet letörléd,
S munkában keresél enyhet, vigaszt;
S hirdetted, amint látta fényes elméd,
Az örök eszményt, a szépet s igazt,
S nemzeti bélyegünk becsét, szerelmét.
– Oh, ifjú nemzedék, ne vesd meg azt,
Álgyöngyein ne kapj az idegennek,
Gyöngyök nekünk, mik keblünkben teremnek. –

Amit te jónak láttál és igaznak,
Abban megálltál, és nem alkuvál.
Nem csalt a népkegy, ez a drága maszlag.
Mosolygni szemben csalfán nem tudál.
Neked mindegy volt, ha szegény, ha gazdag,
S bár csapkodott a gúny, mint szennyes ár,
Bátran megálltál, tiszta öntudattal,
Másokkal harcban, békében magaddal.

És Pest zajából el-elmenekültél,
Ápolni kertet, ültetgetni fát;
A hűvös árnyba álmodozni ültél,
Hallgatva a morajló vén Dunát,
S az álom, emlék, e két méla tündér
Lantod nyíló virággal fonta át.
Jobb, mint dús pamlagon a drága szőnyeg,
Az agg diófák alja pihenőnek.

Pihenőnek, sírnak is azt kívántad,
Hogy az legyen fejed hű vánkosa;
De ily kegyes nem volt a sors irántad,
Rejt a holtak hívogató városa…
Mindegy… csak az emésztő honfibánat
Ne háborítsa álmodat soha,
S melyért ti egykor annyit áldozátok,
Nagy és dicső s boldog legyen hazátok.

Bakics Anna levele – férjének, Révay Mihálynak

A levélíró Anna leánya annak a Bakics Pálnak, aki világi létére és szerb ortodox származása ellenére a győri püspökség tulajdonosa volt, s ezért „püspöknek” is nevezték.

    1560. október 14.

    Szolgálatomnak ajánlása után én édes szerelmes uram kívánom mindenkoron az mennybeli úr Istentől egészséget és minden jót, és kérem ő szent felségét, hogy oltalmazza Kegyelmedet miden gonosz betegségtől. A Kegyelmed levelét én nagy szívem szerint megláttam, és értem, hgoy az én szerelmes öcsém Kegyelmeddel jól alkuszik, illik is s bizony nagy örömmel értettem.

    Továbbá szerelmes utam Kegyelmed írt, hogy Misinczky az uramnak költő bort vegyen. Misinczky Lőcsére ment ló venni, borunk meg volna kivel megérnöjök*, de bizony igen elecetesült, és magamért vétettem egy kis átalagot.

    Továbbá én szerelmes uram Kegyelmed írja, hogy örömest immár jó hírt értene felőlem, bizony még egyéb jó hírt nem írhatok, még igen nehéz vagyok, de én édes uram megadja az Isten, hogy kegyelmednek jó hírt írok vagy izenek, egy vitézzel megszalajtom házát Kegyelmednek hamar való nap, ha Isten ő szent felsége akarja; a gyermekek mind egészségben vannak, Lőrinc s Babka kegyelmednek szolgálatját ajánlja; Kata váltig kiátti Kegyelmedet. Én is kívánom a kegyelmed megjövését, de bizony jól tudom, hogy kárára volna Kegyelmednek; bizony Kegyelmed jól teszi, hogy útbaigazítja őket. Én nekem Borbála asszony írt vala, hogy neki hitelben két forint ára sajtot s egy forint ára vajad adjak, én választ nem tevék rea, ha kér is, Kegyelmed ne adjon, jobb készpénzen eladni, mint hitelben.

    Továbbá szerelmes uram a szegény Borbála asszony az éjjel oly igen lenehezedett vala, hogy én nem hittem, hogy virradtát érje. Immár szintén reá ért egyéb nyavalyáját én nem vélem, hanem a tüdeje, mája rothadt, mért él az, és vért pök s a szája oly bides, hogy feljebb nem lehet; bizony elég szívem szerént bánom vele, de immár szegény én nem hiszem, hogy messze vigye, pomagranátot** kíván igen.

    Továbbá szerelmes uram Kegyelmed vétessen én nekem két lat szederjes spanyol selymet, kegyelmednek megszolgálom. Az Úr Isten tartsa meg Kegyelmedet én szerelmes utam minden jóval nagy sok esztendeig.

    Datum Sklabinya a szent Lukács előtt kedden 1560.

    A Kegyelmed atyja

   a Bakics Anna

     

    U. i. Szerelmes uram a Miso az fullajtár valami félelem miatt ide hazaszökött. Kegyelmed kegyelmezzen meg neki, ha odamegyen, ne bántassa Kegyelmed én édes uram.

    Révay Mihály uramnak Turóc vármegye főispánjának, énnekem szerelmes uramnak adassék e levél.

     

    /*/ beérhetjük
/**/ gránátalma   

Féja Géza: A népszínmű

    Szigligeti Ede (1814–1878), Szigeti József (1822–1902), Tóth Ede (1844–1876), Csepreghy Ferenc (1842–1880)

A népszínművet Szigligeti Ede ás Szigeti József kezdték, a műfaj Tóth Edében és Csepreghy Ferencben hágott tetőpontjára. Tóth Ede mélyebb tehetség volt társainál, de fejlődése derekán elpusztult. Nem volt akkora szabású tehetség, hogy Szigligeti és Szigeti népszerű műfajával szemben népdrámát küldjön a magyar színpadra, bár benne lett volna még a legtöbb erő ehhez a vállalkozáshoz.

    A népszínmű még a szabadságharc előtt indult útjára s átvészelte a nagy földrengést, a tömérdek halál között megkövéredve emelkedett föl. Divatja nőttön nőtt, miközben a magyar dráma hősibb úttörői rendre feledésbe merültek. Czakó nagyvonalú romantikus kísérletei s merész igyekezete, hogy Kelet és Nyugat szellemi ütközetét drámába foglalja, nem érdekelték az utókort. Obernyik „Brankovicsát”, a kelet-európai kis népek időtlen drámáját a kor egy-kettőre kivetette tudatából. A Kisfaludyak is háttérbe szorultak, bár mindketten, de főként Károly, az átlagos népszínműveknél mélyebb drámai anyagot és tisztultabb formát hoztak. Az egyre jobban szétbomló és a régi tisztább egység helyett zavaros képletbe tömörülő társadalomnak az a furcsa egyveleg kellett, melyet „népszínmű” néven ismer az irodalomtörténet.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Likava vára

Vér vízzé nem válik. I. Károly királyunkon is teljes életében meglátszott, hogy olasz. Ahol csak szerét tehette, mindenütt kitüntette őket. Hanem özönlöttek is be seregesen, mint légy az édes tejre.

    Így jött be valami Douch nevű kalandor gróf, kit legott nagy birtokokkal ajándékozott meg a király Liptó megyében. A magyar urak úgy se törték oda magukat valami nagyon.

    Ez a Douch építette a likavai várat. Jó ízlése volt az olasz úrnak, s pompásan választotta ki a regényes magas sziklatömböt, amelyre a likavai vár épült s melynek a háta mögött még magasabban meredezik a Chots hegy komor orma.

    Douch nem nagy hasznát vehette várának, mert nemsokára meghalt örökös nélkül; de annál nagyobb hasznát vette Liptó megye, mert ez volt valamennyi várai közt a legerősebb.

    Ott volt ugyan Hradek is, de annak a falait nagyon is gyengéllették, míg ellenben a rózsahegyi várkastély csak arra való, hogy délceg várkisasszonyok sétáljanak a kertjében s esténkint kihajolva az ablakon, hallgassák a lantos mélabús kobzát…

    Likava azonban jó menedék volt a törökök, tatárok és rablók beütései ellen. A nagyedórányira fekvő Rózsahegy városkából ide futottak a népek nagy veszedelem idején.

szozattovabbacikkhez

Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten

Bármennyire meg tudta is különböztetni a pásztor a kezére bízott jószágot neméről, koráról, színéről, szarvállásáról és egyéb testi tulajdonságairól, s ha volt is olyan számadó öregbojtár, aki a számadása alatt lévő ezer magyarfajta marha közül is ki tudta választani bármelyik gazda jószágait, s ha a jó juhász egyenként kampóval kifogta is a nyájból a kívánt juhokat, a gazdák mégis ősidők óta jegyezték, billegezték jószágaikat. Ha a jószág elveszett, elkóborolt, elszakasztották, elkötötték vagy elhajtották, e jegy és billeg alapján keresték, ismerték fel s bizonyították tulajdonukat. Ha a pásztor dögöt jelentett, bőrrel volt köteles számolni, s a jegyről, billegről bizonyosodott meg a gazda, hogy az ő jószágának bőrét szolgáltatták be.

    A szószág jegyzése, billegzése emberemlékezet óta nagypéntek napján történt. Az idő is ekkor volt a legalkalmasabb, mert a jegyzés, billegzés okozta seb még békén begyógyulhatott a kiverés idejéig, másfelől a nagypéntek olyan félünnepféle lévén, cseléd, béres, pásztor összejöhetett annak elvégzésére, munkamulasztás nélkül. A nagypénteki jószágjelzés, billegzés s az ezzel együttjáró herélés és csikónyírás, ha nem is ment különösebb ünnepségszámba, de mivel e napon egyéb gazdasági munkát nem végeztek, s mivel ilyen alkalommal a gazda gondoskodott ételről, italról, a szegényember előtt ért ez a nap annyit, mint egy közönséges vasárnap, ha nem többet.

szozattovabbacikkhez

Tarisznyás Márton: Gyergyószentmiklósi adatok az erdélyi örménység történeti néprajzához

Az örmények helyi közigazgatási szervezetei

 

Közigazgatási szempontból az erdélyi örménység betelepülésétől 1848-ig külön közigazgatási egységet alkotott. Már Apafi fejedelem megengedte, hogy az örmények saját bíráik alatt legyenek. Így a gyergyószentmiklósi, csíkszépvízi és ebesfalvi (későbbi erzsébetvárosi) örmény közösségek az utóbbi helyen székelő örmény főbíró joghatósága alá tartoztak, azonban 11793-ban a gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi örmény közösségek Csík-, Gyergyó-, Kászonszék joghatósága alá kerültek. Két év múlva pedig megszerezték a Mercantol Forum (kereskedelmi törvényszék) létesítéséhez szükséges engedélyt. Mindegyik közösségnek megvolt a maga külön bírája és elöljárósága. Egy f1799-ben kelt jelentés szerint „A Gyergyó Szent Miklósi Örmény Communitást formálják ti. a Tímár Congregatio és a Kalmárok Congregatiója. A Mercantil Forumon kívül ezek alatt van az idevaló örménység. Fundusunk (birtokjószágunk) nem lévén, kötésünkre gazdaságunk szerint repartitiót teszünk. Repartitiora egyenlő szava van a Tanátsbélinek, mint egy közülünk valónak. A Tanáts hírünk nélkül nem használta a költségeket, a Bírák esztendő végén számoltak” – mondja az említett jelentés, hangsúlyozva azt is, hogy az elöljárók fizetést nem kaptak.

szozattovabbacikkhez

Mindszenty Gedeon: Magyarország Védasszonya

Már nincsen Imre, már fölment az égbe
Az angyalokkal szűzen játszani –
Imát e földön többé nem rebegnek
Ah! nem, mosolygó halvány ajkai!

Ott nyugszik immár gyászos ravatalán,
Kezében ékes liliom vagyon,
Oly szépen nyugszik, mint a hold sugára
Bús fenyvesekkel árnyékolt tavon.

«Ó! mért hagyál itt, jó fiam, szerelmem;
Hogy válhattál el tőlem ily korán?
Mért hervasztád el nemzeted reményit?
Te legszebb gyöngy a magyar koronán!»

Zokog fel búsan, két térdére hullva
István, a szent, de megsebzett király,
«Ha te meghaltál, ó! mondd: a kereszttel
E most megváltott nép elé ki áll?!»

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf