Egy szabad még: a sóhajtás,
Szomorú sor, ugye pajtás?
Régi zászlónk rongyos, sáros,
Rajtunk tenger komiszáros.
Régi csárdánk csupa rom már,
Más határban jó Fakónk már,
Magunk ülünk fázva, fájva,
A magyar siralomházba.
Borunk fogytán, dalunk fogytán,
Régi kedvünk mese volt tán,
Régi hírünk szélbe szórva,
Idegeni szérűn polyva.
Hej, kenyeres, ha még egyszer
Föltámadnánk napkelettel,
És halálos, hősi tettel
Sírba dőlnénk - becsülettel!
Felgöngyölve már a sátor,
Szerteszéled a nagy tábor.
Szétröpül a tábor népe,
Sok-sok ország büszkesége.
Színes zászlók meglebbennek,
Szól a kürt… s ők messze mennek.
Mondják el majd mindenfelé
Hogy mit láttak errefelé:
Áll Buda és él a magyar
S itt minden szív egyet akar:
Azt, hogy szűnjék meg az átok…
Igazságot! Igazságot!
1933
Magyar sikoltás hallszik át a rablott
Végek felől felénk: Segítsetek!
A lelkünk szárnyal, ott van véletek,
Most a karunk kitörték, lehanyatlott.
Ki gondosan fürkészed át a tarlót
S amit találsz — egy-egy kalászfejet
Meződön itt-ott — azt is fölszeded:
A dús rendekbe ne vágnád a sarlód?
Mohács miénk marad: s a húszezer
Elesett hős. — örök gyász és keserv, -
De még egy harcost keresek a honban:
Segesvárnál vérzett el. Sírja hol van?
Szívünkben fáklyák gyúlnak, néma hantok.
Hát aki meg se halt még: odahagynók?
1921
Isten vagy sors – én nem tudom már –
azt akarja, hogy mégis győzzek,
s visszavarázsol mester-kézzel
megvert futóból dacos hősnek.
Keményen álljak? Állok is, lám,
szétvetett lábbal, csorba karddal,
jöhet a sárkány, jégverés is,
nem kell már pingált mentőangyal.
Koponyám kemény – bogár, virág,
madarak, bokrok, Gömör dombja!
Növeszti már a cserfa ága
leveleit a homlokomra.
Méla hang az óra hangja,
Halkan árad szerteszét;
Nappal a fül meg se hallja
Dallamos, lágy zengzetét.
Sürgő élet sietése,
Künn és benn százféle zaj,
Zengő óra halk ütése
E zsivajba belehal.
Ámde gond közt hogyha ébren
Hánykolódol ágyadon,
És a hangfogó vak éjben
Nagy nehéz csönd súlya nyom;
A vén Dunán le habra hab foly,
Fodrozva ónszínű vizét,
S a köd közül kivillant naptól
Lángok cikáznak szerteszét.
Kigyúlva gyorsan ellobognak
Az illanó táncos tüzek,
Míg messze síkján a haboknak
Egész nagy fénymező rezeg.
Kebléből a királyi napnak
Hogy' árad a sok, sok sugár;
De himbáló tükrén a habnak
Percig se lángol — s vége már.
Midőn a vízözön dagálya egyre nőtt
S a szennyes, éhes ár
Körülnyaldosta már
Az egyre szűkülő utolsó hegytetőt:
Ember s állat vegyest egymást hogy' törte ott,
S rántotta vissza azt, ki felkapaszkodott,
Míg végre a magas hegycsúcs is elmerült,
S a holt vizek fölé halálnak csendje ült.
Te szörnyű vízözön, ugy-é azért jövél,
Hogy a gonosz, kevély,
Hitetlen földi fajt a vak mélységbe mosd? .. .
Nem úgy vagyunk-e most?
Lelkem, mint a félig kiszáradt fa,
Leveleit korán elhullatta;
Többi fán még hervadás se látszott,
Már ő akkor leveletlen gyászolt
De hogy tél jött, zord, fagyos ködével,
Néma gyászát égi kéz födé el;
Talpig lombos most a zúzmarától,
Színezüstből tündérszőtte sátor.
1925
Messzi van a vízimalom,
Indulni kell friss hajnalon,
Dél fele jár, míg odaér
Búzával a rakott szekér.
Búzás szekér legtetején
Mentem volna szívesen én.
Vízimalom nekem csoda,
Oh, hogy vágytam mindig oda!
Hogy füleltem, ha meséltek
Messzi útról a cselédek
Lovas volt minden nemzetségem,
S már öklömnyi kölyökkoromba éngem,
Mert vélem mindig vágtatott a ló,
Ügy hívtak: a kis «gyi fakó».
És im, alig két emberöltő,
Az unokám gépet röpítő,
Repülőst játszó kis pilóta.
A «gyi fakó!» már régi nóta,
Nem övedzik körül a földtekét
Immár se Puck, se szárnyas ló, de gép.
A kis vitéz ma levegőbe jár:
Gyi, gépmadár!
Én Uram Jézus, áldd meg ezt a fát,
A szegényemberek karácsonyát.
Mi hűk s szerények vagyunk, szeretetben:
Zsókám, mi ketten.
Egy gally, mi zöld, egy gyertyaszál, mi lángol,
Mi felismerünk benne, égi vándor.
Mi Emauszból jöttünk mind a ketten
Ez ünnepesten.
Budapest, 1921.
Ha önmagaddal még oly nagyra volnál,
Ész, ember'elme, ugyan megbotoltál.
S ha belesántulsz, az is a tiéd.
Így jár az, aki a tempóba' vét.
A kéz munkája lassú volt tenéked.
Vagyont növelni eszeltél ki gépet,
S most itt a baj : nagy étű lett a gép.
És fölfalja a munkás kenyerét.
Talán sötét börtön mélyén
lobban ki majd életem;
vagy egy hóhérnak kezében
némul majd el a szívem.
Papírzsák lesz a koporsóm,
elföldelnek névtelen,
s árulónak kiáltanak,
hogy anyám is szégyeljen…
De ha szabad lesz az ország,
s uralja a szeretet,
akad majd egy sírkő talán,
hogy bevéssék nevemet.
Kodolányi lefele tekint, arra, ami pusztul. Tamási Áron a magasságba néz, arra, ami fölemel. Mindent csillagfénybe füröszt. Pedig az ő talaja ugyanolyan süllyedő világ, akár az Ormánság. Egész költészetét a szülőföld kis köréből táplálja ő is. Ha nem lát benne földi vigaszt, lát égit, valami nem e világból valót. Nem konok, elfeketült lelkű baranyai pogányok a hősei, hanem a pokol tölcsérében is dacosan mosolygó székelyek. A székely: a legművészibb magyar fajta, elpusztíthatatlan teremtőerő, akár a görög.
A nőkért rajongó Krúdy az első, elragadó szerelmes levelet írta a címzettnek, a többit második feleségéhez, Váradyné lányához intézte.
1915. szeptember 1.
Rezsánom,
akinek a neved is királynő, az én szívemnek a királynője: vajon érzed-e hogy mérhetetlenül szeret valaki?
A gyönyörű, szinte az ifjúságomból való szeptemberi reggel, midőn elutaztam a tájról, hol végre boldog és megelégedett voltam: a különösen zakatoló vonat, mely mintha minden kerékfordulásával a tegnap és a tegnapelőtt gyönyörűséges szavait, soha vissza nem térő
Azt szoktuk mondani, hogy a hazaszeretetben mi magyarok első helyen állunk. Sajnos, ez bizony nem egészen igaz. Igen sok példa bizonyítja, hogy általában nem szeretjük eléggé – nemzeti kincseinket. Lelkesedni csak a frázisokkal telt szónoklatokon tudunk. Nem tapasztaljuk-e, hogy Németországot és Ausztriát kivéve sehol a világon nem beszélnek rossz szokásból annyit németül, mint nálunk. Nemzeti díszítő stylünket, zenénket, viseletünket, sőt nyelvünket illetőleg is, legkiválóbb szakembereink, tudósaink, ellenségeink nagy örömére, kézzel-lábbal igyekeznek bebizonyítani, hogy ettől meg amattól a nemzettől lopkodtuk össze. Hisz már Arany János is a fájdalom keserűségével sóhajt fel, hogy a magyar tudósok szerint az őseink nem tudtak beszélni, hanem ugattak, ruhájok sem volt, hanem meztelenül jártak.
Hogyan is kezdődött? A kávészemek serkentő hatásának felfedezéséhez több legenda is fűződik. Az egyik változat szerint a kávé élénkítő hatását egy Káldi nevű etióp pásztor fedezte fel Kr. e. 300-ban, aki észrevette, hogy ha a kecskéi a piros bogyókat legelészik, sokkal élénkebbek lesznek. Ezt elmondta a közelben élő szerzeteseknek, akik rájöttek arra, hogy ha a magokat megpörkölik, ízletes italt készíthetnek. A másik történet szerint egy Phazes nevű arab orvos i. sz. 900-ban a kávét orvosságként használta. A magyar szájhagyományban a »fekete leves« kifejezés a XVII. századból származik. Az 1680-as években a váradi pasa el akarta fogatni Thököly Imre fejedelmet, ezért egy
A születés a házassággal és a halállal együtt a legfontosabb esemény a nép életében, természetes tehát, hogy ezekhez fűződik a szokások és a babonák legnagyobb része. Az áldott állapotban lévő anyának nagyon kell vigyáznia magára, mert a vele történő bármi dolog azonnal visszaüt a gyerekre. Ha félidőig (a terhesség fele idejéig) bárhol megütik az anyát, a jel rajta lesz a gyermeken. Az anyajegy így keletezik, nem jó tehát a terhes asszonynak megcsudálni valamit. A kötél alatt bujkáló terhes asszony gyerekének nyakán meg annyiszor lesz körülhurkolva a köldökzsinór, ahányszor átbújt a kötél alatt.
Az Ipoly felé iramló Kürtös patak Mikszáthtól oly sokszor megidézett völgyében, a Korponai hegység peremén messzire látható dombon állott már a tatárjárás előtt is Kékkő vár elődje. Jelentős erősséggé királyi engedéllyel az 1250-es években Mikó fia Péter, a Balassa család őse építette ki. A Balassák Magyarország igen sokat szereplő, nagy hatalmú, tehetséges, de sokszor izgága famíliái közé tartoztak. Kékkő pedig ama ritka várbirtokok egyike volt, amely – bár százötven évig török elleni végvárnak számított, de néhány évig a török is ült benne – hétszáz éven át, egészen a XX. század első harmadáig egyetlen főúri család, a bárói, később grófi rangra emelt Balassák kezén volt. A költő Balassi Bálintnak is „kékkői” volt egyik előneve. Az 1570-es években Balassa János, Hont és Zólyom
Várregék és mesés várromok XVI. Kékkő
1 Dávid-zsoltár. Tanító ének
Ó, boldog, aki bűnbocsánatot nyert,
akinek bűnét eltörölték.
2 Ó, boldog az az ember,
akinek az Úr nem rója fel vétkét,
s akiben álnokságot nem lel.
3 Amíg némán hallgattam,
csontjaim belül sorvadoztak,
napomat jajgatás töltötte be.
4 Mert éjjel-nappal rám nehezedett
kezednek súlya, s tönkretett,
akár a nyár forró heve.
5 De megvallottam bűnömet neked,
és nem titkoltam vétkemet előtted.
Major Zoltán: Trianon és re - víziója (3. rész)
Ebben a művében jól látta, hogy a 19. szakasz alkalmazásához főzött remények alaptalanok. Fő oka ennek az volt, hogy a Népszövetség a győztes hatalmak szervezeteként, a létrejött állapot – a status quo megőrzésére alakult meg. A status quo elbomlása a Népszövetséget is magával rántotta.
Teljességgel szétfeszítetné előadásunk kereteit, ezért itt csak utalunk a tágabb értelemben vett revízió egy speciális esetére, az ún. háborús felelősség vagy bűnösség kérdésének tisztázására.
Petőfi emlékének
Szabadságom!
- szabadságod?
szabadsága . . .
Szabadságunk:
szabadságotok,
szabadságuk.
Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott Degré barátjához e szavakkal:
- Nagy szívességre kérlek. Herceg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly feltűnést és lelkesedést keltett azzal a móddal, amellyel a vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen óhajtana Petőfivel, Jókaival és Vasváryval megismerkedni. Szűk körű kis estély adok ma lakásomon, hívd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.
- Ez nem fog sikerülni, – vélte Degré.
- Miért?
- Nem ismered Petőfit.
- Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent!
Degré megindult fölkeresni Jókait, mert barátai közül neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai nem volt otthon, a Svábhegyen járt. Degrét két ok gátolta, hogy utána menjen
Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.
Szatmár, 1847. augusztus
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.
Hazatért - de oly kevesen várták,
hazajött - de sokan nem fogadták,
nem fogadták,akik megtagadták,
kiknek nem szent a világszabadság.
Saskörmét sokszor beléjük vájta,
szavaitól félt a haramia,
űznék ma is lángoló szellemét,
kiirtanák forradalmi hitét.
Eltűnt a hajtincs,számunkra nagy kincs
eltüntette az Akadémia,
hiába őrizte oly gonddal Júlia,
Zoltán fia könyvének féltő oldala.
Odúkat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Húsvét szent tavasza
S ilyen marad.
Miért tudjon Ő az embervérrül,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?
Óh, Tavasz, óh, Húsvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.
Ember mondja:
Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem éltem soha?
Föltámadni csak az tud, ki élt és meghalt valaha.
Én csak sírok, és nem égek, mint a hitvány tűzifa.
Lélek mondja:
Sírj hát! és ne hajts a szóra hogy sírni se szabad már.
Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon magadnál!
Ez is élet! Óh bár minden ember helyett sírhatnál!
Időlágyító, böjti szélnek
Édes vesszői verik földemet,
Törik már rólunk a farsangi jég.
Lesz még virágos tavaszi vezeklés.
Mennék már, mennék az ibolyamezőre,
Ibolyamezőre, gyötrelmeket szedni,
Jószagú, tiszta gyötrelmeket szedni,
Mert ott terem az én kedve virágom.
Csak olvadjon le vidám takarónk már
S szemközt fújjunk az éggel, meztelen,
Csak érjünk sötét, feltépett talajt,
Televény, termő, meleg sötétséget.
Rá fogom tenni kezem csendesen
És megcsókolom szülőföldemet.
Virágok napja, szép virágvasárnap,
Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!
Hintsd be virággal az avar mezőket,
A kertek fáit, félve rügyezőket,
Óh, szánd meg őket!
A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,
A rét, az erdő még most is kietlen.
Virágok napja, jer, lehelj a földre,
Bús szürke foltjait varázsold zöldre,
Szép puha zöldre!
Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,
Üres fészkeknek hadd legyen lakója!
