Kölcsey Ferenc: Vad homály kél…

Töredék

Vad homály kél nyúgot boltozatán
Éjjelében a nap elmerűl,
Barna felhő szikla tornyozatán
Szívborzasztó néma csendben űl,
Rejt villámot, rejt halált keblébe,
Vándor indul mégis ellenébe,
Nem remeg, bár búsan int az ég,
S nyílt előtte kétes messzeség.

1831

Juhász Gyula: A Hymnus

E bús imádságot dalolta ajkam,
Mikor nem is tudtam még, mit dalol,
Csak éreztem, hogy orgonás szavakban,
Ezer év búja búg a hant alól.

A Végeken, hol mély magányban éltem
S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben
Fajtám keserve, megértettelek!

E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal,
Az éghez oly közel járt e magyar dal,
Kárpátok ormán ültem egyedül

És gondolkoztam Kölcsey felül,
Ki félszemével a jövőbe látott,
Szent táltosunk, teljék be látomásod!

1907

Bethlen Gábor levele – feleségének, Károlyi Zsuzsannának

Erdély fejedelme, „választott magyar király”, a Habsburgok elleni döntő jelentőségű érsekújvári csatát megelőzően írta levelét első feleségének, Károlyi Zsuzsannának.

1621. április 11.

Szerelmes édes szívem, a felséges Isten minden jókkal megáldjon.

Ezen órában hozzák a füleki vicekapitány levelét, én édes szívem, melyben írja, hogy tegnapelőtt délután ama hitetlen Herencséni, ki mellett te is sokat törekedvén dolgaiban, mennyi jóval voltam az árulónak. Füleknek a felső várát meglopta, és a bennevalókat Ferdinánd számára eskettette mindjárást. Azért a Szécsi dolgát, immár nyilvánvaló árultatását, akárki elhiheti. Annak okáért szerelmes szívem, szükség igen a vigyázás ott alatt, nem egyébből, hanem hogy valami árultatásból, lopásból való fortély valami várunkon ne essék, másikból ebből, hogy Kassán igen vigyáztass magadra édes szívem. A vármegyék lovasit, gyalogit éjjel-nappal siettessék Kassához gyülekezni. Mutassák meg Bornemisza János és Abafi igaz hűségeket hozzánk, kíméltessék meg a Szécsi lovasát, micsoda falukon vannak, és menjenek reájok, verjék fel őket.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Világos

Még az igazságos Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját, Szilágyi Mihályt.

    Valószínű is, hogy megbánta mindjárt, de azt már még sem tehette meg, hogy a rendeletét, ha egyszer kimondta, visszavegye.

    Szilágyi Mihály uramnak pedig annál is rosszabbul eshetett ez a fogság, mert a saját gyámfia záratta el és éppen a saját várába, melyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól kapott.

    Ahol mint úr járt-kelt azelőtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserű sors!

    Ámbár igyekeztek azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal s bizony a szakács se csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, főzte neki a jobbnál jobb ennivalót.

    Sőt szakács uramnak voltak magasabb tervei is (azelőtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem a csizmjadiák).

    Egyszer odakünn járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohan be a várudvarra:

    - Itt a török! Jaj, itt a török!

    - Nosza fegyverre gyorsan – kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely s kirohan őrségével veszett fejjel, hogy ő a török ellen mégyen.

    Török azonban nem volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felől.

    A várban nem maradt más benne, csak a rab és a furfangos szakács.

szozattovabbacikkhez

Dr. Szelényi Ödön: Magyar népszokások

Rég elmúltak azok az idők, midőn a nép körében fennmaradt ősrégi szokásokat tűzzel-vassal irtották és pusztították, mert azóta, hogy a néprajz és vallástörténelem őket kutatásuk körébe vonták, egészen más szemmel nézzük és tudjuk, hogy a fitymáló lenézésnek vagy közömbösségnek nincs velök szemben semmi helye. Megtanultuk ugyanis egyfelől, hogy a népszokások legjobban fejezik ki a nép lelkét és így azok megőrzése, összegyűjtése valósággal nemzeti feladat, másfelől pedig megtanultuk, hogy e szokások közt van akárhány, mely mindenféle babonás hiedelemmel egybegyűlve népünk ősvallására képes némi fényt vetni. E szokások továbbá sokszor oly mélyen gyökereznek a nép lelkében, életében, magatartásában, hogy ezt meg nem érthetjük azok ismerete nélkül.

    Hadd világítsa meg állításunkat egy, az életből vett példa. Néhány évvel ezelőtt a brassói törvényszék előtt Pap J. türkösi lakos bűnvádi panaszt emelt Dávid Jánosné, Kovács M. és Porr Mari ellen hamis tanúzás miatt. A tárgyalás folyamán kitűnt, hogy Porr Mari csakugyan kioktatta a társait a hamis esküre olyképp, hogy tegyenek sós kenyeret a ruhájuk alá a szívükre és mikor a bíróságnál esküt kell tenniök, tegyék kezüket a kenyérre és esküdjenek bátran, mert így nem követnek el vétket. Az eskü letétele után pedig adják a sós kenyeret lónak vagy kutyának. Ez eljárásban ezek az emberek nyilván oly hagyományt követtek, melyben a kenyérnek és a sónak ördögűző hatása érvényesül. (Binder J. tanár közlése szerint.) Íme, csak egy példa arra, hogy nemcsak a szaktudósokra, hanem a néppel sűrűn érintkező közigazgatási tisztviselőkre, tanítókra, papokra, bírákra is mily fontos a népszokásokban megnyilvánuló népies észjárás és gondolkozás ismerete!

szozattovabbacikkhez

Magyarok királynéja /Ének 1797-ből/

Magyarok királynéja,
Boldogságos Szűzanya, Mária!
Neked áldoz magyar szív,
Mely hozzád örökre hív, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!

Ím hozzád folyamodunk,
Mert benned bizakodunk, Mária!
Segíts szenvedésinkben,
Bokros keserveinkben, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!

Tekints le országodra,
Te árva fiaidra, Mária!
Neked élünk és halunk,
Te híveid maradunk, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!

Magyarid szószólója,
Ügyeink pártfogója, Mária!
Hallgasd könyörgésünket,
Ínségben nyögésünket, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!

Áll elő végóránkban,
Mint megvédő a harcban, Mária!
Légy életünknek fogytán,
Velünk úgy mint azután, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!

Czipott György: „Decretum… Ugros eliminandos esse”

coki hát trianonra!

     látjátok-e
     tejút ragyogása
     micsuda rettegető
     jóvátétel?…

.korcs időből
únosan rendre
kiszakadtak
tömegsírárusok és
tűzvészpattintók de
füveknek mindegy
miféle dög

.már megsokasodtak
jósigék és belterjzóna
pincekéjek sikolyai
.olyik bőrös mésztej
vakolókanálban
amint pikellyétörik
jusskövérje légyhaláltól
.már megmindenültek
bétemülö dögkutak
jósjelei

.tudjátok is hát
mifélét susognak
terítékfiókban kések
pokolcímeres
napszálltakor

látjátok-e
     őstenugro
     szurokcsóvája

micsudánpozsonyos
     kovász
elrendelődés?…

.ránkhuhognak
ezer évek romtemplomai
ódon paráznaszaggal
de térhullám csillagrenddé
dagályul és sivatagrózsáll
galerie des cotelle-ben
milliombizonyos
jámborságunk

 

Jókai Mór: Egy elmulasztott szó

Mikor már Lipót császárnak nem maradt meg más Magyarországból, mint a körülzárt várak s egynéhány határszéli kulcsos város, akkor kezdte maga is belátni, hogy, nagy veszély fenyegeti trónját.

    Fegyvereit lekötve tartá a külháború, a franciák és bajorok már Innsbruckot és Augsburgot is elfoglalták. A hadvezérei azt tanácsolták, hogy tegyen túl a gyűlölt kormányán, s békítse ki a magyarokat.

    Lipót rászánta magát a kezdő lépésre. Meghatalmazta Széchenyi Pál érseket, kit az egész nemzet nagyrabecsült, hogy ajánljon békét Rákóczy Ferencnek, ígérjen adóleengedést, sérelmek megorvoslását.

    Az ajánlatok elég szépen hangzottak, de Rákóczynak nem volt bizodalma az ajánlattevőhöz.

    Hiszen I. Lipót csaknem félszázadig uralkodott már az országai felett; Magyarország trónjára koronázási eskü letétele mellett lépett; ennyi idő alatt mind a maga által, mind az őseitől kötött békeszövetséget szüntelen mellőzte, üres szónak vette, soha a leghívebb magyar tanácsosainak a szavát be nem vette; ha volt is jóakarata a magyar népe iránt, de olyan embereket rakott a kormányra, akik a magyart gyűlölték, üldözték, akik a szabadságot elnyomni, a felvilágosodást kioltogatni rendszerüknek fogadták; hogy a legnagyobb békehajlam mellett sem lehetett a felkelő nemzetnek abba belenyugodni, hogy mikor teljes győzelmében van, akkor a fegyvert letegye, s az annyiszor megszegett szóra építse jövendő sorsát.

szozattovabbacikkhez

Lévay József: Haza járó szellem

Rodostói sírját unja már,
Rákóczi szelleme haza jár.
Néha éjfélkor jön, néha fényes nappal
S szívünkbe lopódzik tüzelő bánattal.

Jövel dicső szellem, óh jövel!
Ne is röppenj többé innen el;
Láthatatlanul is légy híveid vezére,
Vezesd be őket az ígéret földjére.

1903

Mády Ferenc: Hol van Rákóczy szobra?

A magyarnak Rákóczy volt
A legdicsőbb bajnoka,
Mégsem díszlik e hazába
Neki egy emlékszobra.

Úgy látszik a magyar nemzet
Nem gondol a szép múltra,
Rákóczy a szabadságért
Küzdött; s ki lett tagadva.

Ébredj fel hát szép nemzetem,
Gondolj azon bajnokra,
Aki mindent feláldozott,
A hazáért a múltban.

Lelkesülj hát magyar nemzet,
Ne légy fösvény se gyáva,
Rákóczynak e hazába’,
Legyen itt örök szobra.

Szégyen reád ősi nemzet,
Hogy eddig ezt nem tetted,
Itt az idő, most mutasd meg,
A hőst el nem feleded.

szozattovabbacikkhez

Papp-Váry Elemérné: Nagy Lengyelországban

Nagy Lengyelországban de hangos az erdő,
Nagy lengyel pusztában be véres a mező;
Véres nagy pusztában magyarok nyargalnak.
Süvíti a vihar: jaj a muszka hadnak, jaj a muszka hadnak.
Őszi vihar szárnyán zúg: a „rajta-rajta”

Régi hős kurucok,
Győzelmes magyarok
Tárogató hangja
Tárogató hangja.

Nagy Lengyelországban de csendes az erdő,
Nagy lengyel pusztában be sok a temető…
Régi temetőbe új hősök feküsznek,
Új sírhantok felett, régi nóták kelnek, régi nóták kelnek.
Csendes őszi szellő altatóan zenél;

„Piros csizmám nyomát,
Zöld erdő harmatát,
Hóval födi be a tél,
Hóval födi be a tél.”

1915

Szabolcska Mihály: Rákóczi sírja

A Rákóczi sírját
Messze Galatában
Ne zavarja senki,
Jobb neki ott békén
Hontalan pihenni,
Mint nyugovó álmát:
A magyar nemzetnek
Szomorú sorsával
Szomorúvá tenni.

Hadd álmodozzon ott,
Szabad föld porában,
Távoli honáról.
A magyar libertás
Kivirulásáról…
Hadd álmodja meg ott
Szegény magyaroknak
Felszabadulását
A nehéz rabságból!

1903

Csanád Béla: Sarlósboldogasszony

Ez a levegő, ez az áldott,
érett búzaföld illata
elkísér már, amerre járok
mindenhová: derűs világok,
szép faluk zengő dallama.

Játékos csönd bujkál a fákon,
s hallgatja a sarlók zizegő
szorgoskodását, meg a három
kakukk dalát az árnyas ágon,
s ha jön a déli pihenő,

úgy ragyog, szikrázik a kék ég,
mint álombeli nagy tavak;
sok dús kereszt a tiszta békét
énekli, földöntúli mérték
jóságát itt a nap alatt…

Kis fehér felhő száll az égen,
halk álom aratók szemén:
a búza közt fénylő fehérben
látogatóba siet éppen
a Boldogasszony könnyedén.

1955

Reviczky Gyula: Magdolna

Szép s ifjú volt, forró vér áldozatja;
De ifjúságát bűnbánón siratta.
S a porból, hova röpke gerjedelme
Tiporta, isten karja fölemelte.
Mert szíve tiszta volt, s bár elbukott,
Szeretni mint ő senki sem tudott.
Midőn Jézus, kinek selyem hajával
Lábát törölgeté, kereszthalállal
Kimúlt, a mint azt megjövendölék:
Ott sírt, ott tördelé fehér kezét.
Hirdetni a világnak ő ment
A Megváltó feltámadását;
Ő, a dicső, fényeskedő szent!...
Emléke illat, neve fény, imádság!...

De jaj, akkor volt az, midőn az Isten
Közöttünk járt, emberré válva itten!
De hol keressük most, mely égi jelbe',
Ki az igaz bűnbánót fölemelje?...
Buktatni, azt most is mindenki kész.
Emelni?... Erre nincsen férfi-kéz.
Csak vén szatír, ki pénzzel csalogat,
Kinek vérdíja gyöngy, selyem, fogat;

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Hedvig

Legenda

Szóla Isten Gábor angyalához:
"Szép cselédem, fényes Gábor angyal!
Ölts piros két szárnyat vállaidra,
Szegd be nappal, a szép délvilággal,
Arcaidra vedd tavasz derűltét,
Végy mosolygóbb ifjúságot arra:
A kicsinyded földre fogsz leszállni,
S a szerelmes lányok bíbor ajkán
Csókot, áldó égi csókot hagyni;
Aki szép, hogy még szebb csókod által,
S aki boldog, boldogabb lehessen."
És felelt a fényes Gábor angyal:
"Boldog Isten; oh te véghetetlen!
Mely parancs ez! mily kemény ítélet!
Oly parányi bár a föld magában,
De szerelmes szívű lánya oly sok
Támadattól a komoly napestig,
S a fagy éjszakáig déli hőtől,
Hogy, ha ezret láttam, visszatérve
Új ezerrel lesz találkozásom;

szozattovabbacikkhez

Buzáth Linus tábori lelkész, áldozópap

Egy idegen plánta honosult meg édes magyar hazánkban; messze földről érkezett ide, a bájos Olaszhon földéről, s ez a Szent Ferenc-Rend, melynek jeles tagjai megismerve kedves nemzetünktől, e fenséges és magasztos névvel tiszteltettek meg: „Barát”. Ennél dicsőbb envet nem is adhatott volna nekik a magyar nemzet.

    És hogyan feleltek meg a várakozásnak? Fennen hirdeti a magyar nemezt hű történelme és e könyv, – oh igen, ezen szerzet fiai mindig hű „barát”-jai voltak a nemzetnek, osztoztak vele jó és balsorsban hétszázadig; szegények voltak anyagilag, de annál gazdagabbak szellemileg; a katolikus szentegyháznak hű fiai és magyar hazánknak rendületlen bajnokai voltak.

szozattovabbacikkhez

Csata Ernő: Üzenet Barguzinba

Mi akkor is szeretünk Sándor,
ha Fehéregyházán nem lettél
hősi halott, az Ispán-kúti
kukoricásban a kozákok,
ha leszúrtak és megsebesülve,
fogolyként a Burjátföldre
elhúrcoltak. Eljöttek véres
napjaid, melyekről álmodtál
és az örök hó mezejére,
távol Barguzinba sodortak.

Lelkedben egy bántó gondolat,
az öklödből kihullt a terv
és időtlen időkre füstbe ment.
Hazudtak az álmok szívednek
s a remények is elárultak,
csak mi szerettünk meg örökre,
ha nem is lettél hősi halott,
szívünkbe zártuk verseidet
egy kietlen fagyos világban,
hol szomorú volt az életed.

(2014)

Csuka Zoltán: A fehéregyházi síkon

Fenn tündökölt az augusztusi napfény,
tombolt, szikrázott, gyújtott, égetett,
lenn enyhe zöldben hullámzott a tájék
s ringatott erdőt, falvat, réteket.

Mint búcsúra a hívők, jött a sok nép,
székely legények, leányok színesen,
tömör sorokban Medgyesről a dalkör,
énekük frissen szállt és szívesen.

A kis ligetben megbújva az oszlop
fák lombja közt barnán s kopottan állt,
román parasztok morcos félkaréja
– talán hullámtörőnek – összeállt.

Halk volt e búcsú, fájó volt az ének,
„Távolból”, amit anyjának üzent,
a kislakot el nem felejtő költő,
ez ünnepen a láthatatlan szent.

Őnéki szólt e népi búcsújárás,
ő tűnt el itt a titkos réteken,
nyolcvannyolc éve már, hogy itt, e földön
elhullott védtelen és véresen.

S míg szállt a dal, halkan és rendületlen,
magyar s román lassanként elvegyült,
az arcokon megenyhült a komorság,
mely szíjasan imént még ott feszült.

A kis ligetben megrendülten álltam,
mint kormos gyertyák, égtek a dalok,
s szemem kereste, hogy az elsodort föld
mely titkos mélyén alszik a halott.

S Krisztussal mondtam: nem halt meg, csak alszik!
Hiába ölte meg a szolgahad,
sorsában láthatod meg, Európa,
már elveszettnek látszó sorsodat.

Dalmady Győző: A Petőfiház

Itt született a költő,
Kinek dalaitul
A fülmile dalolni,
S az ég zengni tanul.

Csak a magyar nem tudja,
Mily szent neki e hely,
Szívében a dalokra
Még visszhang sem felel.

Oly gazdagok vagyunk, hogy
Kincseket veszthetünk!
Áll-e a ház vagy pusztul,
Nem ad gondot nekünk!

A dicsőség nemtője
Leül küszöbire,
Emlékezés sem hozza
Az utódot ide.

Hálátlan nép! ne is menj
A bús lakhoz közel,
Találkoznál a költő
Haragos lelkivel.

Az ócska fal hullatja
A sárvakolatot,
Láthatlan kéz egyet majd
Arcodba vághat ott.

Zilahy Lajos: Petőfi a táborban

Este, ha lepihent a huszártábor
S az ég ezüst csillaggal volt teli
Egy régi rongyos könyv járt kézről-kézre,
Petőfi összes költeményei.

Lapozgatták és fennhangon olvasták
A piros fényű tábori tűz mellett
A szakadozott, ázott régi könyvet
És benn’ a sok Petőfi verset.

A huszároknak, akik vérben jártak,
Kemény, kegyetlen, vad szívét megfogta
Iluska bánatos, örök szerelme
És Kukorica Jancsi furcsa sorsa.

szozattovabbacikkhez

Vértesy Jenő: Petőfi

Alámerült a tűz-nap már az égen,
Fönt az ezüstsarlójú hold ragyog.
Petőfi költeményeit letészem,
Tűn’ a világ s már nem olvashatok.
…Csodás lánggal érzem lobogni vérem’,
Arcom tüzel, egész lázban vagyok.
De hogyne! hisz’ forgattam lapjait,
A napba néztem s fénye elvakít.

Előmbe képzelem csodás alakját:
Dacos volt, kit meg nem tört semmi vész,
Arany, mely még ki nem forrá salakját;
Szabadságszerető, lelkes vitéz;
Szilaj, ha szenvedélyi elragadják
S ki útját szegné, eltiporni kész;
Mint szikra, lobbanó s mint király, büszke –
Költészete valója tiszta tükre.

szozattovabbacikkhez

Varga Borbála: Nem akar ragyogni

Nem akar ragyogni
A csillagos este.
Szívünk mély bánatát
Biztosan elleste.

Fátyolos szemével
Bánatunkat nézi,
Amit mi vesztettünk
Talán ő is érzi.

1920

Homor Imre: Szép magyar keresztek…

Aratnak… aratnak Tisza-Duna tájon,
Gyűlnek a keresztek a nagy rónaságon.
Merre forró délben a levegő reszket,
Hosszú szép sorokban állnak keresztek…

Merre délibábok árnya rajzolódik,
Ott, ahol az ég a síksággal fonódik,
Picike hangyának látszik csak az ember,
De tele van ott is a vén föld kereszttel.

Ezek váltanak meg a pokloktól minket,
Miket gonosz sorsunk életünkbe hintett,
Ezektől kap hazánk újból erejére,
Népek asztalánál nem lökhetik félre.

Szép magyar keresztek, áhítattal nézlek,
Nem látom a sorsunk többé feketének.
Belőletek száll ki magyar erő, épség,
Ős magyar határok, ős magyar vitézség!

Szép magyar keresztek, minden reménységünk,
Tivéletek állunk, nélkületek végünk!
Ahogy gyülekeztek a napfényes rónán,
Mindegyitek lendít Magyarország sorsán!

Ti bizonyítjátok, mi segít mirajtunk,
Buzdítón ti szóltok, hogyha lelankadtunk;
Új életre kelnünk biztató a kezdet,
Mikor mosolyogtok szép magyar keresztek!

1920

Porubszky Géza: Ave, maris stella!

/Meditáció./

Te vagy az éjben felkelő hajnal,
Akit köszöntött az angyal.

Te vagy a napfény, mely lelkünkre száll,
S szívünkbe új világot tár.

Az Élet tengere fölött ragyogsz,
Reményünk csillaga vagy ott!

Szemünk a földön, ha hullat könnyet,
Ó, nézd a siralom-völgyet!

Szegények vagyunk, búsak és árvák,
Tekintsd a nyomor világát!

Magyar jövőnk csillagtalan, sötét,
Ó, halld a sírók énekét!

Mert ha ajkunkon sok is a panasz,
Lelkünkben Te vagy a – tavasz.

1920

Váradi Antal: Rabok éneke

„Szegény Magyarország, Szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon.”
     Petőfi.

Kezünkön, lábunkon nehéz, csörgő bilincs,
Síró rabok vagyunk, kiknek reménye nincs.

Csak az Isten tudja, csak az Isten látja,
Szegény magyaroknak nincs igaz barátja.

Országunk elvették, körülvettek minket,
Irigy szomszéd nézi árva földeinket.

Mint egy lecsorgó könny, melynek sós az íze,
Országunkon végig foly a Duna vize.

Hegyeinkről, melyek ormán felhőt látok,
Nem az áldó eső csordul, hanem átok.

Rónáinkon, melyek lánya a délibáb,
Eddig remény ringott ábrándkép legalább.

Most, a rengő kalász másnak nő és terem,
De megvertél minket én édes Istenem!

Nézünk keserűen, nézünk könnyes szemmel,
Imádkozunk fájó, vérző türelemmel.

És várunk, és várunk, míg a léget rója,
Utolsó reményünk, Illésnek hollója.

Falat kenyerünket, mely meghozza nékünk,
Ez a hit, mi hitünk, vigasz – békességünk.

Kezünkön, lábunkon nehéz, csörgő bilincs,
Síró rabok vagyunk, kiknek reménye nincs…

1920

Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom…

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a égi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.
Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Horváth Ödön: Eltiportak és unokáik

Mint férget tiportak el. Soha többé
nem sikerült feltápászkodnunk; egyre
mélyebbre süllyedtünk bele a szennybe,
és sár lettünk, híg sár, az anyaföldé.

Szelek jöttek; vadul felszárítottak.
Porrá váltuk, felszöktünk a magasba;
ott keringtünk, de az esők lehoztak,
belemosódtunk a szürke salakba.

Úgy lett végül is szétmállott húsunkból
termő humusz: füvek, fák elesége.
Konok helytállásunk hősiessége

ugyan hiába volt, de vérünk újból
forr, éled késői utódainkban;
mindent érő, nyugtalan szemük villan.

Harsányi Lajos: Az égő katedrális

Mint alvó szép menyasszonyt
Szűz csókkal kelt arája,
Úgy hull a nagytemplomra
A kelő nap sugára.
És mint a csóktól pírban
Felébred a menyasszony:
Kigyúl a katedrális,
Kereszt, kőcsipke, balkon.
A tornyok égő lángok.
Tüzes az ablakrózsa.
A sokszáz színes ablak
Színét szikrázva szórja.
A fénykévék zuhognak
És minden oszlop lángol.
Az orgona eldördül
S himnusz csap ki a lángból.

A meghalt éj dermedve néz és ámul a halál is.
Az emberek ijedve mondják: ég a katedrális.

szozattovabbacikkhez

Csokonai Vitéz Mihály: A Dugonics oszlopa

Istenem! Igazán láttam-e szememmel,
Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhat-e oly tisztán valaki,
Hogy a való képét ily nyilván lássa ki?
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk:
De én amit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kíséri volna egy mennyei lélek.

A magyar Helikon virágos tüvében,
A szelíd mulatság híves mezejében
Apró violákat e nefelejcset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
Danoltatom vélem csendes andalgásom,
Melyet egy kis zefír, kerengvén lejtősön,
A bokroktól vissza-süvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szerelem,
S az édes vágyódás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam… De mivelhogy nagyok
A látósak, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el Clió! hogy raktak a kopott
Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedül magában
Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
Mintha még kéz sem lett rajta volna soha.

szozattovabbacikkhez

Szombati-Szabó István: Lóth

Én visszanézek.
Még egyszer életemben visszanézek
S tán indulok, ha ez reám a végzés,
DE életem már mindig-visszanézés.

Sodoma – (tudom) –
Önös volt, fösvény, kevély és konok,
Pártos, hitetlen, véreit-gyalázó,
Mindent másokért hívő s magyarázó,

Rest, tétovázó,
Istentelen, vagy Isten-gyűlölő tán,
(Sok bűne égett: rontó tűznek üszke)
Garázda, dibdáb, sírja-ásó, büszke,

Próféta-gyilkos,
Ál-isteneknek vígan áldozó,
Magát-sorvasztó epével, miriggyel,
Ki önmagától minden jót irigyel,

Halált-kihívó,
Ám bűneiben szent-magát pazarló!…
Ha vétkes is, de népem, vélem-egy.
az én napom száll, ha napja lemegy.

Csak Sodomával
Tudok meghalni, hogyha rá halál vár.
S bár megtorolja büntető igézet,
Bár ég a földre hull is: visszanézek

S kővé meredten
Megállok itt, örök Lóth, mozdulatlan:
Múlást-nem-élő fájdalomnak szobra,
Nézvén az üszkös, százszor-szent romokra.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf