Bertalan Sándor: Magyar fohász

Isten, ki csillagok honában ülsz
S bölcsen intézed milliók sorsát,
Hozzád kiáltunk kínok éjjelén:
Elégeld már a jajt, ne sújts tovább!

Sok bűnnel fetreng néped a porban
S bűnhődik a múltért bilincsek közt…
Nagy Isten, Te látod mily elhagyott,
Szabadulásra nyújts neki eszközt!

Kegyelmed ajtaján kopogtatva
Egy nemzet kér tőled új életet;
Ó, ne rejtsd arcodat felhők mögé.
Szüntesd meg rajtunk az ítéletet!

Lásd meg, mint fogy e nép nap-nap után…
Mint dőlnek sírba az ősi tölgyek…
Mint zokognak síró szél szavával
A messze hegyek és messze völgyek!

Mint némul a szó gyermekek ajkán…
Mint hal el a mosoly, a kacagás…
— Örök Isten, ha Te nem segítesz,
Nem lesz itt többé szent feltámadás!

Másnak terem a vérrel szentelt föld!
Másnak ont ércet a hegyek méhe
S üldözött vadként él örökében
A rab magyar halálra ítélve!

Úristen, lásd meg, mily nehéz kereszt
Nyomja vállunkat Trianon óta!
S halld meg, mint válik jajjá az ajkon
A sírvavígadó magyar nóta!

Bevalljuk, Atyánk, tenger vétkünket. ..
De Te tudod, hogy védővár voltunk!
Védtük a nyugat ős kultúráját…
S szívünkben szent eszmelángot hordtunk!

Bocsáss meg nékünk Irgalom Atyja!
— Bilincsünk vasa már velőkig hat!
Szemünk világa homályba borul —
Ó, küldd el hozzánk Megváltó Fiad!

Nagy Isten, ki fent ülsz a magasban,
— Lásd meg bús éjünk, mely régóta tart.
Hallgasd meg népednek esdő fohászát:
„Áldd meg és tartsd meg a szegény magyart!”

1937