Irlanda Máté: Búcsú
Helytelen idő
Létezik egy hely a rácsok túloldalán,
ahol hónapokkal később van.
Ott már pontosan tudom.
Most még játszom a gondolattal,
könnyű szédülés csak, mint kezdő dohányosként
a reggeli első pár slukk.
Tanulom a helyrehozhatatlant.
Egy félbehagyott ház
üres előszobájában állok,
és kopogok a sehova nyíló ajtón,
mintha be akarnék lépni,
vagy arra várnék, hogy válaszoljanak,
pedig már azok is elmentek,
akik valaha tervezték a beköltözést.
Hónapokkal később
Már tudom. Egy ezerévente esedékes bolygóegyüttállást.
Úgy csusszansz ki a közös térből,
mint a reggeli ébredés félkómás fantazmái.
Csak az összetört kolibrik maradnak.
Ne fogd meg, nem szabad!
Mint ahogy érkeztél, pont úgy,
az elengedés hazug nagyvonalúságával
csukom be mögötted rácsaim.
Emelt fővel, mosolyogva intek búcsút.
A titok a hozzájárulás értékének helytelen
túlbecsülésében rejlik. Vedd egynek!
Gravitációt növesztek. Előbb az ébredések.
Hogy még délelőtt. Ez kevésnek tűnik, pedig nehéz.
Tanulás, edzés, takarítás, munka. Önfegyelem.
Hiába tudod, hogy végső soron
mindenki egyedül hal meg,
tartsd magad játékban!
Kiengedem a visszatartott levegőt.
A kilégzés fontos, mint a vízivás,
amit persze szintén mindig elfelejtesz.
Öntözd meg a növényeket! Adj enni az állatoknak!
Kérészek kötődésével mérd magad!