A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Szepes [XVI. rész]

64 varmegyeSzepes vármegye a Magyar Királyság északi peremén, a Poprád, a Hernád, a Dunajec és a Gölnic völgyében feküdt. Területe 3605 km2 volt. Felszíne hegyes, észak határvidékén emelkedik legmagasabb hegysége a Magas-Tátra (Ferenc József-csúcs 2663 m, Lomnici-csúcs 2635 m tengerszint felett). Ettől délre található a Szepesi-síkság. Egykori terültén fekvő további hegységek a Szepesi-Magura és a Lőcsei-hegység. Keleten és délen a Branyiszkói-hegység, a Kassai-hegység, a Fekete-hegyek és a Rozsnyói hegység határolták. Legfontosabb folyói a Hernád és a Gölnic.

    Szepes vármegye a XIX. század közepéig megőrizte négyes járási felosztását. A négy járás a megyét tagoló hegyláncok, illetve a köztük elterülő folyóvölgyek természeti tájaihoz igazodott és északról délre a Magurai (a Szepesi-Magurán túl, a Dunajec völgyében), a Kárpátaljai (a Magura a Magas-Tátra és a Lőcsei-hegység között, a Poprád völgyében), a Lőcsei (a Lőcsei-hegységtől délre, a Hernád völgyében) és a Hegyi) később Bányai, a Gölnic völgyében) elnevezést viselte. A kiegyezés utáni években a járások száma kettővel nőtt: a Kárpátaljai járás keleti és nyugati fele Poprádvölgyi és Tátrai járásként élt tovább, a Lőcsie járás nyugati feléből pedig megalakult a Hernádvölgyi. Az 1876-os megyerendezés során Szepes vármegyébe olvasztották az addig külön törvényhatóságot alkotó Szepesi 16 város kerületét, továbbá Késmárk és Lőcse szabad királyi városokat, végül Gölnicbánya törvényhatósági jogú várost, mely utóbbi csak 1870-ben lett a megyéből kiemelve. 1886-tól volt a járásoknak a vármegye által kijelölt állandó székhelye, addig a főszolgabíró mindenkori lakhelye számított a székhelynek. Az utolsó átszervezés 1894-rn történt, amikor két új járást szerveztek, ezzel azok száma nyolcra nőtt, egyiknek a székhelyét áthelyezték, és mindegyik nevét a székhelyéhez igazították.

    Éghajlata igen zord, nemcsak mivel itt emelkedik hazánk legmagasabb hegysége, de a vármegye legnagyobb része a tátraalji nagyobb síkot leszámítva teljesen hegyes.

    A vármegyét a millennium idején 8 járás, benne 8 rendezett tanácsú város, 18 nagy-, 197 kisközség, 267 puszta és telep alkotta, székhelye Lőcse volt.

    A lakosok száma 1891-en 163 291 volt, ebből 57,1 százaléka tót, 27,5 százaléka német, 10,7 százaléka ruszin, 3,1 százaléka magyar. 1910-ben a lakosság 172 867 volt, ebből 56,1 százalék szlovák, 22,2 százalék német, 10,8 százalék magyar és 7,1 százalék ruszin.

    Közművelődés tekintetében Szepes vármegye a kedvezőbb viszonyú vármegyék közé tartozik. A 6 éven felüli férfi lakosságnak 32,1, a női lakosságnak 35,5 százaléka nem tudott sem írni, sem olvasni, s a tanköteles gyermekeknek 7,9 százaléka nem járt iskolába. A vármegye területén ekkor 276 iskola létezett: katolikus hittudományi intézet Szepeshelyen, 4 gimnázium (Igló, Késmárk evangélikus; Lőcse katolikus fő-, Podolin katolikus algimnázium) 1 reáliskola Lőcsén, 10 ipari és kereskedelmi szakiskola, 2 tanítóképző (Iglón állami, Szepeshelyen római katolikus), 3 polgári, 2 felsőbb leányiskola, 2 kereskedelmi tanonciskola, 242 elemi, kilenc kisdedóvó, 1 árvaház, 1 börtöniskola volt. A népiskolák közül 17-ben magyar, 80-ban német-magyar, 110-ben tót-magyar, 16-ban rutén-magyar, 24-ben csak nem-magyar volt a tannyelv.

    A szellemi élet élénken lüktetett a vármegye törekvő városaiban. Központjai Lőcse, Késmárk és Igló.

    Története

    Szepes vármegye nevét az 1129-ben már létezett Szepes váráról kapta.

    A vármegye területén a gánóci telepen az ősmeber, Béla, Poprád tőzegrétegeiben cölöpépítmények, Mahalfalu, Szalók és a lőcsei várhegyen teraszépítmények, a késmárki Jeruzsálem-hegyen, a gánóci Hredeken és Csütörtökhely mellett körsáncok nyomaira bukkantak. A Poprád és Hernád völgyeiben és a hegyek déli lejtőin kelták, vandálok és többféle szláv eredetű törzs élt.

    A honfoglalás idején – Anonymus szerint – az észak felől érkezett Böngér fia Bors vezér népe a Poprád és Herrnád közötti vidéken Ő, Sztrázsa, Nagyőr nevű őrhelyeket épített, magyar voltukat bizonyítják az utóbb elszlávosodott vidéken is megmaradt magyar dűlő-, helység- és víznevek.

    Szepes várának első említése oklevélben 1129-ben történt, II. István király öccsét, Borisz herceget, mint a vár grófját említette. 1162 előtt II. Géza a Rajna vidékéről szászokat telepített be. Imre király 1198-ban alapította a Szent Mártonról nevezett szepesi prépostságot, mely egyik legrégibb hiteleshelyünk.

    A tatárdúlás a vármegye településeit elpusztította, de a lakosságnak egy része megmenekült. A tatárdúlás után újratelepítéssel megerősített szász telepeknek 1271-ben V. István bíróválasztási jogot adott.

    A várispánságok kialakítása után a királyi vármegye területén kiváltságos területek alakultak ki (pl. a tízlándszás szék), melyek régi időktől való kiváltságait 1243-ban IV. Béla, utódaiknak 1312-ben I. (Anjou) Károly Róbert erősítette meg. A Hernád és Poprád folyók között alkották Magyarország legkisebb törvényhatóságát. A szék és vármegye főispánja rendszerint ugyanaz a személy, de alispánját, egy szolgabíróból, esküdtből és jegyzőből álló önkormányzata tisztikarát többnyire a bethlenfalvi közgyűlésen választotta. Lakói a király zászlaja alatt katonáskodó, adót nem fizető, nevük alapján magyar nemesek.

    I. Károly Róbert az oligarchák elleni küzdelmében 1312-ben egy oklevelében a rozgonyi csatában aratott győzelmét a Szepes vármegyebelieknek megköszönte, 1328-ban a vármegye nemeseinek adott oklevelében elrendelte, hogy a jobbágyok fölött csak saját földesuruknak van bíráskodási joga (úriszék).

    A bányászata révén gyarapodó Szepességből Luxemburgi Zsigmond király 13 várost (Igló, Leibic, Durand, Ruszin, Béla, Ménhárd, Szombat, Sztrázsa, Mathóc, Felka, Poprád, Olaszi, Váralja), a Lublói várat és a lubló-podolini uradalmat, az ezekhez nem tartozó Podolin, Gnezda és Lubló városokkal együtt 1412-ben sógorának, II. (Jagelló) Ulászló lengyel királynak 185.000 forintért (37.000 garasért) elzálogosította. A megmaradt 11 város (Csütörtökhely, Danisóc, Illyésfalva, Káposztafalva, Kurimján, Mühlénbach, Nagyszalók, Odorin, Tamásfalva, Velbach, Zsákóc) továbbra is külön törvényhatóságként szerepelt 1636-ig, amikor a Csáky grófok birtokába, ezzel a vármegye hatósága alá kerültek. A 16 városban a 360 év lengyel uralom alatt a tótság megszaporodott és megerősödött.

    A husziták 1433-tól Szepesben pusztítottak legtovább. A tót lakosság támogatta a kelyheseket. 1450-ben Hunyadi János kormányzó békét kötött a Szepest 1440 óta megszálló Giskra zsoldosvezérrel, aki megtarthatta felvidéki birtokait. Szepes, Ricsnó és Késmárk elfoglalása után Giskra 1461-ben meghódolt I. (Hunyadi) Mátyás királynak, aki 1462-ben birtokcserével eltávolította őt a Felvidékről.

    1465-ben I. Szapolyai Imrének adományozta Mátyás király a szepesi grófságot, vele az örökös főispánságot, a szepesi várat és uradalmát s 11 várost melyeket megfosztottak önállóságuktól, lakói jobbágyok lettek.

    1526-ban a kettős királyválasztás után évekig tartó harcok folytak a vármegyében I. (Habsburg) Ferdinánd és I. (Szapolyai) János pártja között. A Habsburg-párti Lőcse és János-párti Késmárk közötti, az árulerakási szabadalom miatti ellentétekből is eredő, mezei csatákat ostromokkal váltó háború egy időben egész Szepes vármegyét két ellenséges táborra osztotta. Tartósították az ellentéteket a reformáció lutheri ágának terjedése, a Szapolyai- és Thököly-birtokok, az erődített városok, a 13 szepesi város eltérő érdekei. A hadakozások elnéptelenítették a virágzó vidéket. Fogyatkozó köznemessége a gróf Csáky- és báró Palocsay-féle nagybortokkal, a sok városi birtokkal berekítve a XVII. századra elszegényedett, amit az 1640-es és 1663-as marhavész siettetett. 1661-ben Montecuccoli német rablóhada dúlta a vármegyét. A pusztítás és kegyetlenkedések miatt a lakosság nagy területeken éhen halt vagy elvándorolt. A XVII. századtól a módos városi polgárok címeres nemesleveleket szereztek.1671-ben a kisnemesség a Habsburgok ellen felesküdött Thököly Imrének, Petróczi István kurucai 3 hetes győzelmi sorozattal elfoglalták Szepes és Sáros vármegyét, majd visszavonultak a Partiumba.

    A Rákóczi szabadságharcban Szepes vármegye népe a kurucokat támogatta, habár a városokban és várakban labancok voltak. 1704-ben a Lőcsére menekült nemesek is a fejedelem hűségére tértek. 1708-11-es pestisjárvány tizedelte a vármegye népét, mely után a szlávok többségbe kerültek.  

    Mária Terézia az elzálogosított 13 várost a lubló-podolini uradalommal 1773-ban visszacsatolta Magyarországhoz. E városok önkormányzata kieszközölte, hogy nem Szepes vármegyébe sorolták, mint a lubló-podolini uradalomhoz tartozó falvakat, hanem Gnezda, Lubló és Podolin városokkal együtt tizenhat szepesi város kerülte néven, 1778-ban önálló kerületként törvényhatóssággá szervezte. II. József közigazgatási rendezésekor 1786-ban e kerületeket a szabad királyi városokkal és a tízlándzsás székekkel együtt a vármegyébe kebelezték. A császár halála után 1791-ben helyreállították az önkormányzatokat. A vármegye és a tízlándzsások széke az 1802. 10. tc. alapján történt egyesítés után 1803-1848 a »törvényesen egyesült két Szepes vármegye« hivatalos nevet viselte minden kiadványán.

    1831 nyarán a kolera terjedése miatt a tótok között kitört zendülésben a magyarokat gyilkolták s kegytelenkedtek, mert a járványt az urak és zsidók gonoszságának tulajdonították.

    Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc támogatására cipszer ezredet hoztak létre. Simunics osztrák altábornagy betörésekor az északi vármegyék népfölkelésének parancsnokává Pulszky Sándor alezredest nevezték ki.

    Az 1876. évi közigazgatási reform a fennmaradt kiváltságaikat is teljesen felszámolta.

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    Földje általában sovány és az éghajlat zordsága, valamint a magas fekvés miatt kevéssé termékeny. A lakosság egyik fő foglalkozása az őstermelésen kívül a bányászat és kohászat; az ipar a millennium idején jobban fejlődik. Nevezetesebb gyárai a szomolnoki dohánygyár, a késmárki vászon- és damasztgyárak (nevezetesen a Wein-féle), több fonó- és szövőgyár (Podolin, Késmárk, Leibic, Bussóc), posztógyár (Késmárk, Leibic), műmalon (Igló, Bethlenfalva, három burgonyakeményítőgyár (Késmárk, Béla, Poprád), 11 sörfőző (a legnagyobbak Késmárk, Poprád, Szepesszombat, Szepesváralja, Béla, Lőcs), egy tengerikeményítőgyár (Márkusfalva) három papirosgyár (Igló, Poprád, Svedlér), egy fasejt- és papiroslemezgyár (Javorina), egy gipszmű (Igló) és 70 szeszgyár. Az előbbi virágzásához képest tetemesen hanyatlott vasipar még a századforduló idején is jelentékeny; főbb vállalatai a gölnicbányai Máriahuta, krompach-hernádi, prakfalvi és sztracenai nagy vasgyárak és kohók, a merényi, óvizi és szepessümegi vasgyárak, a káposztafalvi és svedléri vashámorok, továbbá a gölnicbányai lánc-, vas-szeráru- és szeggyárak s a mateóci lóvakaró-, pléháru- és gépgyár. Némi jelentősége van a faiparnak is. A hajdan híres kézműipar és kisipar a századforduló környékén nagyon hanyatlott. A millenium idején a bélai cipészipar, a késmárki, podolini takácsipar, a leibici posztóipar s a bányavárosok kovácsipara érdemel említést. A sajtkészítés ebben az időben nagy lendületet vett.

    Ásványi forrásokban a vármegye igen gazdag. Szepes vármegye bányavárosai elsősorban a Hernád folyótól délre, a Királyhegytől nagyjából Kassáig húzódó ásványi kincsekben gazdag vidékén találhatók. A vármegye más részein is folyt bányászat, azonban a Szepes-Gömöri Érchegység szűk völgyében jobbára ez volt a legfontosabb, ha nem az egyetlen megélhetési mód. Gazdagságuk, megélhetésük szorosan kötődött az arany, ezüst, réz, vas, higany, ón, arzén és nikkel bányászathoz. Három fő központja Gölnicbánya, Igló és Szomolnok volt, mindhárom város külön jogokkal rendelkezett.

    A közlekedés fő erei a vasutak. A fő vonal a kassa-oderbergi vasút, melyhez a gölnicvölgyi és a poprádvölgyi vonalak s a lőcsei és szepesváraljai szárnyvonalak csatlakoznak. A vármegyének hajózható folyói nincsenek, de a Poprád és Dunajec folyásának alsó részében tutajozható.

    A kereskedelem kevésbé élénk, mint régebben volt. A hiteligények kielégítésére 4 bank, 10 takarékpénztár és 4 szövetkezet szolgál.

    A városok a művelődésnek, az iparnak és kereskedelemnek központjaivá lettek.

    Jelentős települések

    Gölnicbánya

    Rendezett tanácsú város, a Bányai járás (1894-től Gölnicbányai járás) központja. Neve eredetileg víznév, a Gölnic-patakról nevezték el, amely mellett fekszik. A patak gnilec melléknévből ered, ami poshadt vizet jelent.

    A régészeti leletek tanúsága szerint a Gölnic völgyében már a kőkorszakban, majd a bronzkorban is éltek emberek. A várost német aranybányászok alapították a XII. században. A város a tatárjárást követően indult igazán fejlődésnek, miután Bajorországból, Türingiából és a Rajna-vidékről német telepesek érkeztek az elpusztított lakosság helyére. Gölnicbánya csakhamar a környező bányásztelepülések központja lett. Először 1246-ban említi oklevél „Gylnychbanya” néven. 1264-ben IV. Bélától kapta városi jogait. Ezeket később V. István és IV. László is megerősítette. 1275-ban „Gelnic”, 1280-ban „Gunychbana”, 1379-ben „Gulnicia, Gulnych” a neve. Gölnicbánya vidéke a XIII. században közigazgatásilag nem a Szepességhez, hanem a kamaragróf hatósága alá tartozott.

    1288-ban domonkos szerzetesek építettek itt kolostort, melyet 1543-ban egy lázadás során leromboltak.

    Városi jogait 1317-ben Károly Róbert, 1359-ben Nagy Lajos király, majd 1435-ben Luxemburgi Zsigmond kiterjesztette, mely következtében Gölnicbánya szabad királyi város lett. A város legrégibb pecsétje 1497-ből származik.

    Az óváros déli végétől nyugatra állott egykor vára, melyet 1234-ben II. András uralkodása alatt kezdtek építeni és 1436-ban említenek először. 1437. októberben Zsigmond elzálogosította Eberhard Cliber bambergi polgárnak. 1444-től Giskra zsoldosai birtokolták. A vár 1527-ben elpusztult, köveit széthordták. Ma rom Gölnicbánya területén.

    A város fénykorát a XV. században élte, amikor nagy mennyiségű ezüstöt és rezet bányásztak itt, 1726-ban a Gölnic völgyében fekvő hét alsó bányaváros központja lett. Később a vastermelés került túlsúlyba. A fémfeldolgozás miatt olvasztóhámorok is működtek itt. A XIX. század végére színesfémbányái kimerültek, csak vasbányászata maradt meg, mely a századfordulón is fejlett. A millennium idején a bányai járás szolgabírói hivatalának széke járásbírósággal és adóhivatallal, van takarékpénztára, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Volt állami vasipari szakiskolája, és ipari tanonciskolája.

    1891-ben 3912 német és tót lakossal. 1910-ben 3833 lakosából 2095 német, 1098 tót és 606 magyar volt.  

    Igló

    Rendezett tanácsú város, régebben Szepesújhely vagy Szepesújfalu volt a neve. A Szepesség második legnagyobb városa, híres iskolaváros, a Hernádvölgyi járás (1894-től Iglói járás) központja. Magyar neve víznévi eredetű. Ez a szláv igla, magyarul tű főnévből ered.

    Egy 1268-as oklevél szerint a tatár pusztítás után IV. Béla a csehországi Jihlava (Iglau) városából telepített ide bányászokat, valószínűleg erről nevezték el Iglónak a várost. Először 1268-ban szerepel oklevélben Villa Nova néven, magyar nevén 1279-ben említik először Igloszásza alakban. A XIII. században környékén vasat, rezet termeltek, amihez feldolgozóipar is települt. A szász lakosai az 1271-ben V. Istvántól kapott kiváltságaikat Károly Róbert kiegészítette. Nagy Lajos király bányavárosi rangra emelte és vásártartási joggal ruházta fel. A XIV. században kohói, hámorai létesültek, híres volt harangöntödéje is. 1412-ben ezt a várost is elzálogosította Zsigmond király Lengyelországnak.

    1778-ban az 1772-ben a lengyel zálogból visszakerült szepesi városok központja lett, ez a vezető szerepe 1876-ban szűnt meg.

    1849. február 2-án Guyon Richárd serege a város határában győzte le a császáriakat. A harcokban 53 honvéd esett el, a városi temetőben emlékműt emeltek tiszteletükre. Az 1867-es koronázási dombhoz az iglói Kuruchalomról is vittek földet.

    A XIX. században egymás után épültek itt a gyárak, üzemek. Az első magyarországi betonút Iglón készült el 1911-ben.

    Van itt sóház, két kőbánya, fejér-cserépedénygyár, mész és téglaégető kemencék, egy papiros és több liszt-, fűrész- kalló-malmok, kórház, számos vas és rézhámor. A város környéki erdőkben méhtenyésztés folyt. Igló a hernádvölgyi járás szolgabírói hivatalának s járásbíróságnak, bányakapitányságnak, telekkönyvi hatóságnak s közjegyzőségnek székhelye. Van állami tanítóképző intézete, főgimnáziuma, polgári fiú- és leányiskolája, tanonciskolája, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

    1891-ben 7345 lakossal, melyből 786 magyar, 2300 német és 4214 tót.

    Lőcse

    Rendezett tanácsú város a Lőcse patak völgyében, a Lőcsei járás székhelye. A város a patakról kapta a nevét, amelynek partján fekszik. A szláv levoča bal oldali (patakot) jelent. A név a szláv lev magyarul bal melléknévből ered. A némt Leutschau és a latin Leutsovia a magyarból való. Területén már a IX. században szláv erődítmény állt. A települést a XII. században kezdték benépesíteni a szászok, ez azonban nem a mai helyén állott, és a tatárjárásban elpusztult. A mai várost a tatárok kivonulása után a Menedékkőről visszatérő szepesi szászok alapítottákj a Hernád lapályának jól védhető, kiemelkedő részén. Oklevélben 1245-ben említik először, 1271-ben már a szepesi városok szász tartományának fő helye. 1772-ig a szepesi szász kamaragrófság székhelye. Falai a XIII. században épültek, majd a XV-XVI. században alakították ki a századfordulón is látható védműveit, melyek 44 ha területet kerítettek be és ezzel az ország legjelentősebb települései közé számított. 1321-től árumegállító joga volt, majd 1323-ban szabad királyi város lett. Kereskedelme fokozatosan nemzetközi méreteket öltött, fejlett kézműipara, vásárai voltak. 1332-ban és 1431-ben tűzvész pusztította el. 1440-1450 között a husziták többször támadták a várost. Mátyás innen indult kiűzésükre. 1526 után nagy szerepe volt a trónharcokban, majd a XVII. századi harcokban. A város már a XVI. század első felében protestáns hitre tért. Akkoriban közel száz évig folyt az ellenségeskedés a szomszédos Késmárkkal, ami fegyveres összetűzéssé is fajult. 1550-ben és 1599-ben újra tűzvész pusztította el. 1560-ban, 1622-ben, 1645-ben dühöngő pestisjárványokban sok lakosa halt meg. 1630-ban Breuer Lőrinc itt állította fel nyomdáját, mely 1754-ig működött. Nyomdái és iskolái évszázadokig híresek voltak, számos neves személyiség tanított és tanult itt.

    Híres gimnáziumát 1672-ben a jezsuiták alapították, tanára volt többek között Hell Miksa, a neves fizikus, csillagász is. 1687-ben az ellenreformáció visszaadta a templomokat a katolikusoknak A Rákóczi-szabadságharcban háromhavi ostrom után védői feladták. Hadi felszereléseit a XVIII. század elején elvitték, de védművei jórészt a XX. század elején még álltak.

    Lőcse a vármegye törvényhatóságának s a Lőcsei járás szolgabírói hivatalának, királyi törvényszéknek és ügyészségnek, királyi tanfelügyelőségnek s a szepes-lőcsei esperességnek székhelye volt. Volt itt államépítészeti hivatal, közúti kerületi felügyelőség, állami állatorvos, királyi közjegyzőség, adóhivatal, pénzügyőrbiztosi állomás, és csendőrszakaszparancsnokság. Volt több iparvállalata, közte sörgyár, két könyvnyomda, téglavető, malmok. Volt posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára, vasúti állomása. Lakóinak szám a nagymérvű kivándorlás folytán 1891-ben csak 6318, továbbá 846 katona. A polgári lakosság között 1056 magyar, 1939 német és 3175 tót.

    Szepesófalu

    Kisközség a lengyel határ mellett a Dunajecba tartó Rieka-patak torkolatánál fekszik, Magurai járás (1894-től Szepesófalvi járás) székhelye. A község helyén állt települést már a XIII. század elején említik „Antiqua Villa” néven. 1337-ben az alsólehnici karthauzi barátoké lett, gyolcsszövőinek, kereskedőinek köszönhetően gyorsan fejlődött. Hetipiacai, vásárai voltak, árui vámmentességet élveztek. A település 1563-ban indult hanyatlásnak, amikor a karthauziakat világi földesurak váltották fel és megfosztották kiváltságaitól. 1655-ben III. Ferdinánd ismét vásártartási jogot adott Szepesófalunak. 1710-bena a pestis csaknem egész lakosságát elpusztította, majd 1712-ben a község teljesen leégett. 1746 és 1760 között még négy tűzvész pusztított. 1849 után a Magurai járás székhelye lett.

    Szepesófalu két fontos diplomáciai tényről nevezetes:

    1107-ben itt szövetkeztek Kálmán magyar és III. Boreszláv lengyel király V. Henrik német-római császár és Szvatopluk cseh király ellen. A szerződő felek kötelezték magukat, hogy e két utóbbinak közös támadása ellen egymást kölcsönösen segítik.

    1474. február végén Mátyás magyar és Kázmér lengyel király itt kötöttek békét, melynek értelmében Mátyás lemondott galíciai hódításairól, míg Csehországra nézve három évi fegyverszünetet fogadott el.

    1891-ben 1144 tót és német lakosa volt, járási szolgabírói hivatala és járásbírósági széke, posta- és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral.

    Podolin

    Község a Lőcsei-hegység és a Szepesi-Magura között a Poprád folyó partján. A szláv po-dolinec völgy mellettit jelent, ez pedig szláv podol lapály, völgy főnévből ered. A községet a Kunigunda hercegnő által betelepített németek alapították a tatárok által elpusztított egykori határőrposzt helyén. 1244-ben Podolin, 1256-ban Podolincz, 1337-ben Podolinum, 1412-ben Podolinec néven említik az oklevelek. Fejlett kézművesipara, kereskedelme révén gyorsan fejlődött és 1292-ben városi kiváltságai voltak és városfal védte. 1412-ben lett szabad királyi város, még ebben az évben Zsigmond király a lengyel királynak elzálogosította, és csak 1772-ben került vissza magyar fennhatóság alá. A XVI. században tömegesen alakultak meg céhei. A városnak csütörtöki napokon voltak a hetivásárai. 1642-ben itt nyitott Magyarországon először gimnáziumot és itt telepedett le a piarista rend. 1646-ban és 1664-ben járványok tizedelték a lakosságot, míg 1662-ben hatalmas árvíz pusztított. 1684-ben egy tűzvészben csaknem az egész város elpusztult. A piarista templomban rejtőzött egy ideig II. Rákóczi Ferenc Bécsújhelyből történt szökése után.

    1891-ben 1634 német és tót lakosa volt, valamint katolikus algimnáziuma, gőzfűrésze, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Az ipar nélkül maradt település ebben az évben végleg községgé alakult.

    Szepesszombat

    Az 1891-ben végleg községgé alakult település nevét szombati napokon tartott hetivásárairól kapta, előtagja pedig egykor vármegyei hovatartozására utal. A Tátrai járás (1894-től Szepesszombati járás) székhelye.

    1256-ban IV. Béla király adománylevelében említik először Forum Sabbathe néven, de minden bizonnyal már a tatárjárás előtt is létezett. A várost a tatárjárás után németekkel telepítették be, ettől kezdve a leggazdagabb szepesi város volt. 1271-ben V. István király kiváltságokkal ruházta fel. 1380-tól hetivásárokat, 1567-től országos vásárokat tarthatott. 1412-ben Zsigmond király a szepesi városokkal együtt Szepesszombatot is zálogba adta Lengyelországnak, így 360 évig oda tartozott. 1545-ben, 1682-ben és 1775-ben tűzvészek pusztították, melyek után mindig meg tudott újulni.

    A város a XVII-XVIII. században élte virágkorát, amikor jómódú kézművesei céhekbe tömörültek. 1891-ben 764 német, tót és magyar lakossal. Volt járási szolgabírói hivatali széke, járási bírósága, magyar királyerdőgondnoksága, takarékpénztára, kékárugyára, sörfőzője, ecetgyára, bőrgyára, épületát előállító nagy telepe, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

    Késmárk

    Rendezett tanácsú város, az 1894-ben alakult Késmárki járás székhelye. A város a Poprád folyó partján fekszik. Neve a német Käsemark, sajtvásár főnévből ered. Területe már a késő kőkorban lakott volt, a várban a puhói kultúrához tartozó telep maradványait tárták fel. A települést először 1251-ben említik először az oklevelek, IV. Béla ekkor telepített ide német telepeseket. Városi jogot 1269-ben kapott, 1368-ban már városfalak védték. A város a XIII-XIV. században sorra kapta szabadalmait és kiváltságait. 1440-ban a Szapolyaiaké, majd 1583-tól a Thökölyeké lett, és csak 1656-ban lett szabad királyi város. A XVI. század közepén viszály dúlt Lőcse és Késmárk között az árumegállító jog miatt, amely több fegyveres összecsapáshoz vezetett. 1741-ben és 1787-ben tűzvész pusztította. A XIX. században szövő- és posztógyárai, valamint lenfeldolgozója épült.

    A millennium idején volt ágostai evangélikus főgimnáziuma nagybecsű könyvtárral, polgári és középkereskedelmi iskolája, állami műszövőiskolája, tanonciskolája, járásbírósága, királyi közjegyzősége, adóhivatala. Állomása a poprádvölgyi vasútnak, van posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára, telefonállomása. 1891-ben 4897 lakosa volt, közte 574 magyar, 3225 német, és 1005 tót.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf