Bajcsy-Zsilinszky Endre: Bízzák a maga belső erőire a középső Duna-völgyet!

    A magyar egyéniség épen maradása nyilván párhuzamosan történt a Szent István-i birodalom egyéb népi egyéniségeinek megmaradásával.

    Kétségtelen azonban, hogy elsősorban a magyar birodalom e különös belső összetétele s a magyar fajta és nemzet különös szellem, birodalomszervező ösztönös módszerei voltak legfőbb döntő okai annak, hogy sem a szorosabb értelemben vett Magyarországon, még kevésbé a szélesebb Szent István- birodalom határai között nem történt meg a különböző fajták nagyobb arányú összeolvadása. Az is bizonyos, hogy ezt a fejlődést nagyban elősegítette a magyarság számának aránylagos összezsugorodása Mátyás király óta, későbbi mérhetetlen vérveszteségei nyomán.

    Valójában mindegy, milyen okok eredménye a Duna-völgynek s benne még a szorosabb értelemben vett történelmi Magyarországnak is, néprajti tarkasága. Elég a tény maga, hogy a gondolkodó magyarok és nem magyarok lelkében fölvetődjék a kérdés – miért jelentene okvetlenül egyben valaminő kisebb értékűséget is ez a tarkaság? Hogyan – sorakozik a másik kérdés –, hát egy százmilliónyi, alapjában véve értékes, az emberiség és Európa számára már eddig is nagyjelentőségű és még sok szellemi eredeti teljesítménnyel adós, de csak kissé szerencsés körülmények között e tekintetben könnyen „fizetőképessé is váló” roppant tömeg, mely egy földrajzilag és történelmileg együvé tartozó területen együtt él egy évezred óta, arra volna kárhoztatva, hogy világ végéig kiszolgálója legyen más, kívülről jelentkező s esetleg valójában kisebb számú hatalmasságoknak? És nem vesztesége Európának és az emberiségnek, hogy e területnek nem is kicsi – 8, 10, 15, 25 milliós – értékes, törekvő, művelődésre fogékony, önmagukért és nagy eszméikért harcolni tudó és kész népei nem tudják kifutni a maguk szellemi formáját és betölteni természetes politikai szerepüket a kontinens politikailag egyik legdöntőbb jelentőségű szép darabján csak azért, mert nem egy nyelvet beszélnek? Nem a legelemibb ésszerűség diktálja e körön belül élő dunai népeknek, hogy megpróbálják elrendezni vitáikat s megtalálni az együttélésnek olyan formáját – vagy formáit –, amelyek biztosítani tudják mind e népek szabad fejlődéseit befelé és együttes önállóságát, függetlenségét, biztonságát kifelé? És nem ugyanilyen elemi ésszerűség diktálja, hogy a körön kívül álló Európa ne szolgákat, vazallusokat, segédnépeket keressen magának a dunai tájon, hanem segítse e terület és e népek újból való önállósulását?

    A kisantant összeomlása, a csehszlovák pünkösdi királyság gyászos vége megértettethették a dunai népekkel, hogy egyik protektorátusból legkönnyebb a másik protektorátusba beleesni. De ugyanez a sors megérttethette a nyugati nagyhatalmakkal is, hogy semmit sem érnek az olyan konstrukciók és az olyan szövetségek, amelyek, éppen mert nincsen erőteljes alapozásuk és szilárd vázuk, ellentétesek a történelmi természetes fejlődés évszázados útmutatásaival: önmagukban nem tudnak megállani, a maguk lábán. S ezért egyes-egyedül az idegen, a külső segítség ígéretében vagy reményében bírják létük biztosítékát.

    Elmondhatjuk, hogy mi magyarok sokszor aránytalanul tisztábban láttuk a közép-európai dolgokat, mint a nyugati nagyhatalmak legbefolyásosabb diplomatái.

    Hányszor mondottuk és írtuk nevetségesnek a nyugati romantikus lelkesedést Bécs kelet-közép-európai szerepéért és a független Ausztriáért! Magyaráztuk szinte már kézzel-lábbal, hogy aki független Ausztriát akar, annak sürgősen szét kell törnie a kisantantot és elemeit egy egészségesebb, természetesebb, ésszerűbb és történelmibb szellemű szerkezetbe kell segítenie beolvasztani. Hiába beszéltünk arról, mekkora együgyűség pontosan azt a nemzetet, a magyart, zárni ki a Duna-völgyi önállóság és öncélúság újból való megépítéséből és védelméből, amely mindenmás dunai népek előtt egész állameszméjét, egész történelmi lényét ennek a dunai önállóságnak s öncélúságnak szolgálatára szentelte és áldozta egy évezreden át. Nem lett volna szabad francia és angol részről például a „botcsinálta” szövetséges, Csehszlovákia kényének kiszolgáltatni nemcsak Magyarországot, hanem az egész Duna-völgyet. Vagy ha már kiszolgáltatták, legalább hagyták volna, hogy kényére-kedvére – de a maga erejéből bánjon el háborús „győzelme” és dicsősége tetőpontján a magába roskadt s a Károlyi-féle bábkormánnyal még külön is megátkozott, legyőzött Magyarországgal. Nem Magyarország megsegítését reklamálom én itt, hanem csupán a természetes józan ész nevében mondom: ha már Beneš akarata és szemlélete kerekedett felül a békekonferenciát előkészítő kancelláriákban, hát bízták volna legalább Beneš erejére is a vitát. Más szavakkal, bízták volna a természetes erők, természetes játékára a dolgot.

    Az az érzése az embernek, hogy már hosszú évekkel ezelőtt a legszellemibb szárnya a nyugati politikai gondolkodásnak tisztán látta az elkövetett rendívül súlyos hibákat. Magam 1936-ban Lémery volt francia miniszter előkelő diplomáciai folyóiratába, a „Revue des Ambassades”-ba cikket írtam a Duna-völgy újjászervezéséről, amelyet aztán más francia és svájci lapok is átvettek. Lémery szerkesztői megjegyzésében igen érdekesnek mondotta fejtegetéseimet, de bizonyos rezignációval tette hozzá, hogy hiába minden, mikor Magyarország a háborúban vesztes oldalra került. Vagyis: lehetett akármennyi igazunk, halomra dönthette minden érvelésünket és minden szent igazságunkat az az egyetlen körülmény, hogy háborús vesztesek vagyunk. Egy kiváló és tárgyilagosságra, igazságosságra törekvő francia politikusnak ez a megjegyzése mélyen belevilágít abba a kicsinyes szellemi műhelybe, ahol a békeszerződéseket gyártották. Igaz, hogy Csehország a világon semmit nem segített a nyugati nagyhatalmaknak a háborúban. És igaz, hogy Magyarországnak óriási történelmi érdemei vannak az európai művelődés védelme körül. Igaz az is, hogy vérforraló alávalóság volt eltorzítani Magyarország történelmi arcát a békekonferencián, mintha éppen mi volnánk az egyetlen dunai nemzet, amely odaadta magát a német nagyhatalmi gondolat keleti csatlósának és pribékjének. Mégis lehetetlen volt kikeveredni ebből a hazugságfertőből egyszerűen csak a józan ész és a politikai lelkiismeret eszközeivel…

    Így jött aztán a fordulat más oldalról, más szellemben és ugyancsak kevéssé a nyugati nagyhatalmak kedve szerint…

    De mondom, ismétlem és hangsúlyozom, itt most nem magyar szemrehányásokat kívánok halmozni. Mindezt csupán azért hozom újból elő, hogy meggyőző érveket sorakoztassak föl egy józanabb, ésszerűbb és történelmibb szellemű szemlélet számára, legalább a jövőt illetően. Éppenséggel nem csupán Magyarország, hanem legalább annyira a többi dunai nemzetek és országok és főleg Európa javára is.

    Igenis azt várjuk Európától, annak minden háborúskodó, vagy semleges, a jövőben győztes vagy legyőzött hatalmasságától, hogy többé ne tegyék háborús eshetőségek egyetlen függvényévé a Duna-völgy újjárendezésének kérdését. Hagyják abba minden oldalról e területtel és népeivel szemben a protekturátus kimondott, vagy hallgatólagosan érvényesülő gondolatát és bármi rendszerét. Az itt élő népeket pedig ne a vazallusi hajlamaik, hanem a függetlenségei hajlamaik, ne a szolgai teljesítményeik, hanem a Duna-völgy önállóságáért vívott évszázados harcaik, érdemeik és főleg e cél szempontjából való legmaibb jelentőségük történelmi mértékével mérjék. Minden dunai népet aszerint, mennyi építő és védő erőt hoz egy a maga lábán megálló és a maga belső szabadságáról és külső függetlenségéről gondoskodni tudó új, önálló dunai rend megteremtéséhez.

     

    Egy régi térkép szava a dunai népekhez

    Egy régi térképet mutatok itt be, mely egy Nürnbergben készült húsz térképből álló világatlasz egyik lapja, szám szerint a 15-ik. A régi atlasz kelte 1733, szerzője bizonyos Homan. A Magyaroszágról rajzolt térkép nyilvánvalóan jóval régibb. Az atlasz térképei túlnyomórészt latin, kisebb részben angol, francia és német föliratúak. Magyarország térképe különösképpen francia fölírású, s míg a tárgymutatóban a 15. pont alatt mint „Hungária generális” szerepel, magának a térképnek a fölírása: „La Hongrie en général” s magában foglalja „La Hongrie en particulier”-t, Horvátországot, Dalmáciát, Boszniát, Szerbiát, Bulgáriát, Transzilvánia fejedelemséget és „les Despotats de Walachie, de Moldau”: azaz a legszélesebb történelmi értelmében és megvalósulásában volt nagy magyar birodalmat. 1753-ban! Több mint egy félszázaddal a törökök kiverése után, amikor a tényállapot valóban nem nagyon respektálta Bécs felől a magyar birodalmiságot és önállóságot, s amikor a Szent Korona egykori mellékországai még egytől egyik török uralom alatt senyvedtek. De az európai tudományos és politikai közvéleménybe annyira beleégette a maga bélyegét a Szent István-i birodalmiság, hogy a múlt és a nyilvánvalóan természetesnek érzett jövő képe elmosta az átmeneti jelent és Nagy-Magyarországot tette annak a káosznak helyébe, mely akkor is ezen a területen volt. Hungária fieneralis és la Hongrie en général: a józan gondolkodás és reális képzelet nem is tudta másképp elképzelni a Duna völgyének politikai fölépítését, még a XVIII. század derekán sem…

    E térképet s aztán Európa térképét, látva ennek a Nagy-Magyarországnak beiktatásával, ahol Hungária generális az Adriától a Fekete-tengerig terjed, a nagy – talán legnagyobb –francia király, IV. Henrik, jut az ember eszébe és az ő lángeszű elgondolása egy új magyar birodalomról, mely egyensúlyban tartaná kelet nyugat, észak és dél erőit Európa szívében… Ez a térkép világosan mutatja, hogy a XVIII. század derekán Európa közvéleményében elevenen élt az ottomán birodalomnak Közép-Európából és a Balkán északi feléből való teljes kiszorításának gondolata és szüksége és még inkább, hogy nem új koncepciót állított ez a politikai és tudományos közvélemény a török hódoltsági területek helyére, hanem a Szent István-i birodalmat. Egyszerűen nem tudott mást elképzelni. A tények akkori átmeneti erejével szemben a Szent István-i birodalom mélyebb értelmét, szükségességét, átmeneti dolgok mögött rejlő virtuális életét érezte. S nem tudta más gondolattal és tervvel pótolni majdnem két évszázaddal a történelmi Magyarország tényleges széttöretése után sem.

    Ezt a régi térképet korántsem azért mutatom itt be, mintha a régi „La Hongrie en generálé” visszaállításáról álmodoznék. Hanem csak annak bizonyítására, hogy a XVIII. században az átmenetinek érzett, de már több évszázados tényállapottal szemben is egy önálló és egységbe foglalt dunai koncepció élt Európa jobb lelkiismeretében. Magam világosan beláttam és kertelés és hátsó gondolat nélkül beismerem ez írásom menetében, hogy mi magyarok, egyedül nem bírjuk többé vállunkon tartani ennek az önálló Duna-völgynek egész felelősségét és súlyát. Meg kell azt osztanunk és készek is vagyunk megosztani, természetesen erőink arányában többi dunai sorstársainkkal. Ez a megértés érik a különböző Duna-melléki nemzetek szemléletében és lelkiismeretében. Ne hátráltassa senki, sem a háború alatt, sem a háború esetlegességeinek eldőlte után, ezt az érési folyamatot azzal, hogy újból hol egyik, hol másik népet és országot próbálja kivásárolni a készülő dunai együttesből, a maga nagyhatalmi érdekeinek szolgálatára.

    Az igazán nagyvonalú és lélektanilag, történetpolitikailag elmélyült államférfiúi gondolkodás és stílus mindenesetre számba veszi – mint ahogy nem vette számba a háború utáni általános európai hanyatlás a politikában –, hogy vannak a nemzetek és államok életében elháríthatatlan kényszerek is. De egy bátor, nagyhivatású és küldetésének keserves megpróbáltatásait mindig vállaló nemezt sohasem sodródhat olyan kényszerhelyzetbe, ahol megfelelő eszközöket ne találna a maga küldetésének továbbviteléhez, megváltozott körülmények között is a maga lényének merész és önfeláldozó védelméhez.

    Íme egy bátor és nagyszerű magyar nemzedék, élén kiváló államférfiak, meg tudta oldani a rendkívül nehéz és kényes kérdést: védelmi szövetségbe állítani a kettős Monarchiát Németországgal és Olaszországgal, de ugyanakkor nem engedni, hogy e szövetség Magyarországot és a Monarchiát is Franciaország ellen fordíthassa. S ez nem az olcsó opportunizmus jelentkezése volt magyar részről, a malom alatti viszontbiztosítás gondolata, hanem egyszerűen csak továbbvitele egy ősi, évezredes magyar politikának, amely sohasem adta oda magát egészen valaminő regionális egyoldalúságnak, hanem a szövetségek esetlegességein és időlegességein túl mindig látta a szellemi Európa egységét és fényes ábrázatát is.

    Ez a magyar magatartás nem kíván külön érdem és kizárólagosság lenni. Hanem nyilván szeretne csupán példája lenni, mintája, egy szélesebb és általánosabb Duna-völgyi politikai magatartásnak. De hogy ez a magyar, sokszor talán ebben vagy abban az irányban kénytelen magyar történelmi magatartás, mely valamikor elég volt ahhoz, hogy fönntartsa a Duna völgyének önálló birodalmiságát, öncélú külpolitikáját: valóban mintegy mintájává és eszmei gerincévé válhassák a Duna-völgy ésszerű és természetes újjárendeződésének, ahhoz múlhatatlanul szükséges az európai nagyhatalmak ama belátása, hogy minden erejükkel, önmaguk érdekében is, azért, hogy megszűnjék a széttagolt Duna-völgyi népek hol erre, hol arra való, hol egyik, hol másik nagyhatalmi táborhoz való sodródása, minden erejükkel elősegítsék a Duna völgyének újból való önállósulását és ez önállóság szellemében való újjászerveződését.

    Ezt várjuk Európától és semmi mást!

    Szerencsére e két döntő belső köri tényezőnek, magyarságnak és délszlávságnak, egyöntetű és rokonszellemű irtózása minden vazallusi szereptől, de legutóbbi összefogásuk is a magyar-délszláv örök barátsági és tanácskozási szerződésben, megfelelő reálpolitikai alapot is nyújt a többi Európa számára, hogy értékeljék, megbecsüljék és segítsék a Duna völgyének mai, egyelőre vértelen, szabadságharcát.

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf