A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Bereg [VIII. rész]
Magyarország régi Tiszán inneni kerületének egyik megyéje az ország északkeleti határszélén, háromezer-hétszáz négyzetkilométeren. Határai északon Galícia, keleten Máramaros és Ugocsa megye, délen Szatmár, nyugaton Szabolcs és Ung megye voltak. A vidék északi fele hegyes, dél felé ellenben enyhén ereszkedő dombokkal az Alföldbe megy át. A keleti Beszkidek főgerince meredek bástya gyanánt emelkedik a megye legészakibb részében, ezerháromszáz-ezernégyszáz méter magas csúcsával az ország egykori határát jelöli, amelyet a Vereckei-hágó 745 méternyire bevág.
A hegyekből alárohanó patakok vitéz a Tiszába ömlő Latorca és Borsova gyűjti magába. Maga a Tisza Csetfalvától Kis-Lónyáig Bereg határát képezi. Ásványos kincsekben a megye hegyei szegények, jelentősége csak a munkácsi gróf Schönborn-féle vasbányának és a beregszászi és nagymuzsalyi timsó-bányáknak volt, a beregszászi aranyteléreket a millennium idején már nem bányászták. Annál gazdagabb volt a megye ásványos forrásokban s gyógyfürdőkben. Leghíresebb a hársfalvai savanyúvíz, továbbá a szinyáki kénfürdő, de jó ásványos források fakadtak még Szolyván, Szolocsinán, Polenán, Paulován, Ploszkán, Olenyován, Zánykán és Iványiban.
Bereg lakóinak száma 1891-ben száznyolcvanezer volt, évi közel kétszázalékos szaporulattal, aminek következtében a létszám 1914-re elérte a negyedmillió főt, ám még így is az ország egyik legritkábban lakott megyéje maradt. A millennium idején a lakosság 43 százaléka volt magyar, negyvenhat százaléka rutén, 11 százaléka német, a románok és szlovákok aránya együtt sem érte el az egy százalékot. A magyarok Bereg déli részében, a tiszaháti és mezőkászonyi járásban és a munkácsinak egy részében laktak tömegesen, a németek főleg Munkács vidékén, a rutének a hegyvidéket népesítették. A megye a magyarországi zsidóságnak is egyik jelentős otthona volt, számarányuk megközelítette a tizennégy százalékot.
A megye székhelye Beregszász volt, azon kívül volt még egy rendezett tanácsú város (Munkács), egy nagyközség, kétszázötven kisközség és harminchat puszta. A községek általában véve kicsinyek voltak, csak hétben lakott kétezernél több lélek, ellenben tizenhatnak száznál is kevesebb volt a lakója. A megye területét hat járásra osztották: a szolyvaira, a latorcaira, a munkácsira, a mezőkaszonyira, a tiszahátira és a felvidékire.
A közművelődés ügye az előző századfordulón sok kívánnivalót hagyott maga után; a tankötelesek negyede nem látogatta az iskolát s az írni-olvasni tudók a 7 éven felüli lakosság kétharmadát tették ki, elsősorban a ruszin lakosság körében. Beregben összesen 212 községnek volt ekkor népiskolája. A városokban lényegesen jobb volt a helyzet, itt volt tizenhat kisdedóvó, három polgári iskola, három iparostanonc-iskola, egy kereskedőtanonc-iskola, egy állami főgimnázium és egy állami alreáliskola. A társadalmi élet központja Beregszász volt.
Története
Bereg már a kőkorban lakott volt, mint erről számos neolitkorbeli kőeszköz tanúskodik. A honfoglaló magyarok fő erői a megye területén lévő vereckei szoroson át érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol Anonymus szerint legyőzték Zalán bolgár vezért, és elfoglalták annak várát, Borsovát, valószínűbb azonban, hogy a várat Bors ispán alapította. Szent István Borsova vár körül megszervezte a hasonnevű határőrmegyét. Később azon hercegségnek volt része, melyet I. Endre király öccsének, Bélának és Salamon király unokatestvéreinek, Gézának, Lászlónak és Lambertnek átengedtek.
A XII. században a területen kialakult a beregi erdőispánság, itt kötötték a híres beregi egyezményt, melyben II. András király megerősítette az egyház jogait. Az erdőispánságból a tatárjárás után fokozatosan nemesi vármegye alakult, a XIII. században épült beregi vár pedig fokozatosan átvette a tatárjáráskor elpusztult Borsova vár szerepét, a Bereg nevet azonban csak 1621-ben vette fel Borsova helyett.
A Bereg megyei főispánok nevét 1263-tól fogva ismerjük, feltehető tehát, hogy akkor már hazánk egyik rendezett vármegyéje volt, amelynek virágzásáról a IV. Béla királytól Beregszásznak 1247-ben adott privilégium tanúskodik. Kun László alatt azonban Bereg politikai meghasonlás és társadalmi viszály színhelye lett, halála után pedig Omodé nádor pártoskodása új zavarokba ejtette, míg végre Róbert Károly alatt megszilárdulván jelentősége úgy emelkedett, ahogy az Anjou-ház politikája Lengyelország és az orosz fejedelemségek irányában határozottabbá vált. Az új fejlődés középpontja és alapja Munkács vára lett, melyet Róbert Károly az ellenpárt legyőzetése után megerősített, s az ország északkeleti részeire nézve védelmi támponttá felszereltetett.
Nagy Lajos király alatt történt a vidék oroszok (rutének) általi benépesítése, kiknek vezére Koriatovich Tivadar podóliai fejedelem volt. Koriatovichot 1404-ben, mint a megye főispánját és Munkács urát (dux) említik, s családja Zsigmond alatt is szerepelt. Zsigmond azonban Munkácsot 1430-ban Brankovics György despotának adományozta, majd az 1514. III. törvénycikk koronai jószágnak nyilvánította.
János király halála után (1540) Erdély Magyarországtól külön alakulván, kezdetben a királyi Magyarország része volt, de az 1606. évi bécsi béke Bocskai Istvánnak engedte át, attól fogva a többi felső-magyarországi megyékkel együtt folyton a magyar király és az erdélyi fejedelem közt ingadozott. Így jutott Munkács vára is a Rákóczi család birtokába, mely azt bukásáig megtartotta. I. Rákóczi Ferenc özvegye, Zrínyi Ilona Munkácsot 3 évig védelmezte I. Lipót serege ellen. II. Rákóczi Ferenc ugyan később Bereg megyével együtt visszafoglalta, de a szatmári békekötés (1711) után visszakerült a király birtokába.
III. Károly király a munkácsi és szentmiklósi uradalmakat (a megye kilenctizedét) a munkácsi vár kivételével Schönborn Lothar Ferenc mainzi érseknek adományozta, aki azonban két évre rá meghalván a két uradalom a gróf Schönborn család birtokába jutott, mely később a Bereg megyei főispánságot is örökösen megnyerte. II. József Bereget egyesítette Ugocsával, halála után azonban a két megye ismét önálló lett. A Bach-rendszer idején, 1850 és 1860 között ismét egyesítették a két megyét, de azután ismét különváltak.
Gazdasági élet a századfordulón
A lakosság főfoglalkozása a föld-, erdő- és szőlőművelés, a bányászat jelentéktelen, az ipar és kereskedelem fejletlen volt, egészében véve a megye erősen elmaradott vidéknek számított. Nevezetesebb ipartelepei Schönborn Ervin felső-hrabonicai üveghutája, a munkácsi és zdenyovai fűrészgyár, a frigyesfalvai vasmű, a hátmegi kohó, a munkácsi, podheringi, kajdanói, rákosi, bródi, iloncai és klucsárkai szeszgyár, a podheringi sörgyár, a pusztakerepeci timsógyár és a beregszászi gőzmalom voltak. A kisipar sem volt jelentékeny, a régebben elterjedt házi ipar a távolsági kereskedelem kifejlődésével, az olcsó tömegcikkeke megjelenésével majdnem egészen megszűnt.
Bereg földje a lapályon igen termékeny, észak felé a zord klímánál s a magas hegyeknél fogva terméketlenebb, leginkább csak erdőművelésre alkalmas. A déli gazdag rónán sok és jó búza termett, észak felé ellenben a zab, a kukorica (melyet a rutének kedvelnek) és a burgonya volt a legkedveltebb eledele a népnek. Termesztettek ezenkívül cukorrépát, takarmányrépát, dohányt főleg Mezővári környékén, repcét, kendert, kevés lent, tatárkát és magbükkönyt. A megye gyümölcstermesztése jelentékeny volt, különösen a szilva, alma és körte, melyet nagy mennyiségben szállítottak közúton Gácsországba (Galíciába) és a Tiszán tutajokon az Alföldre. Jó bor termett, különösen Beregszász és Muzsaly vidékén. Az erdők az összes termőterület majdnem felét tették, bennük nagy vadászatokat tartottak. Vad bőven volt, a hegységekben medve, farkas, vaddisznó, őz, hiúz, róka, borz, nyest, császármadár, nyírfajd és sas tanyázott. Kiválóan szépek voltak az itt nagy számmal élő szarvasok (a Vicsa völgyében, a Szinyák hegységben és a Zdenyova vidékén). A Tiszában sokféle hal, a Latorcában és mellékvizeiben rák fordult elő.
Az állattenyésztés nem volt jelentős, a hegyvidéken lakó rutének inkább juhot tartottak, a magyar vidékek lakói szarvasmarhát. A millenniumot követő két évtizedben a magyar kormány Egán Ede kormánybiztos irányításával nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy a régió mezőgazdaságát fejlessze, eltartóképességét javítsa. Ennek keretében számos, a megye éghajlatához alkalmazkodni tudó növény- és állatfajtát honosított meg, és különösen a tejtermelésben értek el jelentős növekedést.
Jelentős települések
Beregszász
Rendes tanácsú város a Vétke patak mellett, a megye székhelye volt számos közintézménnyel, reáliskolával és iparostanonc-iskolával, számos egylettel és társulattal. Lakóinak száma 1891-ben közel nyolcezer fő volt, kétszáz rutént leszámítva mind magyar – a lakosság több mint húsz százaléka izraelita. Inkább közigazgatási és kulturális, mint ipari központ volt, emellett a vidék kereskedelmének egyik központja.
Első neve Luprechaza (Lampertszásza) volt, az I. Géza által e vidékre telepített szász gyarmatosok alapították, kik aranybányákat és szőlőt műveltek. A szász telep mellett Bátor néven egy magyar település is létesült, mely később a városba olvadt. A tatárok 1241-ben teljesen elpusztították. IV. Béla 1247-ben az oda ismét letelepedett idegeneknek különféle szabadalmakat engedélyezett, melyeket V. István 1271-ben s I. Károly 1320-ban megerősített, és 1342-től pallos jogú szabad királyi város rangjára emelkedett, ahol Nagy Lajos lengyel országlása idején felesége, Erzsébet királyné többször tartott udvart Beregszászon. Lajos 1359-ben Koriatovich Tivadar lengyel hercegnek adományozta a várost, mely e család birtokában 1484-ig maradt. Ekkor I. Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak, 1529-ban pedig János király Báthory Istvánnak adta. neve 1504 óta Beregszász. A hódoltság idején a megye sorsában osztozván hol Erdélyhez, hol a királyi Magyarországhoz tartozott. 1657-ben, midőn II. Rákóczy György X. Károly svéd királlyal együtt Lengyelországban harcolt, egy lengyel csapat bosszúból Magyarországba tört, Beregszászt felgyújtotta, s a templomba menekült lakosokat is leölte. II. Rákóczi Ferenc innen szólította zászlaja alá a megyéket. Az 1717-es utolsó tatár betörés erősen megtizedelte, mely után csak nagyon lassan tért magához. 1726-ban a várost Schönborn Ferenc mainzi érsek kapta meg, az ő utódai német telepeseket hoztak Beregszászba. A XIX. században Munkács mellett az északkeltről érkező zsidó bevándorlás egyik fontos állomása, a magyarországi zsidó kultúra és hitélet egyik központja lett.
Munkács
Rendezett tanácsú város, járási székhely a Latorca folyó bal partján, kies vidéken, a síkság szélén s a hegyek tövében. Lakóinak száma 1891-ben közel tizenegyezer lélek volt, köztük hatezer magyar, háromezer német, kétezer rutén. A zsidóság aránya az egész egykori Magyarországban talán itt volt a legmagasabb, megközelítette az ötven százalékot. Egyéb intézmények mellett volt állami főgimnáziuma, ipariskolája, ipartestülete, több ipartársulata, takarékpénztára és népbankja, többféle egyesülete, két fűrészgyára s két szeszgyára. Itt jelentek meg a Munkács és a Munkács és Vidéke című hetilapok. A lakók élénk kereskedést űztek Galícia felé fával, marhával, gabonával és ásványos vizekkel.
Az egykor a mainál kisebb várostól kissé nyugatra, ma már a város területén a síkságból magányosan kiemelkedő meredek hegyen Munkács régi vára fekszik, mely azonban az előző századfordulón közigazgatásilag nem Munkácshoz, hanem a várhegy tövében fekvő Várpalánka községhez tartozott. A vár egykor állami fegyintézetül szolgált, ott volt elzárva mások mellett Kazinczy Ferenc.
„Akkor a hét fejedelmi személyek (…) a Havas erdőn átkelve, megindulának Pannónia földjére (…) s miután oda érkezének, azon helyet, melyet legelsőbben elfoglaltak, Munkásnak nevezték”, írja Béla király névtelen jegyzője, a hagyomány tehát Munkácsot a legelső magyar településnek tekinti. A várhegy és környéke az őskor óta lakott hely, a kora vaskorban, háromezer évvel ezelőtt megerősített települsé volt itt, és a kelták számos emléke is felbukkant. A tatárok Munkácsot teljesen elpusztították, ezért IV. Béla idegen telepesekkel népesítette be és várat emeltetett védelmére. A XIV. század elején rövid ideig a halicsi király, majd az Amadék birtoka volt, ez utóbbiként Csák Máté hatalmának keleti határpontját jelölte.
A tartományúr hatalmának megtörése után királyi, majd királynéi birtok lett, a XIV. század második felében városi rangot kapott. A következő másfél évszázadban többször gazdát cserélt, többek között a Hunyadiak családi birtokainak is része volt.
A mohácsi vészt követő pártviszályok Munkácsot sem kímélték, mint északkeleti Magyarország kulcsát a királyok és az erdélyi fejedelmek igyekeztek egymás kezéről elkeríteni. Szapolyai János hívének, Báthory Istvánnak adta, I. Ferdinánd elfoglalta, de csakhamar visszavette azt a Szapolyai-párt híve, Petrovics, majd ismét Miksa király, aki azt 1573-ban Mágócsi Gáspárnak elzálogosította. Rákóczi Zsigmond nőül vevén Mágócsi András özvegyét, Alaghy Judithot, 1588-ban bortokába vette Munkács várát és uradalmát is. Bocskay István rövid birtoklása után a vár a Mágócsi család zálogjogán Esterházy Miklósra és fiára Istvánra szállt. 1625-ben II. Ferdinánd Bethlen Gábornak és nejének, Brandenburgi Katalinnak zálogosította el. Az 1633. évi eperjesi egyezség értelmében Rákóczi György 200 ezer forint lefizetése mellett férfiágon örökbirtokul kapta a várat a hozzá tartozott uradalommal. A Wesselényi-féle összeesküvésben részes I. Rákóczi Ferenc Munkácsot, ahol aztán menedéket is talált, fejváltságát előteremtendő, egyéb birtokaival együtt anyjának, Báthory Zsófiának adta zálogba, kitől azonban azt örökölvén, halála után fiára, II. Ferencre hagyta. Özvegye, Zrínyi Ilona második fékje, Thököly Imre ügyét itt védelmezte hősi önfeláldozással. II. Rákóczi Ferenc más birtokaival együtt Munkácsot is visszakapta, ám hamarosan ismét lekobozták tőle. 1703-ban Munkács városában lepték meg és szórták szét hadait, de a fejedelem a várat a németektől visszafoglalta és kapitányai azt a szatmári békekötésig megtartották. Ekkor a várat és uradalmát a fiskus lekobozta. 1728-ban III. Károly Beregszásszal együtt Schönborn gróf mainzi, majd 1731-ben Schönborn-Bucheim Frigyes Károly bambergi érseknek adományozta, ennek révén szállott át az uradalom a Schönborn családra. A vár 1849-ben a magyar hadak kezére került, Mezőssy Pál honvéd őrnagy 1849. augusztus 26-án adta át az oroszoknak. A szabadságharc után a Galíciába irányuló kereskedelem központja lett.
Munkácstól nem messze, a Latorca partján építtette fel a XIX. század végén a Schönborn család hatalmas, romantikus stílusú vadászkastélyát, Beregvárat.
Bátyu
Városias kisközség 1891-ben ezer magyar lakossal. A XIII. században Bánk bán veje, Simon vásárolta meg, és lónyai birtokaihoz csatolta. Ekkro a Tiszához közelebb feküdt, de a gyakori árvizek miatt attól távolabb költözött. A földműves község az előző századfordulón vasúti csomóponttá vált, és ez gyors fejlődését segítette.
Mezőkaszony
Nagy múltú kisközség, járási székhely 1891-ben kétezer magyar lakossal. A XIV. századtól városias jellegű egyházas hely, a következő századtól mezővárosi ranggal. A XX. század elején határában gyógyforrást fedeztek fel, melyre országosan ismert gyógyfürdő települt.
Szolyva
Kisközség, járási székhely, a XIX. század első felében mezőváros, 1891-ben kétezer rutén és német lakossal. A község közelében bővizű hideg savanyúforrás fakad, mely üdítő ital gyanánt került forgalomba, nagy szénsav- és sziksótartalma miatt emésztő szervek és lélegző szervek hurutjainál és köszvénynél is jó sikerrel használták. A tulajdonos Schönborn család az egykori Magyarország egyik legnagyobb fűrészüzemét építtette fel itt, ezenkívül volt a községben üveghuta és palackozó is.
