Mezei Gábor: Magyarok énekelnek

Este, hivatali munka, irodazárás, napi elfoglaltság után, kissé fáradtan, de lelkesedéssel és csillogó szemmel jönnek össze az énekkar tagjai, férfiak és nők, fiatalemberek és leányok a próbára. A szűk pozsonyi utcák valamelyikének egyik házában, hol itt, hol ott, ahogy adódik, és ahogyan a lehetőségek megengedik. Nem könnyű dolog az, ebben a felforgatott, zaklatott világban időt szakítani még az ilyen tevékenységre is. Idegek kellenek hozzá meg akarat és egy nagy adag idealizmus. Összeállnak a férfiak vagy a nők, előveszik a kottát, a karnagy emelt kézzel megadja a jelt a kezdésre, felhangzik az ének, a dal.

    Odakint rikkancsok futnak végig az utcán az esti lappal, amely tele van nagy eseményekkel. S nagy események történnek idebenn is a nők és a férfiak lelkében, amikor száll ajkukról az ősi, a primitív, népi dal, a meztelen ének, amelynek csírája talán még valahol Ázsiában fogamzott meg. A lelkek megfürdenek a népiség forrásában, az arcok kigyulladnak, önmagára talál mindenik ezen a hétköznapi énekkari próbán. Nem danászás folyik itt, dalárdázás török imával, szerenáddal, hatásos tremolókkal, sem cigányos kocsmai magyar nótázás, hanem több és jobb: kultúrmunka.

    Énekkari próbán vagyunk, komoly karnaggyal, szent szándékokkal. A társaság Bartók Béla nevét választotta pajzsul akarásához. Külön kis közösség ez szinte, a tisztábban látók, a jövőbe tekintők összejövetele.

    Mikor is volt csak? Talán másfél évtizede, hogy a pozsonyi Toldy Kör öreg fája kihajtott, kirügyezett, s megteremtődött az a férfikar, amelyet Németh István László szívós tettereje formált, gyúrt használható nyersanyaggá. A kar útja rögös volt. Új céljait sokszor szándékosan félreértették, időnként idegen áramlatok váltak úrrá rajta.

    Az első koncert felhördülést és bombasikert hozott egyszerre. A kisded testület gyorsan nőtt, sihederré vedlett, és hat év után kinyilvánította önállóságra törekvő akaratát. Így alakult meg azután a Bartók Béla Dalegyesület. A mester személyes részvételével mutatkozott be a kórus Pozsonyban, és forró sikert aratott.

    Ott ült a zongoránál az ősz hajú, fiatalos arcú, törékeny termetű nagy magyar mester, és egyéni, akaratos, tradíciótól mentes játéka ritka élményt jelentett a zsúfolt terem közönsége számára. Az angol Purcell zongorára átírt kisebb darabjaiban, de még inkább saját szerzeményeiben és Kodály Zoltán gyönyörű Marosszéki táncaiban utánozhatatlan férfias, acélos, tiszta és átgondolt játéka még az ellentmondókat is bűvkörébe vonta. Különös varázsú volt Az éjszaka zenéje című, akkoriban új Bartók-zongoraszerzemény.

    A csillagos éjszaka szállt benne a hangversenyteremre a maga különös zörejeivel. Nem volt már más, csak a végtelen világűrben forgó Föld és rajta a piciny ember. Alig hallható hangok, sóhajok, zörejek, zsongások és zajok közt sírt föl a magányos ember egyszerű éneke. Ez a zene távol állt mindattól, amit zene fogalma alatt az átlagember érteni szokott. A lét, a metafizika határait súrolta, s valóban egy darabka zengő kozmosz volt: az éjszaka zenéje.

    Utána tétova csönd, aztán felharsant a taps. Bartókot, Németh István Lászlót, a férfi- és a női kart a bemutatkozó koncert közönsége hossztan és zajosan ünnepelte. Bartók – akit különben sok ifjúkori emlék fűz Pozsonyhoz, édesanyja sokáig élt a város falai között, a Széplak utcában lakott – elfogódottan jelent meg Németh István Lászlóval, a dalegyesület kiváló karmesterével a lámpák előtt, hogy a szűnni nem akaró lelkes ovációt megköszönje.

    A hajdani kritika ezt jegyezte fel a nevezetes koncertről: Az új pozsonyi dalegyesület Bartók szellemében az új magyar zenét propagálja, az igazi zenekultúrát akarja ápolni és terjeszteni, hogy a magyar közönség igényeit fokozza, ízlését nevelje. Az egyesület férfikara magas szinten áll. Fegyelmezettsége, biztossága, lendülete, hanganyagának frissessége, tiszta intonációja mind Németh István László karnagynak, az új alakulás megteremtőjének és spritus rectorának művészi kvalitásait, erélyét és a dalosok szorgalmát dicséri.

    Majd hangversenyek jöttek Budapesten és Bécsben. A megboldogult Neue Freie Presse című bécsi napilap bírálója egyenesen a világhíres doni kozák kórus teljesítményével hasonlította össze az énekkar produkcióját. Igen, ez volt az énekesek hőskora. Azt hihette volna mindenki, hogy nincs, nem jöhet megtorpanás. De karnagycserék és egyenetlenkedések lerontották a már elért szintet, és csak ma áll megint új fejlődése előtt a magyar kórus.

    A felföldi magvetés azért nem volt hiábavaló. A fiatalságot már megkapták az új szépségek, Bartók és Kodály elfoglalták az őket megillető helyet a felvidéki magyarság világképében, diákok és diáklányok, regöscsoportok hirdetik, hogy a nagy csata ledőlt, az új magyar, népi zene a népcsoport szerves részévé vált.

    Közben fordult a világ is körülöttünk. Hadseregek keltek útra, országok tűntek el, új államok születtek, recseg-ropog a nagy háború utáni Európa… A kontinens süvítő viharában áll a felvidéki magyar. A múltba néz, a jelent éli és a jövőt kutatja. A nagy vizsga ideje jött el, a Duna partjain felrivall a sorsdöntő kérdés, amely elől nincs kitérés, nincs menekvés, összetornyosulnak a fellegek, és felzúg Ady Endre halhatatlan hangja:

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

    Az utcán kitépik a rikkancs kezéből a lapot az emberek. Mohón szürcsölik, szívják magukba a híreket, választ várnak, lesnek a kérdésekre, idegesek, kapkodók, tájékozatlanok. A szűk utcákon nyüzsögnek a járókelők, este megkondulnak az öreg Pozsony harangjai, valahonnan dal hallatszik. Mi az?

    Magyarok énekelnek. Csaknem elfelejtettük, hogy énekkari próbán vagyunk. Férfiak és nők mellkasa emelkedik és süllyed egyszerre, kezükben a kotta, bele-bele tekintenek, a karnagyra néznek. Kissé fáradtak már, hiszen egész nap dolgoztak, irodában, hivatalban, boltban, bankban.

    Megismétlik a dalt. Zeng az ének ebben a külön kis közösségben, erősíti a lelket, felvértezi a külvilág viharára. Mert míg kint nagy események járják, idebenn viszont piros ünnep minden óra, amikor az énekkar fiúinak és leányainak ajkán felhangzik a népi dal, és magyar szívük összedobban.

    A karnagy leinti a próbát, vége. Az emberek halkan elköszönnek, szétszélednek a legközelebbi találkozásig, és amint az esti utcán hazafelé mennek a férfiak, a nők, a fiatalemberek és leányok, kigyúlt arcokba fúj a szél…

Pozsony,1936.