A történelmi Magyarország 64 vármegyéje, Hajdú [XIII. rész]

64 varmegyeA Tisza jobb partján, az Alföldön leterülő megye területe háromezernégyszáz négyzetkilométer volt, éppen átlagos. Földje teljesen sík lapály, mely keletről nyugat felé lassan ereszkedik alá. Debrecen és Hadház táján helyenként 150 méterig emelkedik, középső része átlag 110-120 méternyire van a tenger felett, a Tisza felé pedig 90 méterig száll alá. A Tisza csak a vármegye északnyugati határát érintette, így egyetlen nagyobb folyóvize a Hortobágy volt.

    Hajdú lakóinak száma 1891-ben százkilencvenezer fő volt, kilencvenkilenc százalékuk magyar csak ezer német és néhány száz egyéb nemzetiségű. A magyarság a vármegye régebbi német (Balmazújváros) és rác lakóit teljesen asszimilálta. A vármegye három járásra oszlott, ezek azonban együttesen is csak a kisebb felét tették ki, mert a városok, mindenekelőtt Debrecen járásnyi saját határ felett rendelkeztek. Ráadásul az úgynevezett központi járás nem is alkotott egységes területet, hanem Debrecen határa körül hat egymással nem érintkező darabból állt. Hajdúban egy szabad királyi város (Debrecen) és három rendezett tanácsú város volt (Hajdúnánás, Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló). A községek mind igen népesek voltak, csak egynek lévén ezernél kevesebb lakosa.

    Hajdú közművelődési állapota a kor viszonyaihoz képest kedvezőnek volt mondható, a tanköteles gyermekek közül csak hét százalék nem járt iskolába, s az írni-olvasni nem tudók aránya a lakosság negyede körül mozgott. A vármegyében volt két felső tanintézet (debreceni református kollégium papnevelő intézettel), öt középiskola, tizennégy különféle szakiskola, a tanítóképző, számos elemi és népiskola, továbbá hét kisdedóvó.

    Története

    A vármegye az 1876-os közigazgatási reform terméke. Előzménye az úgynevezett hajdú kerület, azelőtt a hajdúk önálló törvényhatósága, melynek területe kereken ezer négyzetkilométer, lakóinak száma 1870-ben hatvanháromezer lélek volt. A kerület hat városból állott, úgymint Hadház, Böszörmény, Dorog, Nánás, Szoboszló és Vámospércs, székhelye Böszörmény volt.

    A hajdúk társadalmi rétege a XV. században jött létre, kifejezetten a marhák nyugat-európai vásárokra hajtására. Ezek a legnagyobbrészt jobbágyi sorból származó emberek sokszor több hónapon át éltek a szabad ég alatt, fegyverrel védelmezték a rájuk bízott jószágot a rablóktól, idegenektől – ilyenformán maguk is egyfajta szabadságot vívtak ki maguknak, melyről akkor sem szívesen mondtak le, amikor éppen nem volt munkájuk, nem akadt vásárra hajtani való csorda.

    A nehezen zabolázható, gyakran önkényeskedő hajdúk a török hódoltság idejére zsoldos katonasággá lettek, tisztjeiket maguk választották, és csapatokban szerződtek egyik vagy másik úr szolgálatába, olykor zsoldért, máskor zsákmányért. A XVI-XVII. században az országlakosok sokat panaszkodtak a hajdúk rablásai és erőszakoskodásai miatt, és az országgyűlések is számos törvényt hoztak megfékezésükre, ám ezek sokáig eredménytelenek maradtak.

    Az úgynevezett tizenötéves háborúban (1591-től 1606-ig), amikor a Habsburg és az Oszmán birodalom gyakorlatilag eredménytelenül, de szörnyű pusztítást és vérveszteséget okozva mérkőzött meg a magyar hadszíntéren, (a tatárjárás után ez volt a magyarság második legnagyobb embervesztesége), a hajdúk legtöbbje a császári hadsereg szolgálatába szegődött. A pusztítás, az elmaradt zsold, a császári hadak önkénye azonban Bocskai szabadságharcába torkollott, amelynek fő katonai erejét éppen az erdélyi fejedelem mellé állt hajdúk alkották.

    Bocskai István, hogy a hajdúk hűségét biztosítsa, a tizenkét kapitány alatt vitézkedő közel tízezer hajdúnak kollektív nemességet adományozott, és katonai szolgálat fejében saját szabolcsi birtokain letelepítette őket. Ezt a kiváltságukat később több fejedelem is megerősítette. Az úgynevezett öreg hajdúvárosok 1609-ben jogaik védelmére szabad kerületté alakultak. A Bocskai alapította hajdú településekhez később újabbak csatlakoztak, ezzel utóbb sok vitára adva okot.

    A hódoltság után a hajdúk katonai jelentőségüket elveszítették, és kiváltságaikat is megnyirbálták. A XVIII. században csak a Bocskai által letelepített hajdúk utódai maradhattak meg régi jogaikban, ők azonban maguk választhatták meg főkapitányukat. A Rákóczi-szabadságharc után egy időre Szabolcs vármegyébe kebelezték a hajdú kerületet, de az II. József halála után ismét önállóvá vált, közjogilag a megyékkel mellérendelt viszonyba került.

    A kiegyezés után a Tisza Kálmán nevével fémjelzett közigazgatási reform az összes nem megyei közigazgatási egységet (székely, szász székeket stb.) felszámolta, és a kerület kilenc Szabolcs vármegyei és három Bihar vármegyei község, valamint Debrecen város területével Hajdú vármegyévé egyesítette, Debrecen székhellyel.

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    A népesség főfoglalkozása a földművelés és állattenyésztés volt, mely utóbbi azonban azóta, hogy a Tisza szabályozása következtében sok vízjárta és legföljebb legelőnek használt föld művelés alá vétetett, lényegesen csökkent. Ipar a vármegyében alig volt, a háziiparnak csak egy ága (a szalmakalapfonás) virágzott Nánáson és Böszörményben. Igen jelentős volt azonban Debrecen városának ipara, melynek főtelepei a gőzmalmok, dohánygyár, kefegyárak, téglagyárak voltak. A kereskedelem Debrecenben központosult. Az üzleti életet támogatta három bank, tizenegy takarékpénztár és öt szövetkezet.

    A megye termékeny talaját régebben trágyázni sem szokták, mégis rendkívül bő terméseket hozott. Főtermékei voltak a búza, rozs, árpa, zab, köles, tengeri, repce, dohány, jelentékeny volt a dinnyetermelés is. A mezőgazdaság fejlesztésére szolgált a vármegyei gazdasági egylet, a debreceni gazdasági egylet, kertészeti egylet s gazdakör, a dorogi gazdakör, továbbá a debreceni gazdasági tanintézet és földművesiskola.

    .Az állattenyésztése jelentékeny volt, a városok széles határában hatalmas marhagulyák, disznócsordák, birkanyájak és ménesek legeltek. Az 1884. évi összeírás szerint volt a vármegyében hatvanezer magyar és hatszáz nem magyar fajtájú szarvasmarha, százötven bivaly, harmincezer ló, ötszáz szamár és öszvér, százhúszezer sertés, háromszázezer juh és birka, százötven kecske, továbbá közel egy millió aprójószág. A szarvasmarha tenyésztése az erdélyi magyar fajtára irányult, a legnemesebb lófajta a debreceni ménesből került ki.

    A legelők a legkiterjedtebbek voltak a Hortobágyon, mely Debrecen marhatenyésztésének központja volt, de egészben véve sok rétje nem volt Hajdú vármegyének, a takarmánynövények tenyésztése sem terjedt el. A legelőket részint lapályok, részint sziktartalmú földterületek tették (utóbbiak csak tavasszal voltak használhatók). Az erdők kiterjedése csekély volt, s csakis a vármegye északkeleti részére szorítkozott. A Hortobágyon azelőtt fának nyoma sem volt, s csak a századfordulón ültettek helyenként fákat.

    Jelentős települések    

    Debrecen

    Szabad királyi város a vármegye keleti részében, a Tocó és Kodár vízerek közt, lapályos területen 121 m magasságban. Lakóinak száma 1891-ben ötvenhétezer lélek volt, mely 1918-ra megközelítette a százezret, közülük körülbelül ezer volt nem magyar nemzetiségű. A debreceni polgárról (cívis) azt tartották, hogy zárkózott természetű, tiszta erkölcsű s józan gondolkozású, takarékos, de a közjó érdekében áldozatkész, szorgalma és kitartása következtében vagyonra tesz szert, s köztiszteltnek örvend.

    A korábban nagy faluhoz hasonlított város a millennium idejére egyike lett hazánk legelőkelőbb városainak, mely díszes köz- és magánépületeivel, aszfaltútjaival s gázvilágításával, élénk üzleti életével s közúti gőz- és lóvasútjával a nagyváros mozgalmas képét mutatta. Az egykori Debrecen belterülete tojásdal alakú volt, és Hatvan, Péterfia, Csapó, Kossuth, Varga és Piac nevű utcaterületekre oszlott. A Nagyvárad utca, Piac utca, Egyház tér és Nagy Péterfia utca vonala az egész várost észak-déli irányban két részre hasította, s egyúttal legélénkebb s legszebb útvonala volt, ahol a legtöbb középület, a megyeháza, a takarékpénztár, bank, posta és távíróhivatal, kaszinó, városháza és városi vendéglő épületei emelkedtek.

    Debrecen híres volt iskoláiról. A református kollégium a XVI. század óta nevelte az ifjúságot, ezenkívül volt itt kegyesrendi algimnázium, állami reáliskola, református felső leányiskola, gazdasági tanintézet, földművesiskola, kereskedelmi iskola, városi iparos iskola, izraelita nőipar-tanműhely, huszonnégy elemi iskola és öt tanyai iskola. E nagyszámú s nagyrészt a város áldozatkészségéből fennálló intézet hatása folytán a közművelődés magas fokra emelkedett, a tanköteles gyermekeknek kevesebb, mint tizede nem járt iskolába, s az írni-olvasni nem tudók aranya a felnőttek negyedét sem tette ki.

    A lakosság harmada földművelésből élt. Ipar és kereskedelem tekintetében Debrecen az Alföld egyik központja volt. A régi híres iparágak (csizmadia, tímár, szűcs és gombkötő stb.) fénykora ugyan az előző századfordulóra már lejárt, de helyükbe a gyáripar lépett. A kereskedelem régóta kiterjedt, s a város országos vásárai messze földön híresek voltak. A vasúti hálózat kiépítése folytán e vásárok kiemelkedő jelentőségüket elvesztették ugyan, de továbbra is élénkek voltak az állat- és terményvásárok.

    Debrecen közlekedése és közlekedési hálózata is igen fejlett volt, az államvasutak innen Szolnok, Füzesabony, Máramarossziget, Nyíregyháza és Büdszentmihály felé, tehát öt irányban vezettek, ezekhez járult a nagylétai vonal és a guti iparvasút. A helyi közlekedés eszközei gőzmozdonyú helyi vasút, lóvasút, omnibusz és bérkocsik voltak.

    Őseink Anonymus szerint e vidéket Ménmarót bolgár fejedelemtől foglalták el. Debrecen ősi lakossága szláv lehetett, s neve is erre mutat, de a honfoglalás óta állandóan magyarok lakták. Első írásos említése a XII. századból való, de előzményei régebbiek. A több faluból összenőtt település a XIV. században a Debreceni család alatt virágzott fel, kik közül Károly Róbert hadvezéreként Debreceni Dózsa a lázadó Borsa Kopasz nádor legyőzésével szerzett nagy érdemeket. Ekkor vált Debrecen a vidék igazgatási központjává, melyet Nagy Lajos 1361-ben mezővárossá emelt. A XV. század elején Zsigmond szabad királyi városi kiváltságokat adott neki. Egy időre Brankovics György rác despota birtokába került, majd bő fél évszázadra a Hunyadiaké lett.

    A mohácsi vész után Debrecen sorsa viszontagságos volt. Török Bálint a reformációt 1536-ban behozta, s az Mélius Péter, Debrecen első püspöke alatt annyira elterjedt, hogy 1552-re a katolikus egyház teljesen megszűnt. Buda eleste után a város meghódolt a törököknek, a császáriaktól azonban sokat szenvedett: 1564-ben Schwendi, 1641-ben Barbiani, 1685-ben Caraffa rabolta ki, a hajdúság 1630-ban fosztogatta, és gyakran pusztították nagy tűzvészek. A három részre szakadt Magyarország határán mégis sajátos különállást sikerült kivívnia magának, a közvetítő kereskedelem révén még gyarapodott is.

    A török kiűzése után Lipót király ismét szabad várossá emelte Debrecent. A Rákóczi-szabadságharc alatt a császáriak többször feldúlták. A XVIII. században a Habsburg-rekatolizáció egyik fő célpontja volt, ellenállása miatt jelentősége csökkent, kereskedelme és ipara visszaesett. A török időkben pusztává lett széles határa azonban továbbra is biztos alapot adott a félnomád állattartásnak, amely a város egyik fő jövedelemforrása maradt.

    1849-ben a nemzeti kormány és az országgyűlés a fővárosból ide menekült, január 4-től július 1-jéig itt székelt, és a református nagytemplomban mondotta ki Kossuth a trónfosztást. 1849. augusztus 2-án a nyolc-tízezer főnyi magyar sereg Nagy Sándor tábornok vezetése alatt itt tartotta fel fél napon át Paskievics orosz herceg kétszázezer emberét.

    Az 1850-es évektől Debrecen közgazdasági és művelődési tekintetben nagy lendületet vett, s a hajdani nagy falu modern várossá, hazánk egyik legjelentékenyebb művelődési központjává vált. Hosszú ideig Nagyváraddal vetélkedett a Bihar megyei elsőségért, az 1876-os közigazgatási reform azonban az újonnan alakított Hajdú vármegye székhelyévé tette, ekképpen téve pontot a vetélkedés végére.    

    Hajdúböszörmény

    Rendezett tanácsú város, azelőtt a Hajdú kerület székhelye, volt járásbírósága, közjegyzősége, adóhivatala, takarékpénztára, református gimnáziuma, kisdedóvója, alsófokú ipariskolája, kórháza, számos iparos és jótékony egyesülete és társulata, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, postatakarékpénztára. Lakóinak száma 1891-ben huszonegyezer volt, mind magyar s legnagyobbrészt református. Termékeny határa sok búzát, kukoricát, dinnyét s gyümölcsöt termett, jelentékeny volt a szarvasmarha-, disznó- és juhtenyésztése is.

    Nevében a böszörmény az Árpádok korában nálunk nagy számmal megtelepedett izmaeliták népies magyar neve, mely a muzulmán szónak fele meg, mely a szláv nyelvekben torzult buzurmánná, majd tovább böszörménnyé. A település alapítói valószínűleg valóban mohamedán vallású bolgár-törökök lehettek, kik a középkorban elsősorban kereskedéssel foglalkoztak. A tatárjáráskor ez a település elpusztult, de újra települt, és a XV. századra mezővárossá fejlődött, a debreceni uradalom része lett. A hódoltság alatt részben török birtok volt 1609-ben Báthory Gábor Kállóról hajdúkat telepített ide, és a kerület székhelyévé tette a települést. Lakói a XVIII. században szabadparaszti életet éltek saját önkormányzatuk vezetése alatt, kiváltságaik azonban az 1876-os közigazgatási reformmal megszűntek.    

    Hajdúnánás

    Rendezett tanácsú város 1891-ben tizenötezer magyar lakossal, volt járásbírósága, református gimnáziuma, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára, többféle egyesülete s igen kiterjedt termékeny határa. Lakói leginkább fölműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. A középkori falu a tatárjáráskor elpusztult, majd újratelepült. A debreceni uradalom része volt, osztozott annak sorsában. Bocskai 1605-ben hajdúkat telepített az ekkor majdnem teljesen néptelen településre, amely így nemesi szabadságjogokat szerzett. A török kiűzése előtti évtizedben, a kuruc hadakozások során ismét elnéptelenedett, majd megint újra települt.    

    Hajdúszoboszló

    Rendezett tanácsú város a Kösi patak két partján, 1891-ben tizenötezer magyar lakossal. Volt járásbírósága, református algimnáziuma, polgári iskolája, több nagyobb malma, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Lakói leginkább földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Első írásos említése a XI. századból való. A középkorban a debreceni uradalom része, mely a XVI. század végére elnéptelenedett. Bocskai hétszáz lovas hajdút telepített ide. A bujdosók 1680-ban itt választották fővezérré az akkor huszonhárom éves Thököly Imrét.    

    Hajdúdorog

    Nagyközség (1876-1886 között város) 1891-ben kilencezer magyar lakossal, takarékpénztárral, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, postatakarékpénztárral. Első írásos említése a XIV. századból való. A hódoltság alatt a tokaji váruradalomhoz tartozott. Bocskai az akkor majdnem teljesen néptelen települést a hajdúvárosok közé iktatta, ahol szerb eredetű, görögkeleti vallású hajdúk települtek le. 1912-ben görög katolikus püspökség székhelye lett.    

    Hajdúhadház

    Nagyközség (1876-tól 1891-ig város) 1891-ben nyolcezer magyar lakossal, takarékpénztárral, vasúti állomással, posta és távíróhivatallal és postatakarékpénztárral. Első írásos említése a XIV. századra esik. A középkorban a debreceni uradalom rész volt. Bocskai a korponai kiváltságlevélben a hat hajdúváros közé emelte. A XIX. században jelentős malomipara volt.

    Püspökladány

    Nagyközség 1891-ben tízezer magyar lakossal, volt takarékpénztára, járásbírósága, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Első írásos említése a XIV. századra esik, de határában gazdag honfoglalás-kori és korai Árpád-kori leletek kerülte elő. A nagyváradi püspökség birtoka volt, a hódoltság kezdetén többször teljesen kipusztult, XVII. században települt újjá, mint az erdélyi fejedelemség birtoka. A mezővárosi rangot 1847-ben kapta meg. Fejlődését a vasút kiépülése lendítette fel.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf