Bátky Zsigmond: A „pest”-hez

Az Ért. 1930. évf. 80. lapján említettük, hogy legkorábban helynevekben fölmerülő kemence jelentésű pest szavunk, Melich János megállapítása szerint, kétségtelenül bolgár-szláv eredetű, s hogy ez a szó már a X. század első felében élő közszó volt nyelvünkben. („Honfoglaláskori Magyarország”, 140. l.)

    Azt a kérdést is föltettük ott, mit jelentettek tárgyilag ezek a pest-ek. Vajon mészégető-féle kemencét-e, vagy esetleg házbeli sütő(fűtő)kemencét-e? A helynevek az első lehetőségre mutatnak. Úgy látszik, erre gondol Melich is, bár kifejezetten nem szól róla, mikor azt mondja, hogy Pest nevét a magyarok adták e helynek (mely a X. század közepén már megvolt), a magyar pest köznév után, mert csak így érthető, hogy ezt a magyar nevet a későbbi német telepesek Ofen-re fordították. Analóg esetül felhozza még a szerb Peć (Ipek) és a magyar Kemence helyneveinket. Ezekről mi azt mondottuk, „hogy alighanem nagyobb égető kemencékre vonatkoznak”. (Ért. 1930. 82.)1

    Ilyenféle térszíni jellegű tárgyakról persze könnyen nevezhetnek el helyeket. Elnevezhetnek azonban egyes, v. többes, faluvégén, kertekben, kertek alatt álló, közös, nagy sütőkemencékről is2, ellenben házbeli apró kemencékről már bajosabban. Részben ezért mondottuk azt, hogy „a pest a X. sz. első felében még nem volt a magyar házfölszerelési tárgy, bár valószínű, hogy korán azzá lett”.

    De mintha kínálkozna egy példa erre a lehetőségre is. Krassóban van Kuptorja nevű falu (1501-ben Kuptor, Milleker: Délmagy. tört. földrajza), mely nevét föltehetőleg az oláh cuptor (=füstfogó kürtő, átvitellel kemence) szótól kapta. Ez az oláh kuptor azonban, melynek eredeti jelentése úgy látszik főzőkészület, v. főzőhely volt, elsősorban a lakóház belső fölszereléséhez tartozott, azaz nem a házon kívül állott, s nem is volt olyan terjedelmes tárgy, mint egy nagy sütőkemence („ein wahrer Elefant” mondja valahol egy 100 év előtt nálunk utazott német), vagy éppen égető kemence. Úgy látszik tehát, mintha meg kellene barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy esetleg ilyen apróbb, belső készületek nevéből, tehát esetleg a pest-ből is keletkezhetnek helynevek. Ennek azonban útjában áll az a föltevés, hogy ezek a nevek előbb talán személynevek lehettek, amit az illetők vagy azért kaptak, mert a kemencével foglalatoskodtak, pl. Georg. Kályha, vagy Laur. Kandalló (Okl. Sz.), vagy esetleg gúnynévképpen ragasztottak rájuk, mert olyan megjelenésük volt, mint a kemencének. Ilyen eset lehetséges Gógánváralja és Cikóvásárhely nevében, a gömbölyű füstfogó gógán és a kemence jelentésű cikó köznévtől lett személynévből, vagy ilyen képzés a somogyi Szobafalva (Csánki), a kemence-szobából, mely 1221-ben puszta személynévként is előfordul. (Ért., 1929, 49)

    Arra a kérdésre tehát, vajon a mész(tégla)építő, vagy a kenyérsütő bolgár pestekkel ismerkedtünk-e meg a X. század elején, kielégítő választ adni nem tudunk, csupán annyit mondhatunk, hogy alkalmasint az elsőkkel előbb, mert ilyeneket, egyes helyeken, itt lakott és itt maradt bolgár mesteremberek csakugyan építhettek, de föltehetőleg hamarosan a másikkal is3.

    Ebből az utóbbi föltevésből aztán szerintünk fontos következtetés folyik.

    A magyarság ugyanis, honfoglalás előtt és közvetlenül utána, a bolgáron kívül többféle szláv néppel érintkezett, ú. m. orosszal, tóttal, szlovénnel. E népek a tűzhelyes germán fajtákkal szemben, szintén olyan kemencés házakban laknak, mint a bolgárok, mer ezt az ősi szláv paraszttüzelőt ugyanannak a szónak alakváltozataival hívják és bizonyára hívták peč-nek, pec-nek és peć-nek. Íme, mégis azt látjuk, hogy a magyarok e tárgyat és nevet nem tőlük, hanem a bolgároktól vették át és őrizték meg mai napig. Hogy amazoktól is átvették volna valamelyik nevet, arra a régiségből semmi adatunk nincs. A bolgár-szláv hatás tehát ebben a tekintetben is – úgy látszik – megelőzte a többi szláv hatást, mivel pedig egy ilyen jellegű kultúrszó és tárgy kölcsönzését is, amelyik a pest, szorosabb, békés és tartósabb kultúrérintkezés (vándoriparosok is) nélkül elképzelni bajos, azt kell mondanunk, hogy e két nép között ilyen természetű kapcsolatoknak kellett lenni, mégpedig abban a formában, hogy mindkettő megtelepült nép volt, mert házbeli kemence használata és kölcsönzése másképp nem képzelhető. Ha arra gondolunk, hogy Anonymus szerint Taksony idejében nagyobb bolgárföldi telepes kapott helyet főképpen Pesten (Budán), a pest meghonosulásának vagy elterjedésének másik lehetőségére is rámutatunk.

    A pest szó régebben sokfelé el volt terjedve. Vastól Dobokáig mintegy tucatnyi megyében vannak, vagy voltak belőle képzett helyneveink4. S ha ezek a nevek mészégetéssel (cseréppel) hozhatók is kapcsolatba, nincs okunk föltenni, hogy a házbeli pest is meg nem honosodott az ország jó nagy részében, ha ilyenekről hallgatnak is okleveleink.

    Ennek emléke ma csak két helyen maradt fenn, nevezetesen a Nyitra völgyében és a Székelységben. Mindkét adat azt mondja, hogy a kemencét hívják ott pestnek.

    A nyitrai közlést tárgyilag helytállónak, tehát az ottani „boglyás kemencét”, az egykori pest leszármazottjának tartjuk. A székelyföldivel szemben azonban kételyeink vannak, vajon csakugyan boglyakemence-e, vagyis igazi pest-e az. Erre vonatkozó eddigi nyomozásaink ugyanis eredménytelenek maradtak, bár pest-ből képzett helynevünk Bihartól kezdve bőven akad arrafelé, tehát föltehetnénk, hogy maga a megfelelő tárgy és név is él még ott. Valóságban pestet az erdélyi magyarság nem ismer, de Háromszékben általános a tüzelő aljának pestalja és hátamögének pestmege megnevezése. (L. Ért. 1931.Viski: „Székely tűzhelyek” 8., 9., 11., 12. stb., ábra). Ámde ez a tüzelőkészület nem zárt kemence, hanem szikrafogóval ellátott nyílt tűzhely, melyhez sütőkemence eredetileg nem is tartozik, vagy ha később van is, akkor azt sohasem hívják pestnek, hanem kemencének. Szinte Gábor és Szilády Zoltán azt mondja, hogy ezt a szikrafogót nevezik Háromszékben pestnek. (Ért. 1900, 109. és Ért. 1909, 17.). Világosan megerősíti ezt a következő adat: „A székely kemence alá egy nagy ember is bátran beülhet egy kis székre (ezt gócaljaszék-nek hívják, B.) s ekkor ők így mondják: „bé ült a pest alá”. (Kacskovics L. és Török J.: „Magyar Gazda” I. (1841) 102, Győrffy István adata.) De bármiként legyen, annyi bizonyos, hogy a pest szó még él a székelyek között. Miképpen ment át azonban a nyílt tüzelőre, mely a kemencével homlokegyenest ellenkezik?

    Erről a különös esetről az idézet helyen (Ért. 1930, 81) ezt mondottuk: „Ebből az erdélyi zsákutcából nem találunk kivezető utat, hacsak azt nem állítjuk, hogy a házba került füstös pestet, az eredeti szabadtűzhely, talán szász befolyás alatt történt magasabb technikai továbbfejlődés2 során a házból kitelepítették, de nevét, a praktikusabb tűzhely megjelölésére továbbra is fenntartották. E magyarázattal azonban nem vagyunk megelégedve”.

    Azóta újra elővéve és végiggondolva a kérdést, arra jöttünk rá, hogy a fent adott magyarázattal, amíg valaki jobbat nem ád, mégis meg lehetünk elégedve.

    Ezt a következőkre alapítjuk: A honfoglalás előtt bolgár pest, melyet a bolgárok mint mondottuk az őshazából hoztak magukkal, föltehetőleg nem az a terjedelmes és heverésre-alvásra való rendeltetésének megfelelően lépcsősen és laposan kiképzett kemence volt, amilyennek ma a keleti szláv kemencéket ismerjük, hanem egy szerényebb méretű, kenyérsütésre és főzésre való gömbölyű alkotmány, vagyis az az apróbb, primitív, földrerakott peč, illetve annak származéka, mely az északi szlávoknál már a Kr. u. II. században ismeretes lehetett. (Haberlandt: „Wiener Zeitschr. f. Volkskunde” 1924, 83. 86.). Ilyen apróbb kemencefélék különben nemcsak orosz, hanem német földön is voltak, még a XIV. században is. (Stephani: Der älteste deutsche Wohnbau etc. 79.).

    Ez a kürtőtlen, tehát füstös bolgár pest került be szerintünk a mai hazában a magyar házba, az eredeti magyar nyílt tűzhely mellé, persze nem fűtésre, hanem szintén kenyérsütésre. A kettő nem volt tehát szerves kapcsolatban egymással, hanem csupán annyiban, hogy az ugyancsak a földre rakott nyílt tűzhely összébb zsugorodott, s a ház közepéről annak egyik oldalához húzódott s mellette állhatott a pest.

    Minthogy a pest eredetileg kenyérsütő készülék volt, elsősorban bizonyára a nagyobb úri házakban talált otthont, mert ezt az újfajta mesterséget, t. i. a kerek púpos kenyérsütést, csak a módosabb magyar házak tanulhatták el szláv (bolgár) közvetítés útján. A szegénység, különösen az erdélyi hegyvidéken, ma is az ősi lepényszerű kenyeret ismeri, amelyiknek sütéséhez kemence nem kell5.

    Érthető ebből, hogy ezt a füstös és forrósága miatt nyáron kellemetlen, esetlen alkalmatosságot, a módos háztartások idővel kitelepítették az udvarba, kertbe, tető alá, vagy külön kis épületbe, a sütőházikóba, különösen talán attól kezdve, mikor a szabad tűzhely, mint mondottuk, tapasztott szikrafogó cserényt és füstvezető kürtőt kapott, tehát az egyik tüzelőhely füsttelenítése megoldást nyert, s ezáltal a most már lepadlásolt helység fűtése is hathatósabban biztosítva volt. Érthető már most, hogy a pest név erre az így átalakult házbeli főző-sütő, fűtő, világítókészülékre ment át.

    Ilyen névátvitelre az e tekintetben éppenséggel nem skrupulózus parasztház gyakorlatában számos esetet tudunk. Itt csak két erdélyi példát említünk meg. A moldvai csángók kemencé-nek hívnak egy tüzelőt, amelyik kétségtelenül nem kemence, hanem nyílt tűzhely. (L. lentebb). Viszont a hunyadi csángók kuptornak mondják a kemencét. (Ért. 1930m 213), míg a marosszéki székelyek a cserényt hívják így. (Ért. 1909, 9). Fölváltva lángfogós szabad tűzhelyt és zárt kemencét jelent a kuptor (latin eredetű szó) az oláh nyelvben is. (Egyéb példák: Ért. 1930, 150.)

    Azt várnánk már most, hogy a házból az udvarba, vagy az eredetileg üres ereszbe került kemence továbbra is megtartotta pest nevét. Erre mint mondottuk eddig, egyetlen adatunk van, de az is pontosabb helymeghatározás és annak megjelölése nélkül, hogy hol, vagy melyik helyiségben van6.

    Szabadban, vagy sütőházban, földre, vagy alacsony talpazatra rakott gömbölyű sütőkemencék egészen közönségesek Erdélyben, oláhok, magyarok közt egyformán, s nem lehetetlen, hogy éppen ezek a formák a régi pestek utódai. Ezért kellene tudnunk, vajon ilyen, szabad kemencékre vonatkozik-e a hivatkozott följegyzés.

    Az erdélyi házak egy részében is vannak ugyanis nyilvánvalóan újabb eredetű kenyérsütők, de ezek jobbára laposak és szerves kapcsolatban vannak a cserepesekkel, vagyis lángfogós tűzhelyekkel, amennyiben a két tüzelő egy testet, egyetlen egységet alkot, s tüzelőhelyük és kürtőjük is közös. Ez a tüzelőforma a Kárpátok övezetében Morvaországtól Romániáig el van terjedve, s kétségtelennek látszik, hogy az ú. n. kandalló és lapos északi szláv típusú kemence szerencsés párosításából jött létre. Ezeket a tűzhelyből és kenyérsütő kemencéből álló házbeli készülékeket egész Erdélyben kemencének hívják, amint széltében így hívják a sokféle formájú sütőket Magyarországon is. Nagyon valószínű már most, hogy ez az új név ment át korábban a szabadba telepített gömbölyű sütőkre is és nyomta el azoknak régi pest nevét, amint pl. a szoba nevét is a Balkánra (és az oláhok közé) szorította ki a Felső-Magyarországból meginduló és diadalmasan előnyomuló, de más származású, ugyancsak szláv kemence neve. (L. ért. 1930, 81.).

    Rendkívül tanulságos, amennyiben a fenti, csupáncsak nagy vonásokban valószínűsíteni próbált fejlődésmenet egyes államásait látszik igazolni az a négyféle tüzelő, melyet Veress Sándor mutatott be a moldvai Forrófalva egyetlen házából, amelyik ház „a gazda, Csicsó János szerint vagyon vagy háromszáz esztendős, mert hat rend emberek éltek már benne”. (Ért. 1931.). Ez a négy tüzelő a következő.

    1. A kertben találjuk a téglából-kőből boltozatosan épített (korábban bizonyára sárból rakott) kürtőtlen, boglyaalakú nyári kemencét. (U. o. 6. ábra). „Ebben nyáron sütögetnek, főzögetnek”. A tüzelő tehát elsősorban kemence és csak másodsorban tűzhely, amit az is igazol, hogy a hozzátartozó csípővas neve Szabófalván kocsorba. A kocsorbáról pedig tudjuk, hogy ez az északi szláv sütőkemencék jellegzetes szerszáma, s ebben az esetben csupán névátvitellel ment át a nyílt tűzhely parázsfogó szerszámának megjelölésére. (Ért. 1931.: „Kuruglya és kocsorba”)-

    Azt hisszük már most – mint föntebb is mondottuk –, hogy ez a kertbe telepített nyári kemence felelhet meg a pest-nek, mely valamikor a házban, aljazat nélkül, a földön volt elhelyezve, s mellette állott, ugyancsak a földön, a szabad tűzhely.

    Meg kell jegyeznünk, hogy nyári kemencéknek a kertbe való kitelepítése már csak elmaradt helyeken szokásos, s a mi esetünk is egy korábbi állapotot rögzített meg. A nyári kemencék ma nemcsak Erdélyben (Ért. 1931. 17.), hanem Moldvában is jobbára az udvarokon épített s nyaranta lakásnak is használt ú. n. nyári konyhákban állanak (de ezek azért nem igazi konyhák), s nemcsak sütőkemencék (kenyér- és málé-pitán sütésre), hanem nyílt tűzhelyek is egyben. Ezek a tűzhelyek nem eredeti, hanem másodlagos járulékai a kemencének. Fölszerelésük (csípővas, vasháromláb, cserpenyő) erdélyi eredetre vall. Erre vall az is, hogy a tűzhelyet sutu-nak mondják, ami a székely sod, sut (német Schutt) alakváltozata, mely eredetileg szintén nem a tűzhely földjét, hanem a láng védelmére emelt falacskát, kőlapot jelentette. Erdélyben még gyakoriak a nyári konyhákban (és ereszekben) a gömbölyű sütőkemencék. A Veress közölte forrófalvi nyári konyha sütőkemencéje azonban lapos, téglaalakú, tehát újabb forma, vagyis az, amit fentebb északi szláv típusnak mondottunk.

    2. A házbeli konyhában (mely tipologice, a székely eresznek felel meg) egy másik, szépen kimeszelt kemence áll. (U. o. 2. ábra). Veress helyesen állapítja meg, hogy nem más az, mint a nyári konyha kemencéje, még pedig annak lapos alakváltozata, csakhogy magasabb amannál és kürtője is van. Erről gondoljuk mi, hogy ez a korábban füstös volta miatt, szintén a szabadba kitelepített északi szláv kemence előbb újra a házba, a tűzhelyhez függeléknek, majd később az ereszbe önálló készületnek visszakerült s megfeleőbbé alakított utóda. Ez a kemence is el van látva tűzhellyel. Nyaranta sütnek-főznek benne, tehát a kertbeli nyári tüzelőre nincs szükség, s azt feltehetőleg csupán kegyeltből tartogatják.

    3. A szoba konyha felőli falánál újra kemencét látunk. (U. o. 3. ábra baloldalt). Ez azonban nem kemence, nem zárt tüzelő, hanem ugyancsak füstfogóval és kürtővel ellátott, nyílt főzőtűzhely, székelyesen cserény, cserepes, vagy névtapadással pest. Ez tehát az ősi, nyitott tűzhely, mely csak annyiban változott, mint a füstös kemence, hogy t. i. füstjét elvezetik, de a tűz helye, mely eredetileg a földön volt, most is még csak tenyérnyivel emelkedik a ház talaja fölé.

    Hogy e kandallós típusú tűzhely neve kemence, ez éppen azt árulja el, hogy valamikor kemence volt mellette, illetve vele kapcsolatban, amint a háromszéki pestalja és pestmege név is úgy maradt rajt a tűzhelyen.

    4. E tűzhely mellett, a ház sarkában egy valóságos, lapos kemence van. Külön tüzelő, külön füstvezetővel7. Neve szóba. A kettő között csak annyi a kapcsolat, hogy a szóbába a tűzhelyről gyújtanak be. Feladata úgylátszik tisztán a ház fűtése, tehát nem kenyérsütés is egyben. Erre a konyhabeli kemence való. Hogy azonban télen esetleg használják-e sütésre, nem tudjuk. Így, vagyis minden kapcsolat nélkül állhatott valamikor a tűzhely és pest, majd a tűzhely és északi kemence egymás mellett. Ezt a kemencét úgy látszik a szóba tolta ki a konyhába. Ezzel szemben Erdélyben, mint mondottuk, a tűzhely (kandalló, cserény stb.) és sütőkemence, újabban egyetlen egységet alkot a szobában.

    Nyilvánvaló, hogy ilyen kérdések tisztázása nálunk, ahol idők folyamán annyiféle nép és műveltség találkozott, illetve keveredett, tehát a tárgyi kultúrában is sokféle, sokszor érthetetlen és kevert forma jött létre, fölötte nehéz. De az is nyilvánvaló, hogy a részletek, jelen esetben a kemencékkel küszködő pestek nyomozása, különösen keleten kívánatos. A Nyitra-völgyi pest, alighanem utolsó hírmondója a valamikor errefelé is divatos pestnek, mint az erdélyi oláhságban ismeretlen csángó szóba is a magyar szobá-nak8.

/1/ L. még ehhez: Fornax cementi, locus metalis (tehát dűlőnév) in Comit. de Sárus 1284-ből (Kovács: Index). L. még: Okl. Sz. „mész-pest” alatt, ahol a fornax cementi=mész-pest.

/2/ Így kapta nevét Ürög [Ireg] községünk a „barátlikak”-ról. (M. Ny. XXI. 263), vagy pl. a győrszentiváni Likócs puszta a kiásott parti likaké. vagy Liki-Varsány. Győrasszonyfa mellett, szintén bizonyára ilyenféle likakról, vagy Milej a szénégető kupacokról, tehát mindig nagyobb számú objektumból stb. Közös kemence képét l. pl. Ért. 1905. 187.

/3/ A dunai bolgárok tégla- és mészépítkezésére l.: Fehér Géza: A bolgár-török műveltség emlékei stb., Budapest, 1931, 23. Mész szavunk eredetét, sajnos, nem tudjuk, de a Meszes(i) kaput már 1165-ben említik, tehát alkalmasint ősi szavunk lesz.

/4/ Legjobban meglep közülük a Stájerral közvetlen szomszédos vasmegyei Mészpest (a Lendva völgyében), melyet 1387-ben említenek (Csánki 2, 775). Mai neve Kalch s lakossága abszolút német (környéke pedig vend). Akkor, úgy látszik magyar volt. Ez a határszélre eljutott név azt is mutatja, hogy a pest szó erősen meggyökeredzett és általánosan használt volt akkor nyelvünkben.

/5/ Kenyérsütő kemence különben ma sincs minden házban, régebben még német földön sem volt.

/6/ Az adat így szó: „pest” [székelységi tájszó] a. m. „boglyás kemence” [Nyr. 5. 424].

/7/ Ugyanezt látjuk a galíciai lengyelek-rutének és a velük szomszédos tótok között is.

/8/ E cikkecske szedése közben értesít Domokos Pál Péter tanár úr [Kézdivásárhely], hogy a moldvai csángók közt az öregemberek a házbeli kemencét, a szóbát mondják pest-nek. [Azóta könyve is megjelent: „A moldvai magyarság”, Csíksomlyó 1931, s ebben a 126. lapon mondja ugyanezt]. Vászmer Géza tanár is tudatja, hogy Bákón a kemencét pest-nek is hívják.

A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának Értesítője XXIV. évfolyam 1932. I. füzet      

1941

szozattv


szozat a tiszta hang aug202017bazilika vacsztistvan Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo