Kacskovics Tibor Béla: Este a Kazamatákban – Gyóni Gézának küldöm

Szomorú mostan odakünn
az alkony szürkületje,
mely ráborítja fátyolát
a hamvas védművekre.
Szomorú most az alkonyat,
a lomha téli alkonyat!

S szomorú fent az öblös ég;
boltján mogorva vész ül,
a San-vidéki végeken
hogy új legenda készül:
gránit-oroszlány küzködik,
aggott oroszlány küzködik!

Vad hordák dúlják mindenütt
e bús, lengyel vidéket;
féléve már ide s tova,
hogy volga-menti népek
tanyáznak itt a vár tövén,
elárvult sziklaszál tövén…

…Beszáll az est a föld üreg
parányi ablakán át
és fent, a vasbeton tetőn
dübörgve hull a gránát;
robajos érc-csapás alatt
inognak félöles falak.

Míg csattog fent a vasgolyók
csókos csatája, vésze, -
„hat lábnyira a föld alatt”,
vitézek Hádeszébe
besurran nesztelen a Múlt,
véres tusákkal teli Múlt.

S megnépesülnek sorba mind
a földalatti tárnák,
hol falba-vájt üreg ölén
alussza csöndes álmát
sok szép, szilaj-szívű legény,
kunfajta, éjszemű legény.

És jönnek árnyék-daliák,
ködszerű, holt vitézek,
kiket elmúlni láttak itt
triumfos, harci vészek
az őszi ostrom idején,
tavalyi ostrom idején.

Kik vérrel ittak áldomást
vad dáridók torában
és mostan nyirkos bolt alatt,
poternák gátorában
kószálnak szerte lelkeik,
nyughatlan sóhaj lelkeik.

Múltán a nagy Időknek óh
feltámadnak e hősök,
dalokba szedjük nevüket
mi igricek, regősök,
ha egykor hazakerülünk,
ha majdan hazakerülünk…

…Elhallgat künn az ágyúszó;
már éj borul a várra;
a mécs is pislákolni kezd –
s a némuló gitárra
álmosan hajtom fejemet,
szomorú szatír-fejemet…

Przemysl, 1915. március 21