Gyóni Géza: Március idusán

Tavasz volt akkor is, virágos volt a rét;
Talán zöldebb a fű, hangosabb a berek…
Fellebbenté a Föld fehér szemfedelét…
A magyar százados álomból ébredett!...
Csillagtalan éjjel nyomasztó volt álma:
Véreskezű szörnyek szorították torkát,
Nyakára nehezült idegenek járma,
Kezét – a bilincsek lekötve tartották…
Szörnyű volt az álom csillagtalan éjjel!
A léget betölté hörgő halál-tusa…
Végre a sötétben fény derengett széjjel:
Felvirradt a nagy nap: március Idusa!...
- Magyarok Istene, nagyhatalmú Hadúr!
Milliók szívéből száll fel hála-ének:
Hogy mint ború után tündöklő menny-azúrt –
Meg engedted érni e napot e népnek!...
Eloszlott az égbolt rengeteg homálya,
Keresztül tört rajta egy vékony napsugár;
És az gyújtott lelket, fellobogott lángja:
„Talpra magyar”, reád arany szabadság vár!...
Bontogatta szárnyát hatalmas gondolat:
„Remélj magyar, nincsen még minden elveszve!”
Talpra állt a magyar, a sajtó ím szabad!
Diadalt aratott az Ige, az Eszme!

Hej! dicső napja volt akkor a magyarnak!
Derült nap mosolygott felhőtelen égből,
Kínnal marcangoló, százados fájdalmat
Törült le ez a nap a nemzet egéről…
- Gyorsan terjedt a tűz, szent szabadság tüze:
Elönté a rónát, felcsapott a bércre;
Fényes sugáriból szent glóriát tűzött
Jogáért küzdő magyarnak fejére…
Kipirult az égbolt arra dél-nyugatra,
És kitört a szent harc – nemzetek csodálták –
Maga állt a magyar dicsőséges hadba,
Hogy megvédje ősi, tulajdon országát.

Úgy jött az ellenség, mintha gonosz szellem
Lehelt volna lelket mindegyik göröngybe –
Egy oroszlán állott ezer farkas ellen,
Arcára csepegett vére skarlát gyöngye…
Ádáz, elemésztő harcok közepette
Úgy állott a magyar, mint a bérc sziklája,
Melyet körülfog a patak csörgő ere:
Szent hazaszeretet lelkesítő lángja…
Csodákat mívelt az, észbontó csodákat:
Hősöket teremtett egy röpke pillanat;
Gyermekek és ifjak mind fegyverbe álltak
S férfivé értek a dicső harc alatt!

És… Talán csak mese?... Hiszen lehetetlen!
Nem mese – fájdalom – örökös szégyenfolt:
Győzött a szent jogon erőszakos ellen,
Féktelen erővel Világoshoz hurcolt…
S mikor nemzet-anyánk hős védője elhullt,
Hogy a porba esett tizenhárom hős kard –
Mártírkoronával fején felénk fordult:
„Gyermekim, eztán ti véditek a magyart!”

Március Idusa meghozta virágát,
Kard-oltotta gallynak kifakadt gyümölcse!
Legszebbik reménye – mi mutassuk meg hát:
Milyen kalász nő a véráztatta földbe’…?!

                                    1902